A fennmaradás csodája - Szent István-napja elôtti beszélgetés Jakab Gábor plébánossal
- Az egyik István királyról szóló katolikus egyházi ének furcsa módon kérdô mondattal kezdôdik: "Ah, hol vagy, magyarok tündöklô csillaga, ki voltál valaha országunk istápja"? Milyen gondolatokat ébreszt Önben, a millenniumi esztendôben, ez a "mély sóhajjal" átitatott mondat?
- Eszembe a jut a Keletrôl való indulásunktól kezdve eltelt küzdelmes múlt, az Árpád vezette honfoglalás, majd az azt követô kalandozás, a különféle veszélyek okozta létbizonytalanság, csaták sora, s valamennyi tovatűnt század. De eszembe jut legfôképpen a helyes irányba tájékozódni tudó elsô király, Szent István. Vele kapcsolatosan pedig eszembe jut a jelenlegi, zsidó származású párizsi bíboros-érseknek, Jean-Marie Lustigernek egy mélyen elgondolkoztató és sokatmondó nyilatkozata. A következôket mondta egy konferencia alkalmával: "két népnek a történelemben való fennmaradása - a zsidóságé és a magyarságé - valóságos csoda. A zsidók a mózesi törvény megszabta különállóságuknak, a magyarok pedig a kereszténységhez való csatlakozásuknak köszönhetik fennmaradásukat". A csatlakozási folyamat megálmodója és tényleges lebonyolítója kétségtelenül Szent István volt. Az a Szent István, aki a keleti pogányság ellenében a nyugati kereszténység mellett tette le a voksot, aki minden tíz falunak templomot építtetett, monostorokat és püspökségeket alapított, köztük például a miénket is, a Gyulafehérvár központú erdélyi püspökséget. S ha már szóba került a templom, akkor érdemes idézni szószerint a II. törvénykönyvbôl a templomépítésre vonatkozó részt: "Tíz falu építsen egy templomot, amelyet két telekkel s ugyanannyi rabszolgával lássanak el, lóval és kancával, hat ökörrel és két tehénnel, 30 apró marhával. Ruhákról és oltárterítôkrôl a király gondoskodjék, papról és könyvekrôl a püspök." S mivel a templom akkoriban egyben világi ismereteket nyújtó iskola is volt, magyarságtudatot ápoló rendkívüli jelentôsége senki részérôl meg nem kérdôjelezhetô. Árpád hadvezér, majd Géza fejedelem után Szent István nemcsak uralkodó, de egy személyben országépítô és egyházszervezô is volt.
- Egyházi nyelven szólva ma ezt úgy is mondhatnánk talán, hogy hatékonyan és eredményesen evangélizált.
- Igen, olyan eredményesen, hogy még a pápa csodálatát, elismerését és igen figyelemreméltó kitüntetését is megnyerte magának. II. Szilveszter pápa egy kicsit, persze, III. Ottó német-római császár biztatására is, koronát küldött Rómából Istvánnak, amely koronát ma mint legféltettebb és legmegbecsültebb nemzeti ereklyénket ôrizzzük Budapesten a Duna-parti gyönyörű Országházban, s amelyre ezer év után is joggal büszke lehet minden magyar. Ez a korona sokaktól irigyelt, kézzelfogható tárgyi bizonyítéka a mi ezeréves államiságunknak, ami hát nem semmi, s ezt az idegen, a kívülálló is könnyen beláthatja. Nap mint nap látjuk és tapasztaljuk, hogy jóval kevesebb éveket számoló történelmi múltra is oly nagyon büszkék tudnak lenni egyes népek itt körülöttünk, Európában. Hát akkor éppen mi, az érintettek ne becsülnénk meg kézzelfoghatóan bizonyított múltunkat?
- Ezer év elteltével az anyaországban és a belôle kiszakított területeken is, idén "magyar millenniumot" ünneplünk...
- Igen, s ugyanakkor egyebet is: 2000 éves keresztény jubileumot! Lám, így kerül akarva-akaratlan egyszintre és egymás mellé, nem pedig egymás alá vagy fölé, illetve egymás elé vagy után(!) két szorosan összefüggô, de egymást ki nem záró kulcsszó: náció és religió, illetve amit esetünkben ezek a fogalmak takarnak: keresztény és magyar. Igen, a szerencsés egybeesés folytán ez az esztendô kétszeresen is jelentôs mindannyiunk számára. Latinosan szólva: jubilaeum christianorum és millennium hungarorum! Magyarul: a Krisztus születésének 2000. évforulóját ünneplô keresztények nagy jubileuma, s ugyanakkor a középkori kalandozások után Európa közepén, a Kárpát-medencében végérvényesen letelepedett magyarok államalapításának az 1000. évfordulója. Elôbbiért adassék hála Jézus Krisztusnak, a világ egyetlen Megváltójának, utóbbiért pedig Szent István királynak!
- Nem volt könnyű egy kalandozásokhoz szokott, s éppen ezért szervezetlen "világban" államot alapítani.
- Bizony nem. Magas fokú szervezôképességre, rendkívül nagy bölcsességre, tisztánlátásra, vagyis helyzetfelismerô képességre volt szükség. Választani kellett ugyanis Nyugat és Kelet, tehát a visszahúzó pogányság és az elôre vivô kereszténység között. Nos, a kettôt elválasztó határmezsgyén az alapvetô kérdés tulajdonképpen ugyanaz volt, mint ami ma is: fegyelmet követelô rend kell-e az irányításra szoruló népnek, mely biztosítja fennmaradását, vagy pedig fegyelmet elutasító szabadság, illetve szabadosság, amely észrevétlenül is elôkészíti pusztulását?! És Szent István, minden más látszat és mindenféle más érvelés ellenére a rendet igényelte, és rendet is teremtett! Végig kellene egyszer már nekünk, mai magyaroknak is gondolnunk azt az István által fölismert és életté váltott igazságot, hogy nem az a szabad ember, aki korlátlanul és felelôtlenül azt tesz, amit akar, hanem az, aki tud parancsolni magának és a parancsnak tud is engedelmeskedni. A korlátlan szabadság gyakorlatilag elôbb-utóbb anarchiába torkolló szabadossággá válik, ami senkinek sem használ. Az egykori amerikai elnök, Roosevelt mondotta: "a szabadság rend nélkül - elviselhetetlen, a rend pedig szabadság nélkül kibírhatatlan az ember számára".
Szent István mindezt jól tudta, s ehhez igazodott az ô rendkívül bölcs és határozott vezetési, országkormányzási stílusa. Ebben a vonatkozásban ma, ezer év után, úgy tapasztalom, hogy óriási hiányosságok vannak, általában minden országban. Vannak ugyan hatalom csúcsára megérkezett, sokszor lélekben teljesen lerobbant emberek, de nincsenek karizmatikus vezetô egyéniségek! Ezért indokolt talán az Ön által említett egyházi ének szerzôjének a továbbiakban való, mindannyiunk nevében megfogalmazott vágyakozó fohászkodása: "Téged magyar kíván, gyászos öltözetben teelôtted sírván".
Számomra legalábbis, ma már az olyan fontos fogalmak, mint nemzet, ország, haza és persze az is, hogy magyar nemcsak eredetükben, de tartalmukban is mind-mind Szent István személyéhez kapcsolódó fogalmak, amelyekre viszont - fájdalom tapasztalni, de így van - furcsa módon nem eléggé érzékeny - Isten tudja, mi okból - a mai, ugyancsak jövôt építeni köteles fiatal. Pedig olyan nagy magyarok írásaiban is, mint Zrínyi, Kölcsey, Petôfi, József Attila, Váci Mihály, Illyés Gyula, Kodály, Babits vagy Dsida, gyakran elôfordulnak ezek a szerintem cseppet sem idejétmúlt és cseppet sem szégyellni való fogalmak.
- Legújabban kettôs állampolgárság, külhoni állampolgárság, státustörvény és hasonló fogalmak értelmezése során sok szó esik a "magyarság" mibenlétérôl. Ön szerint ki a magyar?
- Magyar az, aki vállalja - mondja híressé vált meghatározásában Illyés Gyula. Persze, sok más figyelemreméltó definíciót is ismerünk még ezen kívül. Én az illyési meghatározással már nagyon régóta egyet- értek azzal a kiegészítéssel, hogy: aki érdek nélkül vállalja(!), mert ma sajnos, s ezt ki kell mondani: nagyon sok magyar megél abból, hogy ô magyar! Nem vagyok híve a másságot lenézô, sôt megvetô, melldöngetôs magyarkodásnak, aminek legföljebb csak trikolóros külszíne van, de legtöbbször nincs önazonosságot motiválni is tudó belsô tartalma. A népeknek, kultúráknak és vallásoknak csak egymás iránt táplált és ôszintén meg is élt türelem és összedolgozás esetén van hatékonyságuk és eredményeket felmutatni tudó jövôjük. Az például, hogy a bizánci egyház is szentjei sorába iktatta a mi István királyunkat, most a második évezred végén egy ilyen irányba mutató jelentôs gesztus, sôt esemény(!) számomra. Az elválasztó falak ugyanis ma már nem Berlinben, nem Róma és Bizánc között, nem is az országok között, hanem az emberi szívekben húzódnak, s ezért azok mielôbbi lebontása a legeslegfôbb feladat az imént felsorolt társadalmi tényezôk, de személyesen is mindenki számára. Ennek a gondolatnak eltökélt fáklyavivôje II. János Pál pápa, aki szerint a mi öreg Európánk Rómától Bizáncig tart! Így és ilyen értelemben értékelem különben sokak megütközésére(!) az ô ugyancsak sokak által vitatott és kifogásolt tavalyi látogatását Romániában. Az elgondolkoztató indoklás a mondottakkal összefüggésben István királynál olvasható: "...semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gôg és a gyűlölség". Sajnos, én papként már Oltáriszentséget is láttam piros-fehér-zöld szalaggal "feldíszítve" az utóbbi évek liturgikus ünnepségei alkalmával, és ez engem mélyen elkeserít és utólag is botránkoztat. Elôttem sokkal többet nyom a latban, ha az ilyesmit "kivitelezô" személy ismeri íróink, költôink, tudósaink, művészeink és egyházi nagyjaink nevét, netán alkotásaik vagy megnyilatkozásaik egy részét, vagy az, ha szépen beszéli anyanyelvét, illetve ha ismeri nemzete örömben és bánatban gazdag életét és történelmét. A régmúlton való folytonos búsongás és kesergés, a rendezvényeken szokásos esti búsmagyarkodó nótázás egymagában még nem elég. Jövônket csak tettekkel alapozhatjuk meg, s ezért legfontosabb megvalósítandó feladatnak én legalábbis azt tartom, ha az egyén becsülettel elvégzi munkáját a maga helyén és a maga eszközeivel: szülôként, papként, tanárként, tudósként, művészként vagy éppen politikusként. József Attila írja: "Én nem azért jöttem, hogy bôgjek, hanem hogy tegyek...Hogy ez nem művészet? Hát akkor fütyülök a művészetre, én többet akarok, én azt akarom, ami kell". A száz éve született evangélikus vallású Reményik Sándor költészetének összüzenete is ugyanez e tekintetben, s jó lenne ezért az idei évforduló kapcsán jobban odafigyelni az ô megoldásokat keresô töprengéseire.
- Sokatmondó gesztus volt Szent István részérôl az, hogy koronájával együtt országát és népét is Szűz Mária oltalmába ajánlotta.
- Hát, igen. Éppen a héten, augusztus 15-én ünnepeltük a Nagyboldogasszonyt, vagy ahogy István fogalmazhatott a latinul beszélô Európában: a Magna Domina-t, s ez mindig alkalmat ad ennek a szép epizódnak, illetve gesztusnak a tudatosítására. Külön örülök, hogy a szent király életébôl ezt a fontos momentumot szóba hozta. Ugyanis: egy külsô birodalom esetleges korabeli "védnöksége", akárcsak századunkban a szovjet birodalom erôszakos ránktelepedése, a függetlenség feladását jelentette volna. S mert trónra kiszemelt Imre fia, mint ismeretes, tragikus körülmények között korán meghalt, 1038 augusztus 15-én halálos ágyán - meggyôzôdésem szerint - kegyelmi sugallatra valóban ezt a szokatlanul merész, de ugyanakkor hittel és bizalommal teli, a megmaradás irányába mutató megoldást, Mária égi pártfogását választotta. Azóta Szűz Mária a magyarok nagyasszonya (Patrona Hungariae), s Magyarország pedig Mária országa, Regnum Marianum. Ebben az összefüggésben a Horea úti Marianum mint épület is mondhatna talán valamit a kolozsváriaknak, fôképpen a fiataloknak. Csak sajnálni tudom, hogy a katolikus Mária-kultusszal kapcsolatosan sokan, még ezen ismeretek birtokában is megfogalmazzák idejétmúltnak tűnô fenntartásaikat. Különben az én számomra például, a Mária-kultusz indoklásául "pusztán" az a tény is elég érvként, hogy Ô a mi közös Jézusunknak édesanyja. S ezért ha ilyentájt nem énekelhetném szívbôl a Boldogasszony anyánk-at, lelki világomban nagy üresség támadna.
- Hogyan gondolja lelkipásztorként, mire lenne az utánunk következô nemzedékeknek, a végigbeszélt kérdéskör tekintetében, leginkább szüksége?
- Egyértelműen egyház, nemzet, nyelv, kultúra, vallás, hagyomány iránti tudatos elkötelezettségre és hűségre, illetve ezeken a területeken végzett céltudatos munkára, kutatásra és kitartásra, értékeinkhez való öntudatos ragaszkodásra. Hiszen - Deák mondotta - "amit elvesznek tôlünk, azt visszaszerezhetjük. Csak az vész el örökre, amit magunk adunk oda." Csakhogy ebben a vonatkozásban, fôképpen az iskoláknak, a színházaknak, de a szülôknek és a médiáknak is még sok pótolni valójuk volna. Nem utolsósorban pedig szüksége lenne az utánunk következô nemzedékeknek olyan jellegű lelki élményekre (sajnos, az egyházak nem eléggé korszerű, sôt, esetenként egyenesen passzivitásba és unalomba kergetô tevékenysége is csak ritkán kínál ilyeneket), mint amilyenekben Szent Istvánnak része lehetett, aki az egyháza révén megtalált megtartó jézusi hit sziklájára nemcsak házat, de egy egész nemzet számára otthont adó HAZÁt is épített. Mert, itt és most, mi a legszomorúbb igazság? Az, hogy egyre nô a "hazátlanok" száma. A megfelelô hangvételű megszólítás és anyagi-erkölcsi támogatás elmaradása miatt (is) egyre több fiatal embernek kifelé áll a szekere rúdja. Itthonmaradottak keserűen panaszkodunk az agyelszívás ténye miatt. Mondhatom, joggal. De meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy ezt a folyamatot, ha fejre állunk, sem tartóztathatjuk föl pusztán csak szavalással/szónoklással. Egyet viszont még mindig tehetünk, mondta az egyik egyetemi tanár nekem éppen múlt héten Marosvásárhelyen, az anyanyelvi konferencia alkalmával, nevezetesen azt, hogy: odafigyeléssel és tudatosan küzdünk a még ennél is sokkal súlyosabb baj, a saját magunk végezte agysorvasztás ellen, mégpedig saját értékeink, hagyományaink és szellemi kincseink megbecsülésével és megôrzésével. Ám hogy ilyen irányú vállalkozásunk sikeres lehessen, a ránk magyarokra különösen is jellemzô szekértáborozás szellemét mellôzve magunk között kell elôzôleg egyháziaknak és világiaknak, egyházaknak és civil szervezeteknek szót értenünk, a feladatok szétosztásában s vállalásában megegyeznünk, és egyetakarással, cselekvô módon összefognunk.
Az oldalt szerkesztette:
Gál Mária
Megjelent a Kolozsvári - Szabadság - honlapján
| |
