A hold lassan lenyugodott, utolsókat pislákoló fénye megvilágította a négy hatalmas lovat, amint lassan poroszkáltak a földeken keresztül. Fáradtak voltak az éjszakai kimerítő vágta után, csontos pofájukat mélyen a föld felé lógatták. Amint a hatalmas aranyló gömb széle megjelent a keleti horizonton, az első lovon ülő férfi felemelte a kezét.

"Eleget lovagoltunk." Jegyezte meg, majd a többiek egyetértését meg sem várva, leszállt a nyeregből. "A lovak se bírnák már sokáig."

"Ahogy az én hátsóm sem." Csatlakozott a második, tetovált arcú lovas, az elsőhöz hasonlóan, fáradt mozdulatokkal csúszva le hátasáról. "Azt mondom, üssünk tábort."

"Nagyszerű." A harmadik férfi fáradt, kivörösödött szemeit dörzsölgette. Ebben a szempillantásban el tudnék aludni. "Ki ma a kajafelelős?"

"Te." Az első lovas rávigyorgott a harmadikra, szemei kajánul csillogtak. "Silas elejtett egy szarvast tegnap, én pedig tegnapelőtt fogtam a halakat."

"És előtte pedig én kaptam el a selyemkereskedőt." Tette hozzá a második férfi könnyedén elmosolyodva. "Rajtad a sor, Methos!"

"Remek." A harmadik fickó lecsúszott a földre, kihúzta a kardját tokjából, majd hozzátette "Van valami kívánságotok?"

"Valami ehető." Az első férfi levette páncélját, és ledobta a földre, közvetlenül lova patái mellé, mielőtt elindult volna fát gyűjteni. "És lehetőleg ne szalaszd el."

"Nagyon vicces, testvér." A harmadik fickó, Methos, szintén levetette páncélját, és a másik mellé dobta. A vért alatt, bő, fehér tunikát, és hasonló színű, bő szabású nadrágot viselt, melynek szárait puha bőr csizmájába gyűrte. Inkább kereskedőnek nézett ki, mint veszélyes tolvajnak és gyilkosnak, aki valójában volt. "Gyújtsátok meg a tüzet, mire visszatérek."

"Természetesen." Az első férfi, aki már majdnem kiért a másik kettő hallótávolságából, csak intett a kezével, majd hamarosan visszatért, hatalmas köteg tűzifával karjában. Ledobta a földre, és a társaság negyedik tagjához, egy hatalmas termetű, erőtől duzzadó, de meglepően gyengéd arckifejezésű férfihoz fordult.

"Gyújtsd meg a tüzet, Silas." - parancsolta. Silas buzgón teljesítette a parancsot. Kronos néha társain töltötte ki a haragját, és nem volt kérdéses, ez vezette a hatalmas termetű halhatatlant, hogy hűen teljesítse legalacsonyabb testvére rendelkezéseit.

"Methos csak órák múlva tér vissza." A második férfi a hátán feküdt, és a halványuló csillagokat bámulta. "Éhes vagyok."

"Akkor menj, és szerezz magadnak valami ennivalót, Caspian." Kronos belerúgott a földön fekvő férfi lábára, ezzel a gesztussal érzékeltetve felsőbbségét a másikkal szemben. "És ne is gyere vissza." Caspian sértődötten felnézett rá, de megértette a célzást. Feltápászkodott, hogy segítsen Silasnak a tűzgyújtásnál. A Lovasként töltött napok előtt, Caspian már hírhedt tolvaj volt, ha nem is a legszerencsésebb fajtából, aki soha nem fogadott el parancsokat másoktól. Voltak napok, amikor nagyon hiányzott neki ez a szabadság, de nyíltan soha nem vonta kétségbe Kronos vagy Methos hatalmát.

Nagyon is tisztában volt vele, hogy túlságosan bonyolult és veszélyes volna bármelyiküket is megölni. Világosan látta azt is, hogy ha nyíltan kihívná egyiküket, akkor a másikkal is szembehelyezkedne, és a páros közötti kötelék elég szorosnak tűnt ahhoz, hogy egymás megmentése érdekében megszegjék a JÁTÉK szabályait. Caspian, néhány, Kronossal kapcsolatos, felettébb goromba gondolattal hűtötte le magát, majd munkához látott. Tudta, hogy ezek a gondolatok előbb-utóbb kirobbannak belőle. Másfelől, a Négy Lovas szövetségének tagjaként, az élete túlságosan kellemes volt ahhoz, hogy kockára tegye azt, pillanatnyi rossz hangulata miatt.

A láng hamarosan fellobogott, lángnyelvei a rohamosan világosodó égbolt felé törtek. Silas hatalmasat ásított, és elnyúlt a tűz mellett, lábait a lángoknál melengetve. A hosszú, éjszakai vágta kimerítette, és semmire sem vágyott jobban, mint a jól megérdemelt ételre és alvásra. Nem kétséges, hogy Kronos és Methos ugyanolyan régóta talpon voltak, mégis míg Caspian és ő legszívesebben lefeküdtek volna aludni, a másik kettő újra fel akart kerekedni, hogy kikémleljék azt a gazdag kereskedőkaravánt, amelynek útvonala hamarosan átszeli ezt a földet. Voltak pillanatok, amikor kételkedett abban, hogy ezek ketten hús-vér emberek. Mégis, minden nehézség ellenére, sokkal kevésbé lázadozott sorsa ellen, mint Caspian. A Lovasoknak szükségük volt egymásra, és bármennyire is különbözőek voltak, hatalomvágyuk egységgé kovácsolta őket.

"Methos?" Fáradtságára rácáfolva, Kronos egy pillanat alatt talpra ugrott, kardot rántott, miközben hátat fordított a szemét elvakító lángoknak. Vele szemben az álmos Caspian kapta fel saját kardját. Az új halhatatlan megjelenését jelző zsongás egyszerre figyelmeztette őket. Silas szintén felpattant és az újonnan érkezett lóra meredt.

"Ez nem Methos." - mondta, miközben sóvár pillantást vetett Kronosra - "Melyikünk látta meg először, teestvérem?"

"Számít az?" Előre lépve, Kronos ellenséges tekintettel méregette a lovat. Egy csuklyás köpönyeg mögé rejtőzött alak bámult le, egyenesen a harcos arcába, a kettejük között csillogó pengén keresztül.

Csak néhány halhatatlan élt ezen a poros kontinensen és azok is nagy ívben elkerülték egymást. Ritkán volt szíves fogadtatásban részük.

"Ki vagy?" - tudakolta az újonnan érkezett nevét Kronos erőteljes hangon, miközben megragadta a karját.

"Nevem, Keara." - válaszolt az idegen, néhány másodperces habozás után. Hangja elárulta női mivoltát, ami teljesen nyilvánvalóvá vált, miután leugrott a nyeregből és hátradobta csuklyáját.

A magas, erős csontozatú nő rájuk mosolygott.

"Megláttam a tüzetek fényét. Nem bánjátok, ha itt maradok egy darabig? A lovam elfáradt."

"Nem örülünk az idegeneknek." Félretolva a nőt, Kronos habozott, mielőtt eltette volna a kardját. Végül is, biztos volt benne, hogy idejében elő tudja rántani, ha bármi veszély fenyegetne.

"Akkor inkább ismerkedjünk meg, hogy ne legyek tovább idegen." A nő a tűz mellé lépett és letelepedett a földre. "Én már megmondtam a nevem. Eláruljátok a tieteket?"

"Silas." A nagydarab halhatatlan a tőle szokásos nyájassággal tekintett le a lányra, hatalmas tenyerét kézfogásra nyújtva. Rávigyorgott Kronosra, aki egyáltalán nem mutatott barátságos érzelmeket.

Keara átpillantott a társaság harmadik tagjára. A férfi a közelében feküdt, bizonytalan mosolya nem sok jót ígért. Volt benne valami, amitől kirázta a hideg a lányt.

"Caspian vagyok." A hangja hideg volt és barátságtalan. A nő átpillantott a vele szemközt álló férfira, megpróbálva kirekeszteni tudatából Caspiant. A társaság utolsó tagja még mindig talpon volt, Kearát bámulta, tekintetében felváltva tükröződött közöny és kihívás. A lány vonzónak találta ragyogó szemeit, még akkor is, ha az kegyetlen mosollyal párosult. Olyan embernek tűnt, akire érdemes odafigyelni.

"És te ki vagy?" Gondosan ügyelt rá, nehogy bármilyen, kihívásnak vehető élt vigyen szavaiba. A férfi szemei felvillantak.

"A nevem Kronos." - válaszolta, majd végre leült a földre, pontosan szemben a lánnyal, a tűz másik oldalára. Volt valami tagadhatatlanul vonzó ebben a nőben, de úgy döntött, nem mutatja ki érzelmeit. Kedvelni valakit, gyengeségnek számított, és fennállt a veszélye annak, hogy kihasználják gyenge pontjait. A lány rámosolygott, lassan bólogatva.

"Kronos. Akkor rendben is vagyunk." - körülpillantott - "Nem kéne itt lennie a negyedik társatoknak?"

"Itt kéne?" A fickó kardjának markolatával játszott, miközben le nem vette a szemét a lányról. "Jobban tennéd, ha elmennél."

"Én nem így gondolom. Még nem." Halvány mosolya szélesebbre nyílt. "Túl régóta kereslek már benneteket. Még nem mehetek el."

"Te kerestél minket?" Kíváncsiság csillant meg Silas szemeiben, ahogy vendégükre tekintett. Kedves fickó, állapította meg magában Keara. Könnyen vág grimaszokat, könnyen lelkesedik, és még kíváncsi lennék, mi mindenre képes. Érdekes kettősség jellemzi ezt a férfit.

"Igen." - mosolygott vissza, megállapítva, hogy könnyű lesz az óriást megnyerni az ügyének. "Hallottam rólatok, és azért jöttem, hogy a segítségeteket kérjem."

Caspian felnevetett.

"Segítség?" Nevetése érdes, bántó és humortalan volt, míg Kronos kérdő mosolyán látszott, hogy a másik férfi jól szórakozik. "Senkinek sem segítünk, kivéve, ha a sírba-tételükről van szó."

"Nos, akkor boldogan fogtok segíteni nekem." A nő nekidőlt a háta mögött fekvő, tömött zsáknak. Puhának tűnt, s kíváncsi volt, vajon mi lehet benne. "Egy karavánról lenne szó. A legnagyobb kereskedőkaravánról, amit valaha láttam. Nemsokára áthalad ezen a földön. Rajtuk akarok ütni, de ez egyedül nem fog menni."

"Akkor majd mi megcsináljuk." Kronos halkan beszélt, fölényes tekintetét a másik szemébe fúrta. "Nincs szükségünk a segítségedre."

"Azt is megtehetitek." Mosolygott Keara a másik magabiztosságán. "A legnagyobb karaván, és természetesen a legjobban őrzött is egyben. De én ismerek egy embert, aki belülről hajlandó segíteni nekünk, ha megadom a jelet."

"Csel?" Kronos, egy pillanatnyi érdeklődés felvillanása után, közönyösen megvonta a vállát. "Nincs szükségünk trükkökre. Mi harcolunk. Ölünk." Volt valami hideg egyszerűség ezekben a szavakban, melyek mulattatták a lányt. Benyomása szerint ez a férfi nem szerette túlbonyolítani az életét, és sohasem gondolt tettei következményeivel. Szigorúan csak a mának élt, és ez imponált a lánynak.

"Most az egyszer szükségetek lesz cselvetésre." Hirtelen elmosolyodott. "Hol van az utolsó társatok? Úgy tudom, ő a társaság esze."

Csend támadt, és egy sötét árnyék futott át a vele szemben ülő férfi arcán. Újfent elmosolyodott, kiélvezve a másik halhatatlan feszengését. A játék kezdett veszélyessé válni, de, ezáltal egyre jobban élvezte. Folytatni akarta mondanivalóját, amikor egy újabb halhatatlant érzett a közelben.

Önkéntelenül is kardjához kapott, és észrevette, hogy Kronos újra felállt. A férfi nem húzta elő a fegyverét, de ellépett a tűz mellől. A hajnali fényben, tisztán látszott a közeledő alak. Egy hosszú botot hozott, melyre mindenféle madarak, és kistermetű, prémes állatkák voltak felaggatva. Hosszú, határozott léptekkel haladt, majd kissé lassított, ahogy a tábor közelébe ért.

"Testvér." Köszönésképpen odabiccentett Kronosnak, majd Methos a tűz mellé lépett, kemény tekintetével Kearát célozva meg. "Vendégünk érkezett." Jelentette be teljesen feleslegesen az alacsonyabb férfi. Az újonnan érkezett valami kétértelmű felhangot érzett ebben a kijelentésben.

"Kearának hívják." - vetette közbe Silas előzékenyen.

"Valóban." Ledobva zsákmányát, Methos intett fejével a nagydarab halhatatlannak, hogy kezdjen hozzá az étel elkészítéséhez. Keara felnézett rá, és valami különleges kisugárzást vélt felfedezni az újonnan érkezett halhatatlan körül. Semmi sem volt olyan egyszerű az ő esetében, mint Kronosnál. Ugyanaz a fékevesztett, vad értelem égett mindkét férfi szemében, ugyanaz a kihívás, ugyanaz a tettrekészség, és mégis, ez a férfi valamiben különbözött. Valami azt súgta, hogy nem lesz egyszerű megtudnia, hányadán is áll vele. Valami különleges, és... nos valami idegen.

"Te bizonyára Methos vagy." - elmosolyodott, látva a másik reakcióját. Nem volt egyéb a férfi résnyire húzott szemein átfutó árnyéknál, de mégis jelezte, hogy célba talált. "Azért jöttem, hogy üzletet ajánljak nektek, de úgy tűnik, hogy a barátaid úgy gondolják, nincs szükségetek rám."

"Igazuk van." Lefeküdt a tűz mellé, tekintetét Kronosra szegezte, tudomást sem véve Kearáról. "Láttam a konvojt, testvérem. Tartani tudtuk a tervezett iramot az elmúlt napokban. Rajtuk üthetünk, ahogy terveztük." Methos lustán elmosolyodott, kinyújtotta csizmás lábát a tűz felé. Ez a mozdulat karcsú, izmos testét egész vékonnyá varázsolta. Kearára pillantott. "Még mindig itt vagy?"

"Igen, még itt vagyok." Mosolygott amaz, kihívó pillantást vetve Kronos felé. "Szükségetek van rám."

"Aha." A karcsú férfi Kronosra sandított. "Miért is van rá szükségünk, testvér?"

"Talán szépen énekel." Kronos felállt, Silas közelben legelésző lovához lépett. A hatalmas állat hátára több bőrtömlő volt erősítve. Levágta az egyiket, és visszatért a tűzhöz. Methos átvette a tömlőt, letörte a pecsétet a durván kifaragott dugóról, majd jót húzott a benne levő folyadékból. Köhintett egyet az erős italtól, majd továbbadta a bőrt Kronosnak, aki hasonló élvezettel ivott. Keara figyelte, ahogy a csillogó, vörös folyadékot lefolyik a férfiak állán, és kíváncsi volt, melyik karavántól zsákmányolhatták ezeket a tömlőket. Az nem különösebben érdekelte, hogy ez a négy fickó bizonyára embereket mészárolt le értük. Ezen a földön csak nagyon kevés ember törődött igazán a másikkal, legyen az halandó, vagy halhatatlan. Az emberi élet nagyon olcsó volt ezen a fiatal, vad világon, különösen itt, a civilizáció peremén.

"Nem énekelek." - állt fel hirtelen - "Nem játszom semmilyen hangszeren, és nem tudok történeteket mesélni." Kikapta a tömlőt a meglepett Kronos kezei közül, és leküldött egy jókora kortyot a torkán. A bor erősebb volt, mint gondolta, de visszafogta feltörő köhögését. Az ital nem volt fogható semmihez, amiket korábban kóstolt, és újfent kíváncsi lett, vajon honnan származik?

"Akkor, mit tudsz?" vigyorgott szélesen Kronos.

"Fejeket vágok le, kereskedőket rabolok ki, és zsákmány után hajszolom a lovamat." Köpönyegéből apró erszényt vett elő, és odadobta a férfinak. "A bor ára." Az belenyúlt, és felvonta a szemöldökét a belőle előkerülő aranypénz láttán.

"Tetszik nekem ez a nő, Methos:" mondta élénken a fiatalabb halhatatlan, és visszaadta a borostömlőt a lánynak. Methos mosolygott, továbbadta az aranypénzt Caspiannak, mielőtt visszaszerezte volna az italt.

"Akkor rád való tekintettel, kedves testvérem, életben hagyom." Felnevetett, majd kihalászott egy félig nyers húsdarabot a tűz felett pirulók közül. "Talán holnap a segítségünkre lehet."

"És ha tetszeni fog, ahogy harcolok?" - kérdezte Keara, nyílt kihívással a tekintetében. Methos hallgatott, de Kronos válaszolt, és tekintetén látszott, hogy mindnyájuk nevében beszél.

"Akkor utánanézünk a tervednek. Annak, amiben szükségünk van a segítségedre." A négy fickó hangosan hahotázott, és a lány is megengedett magának egy halvány mosolyt. Hamarosan rádöbbennek, hogy ők sem legyőzhetetlenek, és igenis szükségük van a segítségére. Elfordult a tűztől, és lehunyt szemmel hallgatta a csevegésüket és egyre hangosodó részeg nevetgélésüket, ahogy elfogyasztották közös reggelijüket, majd lefekvéshez készülődtek. Nem volt éhes, elhárította kínálásukat. Csak egy valami, azaz inkább valaki érdekelte volna, de ő meglepően csendesen üldögélt Methos mellett, a tűz másik oldalán. A lány időről időre magán érezte a férfi tekintetét, de nem nyitotta ki a szemeit. Csak amikor beszélgetésük utolsó foszlányai is elhaltak, ült föl.

Mind a négyen aludtak, bár a lányban nem volt semmi kétség afelől, egy pillanat alatt felébrednének, ha bármit megpróbálna tenni ellenük. Végignézett rajtuk: gyorsan elkapta tekintetét Caspian hideg, gonosz alakjáról, átsiklott Silas idomtalan tömegén, aki még álmában is a borostömlőt szorongatta. Egy percig elidőzött Methoson, a fény és árnyák játékát figyelve a gyermekien sima arcon. Az arc, amit látott, nem egy gyilkos arca volt és ez felkeltette az érdeklődését. Érezte a férfi, erős, koncentrált életerejét, és nem volt kétsége afelől, hogy a halhatatlan már nagyon öreg. Végül szemei megpihentek Kronos alakján. Végigmérte a kompakt, kidolgozott izmokat, a szigorú kifejezést az arcán, mely még álmában is ott maradt. A férfi egyszerre vonzotta és taszította őt. Elmosolyodott. Még akkor is mosolygott, amikor egy tükörfényesre csiszolt fémkorongot húzott elő köpenyéből, és a nap felé fordítva, fényjeleket küldött vele a közeli hegyek felé. Amikor leengedte az eszközt, a hegyek felől hasonló villanás válaszolt üzenetére.

A nap sugarainak égető ereje már csökkent valamelyest, amikor Silas és Caspian, kardok csengő hangjára riadtak. Megelégelve a tétlenséget, Methos és Kronos vívtak egymással, nem messze a tábortól. Mezítelen felsőtesttel harcoltak, a közelükben ülő Keara Kronos fekete zekéjét tartotta a kezében, ezzel mutatva ki szimpátiáját, amit a két harcoló fél szemmel láthatóan észre sem vett. Caspian viszont felfigyelt rá, és dühbe gurult. Szerette volna megszerezni magának Kearát, és ezen tervei egy csapásra füstbe menni látszottak, ha a lány palástolatlan érzelmei viszonzásra találnak a fekete ruhás halhatatlannál.

Összevonta szemöldökét, felkelt és leszakított egy darabot az elhamvadt tűz felett függő, kihűlt és majdnem égett húsdarabok közül. Még van rá egy esély, hogy Kronos átengedje a nőt: ha az hasznavehetetlennek minősül holnap, a konvoj elleni rajtaütés során.

Methos fáradt mozdulattal dobta le kardját a földre, üres kezeit ellenfele felé nyújtva. A fiatalabb halhatatlan elvigyorodott, saját fegyverét a másik mellé dobta, a két penge összecsendült a földön.

"Egy verseny?" - kérdezte tettvágytó sarkallva. Methos visszamosolygott rá, szemei lázasan lobogtak.

"Verseny." Figyelmeztetés nélkül elrugaszkodott Kronos mellett, félrelökve bajtársát, a legközelebb álló ló hátára pattant. A verseny hevétől villámló tekintettel, Kronos ellenfele után vetette magát és letépte Methost a ló hátáról. A páros összeakaszkodva hempergett e földön, amíg majdnem elérték a kihűlt tábortűz romjait. Hirtelen elengedték egymást, felpattantak és fej-fej mellett rohantak vissza a lovakhoz. Az állatok nyugtalanul horkangattak, toporzékoltak hatalmas patáikkal, türelmetlenül rázták dús sörényüket. A két férfi félig még a levegőben volt, amikor már vágtába ugrottak, szemmel láthatóan ugyanúgy élvezték a versenyt, mint gazdáik, hatalmas patáik szikrákat szórtak a keményre szikkadt talajon.

Valamivel később. Amikor a páros visszatért a táborba, nedves hajuk elárulta, hogy vizet találtak a közelben. A lovak visszaporoszkáltak a társaikhoz, míg Methos és Kronos a tűzhely maradványait vették célba, hogy valami ennivaló után nézzenek. A verseny véget ért, de egyikük szemében sem lehetett felfedezni a vesztes keserűségének a leghalványabb szikráját sem. Kearának az volt a benyomása, hogy bármennyire is valóságosnak tűnt, igazából csak a móka kedvéért harcoltak, és ez felkeltette az érdeklődését. Sok vonzó tulajdonságot vélt felfedezni ebben a négy férfiban. Hirtelen heves vágyat érzett, hogy közéjük tartozzon, hogy befogadják maguk közé. Felállt, kezében Kronos zekéjével. A férfi könnyed grimasszal vette át, mintha természetesnek venné a lány jelenlétét. Ahogy felvette a ruhadarabot, a fiatal, gondtalan harcos, a lány szeme láttára változott vissza csatákban edzett Lovassá. Keara látta a változást a fiú szemeiben, mintha a viharvert fekete bőr érintése ráébresztette, hogy ki is ő és mi is ő valójában. A pillanat varázsa nyom nélkül elszállt.

"Fel kell derítenünk a terepet még ma." - Felvéve saját ingét, Methos intett Silasnak és Caspiannak, hogy készüljenek. "Hagyjatok itt mindent, sötétedéskor visszatérünk ide. Meg akarom ismerni a holnapi rajtaütés helyszínének minden négyzetcentiméterét." A négyes pillanatok alatt lóra kapott, egyedül Keara maradt a földön. Kronos visszaléptetett hozzá, és lemosolygott a lányra. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek, majd a nő elfordult, és felpattant saját lova nyergébe. Az ötös együtt vágtatott a völgy felé.

"Lemaradozók." - magyarázta a sötét halhatatlan vidáman - Tizenöten voltak, messzire leszakadva a többiektől. Könnyű volt elkapni őket."

"Túl könnyű. Semmi kihívás nincs az olyan ellenfélben, aki szinte kéri, hogy öljem meg." Lováról leszállva, Methos hosszú szőrmedarabokkal tisztogatni kezdte kardját. "Az utolsó gyakorlatilag felnyársalta magát a kardodra testvér."

"Úgy gondolod, hogy a kardom keresztüldöfte?" Kronos elvigyorodott, kiélvezve a perc dicsőségét. Egy váratlan támadás mindig élvezetesebb volt számára, mint egy előre kitervelt. A meglepetés izgalma mindig feltüzelte, ilyenkor szíve gyorsabban vert, vére száguldott a testében, több energiát pumpálva tagjaiba. Felkapta a borostömlőt, egy gyors korty erejéig, majd újra lóra kapott, de előtte odadobott egy apró tárgyat Kearának. Az reflexszerűen elkapta és csodálkozva pillantott le rá. Egy arany melltű volt, amit díszítésként, más fémekkel dolgoztak össze. A rávésett motívumok arról tanúskodtak, hogy készítői a napot tisztelték istenként.

"Ez gyönyörű." - mondta, de a férfi már elvágtatott. A lány felkapaszkodott saját lovára, és semmire sem vágyott jobban, minthogy vége legyen ennek az egésznek.

"Tartsd az iramot. Együtt kell maradnunk." Methos megragadta a kantárt és elindult a völgy felé, ahova bármelyik percben megérkezhetett a karaván. Kronos követte, kardját kivonta hüvelyéből. A támadás előtt a négy Lovas kifestette az arcát, és a lány végre meglátta a híres-hírhedt harci maszkokat. Silas, Caspian és Kronos bonyolult, fekete mintázatot pingált az arcára, míg a kéket kedvelő Methos e színre mázolta be fél arcát. A lány tagjaiban eddig soha nem érzett izgalom száguldott végig. Ezektől a férfiaktól az egész ismert világ széltében-hosszában rettegtek a halandók, és most itt lovagol köztük. Vágyott rá, hogy elismerjék.

"Ott, lent. Hát nem ez a legnagyszerűbb látvány, ami csak létezik a földön?" Igazodva a többiek hallgatásához, Keara csak késve válaszolt Kronos szavaira. Látta az alig palástolt gyönyörűséget a férfi arcán, ahogy az alant kígyózó konvojra nézett. Körülbelül 50 ember haladt odalent a völgy alján, néhányan lovon, mások gyalogosan, megint mások teherhordó öszvéreket vezetve. A lány elmosolyodott.

"Ez semmi, ahhoz a karavánhoz képest, amiről én beszéltem nektek."

"Mutasd meg, hogy nemcsak a szád jár, és beszélünk a dologról." Hirtelen elvigyorodott, arcán meglepő érzelmek kavarogtak. "Ma sok ember fog meghalni."

"Aggódsz értük?" - bámult rá meglepetten Keara. Kronos vigyora szélesebbé vált, szemeiben a gyönyörűség lángjai lobbantak.

"Egy cseppet sem." Felnevetett és lovát a tegnap felfedezett ösvény felé fordította, amely levezetett a völgybe. Felemelte kardját, élén megcsillant a zeniten álló nap fénye.

"Vágta!" Kiáltása hosszan visszhangzott a hegyormok között, de az odalent menetelő emberek nem mutatták jelét, hogy hallották volna.

A Négy Lovas és ötödik vendégük együttesen lezúdultak a hegyoldalon, lovaik patái csúszkáltak a köveken, de nem botlottak meg egyszer sem. Az állatok szemében ugyanaz a vadság és határozottság égett, mint gazdáikéban. Amikor a völgy aljára értek, a karaván már elhaladt előttük, védtelen hátát mutatva a támadók felé. Harsány ordítással meglódulva, Kronos és Methos elhúztak a másik három harcostól. Pillanatok alatt beérték a menetet, széles pengéikkel hadakozva inkább csak sebeket osztogattak, mint gyilkoltak. Keara átlátta a stratégiájukat: harcképtelenné tesznek mindenkit, akit csak tudnak, lecsökkentve így az ellenállás kialakulásának veszélyét, majd később visszatérnek, hogy megtisztítsák a terepet a túlélőktől. Első támadásuk lendületét tekintve, a lány biztos volt abban, hogy nem sok dolguk lesz a túlélőkkel, és ahogy bekapcsolódott a harcba, ő is követte a férfiak taktikáját. Kardja vérvörös rendet kaszált az útjába kerülő kereskedők között. Belenézett egy haldokló szemébe és rámosolygott. A kereskedő arca elhalványodott, szemei kimeredtek a meglepetéstől és a félelemtől, majd arca a halál ürességébe torzult. Keara már nagyon sokszor látta ezt az üres kifejezést élete során, és furcsa elégedettséggel töltötte el, hogy ezt megoszthatja a Lovasokkal. Az Apokalipszis Lovasai olyan elemi vadsággal vágattak, amit még soha nem látott korábban. Az ellenállásnak még a szikráját is felmorzsolták, mielőtt az egyáltalán kialakulhatott volna. Hamarosan minden elcsendesedett. Senki sem maradt életben.

Izgatott, féktelen gyönyörűséggel, Methos és Kronos leugrottak lovaikról, és egymással versengve rohantak az első kocsihoz. Mint kiderült, söröshordókat tartalmazott, és Methos azon nyomban csapra is vert egyet, kardjának markolatával beütve az oldalát. A sűrű, barna folyadék lezúdult a hordó oldalán, és a páros egymást ellökdösve igyekezett hozzájutni. A sör lefolyt bőrükön, összekeveredett a vérrel és porral, amely már vastagon borította őket. Nevettek, ittak, lökdösték egymást, úgy viselkedtek, mint a gyerekek.

Silas és Caspian, ha nem is oly fékezhetetlenül, de nem kevesebb izgalommal láttak neki a második kocsi felderítésének. Silas hatalmas csatabárdja könnyedén hasította fel a vaskos ládákat. Finom, légiesen könnyű anyagok, és kész ruhák rejtőztek bennük.

"Jó anyag." - tapintotta meg szakértő módjára Caspian - "Selyemnek hívják. Jó árat kapunk majd érte."

"Csak kell találnunk valakit, aki megveszi." - csatlakozott Methos társaihoz. Megrázta haját, vérrel keveredett sörcseppek repkedtek szét belőle mindenfelé. Közömbösen bámulta az értékes holmikat, sohasem érdekelték különösebben a ruhák. "Ha nem veszik meg, megöljük őket. Valaki majd csak veszi a lapot." - nevetett.

"Hé, ezt nézzétek!" A harmadik szekér felé fordultak, amiből Kronos valami különösen nehéz, sárgán csillogó tömböt emelt ki. "Arany! Igaz, testvérek." - úgy tett, mintha Methos felé akarná dobni a tömböt, majd elvigyorodott a másik védekező mozdulatán.

"Szép." - Methos közelebb lépett, és magában mormolva végigszámolta a ládában sorakozó rudakat. - "Legalább harminc, vagy inkább negyven rúd!" - felnevetett - "Elég lesz egy-kétt italra, igaz, testvéreim?"

Nevettek, körbetáncolták a kocsit, és utána összegyűjtötték a lovakat, és az épen maradt teherhordó öszvéreket. Az ünneplő társaság ezután visszalovagolt a zsákmánnyal a táborhelyre, óriási máglyát gyújtottak, sört vedeltek és tűzáldozatot mutattak be a sikeres rajtaütés tiszteletére.

"Íme" - Methos arca a felismerhetetlenségig maszatos volt a napközben rárakódott piszoktól, vértől és az elkenődött festéktől. Kissé tántorogva, félrészegen, egy tőrt emelt a feje fölé. "Ezt a mai csata emlékére ajánlom. A gazdájának kirántani sem maradt ideje mielőtt meghalt." Részeg hangok kórusa felelt neki, részeg üvöltésük közepette dobta a lángok közé. "Ki a következő?" - kérdezte.

"Én." - Caspian hiába próbált lábra állni, Kronos és Silas a segítségére siettek, de inkább csak akadályozták, mivel maguk is alig álltak a lábukon. Végül mégis talpra kecmergett, néhány percig bizonytalanul ingadozott, mielőtt kivonta a kardját, és meglengette a levegőben. "Azt mondom, áldozzuk fel őt. - Kearára mutatott kardjával, és ahogy közelebb lépett a lányhoz, pengéjének hegye a nő mellkasának feszült. A halhatatlan nő megpróbálta elérni saját fegyverét, de ahogy a hideg acél belemart a bőrébe, kénytelen volt letenni róla. Teljesen védtelen volt.

"Igen!" - a javaslaton fellelkesülve, Silas megcsóválta feje fölött roppant csatabárdját. Methos homlokráncolva próbált visszaemlékezni valami után, hogy miért is akarja életben hagyni a nőt. Valami rémlett neki, egy karavánról, de sörtől zavaros elméjében túlságosan kavarogtak a gondolatok, képtelen volt előásni a megfelelő információt. Visszafojtotta feltörő nevetését, és a mellette ülő Kronosra pillantott. Talán ő emlékszik.

A részeg bódulat egy pillanat alatt eltűnt Kronos elméjéről. Egyetlen ugrással átvetette magát a lángok felett, kirántotta kardját, tekintete tele volt leplezetlen dühvel, arcán egy gyilkos jéghideg kifejezése ült. Pengéje olyan erővel csapott le Caspian kardjára, hogy az kirepült gazdája kezéből és széles ívben a lángok közé repült. A fekete öltözékű halhatatlan társa nyakára nyomta a kardját, szemét a másik szemébe fúrta, azzal a nézéssel, amit ellenfelei nagyon jól ismertek, de csak nagyon kevesen éltek túl, ha meglátták. Caspian viszonozta a tekintetét, szemeiben ritka vendég, félelem csillant.

"Hagyd békén." Kronos hangja hideg suttogás volt, jeges felhangokkal színezve. "Ha megölöd, és is megöllek téged. Megértetted?"

"Én..." Caspian megpróbálta fejét Methos irányába fordítani, segítséget várva az egyetlen embertől, aki képes volt kordában tartani Kronost. De a nyurga halhatatlan segítség helyett érdeklődő mosollyal szemlélte a jelenetet, esze ágában sem volt beavatkozni. "Nem fogom bántani."

"Rendben." Ellökve magától bajtársát, Kronos hüvelyébe dugta a kardját és úgy tűnt egy csapásra el is felejtette az egészet. Felkapott egy ágat, kihalászta vele Caspian kardját, és visszaadta barátjának. Leült Methos mellé, és sör után nézett. "Igyunk a Testvériségre!"

" A Testvériségre!" - visszhangozta Methos. A részeg felhangok eltűntek hangjából, de valami figyelmeztető színezet került a helyére. A többiek felfigyeltek rá, de az egy Kearán kívül, senki sem tudta mire vélni. Visszatértek ivókupáikhoz.

A lány hitetlenkedéssel vegyes gyűlölettel nézte végig a harcot. A pillanat feszültsége elszállt, és a négyes újra teljes egyetértésben ült a tűz körül. Keara érezte, hogy ma már nem fenyegeti veszély, elfordult a tűztől, és megpróbált aludni. A buli hangjai lassan elcsitultak, majd meghallotta Silas és Caspian vad hortyogását.

"Köszönöm." Mondta, felismerve Kronos halk lépteit a háta mögött, kinyitotta a szemét és felpillantott a férfira. Amaz kissé értetlenül nézett vissza rá, hogy a lány miről beszél. Végül elfordult.

"Szükségünk van rád." - nézett vissza a válla felett - "Methos tervei szerint, holnap indulunk azután a konvoj után, amiről beszéltél."

"Holnap odavezetlek benneteket." Keara felmosolygott a fiúra, de az már elfordult. Ahogy alváshoz készülődött, a lány egy csillogó tárgyat vett észre fekhelye mellett a földön. Egy karkötő volt, a korábban kapott brosstű párja. Egy mosoly táncolt át az arcán, azután kezét szorosan kardjának markolatára fonva, Keara elaludt.

"Mi a fenét keresünk itt?" Caspian hangja egyre növekvő dühről és türelmetlenségről árulkodott. Methos kissé ironikus arckifejezéssel pillantott vissza rá.

"Egy karavánt." Lassan, tagoltan beszélt, mintha egy kisgyerekhez szólna. Silas felnevetett, mire egy sötét pillantást kapott jutalmul, Caspian részéről.

"Az 'Ő' karavánját. Mi szükségünk van erre a nőre egyáltalán?" A halhatatlan szavaiban nyílt lázadás rezgett.

"Hogy mutassa az utat." - vetette közbe Kronos, leplezetlen vidámsággal. Caspian fekete ruhás társára sandított. Pontosan tudta, miért pártolja a nőt Kronos, és ez egyre jobban dühítette, ahogy az is hogy a többiek ezzel szemlátomást nem törődnek.

"Mi lehet olyan különleges abban a karavánban?"

"Ott!" Keara karjával a távolba mutatott, hangjában elégedettség és diadal keveredett.

Mindnyájan látták a hosszan elhúzódó porfelhőt a látóhatáron, amely a karaván útját jelezte. Még ilyen távolságból is meg lehetett ítélni, hogy a konvoj valóban hatalmas, nagyobb mint amit eddig valaha láttak. Sok-sok súlyosan megrakott szekér törte előre az utat, a sziklás, nehezen járható talajon.

Kronos és Methos összenéztek, szemeik ragyogtak az izgalomtól.

"Gazdag" - suttogta Methos rekedten. Keara bólintott.

"El se tudod képzelni, mi minden van ott, Methos."

"Zene füleimnek." Oldalra fordította a fejét, és figyelmesen hallgatta a feléjük szálló gyenge, távoli zajokat. "Sok lovas is van velük."

"Nem lesz velük gondunk, a terveim szerint. Csak beszélnem kell a barátommal, és ő tesz róla, hogy mindenki mélyen aludjon, vagy halott legyen, mikor megérkezünk"

"És mit kér ezért cserébe a barátod?" - kérdezte Methos.

"Nem túl közeli barátom. Azt csináltok vele amit akartok, miután elvégezte a munkáját." - kötekedő pillantást vetett Kronosra - "Hacsak nem akarjátok elengedni."

"Indulj!" - vigyorgott Kronos a lányra, majd leszállt a lováról, és a közelben álló hatalmas sziklákból összerótt természetes barlang felé indult - "Beszélj a barátoddal, de ne feledd, ha nem térsz vissza, nem fogunk utánad menni."

"Megértettem." Megfordította lovát és elvágtatott a konvoj után. Alakja gyorsan eltűnt az egyre növekvő forróságtól remegő levegőben.

"Nem bízom benne. " Jelentette be kétségeit Caspian megreszkírozva, hogy ezzel esetleg magára haragítja Kronost. Meglepődött, amikor az visszavigyorgott rá.

"Én sem. Mulatságos, ugye?"

Methos és Kronos leültek a földre, és kinyitottak egy borostömlőt. A közelben álló Caspian lenézett rájuk. Mindkét testvére teljesen gondtalannak, gyanútlannak látszott. Megvonta a vállát, és abba az irányba tekintett, amerre a lány eltűnt. Valami nagyon rossz dolog volt készülőben, ebben biztos volt, a csontjaiban érezte.

A karaván természetellenesen csendes volt, még a lovak is mozdulatlanul álldogáltak. Az emberek, összevissza feküdtek a földön és a szekereken, csukott szemmel, arccal az ég felé fordulva. A Lovasok lepillantottak a halálos csendéletre és egy hosszú pillanatig átengedték magukat a látvány fenségének és komorságának.

"A barátod alapos munkát végzett." - mosolygott Methos Kearára.

"Valaki odalent biztosan ébren van. Mindig van valaki, aki éppen nem eszik, vagy iszik, és most odalent lapul." - nézett le Kronos a csendes völgybe.

"Én sem vártam mást." A többiekhez fordulva, Methos kiadta az utasításokat. "A közepén kezdjük." - mutatott arra a pontra, ahol a legtöbb alak feküdt. "Öljetek meg mindenkit, még mielőtt felébrednének."

"És vigyázzatok az ébren levőkkel." - tette hozzá Kronos, majd kihúzta a kardját - "Vágta!"

Lovaik előrelendültek, ellenállhatatlanul zúdultak le a konvoj irányába, hajuk lobogott a szélben. Keara érezte a pillanat vérforraló izgalmát, az ereiben végigvágtató adrenalin dübörgését, és meghallotta saját hangját, ahogy a többiek vad csatakiáltásához csatlakozik. Az izgalom végigcikázott testén, kimondhatatlan vérszomj öntötte el. Nagy nehezen úrrá lett indulatain és lelassította lovát, hogy lemaradjon a többiektől, akik elképesztő energiával vetették magukat az öldöklésbe.

Hatalmas csatakiáltás kíséretében, Silas felhasította az egyik kocsi oldalát, és legnagyobb meglepetésére húsz, állig felfegyverzett katonával nézett farkasszemet. A mellette lovagoló Caspian felé fordult, hogy figyelmeztesse, amikor harci riadó zendült fel a közelükben álló egyik kocsi mélyéről, melyet mintegy visszhangként számtalan harci kürtszó követett. A körös-körül álló kocsik mélyéről újabb és újabb fegyveresek rontottak elő, a földön fekvő, öntudatlannak látszó alakok szintén talpra szökkentek és szembefordultak a halhatatlanokkal.

"Körülvettek minket!" Methos egyre növekvő kétségbeeséssel pillantott körbe, de minden irányból kardok és csatabárdok erdeje vette körül. Dühösen szorította össze a fogait. Kearára gondolt, és arra, hogy milyen könnyedén besétált a csapdájába. Pusztító indulat kerítette hatalmába.

"Támadás!" Kronos villámgyors reagálása még testvérét is meglepte. Methos félresöpörte indulatait és csatlakozott társához. Egymás hátát védve, viszonylag könnyen áttörtek a fegyveresek első vonalán, végül az ellenségnek sikerült egymástól elszigetelni, és végül legyűrni őket. Lovaikról lerángatva, a földön nem volt esélyük a túlerővel szemben.

"Eresszetek!" Silas a közelben tusakodott támadóival, de még az ő emberfeletti ereje is kevés volt, ártalmatlanná tették, és testvérei mellé hurcolták, mint ahogy hamarosan Caspiant is. A negyedik halhatatlan szemei dermesztő fényben csillogtak, ő volt az egyetlen, aki nem próbált meg szabadulni fogvatartói markából. A többiek, még a máskor oly nyugodt Methos is, féktelen vadsággal küzdöttek, hogy az őket lefogó fegyvereseknek minden erejüket össze kellett szedniük ellenük.

"Majdnem túl könnyű volt." Egy hatalmas, fekete lovon, prémmel szegélyezett köpönyeget viselő alak léptetett eléjük. Elégedetten nézett végig a foglyokon, de ahogy a Lovasok látták a szemében megjelenő félelmet, még így kiszolgáltatva, lefogva, is tartott tőlük, megpróbálva ezt gondosan titokban tartani emberei előtt. Szemtől szembe egyetlen Lovassal sem állta volna meg a helyét. "Besétáltatok a csapdámba."

"Keara." Kronos csak ennyit bírt kinyögni összeszorított ajkai között, de ebben az egyetlen szóban minden benne volt.

A lovon ülő férfi lemosolygott rájuk, kiélvezve dicsőségének és felsőbbrendűségének biztos tudatát. Az egyik közeli szekéren ülő férfihoz fordult.

"Hány embert veszítettünk?" - kérdezte.

"Negyvenet, Karus." - hangzott a válasz.

"Negyvenet." Karus a Lovasokra pillantott, és elhatalmasodott benne a félelem. Ez a négy ember negyven katonáját küldte a pokolra alig pár perc alatt. A tusa olyan rövid ideig tartott, hogy meg volt győződve róla, nem veszíthettek öt embernél többet. Tudta, a katonák kárpótlást várnak majd elesett társaikért cserébe, a családjaikról nem is beszélve. Eredeti terve az volt, hogy eladja a lovasokat rabszolgának, de a hihetetlen vérengzés feletti rémületében, inkább minél gyorsabban meg akart tőlük szabadulni. De akkor honnan szerez pénzt a rajtaütés költségeinek fedezésére?

Végignézett foglyain, szeme megakadt a legalacsonyabb Kronos alakján. Abba a téves elképzelésbe esett, hogy ez lehet a legártalmatlanabb közülük. A gyomrára mért erőteljes rúgással a földre küldte a férfit, és nevetett, ahogy a halhatatlan feltápászkodott. A vidámság egy szempillantás alatt az arcára fagyott, amikor a fekete ruhás halhatatlan egyetlen ugrással a torkának esett, és akkorát húzott be neki, hogy Karus majdnem elveszítette szeme világát. A rajtaütés vezetője képtelen volt fogást találni halhatatlan ellenfelén, mire a későn eszmélő őrök lerángatták Kronost róla, az alaposan ellátta a baját. Karus holtsápadtan kecmergett talpra. Még soha senkitől nem tapasztalt ilyen elemi erejű vadságot, mint ettől az embertől. Legfeljebb csak a vadonban befogott és a városban, ketrecekben tartott vadállatok szemében látott hasonló tüzet, mint a férfi tekintetében.

Letörölte a vért szája széléről, és aggódva mérte végig foglyait. Hátralépett, annak ellenére, hogy mindegyik Lovast öt ember fogta le, nem törődött a látszattal sem, hogy fenntartsa emberei előtt. Szeretett volna elégtételt venni, ha másért nem hát megtépázott becsülete helyreállításáért, de túl gyáva volt hozzá. Végül erőt vett magán és újra szemügyre vette a foglyokat: látta a színtiszta dühöt Silas arcán, a kimondhatatlan kegyetlenséget Caspian szemeiben és egy olyan leírhatatlanul félelmetes kifejezést Methos arcán, amely mintha Kronosénak a tükörképe lett volna. Most már világosan érezte, ettől a kettőtől kell leginkább tartania. A forró napsütés ellenére is megborzongott, és önkéntelenül összehúzta magán köpenyét, majd közelebb intette hadnagyait, köztük Kearát. A lány megpróbált a háttérben maradni, de a férfi szélesen rámosolygott. Már régóta sóvárgott Keara után, remélte, hogy ezzel a húzásával végre elnyeri a kezét.

Peckes járással sétált az őrök sorfala előtt, fejét megpróbálta olyan szögben tartani, amelyről egyrészt úgy gondolta, elég előkelő, másrészt pedig elrejti a friss sérüléseket a nyakán. "A Négy Lovas úgy áll előttünk, mint a bárányok a mészárszéken." Közelebb lépett Methoshoz, először óvatosan, majd amikor meggyőződött róla, hogy biztonságos, vigyorogva így szólt. "Elviszünk benneteket a városunkba, és mindenkinek megmutatjuk, hogy többé nincs okunk félni tőletek. Nem vagytok istenek, vagy démonok. Csak egyszerű, közönséges emberek."

"Ne fogadj rá." Methos hangja hidegen csengett, és volt a tekintetében valami, ami megfagyasztotta a halandó ereiben a vért. " Ki fogunk szabadulni, és akkor te meghalsz, Karus. Felakasztunk a lábadnál fogva, és tüzet gyújtunk alád. Lassan fogsz megsülni, és az utolsó, amire emlékezni fogsz, a saját sikoltozásod lesz, ahogy kegyelemért könyörögsz, vagy azért, hogy legyen végre vége." Az egyik őr kemény ütésétől a halhatatlan térdre rogyott, de szemeit nem vette le Karusról. "Nincs esélyed Karus. Ha most rögtön szabadon bocsátanál minket, akkor is meg fogunk ölni. Még ha a világ minden aranyát a lábunk elé teszed, akkor is halott ember vagy. Ha most rögtön meg is ölsz bennünket, visszajövünk és végzünk veled."

Karus hátralépett. Képtelen volt elszabadítani tekintetét attól a hideg tűztől, ami a másik férfi tekintetében lobogott. Szólásra nyitotta száját, de nem jött ki hang a torkán, ehelyett inkább elfordult, hogy megszabaduljon végre a hipnotizáló szemektől. Valahol a lelke legmélyén érezte, hogy ezektől az emberektől még akkor sem lesz biztonságban, ha láncra vereti őket. Még akkor sem, ha a városba visszatérve a legsötétebb tömlöc fenekére küldi őket. Még abban sem volt biztos, hogy ezután képes lesz-e valaha szabadon fellélegezni. Arra gondolt, hogy azon nyomban megöleti őket, és mintha Keara csak olvasott volna a gondolataiban, megjelent mellette. Hosszú haját kifésülte az arcából, és magabiztos fellépése megnyugtatta valamelyest a férfit.

"Ne is törődj velük, Karus." - kezdte behízelgő hangon. "A fickók táborában hátrahagyva, rengeteg selyem és arany van. Elég, hogy évekig elássa a várost élelemmel. Vagy elég, hogy hosszú időre ellásson téged minden földi jóval."

Karus figyelmét felkeltették a lány szavai. Még mindig meg akarta ölni a foglyokat, de talán várhatnak egy kicsit.

"Halott vagy, Keara." Kronos hangjában olyan hideg eltökéltség zengett, ami talán még Methos korábbi szavaitól is félelmetesebb volt. Karus előrelépett, és egyrészt, hogy imponáljon a lánynak, másrészt pedig, hogy a becsületén esett csorbát kiköszörülje, úgy tett, mintha meg akarná ütni a foglyot.

"Hagyd, Karus." - tette gyengéden a férfi karjára kezét a lány.

"Miért? Eredetileg úgy terveztük, hogy visszavisszük a városba, és eladjuk őket. De ezeket a fickókat nincs olyan őrült, aki megveszi. Jobb lenne itt helyben végezni velük. Az arany, amiről beszéltél, majd kárpótol minket."

"Nem." A lány hangja egy pillanatra érdessé vált, de gyorsan kijavította magát. "Vigyük vissza őket, az eredeti terv szerint. Ha aggódsz miattuk, add őket nekem, majd én vigyázok rájuk."

"Te? Hogyan tudnál vigyázni rájuk, hiszen a legkisebbet is öt erős embernek kell lefognia."

"Veresd őket láncra, a többit bízd rám." Keara rávillantotta legmeggyőzőbb mosolyát Karusra, melynek a férfi képtelen volt ellenállni.

"Rendben. A foglyok mostantól a te tulajdonodat képezik. Ha visszatérünk a városba, te döntesz a sorsukról. De ne fűzz hozzájuk túl nagy reményeket. Hamarosan rájössz, hogy a legjobb lesz, ha megöljük őket."

"Talán." Belekarolt a férfiba, és végre megpróbálta elcipelni őt a foglyok közeléből. Maga sem tudta, miért csinálja ezt az őrültséget, amibe éppen belevágott.

"Kronos." Rámosolygott a férfira, fáklyáját beleszúrta a földbe. A lobogó láng kellemes meleget adott a hideg éjszakában.

"Ha a megbocsátást keresed, nem fogod megtalálni." Kronos halkan beszélt, nem akarta felébreszteni az őröket. A négy fogoly már eleget szenvedett aznap, a katonák alaposan kitöltötték dühüket a hírhedt Lovasokon. Bár sebeik hamar behegedtek, ez nem tette azokat kevésbé fájdalmassá és kínzóvá.

"A Lovasok sohasem felejtenek, és sohasem kegyelmeznek." Idézte fel Keara a jól ismert szavakat mosolyogva. Már számtalanszor halotta azokat, holtra rémült kereskedőktől, akik túlélték a vérengzéseket. A bökkenő csak az volt, hogy ezek a rajtaütések már évszázadok óta napirenden voltak. A lány számára világos volt, hogy miért, de a halandók számára megmagyarázhatatlan, természetfölötti dolognak tűnt.

"Ne gúnyolódj." Húzta össze szemeit Kronos. "Kiszabadulunk, ne aggódj!"

"Nem aggódom. Figyelj, Kronos, tényleg sajnálom, ami történt, rendben? Emlékezz, ha ma délután nem csillapítom le Karust, már halottak lennétek."

"Ez volt a tervünk." - szúrta közbe csípősen Methos - "Megölnek, a testünket odadobják a dögevőknek, azután mi szépen feltámadunk, és utánatok megyünk."

"Aha." - bólogatott a lány - "Jó terv. Kivéve, hogy ezek az emberek mindig levágják az áldozataik fejét. Ettől eltekintve tényleg jó terv volt." Rávigyorgott a párosra, figyelmen kívül hagyva Silast és Caspiant, akik hasonlóképpen tettek vele. "Nézd, az igaz, hogy csapdába csaltalak benneteket. Hibáztatsz érte? Ez olyan kihívás volt, amit nem hagyhattam ki, az ég szerelmére! Csapdába ejteni a rettegett Négy Lovast! De figyelmen kívül hagytam, hogy ennyire megkedvellek benneteket, ennyi az egész." - átölelte Kronos, homlokát a férfi homlokához nyomta - "Mondd ki végre, hogy te is szeretsz."

Kronos visszabámult rá egy pillanatig, majd azon kapta magát, hogy visszamosolyog a lányra.

Methos megköszörülte a torkát a hátuk mögött:

"Rendben, akkor újra barátok vagyunk." - megrázta a fejét - "Nagyon hülye a mosolyod, tudsz róla, testvér?"

Kronos közelebb csúszott a lányhoz. "Nem feltételezem, hogy nálad vannak a bilincseink kulcsai, vagy igen?"

"Nem" - rázta meg a fejét a lány - "Karus mindig magánál hordja őket. Megpróbálom megszerezni, de nem lesz könnyű. Tartsatok ki, amíg a városba érünk."

"Azt már nem! Miért higgyünk neki?" Caspian hirtelen a többiek felé fordult, szeme tele volt dühvel, egyáltalán nem törődött vele, hogy az őrök meghallhatják. "Csapdába csalt bennünket, és most mégis a kedvét kerestek, mintha mi sem történt volna? Ez így nem fog menni!"

"Fogd be, Caspian! Használd végre az eszedet." Intette társát jéghideg hangon Methos.

"Többet használom, mint ti ketten együttvéve! Kronos semmi másra nem tud gondolni rajta kívül, mióta ez a nő megjelent közöttünk, ha nem vetted volna észre."

"Pofa be, Caspian." Methos a másik halhatatlan felé fordult, amikor hirtelen, léptek zaját hallották meg. A semmiből egy őr termett közöttük, arcán meglepetés és düh tükröződött, amikor megpillantotta Kaearát. Gyanú támadt benne, elfordult, hogy fellármázza a többieket.

Egy követhetetlenül gyors mozdulattal, Kronos elkapta az őr lábait, és a földre döntötte, majd egy szempillantás alatt fogást váltott, megmarkolta az őr nyakát. A hasonló gyorsasággal reagáló Methos kirántotta az őr kését az övéből és a nyakába szúrta. A halandó egy percig kapálózott, nyakából minden szívdobbanásával sugárban fröcskölt a vér. A páros keményen tartotta a testet, nehogy haláltusájának zaja másokat is odacsődítsen. Végül minden elcsendesedett.

"Volnál szíves végre csendben maradni?" - Methos ledobta az élettelen testet és újra Caspian felé fordult. Újonnan szerzett kését társa arcához nyomta. Caspian hátrahőkölt, majd csendes duzzogással a kocsi felé fordult. Methos sötét pillantással fordult Keara felé.

"Szabadulj meg a hullától." Adta ki mogorván a parancsot. A nő bólintott, bár a kiömlött vér, amely beborította a környező talajt, világosan tanúskodott a történtekről. Vállára dobta az élettelen testet, majd mielőtt indult volna, még egy pillantást vetett a Négyre.

"Tényleg sajnálom." - mondta, és saját maga is meglepődött saját őszinteségétől. Meglepetését csak fokozta, ahogy Kronos és Methos visszamosolyogtak rá. Talán a két fickó gondtalan életfelfogása miatt, vagy mert annyira élvezték a kihívást, vagy ki tudja miért, de újra teljes volt a bizalom közöttük. A lány kíváncsi volt, hogy vajon meddig fog ez tartani. Saját részéről mindenestre ő egy percig sem bízott bennük. Fogalma sem volt, hogy fog végződni ez a kaland, de az biztos, hogy nem mindennapi izgalmakban lesz még része.

Ahogy elment, a két halhatatlan újra a kocsi felé fordult, és igazából maguk sem értették, miért ilyen jókedvűek. Caspian még mindig vérig sértve duzzogott, testvérei viselkedése miatt. Az, hogy Methos kést fogott rá, a nő védelmében, túl sok volt neki.

"Most mi lesz?" Tanulva korábbi hibájából, Caspian lehalkította a hangját. "Csapdába csalt minket. Mi a biztosíték rá, hogy nem teszi meg újra? Meg kell mondanom, ez a nő nem egy életbiztosítás." Dühösen megrázta a kezén levő láncokat.

"Csakugyan veszélyes." Kronos vigyorgott, megigazítva a nyakára erősített, felettébb súlyos és kényelmetlen fémpántot. Az érintése végtelenül idegesítette, de ahogy Kearára gondolt, úrrá tudott lenni az indulatain.

"Őrültek vagytok. Ha egyszer csapdába csalt bennünket, újra meg fogja tenni. Nem szabad hinnünk neki. Azt mondom, miután kiszabadultunk, öljük meg."

"Nem." - rázta meg fejét Methos - "Kronosnak tetszik a nő. Életben hagyjuk."

"Ti tényleg megőröltetek! Hiszen ez a nő tudja, kik vagyunk. Tudja, mik vagyunk, és hogyan lehet bennünket elpusztítani. Amíg él, nem vagyunk biztonságban."

"Hát igaz, ami igaz..." Methos lefeküdt a földre, megpróbált láncai ellenére kényelmesen elhelyezkedni. "Izgalmas, ugye?"

A menet hátsó részén, láncra verve, a négy halhatatlan nem volt ilyen rózsás hangulatban. Keara mellettük lovagolt, elszántan arra, hogy megvédi szövetségeseit a tömeg dühétől. "Véletlenül" már eltaposott lovával egy túlbuzgó őrt, aki túlságosan komolyan vette a munkáját. Egy hosszú, csábító pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy legalább Caspiant kiszolgáltatja egy kicsit a tömeg kényének-kedvének, de azután letett róla. Összerázkódott, amikor látta, hogy egy elhajított kő eltalálja Silas hátát, egy másik pedig Methos fejét. Látta a vad villanást a barna szempárban, és nem szeretett volna a hajigáló bőrében lenni, miután a Lovasok kiszabadulnak.

A menet közben a város közepén levő piactérre érkezett, ahol már javában folytak a győzelmi mulatság előkészületei. Egy öreg, ráncos férfi, minden bizonnyal a város vezetője, fogadta őket. A foglyokat négy, erős vasrácsokból, direkt erre a célra készített kalitkába tuszkolták. Az öregember megállt a rácsokkal szemben, és a négy halhatatlanra bámult. Caspian rávicsorított, mire az ijedten hátrahőkölt.

"Gratulálok, Karus." Elfordulva a foglyoktól, az elöljáró az expedíció büszke vezetőjére mosolygott. Karus szertartásosan meghajolt.

"Köszönöm Merus. Igazán semmiség volt."

"Igazán lenyűgöző. Ráadásul mind a négyen sértetlenek." - nézett végig Merus a Lovasokon - "Biztos voltam benne, hogy legalább egyet-kettőt elveszítesz."

"Én is azt hittem, de mint kiderült, különösen nehéz őket megölni, vagy akár megsebezni. Később a saját szemeddel is meggyőződhetsz róla."

"Később. Sok embert hívtunk meg a győzelmi ünnepségre. A leggazdagabb, legbefolyásosabb kereskedőket, akiket csak találtunk. Ha hírét viszik, hogy a Lovasok nincsenek többé, minden karaván erre fog haladni, Era városán keresztül, mi pedig hatalmasabbak és gazdagabbak leszünk, mint valaha."

"Várj!" Lépett közelebb Keara, résnyire húzott szemekkel. "Te nem rendelkezhetsz felőlük. Ők az enyémek."

"A tieid?" Merus kissé lekezelően mosolygott a lányra. "És milyen jogon tartasz rájuk igényt?"

"Nélkülem sohasem kaptátok volna el őket. Ezenkívül Karus nekem adta őket, azt mondta, én rendelkezem felettük."

"Ah." Merus mosolyogva bólogatott. "Az ígéret a város falain kívül hangzott el, így nem jogerős, gyermekem. Ezek a rablók a város tulajdonát képezik, és mint a város elöljárója, én rendelkezem felettük." Visszafordult a ketrecek felé. "Talán nyilvános kizsigerelés." Megrázta a fejét. "Nem, az túl egyszerű lenne. Sebaj, majd kitalálunk valamit." Caspian ketrece elé lépett. "Téged talán darabokra vágatlak, vagy halálra korbácsoltatlak. Jobb ötletem van! Árverést tartunk! Biztos vagyok benne, hogy sokan sok pénzt fognak adni azért, hogy megvehessék őket."

"Akkor add el őket nekem. Minden pénzt megadok értük." Keara végignézett a Lovasokon, és szívből remélte, hogy sikerül kiszabadítania őket, mielőtt kifogy az ötletekből.

"Ki gondolná, hogy ennyire a szíveden viseled a sorsukat." Húzta össze szemöldökét Merus. "Sajnos lehetetlen kérsz. Nem foszthatom meg a város többi lakóját a lehetőségtől. Biztos vagyok benne, hogy Karus szívesen szert tenne egy Lovasra, és azt hiszem, a legidősebb fiam hasonlóképpen érez. Biztos vagyok benne, hogy azon a napon néhány felettébb különleges kivégzésben lesz alkalmunk gyönyörködni."

"Legalább a legkisebbet add nekem." Keara elkeseredetten nézett Kronosra. Ahogy a fiú visszapillantott rá, látta, nem hibáztatja a történtekért.

Karus elkapta a kettejük között zajló szótlan üzenetváltást. "Azt már nem. Van egy elintézetlen ügyem a fickóval. Ha őt akarod, velem kell megmérkőznöd érte. Nekem pedig jócskán van aranyam, emlékszel?" - vigyorgott.

"Csak, mert szereztem neked." Keara dühösen elfordult, keserű gondolatok cikáztak a fejében. Minél gyorsabban ki kell szabadítania szövetségeseit, mielőtt még megölik őket, vagy olyan állapotba kerülnek, ahogy már nem érdemes élni. A piactér szélén álló háza felé vette az irányt. Néhány dolgot még el kellett intéznie.

"Most mihez kezdünk, testvér?" Kronos bajtársa mögött állt, villámló pillantásokat vetve a még mindig egyre duzzadó tömegre.

"Nincs ötletem. Azt hittem, majd te kitalálsz valamit."

"Nagyszerű." A fiatalabb halhatatlan rémisztő grimaszt vágott egy, az első sorban álló nőre, mire az rémülten felsikoltott. "Mi vagyunk a Négy Lovas! Nem vagyunk már legyőzhetetlenek, megállíthatatlanok? Bennünket úgy ismernek, mint a Halált, nem pedig mint halottakat!"

"Dolgozom rajta. Nyugodj meg testvér, most még nem ölnek meg minket. Szerintem még jó néhány napig elhúzzák."

"Egy nap vagy három, nem érdekel. Most rögtön el akarok tűnni innen!" A piac hátsó részén valami megragadta Kronos figyelmét. "Nézd testvér! Három sorral hátrébb, majdnem szembe velünk!"

"Mi?" Methos a jelzett irányba nézett, és meglátta a lány alakját a tömegben. Bár túl messze volt ahhoz, hogy érzékeljék, minden kétséget kizárólag ő volt az.

"Gondolod, hogy tervez valamit?" A fáklyák reszketeg fényében Kronos egy hosszú íjat pillantott meg a lány kezében. Amennyire meg tudta figyelni, Keara éppen a tér széle, az ott elhelyezett fáklyák egyike felé araszolgatott. Adrenalin száguldott végig a testén.

"Álljatok készen." Anélkül, hogy Kearára egy pillantást is vetett volna, Methos oldalra lépett, közvetlenül Merus mellé. Az elöljáró, aki éppen ünnepi beszédet szándékozott tartani, félve pillantott rá. A Lovas megtévesztő ártatlansággal mosolygott rá.

"Nyilvános kizsigerelés." Methos olyan halkan beszélt, hogy még a közelben állók sem értették szavait.

"Megismételné?" Merus nyugtalanul tekintett körbe, és kíváncsi volt, mi a fenét csinálnak ilyenkor az őrök. Megpróbált hátrébb lépni, mire Methos mosolya szélesebbé vált, alakját angyali ártatlanság, és vad indulat különös egyvelege lengte körül.

"Azt mondtam, nyilvános kizsigerelés." Becsúsztatta kezét tunikája alá és egy emberi szem által követhetetlen mozdulattal kirántotta kését, melyet fogságba esésük éjjelén szerzett. Merus megpróbált elmenekülni, de Methos gyorsabb volt, és egy éles, felfelé irányuló mozdulattal az elöljáró hasába döfte a pengét, teljes hosszában felhasítva azt. Éles sikoly harsant a körülöttük állók ajkáról, és ugyanabban a pillanatban Keara útjára küldte nyílvesszőjét. Előtte meggyújtotta a fáklya lángjánál, így a vessző, ragyogó ívet húzva suhant át a tömeg felett, és csapódott be az emelvény oldalába. A száraz fa pillanatok alatt lángra kapott.

"Gyerünk!" Hihetetlen energiával előrerobbanva, Methos kikapta a legközelebb álló őr kezéből kardját, és egyetlen csapással lefejezte. Inkább érezte, mint látta, hogy Kronos az oldalán hasonlóképen cselekszik. Silas kicsit lassabban mozdult, de Caspian villámgyorsan cselekedett. Felkapott egy kardot, és egyetlen mozdulattal három őrt szúrt keresztül, majd elengedte a fegyvert. Az őrök egy csomóban estek a padlóra, még mindig a pengére nyársalva. Gyorsan szerzett egy másik fegyvert, és a feje fölött lengetve vad csatakiáltást hallatott, a legkülönbözőbb nyelvek és dialektusok hátborzongató egyvelegén.

Era főterén kitört a pánik. Az emberek fejvesztve menekültek a lángoló emelvény közeléből, kiabálás, dulakodás hangjai töltötték meg a levegőt. Kronos lenyújtotta a kezét, az emelvényhez érkező Kearának, és egyetlen mozdulattal felrántotta maguk közé. Szó nélkül kikapta a lány kezéből az íjat és a nyílvesszőket. Egy vesszőt illesztett az íj húrjára, meggyújtotta a körös-körül lángoló emelvény lángjainál, majd gondosan célzott. A vessző belecsapódott a piac legközelebb eső kapujának fa boltívébe. A kapu pillanatok alatt lángba borult, és az addig arra igyekvő polgárok sikoltozva visszafordultak, összetiporva a hátrébb állókat, abbeli igyekezetükben, hogy elérjék a következő kijáratot. Kronos nyila azonban megelőzte őket, hamarosan a térről kivezető mindhárom kaput elborították a lángok, csapdába ejtve Era lakóit. A hisztéria a tetőfokára hágott, az emberek artikulátlanul üvöltöztek, sikoltoztak félelmükben. A füst és a forróság egyre elviselhetetlenebbé vált.

"Kicsit hangos, testvér, de nagyon hatásos." - jegyezte meg Methos, majd Kearára pillantott - "Van ötleted, hogy hogyan tűnünk el innen?"

"Felfelé" Keara a város zászlóit tartó hatalmas oszlopokra mutatott, melyek a közelükben meredtek az ég felé. "Felmászunk a póznákon, onnan a tartóköteleken el tudunk jutni a környező házak tetejére. Az épületek tetején lopódzva, észrevétlenül eljuthatunk a városfalig. Néhány megbízható emberem friss, pihent lovakat fogott be Karus kocsija elé, ami a városfalnál vár ránk. Az arany még a kocsin van, ahogy a fegyvereitek is. És talán még a bilincseitek kulcsait is megtaláljátok ott."

"Ragyogó." Methos egyetlen hatalmas ugrással elkapta a legközelebbi póznát, és elindult felfelé. Látta, hogy a tömeg előrelódul, felismerve a menekülés egyetlen lehetőségét. Kronos egy lángoló nyilat küldött a tömeg közepébe, majd fellendült az egyik póznára. Caspian követte példájukat, mögötte nem sokkal lemaradva, Keara következett. Csak Silas habozott. Meglátott valamit a tömegben, az kötötte le a figyelmét. A többiek látták, ahogy előrenyúl, kiragad egy alakot a tömegből, majd fél kézzel kapaszkodva, fél kézzel zsákmányát tartva próbál a nyomukba szegődni. A többiek jóval hamarabb felértek, türelmetlenül és dühösen várták az óriást.

"Mi volt ez az egész? - támadt Methos hitetlenkedve negyedik társára. Hiába erőltette a szemét, csak az óriás körvonalait látta maga előtt, az égő piactér lángfüggönye előtt.

"Talán valami kutyakölyköt talált." - morogta mérgesen Caspian és elfordult, hogy Keara útmutatása alapján minél messzebb kerüljön végre ettől a helytől. Silas másik két bajtársa felé lódította zsákmányát, akik meglepetten kapták el azt, majd ádáz vigyorral néztek össze, miután rájöttek, mit is tartanak a kezükben. Karus feküdt a karjaikban, a rémülettől megkövülve.

"Lám, lám, lám." Methos a holtra vált férfira mosolygott. Először kartávolságra eltartotta magától, majd egészen közel hajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett. Volt valami megragadó a férfi félelemtől tágra nyílt pupilláiban. Valami mélyen vonzó és izgalmas. "Üdv, Karus."

"Bármit megadok nektek..." - kezdte Karus, és ebben a pillanatban inkább visszakívánkozott az alattuk tomboló lángtengerbe, minthogy szembenézzen azzal a sorssal, amit a Négy Lovas szán neki.

"Nincs semmi, ami megmenthetne téged." Methos ellökte magától, és lepillantott a térre. Sokan próbáltak utánuk mászni a zászlórudakon, harcolva az oxigénhiány és a forróság ellen, de az elpuhult városi polgárok sorra zuhantak vissza kimerülten, a lángoló pokolba. Elhúzta a száját, és kilépett az épület peremére, megmutatva magát az odalent tolongó tömegnek. Legnagyobb meglepetésére néhány erőtlen nyílvessző tört utat felé, de visszahullottak, még mielőtt elérték volna. Levigyorgott az alant rekedtekre, kihúzta a kardját, és elvágta a legközelebbi póznát kifeszítő kötelet. Az hatalmas robaj kíséretében eldőlt, nekicsapódva a mellette állónak, együtt zuhantak a lángok közé. Iszonyatos sikoly harsant odalentről. A halhatatlan végigszaladt a teret övező épületek szélén, kardjának lendületes csapásaival egyik tartókötelet a másik után vágta át. A lezuhanó póznák nyomában hosszú, sírásba fúló üvöltés hatolt az ég felé.

"Befejeznéd a játszadozást végre, testvér?" Kronos jelent meg bajtársa oldalán. Methos bocsánatkérően megrántotta a vállát, majd a két halhatatlan együtt indult a háztetőkön keresztül, a Keara által mutatott irányba, Karus kocsija felé.

"Az őrök nem fogják önszántukból kinyitni a kaput." - jegyezte meg Kronos, mire a barna hajú Lovas egyetértően bólintott. A kocsi mellett álltak, mind az öten. Keara emberei teljesítették megbízatásukat, pihent lovak vártak a szökevényekre.

"Ti hárman, induljatok a kocsival a kapu felé. Legyetek készen, hogy keresztülhajtsatok, amint az kinyílik. Nem tudom, meddig fog tartani, amíg valaki kiszabadul a piactérről és értesíti az őrséget a szökésünkről."

"Nem tudnak megállítani minket!" Caspian felugrott a bakra, letaszítva onnan a korábban elhelyezkedett Kearát. Silas mögéjük telepedett, fegyvereit készenlétben tartva. Methos és Kronos feldobták Karust az óriás mellé, és elfordultak. Keara hirtelen leugrott, és átölelte az alacsonyabb halhatatlant.

"Siess vissza." - csókolta meg a férfit.

"Majd hozok valami szépet neked." - vigyorgott Kronos, mintha csak bevásárolni indulna.

Ahogy a kocsi eltűnt, követte társát, eltűntek az éjszakában. Akadálytalanul jutottak el a kapuig, mindenki a tűz oltásában segédkezett. Ez a tény még nagyobb sietségre sarkallta a szökevényeket. Ha megszólalnak a szökésükre figyelmeztető kürtök, akkor nagyon sok dühös, vérszomjas halandót tudhatnak majd a sarkukban. A páros elérte a kaput, melyet hat állig felfegyverzett őr védett.

"Kegyelmezzetek, és megadjuk magunkat." Methos a legközelebbi őr felé lépett, aki hitetlenkedve elvigyorodott. El sem tudta képzelni, hogy egy megláncolt rab, ellenfele lehet.

"Methos, mi nem adhatjuk meg magunkat." - lépett közelebb, kissé értetlenül Kronos.

"Nem is. Csak vicceltem." - vonta meg vállát vigyorogva Methos. A jól ismert, ádáz mosoly láttán, féktelen-vad jókedv öntötte el a fiatalabb halhatatlant. Vad csatakiáltással vetették magukat az őrök közé, aki már a tusa kezdetekor halottak voltak, legfeljebb még nem tudtak róla.

"Szép vágás volt, testvér." Miután levágta a ráeső három őrt, Kronos átlépett két haldoklón, hogy közelebb kerüljön társához. "Vagyis inkább érdekes. Megmutatod egyszer?"

"Inkább megtartom egyelőre magamnak." Methos letérdelt az egyik őr mellé. "Ez még él. Mi legyen vele?"

"Semmi. Úgysem húzza két percnél tovább."

Ekkor meghallották a kocsi zörgését. Együttes erővel működésbe hozták a kapu nyitószerkezetét, így társaiknak le sem kellett lassítani a lovakat. A két bajtárs megvárta, amíg a szekér elhalad mellettük, majd felugrottak a hátsó peremre, azon egyensúlyoztak, amíg Caspian, jókora távolságban Era városától, meg nem állította a kocsit, hogy még egy pillantást vessenek rá. Még ilyen messziről is látszott, hogy a tűz nem érte be a piactérrel, lassan az egész várost elborította.

"Gondoljátok, túléli ezt valaki?" - kérdezte Caspian.

"Remélem." - ugrott fel a kocsi tetejére Kronos. "El fogják vinni a hírét, hogy senki sem állíthat meg bennünket!"

Amikor a kocsi újra mozgásba lendült, Kronos talpra ugrott, kezéből tölcsért formálva kiáltott vissza a távoli város felé. "Itt vagyunk! Mire vártok?" Methos vigyorogva rántotta le maga mellé, és a két barát félig mókásan, félig komolyan birkózni kezdett az imbolygó kocsi tetején. Újra ők voltak a legyőzhetetlen, megállíthatatlan Négy Lovas.

A halhatatlan nő felfedezte, hogy Kronos és Methos mindent megosztanak egymással, ami a nőkre is vonatkozik, de szerencsére, ez alól vele kivételt tettek. Keara ezt azzal magyarázta magában, hogy sikerült kivívni a megbecsülésüket. Ugyanúgy kivette a részét a harcból, mint bármelyikük, ugyanolyan féktelen kegyetlenséggel gyilkolt és teljesen átvette szokásaikat, életszemléletüket. Ezáltal nyert bizonyos előjogokat.

Mindezek ellenére volt valami, ami hiányzott az életéből, bár a lány maga sem tudta, mi az, míg egy napon rájött. Ez azon ritka alkalmak egyikén történt, amikor kettesben maradt Kronossal. Methos és Caspian lefeküdtek aludni, Silas pedig napközben felfedezett egy nőstényfarkast, a kölykeit indult meglesni, mindnyájan tudták, reggelig aligha ér vissza a táborba. Egy kis tó partján táboroztak, Kronos és a lány a vízparton ült, és halakat figyelték, akiket a fáklyájuk fénye vonzott oda.

"Kronos, boldog vagy?" - kérdezte váratlanul Keara. A fiú ránézett, és megrázkódott, mintha még sohasem halotta volna ezt a kérdést.

"Boldog? Miért ne lennék az? Minden hatalmam megvan, amit csak ember kívánhat magának. Mindenki, az egész világ fél tőlem."

"Igaz. De nem vágysz valami másra?"

"Mint?"

"Mint én. Csak én. Nem Methos, nem Silas, nem Caspian. Egyedül én."

"Ahogy most?" - Kronos nem értette, mire céloz a lány, zavarban volt.

"Nem egészen. Úgy gondolom, hogy mindig csak te és én. Nincs szükségünk a többiekre."

"De igen." Hirtelen felpattant, de a lány elkapta a csuklóját.

"Kronos..."

"Neked lehet, hogy nincs szükséged a többiekre, de nekem igen." Megragadta a lány csuklóit és durván talpra rántotta. "Én Lovas vagyok Keara! Törődj bele." El akart fordulni, de a lány visszatartotta.

"Nem lesznek mindig veled Kronos. Valaki egy napon majd a fejüket veszi. Akkor mi lesz?"

"Senki sem fogja levágni a fejüket! Mi Lovasok vagyunk! Legyőzhetetlenek!" - a lány szemébe nézett - "Nem musszáj elfogadnod."

"Elküldesz magadtól?" Keara arca megrándult, mintha megütötték volna.

"Persze, hogy nem. De ha nem tudsz a Lovasokkal együtt élni, akkor velem sem tudsz együtt élni. Ez ilyen egyszerű." - megvonta a vállát - "Sajnálom, most el kell mennem, Methos megbízott, hogy derítsem fel, hol jár a karaván, amit már napok óta hajszolunk."

"Hát persze. Ha Methos mondja..." Keara keserűen meredt maga elé. Kronos felpattant lovára, a meleg kora estében csak egy ujjatlan tunika volt rajta, és az ezüst csuklóvédő, amit a lánytól kapott.

Keara maga is elcsodálkozott, milyen vad érzelmek szállták meg. Először csak játéknak vette az egészet, ami közte és Kronos között kialakult, de rá kellett döbbennie, hogy valójában mennyire szereti a fiút. Annyira, hogy nem akar osztozni másokkal rajta. Semmit sem akart a világon jobban, mint egyedül maradna vele, de nem úgy, mint egy a többiek közül, hanem mint az egyetlen. Gyűlölte a Kronos szemében megjelenő örömöt, valahányszor a Lovasokkal volt, gyűlölte a fiú kötödését Methoshoz, de még azt a gyengéd hangot is gyűlölte, mellyel Silashoz beszélt. Vele soha nem viselkedett így. De ha csak ketten lennének...

A tábor felé pillantott. Igen, meg tudná csinálni. Methos és Caspian alszanak. Levágja a fejüket, azután pedig Silas után megy. Kronos soha nem tudná meg, hogy ő tette. Hiszen ők is halhatatlanok, és ez a törvény. Csak egy maradhat. Kardja markolatára tévedt a keze. Már az első pillanattól fogva kedvelte őket, különösen Methost. Három csodálatos hónapot töltöttek együtt, és nagyon jól érezte magát közöttük. De senkivel sem hajlandó tovább osztozni a férfin, akit szeret. Megmarkolta kardját, és a tűz felé indult.

Methos a hátán feküdt, a tűz mellett, és mélyen aludt. Mosolygott, és álmában jóságos, ártatlan kifejezés ült az arcán. A lány látta, ahogy egyszer egy egész családra gyújtotta rá a szekerüket, de még ez az emlék sem segített, kevésbé szeretni őt. Most nem tűnt Lovasnak, ahogy aludt. Inkább ártatlan gyermeknek látszott. Álmában nem volt semmi legyőzhetetlenség, semmi dac, semmi megállíthatatlanság.

Keara a feje fölé emelte a kardot, és nem tudta követni azt a gyorsaságot, amivel a férfi kinyitotta a szemét, és felfelé szúrt a kardjával. A lány ránézett, és levegőért kapkodott.

Lehetetlen. Hiszen aludt. Térdre esett, és ahogy a barna szemekbe nézett, meglátta a bennük égő tüzet. Talán a halandóknak van igazuk, talán mégis több, egyszerű halhatatlannál. Pedig olyan ártatlannak látszik. Ezek voltak az utolsó gondolatai, azután már nem gondolt tovább semmire.

Kronos hajnalban tért vissza a táborba. Leugrott lováról, és megérezte, hogy valami nincs rendjén. A halódó tűz körül ülő testvéreihez lépett.

"Methos!" - mondta köszönésképpen. "Mi a helyzet, testvérem?"

"Nem túl jó." Methos felpillantott rá, majd Keara felé intett. "Akadt egy kis problémánk."

Kronos a kicsit távolabb ülő lány felé pillantott, és a tegnap esti beszélgetés szavai visszhangoztak a fülében. Nem kellettek szavak, hogy tudja, mi is történt, amíg távol volt.

"Majd én beszélek vele." Odalépett a lányhoz, akinek még a kardjáét sem vették el. Minden olyan volt, mintha semmi sem történt volna. "Gyere velem." A férfi elkapta Keara karját, és maguk mögött hagyták a tábort, a tavat, addig mentek, amíg ezek el nem tűntek a hátuk mögött.

"Elhiszed, amit mondanak, anélkül, hogy engem meghallgattál volna?" - támadt rá Keara.

"Tudnál mást mondani?" - megrázta a fejét - "Hogy tehetted, Keara? Ők a testvéreim."

"Halhatatlanok. Sokan vannak még rajtuk kívül. Azt hittem, és többet jelenetek neked..."

"Többet a semminél!" - fakadt ki Kronos. "Te tényleg azt hitted, hogy többet jelenthetsz nekem, mint ők? Hogy mi ketten jobbak lehetünk, mint a Négy Lovas?" - kihúzta a kardját.

"Meg fogsz ölni?" - suttogta a lány. Kronos lenézett rá.

"Mit gondolsz?" - de inkább visszadugta a hüvelyébe a fegyvert. "Jól éreztem magam veled. Miért nem tudtad magad ehhez tartani?"

"Mert szeretlek." Keara ellökte a férfit, olyan váratlan erővel, hogy az hanyatt esett. Felvigyorgott a lányra, meglepve annak heves reakciójától.

"Igen, tudom." - megvonta a vállát. "Mit mondhatnék? Ellenállhatatlan vagyok."

Keara lenézett rá, képtelen volt visszafojtani a nevetését. Talpra segítette a fiút.

"Őrült vagy." - mondta gyengéden, mire a fiú hosszan, szenvedélyesen megcsókolta.

"Igen. Na és." Kronos hosszan a nő szemébe nézett. A lány látta a féktelen lángokat, a pusztító indulatot a másik tekintetében. Hogyan hihette egy percig is, hogy ez egyedül az övé lehet?

"Csináld gyorsan, Kronos." Suttogta, mire a férfi gyengéden térdre nyomta, és felemelte a kardját.

"Rendben vagy, testvér?"

"Miért ne lennék?"

"Csak úgy." Methos átkarolta Kronos vállát, és a tűzhöz sétáltak. "Tudom, hogy szeretted."

"Na és." Kronos leült a tűz mellé, és egy borostömlőt húzott elő. "Inkább az élet, mint a szerelem."

"Igaz." Methos megvárta, amíg testvére befejezi az ivást, majd átvette, és alaposan meghúzta a tömlőt. "Inkább halál, vér, erőszak és kín."

"Erő, félelem és csaták." - tódította az alacsonyabb. Szomorúan megcsóválta a fejét. "Volt benne valami különleges."

"Igen." Kronos visszavette a tömlőt, és újra meghúzta.

"De nem tudott helyettesíteni titeket."

"Senki sem tud helyettesíteni minket. Senki sem tudja helyettesíteni a Lovasokat. Mi mások vagyunk. Különlegesek." Methos hanyatt dőlt, az égboltot fürkészte. "Sajnálom, hogy nem jött össze."

"Igen. De a Serkentés jó volt. Láttad?"

"Láttam. Örülök, hogy nem veszítetted el a fejedet testvér. Helyesen döntöttél."

"Igaz. Csinos volt, de hiányzott belőle a te eszed, Silas ereje, és Caspian..."

"Különleges főzési képessége?" - fejezte be helyette Methos. Összenevettek.

"Valami olyasmi." Kronos ásított. "Hosszú volt ez az éjszaka, testvér. Mielőtt indulunk, ébressz fel."

"Rendben." Methos meghúzta a tömlőt, fenékig. Pillantása elidőzött Kronoson. Észrevette, hogy a férfi már nem viseli a lánytól kapott csuklóvédőket. Ő már túllépett a lány emlékén. Megvonta a vállát, és újabb tömlőt halászott elő. Talán hiányozni fog. Talán sajnálni fogják, hogy elment. Az igazat megvallva, halála nem volt szükségszerű, de talán jobb elvarrni a szálakat. Nem kellett megkérdeznie Kronost, hogy miért ölte meg végül a lányt. Vannak dolgok, amikhez nem kellenek szavak. Kihúzta a dugót a tömlőből, és nekidőlt egy puha ruhásbálának, amit nem túl régen raboltak valahol. Húzott egy hosszú kortyot a sűrű, nehéz vörösborból. Mellette Kronos forgolódott álmában. Jó volt, hogy újra négyen voltak. Jó volt a tudat, hogy senki sem állhat közéjük. Becsukta a szemét, és az új rajtaütést kezdte tervezgetni, kirekesztve Kearát a gondolatai közül. Csak a Négy Lovas számít. Minden más a lábainál ragyogó tűzbe hullott.

vége