~Részletek Ibrahim Amini ayatollah könyvéből~
erkölcstelenül élt, sokat mulatozott, míg körülötte az emberek szegények voltak. Imám Kádim (béke vele) megkérdezte a cselédtől, ki ez az ember, rabszolga tán? A cseléd azt felelte, nem, hanem szabad ember. "Bizony, szabadnak kell lennie-felelte az imám-, mert ha szolga lenne, félné az urát.". A cseléd elmondta ezt a gazdájának, aki megértette, hogy ő sem más, mint Allah szolgája (arabul abdullah), s elszégyellte magát; ma Bassár Háfira (Allah legyen elégedett vele) úgy emlékszünk, mint jó és istenfélő emberre.
Nagy segítségére lehet az embernek, ha képes elvonulni néha a világtól, legalább lélekben. Ilyenkor számba veheti a cselekedetetit, szavait; például hasznos, ha az embernek van ideje, akár pár perce is a reggeli ima után egy kicsit magába vonulnia még. Ilyenkor eszébe juthat: most még élek, ám ki tudja, meddig, nem-e halok meg a következő pillanatban? Minden egyes perceb és órában, amíg ezen a világon vagyok, valami jót tudok tenni, mielőtt meghalnék. Fontos az is, hogy körenyezetünk tükre legyen szándékainknak; az előbb már történt említés a jó barát hasznáról, azonban ez nem elég: amilyen hasznos lehet egy igaz barát, annyira káros lehet egy rossz társaság. Az emeberi karakter olyan, hogy könnyen befolyásolhatja a környezete, különösen, ha fiatal. Ha olyan emberek közt van, akiknek a célja hasonlóan nemes, mint neki, megszokja a jó szokásokat és erkölcsöket, de ugyanígy fogékony lehet másra is. Egy rossz társaságban nagyon nehéz tartózkodni a rossztól, de ha mégis, a legkevesebb, hogy az önfejlesztésre tett erőfeszítései lanyhulnak.
Az egoizmust, az önzést a vallástudósok mint "umm al-fiszád"-ot definiálták, azaz úgy, mint minden bűn gyökerét, s ha lelkünket javítani akarjuk, harcolni kell ellene. Egy önző ember csak saját magával törődik, s mégcsak nem is a lelkével, amit Allah adott neki, s ami őt a többi élőlény fölé emeli, hanem saját állati ösztöneivel és sötét oldalával. Egy teljesen egoista ember még musrik is lehet (musrik, aki sirket, vagyis társítást követ el, ez a legnagyobb bűn a vallásban), mert saját magát imádja és magának akar mindent, ami-úgy véli- jó neki.
A lélek javításának másik fontos lépése a taqwa megléte (ld. ott). Ez a vallásban egy alapvető erkölcsi elvárás és hozzátartpzik az ember jó jelleméhez. A tawa nemcsak istenfélelem, de távolmaradás a bűnöktől is, tehát egy olyan tényező, ami visszarettentheti az embert a rpssztól, mint a haya is. A taqwa kiszabadítja az embert káros szenvedélyeinek, rossz szokásainak a börtönéből; nem ejt minket rabul, nem szűkít be, hanem védelem, amely megóvhat a Sátán praktikáitól, ami a kisebb erkölcsi vétlkektől elvezethet az egészen nagy bűnökig.
Az Iszlám, noha a nem akarja, hogy függjünk tőle, nem buzdít az evilági élet elvetésére; a cölibátus, az aszketizmus nem idevaló. Éljen az ember ebben a világban, segítsen embertársain, vesse el, amit Allah megtiltott és élvezze, amit megengedett; de legyen tisztában, hogy az evilági élettel nincs vége a lelkének és ne váljon az élet rabjává; aKI azzá lesz, elutasítja a Túlvilágot,; ha függeni kezd az evilág gyönyöreitől, nem akarja itthagyni azt, ami pedig mindenképpen megtörténik. Helyette használja az értelmét (aql), ami szintén sokszor említtetik meg a Koránban. Az értelem nagyon fontos, ezért nem szabad, hogy valami elbódítsa, elhomályosítsa azt; akinek gyengül az értelme, hamarabb lesz rossz dolgok áldozata is. Allah azért adta az értelmet, hogy használjuk, hogy felismerjük Őt és jobbá tegyük magunkat és ezzel a világot, ezért erre az adományra vigyázni kell és nem szabad elrontani. az ész az, ami felismeri Allahhot, felismeri a hitet és ezzel meg tudja különböztetni a jót a rossztól; ha ez elhomályosul (megj.: pl. alkohol vagy narkotikumok), az éleslátás kerül veszélybe és a határ jó és rossz között elmosódik. ez az elmosódás lehet akár egyetlen apró folt, de végleg össze is keveredhet: miért kockáztatni hát? aki azt mondja, tudja, hol a határ és tudja, hol tud megállni, az ez esetben miért nem tud leszokni arról a -káros-szokásról, amit tesz?
A taqwa, az Allahban való hit egyfajta pozitív gondolkodásmódra is megtanít minket, ami hozzátartozik a belső békéhez:: a hívő elfogad mindent, ami allahtól van. (Ez persze nem azt jelenti, hogy ha pl. beteg, nem megy orvoshoz, vagy ha rosszak a körülményei, nem próbál változtatni rajtuk, ez inkább a morális felfogást jelenti).
Segít dzsihádunkban, ha állandóan emlékeztetjük magunkat a Túlvilági életre (lásd ott); tudjuk továbbá, hogy minden egyes cselekedetünk, szavunk fel van jegyezve és el kell érte számolnunk. Itt is segíthet az értelem: segítségével felmérhetjük, mennyire nem éri meg az embernek egy -egy "kisebb" rosszcselekedet sem. Az ész segíthet a szívnek, ha az gyenge és nem érzi a tett helyességét vagy helytelenségét és fordítva
Bár már tárgyaltuk, mennyire fontos, hogy távolmaradjunk a rossztól, a megbánás sosem szégyen, hanem valami, ami segíthet abban, hogy jobbak legyünk.
"Ti hívők! Forduljatok mindannyian megbánóan Allahhoz!" (24:31)
A Próféta (Allah áldása és békéje rajta és a családján) azt mondta:
"Minden fájdalomra van gyógyszer és a bűn gyógyszere a megbánás." (wasail al-shia)
A Korán így ír:
"És akik, ha valami szégyenletes dolgot követnek el, vagy sajátmaguk ellen vétkeznek, akkor megemlékeznek Allahról és vétkeik megbocsátásáért esedeznek-és vajon ki bocsátaná meg a vétkeket, ha nem Allah? " (3:135)
Imám al-Báqir (béke vele) azt mondta:
"Allah öröme, mikor azt látja, hogy valaki bocsánatot kér tőle a bűnéért, nagyobb, mint egy magányos és elveszett utazóé az éjszaka közepén, mikor megleli az állatát és a felszerelését." (Al-Káfi). ennek csak az a feltétele, hogy szívvel érezze át a kérését és őszinte legyen a szándéka, hogy tartózkodni fog a bűntől a jövőben. Erkölcsi bün pl. az egopizmus, az agresszivitás, az árulás, a gáncsoskodás, stb.
Cak néhány főbb gondolatot idéztem ebből a csodálatos könyvből, amit angol nyelven el lehet olvasni az interneten keresztül is:
http://al-islam.org/selfbuilding