A magányos lovas leszállt a nyeregből, és szemügyre vette a várost. Csillogó szemei és arca a hosszú utat maga mögött hagyó vándor elégedettségét és izgatottságát tükrözték, aki végre visszatér a civilizációba. Olyan ember volt, aki szerette a kihívásokat, az ismeretlen felfedezését. Methos idősebb volt a földön jelenleg létező legősibb civilizációnál, és csak kevés olyan dolog volt, ami még újdonságként hatott a számára. Élete során már az ismert világ szinte minden szegletére elvetődött, több dolgot látott és tanult, mint amit bármely élő ember felfoghat. Ebben a városban azonban most járt először, s ez a tény, jóleső izgalommal töltötte el.

A város központjába érve, a férfi megkötötte a lovát egy póznához, majd találomra elindult, hogy szemügyre vegye a várost. Lassan, ráérősen sétált, s közben halkan fütyörészett. A kardja az oldalán lógott, minden lépésnél gyengéden hozzáütődve combjához, mintha ütemet adna a fütyült dallamhoz.

A férfi mohó érdeklődéssel szívta magába a város nyújtotta látnivalókat. Hosszú, mozgalmas élete ellenére, volt valami majdnem gyerekes vonás a világ legöregebb emberében: nyitott volt minden újdonságra, s az, amit maga körül látott, valóban lebilincselte. Még sok dolog volt a világon, amit érdemesnek tartott megtanulni, akkor is, ha hosszú éveket vesz igénybe. Szemügyre vette az eget ostromló tornyokat. Karcsú tornyok, és arannyal bevont oszlopok pillantottak vissza rá a magasból, s hirtelen, olyan érzése támadt, mintha figyelné valaki.

Az egyik épület a többi felé magasodott. Halványkék tetőcserepek fedték, és különleges, finom kidolgozású vésetek és freskók díszítették a falát. Methos elmélyülten tanulmányozta a képeket: virágok, sárkányok és különleges madarak.
Lépteket hallott a háta mögött, mire megfordult. Három, valamiféle uniformisba öltözött, fegyveres férfi állt előtte, arcuk ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint a tornyokat díszítő oszlopfőké.

- Itt tilos nézelődni. – jelentette ki az egyikük, nyílván a vezető.

- Bizonyára viccelsz. Egy ilyen gyönyörű épületet, mint ez, tilos megnézni? – Methos döbbenten bámult az őrökre – Rendben, ez a ti városotok. – vonta meg a vállát.

- Így van. – a második őr kihúzta a kardját, és megcsillogtatta a napfényben a hatalmas, görbe pengét – Mit keresel itt?

- Csak nézelődöm. – a halhatatlan elmosolyodott – Nézzétek, barátaim, én nem keresem a bajt. Csak átutazóban vagyok itt. Sajnálom, de nem vagyok járatos a helyi szokásokban…

- De én igen. – az első őr megfogta fegyvert suhogtató társa karját – Idegen vagy, vagy sem, velünk kell jönnöd. Ez a törvény. – bocsánatkérő mosolyt küldött az öreg halhatatlan felé – Tudom, hogy ez nem éppen szívélyes fogadtatás…

- Letartóztatnak, mert megcsodáltam egy épületet? – Methos dühösen és hitetlenkedve meredt az őrökre – Ezt nem tudom elhinni.

- Pedig elhiheted. – a harmadik, eddig szótlan őr, előrelépett, és az épület oldalán ásító kapu felé intett – Ha válaszolsz a parancsnok kérdéseire, még napnyugta előtt szabad vagy.

- Parancsnok? – Methos hagyta, hogy a bevezessék az épületbe, majd végig egy hosszú folyosón. Kicsit idegesítette, hogy még fél napot se töltött el a városban, és már letartóztatták, nem mintha nem történt volna meg vele korábban, ehhez hasonló.

- A Királyi Testőrség kapitánya. – a három őr közül az első volt a legbarátságosabb, és legközlékenyebb – Maga a király nevezte ki, a hercegnő személyes védelmezőjének, még mielőtt Őfelsége, néhány hónappal ezelőtt, eltűnt volna. Senki sem tudja, hova ment. – megvonta a vállát – Így most a hercegnőt őrizzük.

- De ki ez a parancsnok? – a halhatatlan arra gyanakodott, hogy korábban már találkozott a parancsnokkal. Ez mindenesetre megmagyarázná ezt a hirtelen letartóztatást. A barátságos őr vállat vont.

- Valaki, akit a király megbízott. Egyedül ez számít. Egyszer megmentette a király életét, és most alig mozdul el a hercegnő mellől.

- Van neve?

- Amarac. – az őr mosolygott, majd nekivágtak a felfelé vezető hosszú lépcsősornak – De ez lényegtelen. Ő a parancsnok. A hadsereg legjobb harcosa.

- Valóban? – Methos igyekezett megfelelő áhítatot mutatni. A „nagy harcosok” elég gyakoriak voltak errefelé. Úgy tűnt, minden férfi csak a harcnak él, és Methos számára, aki már régóta túllépett a puszta gyilkoláson, más szempontok voltak fontosak, mint a harcban való jártasság. Jobban szerette az intellektuális kihívásokat.

Az őrök hirtelen megálltak egy masszív, sötétre pácolt fából készült ajtó előtt, melynek felületét gazdag faragások és aranyozás díszítették, talán kicsit túlságosan hivalkodóan. Az egyik fegyveres bekopogott az ajtón.

- Szabad. – a hang nagyon halk volt, ami azt sugallta, hogy az ajtó igen vastag. Az első őr erősen megnyomta, mire az kinyílt. Methos lélegzete elakadt a meglepetéstől, ahogy az ismerős zsongás a fejébe hasított. A férfi, az ajtó túlsó oldalán halhatatlan volt. Félelem töltötte el. A szabálysértőre kirótt büntetés akár lefejezés is, lehet. Belépett a szobába, az őrökkel a nyomában. Szerencsére nem vették el a kardját. Talán még van esélye.

Egy magányos alak állt a szoba közepén, körvonalai szinte elvesztek a mögötte levő hatalmas ablakból áradó ragyogásban. Háttal állt a látogatónak, és szemmel láthatóan nem mutatta jelét, hogy érezné a másik halhatatlan közelségét.

- Ez az ember egy idegen, kapitány. Rajtakaptuk, ahogy a palotát bámulta. – az egyik őr Methos felé intett, és néhány lépést tett előre. A férfi még mindig az ablakon át elétáruló látványban gyönyörködött.

- A palotát bámulta? – egy cseppnyi száraz vidámság vegyült a parancsnok hangjába – Micsoda szemtelenség. Mit képzel ez magáról? Hagyjatok bennünket egyedül, majd én móresre tanítom ezt a törvényszegőt.

- Uram. – az őrök tisztelegtek, majd kiléptek az ajtón. Az ajtó hangos csattanással zárult be mögöttük. Methos körülnézett a szobában. Aprólékosan szemügyre vette a falakat díszítő mozaikot, mely római munkának tűnt.

- Nos. Mit szándékozol velem tenni? – az öreg halhatatlan elfordult a mozaikképtől, és a parancsnok hátát bámulta. Az pár másodpercig hallgatott, majd halkan elnevette magát.

- Természetesen lefejezlek. Mi mást vártál?

- Kedves. – Methos előrelépett, mire a másik végre szembefordult vele. Ragyogó, kék szempár nézett farkasszemet a barnával.

- Ismersz, Methos. – vigyorgott a parancsnok – A „Kedves” a becenevem.

- Valóban? – húzta fel a szemöldökét a másik – Azt hittem, hogy „Vérszomjas Őrült”.

- Az is. – a másik halhatatlan meleg pillantást vetett Methosra – Örülök, hogy látlak, testvér.

- Én is örülök, Kronos, akarom mondani Amarac. Honnan vetted ezt a nevet?

- Nem emlékszem. Csak jól hangzik. – a fiatalabb halhatatlan leült a masszív asztal sarkára, és átható tekintettel méregette barátját – Mi szél hozott erre, testvér?

- Semmi különös. – vigyorgott Methos - Kaland… izgalom…

- Rablás… gyilkosság…- Kronos viszonozta öreg barátja vigyorát – Tudod, most én vagyok a törvény ebben a városban. Meg fogom akadályozni, ha valami rosszban sántikálsz.

Ez túl sok volt Methos számára. Menthetetlenül kirobbant belőle a nevetés, mely hosszan visszhangzott a falak között. Kronos összeráncolta a szemöldökét, mire barátja visszafogta a jókedvét.

- Hé! Mi olyan vicces? – kérdezte Kronos.

- Sajnálom, testvér. Csak… meglepődtem. Ezek az emberek pont téged neveztek ki, hogy védelmezd a városukat a behatolóktól?! – megint felnevetett – Hát ez tényleg mulatságos.

- Hát igen, van benne valami. – mosolygott Kronos – A Négy Lovas vezetője, mint a város védelmezője. Az idők változnak.

- És? Te nem változol. – vigyorgott Methos – Amikor utoljára találkoztunk, van az már vagy ötven éve, egy rablóbanda vezére voltál, és az áldozataid csontjaiból faragtál játékkockát magadnak.

- Amivel azután Te is játszottál esténként. Mi több, az egyetlen voltál, aki le tudott győzni. – válaszolt egy lesújtó pillantás kíséretében Kronos.

- Hát igen. – vigyorgott az öreg halhatatlan. Azok voltak a szép idők, ötven évvel ezelőtt, Kína hegyei között. Néha úgy gondolta, arra született, hogy rablóvezér legyen. Az a banda ott, Kínában, nem volt a Négy Lovashoz fogható, de hát mit lehet tenni. Élvezte azt az életet, és szeretett visszagondolni rá, mert volt valami legbelül, ami még mindig izzott benne, akkor is, ha ma már többé-kevésbé jó útra tért.

- Sok izgalmas játékra emlékszem. – Kronos hangja ellágyult az emlékek hatására – Néha elvittük a foglyokat a táborunkba, és kihívtuk őket egy versenyre. Ha győztek, szabadon elmehettek, ha nem… - vigyorogva vállat vont – akkor már úgy is mindegy volt nekik.

- És milyen előzékenyen küldték egymást a játékba. Mint az igazi vesztesek. Tényleg, nyert valaha, valaki egyáltalán közülük? Én egyre sem emlékszem… - a két férfi összemosolygott.

- És most, mit csinálsz itt, testvér? – kérdezte Methos – És ne gyere nekem azzal, hogy a hercegnőre vigyázol.

- Hajszolom az élvezeteket. – vont vállat Kronos – Tudod, hogy megy ez: új városok, új kihívások. Láttam, ahogy egy rablóbanda megtámad egy férfit, és a segítségére siettem.

- Ő volt a király?

- Pontosan. Visszalovagoltunk a városba, és ő felajánlotta, hogy legyek a Királyi Testőrség kapitánya. Miért is ne? Nem rossz dolog az, ha az embernek még fizetnek is, hogy harcoljon. Jut itt hely mindkettőnknek, testvér. Már ha itt akarsz maradni.

- Hát persze, hogy maradok. Jut eszembe… az eltűnt király. Van valami közöd a dologhoz?

- Methos! Megsértettél! – Kronos hangja őszinte felháborodást tükrözött, de azért volt benne egy árnyalatnyi kajánság – Ami azt illeti, nem. Megbízott, hogy vigyázzak a hercegnőre, mert aggódik érte. Majd elment, hogy utánanézzen valaminek, de nem mondta meg, minek. Azóta senki sem látta.

- Különös. Bár tulajdonképpen mindegy. És a hercegnő? Csinos?

- Hihetetlenül. – vigyorgott Kronos – Várj, amíg meglátod. Bemutatlak neki, ha akarod.

- Nagyszerű. Kérdezhetek valamit?

- Persze. Mit?

- Amikor az őrök bekísértek, nem tudtam, hogy te vagy az, amíg meg nem szólaltál. Te honnan tudtad, hogy ki vagyok? Nem néztél rám, mégis tudtad?

- Nézz ki az ablakon, testvér. – mondta kaján mosollyal az ajkán Kronos – Szinte az egész várost láthatod innen. Láttam, amikor érkeztél, és elküldtem érted az őröket.

- Te tartóztattál le engem?! – ráncolta össze szemöldökét Methos – Ez nem volt szép tőled.

- Tudom. – vigyorgott a másik, és kinyitotta az ajtót – Hogyan szólítsalak a többiek előtt? Használsz valami álnevet?

- Ha már neked is van, miért ne? Mondjuk… Caspar. Caspar herceg, Keletről. Mit gondolsz?

- Személyiségzavarod van. Menjünk, Caspar. Bemutatlak a Felségnek.

- Igazán? – Methos elmosolyodott – Ez olyan szerelmesen hangzott, barátom.

- Hogy én? – az alacsonyabb férfi vigyorgott – Tudod, hogy nem érdekel az ilyesmi, testvér. De hozzá kell tennem, hogy ez különleges eset.

- Valóban? -  Methos most már csakugyan kíváncsi volt a lányra – Még egy nőről se beszéltél így.

Kronos nem tudott mit válaszolni. Végigvezette barátját a hosszú folyosón, melyet gazdag faragások, és freskók díszítettek. Befordultak egy sarkon, és felfelé indultak egy lépcsősoron. Egy egyszerű faajtó és dísztelen, sötét fal állta útjukat. A közelben nem voltak őrök.

- Erre. – a férfi kinyitotta az ajtót, ami mögött egy újabb folyosó tárult fel. Sötét volt, és ablaktalan, a túlsó végét egy másik ajtó zárta le. Methos elindult felé, amikor Kronos megfogta a karját. – Nem arra, testvér, hanem erre. – a tömör, üres falra mutatott, mire a nyurga halhatatlan megcsóválta a fejét.

- Tikos átjáró?

- Természetesen. A mesterek, akik építették, igazi művészek voltak. Sohasem találkoztam még ettől tökéletesebb épülettel. – megnyomta a falat egy ponton, mely az idegenek számára láthatatlan kapcsolóként működött. A fal simán és hangtalanul félrecsúszott, ősrégi görgőin. Methos halkan füttyentett.

- Hihetetlen! Le vagyok nyűgözve, testvér. Egyiptomban láttam hasonlót.

- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Végül is, hasonló gyökerekből indult ki ez a kultúra is. És mit szólsz mindehhez? - mutatott körbe.

- Nem rossz. – Methos a falon lógó kárpitokat tanulmányozta. Megérintette az egyiket. – Nagyon régi. – mondta. Hátralépett, hogy jobban szemügyre vegye az ábrát. Két férfi volt a képen, kezükben karddal, és az egyik éppen lefejezte a másikat. Kék villámok fonták őket körbe. Methos kérdően felvonta a szemöldökét, mire Kronos elvigyorodott.

- Engem ugyanúgy meglepett, amikor először megláttam. Nincs ötletem, hogy ki készíthette ezt.

- Nekem sem. – fordult vissza Methos, gonosz mosollyal szája körül – De szeretnék vele találkozni.

- Hogy megetesd vele a saját művét? – nevetett Kronos – Felejtsd el, testvér. Senkit sem érdekel, mit is ábrázol valójában ez a kép. Azt hiszik, csak a képzelet szüleménye.

- Remek. Akkor lássuk, miért is jöttünk ide. Hol a hercegnő?

- A szobájában. Azt hiszem, alszik.

Egy pazarul berendezett, hatalmas szobába léptek. Illatos füstölők aromája volt a levegőben. A terem közepén egy jókora ágy terpeszkedett, a benne fekvő alakot függönyök takarták el a kíváncsi szemek elől. Csak a körvonalait tudták kivenni. Methos hátralépett.

- Alszik. Jó ötlet volt idejönni?

- Miért ne. Szemmel kell őt tartanom, éjjel-nappal. – az alacsonyabb férfi leült az ablak mellett álló székbe – Vess rá egy pillantást, testvér.

A magasabbik alak halkan előrelépett. A csipkefüggöny mögött, megpillantotta a hercegnőt. A hátán feküdt, arca tisztán látható volt. Elakadt a lélegzete a látványtól, s azonnal nyilvánvalóvá vált számára, miért maradt itt öreg barátja, hogy a lány testőre legyen. A hercegnő gyönyörű volt. A bőre selymes barna színben játszott, egyenes szálú, fekete haja tökéletes keretbe foglalta arcát. Habár szemeit nem látta, a férfi biztos volt benne, hogy ugyanolyan tökéletesek, mint az arca. Azon kapta magát, hogy alig várja, hogy végre láthassa őket. A háta mögött Kronos halkan felnevetett.

- Van benne valami, igaz? – lehunyta a szemét, és hátradőlt a széken – Sokkal rosszabb látvány is van a világon, mint ez.

- Az biztos. – Methos arcán gonosz mosoly suhant át – Hogyan is állunk, testvér? Még mindig osztozunk mindenben?

- Persze. – Kronos nem nyitotta ki a szemét, csak intett a kezével – Mindig is azt tettük, és ezután is azt fogjuk tenni. De ő egy hercegnő, testvér.

- Tudom. – Methos leült a barátja mellé.

- Tudom, hogy tudod. – mosolygott amaz, és kinyitotta a szemét – Megígértem neki, hogy bármi áron előkerítem az apját, de eddig nem sok mindenre jutottam.

- Gyanúsított? Nyomok?

- A király, mielőtt eltűnt, komolyan aggódott az országáért. Valamiféle sötét fenyegetésről beszélt. Azt mondta, segítségért megy.

- És?

- Nem tudom pontosan. – Kronos szomorúan bámult maga elé – De érzem, hogy valami megváltozott, testvér. Valami lóg a levegőben. Az emberek idegesebbek, egyre kevesebb nevetést hallani az utcákon. Még a madarak sem dalolnak annyit, mint korábban. Mintha baljós árnyak vennének körül minket.

- Miféle árnyak?

- Nem tudom. Az biztos, hogy egy jövendőmondó járt a királynál, mielőtt az eltűnt.

- Érdekes.  – Methos kíváncsi volt, vajon mit mondott a jós a királynak – Van ennek az árnynak neve, testvér?

- Igen. Sarec a neve.

- Sarec?

- Igen. Ő a király Tanácsadója.

- Aha. – bólintott Methos – Gondolom, neki jól jött a király eltűnése.

- Nem is titkolja. De mivel a király nevezte ki, csak ő tudja eltávolítani a helyéről. Egyre nagyobb befolyást szerez magának. Be akarja beszélni a hercegnőnek, hogy az apja halott, és hogy nevezze ki őt régensnek. Szerencsére a lány nem hisz neki.

- És te vagy köztük az ütközőpont. – mondta Methos, angyali mosollyal az arcán – Javíts ki, ha tévedek, de nekem úgy tűnik, már megint óriási bajban vagy. Mint mindig.

- Igaz, ami igaz. – vigyorgott bocsánatkérően Kronos – Hiszen ismersz. Inkább a kard útját járom, mint a hallgatásét. Jobb a vérontás, mint az unalom.

- Hát persze, testvér. – sóhajtott Methos és végigmérte barátját. Kronos drága anyagból készült fekete selyemnadrágot, és fehér inget viselt. Oldalán ott lógott elmaradhatatlan kardja, ami nem volt meglepő egy testőrkapitánytól. Barátja öltözéke eszébe jutatta saját, porlepte, megviselt kinézetét.

- Amarac?

- Mmm?

- Azt hiszem, rendbe kellene hoznom magam, mielőtt találkozom a hercegnővel.

- Szerintem rendben van az öltözéked.

- Kösz, de nem neked akarok imponálni. – Methos felállt – Nézz rám, testvér. A csizmámban elég homok van ahhoz, hogy saját külön sivatagot nyissak.

- Rendben. – Kronos lustán a szoba túlsó végében levő ajtó felé intett – A szobámban találsz ruhát magadnak.

- Kösz. – Methos átsétált az ajtón, és egy hatalmas, világos teremben találta magát. Ahogy kinézett az ablakon, látta, hogy könnyűszerrel át lehet látni az egész várost. A szoba tökéletes taktikai harcálláspont volt.

Az öreg halhatatlan kiválasztott néhány alkalmas ruhadarabot és átöltözött. Bár Kronos valamivel alacsonyabb volt nála, azért sikerült elfogadható külsőre szert tennie. Amikor visszatért barátjához, úgy tűnt, Kronos elaludt. Szótlanul leült a székébe és várt. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy újra együtt vannak. Elgondolkodott, miért válnak el útjaik időről időre, de igazság szerint túlságosan különbözőek voltak ahhoz, hogy mindig együtt legyenek. Néha egymás idegeire mentek. Elmosolyodott, ahogy felidézett néhány közös kalandot a számtalanból, amikor Kronos kinyitotta a szemét.

- Jobban érzed magad? – kérdezte.

- Sokkal. – Methos megfogta tunikáját – Szép anyag testvér, selyem. Elpuhultál?

- Hú, de vicces. – Kronos felállt és nyújtózkodott. Methos látta a kidolgozott izmok játékát barátja bőre alatt. A feltételezés, hogy Kronos legyengült volna, teljes képtelenség volt, de akkor mi a magyarázata annak, hogy feladta korábbi életét?

- Hogyan lesz egy javíthatatlan rosszfiúból Királyi Testőrkapitány?

- Ez bántja a csőrödet, ugye? – mosolygott az alacsonyabb alak – Semmi különös. Csak egy új kihívás. – megvonta a vállát – A király félt. Tényleg rettegett. Segíteni akartam neki. Nekem is van lelkiismeretem, ha éppen tudni akarod, testvér.

- No igen. Sajnálom. – Methos elnyomott egy vigyort – Csak nehéz elfeledni a régi időket.

- Csak azért, mert nem fecsérelem az időmet olyan dolgokra, mint lelkiismeret-furdalás, vagy sajnálkozás, nem jelenti azt, hogy ne lenne. – Kronos az ágy felé pillantott – Felébredt.

- Igazán? – Methos felállt, majd tétován előrelépett, azt latolgatva, mi lehet a megfelelő távolság közte és a hercegnő között. Barátja vigyorogva csatlakozott hozzá, jót mulatva barátja hirtelen hallgatásán.

- Nyugi, testvér. Ő egy hercegnő, nem egy istennő.

- Te vagy az, Amarac? – a hercegnő félretolta a csipkefüggönyt, majd felállt. Bő, fehér ruhája éles kontrasztot alkotott sötétbarna bőrével, még jobban kiemelve szépségét.

- Én vagyok. – Kronos a lány felé lépett, és rámosolygott. Ki nem állhatta a formalitást. – Jól aludtál?

- Elég jól. Nem bírom megérteni, hogy tudsz ebben a melegben ébren maradni. – Methos felé fordult – Ki ez? Vendégünk van?

- Ez? – Kronos végigmérte barátját, és tétovázott egy pár pillanatig. Methos kíváncsian várta, hogy fogja bemutatni. Az alacsonyabb férfi néha elég furcsa humorérzékről tett tanúbizonyságot. – Ez itt Caspar herceg, keletről. Nagyon régi barátom.

- Nagyszerű. Bárki, aki segít megtörni a palota unalmas életét, szívesen látott vendég nálunk. – Methos szinte fejbe csapta, ahogy a lány smaragdként csillogó, hihetetlenül zöld szemeibe nézett, és önkéntelenül megrázta a fejét.

- Megteszem, ami tőlem telik, Felség.

- Remek. Örülök, hogy ezt hallom. Akkor már hárman fogjuk a vén csőszöket az őrületbe kergetni ebédnél. – szélesen elmosolyodott – Most pedig, bocsássatok meg, de rendbe kell szednem magam.

Methos szótlanul nézte, ahogy kivonul a teremből. Kronos rávigyorgott barátjára.

- Van benne valami, igaz?

- Te mondtad! – az öreg halhatatlan halkan füttyentett – Mi a neve?

- Indigó.

- Indigó? – Methos elvigyorodott – Tulajdonképpen a név nem sokat számít. De miért pont Indigó?!

- Fogalmam sincs. De lehetne rosszabb is. – most már Kronos is vigyorgott – Hívhatnák Bíbornak. Vagy Barnának. – mindketten elnevették magukat, és Methos hátba vágta barátját.

- Azért örülök, hogy még mindig két lábbal jársz a földön, testvér. – mondta – És ha úgy gondolod, hogy a hercegnőd veszélyben, boldogan segítek neked megvédeni.

- Azt hiszem, tényleg veszélyben van. – Kronos hosszan a lány után bámult – Ő sajnos nem aggódik emiatt annyira, mint kellene. Egyszerűen utálja Sarecet, mert olyan ódivatú, és mert befolyásolni akarja őt.

- És mit akart jelenteni, hogy idegesítjük a csőszöket ebédnél? – Methos egyre inkább kedvelte a hercegnőt.

- Na igen. – nevetett fel Kronos – A hercegnőnek az etikett szerint egy külön asztalnál kellene étkezni, tanácsadói társaságában. Erre ő a szolgák közé ült. Ja, amúgy vívni is tanítom. Nem is megy neki rosszul.

- És hogy illik Sarec a képbe?

- Sarec? Nem is tudom. – Kronos kardjának markolatával játszadozott – El se tudom képzelni. De nagyon nem tetszik, amit tesz. Nem hiszem el, egyetlen szavát sem. Kétségtelenül nőtt a befolyása, a király eltűnése óta, és a hercegnőt is megpróbálja ellenőrzése alá vonni.

- Mint valami bábjátékos?

- Lehetséges. - a fiatalabb halhatatlan megrázta a fejét – Ez a fickó veszélyes. A csontjaimban érzem.

- Remek. Mikor találkozunk vele?

- Most. – egy kellemetlen hang válaszolt a kérdésre, mely az ajtó felől jött. Kronos félig kihúzta a kardját.

- Mit keresel itt, Sarec? – kérdezte. Nagy adag ellenségesség vegyült a hangjába, amit Sarec egy száraz mosollyal vett tudomásul, miközben belépett a szobába. Magas, vékony férfi volt, ősz szálakkal csíkozott fekete szakállt viselt. Éles pillantású, szürke szemek mérték végig Methost, és az öreg halhatatlan kezdte magát kényelmetlenül érezni. Azok a szemek, mintha mindent láttak volna, mintha bebújt volna a bőre alá, hogy kikémlelje legrejtettebb titkait.

- Látogatóba jöttem. Jogom van hozzá. Én vagyok a rangidős a palotában. – Sarec halvány mosollyal bámult vissza Kronosra.

- A hercegnő a rangidős. És te csak az én engedélyemmel léphetsz be ide. – a férfi hangja halk volt és visszafogott, de Methos ki tudta venni belőle barátja ellenséges érzelmeit, és világosan érezte, hogy ezek ketten már nem először csapnak össze.

- Valóban? Bizonyára elfelejtettem. – Sarec újra Methosra bámult – Ki ez az idegen?

- Caspar. – lépett előre Methos, hogy kissé oldja végre a fagyos légkört – Caspar herceg. Meglátogattam egy öreg barátomat. – intett Kronos felé.

- Mi mindig szívesen látjuk a régi barátokat. – mondta Sarec erősen leereszkedő stílusban, furcsa mosollyal az ajkán. A két férfi nem rázott kezet, amit Methos egyáltalán nem bánt, mert semmi kedve nem volt megérinteni ezt az embert. Valami különös, idegen aura lengte körül a Király Tanácsadóját, de nem tudta megnevezni, mi is az. Mintha a vér megfagyott volna az ereiben, amikor a Tanácsosra nézett. Sarec mereven rámosolygott, érezte a másik feszengését, és szemmel láthatóan élvezte azt.

- Ez kedves tőled.

- Sarec. – az ajtóban álló hercegnő valóban dühösnek látszott – Ez az én magánlakosztályom. Semmi keresnivalód itt.

- Igaza van, Fenség. Ez valóban a saját lakosztálya. – hajolt meg a vékony férfi – Csak azt szerettem volna megkérdezni, nincs-e kedve sétálni egyet a kertben. Ebben az évszakban gyönyörűek a virágok, és nekünk annyi megbeszélnivalónk lenne.

- Nem Sarec. Semmi kedvem veled sétálgatni, amíg meg nem tudom, mi lett az apámmal. Különben is, már megígértem Caspar hercegnek, hogy megmutatom neki a kertet.

Methos elnyomott egy mosolyt. Már tisztában volt vele, miért nem szereti Kronos a Tanácsost.

- Akkor engedelmével, távozom, felség. – Tanácsos meghajolt, még egy átható pillantást vetett a két halhatatlanra, majd kisietett az ajtón.
 

Végre beesteledett, és a két jó barát visszavonulhatott a szobájába. Eseménydús nap volt. Az ebéd, és a délutáni események meggyőzték Methost, hogy Sarechez képest, Caspian egy melegszívű emberbarát, és az is nyilvánvalóvá vált előtte, hogy Kronos fülig szerelmes Indigóba. Ez megmagyarázta, miért van még itt barátja, de azt nem, hogyan került ide. A mesét Kronos felelősségérzetéről egy percig sem hitte el, ahhoz túlságosan jól ismerte őt.
Persze csak idő kérdése, és meg fogja tudni.

Kronos fáradtan vetette le magát egy székre, és barátjára vigyorgott.

- Mit szólnál, ha kockáznánk egyet-kettőt?

- Csak nem „azokkal” a kockákkal?

- Nem. Ezek elefántcsontból vannak. – az alacsonyabb férfi elővarázsolt valahonnan egy poharat, melyben kockák csörögtek, valamint két boros kupát, és egy kancsó vörösbort – Nem rossz itt az élet. – vigyorgott – De mi a véleményed a Tanácsosról?

- Vigyázni kell vele. – Methos jót húzott a borból, és felvette a kockákat. Csak megszokásból szemügyre vette őket, hogy minden rendben van-e velük. – Bár nincs bizonyítékunk, nekem is egyre inkább meggyőződésem, hogy köze van a király eltűnéséhez.

- Igen. Ráadásul engem is megpróbál kifúrni a helyemről.

- Hogyan?

- Azt állítja, hogy nem véletlenül jártam arra, amikor a királyt megtámadták, hanem én is a banda tagja voltam.

- És? Nincs igaza? – Methos agyában kezdett összeállni a kép.

- Akkor is, semmi köze hozzá! – mondta morcosan a sötét halhatatlan.

- Mondd csak, testvér! Nem azért jöttél te ide eredetileg, hogy a szabadító szerepében tündökölve, megszabadítsd a király a kincseitől? – vigyorgott kajánul a nyurga alak.

- És ha igen, akkor mi van? Különben is letettem róla, amikor…

- Amikor megláttad a hercegnőt, ugye? – fejezte be a mondatot Methos. Kronos nem válaszolt, de nem is volt rá szükség.

A hirtelen támadt csendben, minkét halhatatlan szótlanul pohara után nyúlt. Olyan egyszerre tették, hogy összevigyorogtak, s ez feloldotta a feszültséget. Újra nekiláttak a kockázásnak, nem is sejtve, hogy az egyik toronyszobában valami készül ellenük.

Sarec egy pentagramma közepén kuporgott, egyhangú kántálása nyomán zöldes derengés támadt a levegőben. Hirtelen támadt hideg szél söpört át a szobán, pedig az ablak be volt zárva. A derengés helyét sűrű köd foglalta el, melynek láttán a fekete mágiát űző Tanácsnok gonoszul elvigyorodott.
„A királyt keresed, Amarac? Hát most találkozhatsz vele, ahogy a barátod is.” – azzal kinyitotta az ablakot. A különös, fehér füst mintha valami élőlény lenne, elindult az egyik nyitott ablak felé.

- Mi ez? – mormolta Methos, és kockákat rázogató keze megállt a levegőben.

Az eddig tiszta, felhőtlen égbolt elé sűrű köd ereszkedett, a hold mintha feloldódott volna benne. Ahogy a köd körülfogta őket, valami különös, megmagyarázhatatlan félelem kerítette hatalmába a két halhatatlant. A környező tárgyak körvonalai bizonytalanná váltak, majd fokozatosan eltűntek. Feneketlen, sötét űr támadt körülöttük, és ők csak zuhantak, zuhantak a semmibe.

Mintha egy rossz álomból ébredne, riadt fel Methos a mély, kómaszerű eszméletlenségből. Felült, megdörzsölte szemét, néhány mély lélegzetvétellel eloszlatta a rémálom után emlékei között maradt félelmet. Körülnézett. Furcsán nehéznek és fáradtnak érezte magát, s nem tudta miért, de a félelem visszalopódzott gondolatai közé. A földön feküdt. A város eltűnt, közel s távol nem látszott nyoma bármilyen civilizációnak. Hajnalodott. Az öreg halhatatlan még sohasem látott ilyen napfelkeltét: hatalmas vörös napkorong kezdte meg útját az égbolton, de egyébként tiszta, ragyogó felszínét fekete erezet rútította el. Ameddig a szem ellátott mindenütt kiszáradt növények, és poros sziklák borították a halottnak tűnő földet. A látóhatár szélén sötét hegyek emelkedtek, tetejükön fehér hósapkák díszelegtek. A legkülönösebb azonban a csend volt. Egyetlen madár sem üdvözölte a hajnalt csicsergő énekével. Ha lehetséges, Methos rossz előérzetei még inkább erősödtek. Hova lett a város? Hol van az erkély, amiről pazar kilátás nyílt a kertre? Hova lett az asztal, aminél kockáztak? Methos hirtelen felállt, szemei Kronost keresték. Barátja néhány lépéssel arrébb feküdt, még mindig mozdulatlanul. Ahogy közelebb lépett, Kronos egy hirtelen mozdulattal az arcához emelte a kezét. Szemei vadul cikáztak körbe, majd végül megállapodott bajtársán. Lassan, nehézkesen feltápászkodott.

- Methos… - Kronos hangja furcsán bizonytalan volt.

- Tudom, testvér. Minden rendben lesz. – bár erről az öreg halhatatlan korántsem volt meggyőződve. Belerúgott a földbe, s mikor lenézett, a játékkockákat pillantotta meg maga előtt. – „Legalább valami nyom.” – gondolta fáradtan.

Kronos szintén a kockákat bámulta.

- Azt hiszem… - kereste a megfelelő szót – transzportáltak minket.

- Nagyon úgy tűnik. – Methos fejében megfordult, hogy a viszontlátás örömére talán túlságosan a pohár fenekére nézett – Mi a fene történhetett?

- Csak arra emlékszem, hogy kockáztunk. – megdörzsölte a szemét – Furcsa szél támadt… köd… a Hold mintha eltűnt volna…

- A Hold nem tűnik el, csak úgy, testvér. Mi tűntünk el. Csak tudnám, hogyan.

- Varázslat. Mi más? – Kronos az oldalára csapott – A kardjaink szerencsére megvannak. Ezek szerint használni is tudjuk őket.

- Remélem. – Methos felszedte a kockákat a földről, és Kronos felé nyújtotta – Tedd el, testvér.

- Ugyan minek? – Kronos dühösen elhajította apró csontkockákat.

- Hogy amikor vége az egésznek, tudjunk mivel játszani egy újabb kancsó bor mellett. – sóhajtott Methos – Ideje indulni, testvér. Merre?

- Mindig előre. – Kronos elindult keletre, a kelő nap irányába. Methos halvány mosollyal indult barátja után. Talán a hegyek között találnak valami lakott települést.

…

- Sohasem érjük el a hegyeket. – nyögte Methos. Az előtte haladó Kronos hátranézett, és rávigyorgott.

- Mi a baj? Öregszel?

- Igen. Túl öreg, ahhoz, hogy… - megrázta a fejét – Túl öreg és kész, bárhol is vagyunk.

- Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk. Nem ismerem ezeket a hegyeket. – Kronos fiatalkorát egy hegyi nomád törzs között töltötte. Megvolt az a különös képessége, hogy bármilyen hegycsúcsot fel tudott ismerni, ha akár egyszer is látta korábban.

- Én sem. Bár az igazat megvallva, a saját anyámat sem ismerném fel, amilyen fáradt vagyok. – Methos leült a földre, hogy szusszanjon egy keveset – És milyen átkozottul meleg van.

- Úgy beszélsz, mint egy halandó. – vigyorgott Kronos – Különben is, emlékszel az anyádra?

- Nem.

- Akkor meg? – a fiatalabb halhatatlan továbbindult. Methos feltápászkodott és követte.

- Rabszolgahajcsár. – morogta.

- Az éppen nem voltam… még. – villantott hátra egy gonosz mosolyt társa. Hirtelen megállt és fülelt.

- Methos… Hallasz valamit?

- Nem igazán. – az idősebb férfi összeráncolta a szemöldökét. Mintha csapkodó szárnyak zaja ütötte volna meg a fülét, nem hangosabban a szél zúgásánál. Nem látott semmit, és ehhez fogható zajt sem hallott korábban.

Mindketten az eget fürkészték. A hang egyre hangosabb és egyre furcsább lett: hangos surrogás töltötte be körülöttük a levegőt.

- Ott! – magasan felettük Kronos észrevett valamit, rámutatott, majd ezzel egy időben kardot rántott. Methos felpillantott. Sötét árnyék tűnt fel felettük az égbolton. Apró volt, s körvonalai nehezen kivehetőek, de ahogy ereszkedett, egyre nagyobb és nagyobb lett, és alakja is felismerhetővé vált. Hatalmas madárnak tűnt, leginkább sólyomhoz hasonlított, de sokkal-sokkal nagyobb volt annál. Zuhanórepülésben csapott le rájuk, szétnyitott szárnyai fémesen csillogtak a napfényben.

- Mi a…?! – Methos automatikusan kardot rántott, és néhány lépést hátrált meglepetésében, barna szemei tágra nyíltak a meglepetéstől. A hatalmas madár leszegte a fejét, vadul az emberek felé csapott. Mindkét halhatatlan hátraugrott és fedezék után nézett. A lény, miután első rohama nem járt sikerrel, leereszkedett a földre, alig pár méterre a két férfitól.

Kronos előrelendült, és kardjával keményen lecsapott a lény egyik lábára. A madár dühös sikolyt hallatott és egy szempillantás alatt a levegőbe emelkedett, a két harcos feje fölött lebegve. Methos túltette magát az első meglepetésen, és két kézre fogta a kardját. Összeszorította a fogait, és teljes erejével a felettük lebegő szörnyeteg felé döfött. Az hangos vijjogással kapott a halhatatlanok felé, karmai épphogy elkerülték őket. Methos látta, ahogy Kronos félreperdül, és nagyon remélte, hogy barátjának van valami ötlete, hogyan másznak ki ebből a kutyaszorítóból. Az öreg halhatatlan megpróbálta lekötni a madár figyelmét. Érezte a dög forró leheletét az arcán, s amikor megpróbált elhúzódni, megbotlott a lábára csavarodó száraz fűben. A szeme sarkából látta, ahogy Kronos a lény jobb oldalához ugrik, és felfelé szúr kardjával. A szörnyeteg vérfagyasztó hangon felüvöltött, vércseppek és tollak repkedtek mindenfelé, ahogy rángatózva a földre rogyott. Methos az utolsó pillanatban gurult arrébb a földön, mielőtt a hatalmas test maga alá temette volna. Kardja kicsúszott a kezéből, és eltűnt a száraz fűtengerben. Vadul utánakapott, s csatlakozott Kronoshoz, aki egyik csapást a másik után mérte támadójukra. Kihasználta, hogy a lény alacsonyabb társára figyel, és mély sebet ejtett az állat nyakán. Az fájdalmas kiáltással fordult felé, mire Kronos lendült előre egy hatalmas csapással, a másik oldalon. A madár hangja egyre halkabb, mozdulatai egyre bágyadtabbak lettek, kiömlő vére egyre nagyobb területen változtatta ragacsos-nedves dagonyává a port, majd egy végső hörgés kíséretében leejtette a fejét a földre, és nem mozdult többet. Methos zihálva, kimerülten rogyott mellé.

- Kösz, testvér. - Kronos hangja meglepően gyenge, és rekedtes volt, de azért feltápászkodott, hogy körüljárja zsákmányukat - Jól vagy?

- Igen. És Te?

- Nagyszerűen. - Mindketten felnevettek. Valójában messze voltak attól, hogy jól érezzék magukat.

- Alapvetően túl öreg vagyok már ehhez. - szögezte le Methos. Lehunyta a szemét, egyik kezében még mindig kardját szorongatta, bőre és ruhája maszatos volt a vértől, és a rátapadt tollaktól.

- Ugyan. Csak beképzeled magadnak. Ide nekünk az oroszlánt is! - vigyorgott Kronos, bár egy hajszállal sem festett jobban, mint testvére.

- Felejts el. - Methos halkan felnevetett, amely egy mély sóhajban folytatódott. Ültő helyében el tudott volna aludni. - Erőt kell gyűjtenünk. - motyogta félálomban, s Kronosnak nem volt ellenvetése. A két halhatatlan hátát a madár tetemének vetve, ájult álomba zuhant.
 

A Nap már majdnem lebukott a hegyek mögött, amikor Kronos felébredt. Ahogy szétnézett, látta, hogy semmi sem változott, bár nem is várt mást. Felébresztette Methost, talpra segítette barátját, majd felvette a földről a kardját, és ruhájába rejtette. Methos ránézett saját fegyverére, és elfintorodott. Lemondóan megvonta a vállát, majd nadrágjához dörgölve, megpróbálta megtisztítani a pengét.

- A Te nadrágod, testvér. - vigyorgott Kronosra. Amaz elmosolyodott.

- Kösz. - a hegyek felé intett - Indulhatunk?

- Gyerünk. - Methos egy hirtelen mozdulattal a helyére lökte a kardját, és előrelépett. Érezhetően hűvösebb volt, mint napközben, és így jóval gyorsabban haladhatnak. Kronos a hegyek felé fordult, és élénk tempóban megindult előre. Methos magában mosolyogva indult utána, miközben megpróbálta kirázni a görcsöt vállaiból. Hirtelen megállt, és pislogott. Kronos eltűnt.

- Kronos? - Methos előrerohant. Teljesen lehetetlen, hogy alig néhány lépésnyire, az orra előtt eltűnjön. Megtorpant. A lábai előtt sötét lyuk ásított, mint valami óriási száj. A fű teljesen körbenőtte, elrejtve szem elől a nyílást. Az öreg halhatatlan letérdelt és körbetapogatta az oldalát. Úgy tűnt, mintha valami óriási giliszta fúrta volna a nyílást a földbe, s az, hogy találkozhat a lakóval, kellemetlen gondolatokat keltett az öreg halhatatlanban.

- Kronos? - ismételte meg a kérdést, mintha valami csoda folytán, testvére válaszolna rá. Semmi válasz. - Nagyszerű. - az öreg halhatatlan leült az üreg szélére, és felsóhajtott. Mi jöhet még? Végül is halhatatlan volt. Egy bánatos grimasz, és jó adag balsejtelem kíséretében, Methos leereszkedett a nyílásba, és elindult az ismeretlenbe.

A napsütés váratlanul érte. A fény valahonnan nagyon messziről szűrődött be, mégis, ez a gyenge világítás is vakító fényözönnek tűnt a feneketlen sötétség után. A járat véget ért, s az öreg halhatatlan néhány méternyi zuhanás után, fájdalmasan landolt egy földalatti üreg sziklás talaján.

- Jól vagy? - Kronos hangját halotta, nem messze. Ahogy felnézett, meg is pillantotta barátját, néhány lépésnyire, a földön üldögélt, szemmel láthatóan megtépázva korábbi őrült hajszától.

- Igen, jól vagyok. - Methos hirtelen elvigyorodott - Nézd a jó oldalát, testvér, ennél rosszabb helyzetben már nem lehetünk.

- Szeretnék hinni ebben. - Kronos felállt megdörzsölte a fejét - Hol az ördögben vagyunk mi most?

- Nincs… - Methosnak elakadt a szava, mire Kronos meglepetten pillantott fel, hogy mi okozhatta a hirtelen csendet. Egy öregember kuporgott az üreg sarkában, őket figyelte, pillantásában felváltva tükröződött vidámság és szomorúság. A fiatalabb halhatatlan kivonta a kardját, de Methos egy mozdulattal megállította.

- Nyugi, testvér. - mondta halkan - Egyelőre csak válaszokra van szükségünk. - Lassan odasétált az öregemberhezz, aki mosolyogva nézett fel rá, majd halkan elnevette magát.

- Biztosíthatlak róla, hogy nem jelentek rátok veszélyt, barátaim. - mondta - Rég elmúltak már azok az idők, amikor harcos voltam.

- Ki vagy? - Methos nem engedte el kardja markolatát.

- A nevem Alexander. - sóhajtott az öregember.

- Alexander? - kérdezett közbe Kronos - A jós?

- Az vagyok.

- Te voltál, aki figyelmeztette a királyt Sarec mesterkedéseire.

- Valóban, figyelmeztettem a királyt. - mosolygott szomorúan Alexander - De nem Sarec személyére. Csak vaalami nagyon gonosz dolgot éreztem. Nem tudtam pontosan, hogy mi, vagy ki az.

- Tudod mi történt vele? - kérdezte Kronos mohón.

- Itt van. Valahol. - mutatott körbe a jós - Ugyanúgy idehozták, ahogy minket is, és mindenkit, aki fenyegeti Sarec érdekeit.

- Ki ez a fickó, és mire készül? Ismered? - Methos leült a talajra az öregember mellé.

- Mi lehet egy efféle alak célja? Hatalom, gazdagság, talán világuralom. - elmosolyodott - Azt hittem, meg tudom állítani. Alaposan alábecsültem a képességeit.

- Ő pedig alábecsült minket. - Kronos elvigyorodott, ahogy elképzelte, mit fog tenni a Királyi Tanácsadóval, ha a keze közé kapja. Alexander szomorúan pillantott rá.

- Attól tartok, nem. Nem jelentetek veszélyt számára. Nem tudjátok megölni.

- Nem-e? - Methos összeráncolta a szemöldökét - Hogy érted, hogy nem tudjuk megölni? Ő nem halhatatlan. - Alexander rápillantott, kimondatlan felismerés cikázott át az arcán.

- Nem… Ő valóban nem halhatatlan, de elpusztíthatatlan. Ez itt az Ő pályája.

- Az Ő pályája? - Kronos, aki néhány lépéssel arrébb álldogált, értetlenül meredt az öregemberre.

- Sarec egyike az Alvilág Urainak. Valamikor úgy gondolták, hogy ugyanonnan jöttek, ahonnan a halhatatlanok, de az eredetüket ugyanúgy homály fedi. Az Alvilág Urai a gonosz erőket szolgálnak, és gyakorlatilag sérthetetlenek. Nem lesznek betegek, és más úton sem sebezhetőek.

Methos és Kronos összenéztek. Ez elég komolyan hangzott. Valahol mintha már hallottak volna az Alvilág Urairól korábban.

- De azt mondtad, hogy nem halhatatlanok. - szögezte le Kronos. Alexander bólintott.

- Ezer évig élnek. Nem tovább. Korlátlan varázserejük van.

- Nem lehetnek túl sokan. - Methos összeráncolt homlokkal próbálta felidézni, mit is hallott korábban az Alvilági Urakról. Semmi sem jutott az eszébe.

- Mindig csak tizen vannak jelen a világon, nem többen. - Alexander elmosolyodott - De ez is több mint elég. Sajnálom, hogy nem tudtam semmi biztatót mondani nektek. Fogalmam sem volt, hogy ilyen rossz dolgok is léteznek, amíg ide nem kerültem.

- Megmondanád, hogy hol van az a bizonyos "ide"? Hol vagyunk most tulajdonképpen?

- Nem találtad még ki? - kérdezett vissza a jós szomorú mosollyal az ajkán - Foglyul ejtettek minket egy olyan helyen, ahonnan nincs visszatérés.

- Nana. Olyan hely nincs. - Kronos nem veszítette el gyakorlatias látásmódját. Alexander, ha lehet, még szomorúbb lett.

- De igen, van. És mi ott vagyunk. Ez nem közönséges föld, barátaim. Tulajdonképpen ez nem is föld. Mi most Sarec elméjének belsejében vagyunk.

- Mi?! - Methos csak ennyit tudott kinyögni, a szavak hallatán - Hogyan lehetnénk mi valaki agyának a belsejében?

- Mondtam: határtalan varázsereje van. Mi lehetne jobb hely az ellenségei számára? Egy világ, ahol minden tőle függ. Minden, amit itt láttok, az Ő szüleménye.

- De ez… - Methos értetlenül meredt maga elé a padlóra - ez egyszerűen lehetetlen.

- Sok dolog van a világon, ami egyébként nem lehetséges, barátom. - Alexander ismét mosolygott - És itt, ezen a világon, szinte minden ebbe a kategóriába tartozik. Olyan vadállatok élnek itt, amikhez foghatót még soha, senki nem látott. Találkoztam hatalmas fákkal, amik megpróbáltak elkapni az indáikkal. Legalább egy tenger van itt, tele szörnyetegekkel, melyek hatalmasabbak, mit a hazám hegyei. - megrázta a fejét - Egyikünk se húzza itt sokáig.

- Ne fogadj rá. - Kronos kivonta a kardját, és megsuhogtatta. Alexander története nem hatotta meg túlságosan. Ha kezében érezte kardját, bármivel szembe tudott nézni.

- Tudom, mik vagytok. - bólintott Alexander, aki már korábban sejtette az igazságot a két férfiról - Ti halhatatlanok vagytok.

- Huh? - Methos felkapta a fejét - Ismersz minket?

- Hallottam már a halhatatlanokról. - mosolygott Alexander - Nem volt nehéz kitalálni. A szemeitek… Csak halhatatlanoknak lehet ilyen tekintete, mint nektek. Egyszerre tükrözi a fiatalság arroganciáját, és az öregség bölcsességét.

- Akárhogy is van. Láthatod, mi nem fogunk itt meghalni. Nem tudunk. És meg fogjuk találni a kiutat.

- Csak egy mód van arra, hogy kijussatok. Meg kell ölnötök Sarecet.

- Éppen most mondtad, hogy lehetetlen. - Kronos kezdett belefáradni a beszélgetésbe.

- Igaz. De talán még az Alvilági Urak is meghalhatnak. A legenda szerint az erejük a Föld közepébe zárt tűzből táplálkozik. És a tüzet el lehet pusztítani.

- Víz? - kérdezte Methos élénken - Fojtsuk bele?

- A legenda szerint. Nem tudok többet. - Alexander felállt és kiegyenesítette a hátát. Nagyon öregnek és sebezhetőnek tűnt. - Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy lehetséges. Ez csak egy legenda.

- Ha meg tud halni, akkor megöljük. - Kronos visszadugta fegyverét a tokjába, és összedörzsölte a tenyerét - De hogyan fojtsuk vízbe, ha itt vagyunk?

- Sarec énjének egy része mindig itt van. Az öntudata, ha úgy jobban tetszik. Keressetek valami várat, vagy kastélyt. Ott kell lennie

- Ez nem hangzik túl bonyolultnak. Végül is nem tud megölni minket. Methos összevonta szemöldökét - Vagy igen?

- Talán. Emlékszel, mit mondtam a korlátlan hatalomról? - a jós megvonta a vállát - Ki tudja? Csak egyféleképpen tudhatod meg.

- Ha szembenézünk vele? - Kronos elvigyorodott - Nem gond.

- Talán. - Alexander összeráncolta a homlokát, majd megkérdezte - Mondjátok: Sarec tudja, hogy halhatatlanok vagytok?

- Nem. Azt hiszi, közönséges emberek vagyunk. Miért?

- Mert akkor, attól tartok, bajban vagytok. - a jós megrázta a fejét - Ez a világ, barátaim, Sarec tudáásán alapul. Ő hozott ide titeket, és ezzel az elméjének részévé váltatok, függetlenül attól, mik voltatok korábban. Ti most azok vagytok, amit Ő gondolt rólatok.

Hosszú hallgatás után, végül Methos törte meg a csendet.

- De, - pillantása végigsiklott Kronoson, majd Alexanderen - Sarec azt hiszi, hogy mi Amarac és Caspar vagyunk. Halandók. Nem tudja, kik is vagyunk valójában.

Alexander szomorúan bólintott, mint aki beigazolódni látja gyanúját.

- Akkor Ti nagy bajban vagytok, barátaim. Óvatosnak kell lennetek. Ebben a világban nem vagytok halhatatlanok, ami azt jelenti, hogy bármikor meghalhattok.

- Halandók… - Methos hallotta a szavakat, de nem jutott el a tudatáig, mit is jelentenek. Korábban megesett, hogy saját maga kívánta, bárcsak halandó lenne, de ebben az esetben nem tudta elfogadni a tényeket. Egész korábbi énje, magabiztossága, felsőbbrendűsége, a halhatatlanság tényén alapult. Túl régen élt már ahhoz, hogy emlékezzen a halandóság ízére.

- Nincs itt semmi, ami elpusztíthatna minket. - Kronos kardjának markolatán nyugtatta kezét, tekintetében nyoma sem volt bizonytalanságnak.

- Remélem, igazad van. - Alexander elfordult a harcosoktól, és valahová a messzi távolba mutatott, a hegyek felé. Nagyon öregnek, és nagyon fáradtnak tűnt, mint aki ereje végére ért. - Találkoztam egy férfival, aki azt mondta, hogy a hegyek egy völgyet fognak közre, ahol Sarec vára áll. Oda kell mennetek.

- Biztos vagy benne, hogy az igazat mondta? - Methos kérdése hallatán a jós röviden, keserűen felnevetett.

- Percekkel a halála előtt bukkantam rá. Mi oka lett volna hazudni?

- Velünk tartasz? - Kronos már tett is néhány lépést a jelzett irányba, majd visszanézett.

- Nem. Csak hátráltatnálak benneteket. Ha megtaláljátok, és megölitek Sarecet, talán még láthatom a valós világot. - még egyszer rájuk mosolygott, majd eltűnt az üreg árnyai között. Methos hosszan utánanézett, majd Kronos felé fordult. Az alacsonyabb férfi már elindult világosság felé.

- Kronos? - szólt utána - Várj.

Kronos hátranézett, de nem lassított, nem is szólt egy szót sem.

- Kronos… - Methos elkapta bajtársa vállát, és maga felé fordította - Testvér, beszélnünk kell.

- Nem. Nem kell.

- Hallottad mit mondott! - Methos a végsőkig elkeseredve rázta meg a fejét - Halandók vagyunk!

- Talán.

- Ez neked semmit sem jelent?

- Hogy jelent-e valamit? - Kronos megállt, és barátja elé perdült - Persze hogy jelent. Én már nem emlékszem igazán a halandóságra, testvér. Mindössze egy öregemberre emlékszem, aki hamarabb fog meghalni, mint én. És ha kitalálok végre innen, ez nem fog bekövetkezni. Nem értem, miért aggódsz, Methos.

- Én igen.

- Nagyszerű. - Kronos újra elindult - Akkor aggódj helyettem is, mert ha nem öljük meg a Tanácsost, akkor tényleg itt fogunk meghalni.

- Igaz. - Methos elindult barátja után, miközben a távoli horizontot figyelte - Kíváncsi vagyok, milyen érzés lehet meghalni.

- Ne akard kipróbálni.

- Nem tervezem. - a nyurga lak arcán halvány mosoly suhant át - Végül is, van jó oldala is ennek a kalandnak.

- Ugyan micsoda?

- Igazunk volt Sarec személyével kapcsolatban.

- És most hogyan tovább? - egy hatalmas, teljesen függőleges sziklafal tornyosult eléjük. Methos felpillantott a szédítő magasságba, majd gyorsan elkapta a tekintetét.

- Repüljünk? - vigyorgott Kronos, mire Methos elnevette magát.

- Csak utánad, testvér. - megrázta a fejét - Nem látok felfelé vezető utat.

- Én sem. Szerinted, van itt valahol egy átjáró?

- Kell lennie. Bár nem vagyok benne biztos. Itt minden Sarec találmánya. Ha van rá esély, hogy el lehet őt pusztítani, akkor nyilvánvaló, hogy vigyáz a bőrére.

- Igaz. - Kronos hátralépett, szemügyre vette a falat, megdörzsölte a kezét, majd mászni kezdett.

- Kronos, nincs esélyünk. - vont vállat Methos.

- Remek. Akkor maradj itt. - Kronos mosolygott magában, mert tudta, hogy társa végül úgy is követni fogja.

Methos egy darabig bámulta bajtársát, majd lemondó sóhajjal nekivágott a sziklafalnak. Könnyebben ment, mint gondolta, de minden erejére és rugalmasságára szüksége volt, hogy egyre feljebb tornázza magát.

- Erre figyelj, ha ideérsz. Mozog egy kicsit. - tanácsolta Kronos fentről. Mintegy szavai bizonyságaként, homokból és apró kövekből álló "eső" szakadt az idősebb harcos nyakába. Methos becsukta a szemét, és megvárta, amíg elül a porfelhő

- Kronos… - szólt fel.

- Bocs. - a fentről jövő hang inkább vidám volt, mint bocsánatkérő - Én szóltam.

- Ja, megjegyeztem. - lassan, méterről méterre tornázták fel magukat a meredek kőfalon. A hegyes, durva sziklák felhorzsolták Methos kezét, ami nem lett volna túlságosan különleges eset, csakhogy ezek a sebek, semmi hajlandóságot nem mutattak a gyógyulásra. A fájdalom állandósult a nyurga alak kezeiben, arra figyelmeztetve őt, hogy amit Alexander mondott, igaz. Halandó volt ebben a világban.

- Sok van még hátra? - Methos felpillantott bajtársára, és megpróbálta magát viszonylag biztonságos helyzetbe tornázni, hogy szusszanjon egy keveset.

- Nem tudom. Kapaszkodj. - nevetett fel röviden Kronos - Bocs. Várj egy percet. - Új pozícióba tornázta magát, ahonnan jobb kilátás nyílt felfelé - Nem tűnik hosszúnak, de elég kemmény lesz.

- Nagyszerű. - Methos ismét mászni kezdett - Ha történetesen egy kocsmára bukkansz, kiálts ide.

- Rendben. - az alacsonyabb épp-most-nem-halhatatlan eltűnt bajtársa szeme elől. Methos lezúduló kövek hangját halotta, de még mielőtt pánikba esett volna, megpillantotta Kronost, némiképp megviselt, de nem végzetes állapotban.

- Jól vagy? - Methos majdnem elveszítette az egyensúlyát, ahogy testvére felé lendült.

- Persze, csak alaposan bevertem a fejemet. - rövid hallgatás következett - A francba de fáj! Meg kell ölnünnk Sarecet, és visszaszerezni a halhatatlanságunkat, testvér.

- Úgy lesz. - az öregebb halandó-halhatatlan közelebb tornázta magát, bajtársához - Gyerünk, nem érünk rá sopánkodni, testvér!

- Igaz - Kronos újra mászni kezdett - Gondolod, hogy most öregszünk, testvér?

- Gőzöm sincs. - vigyorgott Methos - Érdekes gondolat. A halandóknak meg szokták ünnepelni a születésnapjukat.

- Te is megteheted, ha tudod, milyen napon születtél.

- Akkor a mai napot hivatalosan a születésnapommá nyilvánítom. Meg is ünnepeljük, az első kocsmában, amit találunk.

- Úgy legyen. - nevetett Kronos - Hozhatom a hercegnőt?

- Persze. Neki is szüksége lehet egy kis kikapcsolódásra.

Egyszer a leghosszabb út is véget ér. A két majdnem-halhatatlan barát felkapaszkodott a sziklafal tetejére és hátukat egymás hátának vetve rogytak össze levegő után kapkodva.

- Nos. - Methos selyemingének szélébe törölte verejtékben úszó arcát - Nem is volt olyan vészes, ugye?

- Aha. - Kronos feltápászkodott, és körülnézett a plató tetején, ahol álltak - A jó hírt, vagy a rossz hírt akarod előbb hallani?

- Látod a kastélyt. - találgatott Methos.

- Ez a jó hír. - bólintott bajtársa - Kitalálod a rosszat is?

- Van egy sejtésem, hogy annál jobb, minél később tudom meg. Nem érdekel.

- Rendben. - Kronos leült társa mellé - Semmi perc alatt ott lehetünk.

- Valóban?

- Nem.

Elnyúltak a plató tetején, és az eget bámulták. A Nap forrón sütött, de korántsem annyira mint az előző napon.

- Methos?

- Mi van?

- Hallasz valamit?

- Azt hiszem, nem. Miért, mit kéne hallanom?

- Csapkodást.

- Ebben az esetben, alapvetően remélem, hogy tévedsz. - az idősebb férfi felállt, szemei a horizontot fürkészték. Semmit sem látott az égbolton. Ugyanakkor már ő is hallotta a zajt: szárnyak suhogtak valamerre.

- Methos… - Kronos hangja csendes volt, de Methos rögtön odakapta a fejét, megérezve a különös hangsúlyt barátja szavaiban. Valami különleges repülő lény közeledett feléjük.

- Ez az, amire én gondolok? - Methos önkéntelenül megdörzsölte a szemét, remélve, hogy csak hallucinál. Sarec markában voltak. Az emberében, aki mesterfokon értett hozzá, hogyan kell valóra váltani rémálmaikat.

- Nagyon úgy tűnik. - Kronos lassan felállt, és Methos követte őt. A lény csapkodott a szárnyaival, és egyelőre semmi jelét nem adta, hogy támadni akarna. A két Lovas még sohasem látott korábban hozzá hasonló állatot. Methos is csak az ősrégi kódexekben látott képek alapján tudta azonosítani, hogy egy sárkány áll előttük. Három fej nőtt ki a lény törzséből, hosszú, izmos nyakon elhelyezkedve. Teste egy hosszú, veszedelmesnek tűnő farokban végződött. Szivárványosan csillogó, aranyszínű pikkelyek borították a testét. A lény egyszerre volt gyönyörű és halálosan veszedelmes.

- Ha van valami ötleted, ne tartsd vissza magad. - Methost lenyűgözték az állat méretei.

- Csak egy ötletem van. - Kronos lassan kivonta a kardját. És lassan elkezdett oldalazni Methos mellől, hogy kikerüljön a lény látósugarából. Nem sok esélye volt, mert a három fej közül az egyik megállás nélkül szemmel tartotta, a hatalmas, fekete szemek pislogás nélkül követték minden mozdulatát.

- Kronos, ne csinálj hülyeséget. - Methos előhúzta a kardját, és a lény másik oldala felé kezdett oldalazni. Nem volt biztos benne, hogy mi bizonyul hülyeségnek ebben a szituációban. A harc elkerülhetetlennek tűnt, és ahogy a második fej tekintete rezzenéstelenül rászegeződött, Methos azt kívánta, bárcsak legalább két további harcos lenne itt velük. Ha mindhárom fejet le tudnák foglalni, a negyedik harcos el tudna csapni a dögre. Összeráncolt homlokkal gondolkodott azon, hogy tulajdonképpen hol lehet egy sárkány legérzékenyebb pontja. Nem úgy tűnt, mintha túl sok lenne neki.

Egy fülrepesztő üvöltés kíséretében a sárkány harmadik feje Methos felé kapott. A mozdulat nem volt több egy figyelmeztetésnél, de ahogy a harcos hátralépett, kellemetlenül közel került a sziklaszirt szegélyéhez. A lény újfent csapkodni kezdett a szárnyaival, és a két férfi megborzongott a hideg fuvallat érintésére. Methos Kronos felé pillantott, és látta, hogy barátja keményen két kézre fogva kardját, a sárkány felé indul. Arcán az a végsőkig elszánt kifejezés ült, amit Methos már nagyon jól ismert: bajtársa mindig ilyen képet vágott, amikor valami lehetetlen dologra készült, bárhol és bármikor. Kronos közelebb húzódott, lassú, ugrásra kész mozdulatokkal, mire a sárkány a még egy fejét felé fordította, felismerve, hogy ez az ember veszélyesebb lehet rá nézve, mint a másik. Methos visszafojtott lélegzettel figyelt. Még néhány lépés, és Kronos elég közel lesz a sárkányhoz, hogy lecsapjon rá a kardjával, vagy akár, hogy levágja a harmadik fejét a nyakáról. Az idősebb férfi megfeszítette az izmait, készen arra, hogy előrevesse magát, abban a pillanatban, amikor ez megtörténik. Azt latolgatta magában, melyik lehet a bestia legsebezhetőbb része, és végül a nyak és a törzs találkozási pontja mellett döntött.

Egy hatalmas harci üvöltés kíséretében, Kronos előrevetette magát. A harmadik fej felé kapott, de az alacsony harcos szédítő gyorsasággal lebukott előle, és egy hatalmas csapást mért a sárkány fejére. Mély seb támadt a penge csapásának a helyén, és a két másik fej velőtrázó üvöltéssel válaszolt a találatra.

- Vigyázz! - kiáltotta Methos kétségbeesetten.

Kronos nem figyelt rá, hanem a második fej felé fordult, hogy harcba szálljon vele. Lecsapott rá, elkapta a vállát, és a földre sújtotta. A férfi keményen megütötte magát, és Methos rémülten nézte, ahogy a szörnyeteg felemeli egyik hatalmas pikkelyes mancsát, hogy összezúzza vele a támadót. Methos előrelendült, és kardjával lecsapott a korábban kiszemelt pontra. Minden erejét, dühét és elszántságát beleadta a döfésbe, és érezte, hogy pengéje célba talált. A két ép fej feléje kapott, de akkorra már arrébb vetődött, begurult a szörnyeteg hasa alá, és Kronos közelében ért földet. Megragadta barátja karját, és a közeli sziklák takarásába húzta. A sárkány egyik feje élettelenül himbálódzott a nyakán, de a másik kettő is bágyadtabbnak tűnt. A szörnyeteg fülsiketítő ordítást hallatott, izmos farka a sziklákat csapkodta. Methos vett egy mély lélegzetet, megmarkolta a kardját, és előrelendült. A szörnyeteg egyik feje az arca felé kapott, de idejében lebukott előle, ismét a sárkány teste alá gurult, küszködve, hogy megőrizze egyensúlyát, talpra ugrott, és vadul a közelebb eső nyak felé suhintott a kardjával.

- Dögölj meg! - sziszegte a sárkánynak - Az ördög vigyen el.

Hasonló vágással próbálkozott, mint amivel Kronos leszámolt a harmadik fejjel, de a szörny úgy látszott, tanult az esetből. Methos éppen kissé hátralépett, amikor a vadul csapkodó farok eltalálta a bokáját, térdre küldve őt. Villámgyorsan arrább gördült, ahogy az egyik fej feléje kapott, majd felugrott és kardjával lecsapott a lény nyakára. A sárkány felordított fájdalmában, az élettelen fej közvetlenül Methos arca előtt himbálódzott, immár ártalmatlanul. Az öreg ex-és-reménybeli-halhatatlan egy pillanatra belenézett az élettelen szemekbe, felugrott, és visszarohant a sziklákhoz, ahol Kronost hagyta. Túl fáradt volt még egy támadáshoz.

- Methos…? - a fiatalabb férfi hangja gyenge volt és rekedtes. Bajtársa lerogyott mellé a földre. Kronos nagyon sápadt volt, és ez különös kifejezést kölcsönzött az amúgy kreol bőrű férfi arcának. Az alacsonyabb harcos mellkasa vérben ázott, és minden lélegzetvétellel újabb vérpatakok törtek elő szájából.

- A francba Kronos, maradj fekve. - Methos végignézett öreg barátján, de semmi biztatót nem látott, ami csillapíthatta volna félelmeit. A seb nagyon mély volt. A halandóság tudta befészkelte magát az elméjébe. Összeszorította a fogait, s remélte, hogy gondolatai nem ültek ki túlságosan az arcára. Gyenge, fájdalmas nevetést hallott.

- Tényleg olyan szörnyű, testvér? Mindjárt kitöröd a saját fogaidat. - Kronos nem vigyorgott a tréfája mellé, de a hangja inkább vidámnak tűnt, mint fájdalmasnak - Ne aggódj. Egykettőre meggyógyul.

- Hát persze. - mosolygott Methos - Csak ne mozogj túl sokat. - Keresett egy olyan helyet, ahonnan Kronost és a sárkányt is szemmel tudta tartani. Gyorsan kellett cselekednie. Ha nem találja meg a Királyi Tanácsost hamarosan, Kronos meg fog halni, és itt és most nincs olyan erő, mely visszahozhatná őt a halálból. Az férfi kezeire bámult. A horzsolások és vágások, amiket a sziklafalon szerzett be, még mindig ott voltak. Más körülmények között ezek a sérülések másodpercek alatt begyógyultak volna. Olyan régen élt már, hogy elfelejtette, mennyire tud fájni egy ilyen aprócska vágás.

- Methos? - Kronos hangja egyre gyengébb lett, és Methos közelebb lépett, hogy hallja barátját.

- Mi van?

- Hogy jutunk le a hegyről? Nem maradok itt, amíg Sarec után mész.

- Jó kérdés. - Methos nem akarta barátját egyedül hagyni. Nem tudta megmondani, túléli-e. Egy ötlet lopta be magát gondolatai közé, de rögtön elvetette. Nem lehetséges. Magában elmosolyodott. Miért is ne? Végül is, ezen a helyen minden dolog őrültség, vagy legalábbis lehetetlen. Felállt, ás gyengéden lábra segítette Kronost.

- Tudsz járni, testvér? - kérdezte.

- Van lábam, nem? - kérdezett vissza Kronos, de szemmel láthatóan küszködött, hogy megőrizze az egyensúlyát, és ne huppanjon vissza a talajra. Methos segítségével kivánszorgott a sziklák közül, melyek eddig védelmet nyújtottak nekik. A sárkány a közelben feküdt, de nem mutatott különösebb érdeklődést irányukban. Sötét, majdnem fekete vér csordogált sebeiből, és szemmel láthatóan bágyadtnak tűnt. A két férfi óvatosan közeledett, szemmel tartva a szörnyeteg utolsó fejét, amely a hegyeken túl nyújtózó völgy felé tekintett.

- Fel fog szállni. - Kronos hangja feszült volt.

- A tervemnek megfelelően. - Methos felsegítette barátját a sárkány hátára. A lény bőre forró volt és kemény, és egyelőre semmi jelét nem mutatta, hogy észrevette volna az alkalmi utasokat.

- A kardom…- Kronos meglepő energiával szökkent talpra, hogy megkeresse fegyverét. Methos visszanyomta a helyére.

- Maradj itt, majd én megkeresem. - visszafutott a kardért, pontosan akkor, amikor a sárkány elszánta magát a felszállásra. Methos felkapta a pengét, és a szörnyeteg után vetette magát. A lány éppen elrugaszkodott a sziklaszirt széléről, amikor a férfi egy merész ugrással megpróbálta elkapni. A harcos elszámította az ugrást, kezei az üres levegőt markolták, amikor egy kéz megragadta a csuklóját. Kronos felhúzta őt a maga mellé, elhasználva ezzel megmaradt energiáinak nagy részét. A két férfi zihálva feküdt egymás mellett, hihetetlen szállítóeszközük hátán. Úgy tűnt, Kronosban visszanyert valami korábbi erejéből, és az első megrázkódtatás elmúltával, Methos szintén összeszedte magát. Még korántsem volt biztos, hogy bármelyikük is túléli ezt a kalandot, de egyelőre megpróbáltak, csak a közvetlen nehézségekre koncentrálni.

- Eddig megvolnánk. De hogy fogunk leszállni? - kérdezte Kronos. Methos elvigyorodott.

- Megtaláltad a tervem gyenge pontját. Csak reménykedhetünk, hogy valahol az úticélunk közelében tesz le minket.

- Elég gyorsan haladunk. - Kronos a hátán feküdt, és a felhőket tanulmányozta - Úgy tűnik, mintha már magunk möggött hagytuk volna a völgyet.

- Nem hinném. - Methos megpróbált találni egy helyet, ahonnan megpillanthatná az alattuk elterülő tájat, hogy megtudja, merre járnak - Úgy tűnik, lassít. - összeráncolta a homlokát, ahogy az élettelenül lecsüngő fejekre, és az egyetlen megmaradtra pillantott. Meredeken zuhanni kezdtek.

- Haldoklik. - Methos visszagördült bajtársa mellé - Ez az izé haldoklik. Mindjárt leszállunk.

- Szép munka, testvér. - Kronos rávigyorgott, a hideg-kék szemekbe visszatért a régi, vad csillogás. Bár önteltsége jókora pofont kapott, de úgy tűnt, korántsem temette azt még el. Fokozatosan, a sárkány körözni kezdett, mind lassabban és lassabban mozgott, egyre közelebb repültek a földhöz. Majdnem gyengéden értek földet, mintha csak a bestia nem akarta volna megsérteni utasait. A két férfi lesiklott a lény hátáról. Úgy tűnt, a sárkány nem vette észre jelenlétüket. Egy gyenge, inkább sóhajtás, mint üvöltés kíséretében összeroskadt, és nem mozdult többet. Methos szótlanul végigmérte a hatalmas tömeget, hirtelen szomorúság támadt benne, amikor ráébredt, ő a felelős ennek a hatalmas, titokzatos és a maga módján gyönyörű lény haláláért. Kronos kitalálta barátja gondolatait.

- Felejtsd el testvér. Nem igazi, emlékszel? Itt semmi sem az.

- Igen, tudom. - Methos elkapta barátja karját, és talpra segítette - Most merre?

- Szerintem arra. - intett Kronos a sárkányon túlra, ahol egy impozáns kőépítmény tornyai ostromolták az eget.

- Ez is van olyan irány, mint a többi. - elindultak a vár felé - Bekopogtatunk a kapun?

- Inkább keresünk egy ablakot. Az őrség miatt nem kell aggódnunk. Ennyi akadály után, nem hinném, hogy még erről is gondoskodott.

- Reméljük. - óvatosan körüljárták a hatalmas épületet, valami bejárat után kutatva. Normális körülmények között, egy csukott ajtó, vagy ablak nem volt akadály számukra, különösen Kronos számára nem, de Methos nem engedte, hogy megint mászni kezdjen a falon. Habár az alacsonyabb alak keményen küzdött a fájdalom ellen, a mellkasán levő seb még mindig vérzett, és lassan, bizonytalanul lépkedett.

- Ott! - bár kezeit ólomsúlyúnak érezte, Kronos a várfal egyik pontjára mutatott. Methos a jelölt irányba pillantott, s egy repkénnyel benőtt, alig észrevehető nyílást pillantott meg, mely sötéten ásított rájuk.

- Sarec titkos vészkijárata?

- Feltehetőleg. Most a mi titkos vészbejáratunk. - bebújtak a nyíláson, és egy hideg, sötét folyosón találták magukat. A levegő nyirkosnak tűnt, a folyosó falait pedig durva, de különösen csúszós kövek borították.

- Fúj. - Methos vágott egy grimaszt - Hát ez nem valami kellemes hely. - gyenge nevetés válaszolt rá.

- Néha tényleg aggódom érted, testvér. - a hetyke válasz ellenére, Methos hallotta barátja hangjában a feltörő fájdalmat. Nyilvánvaló volt, hogy nem sok idejük maradt.

- Jól vagy? - kérdezte. A válasz kicsit váratott magára.

- Naná, hogy jól vagyok. - több konokság, mint meggyőződés volt Kronos hangjában.

A gyengén beszűrődő fény mellett a két férfi végigbotladozott a folyosó csúszós kövein. Egy hatalmas, szabályos kör alakú helyiségben lyukadtak ki, mely inkább egy kút fenekének tűnt, mint szobának. A mennyezetet kövekből építették, ahogy a terem falait is, melyet foszforeszkáló növények borítottak. A padlót töredezett és hiányos mozaik borította, de még kivehető volt, hogy mit ábrázolt eredetileg: egy elefántot, és madarakat.

- Nézd! - Kronos, előrelépett, de lábai nem engedelmeskedtek. Methos elkapta, és gyengéden a padlóra fektette, majd szétnézett, mi kelthette fel barátja figyelmét. Az egyik sarokban egy fából készült ketrec állt. Egy öregember üldögélt csendesen benne. Nyomoróságos helyzete ellenére is valamiféle méltóság lengte körül.

- Ő a király? - kérdezte Methos. Kronos csak bólintani tudott, szemei csukva voltak. A falnak támaszkodva feküdt a földön, világosan látszott, hogy erőtartalékai kimerültek. Methos a ketrechez lépett, és kardjával feltörte a zárat. Kinyitotta az ajtót.

- Felség? - kérdezte udvariasan, bár kissé türelmetlenül. A király felállt, és szélesen elmosolyodott.

- Köszönöm. Ismerjük egymást?

- A nevem Caspar. - Kronos felé intett - Amarac barátja vagyok.

- Nagyszerű. - a király Kronoshoz sétált, és lehajolt hozzá - Nagyon rosszul van.

- Tudom. - Methos eltette a kardját, és körülnézett - Van valami ötlete, hogy merre lehet Sarec?

- Isten tudja. Alig látom. - a király megrázta a fejét - Hogyan tévedhettem ekkorát ezzel az emberrel kapcsolatban? Tisztára őrült.

- Ne aggódjon most emiatt. - Methos lepillantott Kronosra, és képtelen volt otthagyni - Felség, itt maradna Amarac mellett? Ha megtalálom a Tanácsnokot, és megölöm, mindnyájan kijuthatunk innen.

- Nehogy azt hidd, hogy megléphetsz nélkülem, testvér. - nézett fel Kronos - Veled megyek.

- Nem, nem jössz. - Methos a szoba másik oldalán nyíló ajtó felé indult - Maradj fekve. Ha elintézem a Tannácsnokot, rendbe jössz, de addig próbáld meg nem megölni magad.

- Miért nem? Azért jöttetek ide, hogy meghaljatok. - mintha csak a végszóra várt volna, Sarec megjelent az ajtóban, és Methosra mutatott az ujjával - Tedd le a kardod, és lehet, hogyy meghagyom az életed.

- Nincs esélyed. - Methos kivonta a kardját, de élénken emlékezett még Alexander szavaira Sarec sebezhetetlenségét illetően - Elmegyünk innen Sarec, és visszatérünk a saját világunkba, a valóságba.

- Lehetetlen. Nincs semmi esélyetek. Inkább add fel, és halj meg most azonnal. Úgy tűnik, a barátod már feladta.

- Ne fogadj rá. - egy hirtelen mozdulattal, Kronos felugrott, és a Tanácsnoknak szegezte kardját. Sarec nevetett

- Meg vagyok rémülve. - mondta - Egy öregember, egy félholt Testőrkapitány, és még valaki, aki pontosan tudja, hogy karddal nem árthat nekem.

- Tudom, mit teszek. - Methos megpróbált magabiztosnak látszani. Valahol a közelben kell lennie víznek. A király nem maradt volna életben nélküle ilyen hosszú ideig. Valamit innia kellett

- Ezt erősen kétlem.

- Kit érdekel. Az improvizálás az erősségem. - Methos fejében egymást kergették a gondolatok - Elmegyünk innen, Sarec.

- Ez nem sok jót ígér. - Sarec Kronos felé intett - Meg fog halni. Nézz rá. Alig lélegzik.

- Azt hiszem, meg fogsz lepődni. - Methos egy gúnyos vigyort varázsolt az arcára - Akkor a harc mellett döntöttél?

- Harc? Arra semmi szükség. - Sarec felemelte a kezét, és Methosra mutatott. Villám tört elő ujjai közül, és a férfi mellkasába vágódott. Átlökte őt a szobán, és a nyurga alak nekicsapódott a kemény kőfalnak, majd a padlóra rogyott. Lassan feltápászkodott, és megrázta a fejét.

- Látod? Nem vagy ellenfél a számomra. - nevetett Sarec.

- Tennék még egy próbát. - előrelépett, mire egy újabb villám ismét visszalökte. Újból talpra állt, és lassan körözni kezdett Sarec körül, remélve, hogy elvonja a figyelmét két másik társáról. A király felkapta Kronos kardját, de az alacsony harcos félretolta, és talpra küzdötte magát. Bizonytalan lábakon, imbolyogva elindult Sarec felé, vonásain féktelen elszántság tükröződött. Sarec mit sem sejtett ebből teljesen lefoglalta Methos. A magasabb harcos felemelte a kardját, mire a Tanácsos egy újabb villámot küldött válaszul. Methos félreugrott, karjai égtek, a villám okozta fájdalomtól. Sarec égő szemekkel pillantott rá, mire Methos automatikusan talpra akarta küzdeni magát, de lábai megtagadták a parancsot. Hányinger fogta el. Vetett egy gyors pillantást Kronosra, aki hideg, elszánt arckifejezéssel közeledett Sarec hátához. A Tanácsos hirtelen felnevetett.

- Túl könnyű volt. - mondta - Többet vártam tőled. Előző beszélgetésünk alapján, azt hittem, hogy te más vagy, mint a többiek, Caspar.

- Sajnálom, ha kiábrándítottalak. - Methos alig bírta kiejteni a szavakat. Úgy érezte, mintha egy abroncs nyomná össze a fejét, egyre szorosabban és szorosabban, és tudta, nem sokáig bírja már. Túl dühös volt ahhoz, hogy féljen, de semmit sem tehetett Sarec ellen. Lépéseket hallott, majd látta, hogy a király lép mellé. Megpróbált még egy kis időt nyerni Kronos számára.

- Add fel, Sarec. - a király dühösen meredt Tanácsnokára - Most már tényleg túlléptél minden határon.

Sarec felnevetett, mire Methos érezte, hogy az elméjére nehezedő nyomás csökken.

- Fogd be, vénember. - a varázsló a királyra mutatott, de nem maradt ideje újabb villámot elővarázsolni, mert Kronos összeszorított fogakkal, minden erejét beleadva lecsapott Sarec hátára a kardjával. A Tanácsnok felbukott, és Methos elméjéről eltűnt a satuba fogó nyomás. Felugrott, és csatlakozott Kronoshoz, beledöfte kardját Sarec testébe. Néhány perc múlva elfordult a vérbefagyott test mellől, és kifulladva leült a király mellé. Sarec szemei egyszer csak felpattantak, mire Methos ereiben meghűlt a vér.

- Víz! - kiáltotta, és megragadta a király vállát - Valahol kell lennie a közelben víznek.

- Arra. - mutatott a király az ajtó felé - Néha hallottam. Azt hiszem, egy tó.

- Caspar… - bár Kronos hangja gyenge volt, Methos érezte a figyelmeztető élt benne.

 Sarec sebei ijesztő ütemben gyógyultak. Methos gondolkodás nélkül felkapta a Tanácsost, és az ajtó felé indult vele. A varázsló kezdetben csak gyengén, majd egyre erősebben kapálódzott. Eközben, Methos már majdnem elérte az ajtót, mögötte már látta a mögötte húzódó víztükröt. Elvigyorodott. Mint minden világnak, ennek is szüksége volt vízre, az életben maradáshoz. Nem meglepő, hogy Sarec, ezt a számára végzetes elemet mélyen elrejtve, várának pincéjében tárolta. A Tanácsos egyre keményebben kapálódzott, keze Methos vállára fonódott, és a férfi megtántorodott az elméjét ért első csapástól. Összeszedte magát, és folytatta útját előre. A fájdalom egyre erősebb és erősebb lett, végtagjai egyre kevésbé engedelmeskedtek az akaratának. Mikor már azt hitte, nem bírja tovább elviselni a fájdalmat, hirtelen rövid zuhanás után elmerült a tó hullámai között.

A hideg víz körülölelte mindkettőjük testét, és Methos lebukott, még mindig keményen magához szorítva Sarec testét. Érezte, ahogy vonaglik, majd egy hatalmas, nem emberi sikolyt hallott, mely betöltötte egész elméjét. A test, mellyel eddig birkózott, hirtelen semmivé foszlott, eltűnt, mintha felolvadt volna a vízben. Methos üres kezeire bámult, és elvigyorodott. Sarec eltűnt, s ahogy lassú mozdulatokkal feltornázta magát a partra, látta, hogy a környező falak kezdenek eltűnni körülötte. Sarec világa követte teremtőjét a megsemmisülésbe.

Methos háton fekve ébredt fel. Felpillantott az égre. Fehér volt, mindenféle vésetek és képek díszítették. Összeráncolta a homlokát. Ez még mindig nem a valós világ? Felült és szétnézett. Egy szobában feküdt, az ágyon, a tágas teremben mindenütt gyertyák, a falakon és a padlón különleges jelek voltak felfestve, valami barnásvörös, gyanúsan vérre emlékeztető festékkel. Ez bizonyára Sarec szobája. Methos feltápászkodott, és kezeire bámult. A sérülések eltűntek. Elvigyorodott. A halhatatlanság érzése a régi magabiztossággal töltötte el.

- Caspar? - az ismerős hang felé fordulva, Methos meglátta Kronost, aki újra a régi, rettenthetetlen harcos volt, akivel már évezredek óta kóborolt együtt.

- Amarac. Jól vagy? - Methos feléje lépett, de Kronos talpra ugrott, mielőtt az odaért volna.

- Igen, nagyszerűen érzem magam. - nyújtózkodott, majd vágott egy fájdalmas grimaszt - Nos, majdnem nagyszerűen. És te?

- Rendben vagyok. Csak egy kis fejfájás, ennyi az egész. - a szoba sarkára szegezte a tekintetét - A király. - odasiettek a fekvő alakhoz.

- Felség? - Methos lehajolt a földön fekvőhöz - Jól van?

- Többé-kevésbé. Mi történt?

- Elpusztítottuk a Tanácsost. Azt hiszem, valahol a palotában vagyunk. - Methos talpra segítette a királyyt.

- Valóban? - a király körülnézett a szobában - Akkor emlékeztessetek rá, hogy sürgősen festessem ki ezt a szobát. Hol van Sarec?

- Eltűnt. Meghalt. - Kronos az ablakhoz lépett. Az első, amit meglátott, Indigó volt, ahogy a kertben sétál, és kíváncsi volt, mit gondolhat az eltűnésükről.

- Akkor minden rendben? - a király majdnem futólépésben tette meg az utat az ablakig - Nincsenek lángok? Nincs káosz és pusztulás?

- Nincs. Elpusztítottuk a varázslót, mielőtt megtehette volna. - Methos csatlakozott az ablaknál állókhoz - Kíváncsi vagyok, mi lett Alexanderrel?

- Nem kell aggódnod miatta. - Kronos kihúzta a kardját. A penge tiszta volt, és csillogó, mintha nem is használták volna mostanában. Elgondolkodott. Sarec világa nem hagyta nyugodni. Egy világ, ami csak az övé, ahol minden lehetséges. Methos csatlakozott hozzá, ahogy elhagyták a szobát, hogy végre a valódi világ, valódi napjának sugarait élvezzék a kertben.

- Sarecra gondolsz? - kérdezte. Kronos elvigyorodott.

- Az erejére. Gyakorlatilag határtalan.

- Nem nekünk való, testvér. Túl nagy árat kellene fizetnünk érte.

- Csak arra gondoltam, hogy végre tényleg teljesen gonosz lehetnék. - elvigyorodott, mire Methos csak a szemeit forgatta.

- Nem kétlem. Mellesleg, az nem riaszt vissza, hogy csak ezer évig élhetnek?

- Igen. Hiányzott a halhatatlanság.

- Nekem is. - Methos átkarolta barátja vállát - Azt hiszem meg tudom érteni végre a halandókat.

- Én nem. A halandók, azok, akik. Mi pedig mi vagyunk. A világ urai vagyunk.

- Igaz. - bólintott Methos - A jó gazda pedig törődik az alattvalóival, nem gondolod?

- Nem. - Kronos újfent elvigyorodott - Mondok neked valamit. Te a halandókra gondolsz. Én pedig Indigóra.

- Nem kétséges. - felnevettek. Egyikük sem akart tovább emlékezni a halandóságra. A jól ismert felsőbbrendűségi érzés ismét elöntötte őket. A tudat, hogy sebezhetetlenek és elpusztíthatatlanok ebben a világban.

- Akkor maradsz egy darabig? - kérdezte Kronos.

- Talán kipróbálom, milyen itt az élet. - Methos megvonta a vállát - Nem hiszem, hogy túl sokáig maradok. Egy-két év…

- Amíg a széljárás meg nem változik.

- Valami olyasmi.

- Akkor had emlékeztesselek, hogy a hercegnő, a királyi család tagja. Te pedig… - Kronos elgondolkodott - Tényleg, ki is vagy te, testvér? Még mindig nem tudom pontosan.

- Hogy én? - nevetett Methos - Ez egy hosszú történet.

- Talán. - mosolygott Kronos - De ebben a felállásban, egy örökkévalóság áll a rendelkezésünkre, testvér. Csak elfelejtetted.

- Egy örökkévalóság… - Methos elvigyorodott, tekintete a távolba révedt. A tudat majdnem megrészegítette - Igen… Remélem, megérjük.

VÉGE