1998, Seacouver

A rendőrautók széles körben álltak az utcán, így próbálták megakadályozni, hogy az illetéktelen személyek bejuthassanak a gyilkosság helyszínére. Lassan, bámészkodók tömege verődött össze, de egyelőre tisztes távolból szemlélték a felfordulást.

- Mi a helyzet? – úgy tűnt, a hadnagy már előre tudja a választ, csak a rutin és a megszokás mondatta ki vele a szavakat – Ezúttal ki az áldozat?

- Ugyanúgy fest, mint a korábbiak. – a fiatal nyomozó átengedte felettesét a kordonon, majd odaléptek a letakart áldozathoz – Egyetlen tarkólövés végzett vele, a halál azonnal beállt. Negyven év körüli, sportos testalkatú férfi, a ruhái alapján felső középosztálybelinek tűnik.

- Ugyanaz a jel?

- Igen. Ugyanaz a jel. – a nyomozó lehajolt, és felhúzta a holttest ingujját. Egy apró tetoválás vált láthatóvá: különleges, elágazó jel, melyet egy körbe rajzoltak. – Egyre hátborzongatóbb ez az ügy.

- Te mondtad. Hét gyilkosság, két héten belül, mindegyik áldozaton ugyanaz a jel, és mi még csak azt sem tudjuk, mit is jelent ez az ábra.

- A doki megvizsgálta a jelet. Évekkel ezelőtt készülhetett. Nem valószínű, hogy a gyilkos  tetoválta rá.

- Tudom. – rázta meg a fejét a hadnagy – Egyre furcsább ez az ügy. Mit jelent ez a tetoválás? Valamiféle szekta vagy valami titkos társaság jele? Vagy valami őrült divathóbort? Köthető valami rock-bandához, vagy bármi máshoz?

- Nem hinném. – a nyomozó a holttest felé intett – Ez a fickó túl öreg ahhoz, hogy bandatag legyen. Inkább a titkos társaságra szavazok.

- Akkor találjuk meg őket. – a hadnagy mérgesen arrébb rúgott egy kavicsot, a tehetetlen düh kiült az arcára. – Nem érdekel milyen, mélyre elásott, mocskos kis titokról van szó. Valaki gyilkol ebben a városban, és én meg fogom találni. És azokat is, akikre vadászik.

-  A titkos társaságok nem szeretik, ha nyomoznak utánuk. - morogta a nyomozó. A hadnagy összevonta a szemöldökét.

- Micsoda pech. Mert ezt az egyet nem egyszerűen felderítjük, hanem közszemlére tesszük, hogy ebben az egész, átkozott országban mindenki tudjon róluk. Gyűlölöm a titkos társaságokat, azokat különösen, akik halállal üzletelnek.

- Igen, uram. - A nyomozó elfordult, és inkább gyorsan valami más elfoglaltság után nézett, hogy megmeneküljön felettese haragja elől. A hadnagy sötét arccal bámult maga elé.

- Átkozott tikos társaságok. - mormolta, azután rágyújtott. Az elhajított gyufaszál pislogott néhányat, majd kihunyt.

- Duncan, lehet, hogy különösen hangzik, de tényleg nem tudsz segíteni. - Joe megpróbálta leplezni bosszússágát, miközben hátradőlt székében, kezeit még mindig a zongora billentyűzetén nyugtatva. - Koncentrálni szeretnék.

- Én pedig segíteni. Kíváncsi vagy a véleményemre? - Duncan MacLeod a zongorára könyökölve, megpróbált olyan lelkesnek és segítőkésznek látszani, amennyire csak tőle tellett. - Szerintem, nagyon jó volt.

- Jó? MacLeod, még csak bemelegítettem. Az ördögbe, inkább Methost kellene megkérdeznem. Csak remélni merem, hogy más dolgokban jobb az ítélőképességed.

- Most mit vártál? - Methos az egyik közeli asztalnál, kedvenc pózában elterpeszkedve kortyolgatta sörét. Hangját enyhe felháborodás színezte. - MacLeod csak az operákat ismeri,, meg azokat a sivár gyászénekeket, amikről azt hiszi, hogy megnyugtatják.

- Olyan zenét hallgatok, amilyet akarok. - Jelentette ki sértődötten MacLeod, mint mindig, amikor a zenei ízléséről esett szó. - Különben is az ilyet, amit ti szerettek, egy kis gyakorlás után bárki el tudja játszani. Talán még Te is.

- Én anélkül is halhatatlan vagyok. - Methos kinyitott egy újabb doboz sört. - Tulajdonképpen, miben kellene segítenünk, Joe?

- A napokban lesz egy kedves barátom születésnapja, és szeretném egy dallal meglepni. Egy elborult pillanatomban azt hittem, talán a két legjobb barátom jelenléte inspirálni fog, de már látom, mekkorát tévedtem.

- Hé, ez nagyon kedves ötlet, Joe. - Meghatva, MacLeod összeráncolta homlokát az igyekezettől. - Oké, játszd el újra. Ezúttal figyelni fogok. Megígérem.

- Túl késő. Kiestem a ritmusból. - Joe lezárta a zongorát és felállt. - Hagytál sört a vendégeknek is, MMethos?

- Egy kicsit. - Az öreg halhatatlan felállt, és a zongorához lépett, arcán felhőtlen vidámság látszott. - Látod, MacLeod? Szép kis műértő vagy. Most miattad elszállt az ihlete.

- Miattam? Ez tetszik. Nem én vagyok az egyetlen ember ebben a teremben, haver. - MacLeod összevonta a szemöldökét, és nekikészült, hogy felháborodását még néhány keresetlen mondatba öntse. Joe elvigyorodott.

- Gyerekek, kérlek. Teljesen mindegy, hogy ki miatt történt. Megtörtént. Most pedig, egy órán belül nyitnom kell, és addig még sok dolgom van. Segítsetek, vagy tűnjetek el. Rendben?

MacLeod automatikusan bólintott beleegyezése jeléül, majd meglepetten pislogott, rádöbbenve, mibe is egyezett bele. Még tett egy gyenge próbálkozást.

- Tényleg nagyon jó dal volt, Joe. - Dawson sötét pillantást vetett rá.

- Mac? Hagyjuk ezt, rendben? Saját magam is meg tudom ítélni a dalaimat. - Elfordult, és nekilátott rendbe rakni a helyiséget, és görbe pillantásokkal méregette Methost, aki visszatért korábbi helyére, és kényelembe helyezte magát. - Tennél végre valami hasznosat is, ma este?

- Nem terveztem ilyesmit. - Methos ki se nyitotta a szemét. Joe felsóhajtott.

- Tudod, MacLeodnak talán igaza volt ezzel a hellyel kapcsolatban.

- Mégpedig? - Methos érdeklődve kinyitotta a szemét, és Joe-ra nézett. Duncan maga is kíváncsi volt, mire gondol barátja, de nem szólt egy szót sem.

- Igen. Azt mondta, sokkal szélesebb, és gazdagabb vendégkör járna ide, ha élőzene helyett operát játszanánk. Vagy kelta zenét. Meggondolandó, szerinted?

- Te viccelsz. - Methos felállt, és zavartan Joe-ra nézett. - Dawson, neked a blues az életed. Kérlek, ne mond azt, hogy szereted azt a… azt a… zenét. Nincs benne egy tiszta hang.

- Akkor tedd hasznossá magad, mielőtt átalakítom a kocsmát "Állandó Felföldi Zene" klubbá. Kikölcsönzöm MacLeod CD gyűjteményét, és kihangosítom a terembe. - Methos arca megrándult. - Kezdetnek tedd fel a székeket az asztalokra, rendben?

- Rendben. - Az öreg halhatatlan nekilátott elvégezni a kirótt feladatot, miközben MacLeod sértődötten morgott az orra alatt.

- Kezdem unni, hogy mindig az én zenei ízlésemen köszörülitek a nyelveteket. - jegyezte meg dohogva. - A lemezeeim egyáltalán nem olyan rosszak.

- De azok. - jegyezte meg Methos, a szoba másik végéből.

- Ez az a zene, amin felnőttem! Ez az, amit feltételezem, minden ember szeret: amit akkor hallgatott, amikor fiatal volt. Én inkább azon csodálkozom, hogy Te mindig csak az elmúlt pár évtized zenéjét hallgatod.

Methos röviden felnevetett.

- Viccelsz? MacLeod, az a zene, amit én fiatalkoromban hallgattam, kimerült üreges fatörzsek döngetésében. Legfeljebb tulokszarvat fújtak meg hozzá. Hát ezt nem igazán lehet összehasonlítani Hendrix, vagy Bonham számaival.

- Milyen igaz. - nevetett Dawson. - Mellesleg, ha mindenki csak ifjúkora zenéjét hallgatná, akkor nagyon leszűkülne a közönségem, az már biztos.

- Tényleg úgy gondolod, hogy unalmas a zeném, Joe? - MacLeod kimondottan sértődöttnek tűnt, és Dawson megpróbálta megőrizni komolyságát.

- Söpörd fel a padlót, Duncan. - csak ennyit tudott mondani. MacLeod nem szólt semmit, csak a heves söprögetés zaja töltötte be a helyiséget. Ha volt is még hozzáfűznivalója, azt meghiúsította egy erőteljes kopogtatás az ajtón.

- Valaki nagyon korán érkezett. - nézett Joe az órájára. - Még jó ötven perc van nyitásig.

- Talán fontos. - Duncan Methos felé nézett. - Te vagy legközelebb.

- De kettőnk közül Te vagy a segítőkészebb. - Methos belekortyolt sörébe, és folytatta a székek rendezgetését. Duncan csak a szemeit forgatta erre.

- Majd én nyitom. - mondta Joe, még mielőtt az újabb vita, ha mégoly vidám is, mint az előbbi, kitört volna. Elhúzta a reteszt, kinyitotta az ajtót, majd meglepetten pislogott az újonnan érkezettre.

- Warell? Mit keresel Te itt?

- Mit gondolsz? - Egy hatalmas alak tolta félre Dawsont, és nyomult a bárba, éles szemmel felmérve a terepet. MacLeod meglepődött, milyen élénk, ideges, pillantást érzett az arcán, ahogy az idegen végigmérte. - Alkalmazottak?

- Nem igazán. - Dawson jelentőségteljes pillantást váltott az idősebb halhatatlannal, ami nem kerülte el MacLeod figyelmét. A Hegylakó látta, ahogy Methos elősétál az árnyékból, ahová az idegen érkezésekor visszahúzódott, s most Joe mellé lépett. Nyugtalannak tűnt.

- Miért vagy itt? - kérdezte a jövevényt. A férfi hirtelen elfordult, majd elmosolyodott.

- Adam. Nem vagyok benne biztos, hogy még érintett vagy. Mostanában nem adsz hírt magadról.

- Még érintett vagyok. Személyes érdekeltségeim vannak az ügyben. - Macleod mintha élt fedezett volna fel az öreg halhatatlan hangjában. Joe szintén nyugtalannak tűnt. Nyilvánvaló, hogy ez a Warrell nevű fickó közismert Figyelő körökben, és érkezése nem sok jót jelentett.

- Miről van szó, Steve? - Joe leereszkedett egy bárszékre, és a vendégre bámult. - Bizonyára valami baj történt, ha erre vezetett az utad.

- Baj. - Warrell MacLeod felé intett a szemével, de Joe megrázta a fejét.

- Felejtsd el, Steve. Duncan tiszteletbeli családtag. Mindent tud rólunk, és a mi oldalunkon áll. Igaz, Duncan?

- Igaz. - MacLeodot egyre inkább furdalta a kíváncsiság. A helyiség levegőjében szinte tapinthatóan megnőtt a feszültség, mintha Dawson és Methos valami nagyon komoly dologra várnának. Warrell sóhajtott.

- Rendben, ha biztos vagy benne. - Leült Joe-val szembe. - Van egy problémánk.

- Na, ne mondd. - Methos a szemeit forgatta, de a látogató nem vett róla tudomást.

- Hét embert öltek meg az elmúlt két hétben. Mind Figyelő volt. Mintha kivégezték volna őket: egyetlen lövéssel a tarkójukba. - összeráncolta a homlokát - Mind ebben a városban történt, ezért bíztak meg a Központban azzal, hogy felkeresselek Téged. Bármi is ez, innen indul ki.

- Hét ember? Nem értem, mi nem veszítettünk el senkit. - Joe összeráncolt homlokkal kutatott emlékei között. - Egyetlen emberem se hiányzik.

- Különböző helyekről érkeztek a városba, halhatatlanokat követve. Mit számít ez? Mindnyájan halottak, és mindnyájan itt haltak meg. - Warrell egy borítékot vett ki a táskájából. - A halottak nevei, és a fontosabb adatok róluk, ebben vannak. Nézzétek meg, hátha találtok valami összefüggést. - felállt.

- Hé, várj egy percet. Azt hiszed, hogy ezek után, csak így itt hagyhatsz? - Dawson felállt, de nem volt elégg magas, hogy a szeme egy vonalba kerüljön a másikéval. - Ezzel nem tudok mit kezdeni.

- Valakinek, muszáj. - A másik már az ajtónál volt. - A rendőrség ideges, Dawson. Le kell zárnunk ezt az ügyet, mielőtt a nyomunkra akadnak. És remélhetőleg, még mielőtt további embereket veszítenénk. Nem maradhatok, tudod jól. Én csak hírvivő vagyok.

- A végzet hírnöke. - Methos Warrell elé állt, szeme veszélyesen csillogott. - Arra kéred Joe-t, hogy álljon a pisztoly csöve elé.

- Ez a balszerencse. - A látogató hangja nyugodt volt, de mindnyájan érezték a szavai mögött húzódó figyelmeztetést. "Félre az útból, vagy megbánod." Methos nem mozdult, arckifejezése nem jósolt semmi jót.

- Hagyd, Adam. Még sok a tennivalónk. - Dawson még mindig a kezében levő borítékra bámult. Az öreg halhatatlan ránézett, de még mindig nem mozdult, mire Joe türelmetlenül felemelte a hangját.

- Hagyd, Adam. Ő csak egy hírnök.

Methos ellépett az útból, és a továbbiakban figyelemre se méltatta Warrell-t. A három figyelő nem nézett egymásra, míg a látogató mögött be nem csukódott az ajtó. Miután elment Dawson mélyen felsóhajtott.

- Ki az ördög volt ez? - MacLeod letette a seprűt, és Dawsonhoz sietett, bizonytalanul vállat vont.

- Én úgy ismerem, mint Steve Warrell. Mások más néven ismerik. Ő a Figyelők hangja: olyan ember, a Figyelőket figyeli. Inkább mítosz, mint ember, és ha felbukkan, az általában nagy bajt jelent.

- Hét gyilkosság elég nagy bajnak tűnik. - MacLeod felvette a borítékot, és a pultra öntötte a tartalmát. Hét A4-es lap feküdt előttük, és a Hegylakó gyakorlott szemmel futotta át a tartalmukat, és a hozzájuk csatolt fotókat. - Ez bizonyára az őrületbe kergetii a kopókat. Teljesen változatos életkor, két nő és öt férfi, három fekete és négy fehér. Semmi összefüggés. - Ránézett Joe-ra. - Kivéve persze a tetoválást. Ez bajt okozhat.

- Igen. A város minden zsaruja ezt a jelet fogja keresni. - Dawson megrázta a fejét. - Évezredek titkai vannak veszélyben. És nekem kell megakadályozni, hogy napvilágra kerüljenek. - Az előtte fekvő hét papírlapra bámult, a szeme megakadt az egyiken. - Sam Hendricks. Játszottam vele valamikor. Egész jól harmonikázott, amennyire emlékszem. Egy Harper nevű halhatatlant figyelt, és közel lakott ahhoz a személyhez, akit én követtem akkoriban. - Szomorúan megrázta a fejét. - Saam nős volt, és három gyerekük született. Ha jól emlékszem, már unokái is.

- Hát ez szomorú. - Mondta MacLeod részvéttel. - Nézd, lehet, hogy rossz oldalról közelítem meg a dolgot, de tényleg nem várhatják el, hogy egyedül oldd meg ezt az ügyet, Joe. Ha a helyi Figyelőket is elkezdik legyilkolni, akkor Te vagy az első a listán.

- Igaz. - Joe megvonta a vállát. - De ez a balszerencse. Valakinek fel kell vállalnia, és Warrell szerint egyértelműen én vagyok erre a legalkalmasabb. - sóhajtott - Talán valami halhataatlan, akit erre sodort a szél. A legtöbbjük nem szereti, ha figyelik őket. - Szégyenlősen elmosolyodott, amikor rájött, kinek is mondja mindezt. - Sajnálom. Személy szerint nem rád gondoltam. Ne vedd magadra.

- Emiatt ne aggódj. - MacLeod összeráncolta a homlokát. - Talán igazad van. Ki másnak állna érdekében Figyelőket gyilkolni, mint egy halhatatlannak? Ki más tudhat még erről a szervezetről? Ahogy én látom, az embereitek ugyanolyan titokban tartják a kilétűket, mint mi magunk. - Elgondolkodva magába mélyedt egy kis időre. - Nem vettem észre, hogy egy új halhatatlan bukkant volna fel a városban, de ez nem jelent semmit. És ha akit keresünk, valóban közülünk való, nem szállhatsz vele szembe egyedül. Tudod jól, mit gondolok arról, ha halandók szállnak szembe halhatatlanokkal.

- Nem akarok boszorkányüldözésbe fogni. - Joe összeszedte az iratokat az asztalról. - Jobb lenne, ha elmennél, Mac. Jobb lett volna, ha itt sem lettél volna, amikor Warrell megjött. A Figyelők ügye a Figyelők ügye.

- És Methos? - Duncan az idősebb halhatatlanra pillantott, aki elgondolkodva álldogált néhány méterre tőlük. Neve hallatán felpillantott.

- Én Figyelő vagyok. - jegyezte meg, mintegy emlékeztetőül.

- A múltkor nem tartottad magad annak. - Duncan hirtelen elvigyorodott. - Habár, lehetséges, hogy pont Te vagy az, akire szükségünk van.

- Lehetséges? - Methos gyanakodott - Mit forgatsz a fejedben, MacLeod?

- Ó, semmi különöset. - A Hegylakó vigyora még szélesebbé vált. - Gondolj bele. Valaki öldösi a figyelőket, igaz? Meg akarjuk tudni ki az. Mi jobbat tehetnénk, mint hogy csalétket teszünk ki neki. Csalétket, akit nem kockáztat semmit.

- Nem kockáztat semmit?! - Methos magán kívül volt dühében. - Belegondoltál, mi van akkor, ha a gyilkos halhatatlan? Abban az esetben halottabb leszek, mint…

- Nyugi. - szakította félbe MacLeod nyájasan. - Nem foglak védtelen nyakkal egy halhatatlan elé dobni téged. Még azt sem tudjuk, kivel állunk szembe. Csak gondold meg, rendben? Ha lelő téged, megtudjuk ki az. Talán még azt is, hogy miért teszi.

- Kössz… - Nem véve tudomást a barátai arcán eluralkodó vidámságról, Methos felült a bárpultra, és duzzogva lehajtotta a fejét. - Nem fogok kiülni valahova, és arra várni, hogy valaki jöjjön és lelőjön.

- Miért nem? - MacLeod tovább forszírozta a témát, leginkább barátja bosszantására. - Nem tud megölni téged.

- Nem tudhatod. És mellesleg, ha lelőnek, az fáj, különösen a fejeden. Órákig tarthat, amíg magamhoz térek egy ilyen sérülésből, és én utálok annyi ideig halott maradni.

- Ugyan már, Methos… - Duncan hangja behízelgő volt. - A kedvemért? Kérlek?

- Nem, MacLeod. - Az öreg halhatatlan elkapta Joe pillantását. - De egy dologban igazad van: Joe ezt nem tudja elintézni.

- Megismételnéd? - Joe meglepetten egyenesedett fel. - Ki mondja ezt?

- Én. Túl veszélyes, Joe. Valaki odakint Figyelőket gyilkol, és én nem szeretném megkockáztatni, hogy te legyél a következő. Néhány napra Párizsba kellene utaznod.

- Egy francot fogok. Sam Hendricks a barátom volt. Nem fogok elbújni valahol, amíg a gyilkosai szabadon mászkálnak a városban.

- Már nem sokáig. MacLeod majd egy ilyet fest a csuklójára, - felemelte saját, tetovált karját - és beül a saját csapdájába. Igazam van, Hegylakó?

- Nem. Nekem nincs a karomon tetoválás, és nem is lesz. - MacLeod vigyorgott. - Te fogod megtenni.

- Én aztán nem. - MacLeod nevetett, és Joe egyre növekvő bosszúsággal a hangjában felsóhajtott.

- Nem fejeznétek be a vitatkozást, csak öt percre? - Elgondolkodva dobolt a bárpulton az ujjaival. - Rendben, akkor gondoljuk át még egyszer a dolgokat. Adam… - majdnem önkéntelenül tért vissza barátja Figyelő-álnevének használatához. - Menj és nézd át a feljegyzésekett. Nézz utána, volt-e bármi kapcsolat ezek között az emberek között. Talán valamikor ugyanazt a halhatatlant követték. Bármi.

- Rendben. - A nyurga alak elsétált, eltűnt az árnyékok között, még mielőtt elérte az ajtót. "Ha a harcban is olyan jó lenne, mit az eltűnésben, senki sem volna ellenfél a számára." - gondolta MacLeod, amíg barátja után nézett. Visszafordult Joe-hoz.

- Tehetek érted valamit?

- Most nem, Mac. Kösz, de előbb le kell ellenőriznem pár dolgot. Holnap beszélünk, és meglátjuk, mire jutunk.

- Rendben. - MacLeod az ajtó felé indult. - Vigyázz magadra, Joe. Ne nyiss ajtót addig, amíg meg nem bizonyosodsz róla, ki áll előtte.

- Óvatos leszek. - A Figyelő elmosolyodott. - Jó éjt, Mac.

- Jó éjszakát. - A Hegylakó egy utolsó pillantást vetett bajba jutott barátjára, majd Methos után indult. Aggódott, és gyűlölte azt a tudatot, hogy jelenleg nem tud semmit barátjáért tenni.

Claude Phelps hosszú, fáradt sóhajjal lépett az épület bejáratához, melyben lakott. Hosszú napja volt. Egy halhatatlan szemmel tartása nem könnyű feladat, és kezdett csodálkozni magán, hogy miért is vállalkozott erre. A családi hagyomány egy dolog, de a realitás valami egészen más. Előhalászta kulcsait, majdnem kiejtve őket fáradt ujjai közül. Nem lett volna túl szerencsés dolog, mert az utcai bandáknak hála, a közvilágítás még csak említés szintjén sem létezett ezen a környéken. Claude máskülönben szerette a sötétséget. A Figyelők legjobb barátja. Elrejti őket a megfigyelt személy elől, bár az elmúlt hat hónap során, mióta egy Charles Whitburn nevű halhatatlant figyelt, Claude elveszítette kezdeti lelkesedését is izgalmát. Charles Whitburn nem volt más, mint százharminc kilónyi, jóindulatú ostobaság. Claude néha feltette magában a kérdést, hogy a halhatatlan észrevenné-e, ha a homlokára írná: Figyellek téged. Magában elvigyorodott. Ez kissé felrázná a főnökeit. Árgus szemekkel ügyelnek az inkognitójukra, már évezredek óta. Nem kétséges, nagyon jól csinálják. Claude maga sem sejtett semmit, egészen tizenkilencedik születésnapjáig, amikor nagybátyja úgy döntött, végre ideje megtudnia, miért is van az apja oly gyakran távol tőlük.

Sikerült kinyitnia az ajtót, és belépett a szintén gyengén megvilágított lépcsőházba. A lift persze, mentrendszerűen nem működött, így a fiatalember elkeseredett sóhajjal vágott neki a lépcsőknek. Jellemző.

Felért a harmadik emeletre, és kissé lihegve állt lakása ajtaja előtt. Különös, de a lámpák itt sem világítottak. Sokáig matatott, mire sikerült kinyitnia a zárat, és belépett az ajtón, és önkéntelen, beidegződött mozdulattal felkapcsolta a villanykapcsolót. Nem történt semmi. Újra megnyomta, és egyszer csak megérzett valamit az ujjain. Olyan volt, mint egy kéz. Egy pillanatra megdermedt, majd ellökte magát, és az ajtó felé lendült. A kéz elkapta a vállát, egy másik pedig szája elé fonódott.

- Hello. - suttogott egy hang a fülébe, túl halkan ahhoz, hogy felismerje tulajdonosát. - Isten hozott itthon.

Claude vadul küzdött, de képtelen volt kiszabadulni a másik férfi szorításából. Félelem szorította össze a szívét, és küszködve nyelt egyet, ahogy megpróbálta kiszabadítani a fejét, hátha így segítségért tud kiáltani. Valahol legbelül tudta, hogy nem érne el vele sokat. Ha még meg is hallja valaki a szomszédok közül, senki sem fog a segítségére sietni. Egyedül volt, és nagyon úgy nézett ki, hogy bevégeztetett. Érezte, ahogy térdre kényszerítik, és egy fojtott nyöszörgés hagyta el a torkát. Lehunyta szemeit. Halk nevetést hallott a háta mögött, és a kezek elengedték. Egy másodpercre feléledt benne a remény, de csak addig, amíg a hideg fém meg nem érintette a tarkóját.

- Aludj jól, Figyelő. - A hang csak egy zord gyönyörtől rekedt suttogás volt, és egyben az utolsó zaj, amit Claude agya még fel tudott dolgozni. A pisztolylövést már nem hallotta.

Kopp, kopp, kopp. A zajra válaszul MacLeod felnyögött, és a párnája alá fúrta fejét. Még nem lehet annyi az idő. A kopogás folytatódott, mire felült és az órájára bámult. Fél hat.

- Mi a… - megdörzsölte a szemét, azt latolgatva, hogy felkeljen-e vagy sem, és végül a "sem" mellett döntött. Elvégre is, idős ember már, és mint ilyennek, szüksége van alvásra. Visszadőlt az ágyra, ellazította testét, amikor meghallotta az apró, eltéveszthetetlen zajt, amikor egy ajtó kinyílik. Valaki kinyitotta a zárat. Ugyanabban egy másik halhatatlan jelenlétének ismerős érzése öntötte el. Eszébe jutottak a tegnap este történtek, és álmossága egy pillanat alatt elszállt. A gyilkos jött volna utána? Harcra készen megmarkolta kardját, legyen az bárki, aki be mert törni a lakásába.

A hálószobába lépő, magas, sötét alak, feszült volt és óvatos. Fojtott kiáltást hallatott, amikor Duncan, egy jól begyakorolt mozdulattal, egyik kezével megragadta a vállát, és a torkának nyomta a másik kezében szorongatott kard, halálos, hideg pengéjét. Elégedetten elvigyorodott. Még félig alva is jobb, mint ez a hívatlan behatoló.

- MacLeod… - Methos kifejezetten sértődött hangja eljutott a harcra kész Hegylakó kissé még ködös elméjébe, mire összeráncolta a homlokát.

- Methos?

- Ki más? - Az öreg halhatatlannak végre sikerült kiszabadítani magát MacLeod szorításából, és megigazította az ingét. - Hány ember törne még be a lakásodba? - Felkapcsolta a villanyt, és végigmérte a skótot. - Ágyban voltál?

- Naná, hogy ágyban voltam! Methos, hajnali fél hat van. És hogy válaszoljak a kérdésedre, egyáltalán nem feltételezem bárkiről is, hogy betörjön a lakásomba. Ez nem a szokásos módja a látogatásnak. Nem, feltéve, ha rendes, hétköznapi emberekről van szó.

- Nem vagyok rendes, és hétköznapi. - Methos visszasétált a nappaliba, és kényelembe helyezte magát, mint aki otthon van. - Egész éjszaka fent voltam, hogy átnézzem a Figyelők feljegyzéseit.

- És? - Miután egy automatikus mozdulattal lelökte vendége lábát a kávézóasztalról, MacLeod leült egy székre, és visszafojtott egy sikolyt, amikor látta, hogy Methos cipői azonnal visszatértek kedvenc pihenőhelyükre.

- Semmi. Semmi összefüggést sem találtam a hét ember között. Nincs bennük semmi közös, azon kívül, hogy Figyelők voltak. Még csak nem is egy országban születtek. - ásított - Van itthon söröd, MacLeod?

- Nincs. A múltkor megittad az összest. - Duncan elgondolkodva dörzsölgette az állát, azt próbálva eldönteni, tényleg felébredt-e már, vagy még nem. - Most mi következik?

- Azt gondoltam, megérné meglátogatni Warrell barátunkat. - Methos sötéten elmosolyodott. - Többet tud, mint amennyit elárult. Mindig így tesz.

- Tudod, hol szállt meg?

- Persze. A város legdrágább és legelőkelőbb szállodájában, ő már csak ilyen. - Methos felállt, és az ajtó felé indult. - Megyünk?

- Persze. Ha előbb megengeded, hogy felöltözzem.

- Nem sok kedvem van egy ilyen ruhába öltözött fickóval sétálgatni az utcán. - Az öreg halhatatlan a konyha felé vette az irányt. - Felteszem a kannát. Tea?

- Kávé. - MacLeod eltűnt a hálószobában. - Lehetőleg, ne törj össze semmit.

- Hogy te milyen vicces vagy, Duncan. - válaszolt Methos csípősen, mire MacLeod elmosolyodott. Már korábban felfedezte, hogy az öreg halhatatlan bosszantása lett egyik kedvenc szórakozása.

- Jól ismered ezt a Warrell nevű alakot? - szólt ki a hálóból, miközben tiszta ruha után kutatott.

- Már találkoztunk egyszer-kétszer. Először, akkor, amikor csatlakoztam a Figyelőkhöz, másodszor pedig… hat vagy hét évvel ezelőtt. Londonban voltunk, Don Salzer-rel… és Joe-val.

- Figyelő ügylet?

- Mi másért lettem volna ott, Dawson társaságában? Egy különösen kellemetlen halhatatlant követtünk, a neve… Kurlan, vagy Kirran, valami ilyesmi. Halott Figyelők jelezték az útját, szerte a Kontinensen.

- És Warrell felbukkant, hogy segítsen elintézni?

Methos hosszan hallgatott, majd elmosolyodott, bár ezt Duncan nem láthatta.

- Felbukkant, és megparancsolta mit kell tennünk, majd biztonságos távolságból követett minket. Nagy meglepetésre, mire odaértünk, Kirrlon, vagy hogy is hívták, már egy fejjel rövidebb volt, mint korábban. - Elgondolkozva kavargatta a MacLeod kávéját, és szégyenlősen elmosolyodott, amikor a Hegylakó érte nyúlt. - Elég kínos lett volna, ha ő fejezi le, de akkor, amikor én is jelen vagyok.

- Kétségtelen. - MacLeod felhajtotta a kávéját, amitől határozottabban éberebbnek érezte magát. - Rendben, gyerünk Warrell után. Talán van valami ötlete, amit elfelejtett megosztani velünk.

- Te melyiket tartod a legjobb hotelnek a városban? - MacLeod hátradőlt kocsija ülésében, és kérdően barátjára nézett. A kérdezett vállat vont.

- Miért engem kérdezel? Ismered Adam Pierson szállási szokásait.

- Bizonyára van ötleted. - MacLeod elvigyorodott. - Hiszen itt élsz.

- Akárcsak Te.

- Igen is, nem is. - a Hegylakó felsóhajtott - Hosszú még az éjszaka.

- Nekem már az volt. - Methos összeráncolt homlokkal koncentrált, de MacLeod kételkedett, hogy valami használhatóval áll elő. - A legjobb hely errefelé, mindig is a "Ma Szállodája és Vendéglője" volt. Ő főzte a legjobb ragut az Atlanti-óceán innenső oldalán.

- És ez mikor is volt? - MacLeod nem volt benne biztos, hogy tudni is akarja a választ.

- 1864-ben. - Duncan a szemeit forgatta. - Nem, nem, hazudtam. Nem lehetett '64-ben, mert akkor Oroszországban voltam. Inkább '63-ban.

- És gondolod, hogy Ma még itt van? - kérdezte MacLeod bosszankodva. Methos megrázta a fejét. - Meglepő.

- Nem igazán, mivel a fejét vettem. Megpróbált valamit belecsempészni a ragumba. Sohasem szerettem a méregkeverő nőket.

- Hogy neked milyen kedves ismerőseid vannak, Methos.

- Tudom. - megvonta a vállát - Gyerünk, próbáljuk meg a "Grand Regent Hotel"-t. Mindig szerettem volna megnézni.

- Miért ne? Kezdetnek megteszi. - MacLeod elindította az autót, a késő éjszakai-kora hajnali, kihalt utcákon. Hamarosan egy óriási, impozáns épület előtt fékezett. MacLeod halkan füttyentett.

- Szép. Nyilván egy vagyonba kerül itt egy szoba.

- Nem is egy vagyonba. - Kiszálltak az autóból, és MacLeod figyelmen kívül hagyta a portást, aki el akarta venni autója kulcsait. - Gondolod, hogy beengednek?

MacLeod elvigyorodott.

- Engem biztosan. - hátranézett, végigmérve Methos hagyományos, farmer és túl-méretes ing összeállítását - Te meg legfeljebb kiadod magad liftszerelőnek.

- Nagyon vicces. - Methos hirtelen elkomolyodott. - Mintha valami baj lenne. - Az ajtó felé intett, ahol több egyenruhás rendőr álldogált. Rendőrautók érkeztek a szálloda elé, és MacLeod érezte, ahogy izmai megfeszülnek. Nem szerette ezt az érzést, általában bajt jelentett. Methos előrelépett, nyugodtan, lazán, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy itt van, és udvariasan bólintott az ajtónál álló őrök felé. Azok, ha meg is lepődtek az öltözékén, Duncan MacLeod sportosan elegáns, impozáns alakjának feltűnése után nem tették szóvá fenntartásaikat. Átjutott a recepción, egyenesen a lift felé véve az irányt, olyan céltudatosan, mintha az övé lenne a szálloda, és Duncan csak az utolsó pillanatban érte utol, mielőtt a felvonó ajtaja becsukódott volna mögötte.

- Hé! Nem kellene megkérdeznünk, melyik szobában lakik? - kérdezte. Methos megrázta a fejét.

- Nem tudjuk, milyen nevet használ. Ne aggódj. Vagy a 412-es, vagy a 615-ös szobát vette ki.

- Tényleg? Honnan tudod?

- Kicsit bogaras a fickó. - Methos hirtelen elcsendesedve, a lift oldalának vetette hátát, és aggódó arccal, elgondolkozva, masszírozta a csuklóján levő tetoválást.

- Joe miatt aggódsz? - kérdezte MacLeod. Az öreg halhatatlan felnézett egy pillanatra, megvonta a vállát, majd visszasüllyedt abba a szótlan állapotba, amit a Hegylakó már nagyon jól ismert. Duncan sóhajtott, és inkább a lift kijelzőjét figyelte. Hosszú időnek tűnt, amíg felértek a negyedik emeletre, de amikor a felvonóajtó félrecsúszott, Methos mintegy gombnyomásra megint felélénkült, és ő lépett ki elsőnek a folyosóra. Végigsietett a folyosón, a 412-es szobáig, és bekopogott.

- Methos! - Duncan amennyire tőle tellett, lehalkította hangját. - Mi van, ha nem az ő szobája? - a válasz csak egy újabb vállvonogatás volt, és csendben hallgatóztak néhány másodpercig. Hirtelen lépések hangzottak fel, és az ajtó kitárult.

- Igen? - A fekete öltönyös férfi, aki ajtót nyitott, egyértelműen nem volt azonos Steve Warrell-el.

- Keresünk valakit. - mondta MacLeod. - Úgy tűnik, eltévesztettük a szobát.

- Nem feltétlenül. - a férfi gyanakvó pillantással mérte végig őket. - Kit keresnek?

- Csak egy fickót, akiről azt hittük, ide jött be. - Duncan megragadta Methos karját, hogy elrángassa végre, de valami felkeltette az öreg halhatatlan figyelmét az ajtó mögött. Finoman meglökte az ajtót, hogy a résen bepillanthasson, mi is folyik odabent. Egy letakart alak feküdt a földön, mire a halhatatlan önkéntelenül is felé lépett. A sötét ruhás férfi észrevette a mozdulatot.

- Ismeri? - kérdezte, és arrébb lépett az útból, hogy a test, és a körülötte sürgölődő rendőrök láthatóvá váljanak. Methos és MacLeod összenéztek, mire vendéglátójuk elmosolyodott.

- Rendben, fiúk, jöjjenek be. Forbes hadnagy vagyok, és én vezetem a nyomozást. Remélem, nem bánják, ha felteszek néhány kérdést?

- Kérdést? Nem tudunk mondani semmit, hadnagy úr. - mosolygott udvariasan MacLeod. - A barátom és én, nyilvánvalóan rossz címre jöttünk. Itt is hagynánk önt…

- Felejtse el. - A hadnagy, figyelmeztetésként, az övébe tűzött pisztolyra tette egyik kezét, és másikkal beinvitálta őket a szobába. - Jöjjenek be.

A két halhatatlan egymásra bámult, és Duncan megvonta a vállát. Ő lépett be elsőnek, és érdeklődve körülnézett. A szoba gazdagon volt berendezve, csakúgy, mint a hotel többi része, súlyos tölgyfa bútorokkal és egy pazar csillárral. A Hegylakó odalépett a testhez. Bár az arc le volt takarva, a csukló fehér bőrétől élesen elütve ott volt a tetoválás, ami egyértelművé tette számára az áldozat kilétét. Steve Warrell volt az.

- Nevek? - Hideg elszántsággal az arcán, a hadnagy a két újonnan érkezett felé fordulva, előszedte noteszát. - Néhány választ szeretnék erről.

- Nem tudunk semmit mondani, hadnagy úr. - Duncan megpróbált olyan megnyerő és udvarias hangon beszélni, ahogy csak tudott. Ő és Methos időről időre a rendőrség látóterébe kerültek, meglehetősen "mozgalmas" életvitelük miatt, és a helyi rendőri erőknek egyre inkább elegük lett a párosból, bár szerencsére eddig még mindig sikerült kivágniuk magukat. Még egy gyilkosság igazán nem hiányzik, amivel összefüggésbe hozzák őket. - Nézze, a nevem Duncan MacLeod, és a barátom pedig Adam Pierson. Mi…

- Mutassák a kezeiket. - A hadnagy rezisztens volt Duncan vonzerejével szemben, éles, parancsoló hangon adta ki a felszólítást, ami mindkét halhatatlant meglepte. Duncan összeráncolta a homlokát.

- A micsodánkat?

- A kezeiket. Mindketten. - Forbes mutatta a mozdulatot, hogy érhetőbbé tegye a kérését. - Látni akarom őket.

- Nem látom be, hogy jön ez ehhez, de ha ezt akarja… - MacLeod vidáman mosolyogva felemelte kezeit, tenyérrel felfelé, és figyelte, ahogy a nyomozó ellenőrzi a csuklóit. - Eltehetem?

- Hüm. - Forbes elfordult a Hegylakótól, és egy papírlapra meredt, amin MacLeod egy fejjel lefelé fordított Figyelő tetoválást látott felskiccelve. Az ajtó felé fordult, maga előtt tolva Methost. Társát sem kellett noszogatni.

- Mit gondol, hova megy? - Forbes feléjük fordult, újból támadt gyanúval a szemében. - Mindkettejükét látni akarom.

- Sajnálom, hadnagy úr, de sietünk. - MacLeod látta, ahogy két megtermett egyenruhás az ajtó elé lép, elzárva az utat. Hát jó. Legalább megpróbálta.

- Maga, Pierson. Mutassa a kezét. - Forbes mint éhes cápa, mozdult feléjük, egyik kezét pisztolyán tartva. Methos Duncanre nézett, aki tehetetlenül megvonta a vállát, majd előrelépett.

- Persze. - Az öreg halhatatlan a nyomozó felé lépett, olyan könnyed, nemtörődöm mozdulattal, hogy még MacLeod maga is elhitte, hogy meg akarja tenni, amire a hadnagy kérte. Ezzel szemben, az utolsó pillanatban irányt változtatott, mozdulatai hihetetlenül felgyorsultak, mielőtt bárki is közbeléphetett volna, kivetette magát a nyitott ablakon. A lekésett nyomozók dühödt zárótűzzel jutalmazták a mutatványt.

- Ne álljanak itt! Utána! - Forbes az ablakhoz ugrott, és hitetlenkedve bámulta, ahogy reménybeli gyanúsítottja földet ér, és rohanni kezd az utcán. Egyenruhás rendőrök falkája eredt a nyomába, elszánt arcukon látszott hogy nem mernének dühödt parancsnokuk szeme elé kerülni Methos nélkül. Ez nem sok jót jelentett az öreg halhatatlan szempontjából, ahogy a Forbes arcán megjelenő kifejezés sem. Duncan az ablakhoz lépett, és kibámult rajta, nem törődve az alig fél tucat rámeredő pisztolycsővel. Methos eltűnt a látóképből, de a riadóautók már nyilvánvalóan lezárták a környéket. MacLeod sóhajtott. A rögtönzés nagyon jó volt, de ő mégse tudott segíteni barátjának, és emiatt némi lelkiismeret-furdalása támadt. A rendőrségi rádióból hallotta, hogy elkapták Methost, és ugyanabban a pillanatban fel is tűnt a sarkon őrei gyűrűjében. Kezeit megbilincselték, és egyik elfogója hozta utána a kardját. Forbes nyilvánvaló örömmel sietett az ajtóhoz üdvözölni embereit, akik a foglyot hozták.

- Nos? - kérdezte izgatottan.

- Ott van a jel a csuklóján, hadnagy úr. - A rendőr megemelte a kardot. - Ezt a kabátja alatt találtuk. Vaalami fegyverféle.

- Nem rossz, de nem ez a gyilkos fegyver. - Körbejárta Methost, mohó pillantással méregetve. - Nos, végül elkaptunk egyet, még élve. Elmondaná nekünk, mit jelent az a tetoválás?

- Milyen tetoválás? - Az öreg halhatatlan hangja olyan ártatlanul csengett, hogy MacLeod nem állta meg mosolygás nélkül. Forbes összevonta a szemöldökét, elkapta Methos kezét és egy erőteljes mozdulattal a halhatatlan arca elé emelte az ominózus csuklót, rajta a jelet.

- Ez a tetoválás. - mondta diadalmasan. - Jobban teszi, ha beszél, Pierson, mert jó pár hullánk van már felravatalozva, akik mindnyájan ezt a jelet viselték a csuklójukon. Tudni akarom, kik ezek az emberek, és mit képviselnek, és azt is tudni akarom, miért akarja valaki kiirtani őket a föld színéről.

- Micsoda pech. - Methos hangja hirtelen nyersre váltott, és kirántotta kezét a detektív szorításából. Leült a legközelebbi székre, ami már csak azért is tűnt kiválón alkalmasnak, mert pont egy kávézó asztal volt előtte. Az öreg halhatatlan felvette kedvenc pozícióját, és mély hallgatásba burkolózott. Forbes rámeredt. Volt valami ebben az alapvetően lázadó fiatalemberben, valami, ami végtelenül idegesítette.

- Kutassa át a barátját. - mutatott a legközelebbi nyomozóra, és MacLeod tehetetlenül hagyta, hogy gyakorlott kezek áttapogassák, és előhúzzák a kardját. Felsóhajtott. Miért van meg egyes dolgoknak, azaz állandósult rossz szokása, hogy nem akarnak a rendes medrükben folyni.

- Nos, melyikük szeretne végre őszintén válaszolni a kérdéseimre? - Forbes, mint ketrecbe zárt tigris járkált fel és alá a szobában, villámló tekintettel méregetve váratlan vendégeit. - Mindent tudni akarok erről a titkos társaságról, amihez tartoznak.

- Én nem tartozom semmilyen titkos társasághoz. - MacLeod kezdte elveszíteni a hidegvérét, és kíváncsian Methosra pillantott, hogy mi lesz az öreg halhatatlan következő lépése. Barátja csendesen üldögélt, lába a kávézóasztalon, és következetesen nem vett tudomást senkiről és semmiről. Forbes odalépett vele szembe, lelökte lábait az asztalról, maga ülve arra a helyre, így szemei többé-kevésbé egy vonalba kerültek foglyáéval.

- Egy tetoválás van a csuklóján. - mondta tagoltan. - Tudni akarom, miért.

- Megtetszett a mintája. - Methos felsóhajtott. - Nézze, hadnagy, az, ha kitalálja, mit jelent ez a jel, nem fogja közelebb vinni a gyilkosokhoz. Ez így nem működik. Nincs esélye, hogy megtalálja őket, higgyen nekem. Nem fogják hagyni, hogy egy csapat rendőr elintézze őket.

- Nem? És miért nem? - Forbes felállt, és végigmérte az öreg halhatatlan, farmerből, bő, hosszú ujjú, pólóból, és ütött-kopott bőrdzsekiből álló öltözékét. Adam Pierson nem nézett ki bűnözőnek, de mindenesetre, a mintapolgártól is nagyon távol állt. - Úgy gondolom, hogy maguk ketten sokkal többet tudnak annál, mint amit elárulnak. Így bevitetem önöket a kapitányságra, és ott majd újra elbeszélgetünk.

- Ugyan már, hadnagy. Miért nem inkább az igazi bűnözőket kapja el? - MacLeod elkeseredetten tűrte, ahhogy megragadják, és az ajtó felé lökdösik. Egyik szemét megpróbálta a kardján tartani, amíg Methost és őt levezették a lépcsőn, és beültették egy ott várakozó járőrkocsiba. Forbes vette magához a fegyvereket, és leplezetlen érdeklődéssel nézegette őket.

- Csak néhány egyszerű kérdésre kell válaszolniuk, és már mehetnek is. Nincs semmi bizonyíték arra, hogy közük lenne a gyilkosságokhoz. - Forbes összevont szemöldökkel meredt a mélységes hallgatásba burkolódzó két férfira. Ők voltak a kulcs ahhoz, hogy végre megtudja, mit is jelent ez a titokzatos tetoválás. Ellépett a kocsi mellől, és intett a volánnál ülő egyenruhásnak. Elkeskenyedett szemmel nézett a távolodó autó után. Rá fog jönni. Meg kell tudnia. Így, vagy úgy, de ez a két fickó el fogja árulni neki, amit tudni akar.

- Gyűlölöm a börtönt. - Methos mogorván üldögélt a zárka felső priccsén, és a földet bámulta. - Hideg, nyomasztó, nyomorult, és…

- Tudom, milyen, Adam. - MacLeod a rácsoknak dőlve figyelte társát, és mosolygott. Volt valami alapvetően mulatságos abban, ahogy az öreg halhatatlan csüggedten lóbálta lábait a priccs széléről. Egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor mindennek tűnt, csak a világ legöregebb emberének nem, inkább egy fiatal, elveszett halandónak látszott, akinek fogalma sincs róla, mi a teendő ilyen helyzetben. - Kíváncsi vagyok, meddig fognak itt tartani minket.

- Évekig és évekig. - morogta bajtársa, olyan szívet hasogató sóhajjal, mintha a fél ország minden bánatát a lelkében hordozná. - Talán majd a Gyülekező után maradt Egy enged majd ki bennünket.

- Mindjárt szabadon engednek. - MacLeod nem bírta ki nevetés nélkül, ahogy elképzelte, miként késik le a Gyülekezőt. A válasz egy becsmérlő horkantás kíséretében érkezett.

- Na persze. Azt fogom mondani: "Tulajdonképpen, hadnagy úr, ez a tetkó azt jelenti, hogy egy titkos társaság tagja vagyok, akik a halhatatlanok harcának eseményeit figyelik, és jegyzik fel. Ó, azt még hozzá kell tennem, hogy igazából én nem is Figyelő vagyok, ez csak álca. Valójában én is halhatatlan vagyok." Természetesen ez lenne a tökéletes megoldás.

- Nem mondtam, hogy legyél őszinte. Csak figyelmeztetlek, hogy amíg mi itt hűsölünk, valaki odakint van. Lehet, hogy Joe Dawson a következő célpont.

- Gondold, hogy én nem vagyok tisztában vele? - Methos a falnak vette a hátát, a priccs hangos recsegéssel és nyikorgással jutalmazta a hirtelen mozdulatot. - Párizsba kellett volna utaznia, ahogy javasoltam. Ostoba, makacs halandó.

- Mit tehetnénk, Methos? - MacLeod a priccs mellé lépett és kérdően felnézett barátjára. Az öregebb férfi megvonta a vállát.

- Honnan tudjam? Csak az érdekel, hogy kikerüljek innen, és remélhetőleg visszakapjam a kardomat. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bármi mással is törődjek.

- Bármi mással? - ismételte MacLeod. Elszánt, csillogó szempár nézett vissza rá.

- Így van. Joe nem az én problémám. Adtam neki egy tanácsot, de nem fogadta meg. Most már csak a saját érdekeimet fogom szem előtt tartani. Már nem tartom magam Figyelőnek többé.

- Szóval, hagyod, hogy valami gazfickó kiirtsa őket?

- Persze. Miért is ne? Ők is csak idegenek. - Methos a rácsokon túlra pillantott. - Nem kéne mindig mások érdekeit a magadé elé helyezni, MacLeod. Már korábban is figyelmeztettelek néhányszor erre. Legvégül, az egyetlen ember, akit igazából meg akarsz védeni… és az egyetlen, akiben bízhatsz… te magad vagy. Ezt sohase felejtsd el. Ez az örök élet titka.

- Ha tényleg úgy gondolnám, hogy te hiszel ebben, ebben a percben lerántanálak ide, és a földbe döngölném azt a tuskót, amit a nyakadon viselsz. - MacLeod megrázta a fejét, és visszafordult a zárka ajtaja felé. Methos a skót hátára bámult, a feszült hallgatás órákká nyújtotta a perceket, és az öreg halhatatlan végül feladta. Felsóhajtott.

- Mit akarsz, mit mondjak Forbes-nak? - kérdezte. MacLeod válasza késett pár percet.

- Semmit. - mondta végül halkan. - Nincs semmi, amit mondhatnál neki. Semmi olyan, ami nem keverne még nagyobb bajba minket. Talán, ha szerencsénk van, elenged minket.

- És Joe?

- Azt hittem, nem aggódsz miatta.

- Nem is. Csak megkérdeztem. - Újabb hallgatás. Úgy tűnt, Methos erősen töri a fejét valamin. Amikor végül megszólalt, hangja bocsánatkérő volt.

- Sajnálom, hogy úgy elrohantam, és emiatt téged is lecsuktak.

- Igen, nem volt valami szerencsés ötlet. Használhattad volna egy kicsit az eszedet.

- Hé! - Methos felült, és hirtelen támadt haraggal válaszolt. - Megpróbáltam megakadályozni, hogy észrevegyék ezt az átkozott jelet. - emelte fel a csuklóját. Duncan bólintott.

- Kitaláltam. De miért pont az ablakon kellett ehhez kiugranod?

- Azt gondoltam, el tudok tűnni. - Methos visszahanyatlott fekhelyére, és Duncan nem tudta megállni, hogy ne bosszantsa még egy kicsit.

- Nem gondoltál te semmire, pont ez volt a probléma.

- Na ide figyelj. - Methos leugrott a priccsről, és Duncan elé állt, arcán mélységesen sértődött kifejezéssel. - A legkülönbözőbb hatóságok orra elől szöktem már meg, évezredeken keresztül, még mielőtt Te egyáltalán megszülettél volna. Még a hatalmas "felföldi" hatóságok sem tudtak megállítani. Csak hogy emlékeztesselek, ki is vagyok én.

Duncan felnevetett, és úgy döntött, nem ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy megvitassák, ki kicsoda. Keresztbe fonta a karjait, és a padlót bámulta, megpróbált minden mást kizárni az elméjéből.
Methos agyában sötét gondolatok kergették egymást. Nyomasztó érzés volt, hogy ide vannak bezárva, amíg valami őrült szabadon járkál a városban, és Figyelőket mészárol. Nem tudott megszabadulni Joe Dawson képétől, ahogy letakarva fekszik, éppen úgy, mint Warrell, egy golyóval a fejében. Valahogy, a különös halandó, vidám mosolyával, rossz vicceivel, és azzal hogy mindig elfeledtette azt, hogy kettejük közül Methos az idősebb, sokkal komolyabb szerepet töltött be az életében, mint azt bármikor is feltételezte volna. Nem tudott szembenézni Dawson elvesztésének gondolatával, és ettől még a bezártság, a tétlenségre kárhoztatottság érzése még kínzóbbá vált. Szerette volna azt hinni, hogy barátja a bár biztonságában van, de egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy van a városban biztonságos hely jelenleg egy Figyelő számára. Sóhajtott.

- Hé, MacLeod. Még nem használtuk ki telefonhívásunkat.

- És?

- Azt hiszem, ideje lenne, felhívnunk Joe-t, és megkérni jöjjön ide, és vigyen ki minket. Tudom, hogy ez nem egyszerű, de talán végül kijutunk innen, és lesz némi esélyünk elkapni a gyilkost. És Joe-t is szemmel tarthatjuk.

- Felőlem. - MacLeod megvonta a vállát. - Csak éppen felfedezhetik az ő tetoválását is, és rövid úton cellatársak leszünk. Akkor aztán tényleg szemmel tarthatod.

- Hát ez elég kínos lenne.

- Csak egy kicsit. - egymásra vigyorogtak. A remény, hogy visszatérhetnek a vadászatba, mindkettejüket sarkallta. Inkább az volt a probléma, mi lesz a következő lépésük. A Hegylakó tudta, hogy Methos nem lelkesedik az ötletért, de ő szilárdan kitartott eredeti terve mellett. Végül is, nem is lesz az annyira veszélyes…

- Nem, nem és nem. Teljességgel lehetetlen. Nem. - Methos keresztbe fonta a karjait és dühösen összevonta a szemöldökét. - Nem teszem meg.

MacLeod és Dawson vigyorogva összenéztek. Azóta próbálták meggyőzni Methost, mióta Joe kihozta őket a rendőrségről. Forbes visszaadta a kardjaikat, és MacLeod kocsijának a kulcsát. Amikor ez utóbbira került sor, a skót látott valamit a hadnagy szemében, ami nem tetszett neki, de nem volt ideje ezen elgondolkodni. Mialatt visszamentek Joe bárjához, újra előadta tervét, ami kiváltotta Methos heves tiltakozását.

- Miért nem? Ott leszünk a közelben, Methos, nem tud majd ártani neked. Csak látni akarjuk, kivel állunk szemben, ez minden.

- Nem. - Methos kinyújtotta a kezét, elvett egy doboz sört a bárpultról, és kinyitotta. A doboz sziszegő hangja mintha képletesen nyomatékot adott volna kijelentésének, egyben le is zárva a vitát, legalábbis Methos részéről. MacLeod nem adta fel.

- Nem is tud megölni.

- Fütyölök rá! Talán különösen hangzik, MacLeod, de nem szeretem, ha lelőnek. Mindazon élvezetek közül, melyet alkalmam volt kipróbálni életem során, az, ha a fejembe eresztenek egy golyót, meglepő módon nincs a kedvenceim között. Vita lezárva.

- Gondolj bele. Csak egy kicsit.

- Mit gondolkodjak rajta? - Methos felpattant, és fel-alá járkált. - Mi van, ha nem tud megölni. Mi történik, ha megpróbálja? Hogyan magyarázzuk meg a regenerációt? Ha észreveszi, meg kell ölnünk.

- Ezen majd ráérünk később gondolkozni. - MacLeod összeráncolta a homlokát. - Az első problémánk, megtudni, vaajon halhatatlannal, vagy halandóval állunk szemben. Ha az előbbi, akkor az, nyilvánvalóan megváltoztatja a dolgokat.

- Te mondtad. - mondta nyomatékosan Methos. - Nem létezik, hogy megtegyem, ha a fickó halhatatlan.

- Nem hinném, hogy az. - Joe leült zongorája mellé, és barátaira nézett. - Ha egy halhatatlannal állunk szeemben, akkor honnan tudja, kire kell lecsapnia? Nem tud hozzáférni a Figyelők aktáihoz, és nem tudja kiválasztani az áldozatait. Még a legtöbb Figyelő sem ismeri egymást.

- Pedig ez a fickó nyilvánvalóan ismeri őket. - Methos hosszan, elgondolkodva meghúzta a sörét, tekintete a semmibe révedt. - Nem hinném, hogy egész nap az utcákat járja, minden szembejövőnek ellenőrizve a csuklóját, hogy nincs-e rajta tetoválás. Valahonnan tudnia kell, kikre vadászik.

- Igaz. - Duncan elvigyorodott. - Rendben, akkor nem halhatatlan. Tehát visszatérhetünk az 'A' tervhez. - Felemelte karját, hogy megelőzze az elkerülhetetlen megjegyzéseket. - Veled leszünk, Methos. Ne aggódj.

- Ja. Ne aggódj. Könnyű azt mondani. - Az öreg halhatatlan megrázta a fejét, és lerogyott egy székre, látván, hogy nem tudja elkerülni végzetét. - Itt az ideje, hogy egy kicsit naagyobb tiszteletet tanúsítsatok felém. Nem azért éltem meg ötezer évet, hogy tűrjem két tejfelesszájú ifjonc sértéseit. - Felsóhajtott, figyelmen kívül haagyva MacLeod feltörő kuncogását. - Na, hol kezdjük?

- Nincs nyom, amin elindulhatnánk. - MacLeod vállat vont. - Azt hiszem, felállítjuk a csapdát, és várunk, amíg ráharap.

- Micsoda öröm. - Methos kivégezte a sörét, és az üres dobozt Joe-ra bízta. Felkapta a kabátját. - Legjobb lesz, ha hazamegyek.

- Várj. Elkísérlek. - MacLeod szintén az ajtó felé mozdult, de Methos megrázta a fejét.

- Vegyél vissza, MacLeod. Ha az a fickó meg akar ölni, aligha akkor fogja megkísérelni, amikor a lakásomban üldögélsz. Nem tudnánk valami kevésbé feltűnő megoldást választani?

- Hát, ami azt illeti, van egy lehallgató-készülékem. - ajánlotta fel Joe. Néhány éve használtam, valami megfigyelés miatt. Azt hiszem, az adó itt van valahol. Tudni fogjuk, hol vagy, és hallani fogjuk, mit beszélsz, ha körülbelül 15 kilométeres körzeten belül tartózkodsz. Tehát, nagyjából, amíg a városban maradsz.

- Rendben. - Methos megvárta, amíg a bártulajdonos felszereli a poloskát kabátja hajtókájára. Egy átlagos megfigyelő számára láthatatlan volt.

- Ne menj messzire. - intette MacLeod a távozót. - Ha túl sokat mászkálsz, nehéz lesz befogni a jelet.

- Ne aggódj. Nem készülök körutazásra az Államokban. - Methos köszönés nélkül távozott, az ajtó hangosan csapódott be mögötte. Dawson és MacLeod gondterhelt pillantást váltottak egymás között. Nem volt különösebb okuk az aggodalomra, mégis, bűnösnek érezték magukat. Valahogy nem tudtak megszabadulni attól az érzéstől, hogy túl nagy kockázatot vállaltak.

James Forbes hadnagy kocsija volánja mögött ült, és azt az ajtót bámulta, ami mögött a három fickó eltűnt. Pillantása átsiklott a rádióvevőre, ami mellette levő ülésen feküdt, és összeráncolta a homlokát. Már megint a halhatatlanokról beszéltek, ugyanúgy, mint a rendőrségi zárkában. Persze ez az illegális lehallgatás nagyon messze esett a bevett rendőrségi gyakorlattól, de nem volt más választása. Másképp nem tud közelebb jutni az ügy megoldásához. Kíváncsi volt, hogy ez a különös beszélgetés annak tudható-e be, hogy felfedezték a MacLeod kulcstartójába rejtett poloskát, és most szórakoznak vele, vagy tényleg elhiszik, amit mondanak. Enyhe bűntudata támadt a szabályzat ilyen súlyos megszegése miatt, de tudta, ez az egyetlen lehetősége arra, hogy kiderítse, mit jelent az a nyavalyás tetoválás, és miért öldösik a viselőit.

Egyre idegesebben dobolt a kormánykeréken, ahogy tovább figyelte a beszélgetést. Egyikük, a brit fickó, el akarta játszani a csalétket a gyilkosok előtt, és ettől a hadnagyot kiverte a veríték. Ha bármi történik a sráccal, és ő tudott erről, akkor ez, az ő felelőssége is lesz. Ha kiderül, hogy tudott a tervről, elveszítheti az állását. Azon kapta magát, hogy önkéntelenül, hatalmas ütéseket mér az ártatlan kormánykerékre. A fene egye meg. Nyavalyás civilek, és az idióta kockázatvállalásuk. A műszerfal mögé húzódott, ahogy az ajtó kivágódott, és Adam Pierson kilépett az utcára, és egy pillanatra megállt, mert a kint ragyogó napsütés elvakította. Egy hirtelen támadt szélroham majdnem felborította a karcsú alakot, és bár kétségkívül úgy nézett ki, mint maga a tökéletes áldozat, de Forbes se most lépett le a falvédőről. Ez a fickó valószínűleg gyilkos 'volt'. Kicsit 'túlságosan' sima a modora, kicsit 'túlságosan' ártatlanok a szemei, mintha egy másik személyiséget rejtegetne a bensőjében, valami olyat, amiről nem szeretné, ha mások is tudomást szereznének.

Pierson lelépett a járdáról, átsétált az úttesten, nem vette észre az út szélén parkoló kocsit. Forbes vívódott, de csak egy pillanatig, mielőtt kikászálódott volna autójából, és gyanúsítottja után eredt. Jelenleg nem érdekelte, hogy a férfi gyilkos-e, vagy lehetséges áldozat. Még az előbb hallott megdöbbentő beszélgetés se foglalkoztatta túlságosan. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt, miközben igyekezett a nyurga alak nyomában maradni. Ki akarta deríteni az igazságot, nem számít, mibe kerül, és hogy hova vezet.

Összehúzva a függönyöket, Methos magányosan feküdt a lakásában, és a mennyezetet bámulta. Elég zűrös volt az elmúlt pár nap, és eddig semmi jel nem mutatott rá, hogy a dolgok jobbra fordulnának. Ha nem volna az ördögfióka Hegylakó, aki régi mániájának hódolva, már megint meg akarja menteni a világot, Methos egy napos tengerparton süttetné a hasát, jéghideg sört kortyolgatva. Akár jó ötlet, akár nem, fel kéne tennie Joe-t egy repülőgépre, és elvinni valahova, ahol biztonságban van, amíg MacLeod levadássza a gyilkost, és leszámol vele, a jól bevált, tipikusan MacLeod-féle módszerek egyikével.

Mélyen felsóhajtott, egyrészt, mert unatkozott, másrészt, mert nem jött álom a szemére, majd Methos felemelte a kardját a padlóról, és elgondolkozva forgatta kezei között. Idegesítő szokás volt, mely a hosszú évek alatt alakult ki, míg várta az elkerülhetetlent. Valaha, a hideg, éles, és tökéletes penge a kielégülés, a teljesség illúzióját nyújtotta számára, de most inkább zavarta őt. Végigfuttatta ujjait kard élén… olyan pontos, olyan hibátlan… megengedett magának egy rövid borzongást, nem törődve azzal, hogy a félelem, vagy gyönyör okozza. Talán a félelem volt, hogy nem lesz képes irányítani a kardot, a rettegés, hogy lelkének sötét fele újra feléledhet, és nem lesz képes féken tartani mindazt a vérszomjat és őrületet, amit olyan mélyen eltemetett magában. Talán azért, mert a kard képviselte a múltat, amit szeretett volna elrejteni. Másfelől, a kard már nem volt többé az, amit valaha jelentett a számára. Most a végzet eszköze volt, és ez a felismerés még jobban összezavarta. A szimbóluma annak a hideg, kikerülhetetlen ténynek, hogy csak azért maradt életben, mert ezreket gyilkolt meg a saját örömére, és hogy habozás nélkül megtenné újra, ha úgy hozná a sors. A halál volt mindaz, amit tudott, feltételezett halhatatlansága ellenére.

Methos nyújtózkodott, és a mennyezetre bámult, megpróbálva gondolatait kissé vidámabb témákra terelni. Szétszórt, kusza agyában felmerült a zene ötlete, amitől mosoly öntötte el az arcát. Zene. Ez majd biztosan eloszlatja egyre növekvő félelmeit, és segít, hogy kikapcsoljon. Felállt, kardját az ágyon hagyva, a music centerhez lépett.

- Egy kis zene? Milyen figyelmes. - A hang a háta mögül jött, és Methos rémülten fordult hátra, szíve a torkában dobogott. Szemei a kardját keresték, az ágyon, de ehelyett egy magas, ismeretlen férfira esett a tekintete, aki a szoba közepén állt, és a kard már az ő kezei között volt.

- Ki…? - Methos nem fejezte be a kérdést, mert már tisztában volt a másik kilétével. Ki más törne be a lakásába? Legalább már tudta, hogy tényleg nem halhatatlannal áll szemben.

- Szóval te vagy Adam Pierson. - A férfi nem kérdezte, inkább leszögezte, mint elfogadott tényt, miközben szem végig futott a bútorokon. - Hát neked aztán nem volt könnyű a nyomodra jutni, fiacskám. Kicsit keresnem kellett.

- Mire gondol? - Az öreg halhatatlan egyre idegesebb lett. Az ajtó felé nézett, ahol két további embert pillantott meg. Kétségkívül profik voltak, ha így rajta tudtak ütni.

- Arra gondolok, hogy nem volt könnyű megtalálni téged. - A magas fickó kedvesen mosolygott. - De ez már nem számít, ugyebár.

- Maguk kerestek engem? Miért?

- Miért? Mert úgy döntöttem. Tudod, te elég szerencsés fickó vagy. Először azt terveztem, hogy csak egyszerűen megöllek, a többiekkel együtt. Hogy eltöröljük a Figyelő csürhét a föld színéről. Ez a legkevesebb, ami jár nekik. - Vett egy mély levegőt, ahogy megpróbált uralkodni magán. - De utána úgy döntöttem, hogy nem lehetek olyan földhözragadt: Veled nem.

- Mi olyan különleges bennem? - Kíváncsian, és egyre növekvő rémülettel, Methos valójában nem is akarta megtudni a választ, inkább egy lehetséges szökési útvonalon törte a fejét. A rögtönzés mindig is az erőssége volt, de ebben a pillanatban nem nyílt rá lehetősége.

- Joe Dawson barátja vagy. - A lágy beszédű idegen elmosolyodott. - Még jobb, hogy Duncan MacLeodé is egyben. Engem… különösen érdekel az a két fickó, hogy úgy mondjam.

- Hát ez nagyszerű. - Methos nem tudta megakadályozni, hogy a másik két fickó megragadja a karjait, és tűzlépcső felé lökdössék. Kétségbeesés ömlött végig elméjében, és minden ötlete elhagyta. Hát ez tényleg nem igazság. Nem így gondolta. Visszaemlékezett korábbi megjegyzéseire, és halkan felsóhajtott. Jelenleg, egy egyszerű tarkólövés alapvetően vonzó végzetnek tűnt. Kimászott az ablakon, és ahogy a szél belekapott ruhájába, első gondolta az volt, hogy mennyire lehűlt a levegő. "Vastagabb dzsekit kellett volna felvennem." - gondolta, és maga is csodálkozottt, hogy ez most miért jutott eszébe. Ekkor vette észre, hogy egyáltalán nincs is rajta dzseki. Levette, amikor hazaért. A felismerés villámcsapásként hatolt az elméjébe, és visszanézett, pontosan akkor, amikor a kis csapat elkezdett leereszkedni a lépcsőn. A kabátja, rajta a jeladóval és a mikrofonnal, ott lógott az ajtó mögött. Bárhova is viszik most, teljesen magára van utalva.

- Tudod, ez tényleg nem valami barátságos. - Methos sikertelenül próbált hátrafordulni, hogy lássa, mi történik a háta mögött, de hamarosan rájött, amikor a kötelek még szorosabbra záródtak csuklóján, amitől felnyögött.

- Most összetörted a szívem. - A fickó felegyenesedett, és elégedetten bólintott. - Ennek ki kell tartania egy darabig.

- Nem kétlem. - Methos kipróbálta a kötelek erősségét, és egyáltalán nem volt elragadtatva a végeredménytől. A csuklóiba vágó csomók elég szorosnak tűntek ahhoz, hogy gyakorlatilag lehetetlenné tegyék a szökését, a mellkasán többszörösen áttekert kötél pedig, amivel egy oszlophoz rögzítették, tovább rontotta esélyeit. - Elismerésem.

- Kösz. - a fickó társával együtt távozott, magára hagyva az öreg halhatatlant. Methos felsóhajtott, és szemügyre vette, hova is került. Egy lepusztult raktárépületben volt, melyből jó pár akadt Seacouver külső negyedeiben, ideális helyszínt kínálva a halhatatlanok párviadalaihoz. Töredezett, piszkos beton vette körül, ami semmi ötletet nem adott számára, a szökéshez.

- Élvezi a vendégszeretetünket? - A barátságos, simabeszédű fogvatartó lépett mellé. Methos, amennyire kötelei engedték, megvonta a vállát.

- Tengeri kilátást kértem. - vágott vissza. - És a személyzet egyenesen barátságtalan.

- Sajnálom. Csak egy kis időt kell itt töltenie. - A férfi elutasítóan megrántotta a vállát. - Ha semmi sem jön közbe, nem fog sokáig tartani. - Methos elraktározta agyában az iinformációt, és továbbiak reményében, folytatta a beszélgetést.

- Elárulja végre, miért csinálja mindezt, vagy inkább találgassak?

- A testvérem miatt teszem. - mosolyodott el az ismeretlen, majd sötéten hozzátette. - Mondja csak: ismerte?

- Kit? - A fickó szemében megjelenő őrült fény arra figyelmeztette Methost, hogy jobb lesz, ha nem ellenkezik vele. Válaszként egy újabb udvarias mosolyt kapott.

- A testvérem… Duncan MacLeod barátja volt. Mellesleg MacLeod ölte meg.

- MacLeod sok embert megölt.

- Ez kétségtelenül így van. - a mosoly egyre szélesebbé, és egyre őrültebbé vált. - De nagy hibát követett el, amikor megölte a testvéremet. Figyelő volt, és a társai cserbenhagyták. Dawson, MacLeod oldalára állt vele szemben. Úgy döntöttem, mindnyájan megfizetnek ezért. Mindenki. Egyikőtök sem mozdította, még a kisujját sem, hogy segítsen a testvéremen. Pedig csak felismerte a szörnyűséget, amivel le akart számolni. - Hirtelen félbeszakította monológját, és mély lélegzetet vett, hogy megnyugtassa saját magát. - De most itt az ideje, hogy megfizessetek a bűneitekért. Minden bűnötökért. Minden Figyelőt meg fogok ölni, akit megtalálok. De Dawson… az ő halála nem lesz olyan gyors, mint a többieké. Megmenthette volna a testvéremet, de nem tette. Ellene fordult. Ezért szenvednie kell. De ő ügyes. Nem kockáztathatom meg, hogy kicsúszik a kezeim közül. Ezért hoztalak ide…- Közelebb lépett, váratlanul egy pisztoly húzott elő a ruhájából, és a csövét Methos homlokához nyomta. A halhatatlan már a fegyvertől is meglehetősen ideges lett, de attól a tiszta, hígítatlan őrülettől, ami a férfi szemében lobogott, egyenesen holtra rémült (már ha egy halhatatlan esetében célszerű ezt a jelzőt használni). Nyelt egy nagyot.

- Ha Dawson megtudja, hogy a fiacskája itt van, ide fog rohanni. - az idegen már majdnem hahotázott. - MacLeodot ugyanígy fogom elkapni. Persze, külön-külön kell csapdába csalni őket. Ha szeretnéd, megnézheted, ahogy a fejét veszem. Feltéve, ha nem intézlek el előbb, Dawsonnal együtt.

- Soha sem fognak belesétálni a csapdába. Nem fognak idejönni. - Methos kifejezetten dühös volt, de megpróbálta eltitkolni. Nem akart ellenkezni fogvatartójával, akin, anélkül is egyre jobban eluralkodott a téboly.

- Ó, dehogyisnem. Ismerem őket. - vigyorgott - Eljönnek.

- Miért? Mitől lehet olyan biztos benne? - Az öreg halhatatlan inkább azt tartotta valószínűnek, hogy MacLeod megvárja, amíg őt, annak rendje s módja szerint, lelövik, és utána eljön begyűjteni a "testet". Beszélgetőtársa felnevetett.

- Eljönnek, amint megmondom nekik, ki vagyok. Hogy ki volt a testvérem.

- Kicsoda maga? - Methos összehúzott szemekkel törte a fejét azon, hogy vajon ki lehet az a halandó, akinek a neve ilyen választ válthatna ki a Hegylakóból. Végigmérte a fickót. Valahonnan ismerősnek tűnt, talán a szemei, és a tenyérbe-mászó fölényesség, amivel most beszélt.

- A nevem Frank Horton. - A férfi a fegyver csövét Methos állához nyomva kényszerítette, hogy a szemébe nézzen, és kiélvezhesse a fogoly reakcióját. - James Horton a bátyám volt. Taláán már hallott róla?

Forbes hadnagy az árnyékok közül figyelte a jelenetet. Ez őrület. Ez a leghihetetlenebb történet, amit valaha is hallott. Mire készülnek ezek a fickók? Ki ezek a Figyelők, akiket emlegetnek? Mi ez az egész, hogy Duncan MacLeod egy gyilkos? Legkevésbé Ő tűnt annak, legalábbis eddig. Nem érdekes. Vajon hány embert ölt meg, és miért? Talán valami tömeggyilkos? És vajon miért nem érdekli ez az egész olyan kevéssé a barátját? Pierson egészen nyugodtnak tűnt, mintha ez magától értetődő lenne. Ez már magában is nagyon különös. Forbes nem tudta megállni, hogy a helyébe ne képzelje magát, arra várva, hogy egy őrült megölje őt, és két legjobb barátját… hát alapvetően jobban izgult volna.

Miután Horton arrébb ment, Forbes közelebb húzódott Adam Piersonhoz. A fogoly, elrablóitól elég jelentős távolságban volt egy oszlophoz kötözve. A nyomozó megvizsgálta a köteleket, de úgy találta, nem lesz könnyű kibontani őket. Methos megrándult a váratlan érintés hatására.

- Maradjon nyugton. - Forbes halkan suttogott, miközben a köteleket próbálgatta. - Sajnálom. Nem vagyok benne biztos, hogy kés nélkül menni fog.

- Forbes?! - Methos megpróbált hátrafordulni, de nem sok eredménnyel. - Megőrült? Mit keres itt?

- Megpróbálok segíteni magán. Mégis, mit gondol? - A hadnagy idegesen pillantott Horton és cinkosai felé. - Jó kis lekvárba keveredett. Mégis, hogy képzelte, hogy csalit játszik ezeknek? Mi történt volna akkor, ha egyszerűen agyonlövik, ahelyett, hogy idehozzák?

Methos figyelmen kívül hagyta a kérdést, mint megválaszolhatatlant. Hátrasandított, az árnyékok felé, amerre Forbest sejtette.

- Mit keres itt? - ismételte. Mintha fojtott nevetést hallott volna.

- Követtem magát. Azt hittem, maga a gyilkos.

- Én?! - vidámság keveredett a válaszban dühvel. - De hát mit tettem?

- Nem tudom. - Forbes kicsit zavarban érezte magát. - Nézze, legjobb lesz, ha megyek, és segítséget hívok. Gondolja, hogy rendben lesz, ha itt hagyom?

- Persze, rendben lesz minden. - Methos összeráncolta a homlokát. - Figyeljen hadnagy, ne hívja a rendőrséget. Nem tudja, mivel áll szemben. Higgyen nekem, ebben az egyben, és…

- Higgyek magának? - Forbes röviden felnevetett. - Biztosan viccel. Ki más lenne alkalmasabb leszámolni ezekkel a fickókkal, mint a rendőrség?

- Magának fogalma sincs róla, mi folyik itt. Hallgasson rám! - Methos megpróbálta valahogy hátracsavarni a fejét, hogy végre szembe nézhessen a nyomozóval. - Menjen, és keresse meg Duncan MacLeodot. Mondjon el neki mindent, amit hallott. Nagyon fontos.

- Miért? - Forbes szemei összeszűkültek, ahogy Pierson hátára tekintett, ma vagy századik alkalommal próbálva kitalálni, hányadán áll vele. Mi az ördög folyik itt, hogy ez a fickó, ráadásul egy külföldi, jobban tudja, mit kellene tennie, mint egy több évtizedes tapasztalattal rendelkező zsaru? - Válaszokat akarok. Mielőtt bármiit tennék, tudni akarom, kik ezek a Figyelők. Mit figyelnek? Valami polgárőrség?

- Nem igazán. - Felelte kelletlenül a fogoly. - Vannak dolgok, amit nem tudok megosztani magával. Sajnálom, de ezt el kell fogadnia. És most ne játssza itt nekem a fakabátot, hanem menjen, és keresse meg MacLeodot!

Forbes összevonta a szemöldökét. Hát nem pont erre a válaszra számított ettől a fiatal fickótól. Ezzel a sértéssel túl messzire ment. Közelebb hajolt, fenyegető hangsúlyra váltott.

- Ha engem kérdez, a maguk fajta is csak egy alma a gyümölcsöskosárban. Ne gondolja, hogy nem hallottam azt a vakerdumát a halhatatlanokról levágtak máma. Ha nem akarja, hogy kényszerzubbonyban toloncoltassam vissza Angliába, és a maradék életét egy elmegyógyintézet falai között élje le, jobban teszi, ha végre elmondja, mi a fene folyik itt!

Methos megrándult. A legutolsó, amire vágyott, az az volt, hogy valami túlbuzgó rendőr kiderítse, hogy Adam Piersonnak nincs nemzetiségi hovatartozása, és nincs hova visszatoloncolni, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ilyen nevű személy nem létezik. Felsóhajtott, megpróbálván megtalálni azokat a szavakat, amikkel lecsillapíthatná a hadnagyot, anélkül, hogy válaszolna a kérdéseire. Horton megjelenése pillanatnyilag megmentette a kínos szituációból.

- Visszajön! - sziszegte a fogai között, remélve, hogy a hadnagy idejében vissza tud húzódni az árnyékok közé. Horton gyanútlannak tűnt, ahogy lassan közeledett a fogoly felé, kíváncsi és egyben gyanakvó kifejezéssel az arcán.

- Üdv. - udvariasan mosolyogva, Horton tartott egy pár másodperces hatásszünetet. Methos türelmesen várakozott. - A barátaim és én megbeszéltünk valamit. - mondta végül Horton.

- Igen? - Methos megpróbált közönyösnek látszani, de valójában érdeklődve várta a fejleményeket. Volt valami fogvatartójának hangsúlyában, ami alapvetően nem tetszett neki.

- A kardról beszélgettünk, amit a lakásodon találtunk. Tudod, nagyon régi.

- Igen, tudom. - Methos agyában gondolatok kergették egymást, de egyelőre fogalma sem volt, hova akar kilyukadni a másik. - Érdekelnek ezek a dolgok. Nevezze szakmai ártalomnak.

- Ó, hát lefogadnám, hogy az. - Horton mosolyogva bólintott. - A penge nagyon jól karban van tartva. Még manapság is használják, látszik rajta. Az egyik társam szakértő az ilyesmiben.

- Valóban?

- Ó, igen. - Horton elhallgatott egy pillanatra. - Tudod, kíváncsi lettem. Kíváncsi lettem, miért tart egy Figyelő magánál egy kardot. Egy nagyon régi, de a mai napig használt kardot. És arra is kíváncsi lettem, hogy miért van az, hogy ugyanaz a Figyelő… vagy valaki más… hazamegy, teljesen egyedül, a félelem legkisebb jele nélkül, miközben tisztában van vele, hogy egy gyilkos járkál szabadon a városban. - Horton érdeklődve mérte végig Methost. - Mit gondolsz, miért tenne valaki ilyet?

- Veleszületett hülyeség? - javasolta Methos, miközben arra gondolt, hogy ez nem is jár messze az igazságtól. Düh hullámzott át Horton vonásain, miközben felemelte a kezében szorongatott pisztoly. Hirtelen közelebb lépett, és a fegyver csövét a halhatatlan nyakához nyomta. Methos látta, ahogy az indulatok elöntik Hortont, és önkéntelenül is megrándult, önmagát okolva, hogy miért heccelődik egy őrülttel. "Rossz lépés volt, Methos."

- Nem hinném. - a másik hangja csak méregtől csöpögő suttogás volt. - Szerintem valami több van mögöttte. Mondd csak, fiacskám, hova tud egy félénk halhatatlan legjobban elrejtőzni? És vajon mi a legjobb csali egy átlagos gyilkos számára?

Methos nem válaszolt, és a pisztoly egyre mélyebben nyomódott nyakának. Ez kissé idegesítette, mert nem tudta, milyen sérülést okozhat. Horton zihálva lélegzett, szemei természetellenes fényben égtek.

- Azt hiszem, a legjobb csali, olyasvalaki, aki tudja magáról, hogy nem fog meghalni. Valaki, aki kap egy golyót a fejébe, de túléli. Tudod követni a gondolatmenetet, Adam?

- Nem. - Methos megfeszült, és várta a lövést. Ezzel szemben Horton felnevetett, és hátralépett.

- Arra gondolok, hogy te nagyon okos fickó vagy, Adam. Nagyon okos. Milyen régóta rejtőzködsz a Szervezet sorai között, közülük valónak álcázva magadat? Találkoztál valaha a testvéremmel? Bizonyára kinevetted.

- Nem tudom, miről beszélsz. - Methos megpróbálta higgadtan beszélni, de a félelem egyre inkább eluralkodott rajta. Ezek a fickók sejtik az igazságot, ráadásul náluk van a kardja. Horton újból felnevetett.

- A halhatatlanokról beszélek, fiacskám. Tudja még valaki, ki is vagy valójában? Dawson tudja? - a nevetés még hangosabbá vált, de egyre kevesebb vidámság volt benne. - Milyen öreg vagy valójában?

- Még mindig nem értem mire…

- Tartsd meg. - Horton a fogoly mellének szegezte a fegyvert. - Kitalálhatjuk, hmm? Megnézhetjük, hogy igazan van-e? - felkacagott - Ha igen, nagyszerű lenne, ha nem… Nos, az se baj. Úgysem terveztem, hogy elengedlek.

- Ne tegye, Horton. - Methos idegesen meredt a fegyverre, miközben a közelben lapuló rendőrre gondolt. Lázasan törte a fejét, hogy tudná kidumálni magát a küszöbön álló katasztrófából. Horton nem is figyelt rá.

- Jó éjt. - kuncogott, és meghúzta a ravaszt. Methos hallotta a pisztoly csattanását, és érezte, ahogy a lövedék ereje az oszlophoz löki. Vér buggyant ki a száján, és feje előrebukott. Minden megmaradt erejét összeszedve Hortonra emelte tekintetét.

- Halott ember vagy, Horton. - suttogta, mély, rekedt hangon. Kezdte elveszíteni az eszméletét, de Horton nevetése még ott visszhangzott a fülében.

- Inkább te vagy az, Pierson. - Ezek a szavak jutottak el utoljára Methos tudatáig, mielőtt ereje végképp elhagyta, és elveszítette a kapcsolatot a külvilággal. Csak a kötelei tartották vissza, hogy ne zuhanjon a padlóra.

Még mindig az oszlophoz volt kötözve. Nagyszerű. Jó tudni, hogy még van folyamatosság a világon. Szavak nyomultak a tudatába, bekúsztak az elméjébe, mire összeráncolta a homlokát. Fájt a feje, a hangok zavarták őt. Mindehhez, még a mellkasa is iszonyúan fájt. A kötelek mélyen bevágódtak legkülönbözőbb testrészeibe. Eltűnődött, mennyi ideig lehetett odaát. Ebben az egyben sohasem volt biztos, amikor halott volt. Ez valahogy mindig megkavarta az időérzékét.

A hangok makacs módon nem akartak elhallgatni, és Methos fokozatosan ráébredt, hogy a nyomozó hadnagy szólongatja. Mi is a neve? Forbes, ez az. A hangja sürgetőnek, majdnem rémültnek tűnt. Methos kelletlenül kinyitotta egyik szemét, és a hang felé fordította figyelmét.

- Tarts ki, kölyök. Tarts ki. Minden rendben lesz. - Az öreg halhatatlan csak a szemeit forgatta erre. Ha volt valami, amit jobban utált annál, mint amikor Duncan MacLeod a pártfogásába veszi, az volt, ha ugyanezt, egy kívülálló cselekedte.

- Hát persze, hogy rendben lesz. - Methos felemelte a fejét, még mindig sikertelenül próbálta valahogy hátratekerni, hogy valahogy megpillantsa Forbest. - Jól vagyok. Elhibázta.

- Elhibázta?! - A suttogást hitetlenkedés töltötte el. - Abból a távolságból. Nem létezik.

- Nos, vagy ez, vagy visszatértem a halálból. Melyik a valószínűbb? - Methos elnyomott egy mosolyt. - Csak nyugodjon meg, Forbes. Jól vagyok.

- Nem is aggódtam igazán, mellesleg. - Suhogó hang hallatszott, ahogy a hadnagy leült a földre. - Rendben. Legjobb lesz, ha valahogy kiviszem innen. Nemsokára fel fogják fedezni, hogy nem halt meg.

- Szerintem már kitalálták. - sóhajtott Methos. - Nézze, hadnagy, a legjobb amit tehet, ha elmegy és megkeresi Duncan MacLeodot…

- Miért? Mert a rendőrség nem képes leszámolni néhány őrülttel, aki meg vannak róla győződve, hogy halhatatlanok élnek köztünk? - vidámság vegyült a hadnagy hangjába. - Hallgass ide, kölyök, el tudod képzelni, hány olyan fickóval volt dolgom az elmúlt évben, akik azt hitték magukról, hogy visszajöttek a halálból? Vagy hogy Napóleon reinkarnációi? A magukat Cézárnak tartók száma ugrásszerűen megemelkedik, valahányszor valamelyik TV-csatorna műsorra tűzi "A római birodalom bukása" című filmet. Azt hiszem, el tudom intézni ezeket a fickókat.

Methos mélyet sóhajtva próbálta megőrizni nyugalmát. Néha tényleg elég nehéz a halandókkal bánni.

- Forbes?

- Mi van?

- Mit hallott pontosan abból, amit Horton mondott?

A válasz rövid hallgatás után érkezett.

- Beszélt valamit a kardjáról, meg hogy elrejtőzött a Figyelők közé. Ez az a szervezet, amihez mindnyájan tartoznak, igaz? Mindenki, akinek tetoválása van.

- Igaz. Utána mi történt?

- Azt mondta, kipróbálja, kicsoda maga valójában. Akkor tényleg azt hittem, hogy magának vége.

- Most nincs itt senki a közelben, Forbes. Miért nem nézi meg a mellkasomat?

- Hogy? - Egy másodpercnyi habozás után a hadnagy előbújt rejtekhelyéről, és közelebb kúszott. Ziláltnak tűnt, nyakkendője félrecsúszott, ruhája gyűrött és piszkos volt. Rejtekhelye nyilvánvalóan nem lehetett túl kényelmes. Idegesen körülnézett, majd Methos felé fordult, és egy vérben úszó ember látványa köszöntötte. Az öreg halhatatlan állától indulva, félig megalvadt vérpatak tartott a föld felé, és Methos ingén egy figyelemre méltó nagyságú lyuk éktelenkedett, közvetlenül a mellkasán áttekert kötelek felett. Az oszlopra, és a földre csapódott vérpettyek tették teljessé a véres csendéletet.

- Nem hibázta el… - suttogta Forbes rekedten. Közelebb lépett, és szemügyre vette a rongyos ruha alól kivillanó sértetlen bőrt. - El kellett hibáznia. Másképp nem lehetséges.

- Nem hibázta el. Figyeljen… - Methos csúcssebességre kapcsolta agytekervényeit, miközben megnyugtatóan a rendőrre mosolygott. - A barátom, MacLeod, és én a Kormánynak dolgozunk. Szigorúan titkos gyógyszereket próbáltak ki rajtunk, amelyek hihetetlen mértékben megnövelték szervezetünk regenerálódó képességét. Horton egy ellenséges nagyhatalom számára, bár pontosan még nem tudjuk melyik az, próbálja megszerezni a szer képletét. Meg kell találnia MacLeodot, és mindent elmondani neki, amit itt látott. A rendőrséget nem avathatjuk be, tekintettel a helyzet kényes mivoltára. A nemzeti érdekeket kell szem előtt tartanunk, hadnagy. Velem tart?

Hosszú hallgatás volt a válasz. Forbes megpróbálta feldolgozni a kapott információkat.

- Nemzeti érdekek? - kérdezte végül. - Hiszen maga angol.

- Ez a két nemzet közötti együttműködés keretében zajlik. - a megnyugtató mosollyal az arcán, Methos nagyon remélte, hogy hihetően hangzik, amit mond. - Az igazolványom is itt van valahol, de azt hiszem, most kissé problémás lenne megmutatnom.

- Igen, biztosan. Ne aggódjon emiatt. - Forbes összeráncolta a homlokát. - De a barátja nem tett egy poloskkát a kabátjára? Mostanra már tudnia kell, hogy hol van.

- Maga tud erről? - Methos elképedt. Úgy látszik jobban kell ügyelniük, mert a jelek szerint a rendőrség lehallgatja őket. Forbes megvonta a vállát.

- Igen, ahogy mondtam, azt hittem, maga a gyilkos. - hirtelen elgondolkodott. - De hogyan illenek a gyilkosságokk a képbe? Kik azok a Figyelők?

- Ez megint csak titkos információ, Forbes. A feletteseim engedélye nélkül nem avathatom be. - Methos töretlenül mosolygott, és gondolatban megveregette saját vállát. Egyre jobban megy ez neki. - Ami pedig a poloskát illeti… Látja valahol a kabátomat?

A nyomozó felvonta szemöldökét.

- Elhagyta a kabátját? Miféle titkos ügynök maga?

- Hé, nem volt sok választásom, ha éppen tudni akarja. Na, most segít, vagy mi lesz?

- Segítek. - Forbes körülnézett. Hortonnak még mindig nem volt semmi nyoma. - Nem lesz semmi baja, amíg vissza nem jövök?

- Jól leszek. - "Amíg Horton el nem kezd hadonászni a karddal." - Csak találja meg MacLeodot. Tudja, hol keresse, igaz?

- Igen, biztosan. Abban a klubban. - Forbes kis szünetet tartott. - Sok szerencsét. Számíthat rám.

- Kösz. - Methos figyelte, ahogy a hadnagy eltűnt a sötét árnyékok között. Valahogy, bár ismerte a másik szándékait és célját, a hely még üresebbé vált nélküle, magányossá és nyomasztóvá. Methos megpróbált lazítani, de nem sikerült. Gyűlölte a gondolatot, hogy Horton tisztában van a kilétével, hogy ez a különös, őrült fickó, aki egyaránt gyűlöli a Halhatatlanokat, és a Figyelőket, kitalálta azt, amit olyan kevesen ismernek. Mélységesen felkavaró érzés volt, hogy az élete egy olyan ember kezében van, mint Frank Horton, és saját kardjának egyetlen érintésére élete véget érhet, és mindaz a tudás és őserő, amit ötezer év alatt felhalmozott, semmivé válhat. Nem volt halhatatlan a közelben, hogy befogadja a Serkentést, és ez, ha lehet, még jobban megrémítette.

Megpróbál kinyújtózni, és érezte, hogy fáradt, elmerevedett izmai tiltakoznak ez ellen a bánásmód ellen. Helyzete igencsak messze esett a kényelmestől. Oly sok év alatt megszerzett, nem elhanyagolható számú tapasztalat alapján, Methos végül eldöntötte magában, hogy alapvetően gyűlöli, ha megkötözik. Ez sohasem volt kellemes érzés, még kevésbé a barátság jele… Vagy legalábbis majdnem soha. De egyszer, régen… Methos elmosolyodott, ahogy az Amazon harcosok emléke becsúszott gondolatai közé. Mintha még érezte volna a selyemkötelek hűvös érintését, amiket használtak, hogy odakötözzék ahhoz a fához…
 

Valahol Görögországban, i.e. 1000 körül…

- Methos?

- Igen.

- Végiggondoltam még egyszer. Miért nem próbálunk megszökni? Ezek csak asszonyok. Elintézhetnénk őket, mielőtt egyáltalán rájönnének, mi történik velük.

- Először is, testvér, ezek nem egyszerű asszonyok. Amazon harcosok. Másodszor, nem szökünk meg, mert őszintén szólva, semmi kedvem hozzá.

- Ezt megismételnéd? - hitetlenkedés vegyült a másik férfi hangjába, mire Methos elmosolyodott. Kronos számára a világ nagyon egyszerű volt. Ha valaki felbosszantotta, megölte. Ha valaki igazságtalan volt vele szemben, megölte. Ha valaki az útjába akadt, megölte. És ha valaki elkövette ellene azt a végzetes hibát, hogy odakötözte egy fához, még ha selyemkötelekkel is, kiszabadította magát, és utána megölte, lehetőleg lassan. Különösen, mert a kardját is el merészelték venni.

- Kronos, gondolkozz. Nézd a jó oldalát. Talán érdekes lesz.

- Milyen szempontból? - Veszélyes él volt bajtársa hangjában, de Methos nem aggódott Kronos miatt. Minden élő lélek, beleértve Caspiant is, félhetett volna, de Methos volt az egyetlen a világon, aki kordában tudta tartani testvére szélsőséges érzelmeit és erőszakosságát. Az égre emelte tekintetét.

- Ők Amazonok, igaz? Olyan női harcosok, akiket még félelmetesebbnek és veszélyesebbnek tartanak, mint azokat a férfiakat, akikkel eddig összemérted az erődet.

- Azok? - Kronos hangjában érdeklődés csengett. Mély benyomást tett rá, amit eddig az Amazonokról hallott. - Kedvemre való törzs.

- Csak nőket fogadnak be, testvér. - felelte Methos száraz humorral. - Sajnálom.

- Ó, remek. Akkor inkább neked való törzs.

- Nagyon vicces. Az igazság az, gondolom, hogy azért nekik is van néhány problémájuk. Például, hogy hogyan tesznek szert új harcosokra.

- Tényleg. - rövid hallgatás. - Tényleg?

- Azt hiszem, kapiskálod már, testvér. - Methos szélesen elmosolyodott. - Elrabolják a környékbeli férfiakkat, pár hónapra. - újabb hallgatás felelt megjegyzésére.

- Ezért döntöttél úgy, hogy idejössz?

- Nem… Azért jöttem ide, mert változásra volt szükségem. Elegem volt a Négy Lovasból, tudod jól. Ha még egy napot ott töltök, saját kezűleg vágtam volna le Caspian fejét, de csak azért, hogy megetessem Silassal.

- Igen. Észrevettem. - szünet - Szóval, most tényleg itt fogunk ülni, és várni, amíg azok a nők… hát, érted mire gondolok.

- Én nem látok módot a szökésre, te igen?

- Nos, mi mindig…

- Kronos…

- Nem, testvér, én sem látok módot a szökésre. - összenevettek. - Különben is, ha megunom, később még mindig megölhetem őket.

- Ez volt a terv.

- Mit gondolsz, meddig fog tartani, amíg rájönnek… Tudod… Hogy mi nem tudunk segíteni rajtuk.

- Nincs ötletem. Szerintem legalább hónapokig.

- Igen, szerintem is. - Kronos elgondolkodott pár pillanatig. - Ugye nem fognak végig megkötözve tartani minket?

- Kétlem. Ez erősen megnehezítene bizonyos dolgokat.

- Remek. Akkor minden rendben.

- Nem veszíted el a fejed, és nem kezdesz el ízekre szedni senkit?

Újabb hallgatás.

- Methos, lehet, hogy türelmetlen vagyok, de hülye, az nem.

- Csak megkérdeztem. - Methos a fának támasztotta a hátát, és fülelt. - Úgy hallom, közelednek.

- Igen.

- Úgy tűnik, komolyan gondolják.

- Lehet.

- Sok szerencsét, Kronos.

- Sok szerencsét, testvér.