Arany sávozta be a feketét. Vörös, kék és zöld zuhatag, bíborral és ezüsttel pöttyözve. A rakéták kibontották éjoszlató szirmaikat, majd visszahullottak a sötétségbe, mint hatalmas égő könnycseppek. A fű felizzott, ahol a petárdák földet értek, és néhány nagyobb, izzó darab a betonburkolatot is fenyegette. Joe Dawson felszegte a fejét, hogy jobban lássa a tűzijáték második felvonását, elmerülve a látvány nagyszerűségében.

- Ez gyönyörű, Joe. - Duncan MacLeod egy pohár borral a kezében, a maga sajátos, hangtalan és észrevehetetlen módján, megjelent Joe vállánál. A halandó nem mozdult. Barátságuk kezdetén még gyakran megijesztette a Hegylakó váratlan fel-, és eltűnése, a füle mellett felhangzó váratlan hangok, de mostanára már hozzászokott barátja e szokásához.

- Igen. - Egy kis ideig szótlanul figyelte a tűzijáték ropogását, és a jazz-banda játékát, akik pár száz méternyire voltak, tőlük jobbra. Nevetés keveredett a petárdák robbanásaival, és a nézők ámult sóhajaival. - Amikor Methos felvetette, hogy megszervezi az idei húsvéti ünnepséget, nem hittem, hogy bármi jó kisül belőle. Jobb szerettem volna magam kézbe venni az ügyet. El kell ismernem, hogy tévedtem.

- Úgy tűnik, eddig ismeretlen oldaláról mutatkozik be. - MacLeod keresni kezdte tekintetével. - Mellesleg, hol van most?

- Valószínűleg a bárban. - Joe belekortyolt a borába, amit MacLeod kínált neki, és gyanúsan drágának találván azt, a skótra vigyorgott. - És ha nem vigyázok, valószínűleg kiüríti az összes fellelhető sörforrást, és a mai napon már nem sok hasznát fogom látni.

- Még mindig nem tudom, mi módon vetted rá, hogy segítsen neked a bárban. Ez a fickó elkötelezett semmittevő, már vagy ötezer éve. - nevetett Duncan. - Hacsak nem sörben adod ki a járaandóságát.

- Tulajdonképpen alig fizetek neki valamit. Nem hinném, hogy tudni akarom, miből tartja fent az új lakását. - Joe felsóhajtott. - De az biztos, hogy a húsvéti partik megrendezéséhez nagyon ért.

- És a Jazz-bandákhoz is. Meg mertem volna rá esküdni, hogy valami szedett-vedett rock-együttessel fog beállítani, akik egész éjszaka Stones és The Who "klasszikusokat" fognak előadni.

- De nem az én klubomban. - Joe elnyomott egy ásítást, és kimerülten dörzsölgette a szemét. - Jobb lesz, ha megkeresem, mielőtt még elissza a hasznot.

- Egyedül van?

- Nem, Daniellel. Neki is adtam munkát. Elég érzékenyen érintette, hogy lekéste a hajóját, a miatt, a Gulmore-Pascoe ügy miatt.

- Igen. Elég kellemetlen. - MacLeod szomorúan megrázta a fejét. - Úgy tűnik, mindig kimaradok az ilyen bulikból.

- Egy fenét maradsz ki. - A férfi összemosolygott. Joe szemében, Duncan MacLeod bajba-kerülési képességeit talán csak Methos tudta felülmúlni. A két fickó egyetlen hónap alatt több bajt tudott magához vonzani, mint mások egész életükben. Gonosz halhatatlanok, veszélyes bűnözők, korrupt politikusok… felszarvazott férjek, elhagyott szeretők… mindnyájan felforgatták Seacouvert, Methos vagy éppen MacLeod után kutatva, és a Figyelő már régen letett róla, hogy azt egyszerű, hétköznapi emberek életét élje. Egy olyan nap, amikor nem történt semmi, az már magában is gyanús volt.

Sikerült viszonylag gyorsan átvergődniük a tömegen. Bár szinte mindenki megszólította, melegen gratulálva a pompás este megszervezéséhez. Mosolygott, és udvariasan bólogatott, ahogy megpróbált minél közelebb sodródni a bár bejáratához. Odabent halk zene szólt, és két homályos alak támasztotta a bárpultot. Az egyik, egy toronymagas, erős felépítésű, középkorú férfi felnézett, amikor beléptek a terembe.

- Joe! Mi a helyzet odakint?

- Nagyszerű. Minden nagyszerű. Az egész éjszaka pompásan sikerült. - Joe megrázta a felajánlott kezet. - Miért búslakodtok idebent?

- Methos egyedül akart inni. Nem tartottam jó ötletnek, ezért csatlakoztam. Nincs valami jó kedvében.

- Már megint maga alatt van? - MacLeod a szemeit forgatta. Néha úgy tűnt, hogy Methos nagyon szerencsétlennek érzi magát. Ha éppen nem valamelyik elveszett barátjáról motyogott (azokról is, akiket pont MacLeod intézett el, és ez érthető okokból feszélyezte a Hegylakót), akkor a kora miatt aggódott, vagy a helyzet miatt, vagy éppen azért, mert annyi mindent elfelejtett az elmúlt ötezer év alatt történtekből. Néha MacLeod komolyan megkérdőjelezte, hogy Methos tényleg azonos-e a legöregebb halhatatlannal. Hogy a francba tud valaki ötezer évig élni, ha közben ennyire nem élvezi azt?

-  Nem pont maga alatt… Csak furcsa. - Daniel Reuben, időnként tengerész, most önjelölt testőr és szárazdajka, pártfogoltja vállára csapott, mire a világ legöregebb halhatatlanja kis híján leesett a székéről. Szúrós pillantással jutalmazta.

- Muszáj annyira örülnöd?

- Az okozza, hogy élek. - Daniel a háta mögé intett. - Látogatókat kaptunk. Azt akarják, hogy csatlakozzunk a többiekhez. Hogy élvezzük a mulatságot.

- Összehoztam a bulit. Ez nem volt elég? - Methos hátrafordult a forgószéken, és sörtől enyhén homályos tekintetével végigmérte Joe-t és MacLeod-ot. - Aha, ti vagytok. Üdv.

- Üdv. - Joe csatlakozott, és leült a két másik alak mellé.

MacLeod követte. Alig egy hete tért vissza Amandával tett utazásáról, és még mindig nem tudta feldolgozni mindazt, ami itthon fogadta. Methos most Joe Dawsonnak dolgozott a bárban, és bár zseniálisan ellátta feladatát, szemmel láthatóan nem élvezte azt. Tulajdonképpen ez volt az első eset, hogy MacLeod dolgozni látta barátját. Dawson nem kommentálta a történteket, de szemmel láthatóan volt valami kimondatlan feszültség közte és az öreg halhatatlan között. Valami megváltozott köztük, MacLeod ezt tisztán érezte a levegőben. Közelebb, de ugyanakkor távolabb is voltak egymástól, mint korábban bármikor.
Dawson csendesebb lett, és töprengőbb, mint valaha. Methos és ő keveset beszéltek egymással és a korábbi ugratások, kétértelmű kijelentések megszűntek közöttük. Valami alapvetően nem volt rendben.

És itt volt Daniel. MacLeod hazaérkezése éjjelén ismerkedett meg a halandóval. Csak be akart köszönni a bárba Joe-nak, és ott találta Methost, ahogy éppen poharakat törölget, valószínűleg beállítva minden idők leglassabb piszmogását e téren. Daniel Reuben a sarokban ült, magas, barna, tengerjáró férfi, színes munkaruhába öltözve, hatalmas, vasalt csizmában. A semmiből bukkant elő, valami gyenge mesével, hogy a legöregebb halhatatlan után nyomozva jutott el Adam Piersonhoz, és mit ad isten, rájött a kis titkára. Methos meglehetősen kétértelmű érzéseket mutatott irányában, mint akit nem különösebben érdekel Daniel jelenléte. Joe, természetesen kedves volt vele. A tengerész, mint valami hűséges eb, követte Methost, ami már magában is, mint feszültségforrás, jelentkezett a klubban. A részeges bajkeverők már régen kipécézték a mozgássérült tulajdonost, és a kétbalkezes brit kisegítő ugyancsak kitűnő célpontnak ígérkezett durva tréfák és ugratások szempontjából. Daniel azonban ideális testőrnek bizonyult. Senki sem próbálkozott semmivel, amint a nagydarab tengerész feltűnt a színen, és ezért MacLeod elfogadta a jelenlétét, annak ellenére, hogy a fickó határozottan gyanús volt neki. Talán a mese, hogy miért jött Seacouverbe. Talán, hogy mindig Methos nyakán lógott. Talán a számító fény abban a kemény tekintetben, az erőlködés, hogy minél jobban elfogadtassa magát. Duncan maga sem volt benne biztos, hogy miért, de úgy döntött, hogy ellenáll ennek a vonzerőnek. Csak azt tudta, hogy nem képes bízni Daniel Reuben-ben.

- Mit gondolsz a buliról? - Bár a hangja azt sugallta, hogy nem érdekli a válasz, de Methos közelebb húzódott hozzájuk. Joe mosolygott.

- Nagyon jó. Kiváló ötlet volt. Nem gondoltam, hogy a húsvét ekkora ünnep Seacouverben, de azt hiszem tévedtem.

- Ez nem az ünnepség. Ez csak a bevezető buli. - Methos megvonta a vállát, és fényes, barna pultra meredt, mintha valami nem odaillőt látna. - Régen, amikor a Keresztények meg akarták téríteni az angolokat, gyakran csináltak efféle rendezvényeket. Karácsony, húsvét, meg a többi. Az angoloknak tetszett az új ünnepnapok ötlete, ezért aztán szívesen fogadták az új vallást. - Figyelte, ahogy a tűzijáték egy újabb rakétája szemkápráztató robbanással, a szivárvány minden színében ragyogva világítja be az eget, és bólintott. - Ezeket akkoriban én csináltam.

- Igen? - kérdezte Joe érdeklődve.

- Igen. Én csináltam… egy barátommal. - Összeráncolta a homlokát. - Tudom, mindig azt mondják, hogy nem szabad visszamenni, ha már meggyújtottuk a kanócot… de mi legfeljebb a szemöldökünket égethettük le. Persze akkoriban még nem voltak munkavédelmi előírások. Azt csináltunk, amit akartunk és azzal, akivel akartuk.

- Nem mondhatnám, hogy sajnálom, hogy azok az idők már elmúltak. - mosolygott Daniel. - A történelemkönyvek szerint néhány óvatlan pék okozta a Nagy Londoni Tűzvészt. Lehet, hogy Methos és a haverja játszottak éppen a tűzzel.

- Nem. - Methos tekintete elrévedt. - Habár éppen ott voltunk… - Elmosolyodott, de ahogy Joe pillantásával találkozott a tekintete, a mosoly lefagyott az ajkáról. Megvonta a vállát. - Régen volt. És nem az én hibám… nem pontosan az én hibám volt. - Duncanre nézett. - Hallottál az esetről?* - felállt - Ha nem bánjátok nagyon, azt hiszzem, hív az éjszaka. Fáradt vagyok, egész este talpon voltam…

(*Egy újabb utalás, Methos és Kronos ha nem is közvetlenül, de kivette a részét abból a bizonyos tűzvészből, egy alkalmi szövetségesükkel, Connor MacLeod-dal együtt. Ezt a "The Cult of Immortality" című írás taglalja.)

- Persze. - Duncan automatikusan követte barátja mozdulatát. - Elkísérjelek?

- Majd én. - volt valami önkéntelen védelmező fény Daniel pillantásában, és MacLeod-nak egy pillanatra megint feltámadtak kellemetlen előérzetei. De csak egy pillanatra. Methos megrázta a fejét

- Kösz, Daniel. Egyedül szeretnék sétálni egyet.

- Ez egy nagyváros. Útonállók leskelődnek minden sarkon.

- Ötezer éves vagyok, de még jól tartom magam. Ha az útonállók problémát jelentenének számomra, már évezredek óta halott lennék. - Methos hangja egy pillanatra keményen csengett, majd megrántotta a vállát, és elhúzta a szája szélét. - Ne aggódj miattuk. Holnap este találkozunk.

- Ma este. - mutatott Joe az órájára. - Korai nyitás, emlékszel?

- Ja. Persze. - Methos már a kijárat felé tartott. - Jó éjt. - az ajtó becsapódott mögötte. Daniel felsóhajtott.

- Csak nekem tűnik úgy, vagy még mogorvább, mint általában?

- Methos esetében nincs olyan, hogy "általában". - Joe mosolygott, de volt valami enyhe aggodalom a szemében, ahogy az öreg halhatatlan után nézett. - Ehhez jobb, ha hozzászoksz.

- Talán ez a Pascoe-Gulmore ügy jobban megviselte, mint gondoltuk. Azt mondtad, elég húzós volt, és hogy az a régi barátja is felbukkant… - MacLeod szúrósan meredt Joe-ra. - Talán van még valami? Valami, amit nem mondtál el?

- Semmi. - Joe megpróbált olyan meggyőzőnek látszani, amilyennek csak tudott. - Tudod, milyen. Szeret néha mogorvának, szerencsétlennek látszani, vagy legalábbis elhitetni velünk, hogy az. Talán nincs más baja.

- Talán. - MacLeod elmosolyodott. - Persze, igazad van.

- Persze. - Daniel az ajtó felé indult. - Azt hiszem, engem is hív az éjszaka. Hosszú napunk volt.

- Az biztos. - Joe egy mosolyt küldött felé. - Akkor… ó, te nem jössz ma éjszaka, ugye?

- Nem. Szabad éj. - vigyorgott Daniel vidáman. - Örülök, hogy emlékszel. - összedörzsölte a tenyerét. - Forrró éjszaka lesz, remélem, hogy még csak nem is fogok gondolni rátok. Nem tervezem.

- Úgy legyen. - mosolygott Joe. - Valami különleges?

- Nagyon. - Daniel szemei versenyt ragyogtak a mosolyával. - Akkor majd találkozunk.

- Igen. - MacLeod gyengéden hátba verte, és figyelte, ahogy elmegy. A tengerész lassan kinyitotta az ajtót, a buli hangjai beszüremletek a résen. Nevetés, zene, petárdák hangja, és frissen sülő hús illata csapta meg a Hegylakó érzékeit. Rájött, hogy éhes, amikor az ajtó becsapódott, és a kinti világ megint távolivá vált.

- Valami baj van, Mac? - kérdezte Joe, összeszűkült szemmel. Duncan nem állta meg mosolygás nélkül, ugyanezt a kérdést szerette volna ő is feltenni… Joe-nak. Megvonta a vállát.

- Csak Danielen gondolkodtam. Mit tudunk igazából róla?

- Barát.

- Ezt ő mondja.

- Igen. - Joe elgondolkodott. - De én is utána érdeklődtem néhány dolognak. A fickó Figyelő, valahol, valakinek ismernie kell. Nemsokára többet tudunk majd, de eddig még semmit sem találtam.

- Különös. - MacLeod szemei gyanúval teltek meg. Joe mosolygott.

- A mindig óvatos Hegylakó. Néha azt hiszem, hogy még a saját árnyékodat is kérdőre vonod időnként.

- Ha egy barátom élete múlik rajta, mérget vehetsz rá. - MacLeod szemei összeszűkültek. - És most a másik… mi van közted, és az öregember között?

- Adamre gondolsz? - Joe megrázta a fejét. - Semmi. Nézd, én tudom, hogy elég furcsán viselkedik mostanában, de…

- Nem csak Ő. Ti mindketten. Az egyik percben úgy pusmogtok, mint az iskolás lányok, majd a másikban, mintha egy kontinens választana el benneteket egymástól. És velem szemben is másképp viselkedtek. Methos gyanakodva figyeli, akárhányszor négyszemközt beszélek veled. Van valami, amiről azt hiszi, hogy elárulod nekem? Valami, amiről nem akarja, hogy tudjak?

- Mint?

- Mint az a bizonyos barát… aki Daniel szerint úgy nézett ki, mint egy XVIII. Századi költő.

- Inkább, mint egy huszadik századi kurtizán. - Joe egy pillanatra elvigyorodott, de utána a mosoly elhalványult. Egy pillanatra rémültnek tűnt. - Nincs semmi, amit nem mondtam el neked. Hagyd a fenébe Mac. Legjobb, ha nem bolygatjuk a dolgot.

- Talán. - MacLeod megvonta a vállát, szeme tartózkodó volt, és idegen. - Kimegyek. Úgy tűnik, túl sokan vvagyunk idebent.

- Mac… - Úgy hangzott, Joe mondani akar valamit, de hangja elhalt, mielőtt kiejtette volna a Hegylakó nevének a végét. MacLeod egy pillanatig ingadozott, keze az ajtón, de nem tudta eldönteni, kinyissa-e. Várt valamire, ugyanúgy, ahogy Joe is, sőt, abban a pillanatban, mintha az egész világ megállt volna, hogy várjon valamire. A hallgatás megsűrűsödött közöttük. - Látlak később?

- Igen. - MacLeod kinyitotta az ajtót. - Talán. - Elment, és Joe egyedül maradt. Lassan, felszegte a fejét, kezei olyan erősen szorították a pálcáját, hogy ujjai belefájdultak. Alig látta a mennyezetet, de elhitette magával, hogy a félhomály teszi, és nem a könnyek. Merev mosoly tapadt az arcára.

- Nincs semmi, amit elmondhatnék, Mac… - szavai visszhangoztak az üres teremben. - Kivéve az igazságot. - Szorosan összezárta a szemeit, és hallgatta a gondolatokat, amik őrült körversenyben kergették egymást agytekervényei között. - Nem tudom eldönteni, hogy az a veszélyesebb, he megőrzöm a titkot, vagy ha mindent elmondok neked. Egyfelől, úgy tűnik, hogy mindkét megoldás megöli egyikünket. - a pálca kicsúszott a kezei közül, és megcsörrent a padlón, mintegy feleletül szavaira. Egy pillanatig mintha lélegzetvételt hallott volna a sötét, üres bárban, mintha halk, lopakodó léptek zaja ütötte volna meg a fülét. Mintha ruha suhogását hallotta volna. Kinyitotta a szemét, és körülnézett. - Mac? Te vagy ott?

Nem volt válasz. Ha volt is valaki a bárban… ha hallotta is valaki a szavakat… már elment. Dawson felvette a pálcáját, és visszament a társasághoz. Később egyre inkább az az érzése támadt, hogy figyelte valaki. Elhessegette az érzést, mint feldúlt elméjének újabb szüleményét.

A háta mögött, a klub sötétbe borult belsejében, súrlódó hang hallatszott, amit talán egy nehéz csizma hirtelen mozdulata okozott a fényezett padlón. Suttogás követett suttogást a helyiségen keresztül, a hátsó ajtó felé szállva. Nem volt semmi emberi abban a súrlódó zajban, vagy a suttogásban, akár a szél is okozhatta volna… de ha a sötét alak, ami Joe-t figyelte egy árnyék volt, akkor annak az árnyéknak kimondottan emberformája volt.
 

**********
Az utca csendes volt, és kihalt, ahogy a buli hangjai elhalványodtak a messzeségben. Methos lassan, zsebre vágott kézzel sétált, amerre a lába vitte. Nem figyelte az őt körülvevő sötétségre, és csendre, lekötötték a fejében keringő gondolatok. Mély, sötét gondolatok, csapongó, örvénylő, összetett gondolatok, melyek egyre mélyebbre és mélyebbre húzták őt. A régi emlékek felvetítették elé a jövőt, tervei azonban most nem tükrözték máskor olyan jellemző tárgyilagosságot. Valaki halkan felnevetett lelke legmélyén, egy réges-régi emlék hatására.
Mintha egy halk hang hatolt volna át gondolatai fátyolán, mire felpillantott. Figyelné valaki? Egy pillanatig úgy érezte, de nem látott senkit. Megvonta a vállát. Idegei kezdtek kikészülni, mióta Kronos visszatértét várta, nem csoda, ha lassan már minden árnyék mögött gyanított valakit. Várt néhány pillanatig, hátha megérzi egy másik halhatatlan jelenlétét, de nem történt semmi. Semmi. Egyedül volt, mintha az egész város kihalt volna. Ennek ellenére még erősebben tört rá az a kellemetlen érzés, hogy követi valaki.

Már majdnem hajnalodott, amikor Methos felkapaszkodott a lakásához vezető lépcsőkön, és odalépett az ajtóhoz, mely mögött az a pár négyzetméter húzódott meg, melyet otthonának tekintett. Nem sok olyan hely volt a világon, melyre valaha is így gondolt, talán hat, vagy hét, mind különböző városban. Egy Párizsban, egy másik Berlinben, azután Melbourne-ben és Londonban. Mindegyikhez más név, más élet, és más történelmi kor tartozott. Mindegyik közül talán Seacouver volt vele a legtoleránsabb. Párizsban tele volt emberekkel, akik túl sokat akartak róla tudni. Seacouverben, habár már elég régóta élt itt, még mindig meg tudta őrizni inkognitóját, és Methos nem is vágyott változtatni ezen.

Lakása hatalmas volt, és vadonatúj, még érződött benne a jellegzetes festékszag. Nem teljesen önszántából kellett elhagynia előző lakását, finoman fogalmazva. Tulajdonképpen kilakoltatták. Egyrészt a szomszédjai, a háztulajdonos, de Seacouver lakosságának azon a környéken élő populációja elég nehezen viselte, hogy gránátokkal felszerelt fickók elrabolták az éjszaka kellős közepén. A lakásban is jelentős kár esett, ami a háztulajdonost joggal bőszítette fel. Végül Methos úgy döntött angolosan távozik… úgyis mindenki britnek nézi. Amikor az ügynök megmutatta neki ezt a lakást, rögtön beleszeretett. Másnap már beköltözött, annak ellenére, hogy a tulajnak erős fenntartásai azzal kapcsolatban, hogy a borzas, lezser öltözékű egyetemista honnan fogja előteremteni a lakbért. Beköltözött, és rögtön nekilátott, hogy saját képére alakítsa új otthonát. Hosszú, fáradságos munka volt, nemcsak azért, mert a festék makacsul ragaszkodott álláspontjához, miszerint sohasem fog megszáradni, bár abban biztos volt, hogy kettejük közül a festék fogja hamarabb feladni. Jelenleg ujjai még hozzáragadtak a hálószoba ajtajához, ha vigyázatlanul ért hozzá… de ettől függetlenül a lakás egyre tökéletesebbnek tűnt.

Jéghideg éjszakai levegő tört a szobába, a nyitott ablakokon keresztül. Ahogy belépett, gyorsan becsukta őket. Akkor sem fog megfagyni, ha végül az a nyavalyás festék lesz a győztes.
Az előszoba padlóján egy halom levél hevert. Felvette, és átnézte őket. Három kapásból hivatalosnak tűnt, számlák vagy felszólítások, amik bontatlanul a kukában kötöttek ki. Volt személyes levél, egy Denverben élő Figyelőtől, aki meg akarta hívni egy konferenciára, a Halhatatlanok őstörténetének tárgyában. Methos nem tudta eldönteni, hogy vajon ez a denveri fickó tudja-e ki is ő valójában, ezzel kapcsolatban a levél elég homályosan fogalmazott, de ettől függetlenül semmi kedve nem volt válaszolni, így ez a levél is csatlakozott a szemetesben szomorkodó társaihoz. A következőt korábbi tanítványa és barátja Reece Walton írta. Methos mosolyogva olvasta a fiú csapongó gondolatait az életről, az univerzumról, és mindenről, amit a fiatal halhatatlan átélt legutóbbi találkozásuk óta. Mióta a fiú, az életművész tréfacsináló halhatatlan, Kyle Shade társaságában járta a világot, úgy tűnt, élete legalább olyan mozgalmas, mint az övé és MacLeodé. Olyan vidáman, nyíltan és magától értetődően számolt be, mindenféle rablókkal és gyilkosokkal folytatott harcaikról, mintha csak arról írna, milyen jó rántottát készítettek reggelire abban a szállodában, ahol éppen laknak. Reece és Kyle tényleg jó csapat, gondolta magában mosolyogva Methos. Remélte, hamarosan megint találkozik velük.*

(*Kiegészítés: Reece Walton Methos tanítványa, barátja, tulajdonképpen az öreg, azt hiszem, a fiának tekinti, bár ezt sohasem vallaná be… legalábbis józanon nem. Nem tudta megakadályozni, hogy ellenségei ne ártsanak az akkor még elő-halhatatlan fiúnak, aki így egész életére tolószékbe kényszerült. Egy halhatatlan, aki nem tud járni… Ennek ellenére Reece teljes életet akart élni, és meg is tette. Otthagyta, a kolostort, ahova Methos küldte, hogy megvédje az életét. Beleártotta magát az öreg halhatatlan sötét ügyeibe, ami kis híján az életükbe került: Methos még Byronnal lógott, amikor ellopott három gyűrűt egy Joshua Kenton nevű halhatatlantól. Mivel elkövette azt a hibát, hogy nem ölte meg, sötét lelkű Kenton mindent elkövetett, hogy bosszút álljon rajta és barátain, és visszaszerezze, ami az övé volt. Szerencsésen túlélték a kalandot, és Reece most egy ötszáz éves mókamesterrel, Kyle Shade-del járja a világot. A részletekért olvassátok el az "In Consequence" című fejezetet, Methos történetei közül, melyeket Xenonnak mesélt el. Vagy várjátok meg, amíg lefordítom, mert annyira szeretem azt a sztorit, hogy előbb utóbb sor kerül rá. a ford.)

A másik két levelet halandó barátai küldték, az egyikük Moszkvában él és a másik Belfast-ban. Bontatlanul letette őket az íróasztalra, azzal a szándékkal, hogy majd később elolvassa. Ismerte az ilyen leveleket. Emberek, akiket valaha ismert, akikhez valaha közel került az elmúlt évtizedek valamelyikében, akik egyre öregebbek és öregebbek lesznek, de még írják neki a leveleiket. Néha szerette elolvasni történeteiket… az első szerelemtől az első unokáig, a lázadó ifjúságtól a megállapodott öregkorig. Ma éjszaka nem volt hozzá hangulata. Az egyetlen levél, ami igazán érdekelte volna, nem érkezett meg. Kronos még mindig nem akarta felvenni vele a kapcsolatot. Ugyanolyan nehéz volt aggódni, mint nem aggódni amiatt, hogy mi lehet vele. Teljes szívvel kívánni, hogy minden rendben legyen vele, és egy pillanattal később megbánni, hogy visszahozta az életbe… Methos összerázkódott a gondolatra. Mióta újra találkozott Kronossal, egyre inkább úgy érezte, az egész életét mérlegeléssel tölti, és ebből nagyon elege lett. Ha Kronos nem veszi a fáradtságot, hogy megkeresse, akkor ő sem veszi a fáradtságot, hogy aggódjon miatta. Csak azért, mert szerette a testvérét, az nem jelentette azt, hogy néha nem gyűlölte legalább akkora intenzitással.

Egy CD-t lökött a lejátszóba, és a hangerőt elővigyázatosan levette a "légy-jóban-a-szomszédokkal" szintre. Bruce Springsteen nem volt túl meggyőző ezen a hangerőn, de meg kellett alkudnia magával, ha el akarta kerülni, hogy innen is kilakoltassák. Már próbaidőn volt a lakásban, amikor az új háziúr valami úton-módon megtudott egy s mást az előző lakhelyén elkövetett viselt dolgairól. Ez elég övön aluli volt. A hangos zenehallgatás éppenséggel lehetett az ő hibája, de a robbantgatásról és az emberrablásról igazán nem tehetett.
Az órák lustán követték egymást. Springsteen után az öreg halhatatlan egy The Kinks CD-t választott ki a gyűjteményéből. Fél órával később álmosan nekilátott naplót írni, egy lassuló sebességgel róva a sorokat. Odakint megindult a kora reggeli forgalom, a város lassan ébredezett, ezzel szemben Methos egyre ellenállhatatlanabbul elálmosodott. Lapozott a naplójában, a CD lejátszó kikapcsolt. Nem kezdett bele az új oldalba, hanem felállt, kicsit habozott, nem tudván eldönteni, hogy a lemezt cserélje ki, vagy… ruhástól végigdőlt az ágyon és mélységes álomba zuhant. A kezében tartott napló kicsúszott a kezéből, és hangos csattanással a padlón kötött ki. Felnyögött, és mocorogni kezdett, de nem ébredt fel a zajra. Nem ébredt fel arra sem, amikor az ajtó halkan kinyílt, és egy pár fekete edzőcipő osont végig a szobán. A festék kaparta a behatoló torkát, halkan felköhögött, de Methos erre sem nyitotta ki a szemét. A hívatlan vendég megdermedt, de Methos meg sem mozdult. A behatoló felbátorodott, és közelebb lépett. Végigmérte az íróasztalon heverő leveleket, a játékprogramokat tartalmazó CD lemezektől körülvett számítógépet, a másik falnál álló könyvespolcon sorakozó kötetek címeit, de nem nyúlt semmihez. Ehelyett tovább lépett a hálószoba felé, ahol a nyitott ajtón keresztül látta az ágyon fekvő halhatatlant. A hajnali napfény kezdte beragyogni a hálószobát, és ha Methos kinyitotta volna a szemét, a reggeli fényözönben kiválóan látta volna, ahogy Daniel Reuben leplezetlen gyűlölettel pillant le rá. De nem tette. A lassan ható kábítószertől ájultan, amit a tengerész még a bárban csempészett bele a sörébe, Methos számára a külvilág halott volt.

- Aludj csak, Methos. - Daniel belenyúlt a zsebébe, és kivett belőle valamit. Egy borítékot. Fekete kesztyűs ujjaival kibontotta, és tartalmát az ágyra, az alvó halhatatlan feje mellé helyezte. Egy sima, fekete papírlap, egy aprócska, vörös selyembe kötött könyv, és egy fényes aranypénz. Daniel hidegen meredt az ágyra, majd visszagyűrte az üres borítékot a zsebébe, és egy kést vett elő helyette. Egy percig méregette súlyát a kezében, mintha nem tudná eldönteni, mit tegyen. Végül az ágy fejéhez lépett, és három szót vésett a kés hegyével a sötétre pácolt fába. Methos mocorgott, forgolódott álmában, de nem ébredt fel. Daniel végigmérte. Álmában, a világ legöregebb halhatatlanja még ártatlanabbnak tűnt, mint általában. Methos szemgolyói vadul száguldoztak lehunyt szemhéja mögött, ahogy álmodott, ajkai megmozdultak, érthetetlen szavakat suttogott maga elé. Farmerjában, hosszú ujjú pólóban, csupasz lábbal, és borzasan, ártatlan diáknak látszott, aki társaival esténként társaival egy sör mellett akarja megváltani a világot, utána pedig a rendszert bíráló graffitiket festenek a város feltűnő helyeire. Mindenki más elmosolyodott volna ezen a látványon… kivéve Danielt. Ehelyett befejezte a vésést, utána párnára dobta a kést, megfordult és elment. Nem nézett hátra, és amikor kilépett az ajtón, nem törődött vele, hogy hangos csattanással csapódik be mögötte. Methos mélyen aludt. Mozdulatlanul feküdt nyolcig, amikor az ébresztőórája csörögni kezdett. Anélkül, hogy tudta volna, mit tesz, kinyúlt, lenyomta az óra gombját, a másik oldalára fordult, és aludt tovább.

************

Duncan MacLeod tíz óra körül fejezte be a telefonálgatást, és kellemetlen érzésektől kavargó elmével tette vissza a kagylót a helyére. Az Archville-i rendőrség készséges és részletes felvilágosítást adott a történtekre vonatkozóan. Nyilvánvalóan halhatatlanok közötti leszámolás történt, de ezt a Hegylakó eddig is tudta. Amiről nem tudott eddig, a rendőr. Az a fiatal egyenruhás, akit ugyanaznap éjszaka, ugyanott öltek meg, egyetlen kardszúrással. Joe elmondta neki, hogy Gulmore és Pascoe közül, az egyiket Methos titokzatos barátja fejezte le, ez rendben van. De miért nem beszéltek neki a rendőrről? És ki ölte meg, és miért? Ha Gulmore, vagy Pascoe tette volna, nem lett volna okuk elhallgatni előtte. Methos barátja, vagy Methos maga? Hogy Joe tette volna, az nem tűnt valószínűnek. A Figyelő pisztolyt használt, azt is csak nagyon ritkán. Egy rendőr ellen pedig semmi esetre sem.
Az Archville-i rendőr részletes személyleírást adott Methos barátjára vonatkozóan, aki az ügy után nyomtalanul eltűnt. Ez nem lepte meg különösebben Duncant, különösen, ha tényleg az a fickó gyilkolt. A személyleírás sajnos elég semmitmondó volt: átlagostól kicsit alacsonyabb magasság, átlagos, arányos testalkat, hideg, határozott kék szemek, sötét, bozontos haj és szakáll. Ezzel nem jutott előbbre, Nyilvánvaló, hogy Methos haverja képzett harcos lehetett, alapos gyakorlata volt az eltűnésben, ahogy a rendőrök hidegvérű legyilkolásában.
MacLeod arca megkeményedett, ahogy erre gondolt. Valami több van itt a háttérben, mint ami a felszínen látszik. Valamit rejtegetnek előle, és ő tudni akarja, mi az. Itt az ideje, hogy meglátogassa Methost, gondolta hideg mosollyal. Ideje, hogy feltegyen neki néhány kérdést.

*************

Methos lakásának ajtaja nyitva volt, de a folyosót most az egyszer nem töltötte be a kiszüremlő zene. MacLeod nem fáradt a kopogással, egyenesen benyomult a lakásba, észre sem véve az új bútorokat és a dekorációt, a drága szőnyegeket, de még a festékszagot sem. Néhány újság és levél hevert a padlón, amiket nyilván reggel dobtak be a levélnyíláson. MacLeod automatikusan felvette őket, és az asztalra tette, majd beljebb lépett, ahol Methos jelenlétét érezte. Az öreg halhatatlan egy karosszékben ült, lábát átvetette a karfán, és elmélyülten tanulmányozott egy fekete papírlapot. Csak amikor egészen közel ért, Duncan akkor jött rá, hogy Methos már nem a levelet olvassa. Az ezüstszínű tintával, telerótt fekete lapra meredt, de nem szeme tompa volt és fénytelen. Beharapta alsó ajkát, olyan erősen, hogy a vér elkezdett szivárogni belőle.

- Methos? - Nem volt válasz, mire MacLeod visszalépett az ajtóhoz, és teljes erejével bevágta. Methos felugrott, majdnem felborítva az asztalt.

- Mi… Ó, te vagy az. - Hihetetlennek tűnt, hogy a világ legöregebb halhatatlanja ilyen elővigyázatlan legyen. Duncan összeráncolta a homlokát.

- Úgy nézel ki, mint valami szellem… de nem a barátságos fajtából.

- Talán az is vagyok. - A ködös, zöldes-barna szemek felvillantak, mintha azt latolgatnák, milyen álcát vegyenek fel, de azután úgy tűnt, most az egyszer nem mennek bele a játékba. Ehelyett Methos vállai leereszkedtek, és a kezében tartott lap az asztalra hullott. Egy aprócska vörös színű könyv, és egy fényes aranypénz mellett landolt.

MacLeod előrelépett és felvette a pénzdarabot. Szakértő szemmel nézegette, méregette a tenyerében. Ahogy felnézett, elkapta Methos pillantását, amely azt sugallta, mintha a Koronaékszerekkel játszadozna, de csak egy pillanatra, majd a zavarba-ejtő, öreg szemek visszasüppedtek az előbbi rezignáltságba.

- Szép darab. - mondta végül, a fény felé emelve az érmét. - Spanyol arany, körülbelül a tizenötödik századból. Ilyen kiváló állapotban, kisebb vagyont ér. Hol szerezted?

- Ma éjszaka hozta valaki ide. - Methos hangját alig lehetett hallani. - Többek között. Amik valaha egy bbarátomé voltak. - Az asztalon fekvő könyv, és a papírlap felé intett, de amikor MacLeod a könyv felé nyúlt, figyelmeztetően elkapta a karját. - Óvatosan.

- Hát persze. - MacLeod megvárta, amíg a szorítás enyhül a csuklóján, és felvette a könyvet, tanulmányozni kezdte a fedőlapot.

Először azt hitte, teljesen sima, de azután látta, hogy ezüst betűkkel néhány szót nyomtattak rá. A betűk nagyrészt lekoptak, de azért ki tudta venni a címet: Romantikus versek. MacLeod elmosolyodott. Methos és a költészet, ez elég bizarr párosítás. Nagyon óvatosan kinyitotta a nyilvánvalóan számtalanszor átolvasott kötetet, és az első oldalra pillantott. Hártyavékony lapokra nyomtatták, az idők folyamán megfakult, fekete tintával. A lap alján ott volt a kiadó címe, és a kiadás éve: Veronika kiadó, 1923. MacLeod meglepődött, idősebbnek saccolta a kötetet. Methosra pillantott, de az öreg halhatatlan nem figyelt rá. Az ablaknál állt, a szoba másik falánál, kezeit zsebébe süllyesztette, homlokát az ablaküvegnek nyomta. Meztelen lábai a hideg padlón álltak, mert a szőnyeg nem ért a szoba széléig.

A második oldal üres volt, a harmadikon Duncan egy kézzel írt ajánlást látott. Sötétkék tintával, elegáns, és nagyon jellegzetes kézírással rótt sorok: Mollynak, szeretettel. Stephen. Majd egy latin idézet, és a dátum: 1924. május 1. MacLeod halványan elmosolyodott, ahogy tovább lapozott.

Nagyszerű válogatás volt. Shelley korai versei, mielőtt még fia korai halála depresszióba taszította volna. Néhány szál Keats legvirágzóbb költeményei közül, külön hölgyek részére válogatva. Byron briliáns, zseniális, összetéveszthetetlen írásai, amelyek furcsán ismerős visszhangot költöttek MacLeod fejében. Valaha szerette Byron verseit, de az az idő, már elmúlt, ahogy maga Byron is, csak az emlékétől nem tud megszabadulni. Sem ő és sem Methos… Végigfutott a többi, kevésbé ismert költőtől származó versen. Óvatosan forgatva a lapokat, észrevette, hogy a középső oldal, üres. Ez bevett szokás volt akkoriban, ide általában a tulajdonos bejegyzései kerültek. Óvatosan szétválasztva a vékony lapokat, Duncan a középső oldalon egy szál lepréselt ibolyát pillantott meg, ami mellé egyik levelét is odatették. Egy ujjlenyomat volt a sötétzöld levélen. Barna volt és sötét, de MacLeod felismerte, hogy valaha vörös volt… vörös, mint a vér. A Hegylakó elképzelni sem tudta, hogy juthat eszébe valakinek egy virág levelén véres ujjlenyomatot hagyni, de ez a probléma kifakult a tudatában, amikor meglátta mi lapul még a virág szirmai között. Egy pók volt, régen halott, kiszáradt, összeaszott darab, de jól felismerhető. Egy nőstény Fekete Özvegy volt. Kérdően felnézett.

- Mit jelent a virág és a pók?

- Olvasd el a levelet. - Methos nem fordult vissza az ablaktól. A hangja különös volt… Nem szomorú, nem bocsánatkérő, nem dühös, nem meghatott a könyv mondanivalójától… Inkább elveszett és zavarodott.

MacLeod felvette a levelet, de előtte óvatosan becsukta a könyvet, és rátette az aranypénzt. Szemei végig futottak a fekete háttérben, ezüsttel rótt sorok között.

Drága Stephen,

Annyi éven át hiába vártam rád, türelmesen, de Te nem tértél hozzám vissza, ahogy pedig azt oly meggyőzően ígérted. A szomszédaink azt mondták, ne legyek meglepve emiatt. De elfordultam tőlük, nem hittem nekik, és nem hallgattam tovább sértéseiket, amikor kettőnkről beszéltek, valahányszor, amikor felmerült a neved. Meg kell értened, ez egy kis város, és az emberek nyelve éles, különösen, ha többet isznak a kelleténél. Elfordítottam a fejem, és bezártam a szemem, de eljött az az idő, amikor nem bírom tovább. Talán meghaltál? Ha igen, akkor sohasem fogod ezt elolvasni. De ha még nem vették a fejed, akkor ez a levél elér téged, nem számít mennyi idő múlva. Amikor megkapod ezt a levelet, értesülni fogsz a végzetemről, talán emlékezni fogsz rám, talán nem. Nem számít. A hosszú évek alatt, amíg rád vártam, minden érzésem megkeseredett, amit valaha irántad éreztem. Ami egykor a legtisztább és legédesebb szerelem volt szívemben, mostanra valami mély, fojtogató sötétséggé változott, és már nincs benne semmi ártatlanság. Mindaz, amit tudnod kell, az, hogy és vagyok, aki mindezt teszem, saját magammal, és veled. A végzeted, mely hamarosan elér, csak magadnak köszönheted.

Óvakodj a hírvivőtől, aki elviszi hozzád a szavaimat.

Attól, aki valaha szeretett:

Margaret Perceival

1937. május 12.

A levél alján egy egyszerű rajz volt pár vonallal felvázolva: egy férfi és egy nő, szorosan egymás mellett áll egy hídon, és a félhold ragyog felettük.
MacLeod felnézett.

- OK, akkor kérdezek. Kik ezek az emberek? Stephen, Margaret, Molly? Felteszem, Molly és Margaret ugyanaz a személy, ugye?

- Igen. - Methos végre elfordult az ablaktól, egyik tipikus, kiismerhetetlen pillantásával lepte meg a skótot. - Margaret Perceival egy angol lány volt. Csendes, de nagyon széles látókörű. És szörnyen romantikus.

- És Stephen?

- Ne add a hülyét, MacLeod. Én vagyok Stephen… vagyis voltam, sok évvel ezelőtt. Molly egy lányra emlékeztetett, akit valaha ismertem. Valakire, aki nagyon sokat jelentett nekem, és akit szintén Mollynak hívtak, és akit a tizennyolcadik század elején elveszítettem, mert az apja közbeavatkozott. Elragadtak az emlékeim…

- Elcsábítottad?

- Igen. - Methos megvonta a vállát. - Még mindig az Én Mollymra gondoltam, és nem mondhatnám, hogy büszke vagyok magamra emiatt. Megpróbáltam elszökni előle, és átjöttem az Újvilágba, de ide is követett. Végül nem láttam más kiutat. Mindenki azt várta, hogy összeházasodunk. Megpróbáltam neki elmagyarázni a helyzetet, de nem volt hajlandó megérteni.

- Hibáztatod érte?

- Nem hibáztatom őt semmiért, de magamat sem. - Szavai ellenére az öreg halhatatlan szemeiben csillogó fény, erősen emlékeztetett a bűntudatra. - Az a hülye, romantikus elképzeléése volt, hogy együtt öregszünk meg, valami almáskertben álló házban, ahol gyönyörű, szőke gyermekeinket neveljük. - Elvigyorodott, de a mosoly feszüült volt, és alig volt benne vidámság. - Csak azt tudnám, honnan vette voolna szőke gyerekeket. Sötétebb hajú volt, mint én.

- Nem mondtad el neki az igazságot?

- Miféle igazságot? Hogy csak azért érdekelt, mert egy lányra emlékeztetett, akit száz évvel korábban szerettem? Hogy nem tudom megajándékozni gyerekkel, de még csak meg se tudok vele öregedni? Te ezt nem értheted MacLeod. Olyan érzékeny volt, olyan sebezhető, a szülei a széltől is óvták… Az élete a festészetről és a költészetről szólt. Olyan volt, mint egy törékeny virág, mint a remegő gyertyafényről dúdolt dal. Végül azt mondtam neki, hogy elmegyek egy olyan útra, ahonnan talán nem térek vissza. Kitaláltam valami fontos üzleti utat, hogy távoli helyekkel kell felvenni a kapcsolatot. Arról beszélt, hogyan fogjuk megünnepelni, ha visszatérek… Megpróbáltam elmondani neki, hogy nem térek vissza… hogy jobb lenne, ha visszatérne a családjához, Angliába. De meg sem hallotta, amit mondok. - Megrázta a fejét, visszaidézve régi emlékeit. - Huszonnégy éves volt, amikor elhagytam, 1924. május 12-én, de még mindig úgy viselkedett, mint egy gyerek. Emlékül adtam neki akkor azt a kötetet, meg az aranypénzt, amit annyira szeretett. Reméltem, hogy idővel rájön, mit akartam kifejezni vele, hogy az utunk együtt nem vezetett volna sehova. De most már tudom, hogy sohasem értette meg.

- Ha a levél szavainak hinni lehet, akkor azt kell mondanom, hogy tényleg sohasem bocsátott meg. - MacLeod sóhajtott. - Ráadásul úgy néz ki, valaki ezt be akarja rajtad hajtani, öregfiú. Valakinek ide kellett ezt hoznia, ráadásul: "Óvakodj a hírvivőtől…"

- Igen. Valaki nyilvánvalóan bosszút akar állni. - mosolygott keserűen Methos. - Bárki is, itt volt az éjszaka, amíg aludtam. Hagyott egy üzenetet az ágyamba vésve, meg ezeket a dolgokat a párnámon.

- Üzenetet? - MacLeod a hálószoba felé fordult, hogy szemügyre vegye a szóban forgó bútordarabot.

Az ágy támlájára jelenleg egy Roger Daltrey fejét ábrázoló törölközőt terítettek, elfedvén a fekvőhelyet ért csúfságot. MacLeod a helyzet komolysága ellenére is majdnem felröhögött. Methos bohém stílusa, amit a hálószoba magán viselt, leginkább Hugh Fitzcairn-re emlékeztette. Elhúzta a törölközőt, és szemügyre vette a feliratot. Valaki elég ügyetlenül, de azért jól kiolvashatóan három szót vésett a sötétbarna fába: Édes a bosszú. A kés, amivel megtették ezt a csúfságot a párnán hevert.

- És te hol voltál az éjszaka? - nézett vissza a válla Mac. Methos belerogyott kedvenc karosszékébe, ami égkék színű volt, gazdag minták borították, és leginkább egy trónszékhez hasonlított. Az öreg halhatatlan lakberendezési ízlése enyhén szólva különös volt, legalábbis MacLeod szemében, de a skót meg volt róla győződve, hogy ezzel Methos minden ismerőse így van.

- Itt. - Methos nem nézett fel, hangja tompa volt, és zavarodott. - Nem sokkal azután, hogy eljöttem a klubból, hazaértem, átnéztem a leveleimet, írtam egy kicsit… Az ágyamon ébredtem, alig fél órával azelőtt, hogy megérkeztél.

- Te ezt az egészet átaludtad? - MacLeod szélesen a hálószoba felé intett. - Te aludtad át ezt az egészet? A világ legóvatosabb embere?

- Nagyon vicces. - Methos hangja, érthető okokból, nem tűnt vidámnak. - Csak azt tudom, amikor felébredttem, gyilkos fejfájásom volt.

- Túl sokat ittál tegnap este. - MacLeod úgy nyilatkoztatta ki a szavakat, mint a Végső Igazságot, de Methostól csak egy görbe pillantást kapott jutalmul.

- Jó, ha két sört megittam tegnap este. Egész idő alatt odakint voltam, és a vendégekkel foglalkoztam. Sok dolgom volt, úgyhogy a bort nem is tudtam megkóstolni. Túl sok energiámba került hogy mindenkit elszórakoztassak a vonzó házigazda szerepében. - megveregette a mellét - Bevetettem minden gyöngyöző társasági stílusomat, hogy tényleg emlékezetessé tegyem azt az estét. - Hátrarogyott a székben, és elkínzottan dörzsölgette halántékát, mintha minden energiája elhagyta volna. - Szörnyen érzem magam. Mintha a fejem valaki másé lenne.

MacLeod a legközelebbi székhez lépett, mely egy magas támlájú, aranydíszes, skarlátszínű selyemmel bevont darab volt. Karcsú lábait gazdag faragások díszítették, és a skót nem volt benne biztos, hogy elbírja a súlyát. Végül mégis leült rá.

- Elkábítottak? - kérdezte.

- Nem ettem, vagy ittam semmit, miután hazajöttem. Megjegyzem, a fejem kissé… - tétován intett, mint aki a megfelelő szót keresi, de végül feladta, és megvonta a vállát. - Érted. Mintha éppen az idei sajtgördítő versenyt rendeznék meg benne. Emlékszem, hogy hazajöttem, feltettem valami zenét… írtam pár sort a naplómba…

- Néhány kábítószer lassan fejti ki a hatását. Bármikor beadhatták neked a nap folyamán. - MacLeod hátradőlt a székében. - Át kell ezt gondolnunk, minden szempontból. Aki ezt tette, biztos volt benne, hogy nem fogsz felébredni. És itt állt melletted, késsel a kezében. - szünet - Azt sem tudjuk, férfi, vagy nő. Ez a sor, hogy "Édes a bosszú" nem egy nőről szól?

- Igen. - Methos szerencsétlenül bólintott. - A Don Juan-ból. Byron. A vers nincs benne abban a gyűjteményben, amit Molly-nak adtam, de emlékszem, nagyon szerette. Talán még nálam is jobban ismerte Byron műveit, pedig én láttam, ahogy írja őket.

- Igen, tudom. - MacLeod megpróbálta nem fokozni a kettejük között megjelenő feszültséget, amit Byron említése okozott. - Gondolom, Molly maga nem hozhatta. Már vagy száz felé járhat, igaz?

- Május 1.-én született, 1900-ban. - Methos lesütötte a szemét. - Igen, száz éves lenne, de nem hinném, hogy él még. A levél azt sugallja, hogy öngyilkos lett a megírása után, ahogy a verseskötetben talált pók is erre utal.

- Egy pók segítségével lett öngyilkos? - MacLeod hitetlenkedett. - Nem valószínű. A Fekete Özvegy nem olyan veszélyes, mint azt az emberek hiszik. Egy Molly korú fiatal nő… mennyi is… harminchét… nem lehetett rá veszélyes.

- Megtette, ha a fejébe vett valamit. Olyan volt, mint egy gyerek. Tipikusan viktoriánus, depressziós lélek, abból a világból, ahol ha egy fiatal nő, odaadta magát egy férfinak mielőtt, az elvette volna, kárhozatot és balszerencsét jelentett. Nagyon is elképzelhető, hogy úgy akart öngyilkosságot elkövetni, hogy megharaptatta magát egy pókkal. Nem tudom, honnan vette, talán az állatkertből. - megvonta a vállát - Egyébként utalt is rá, vagy száz alkalommal. Hogy milyen költői vég lenne. Mint az öreg Kleopátráé.

- Az kígyó volt. - Mutatott rá MacLeod. Methos rámeredt.

- Na ne mondd. - sóhajtott - Akkor is, emlékszem, hogy emlegette a Fekete Özvegyet. De a levelében teljesen egyértelműen utal rá, mire készült.

- Ha megharaptatta magát a pókkal, és meghalt, akkor hogy préselte le a szerencsétlen ízeltlábút a könyvbe? - kérdezte érdeklődve MacLeod.

- Azelőtt is megtehette, hogy öngyilkos lett, egy másik darabbal. - Methos kipréselt egy mosolyt. - Inkább az az érdekes, ki hozta ezt ide.

- Rokon? Barát? Vagy egy barát, rokon, leszármazottja. - MacLeod felvonta a szemöldökét, de Methos nem tudott biztosat mondani.

- Egyetlen gyermek volt. Csak a szülei éltek, amennyire tudom. Persze lehet, hogy férjhez ment később, de a nevét megtartotta…

- Vagy talán házasságon kívül született gyermeke. Talán ez is hozzájárult ahhoz, ami vele történt. Lefogadnám, hogy a gyereke a gonosz, hűtlen szerető, Stephen történetén nőtt fel. - MacLeod elvigyorodott, de Methos nem viszonozta. - A fontosabb, hogy honnan tudta MMolly, hogy a rosszfiú Stephen, nem más, mint Methos, a halhatatlan? Gondolom, te nem mondtad el neki.

- Persze hogy nem. - Methos fel-alá kezdett járkálni a szobában, miközben kezeit önkéntelenül végig- végighúzta a bútorokon. MacLeod nem állta meg, hogy felfigyeljen az egyes darabokra. Jól emlékezett az öreg halhatatlan eklektikus összevisszaságban berendezett párizsi otthonára, ahol először találkoztak. Hát ez a lakás, ha lehetséges, még vegyesebb volt. Sötétkék fal, sárga mennyezet. A hálószoba ragyogó fehér, természetes színű fabútorokkal berendezve, és gyanúsan drága szőnyegekkel díszítve. Minden lehetséges felületet elborítottak a mindenféle mütyürkék, a műanyag figuráktól, a szemmel láthatóan felbecsülhetetlen értékű, nagyon régi, kézzel festett porcelán figurákig. Egy hatalmas méretű mahagóni földgömb, aprólékosan megmunkált, igazi műremek. A gigantikus könyvespolc, rajta kötetek százai. Ez a lakás kétségkívül maga volt Methos.

- Csak annyit mondtam neki, hogy nem az vagyok, akinek gondol, és én nem tudok megfelelni gyerekes fantáziája elvárásainak. - szünetet tartott - Vagy valami hasonló frázist. Sohhasem mondtam el neki, ki is vagyok valójában. Az egyetlen név, amit ismert, Stephen Blackwood-é volt, amit viszonylag rövid ideig viseltem. Moszkvában vettem fel 1911-ben, amikor egynémely okból kifolyólag, végigutaztam azt az országot, Nem sokkal utána ismerkedtem meg Molly családjával, és nem láttam okát, hogy más néven mutatkozzam be. - összeráncolta a homlokát - Talánn valamelyik családtagjának sántított a történetem, és elkezdett nyomozni utánam. Nem nagyon kedveltek.

- Ami visszavisz az én feltevésemhez. - MacLeod felállt. - Rendben, öregfiú. Legjobb lesz, ha a végére járunk. Meg kell tudnunk, hol élt Margaret Perceival, és hogy élnek-e még hozzátartozói. - megrázta a fejét - Csak tégy meg egy szívességet, rendben? Egy szép, nyugodt, csendes napon, már ha még lesz ilyen, ülj le, és állíts össze egy listát azokról a becsavarodott tökfilkókról, aki szerte a világban rád vadásznak. Lehetőleg, még mielőtt a következő nemcsak az ágyadat fogja összekarcolni. - Egy mosolyt, és egy mély sóhajt kapott válaszként. - Meg fogjuk találni őket.

- Az éjszaka megölhetett volna, Mac. Itt volt, késsel a kezében, és én még csak nem is tudtam róla.

- Igen. - MacLeod barátja vállára csapott. - De ez talán nem is a gyilkosságról szól, hanem a bosszúról. Azt kell hinnem, ha meg akart volna ölni, már megtehette volna.

- Hacsak nem vár valamire… a halála évfordulójára… a megfelelő holdállásra. - Keményen belerúgott kávézóasztalla masszív, faragott lábába, mire az asztal lapján álló metronóm őrült ingázásba kezdett. Mintegy válaszul, megszólalt a telefon. Az öreg halhatatlan nem mozdult, hogy felvegye, mire MacLeod megelégelve a csörgést, felvette a kagylót, és Methoshoz vágta, aki önkéntelenül elkapta azt.

- Halló. - Reménykedő arckifejezéssel szólt bele a kagylóba, de MacLeod látta, ahogy kiábrándulttá válik. - Szia Joe. - A Hegylakó fülét megütötte a Figyelő neve, és eszébe jutott jövetele eredeti célja. - Öö… nem, most nem alkalmas. Később megbeszélhetjük? - Hosszú szünet, mialatt MacLeod megpróbált mindent megtenni, hogy közömbösnek látsszon. Methos szemmel láthatóan nem vett róla tudomást, ami a legbiztosabb jele volt annak, hogy az öreg halhatatlan feszülten figyeli őt. Joe mondott valamit a vonal másik végén, ami mosolyra fakasztotta Methost. - Igen, rendben van… Nem… - Tekintete kissé elborult. - Nem, nem hallottam semmit… Persze, hogy az igazat mondom, mi okom lenne… Igen, biztos. - sóhajtott - Nem hinném, hogy jó ötlet. Az történt, hogy… - félbeszakította mondanivalóját, de hogy Joe torkolta le, vagy MacLeod jelenléte miatt, ezt a Hegylakó nem tudta eldönteni. - Nézd, ne aggódj emiatt, rendben? Majd személyesen megbeszéljük. Igen, tudom, mire képes… Nem, én… Joe, megengednéd, hogy befejezzem? Rendben van. Kapcsolatban maradunk, és minden rendben lesz. - az öreg halhatatlan felsóhajtott - Nézd, legjobb lesz, ha odamegyek. Kicsit furcsán állnak most a dolgok. MacLeod is itt van velem, és… Igen, tudom. Tudom, Joe! Nem fogok… Ne törődj vele. Nemsokára találkozunk… Igen. Remélem maradt még abból az angol sörből. - Letette a kagylót. MacLeod felvoonta a szemöldökét.

- Valami baj van?

- Nem. Figyelő ügylet. - MacLeod bólintott, de szemei elárulták, hogy nem hisz Methosnak. Persze, ez első osztályú kifogás volt, hogy ne kelljen őt beavatni a beszélgetés részleteibe. Amikor megismerkedtek, még elhitte volna, hogy Adam Piersonnak titkos Figyelő feladata lehet, de az az idő már elmúlt. A seacouveri Figyelők legtöbbje tisztában volt Methos halhatatlan voltával, még ha az öreg igazi kilétét Joe titokban tartotta.

- Remek. Egyikőtök már megint igazolatlanul hiányzik, vagy ilyesmi?

- Igen. - halvány mosoly - Felteszem, ez történt. - hirtelen elvigyorodott - Gyerünk. Megígértem Joe-nak, hoggy mindjárt ott leszünk.

- Gondolod, elmondjuk neki, ami itt történt? - intett MacLeod a levél és a könyvecske felé, de Methos máris felkapta őket, és kabátja zsebébe süllyesztette.

- Miért ne? - Az öreg halhatatlan már félúton járt az ajtó felé.

- Mert valaki rád vadászik. És az ilyen fickóknak megvan az a rossz szokása, hogy elrabolják, molesztálják, fenyegetik a hozzád közel álló embereket és a szomszédaidat. Az utolsó, amire most Joe-nak szüksége van, hogy valami becsavarodott halandó elkapja, a száz-évvel-ezelőtt-összetört-szív bosszúja ürügyén. Ha nem vetted volna észre, az utóbbi időben elég sok mindenen keresztülment, a mi jóvoltunkból.

- Ő jól van. - mondta halkan Methos.

- Biztos vagy benne? - MacLeod elszántan elkapta Methos karját, ahogy kiléptek a lakás ajtaján. Az öreg halhatatlan jéghideg tekintetével találkozott, ami eszébe juttatott valamit. Régi emlék egy jég-kék szempárról, ami mosolyogva gyilkolt, de Methos szeme zöldes barna volt… Megrázkódott. - Joe mostanában különösen viselkedik. Összerándul minden árnyéktól, megrémül minden apró reccsenéstől a háta mögött. Tényleg be akarod avatni? Szerintem pihenésre lenne szüksége.

- Nem. - Methos keze önkéntelenül kinyúlt, és elkapta a Hegylakót. Egy másodpercre ujjai görcsösen rákulcsolódtak MacLeod vállára, ujjait mélyen belevágta a másikba, szeme úgy villámlott, mint azé a kék tekinteté, ami az előbb rémlett fel a skót előtt… Duncan önkéntelenül megrázta a fejét… nagyon lassan az öreg halhatatlan ellazította magát, keze oldala mellé hullott. Halványan, zavartan elmosolyodott. - Joe remekül van. Nincs szüksége pihenésre. Nekem van szükségem az ő segítségére.

- De miért az övére. - MacLeod hangjában nyílt kihívás bujkált. Methos megrántotta a vállát.

- Ő a barátom. Ő megérti… megért dolgokat. Segít a felszínen maradni.

- Van valami kettőtök között. Történt valami, amit titkoltok előttem. - Most MacLeod kapta el az öreget ugyanúgy, ahogy pár másodperce fordítva történt. - Valami, ami érdekli a rendőrséget? Az Archville-i rendőrséget?

- MacLeod… - Methos megpróbálta kiszabadítani a másik szorításából de nem volt rá képes. A Hegylakó a falhoz lökte a karcsú alakot, nem kimondottan finom mozdulattal.

- Segít a felszínen maradni? - MacLeod gúnyosan visszhangozta Methos szavait. - Hogyan? Miért van az, hogy alig látok vidámságot kettőtök között mostanában?

- Barátok vagyunk. - Methos végül félrelökte a Hegylakót, és megigazította ruháját. Nem sokat lendített rajta, hiszen öltözéke még újkorában sem volt elegáns. - Sok minden történt mostanában, ami közelebb hozott minket. Sokat segített nekem Lengyelországban, tudod jól.*

(*Aki még nem olvasta a "Vértestvéreket", jobban teszi, ha bepótolja, mielőtt tovább vesszük a történetet… Megvolt? A "Műtárgyak" is? Akkor nem kell magyaráznom. Gyerünk tovább! a ford.)

- De miért csak most tört ez ki rajtatok? Közvetlenül utána még alig beszéltetek egymással. Az alatt történt valami, amíg Amandával utazgattam.

- Ő megérti a helyzetemet. - Methos szemei összeszűkültek. - Azt hiszed, és öltem meg azt a rendőrt, Archville-ben.

- Igen. - MacLeod nem akart ennyire nyíltan, ennyire nyersen fogalmazni, de Methos feldobta a labdát. - Azt hiszem. Te, vagy a titokzatos barátod.

- És azt hiszed, Joe segít nekem eltusolni? - Ragyogó mosoly öntötte el az öreg halhatatlan arcát, szemei gúnyos-rosszindulatú fényben égtek. - Miért tenné? Nem fenyegettem megg őt, ezt még a hülye is láthatja. Vagy talán Joe segített nekem a gyilkosságban? Esetleg eltűntetni a testet? Az elméleted tele van lyukakkal, Hegylakó. - félrelökte a magasabb férfit az útból - Most, ha nem bánod, szeretnék elmenni. Dolgom van.

- Rejtegetsz valamit, Methos. - MacLeod nem akarta elengedni a másik halhatatlant, de valamiért képtelen volt megállítani. Egy pillanatra érezte, hogy Methos léptek lelassulnak, de utána megint a normál tempóra váltott. Az öreg nem nézett hátra, de MacLeod hallotta a hangjában bujkáló kajánságot.

- Most jössz, vagy nem?

- Gondolod, hogy szem elől tévesztelek? - Gyorsan a vékony alak után indult, és mellé szegődött. Methos nem nézett rá, de Duncan látta, milyen ellentétes érzelmek hullámzanak az arcán, és a szemében. Az öreg halhatatlannak nyomja valami a szívét… valami nagy, sötét és aggasztó dolog. Valami, amihez képest a múltból felbukkant barátnő bosszúálló szelleme semmiségnek tűnik. A Hegylakó hidegen elmosolyodott magában. Ki fogja deríteni, mi az. Hamarosan.

***********

A klub csendes volt, és kihalt, amikor megérkeztek. A szélesre tárt bejárati ajtó azt mutatta, hogy Joe éppen a nyitás előtti sepregetés-szellőztetés szertartását végzi, ami azért volt meglepő, mert ezt a melót az utóbbi időben Methosra testálta. Methos kellőképpen gyűlölte ezt a feladatot. Mielőtt állandó kisegítővé kárhoztatták volna, kínosan ügyelt rá, hogy mindig elég későn érkezzen ahhoz, hogy fel kelljen söpörnie, és legfeljebb a székek elrendezgetésében segített, mielőtt elfoglalta volna kedvenc helyét a bárban, egy hideg sörrel a kezében. Joe kiváló érzékkel ráérzett az öreg halhatatlan e gyengéjére, és elsők között adta ki neki ezt a feladatot. Methos elkeseredetten felsóhajtott. Ha Joe takarítani kezdett, akkor be is fogja fejezni, vagy ami még valószínűbb, vele fogja befejeztetni, mielőtt beszélhetnének. Dawson hiába volt Figyelő, hős, és hűséges barát. Itt és most bártulajdonos volt, és holmi őrült gyilkosok nem tántoríthatták el a takarítás, és pohártisztogatás, nyitás előtti, szent szertartásától.

- Talán várjuk meg odakint, amíg befejezi. - javasolta, miközben az ablakon át kukucskált befelé, hogy megpillantsa Joe-t. MacLeod megrázta a fejét.

- Nem akarom vesztegetni az időt. Beavatjuk Joe-t, ha ez a feltett szándékod, de nem akarom jobban belesodorni, mint amennyire feltétlenül szükséges. Elintézzük, és már megyünk is. Megértetted?

- Persze. - Methos belépett a klub hideg belsejébe. Szomorúan állapította meg, hogy a helyiségnek egy alapos takarításra van szüksége, a tegnapi buli nyomai még ott voltak mindenütt. Az asztalok tömve voltak piszkos poharakkal, ételmaradékkal, szalvétadarabokkal, a padlóról nem is beszélve. A tegnapi buli szemmel láthatóan itt fejeződött be, miután ő elment. Körülnézett.

- Joe? - Semmi válasz. Meglepődött. Joe ritkán hagyta nyitva az ajtót, ha a hátsó részben tartózkodott. - Itt vagy?

- Methos? - mély hang válaszolt, nem Dawsoné, de ismerősé. Methos gerincén jeges érzés futott át.

- Daniel? - előrelépett, és a sötétbe bámult. - Te vagy?

- Igen. - A tengerész lassan, bizonytalanul botorkált elő. Ruhája és haja poros volt, homlokából vér szivárgott, Felemelte egyik kezét, és végigsimította a koponyáján. Methos látta, hogy öklein friss horzsolások vannak, mint aki verekedett.

- Mi a fene történt? - léptek visszhangzottak mögötte, ahogy MacLeod közeledett, mire mindketten megrándultak. Daniel halványan elmosolyodott a skót láttán.

- Duncan. - udvariasan bólintani akart, amit a nyilvánvaló fájdalom megakadályozott.  Homlokához nyúlt, és csodálkozva bámult véres ujjaira.

- Hol van Joe? - Methos agyában egyre nőttek a baljós előérzetek. Hirtelen a könyv és a levél, mintha mázsás súllyal húzta volna a zsebét. Daniel a bárpultnak támaszkodott.

- Nem tudom. - Elkapta Methos karját, mintha megtántorodott volna. Methos támogatta, habár saját lábai is megremegtek kissé. - Itt volt az a fickó…

- Halandó? - Methos rájött mekkora hülyeséget kérdezett. - Hogy nézett ki?

- Körülbelül olyan idős, mint te. Kicsit alacsonyabb. - Daniel megdörzsölte a halántékát. - Kék szemek. Nagyon világos, kék szemek. Angol akcentusa volt, mint neked, lágy hangja. Fenyegető, de nagyon teátrális. Sohasem láttam azelőtt. - megvonta a vállát - Különös volt. Idejött, úgy tűnt, Joe ismeri. Beszélgettek, de… Nem tudom. Birkóztunk. Joe nem akart vele menni, és én közbeléptem, hogy segítsek, de akkor… bumm! - újabb vállvonogatás - Valami leütött. Amikor felébredttem, itt feküdtem, Joe sehol, se a fickó. Ez volt a kezemben…

Egy ismerős, fekete papírlapon, ismerős, ezüst tintával írott, ismerős, három szó: Édes a bosszú. Methos elvette a papírt, és lesütötte a szemét.

- Mit jelent? - Daniel hangja mohón kíváncsinak tűnt. - Ismerős szavak. Valami versből van. Az anyám imádta őket, és sokat olvasott nekem, kiskoromban. - elgondolkodott - Byron, ugye? A Don Juan-ból.

- Igen. - Methos annyira szorította a papírt, hogy összegyűrődött. Duncan elvette tőle.

- Jelent ez valamit a számodra? - Daniel Methos arcát fürkészte, de az öreg halhatatlan tekintete kiismerhetetlen volt. - Ki vitte el Joe-t?

- Nem ismerted fel egyáltalán? - MacLeod hangja gyanakvó volt, arra figyelmeztetett, hogy észrevett valamit Daniel, Methos iránt tanúsított, különös figyelméből.

- Nem láttam még errefelé, ha erre gondolsz. Biztos, hogy nem jár a klubba. Hacsak…

- Hacsak? - visszhangozta Methos, tekintete Danielébe mélyedt.

- Minél jobban belegondolok, egyre inkább az az érzésem támad, hogy ismerem valahonnan. Arra a különös fickóra emlékeztet, Arcville-ben. De akkor hosszú, göndör haja volt, meg szakálla… Mégis, mintha ő lett volna. - bizakodva elmosolyodott - Adtam valami támpontot?

- Methos? - MacLeod hangja több volt, mint figyelmeztető, ami azt sugallta az öreg halhatatlannak, hogy nagyon kellemetlen élményekben lesz része, ha tovább folytatja a titkolózást. Methos arca elszürkült.

- Nem tudom, ki az a fickó, MacLeod. - Ez nem volt valami meggyőző. A Hegylakó szemeiben leplezetlen düh villant.

- A barátod. Mind a ketten, Joe, és te is ezt mondtátok. Most akár ő volt, akár nem, vele fogjuk kezdeni a keresést. Joe élete a tét.

- Nem. - Methos megrázta a fejét. - Nem tudom…

- Fejezd be. Ne merészelj hazudozni tovább nekem! - MacLeod elkapta Methos nyakát, és a bárpultnak szorította. A pult éles pereme az öreg halhatatlan hátába vágott, annyira, hogy elakadt a lélegzete, és majdnem átesett a pult másik oldalára, ahogy MacLeod tovább folytatta a megkezdett mozdulatot. Daniel elkapta a Hegylakó karját, és egy határozott mozdulattal félrelökte.

- Hagyd őt, Duncan. - hangja figyelmeztető volt. MacLeod szúrósan ránézett.

- Ha tudod, ki kapta el Joe-t, Methos, nagyon ajánlom, hogy mondd el nekem végre. - Hátrébb lépett, de a fenyegetés nem tűnt el a hangjából. Methos felegyenesedett, köhögött néhányat, és megpróbált egyenletesen lélegezni. Arcán valami gyerekesen nyűgös kifejezés keveredett, jó adag bizonytalansággal.

- Nem tudom, ki kapta el. Nem tudom, ki lehet az a fickó. - felelte reszketeg hangon. - Te ezt nem érted, MacLeod…

- Nem. Te nem érted. - Duncan félrelökte Daniel karját, és az öreg halhatatlanra vetette magát. - Tudod, ki az az ember. Joe is tudja. Vagy tévedek?

- Mac…

- Bármi okod is van rá, hogy titkolózz, ajánlom, hogy átkozottul nyomós érv legyen, Methos. - Egy hatalmas, kemény marok ragadta meg az öreg halhatatlan ingét. - Ha bármi történik Joe-val… bármi… megfizetsz érte. Megértetted?

- Igen. - Ha Methos arca eddig szürke volt, akkor most fehérre változott. Bólintott. Nem nézett MacLeodra. A Hegylakó szintén bólintott.

- Remek. - elengedte a másikat, és elfordult, hogy elmenjen.

- Most mi lesz? - kérdezte Daniel. Duncan barátságtalanul rámeredt.

- Tartsd szemmel. - szemével intett Methos felé. - Valaki már megint vadászik rá. Én megyek, és megkeresem Joe-t.

- De… - Methos előrelépett, de MacLeod tekintete megállította. - Ez téves riasztás, MacLeod. Ő nem tehette. A fickónak, akivel Arcville-ben voltam, nincs oka, hogy elrabolja Joe-t, esküszöm…

- Talán. - MacLeod fölényes, arrogáns pillantással nézett le rá. - De amíg meg nem mondod, ki az, és hol találom, nem tudok hinni neked. Nos? - Szótlanul bámult rá, amíg a csennd meg nem sűrűsödött közöttük, de Methos nem válaszolt. Mintha csalódottság költözött volna MacLeod szemeibe, majd felsóhajtott. - Akkor majd látjuk egymást. Remélem.

- Mac… - Methos Duncan után lépett, de Daniel megállította. Meglepetten nézett a tengerészre. - Mit akarsz? Miért mondtad neki ezt az egészet?

- Ssh. - Daniel várt, amíg MacLeod végleg eltűnik, mielőtt Methoshoz fordult. - Valamit mondanom kellett. Joe ötlete volt.

- Joe? De te…

- A fickó, akit említettél, idejött. Azt hittem, már magadtól is rájöttél. - Daniel idegesnek tűnt. - Várnak rád. Azt mondták, beszélnetek kell.

- Kronos? - A Methos szemében felvillanó öröm mosolyra fakasztotta Danielt.

- Ha tényleg így hívják. Kíváncsi vagyok…

- Hol van? - Methos izgatottan pillantott körbe, mintha azt hinné, hogy öreg barátja mindjárt előbújik a pult alól. Daniel a hátsó ajtó felé intett.

- Erre. - átvágtak a báron. - Mellesleg, ki ez a fickó? Miért olyan nagy titok, hogy itt van? Úgy értem, MacLeod nem…

- Hosszú történet. - Methos előresietett. Daniel mosolyogva nézte az öreg halhatatlan hátát. A mosoly valódinak tűnt, és egyre szélesedett, ahogy Methos elhagyta a bárt. A hátsó kijáratnál egy autó parkolt. Daniel felé intett, és Methos beszállt a vezető melletti ülésre.

- Hova megyünk? - az izgalom elmosta hagyományos óvatosságát. Daniel szélesen rávigyorgott.

- Követjük az utasításokat, amiket kaptam. - beszállt Methos mellé, és beindította az autót. - Hosszú út lesz.

- Ne törődj vele. - bámult ki Methos az ablakon. Kicsit zavarban volt, de a tudat, hogy találkozhat barátaival, elnyomta a Duncan iránt érzett aggodalmait. - Csak vezess.

- Kérésed számomra parancs. - Daniel gázt adott, és a kocsi elindult. A halandó Methosra bámult. Az öreg halhatatlan nem vette észre a tengerész szemében csillogó szikrákat, amelyek fenyegetést és rosszindulatot tükröztek. Kronosra gondolt, a levél és a verseskötet, amik a zsebében voltak, elhalványultak a tudatában. Még arra sem figyelt fel, hogy vajon hogyan került Danielhez Margaret Perceival kedvenc idézete, azon darab fekete papíron, amit MacLeod elvett tőle a bárban.

************

- A pokolba vele! - MacLeod vadul belebokszolt a falba, amikor ránézett a fekete papírdarabra, amit a bár óta szorongatott. Átkozott szavak, hátborzongató, ezüst tintával felírva… Mintha beleégtek volna MacLeod agyába. Fájt. Fájt, ami történt, de a düh nem engedte ezt az érzést elhatalmasodni benne. Methos lakásának ajtaja előtt állt. Zsebre vágta a levélkét, és a kilincs felé nyúlt. Nem okozott neki gondot, betörni a lakásba, és hamarosan ott állt a szükségtelenül nagy nappali közepén. A kék falak, és az egyedi berendezés kissé csillapították dühét, de az elszántságát nem.

- Rendben van, öregember. Nézzük, mit találunk. - MacLeod először a hatalmas íróasztal tartalmát nézte végig. Methos elhallgatott előle valamit, ami Joe életébe kerülhet, de MacLeod elszánta magát, hogy kideríti. Ha van valami összefüggés Methos misztikus haverja, és Margaret Perceival becsavarodott leszármazottja között, itt biztosan talál rá utalást.

Az öreg halhatatlan a legkülönbözőbb bizarr emléktárgyakat és furcsaságokat halmozott fel a lakásában. Leveleket 1816-ból, amiket a "National Geographic"-ból kivágott, az ókori Rómát ábrázoló térképbe csomagolt. Több száz éves levelek, íróktól, művészektől, akiknek legtöbbje már legenda. Régi újságok, dokumentumok. Levelek vagy száz halandó barátnőtől, mindegyikük régen elporladt már. Egy különös emlékkönyv, amiben Methos ismerőseinek üdvözletei sorakoztak, néhányukat MacLeod felismerte… sőt személyesen ismerte… akik mind meghaltak még 1920. előtt. Felsóhajtott. Tű a szénakazalban.

Már félig átnézett egy 1926-ból származó naplót, ami nem is említette Mollyt, annak ellenére, hogy Methos alig két éve hagyta el, amikor eszébe jutott Methos nevezetes naplója. A krónika, amit az öreg halhatatlan az írás feltalálása óta vezet. Tudta, hogy itt kell lennie valahol, akkor most miért vesződik ezzel az összevissza firkált 1926-os zsebnaptárral? Félredobta a kötetet, és további felfedezőútra indult. Kicsit megingott az elhatározása, elvégre tisztában volt vele, hogy Methos számára az a bizonyos "Napló" többet jelent bárminél a világon. De a düh félresöpörte aggályait. Methos jó kezekben van Daniellel. Még egy órával ezelőtt is, MacLeod a tengerészt gyanúsította volna az egész kalamajkáért, de a Methos titkolódzása felett érzett indulatok kimosták belőle ezt az érzést. Úgy tűnik, hogy Methos van az egész zűr középpontjában, már megint, és Daniel csak szenvedő fél, ugyanúgy, mint a többiek. Mégis, volt valami, ami nem volt kerek a tengerésszel kapcsolatban… de MacLeod nem tudott rájönni, micsoda.

Az egész Arhville-ben kezdődött, amíg ő nem volt a közelben, hanem Amandával utazgatott. Ki kell derítenie ki ez a misztikus barát, aki rendőröket gyilkol, eltűnik, és amikor felbukkan elrabolja Joe-t. Aki hol visel szakállt, hol nem. Akinek kilétét mind Joe, mind Methos a végsőkig titkolja. Aki a jelek szerint azért jött ide, hogy bosszút álljon az öreg halhatatlanon, egy régen összetört halandó szív miatt, de még ez sem elég ok Methos számára, hogy elárulja őt. Duncan megrázta a fejét. Ennek így semmi értelme.

A könyvespolcon kötetek százai sorakoztak, látszólag a legnagyobb összevisszaságban. MacLeod minden egyes darabot szemügyre vett, de nem találta a naplót. Ott volt Jules Verne összes műve, illusztrált kiadásban, a "Háború és béke" oroszul, az első kiadás, magának az írónak az ajánlásával. Artúr király mondái, az "Az Apokalipszis Lovasai: Tény vagy fikció?" című könyv három kiadása, több kötet Harry Potter, majd Ismerd meg a gombákat, Origami, regények, gyermek és ifjúsági kiadványok, orvosi, tudománytörténeti, filozófiai könyvek, olyan sokféle, hogy MacLeod a címek olvastán is szédülni kezdett.
A legalsó polcon végül megtalálta, amit keresett. Nehéz, bőrkötéses darabok, némelyikük nagyon öreg és megviselt. Az egyik kötet gerincén az 1924. évszám szerepelt. MacLeod felütötte a május hónapnál. A történteket reszketeg kézzel írták, mintha hajón, vagy más, instabil közlekedési eszközön készült volna. Leírta hogyan búcsúzott el tőle könnyek között Molly, hogyan adta át neki a verseskötetet, és az aranypénzt. Tárgyilagos, szinte szívtelen megfogalmazás volt, de MacLeod érezte a sorok között megbújó keserűséget. Két fényképet is talált. Az egyiken Methos volt, korabeli ruhában, a másikon feltehetően Molly. Magas, vékony, sötét hajú, és kreol bőrű lány, mint aki nagyon sok időt töltött a szabad ég alatt. Emlékeztette valakire Duncant, de nem ugrott be, kire. Visszatette a naplót, és a szeme megakadt a 2000. feliraton. Kikereste az Archville-re vonatkozó részeket, és olvasni kezdett.

Daniel Reuben megjelenésével kezdődött, aki felbérelt két kisfiút, hogy adják át az üzenetét Methosnak, majd Joe-hoz mentek. MacLeod kezdett hozzászokni az öreg halhatatlan csapongó stílusához: néha egészen részletesen leírt bizonyos dolgokat, máskor alig érthetően utalt másokra. MacLeod elmosolyodott hogyan jellemezte Methos új ismerősét, Danielt, a tengerészt.

Elég röhejes volt, de Daniel nagyon szeretett volna a védelmezőm szerepében tündökölni. A Kiscserkész is folyton ezt teszi, és bár Daniel nem kifejezetten egy Mark Anthony - igaz, elég nagyra nőtt - boldogan engedtem magam elé. Tudtam, ki vár rám odabent, vagy legalábbis sejtettem - végül is, azt gondoltam, így lélegzethez jutok, amíg azok ketten lefoglalják egymást. Daniel ideálisnak tűnt, hogy felfogja a kistestvérem tomboló haragjának első kitörését. (Milyen régen hívtam őt kistestvérnek… és hogy utálta.) Akárhogy is, harcoltunk egy kicsit, és vitatkoztunk, azt sokat. - Nem tudtam eldönteni, hogy a kardomat hozzam-e elő, vagy azt az 1969-es évjáratú "Möet Et Chandon"-t, amit különleges alkalmakra tartogatok. Azaz tartogattam, mert utólag jutott eszembe, hogy múlt áprilisban felbontottuk, valami ünnep alkalmából, és már megittuk. Mindegy. A bomba miatt úgyse lett volna rá idő. Akkor nem érdekelt annyira, de ahogy most itt ülök, és látom mekkora kárt okozott, arra gondolok, hogy jó lenne valami úton-módon kárpótlást szerezni. Talán meg kellene alapítani a Halhatatlanok Nemzetközi Jogvédő Szervezetét, ilyen esetekre. Most mit kezdjek ezzel a hat lyukkal a mennyezeten, ráadásul a vadonatúj ablakom is felrobbant. Megint mindegy. Amikor felébredtem, úgy éreztem magam, mint aki hat menetet lezavart Kronossal, az egyik legmorózusabb napján. A gyilkosok és pszihopaták miért csak utólag kopogtatnak az ajtón? Ötezer éves vagyok, de erre még nem sikerült rájönnöm.

"Kistestvér? Vajon ki lehet Methos kistestvére?" - MacLeod leengedte a könyvet, és elgondolkodott. Az öreg halhatatlan legjobb tudomása szerint, csak a régi bajtársait, a hírhedt Lovasokat hívta a testvéreinek. De ők mind halottak, lefejezve pihennek névtelen sírjaikban, valahol Franciaországban. Elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett Kronos halálára. A leghatalmasabb Serkentés volt, amit valaha átélt, és amit különös módon megosztott Methossal. Egy percig egyek voltak, egyetlen percig érezte az ötezer év súlyát, minden igazságát, tudását és keserűségét. Methos. Methos ott volt, hogy befogadja a Serkentés egy részét, hogy beteljesítse egy több ezer éves fogadalom kötelékét. Egy Szertartásét, amit már régen elfeledett a világ. MacLeod meleg, barna szemei megkeményedetek a gondolatra. Zavaros emlékek, elveszettség, az elméjében kavargó visszhangok, egy olyan emberé, aki visszautasította a halál tényét. Megint a naplóra meredt, hideg, kemény tekintettel és gondolatokkal a fejében, olvasni kezdett.

Először nem értettem. Talán soha nem is fogom. Kit érdekel? Néhány percre újra önmagam voltam, aki valaha… és nagyszerű volt. Semmi rossz, semmi bűntudat, semmi zavarodottság - csak színtiszta ragyogás. A kardommal a kezemben, hallottam a többiek sikolyát. Egy csata sűrűjében voltam megint, és senkinek sem volt esélye ellenem. Meg tudtam volna ölni, persze, amiért elrohant, és otthagyott. Most is meg tudnám ölni, mert elment, és nem ad hírt magáról. Idegesítő fickó. Vajon miért örülök mégis ennyire, hogy visszajött? Mégis, amikor visszagondolok a föld alatti harcra, minden gyönyörére, és félelmére - tudom, miért vagyok olyan boldog, hogy visszakaptam. Nélküle nem vagyok önmagam. Most már tudom. Amikor elment, valaki más voltam. Inkább halandó, mint halhatatlan… inkább Figyelő, mint harcos. Nem hibáztathatom ezért MacLeodot sem. Csak azt teszi, amit helyesnek vél. De most… Most, amikor visszagondolok, hogyan vágtam apró darabokra azokat a halandókat, akik az éltükért harcoltak - és tudom, hogy megtaláltam önmagam. Furcsa, hogy ehhez pont egy vérfürdőre volt szükségem. Furcsa, hogy egyáltalán nincs bűntudatom. Még csak azzal sem mentegetem magam, hogy azok a fickók meg akartak ölni. Éppenséggel Én akartam megölni őket, és meg is tettem.
És most itt ülök, és azon gondolkodom, hogy mikor látom megint, és tudom, hogy valami megváltozott bennem. Amikor legutóbb kinyitottam ezt a könyvet, még féltem attól, mi lesz, ha találkozom vele. Miután megtudtam, hogy életben van, féltem, mennyire maradt önmaga. Mennyire maradhatott, mindazok után, amin átment, mindazok után, amin mindnyájan átmentünk? Nagyon megváltozott? Tudom, hogy ez nem számít, hiszen mindnyájan változunk. Most megint várom, hogy megjelenjen, és boldog vagyok, hogy Joe megőrzi a titkomat. Persze tudom, azért teszi, hogy megvédje MacLeodot, de hálás vagyok neki érte. Egész éjjel ezt éreztem, és semmire sem vágyom, mint hogy megoszthassam ezt MacLeoddal. Átkozott Hegylakó, sohasem értené meg. Sohasem fogadná el. Amit tettem, azt legalább annyira róla is szólt… Nem merek arra gondolni, mi lesz, ha ezek ketten megint találkoznak. Egy bólintás, üdvözlésképpen, és apró darabokra vágják egymást. És biztos vagyok benne, hogy még élveznék is. Így van ez, ha barbárokkal lóg az ember.

Barbárokkal, és opera-mániásokkal.

Kíváncsi vagyok, mit csinálhat a legnagyobb barbár ma éjjel? Talán jobb, ha nem tudom. Ha kitalálnám, hogy éppen valami vonzó, fiatal nőt szed apró darabokra, talán bűntudatom lenne. És az elrontaná ezt a gyönyörű naplementét.

A könyv kiesett Duncan ujjai közül. Lehunyta a szemét, de a napló töredékei beleégtek az elméjébe, és ott kergették egymást. Miután megtudtam, hogy életben van... Nélküle nem vagyok önmagam. Most már tudom… valami vonzó fiatal nőt szed apró darabokra… Kronossal, az egyik legmorózusabb napján…
Megrázta a fejét. Az nem lehet. Látta, ahogy Kronos meghalt. A fejét vette, érezte a Serkentését. Persze, voltak pillanatok, hogy kételkedett. Amikor megjelent Ahriman, vagy amikor a Beavatkozók megkavarták az elméjét, hogy megpróbáljanak visszahozni egy halott halhatatlant a túlvilágról, mert a kutatásaik azt mondták, hogy van rá esély. És ott volt Peter Kerensky, aki az őrületbe kergette, csak azzal, ahogy kinézett… jég-kék tekintet, amely mosolyogva gyilkolt… Még erősebben megrázta a fejét. Kronos halott. Annak kell lennie. Nem volt semmi esély arra, hogy az a hülye szertartás, amit két részeg halhatatlan játszott évezredekkel ezelőtt, valósággá váljon Lengyelország hegyei között, hogy felélesszen egy lelket, aki már több mint három éve halott volt. Nem. Ez nem lehetséges. Vagy ha igen, miért tartotta Joe ezt titokban? Mi oka lehetett rá?

Tudta a választ. A Figyelő őt akarta védeni. Ahogy a napló szavai ott kavarogtak az elméjében, egyre biztosabb volt benne, bármilyen hihetetlen legyen is az igazság. Még szorosabban összezárta a szemét, mintha ezzel elbújhatna előle.
Elméjének egyik része vadul kutatott emlékei között, azokért a darabokért, amikről azt hitte, maga mögött hagyta őket… hallucinációk és rémálmok, amikről azt remélte, hogy mélyre eltemette Lengyelországban, Peter Kerensky golyó-szaggatta teste mellett. De most úgy tűnt, hogy azok egyáltalán nincsenek eltemetve. Akkora düh növekedett benne, amit még korábban sohasem érzett. Érezte, ahogy jön és elborít mindent odabent.

Methos kistestvére… az "újszülött" kistestvére… az "újjászületett" kistestvére.

- Kronos. - alig ismerte fel saját hangját. Nem számít. A dühtől elvakulva viharzott ki Methos lakásából, az utcára.

************

- Szóval, ki ez a Kronos? - Már több mint egy órája voltak úton, és Methos egyre nyugtalanabb lett. Először nem hallotta Daniel kérdését, értetlenül bámult rá.

- Hmm?

- Kronos. Ki Ő?

- Ó. - hosszú szünet - Öreg barát.

- Igen. - száraz mosoly rejtette el Daniel korábbi kegyetlen tekintetét. - Erre magamtól is rájöttem. De miiért kell titkolni MacLeod előtt a kilétét? Valami olyan rosszat tett? Amikor Arcville-ben voltunk, elég különös dolgokról beszélgettetek…

- Csak, mint a halhatatlanok ügyei általában. - Methos kibámult az ablakon. - Biztos vagy benne, hogy jó irányyba megyünk?

- Teljesen. Mit értesz a halhatatlanok ügyein? Azt hittem, hogy te gyakorlatilag Figyelő voltál mostanában.

- Az voltam. Sodródtam az árral. Elbújtam MacLeod háta mögé. - megvonta a vállát - Az idők változnak.

- Igen. Az a szokásuk. - csendben vezetett egy darabig - Régóta ismeritek egymást?

- Joe és én?

- Te és Kronos.

- Oh. - szünet - Négyezer éve, nagyjából. Amikor találkoztunk, Kronos még nem tudta, hogy halhatatlan.

- Négyezer év? - Daniel füttyentett. - Ezt nevezem hosszú barátságnak. Most már nem csodálom, hogy egy szó nélkül beszálltál az autóba.

- Talán kérdeznem kellett volna valamit? - Methos egyre növekvő balsejtelmekkel mérte végig a tengerészt.

- Én nem tudom, öregember. Te mondd meg. - a hatalmas termetű halandó felnevetett. - Ne aggódj. Szóval ez a Kronos és MacLeod nem jönnek ki egymással?

- Hát nem. Pontosan tudod, hiszen hallottad, mit beszéltünk Joe-val. - Methos agyának leghátsó zugában a riasztócsengő egyre hangosabban szólt. - Ezért döntöttünk úgy, hogy titokkban tartjuk MacLeod előtt. Ha találkozik Kronossal, megölik egymást.

- És ti ezt nem akarjátok. - Daniel bólintott, szája sarkában egy halvány mosoly árnyéka sejlett.

- Hát persze, hogy nem. - Methos a mellette ülő emberhegyre bámult, majd megrázta a fejét, és elfordult. - Mikor érünk már oda? Alig pár perccel előttünk mehettek el. Miért nem értük még őket utol?

- Fogalmam sincs. - Daniel megvonta a vállát - Talán Kronos gyorsan hajt. Gondolom, nem várható el a Lovasok Vezetőjétől, hogy betartsa a KRESZ-t. Majd csak felbukkannak.

- Akkor hát, tudod kicsoda. - az öreg halhatatlan szemei összeszűkültek. - Ki mondta el?

- Te. Jobban mondva, a naplód. Érdekes olvasmány. - elmosolyodott - Legalábbis egyes részei. A göröggel elég jól elboldogultam, bár nagyon trehányan dátumoztad. A Latin kicsit problémásabb volt, de szerencsére még az iskolában magamra szedtem valamit. Az egyiptomi hieroglifák meghaladták a tudásomat, ahogy a korábbi írásjelek is. Mik voltak azok? Sumér? Mezopotámiai? - megvonta a vállát - Gondolom nekked mindegy. Hamar áttértél az angolra. Furcsa, milyen korán rájöttél, mennyire el fog terjedni. Már a Normannok hódításait is angolul írtad le. Bár kicsit zavarosan. Robert Burns, Danielle Steele stílusában, ha kíváncsi vagy a véleményemre. - Tövig nyomta a gázpedált, nehogy Methosnak eszébe jusson rávetni magát. - Te és Kronos, szép kis páros voltatok együtt. Gyilkosság, fosztogatás, halál és rombolás. Hogy összetörted Margaret Perceival szívét, és elhagytad őt, csak egy csepp volt a tengerben. Mit nyom a latban még egy tönkretett élet, amikor egész kontinenseket pusztítottatok el?

- Te hoztad el nekem a levelet és a verseskötetet. - Methos rádöbbent a valóságra, a kis könyvecske és a papírlap hirtelen mintha égették volna bőrét, ahogy önkéntelenül zsebéhez kapott. Daniel felnevetett.

- Kezdem azt hinni, hogy te tényleg ilyen lassú felfogású vagy. Milyen könnyű volt elaltatni a gyanakvásodat. A nagy Methos, aki nem bízik senkiben… legalábbis ezt mondják. Csak kedvesen kellett mosolyognom, és úgy tennem, mintha meg akarnálak védelmezni. Téged átvertek, öregember. El se tudom képzelni, hogy tudtál ennyi ideig élni. Nem mintha számítana.

- Miért? - Methos nem nézett rá, meg sem mozdult. A tőre, mint mindig, most is ott rejtőzött kabátja rejtett zsebében, de egyelőre inkább válaszokat akart, nem pedig vért.

- Mit miért? Miért vittem el neked a könyvet, és a levelet? Miért tesszük meg ezt a hosszú utat? Miért mondtam, hogy Kronos rabolta el Joe-t? - Daniel nevetett. - Mindhárom miértre ugyanaz a válasz. - Közelebb hajolt a halhatatlanhoz, mire a száguldó autó az út közepe felé sodródott, heves tülkölésre késztetve a szembejövőket. - Margaret Perceival, ha erre vagy kíváncsi, a nagyanyám volt. A hűtlenséged tette tönkre az életét. Mindenki úgy gondolta, hogy elhagytad őt. Emlékszel, hol léptél ki az életéből?  Egy előítéletektől  terhes, puritán, amerikai kisvárosban. Egy fiatal nő, aki egy férfival élt, akivel nem volt összeházasodva, majd a férfi hirtelen eltűnt. Tudod, milyen történetek forogtak róla közszájon? Alig tette ki a lábát az utcára… amíg nem találkozott a nagyapámmal.

- Ez nem az én…

- Fogd be. - Daniel dühösen rámeredt, és az autó megint megbillent. Methos késének nyelére ejtette kezét, de ujjai még nem záródtak össze a markolaton. Még nem. Még volt néhány dolog, amit hallani akart. - Olyan volt, mint te. Kiderült, hogy neki se lett volna szabad hinni. Ellopta a Margaret Perceival maradék pénzét, és otthagyta terhesen. Ő mindenkinek azt mondta, Te voltál az apa, és tudom, az anyám ebben a hitben élte le az életét. Sose gondoltad, hogy apa lettél, ugye. - keserűen felnevetett - Amikor az anyám megszületett, a város mindkettejüket kiközösítette… A nagyanyám egyre csendesebb és csendesebb lett… Minden gondolata te voltál. Végül meghalt, és árván hagyta az anyámat. A város megpróbált felkutatni téged. Hol voltál 1937-ben? Oroszországban? Angliában? Ausztráliában?

- Nem emlékszem. - Methos elfordította a fejét. Daniel keserűen felnevetett.

- Én igen. Megtaláltam a naplódban. Megtaláltam hol voltál, mit csináltál, azon az elátkozott napon, amikor a nagyanyám meghalt. Az anyám egyedül nőtt fel, egy olyan nyugtalan férfihoz ment hozzá, mint te, és a maradék életét az apjáról merengve töltötte. Hogy hova ment, hogy mit csinál. Nem az igazi apjáról, persze. Semmit sem tudott róla. Téged akart megismerni… a férfit, aki az őrületbe kergette az anyját. És természetesen mindent elmondott nekem.

- Te pedig felkutattál engem. - Methos rövid, elkeseredett nevetést hallatott. - Valami beteges családi bosszú miatt?

- Nem pontosan azért. Mindig úgy gondoltam, hogy az anyám őrült, de az apám… Neki egészen más elképzelései voltak. Érdekes kapcsolatai, ami elgondolkodtatott. Felkutattam mindent: Blackwood-dal kezdtem, de száz és száz különböző életet találtam mögötte, ami mind rád illett. Tudod, megváltoztathattad a nevedet, de az ujjlenyomataid ugyanazok maradtak ötezer év alatt.

- És rájöttél, hogy Stephen Blackwood nem más, mint Methos, a halhatatlan. - Methos hangja gúnyos volt. - Hoggy te milyen okos fiú vagy. Az anyukád biztosan nagyon büszke rád.

- Ó, addigra már meghalt. Öngyilkos lett 1968-ban. - Daniel mosolya majdnem vidám volt. - De az apám tényleg nagyon büszke volt rám. Ő és én sok mindenre rájöttünk. - Megrázta a fejét, és lekicsinylően csettintett a nyelvével. - Végtelen a lista. A szívek, amiket összetörtél. Asszonyok, akiket rongyként dobtál félre, miután belerángattad őket az életedbe, és kihasználtad őket. Hányan voltak azok alatt a hosszú évezredek alatt?

- Mi vagy te? Talán valami élő lelkiismeret? - Methos undorodva fordult el. - Az, hogy hogyan élem az életem, nem tartozik rád.

- Épp ellenkezőleg. - Daniel arca elsötétedett. - Minden rám tartozik. Te ötezer éves vagy. Én fel sem tudom fogni, milyen hosszú idő ez. Az anyám harmincnyolc éves volt, amikor meghalt. A nagyanyám harminchét. Miattad múltak el olyan hamar a világból, mintha a tiéd, az ő életük árán vált volna még hosszabbá. - Ez volt az a pillanat, amikor Methos ujjai ráfonódtak kése pengéjére, hogy előrántsa, de Daniel egy ragyogó mosoly kíséretében megelőzte. - Még csak ne is gondolj arra késre, vagy soha többet nem látod Joe Dawsont élve.

- Mit tettél vele? - Methos szemei villámokat szórtak. Daniel megvonta a vállát, és röviden felnevetett.

- Talán semmit. Megkockáztatnád? Csak dobd a kést a hátsó ülésre, és utána tartsd azokat a gondosan manikűrözött, elegáns kezeidet az öledben, vagy olyan helyen, ahol jól láthatom őket.

- Hova megyünk?

- Még nem találtad ki? - Az autópályán haladtak, messze maguk mögött hagyva Seacouvert. - Látogatást teszünk a múltban… a pusztításban, amit magad mögött hagytál. Meglátogatjuk a nagyi sírját.

- Kiábrándítasz, Daniel. - Methos lassú mozdulatokkal eleget tett elrablója mindkét kérésének, hátradobta kését, majd ölébe ejtve kezét, megpróbált ellazulni. - Azt hittem, okos ember vagy. Ettől többet vártam tőled. De bosszú egy majd száz éve halott asszony nevében? Ez őrület.

- Talán. - Daniel szemei elrévedtek. - Mi van, ha te is kiábrándítottál engem? Felkutattam, ki vagy, azzal töltöttem az életemet, hogy meggyőzzem az apámat az igazamról, hogy te nem az vagy, akinek mondanak. A világ legöregebb embere… ez csak egy álom. Mindaz a tudás és tapasztalat, mindaz a bölcsesség. Egy ember magába olvaszthatta annyi nemzedék nagy gondolatait és emlékeit. Ez volt az álmom, amit meg akartam találni benned, amikor találkoztam veled… De mit is találtam valójában? Csak egy naiv, öreg bolondot. - Hirtelen felnevetett, keserű, örömtelen hangon. - És még csak nem is jó szándékú bolondot. Te egy semmirekellő vagy, Methos. Csak valami utolsó gazember, aki elpusztít minden életet, amihez hozzáér.

- Te semmit sem tudsz rólam.

- Eleget. Amikor az apám utánad küldött, nem hittem, hogy tényleg csak az időmet vesztegetem. Azért jöttem, hogy okot keressek arra, hogy elengedjelek, hogy életben hagyjalak… ehelyett csak ezer okot találtam arra, hogy megtegyem a világnak azt a szívességet, hogy a fejedet veszem. Láttam mit tettetek Gulmore-ral és Pascoe-val. Azt hitted, félrevezethetsz, elaltathatsz, mint ahogy Joe-val tetted, de és mindent láttam. Két ember, olyan rémületesen, olyan szerencsétlenül alaktalanok… de éreztél legalább egy halvány megértést feléjük? Mindaz, amiért éltek, a gyűjteményük volt… minden csodálatos tárgy, amit magukkal tudtak hozni a régi világukból oda, a föld alá. A legdrágább dolgok ezrei. És ti leromboltátok. Láttam. Szobrok, festmények, szőttesek, ékszerek… apró darabokra törve, összezúzva hevertek a padlón. Minden, amit az a két ember felépített, megsemmisült, mert nektek úgy hozta kedvetek. Lemészároltatok mindenkit, aki ott volt velük. Hányan voltak? Húszan? Harmincan? Mindegyiket kardélre hánytad. És esküszöm, amikor Joe és én rád találtunk, nevettél. - megrázta a fejét - És ott volt a rendőr. Látod, róla is tudok. Láttam. Joe nem, mert nehezen kapaszkodott fel a romokon, de én mindent láttam. Te nem vettél észre, de végignéztem, ahogy leszúrtad a rendőrt, és megfenyegetted Joe-t, hogy hallgasson. Láttam, ahogy Kronos eldobja az álcáját, és rájöttem ki is ő valójában. Tudod, nézem a híradót, még akkor is, ha éppen az Atlanti-óceán kellős közepén hajózok. És azt az arcot halálra keresik, mindenféle bűnök miatt. Tudok mindent. És most megfizetsz.

- Te tiszta hülye vagy. - Methos megrázta a fejét.

- Igen? Talán inkább magadat lesz majd jó okod annak tartani. - Daniel az utat bámulta, egy pillantásra se méltatva a halhatatlant. - Mert hidd el, amit a nagyanyámmal tettél, semmi, ahhoz képest, amit és tettem veled. - a műszerfal órájára pillantott -- Mostanra az életed darabokban hever. Minden, ami jelentett számodra valamit, szertefoszlott.

- Mire gondolsz? - Methos arca jéggé fagyott, ahogy hirtelen Daniel felé kapta a fejét, de a halandó csak mosolygott.

- Meglátod, öregember, meglátod. Persze akkor már túl késő lesz. - ha lehet, még erősebben nyomta a gázpedált, és tovább száguldottak a semmibe.

*************

MacLeod hosszú ideje kószált a város utcáin, Joe, Methos, vagy maga Kronos nyomát keresve. Fejét lehajtotta, egyik keze kabátja alatt, kardja markolatán nyugodott. Meleg volt ehhez az öltözékhez, de nem akarta levenni. Nem akart megválni fegyverétől, felfedezése után. Harcolni akart valakivel, mindegy hogy kivel. Egy halhatatlannal, akit elébe vet a sors, akikből néha olyan túlkínálat mutatkozik Seacouver utcáin. El akarta venni a Serkentését, hogy a tüzében megtisztítsa saját, háborgó lelkét.
Lezárta a szemét, és mindazokra a kalandokra, a szép napokra gondolt, amit együtt éltek át, hogy így, valamiféle megbocsátást találjon a szívében, a legöregebb halhatatlan… a barátja iránt. Nem volt semmi. Az elméjében, ahol korábban annyi vidámságot, és nevetést talált, ami kettejükhöz kötődött… amikor segítettek rendbe hozni Robert és Gina házasságát… amikor egymásra találtak Richie halála után… amikor segített neki átvészelni Alexa halálát. Mintha soha nem történtek volna meg. Emlékezett, mennyire aggódott miatta, amikor Figyelők egy csoportja elrabolta, hogy megszerezzék a Matuzsálem-kristályt. Emlékezett, milyen közel kerültek egymáshoz, amikor Methos az élete kockáztatásával szabadította meg a Sötét Serkentéstől.
Mindezek után, azt kell látnia, hogy Methos és Joe szövetkeznek, és eltitkolják előtte, hogy Kronos mégis életre kelt. Kronos itt van valahol, éli világát, mintha misem történt volna. Hány embert ölt meg azóta? Hány életet pusztított el, tett tönkre? Duncan tudta, milyen hatással van a sötét halhatatlan Methosra, hiszen már látta egyszer. Hihet még valaha az öregembernek? Vagy Joe-nak? És ha Methos Kronos mellé állt, akkor miért riogatja az Margaret Perceival nevében az öreg halhatatlant? Ez egy kicsit zavaros volt. Az egyetlen magyarázat, hogy Daniel hazudott, Joe elrablását illetően. De miért? És ha hazudott, hogy került hozzá az a darab papír? Csak olyasvalakitől, aki mindent tudott Mollyról és hogy mit is jelent: "édes a bosszú". Ennek nem volt semmi értelme.

- Hacsak el nem akartak távolítani… - hangosan ejtette ki a szavakat, magára vonva a járókelők furcsálló pillantását. Nem foglakozott velük.

Daniel azért hazudott, hogy eltávolítsa az útból, és egyedül maradjon Methossal. De miért? Alkalmat keresett, hogy bántsa, hogy megölje? Gondolatai kavarogtak. Ez őrület. Daniel kockáztatta az életét Methos védelmében, korábban, és most mégis ezt akarja tenni vele. Hiszen nincs rá oka. Vagy igen? Mindig is gyanús volt neki. Megrázta a fejét, és megdörzsölte a homlokát, és gondolatai még inkább igazolták gyanúját. El akart mosolyodni a végkövetkeztetésen, de rájött, már nem maradt benne semmi, ami mosolyra tudná fakasztani.

Végül visszatért a klubhoz, bár nem volt benne biztos, hogy talál ott valakit. Ugyanúgy találta, mint amikor elment, az ajtó tárva-nyitva, a lámpák még sötétek. Már késő volt, és nem látott semmit odabent. Felkapcsolta a villanyt, a mennyezetre szerelt neonok apró villanásokkal keltek életre. A teremben még mindig a tegnapi buli után maradt káosz uralkodott. A padló és az asztalok nem voltak rendberakva, pedig ez Methos feladata lett volna. Methos kíváncsi volt, hova lett. Talán Kronossal lóg? Vagy Daniellel, hogy szembenézzen… mi? Azt nem. Aggódni, azt nem fog érte, soha többé. Nem érdekli, soha többé. A hülye, öreg halhatatlan azzal az oktalan és kicsavarodott bajtársiasságával, egy olyan ember iránt, aki teljes joggal, és okkal halott volt… Megrázta a fejét, és töltött magának egy nagy pohár whiskyt, majd még egyet. Az ital tüze csillapította a szívében égő másikat.

- Mac? - Joe hangjára hátrafordult. Rábámult öreg barátjára, mintha most látná először. Figyelők. James Horton is az volt, aki megölte Dariust… Ebből elég, parancsolta magának.

- Honnan jössz?

- Csak most érkeztem. - Joe közelebb lépett, lassan, fáradtan mozgott, amíg elérte a bárpultot. Látta az üveget és a poharat MacLeod előtt, de nem szólt egy szót sem.

- Hol voltál? - MacLeod töltött még egy italt, de nem ivott bele. Joe összevonta a szemöldökét.

- A Figyelő központban voltam. Sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb, próbáltalak titeket hívni, de már akkor valószínűleg eljöttetek Methos lakásáról. Hagyhattam volna üzenetet…

- Ja. Hagyhattál volna. - MacLeod nem tudta, változtatott volna egy üzenet a dolgokon. - Itt volt Daniel, amikor elmentél?

- Itt hagytam. Ő az európai csoporthoz tartozik, nem sok értelme lett volna beavatni a dolgainkba. Jobbnak láttam itt hagyni.

- Ó. - MacLeod lehúzta a whiskyt, és már nyúlt is az üvegért. - Még mindig hiszel neki?

Joe hosszú szünet után válaszolt.

- Igen. - bólintott lassan. - Gyanakodni kezdtem…

- És, most mit fogsz tenni? Vagy nem érdekel?

- Mi nem… Aggódnom kéne? Mindjárt itt lesznek Methossal.

- Gondolod, hogy érdekel? Csak azon csodálkozom, hogy nem láttam át rajta hamarabb. Tudhattam volna, amihez Methosnak köze van, előbb vagy utóbb a feje tetejére áll.

- Ez övön aluli volt, Mac. - Joe hangja majdnem fájdalmas volt. MacLeod hangosan, megvetően felhorkant, és ledobott még egy nagy pohár italt.

- Az volt? Mondj el nekem valamit, Joe. Archville. Methos, és az a másik fickó, aki talán parókát viselt. Persze, szükséges volt, hiszen keresi a rendőrség. Alacsony fickó. Sötét haj, hideg, jég-kék szemek. Egy mosoly, amitől felgyorsul a szívverésed, vagy éppen kihagy pár ütemet. Ismered a fickót, akiről beszélek?

- Nem tudom, kire…

- Tartsd meg, Joe. - Dawson még sohasem hallotta a Hegylakó hangját ilyen hidegnek. - Tudom. Tudom, hogy visszajött, tudom, hogy Te és Methos találkoztatok vele Archville-ben. Csak azt nem tudom, miért akartátok eltitkolni.

- Mert ha megmondjuk, utána mész. - Joe lesütötte szemeit. - Megölöd, vagy ő öl meg téged, de egyikőtök sem lesz boldog, amíg meg nem teszitek. Methos nem tud szembenézni ezzel. Nem akar elveszíteni benneteket, sem téged, sem… a másikat. Még ha nem is értek vele mindenben egyet, de megértem az érzéseit. Ott Archville-ben, Mac… még sohasem láttam olyannak korábban. Olyan volt mintha… nem is tudom. Mintha valaki új… mintha valaki erősebb lett volna. Emlékszel, hogy mindig elrejtőzik az árnyékba, mások háta mögé? Adam Pierson, aki elrejti Methost a világ elől. Ott, Archville-ben, egy másik Methost ismertem meg, és rájöttem, hogy tetszik nekem. A legrosszabbat hozza ki belőlem, néha az őrületbe kerget, néha annyira… annyira… felbosszant. De szeretem. Tényleg szeretem. És amikor megkért arra, hogy segítsek megmenteni a két legjobb barátja életét, nem mondhattam nemet. Mit tehettem volna?

- Adhattál volna egy esélyt, hogy magam döntsem el, mit tegyek. Nem akarom, hogy te dönts el, hogy mit tudhatok, és mit nem… mi éri meg, hogy kockára tegyem érte az életemet. Kronos nemcsak egyszerűen veszélyes. Ő nemcsak egyszerűen gonosz. Ő olyasvalaki, aki mindennél rosszabb.

- Elfogult vagy, Mac.

- Te pedig hülye. - MacLeod arca elsötétült. Joe megrázta a fejét.

- Csak azt próbálom…

- Tartsd meg. Nem érdekel. - MacLeod leküldte az utolsó whiskyt, és felállt. Lábai kissé meginogtak a hirtelen mozdulattól. - Nem érdekel. Ti hárman boldogok lesztek, ebben biztos vagyok. A világ legidősebb fiatalkorú bűnözői, és halandó segítőtársuk. Egy karrier kezdete. Ha engem figyelsz, azzal nem jutsz sehová. De Kronos. Eddig még senki sem tudta szemmel tartani, ugye. Te lehetsz az első. Gratulálok.

- Ez nem erről szól, Mac. Ne hidd, hogy…

- Már mondtam, hogy tartsd meg. Hidd el, tényleg nem érdekel. - MacLeod az ajtó felé indult, de megtántorodott, mire megkapaszkodott a legközelebbi székbe. - Csak tudd, hogy odakint leszek. És ha találkozom Kronossal, egyikünk elveszíti a fejét. Ezt megígérhetem.

- Hogy jöttél rá? - Joe az padlót figyelte, ahogy botja mintákat rajzol a poros, fel nem sepregetett felszínre. - Kronosra értem. Bizonyára nem Methos mondta el.

- Nem. Nem ő volt. - MacLeod hangja fájdalmasnak tűnt, és Joe szíve összeszorult hallatán. Nem gondolt, hogy MacLeodot ennyire meg fogja viselni, ha rájön a titokra. - Igazából Daniel árulta el, és az az érzésem, hogy éppen ezt akarta elérni. Pontosan eleget mondott ahhoz, hogy rájöjjek, mi folyik itt.

- Daniel? - Joe elsápadt. - De honnan tudta? Mi az ő… - szemei elkerekedtek. - Methos? Hol van Methos?

- Nincs ötletem. - MacLeod megpróbálta kihúzni magát, de a whisky kissé instabillá tette. - Mellesleg, lehet, hogy neked számít, de nekem nem, hogy ezek ketten hova tűntek. Methosnak még a század elején, volt valami barátnője, akit elhagyott. A lány megőrült, és öngyilkos lett. Úgy tűnik, Daniel a rokona, valamilyen szinten. Bosszút akar állni… nem ő lesz az első. Talán szerencsénk lesz, és megteszi azt a szívességet, hogy levág egy fejet, ami már túl régóta össze van nőve a törzsével.

- Ez nem te vagy, Mac. - Joe zavartan nézett barátjára. - Az ital beszél belőled. Te aggódsz Methos miatt.

- Nem akarok aggódni. - Joe még sohasem látta ilyen hidegnek Duncan szemeit. - Elárult engem, úgy, ahogy még senki sem tette. Tudta, mit jelent számomra Kronos. Tudta, hogy ő áll a középpontjában mindennek, ami felforgatta az életemet. Mióta a fejét vettem, mintha csak lefelé csúsznék a leejtőn. Visszatérő rémálmok, amik az őrületbe kergetnek. Ahriman, az álmok, hogy Kronos visszajön. Lengyelország, Kerensky halála… végül azt hittem, mindez már a múlt, de most hogy fogadhatnám el, hogy visszajött? Újra él? A leggonoszabb gazember, akivel valaha találkoztam… és a két legjobb barátom segített neki. Az a két férfi, aki a legtöbbet jelentette nekem… akikben a legjobban bíztam… segített az embernek, akit gyűlölök. El tudod képzelni, milyen érzés? Tudod, mit tett ez velem itt? - megérintette a fejét. - És itt? - megérintette a mellkasát. - Az öördögbe, Joe… Kronos maga a gonosz. És ti rejtegettétek. Segítettetek neki eltűnni. Ki tudja, milyen pusztulást hoz a világra.

- Sajnálom. Sajnálom, hogy megbántottalak, sajnálom, hogy úgy érzed, elárultalak. De nem bántam meg, amit tettem. Megőriztem a titkot, mert tudtam, mit tesz majd veled. Tudtam, hogy addig nem fogsz nyugodni, amíg meg nem találod Kronost, és meg nem ölöd… vagy ő öl meg téged. Legutóbb épphogy győztél. Methos mindig meg volt róla győződve, Kronos hagyott téged győzni, mert olyan kiábrándult volt, hogy már nem élheti az életét úgy, ahogy régen, hogy már nem akart igazán tovább élni. Legközelebb nem lesz ilyen előnyöd. Meg fog ölni, és én ezt nem akarom.

- Vagy talán azt nem akarod, hogy Kronos haljon meg. - MacLeod hangja szenvtelen volt. Joe megrázta a fejét.

- Ebben nem vagyok biztos. Nem akarok belegondolni, mi lesz, ha ez megtörténik. Nem vagyok benne biztos, hogy Methos szembe tud nézni még egyszer az elvesztésével. Szükségük van egymásra. Elképzelted már, milyen lehet olyan öregnek lenni, MacLeod… olyan öregnek és olyan magányosnak. Methos nincs más senkije. Kronos, minden hibájával együtt, része a történetének, az emlékeinek. Szüksége van erre. Olyan, mint valami horgony. Legutóbb azt hitte egyedül maradt a világban, és elveszítette az utat. Láttad, ki volt akkor, és láttad kivé vált. Talán megváltoztak a dolgok. Talán Kronos is megváltozott.

- Kronos nem változott. Kronos soha nem fog megváltozni. - MacLeod rámeredt, szemei parázslottak, homlokán veríték ütközött ki. Már nem is hasonlított régi önmagára. - Ő a gonosz, és te segítettél neki.

- Ez nem olyan egyszerű. Gondolj bele. Halott volt. Ez nem múlhatott el nyomtalanul. Nem tudhatjuk, hol volt, mit élt át az elmúlt három évben. Azt sem tudjuk, mennyi maradt belőle Peter Kerenskyből. Adnunk kell neki egy esélyt, Methos kedvéért.

- Nem. - A Hegylakó hidegen, kegyetlenül elmosolyodott. - Nem teszünk semmit Methosért. Sajnálom, Joe. Ezt az árulást nem tudom, csak úgy egyszerűen megbocsátani, és Methos tudja ezt. Tudja. - megrázta a fejét. - Nem. Ez csak… Ez az egész olyan bonyolult. Át kell gondolnom, hogy… sok mindent át kell gondolnom. - kardja markolatára ejtette a kezét. - Hol van?

- Methos?

- Kronos. - már a nevének puszta említésétől is gyorsabban vert a Hegylakó pulzusa.

- Nem tudom. Eltűnt, és Methos azóta is arra vár, hogy felvegye vele a kapcsolatot. Mac…

- Akkor nekem kell megkeresnem.

- De Methos. Bajban van. Daniel megölheti.

- Ezt kétlem, de sohasem lehet tudni. Talán szerencsénk lesz. - MacLeod megvonta a vállát. - Nem akarok foglalkozni vele, Joe. Nem akarom vállalni érte és helyette többé a felelősséget. Egyszer már megkegyelmeztem neki.

- Megkeresed Kronost?

- Természetesen. Ez a munkám… amit te adtál nekem. Te jöttél mindig hozzám, mindenféle mesével gonosz halhatatlanokról, emberekről, hogy intézzem el őket. Ez is csak egy újabb gonosz halhatatlan, akit le kell fejezni. Most az én ítéletem, nem a tiéd.

- Sohasem kértelek meg arra, hogy gyilkolj.

- Nem. - MacLeod egy pillanatra lesütötte a szemét. - Csakugyan nem. Ezért én vállalom a felelősséget. Talán nem kellett volna, de megtettem. És most, magamra fogom vállalni ezt a felelősséget is. Le fogom vágni a fejét, vagy elveszíteni a sajátomat. Methos vigyázzon saját magára.

- De Mac…

- Felejtsd el. Ahogy mondtam, nem érdekel. Nem akarok semmi mást, mint visszaküldeni Kronost oda, ahová való. Hogy az ördögbe élhet megint, ha Tessa, Richie, Fitz a többiek halottak? Miért kaphatta Methos vissza a testvérét, amikor az én szeretteim mind elmentek? - megrázta a fejét. - Kronos nem fog nyugodni, amíg meg nem hódítja a világot, vagy el nem pusztítja azt. Legutóbb kis híján elszabadított egy halálos vírust, és vajon most mivel fog próbálkozni? Atomfegyverekkel? Hiszen olyan könnyű őket manapság beszerezni… El tudod képzelni a Lovasok Vezetőjét, kezében a piros gombbal?  Gondolj csak bele, és utána mond nekem, hogy megváltozott. Mert én tudom, hogy nem. A világ nincs biztonságban, amíg szabadon járkál. - Keményen megragadta a bejárati ajtó szélét. - Velem tartasz? Ketten könnyebben megtalálnánk. Talán még bízna is benned, ami megkönnyítené a dolgunkat.

- Nem. - Joe nem is habozott a válaszadás előtt. - Nem, Mac. Ha igazad van… Ha igazad van, nem foglalhatok állást, mert ez a halhatatlanok ügye. Ha pedig nincs, még kevésbé tartok veled. Methos az én felelősségem. Neki kell segítenem mindenek előtt.

- Előbbre helyeznél egyetlen embert a világgal szemben?

- Igen. - Joe keserűen elmosolyodott. - Én nem vagyok halhatatlan, Mac. Nem volt négyszáz évem arra, hogy megtanuljak belelátni a dolgok részleteibe. De talán a világ elnézi ezt a hibámat. Methos a barátom, és ez többet jelent nekem, mint a világ többi része. Nem vagyok elég széles látókörű. Talán azért van, mert csak egy halandónak születtem.

- Sohasem gondoltam arra, hogy ez a különbség köztünk. - Úgy tűnt MacLeod habozik, mintha megingott volna. Joe elmosolyodott.

- Én sem gondoltam soha úgy magunkra, mint halandó, és halhatatlan… de valójában azok vagyunk. Methos… Methos már oly régóta halhatatlan, hogy már belefáradt mindig ehhez tartani magát. Talán ez az, amiért őt jobban megértem, mint téged.

- Ez azt jelenti, hogy az ő oldalára állsz, velem szemben.

- Ezt nem akarom. Ugyanúgy a te barátod is vagyok, mint Methosé, vagy Adam Piersoné, ha éppen azt támad kedve játszani… Nem akarom, hogy választanom kelljen köztetek.

- Nem. - MacLeod kilépett az egyre sötétedő éjszakába. - De már megtetted. Abban a pillanatban, amikor belementél, hogy eltitkoljátok előlem Kronos visszatérését. Most számolj a következményekkel.

- Mire célzol? - Joe MacLeod után sietett. Alig látta, mert a klub fényei még nem égtek, és az utcai világítás gyenge volt. MacLeod nem nézett rá, csak ment egyenesen tovább.

- Találd ki, Joe. Mindnyájan tisztában vagyunk vele, Methos kinek az oldalára áll. Kronossal fog maradni. Egyszer már leszámoltam velük, úgyhogy ne állj az utamba.

- Mac…

- Felejtsd el. Talán, ha Kronos megint halott lesz, megihatunk együtt valamit. - MacLeod megállt egy pillanatra és visszanézett, de arcát árnyék takarta, így Joe nem tudta kivenni arckifejezését. Mintha egy idegent látott volna maga előtt. - Addig ne keress engem. Utálnék arra gondolni, hogy a Lovasoknak kémkedsz. Ha erre gondolok… valamit tennem kell.

- Mac! - Joe utána botorkált, amilyen gyorsan csak tudott az egyre növekvő árnyak között… de MacLeod elment. Joe megállt, és felemelte hangját, hátha a Hegylakó mégis hallja. - Nem. Ez őrület. Methos soha… - megint MacLeodot hívta, de hangjára csak az épületek között megbúvó visszhang felelt. - "Az ördögbe! A pokolba a halhatatlanokkal, és az összes hülyeségükkel. A pokolba mindegyikkel… talán Methost kivéve."

- Methos… - Joe majdnem elfeledkezett róla, hogy bajban van valahol. Vajon hol? Fel kell hívnia a Figyelőket. Daniel Reuben Figyelőként mutatkozott be, tudniuk kell róla valamit. Talán segítenek. Végül is Methos Figyelő… azaz volt valaha. És talán megint az lesz, ha MacLeod leveszi róla a kezét.

Felvette a telefont… Nehéz döntés volt, bevonni a Figyelőket. Visszatérni a régi módszerekhez, nem fedezni tovább halhatatlan bajkeverő barátai ügyeit. De most talán az egyikük élete a tét. Tárcsázott. Csak a harmadik csengetés után vették fel, és Joe megesküdött volna rá, hogy ez volt élete leghosszabb három másodperce.

**********

A temető rendetlen volt, és elhanyagolt. Szürke, barna és zöld fűcsomók türemkedtek elő a járda betonkockái közül. A legtöbb síremlék kifakult és letöredezett, mohák és zuzmók borították őket, vagy a borostyán nőtte be, ragadós ujjaival. Methos szétnézett a sivár, szomorú tájon, és a tücskök aznapi utolsó dalát hallgatta. Egy kígyó siklott el az útjukból, nyílván a lenyugvó nap sugarait élvezte az egyik sírkövön, mielőtt felzavarták. Az egész hely kietlennek látszott, egy olyan temetőnek, amit már senki sem látogat, sehol sem volt egy csokor friss virág. A legtöbb nevet már kifakította az időjárás, vagy az Idő maga. Ennek ellenére, Daniel egyenesen Margaret Perceival sírjához vezette.

- Itt. - Csendesen megállt egy sír lábánál, és a kőre mutatott. Úgy tűnt, ezt a helyet rendszeresen látogatják, és rendben tartják. Még egy csokor rózsa is volt hevert a földön. Nem a kora tavasz virágai, üvegházban nevelték őket, itt kint, a hidegben hamar elhervadtak. Amíg Methos nézte, egy szirom vált le a csokorról, és a hirtelen feltámadt szél messzire repítette.

- Nagyon szép. - Nem tudta pontosan, miért is van itt. Daniel fel volt fegyverezve, de nem úgy tűnt, mintha le akarná lőni. A halhatatlannak az volt a benyomása, Daniel nem tudná megakadályozni, ha meg akarna szökni. De valami megmagyarázhatatlan okból, Methos úgy döntött, marad. Kíváncsiság? Nem tudta, habár jelenleg tényleg kíváncsi volt. Látni akarta a sírt, el akarta olvasni a szavakat, amiket rávéstek. Talán itt kellett lennie. Tudta, hogy valamiképpen tartozik ezzel Margaretnek. Nem gondolt rá túl sokat a múltban, de Danielnek igaza van. Rosszul bánt az emberekkel. Jött és ment, egy másodpercre sem törődve mások érzéseivel, és Margaret nem is az első, de nem is az utolsó volt a sorban, aki elhagyott. Olyan könnyű volt befeketíteni egy nő hírnevét abban az időben, de ez nem az ő problémája volt… vagy legalábbis így gondolta. Nem tudta visszafojtani a feltörő bűntudatot, ami még őt is meglepte.

- Mit keresünk itt? - Methos megállt a sírkővel szemben, és keresztbe fonta karjait. Idegesítette, hogy fegyvertelen, szerette volna legalább a tőrét visszaszerezni Daniel kocsijából.

- Szerinted, miért vagyunk itt?

- Hogy egy halott asszony bocsánatáért esedezzem? Sajnálom, Daniel. Nem az én stílusom. - Methos nekidőlt egy egyik szomszédos sírkőnek, amelyet Jason Jefferson (1879-1947) tiszteletére emeltek valaha, és végigsimította a haját. - Talán, ideje lenne visszamenni a városba.

- Még nem, öregember. - Daniel a pisztolyával játszott, a csövet hozzádörgölte az ingéhez, mintha meg akarta volna tisztítani. Vett egy mély levegőt, rálehelt a fegyverre, és még erősebben dörzsölte. - Olvasd el, mi van a kőre írva.

- Margaret Perceival. - Methos még csak nem is pillantott a kőre. Azt mondta, amit a józan esze súgott, hogy mi lehet odaírva. - 1900-1937.

- Nagyon jó. - mondta gúnyosan a halandó. - Akkor most nézz rá, és olvasd fel pontosan.

Egy mély sóhaj kíséretében, Methos ellökte magát a sírkőtől, aminek eddig támaszkodott, és letérdelt Margaret Perceival nyughelye mellé. A szürkület miatt erősen kellett meresztenie a szemét, hogy pontosan el tudja olvasni az írást, és szél, amely egy nagy adag port csapott a szemébe, se könnyítette meg a dolgát. Egészen közel hajolt, alig pár centiméterre a sírkőtől.

- Margaret Perceival. - betűzte nehézkesen. - Rachel édesanyja, aki önkezével vetett véget életének… - felnézett, majdnem élesen. A vésés sok pénzbe került, és Margaret aligha volt abban a helyzetben, hogy kifizesse a saját síremlékét. Az egyetlen magyarázat, hogy a közösség adta össze a pénzt ilyen esetekben. Elég sok pénzt, hogy kifejezhessék nagyrabecsülésüket, vagy, mint jelen esetben… szívből jövő rosszallásukat. Daniel mosolygott, szemei kiragyogtak sötét arcából.

- Olvasd tovább.

- … egy dicstelen élet befejezéseképpen. - megrázta a fejét. Emlékezett, hogy amikor először találkoztak, Margaret éppen Shelley verseit olvasta a holdvilágnál. Emlékezett az éjszakai randevúikra, egy hídnál, a lány szüleinek háza mellett. Milyen csillogó szemmel hallgatta Lord Byron-ról szóló anekdotáit… azt hazudta, hogy a nagyapja mesélte neki őket, aki személyesen ismerte a nagy költőt. Kéz a kézben ültek a holdfénynél, a hídon, élvezte, ahogy Margaret néz rá, mintha az egyetlen ember lenne a világon. A lány Metodista lelkész apja holtra rémült mialatt együtt voltak, és az édes, kicsi, ártatlan Margaret olyan félénk volt, hogy ismeretségük elején, még rápillantani is alig mert 'Stephen Blackwood-ra'. Dicstelen élet? Hirtelen nem úgy érezte, nem tud Daniel arcába nézni.

- A többit is. - Daniel sem pillantott rá. Methos kidörgölte a port a szeméből, és azt kívánta, hogy az átkozott szél, ne lenne olyan forró.

- Védtelenül és egyedül távozott. - Hallotta a nevetését, ahogy akkor nevetett, amikor Byron első párbajáról mesélt neki. Hallotta sírni, amikor búcsút mondott neki, és beszállt a postakocsiba, hogy új életet kezdjen, de nélküle. Zsebébe süllyesztett keze megakadt az aranypénzen, amit a lánynak adott. Az érme csillogott a kezében. Talán ezt volt az egyetlen érték, amit Margaret a lányára hagyott. Rachel… az egyetlen, ami megmaradt neki, miután elhagyta családját. A csillogás magára vonta Daniel figyelmét, és kinyújtotta kezét az érme után.

- Ezt még az anyám mutatta meg nekem, amikor kisgyermek voltam. Ő mindenféleképpen meg akart találni téged, de én nem értettem meg, miért. Annak, hogy én utánad jöttem, egészen más oka van. - feldobta az érmét és elkapta, figyelve, ahogy forog és megcsillant a gyenge fényben. - Könnyű semmibe venni egy tapintatlan bolondot, aki asszonyok, és gyermekeik életét teszi tönkre… de a férfi, aki végiggyilkolta élete elmúlt évezredeit… az valami egészen más.

- Igen. - állt fel Methos. - Akkor miért vagyunk itt, ha igazából egyikünket sem érdekli Molly?

- Ki mondta, hogy egyikünket sem érdekli? Ez sokkal inkább róla szól, mint azt te egyáltalán el tudod képzelni.

- Akkor ki vele, ne beszélj rébuszokban. - A halhatatlan keresztbe fonta karjait, és megint a közeli sírkőnek támaszkodott. Ha Danilel tényleg olyan elszánta be akarja vele láttatni a bűneit, akkor megteszi neki. Bármit, csak menjenek már vissza Seacouverbe. Aggódott Joe miatt. - Tudni akarom, miért vagyunk itt. Miért kutattál fel? Miért játszottad el a legnagyobb csodálóm szerepét az elmúlt hetekben?

- Miatta. - biccentett Daniel a sír felé, majd lehajolt és felemelte a virágokat. Széles háta kiváló célpontot nyújtott, de a halhatatlan nem mozdult. - De nem azért, aki volt, hanem, azért, ami volt.

- A nagyanyád. - Methos még mindig nem értette. Daniel röviden, keserűen felnevetett.

- Nem pontosan. Ez is a része, de nem maga az ok. Az igazság az, Methos, hogy ő pontosan tudta, ki vagy valójában. Tudta hogy halhatatlan vagy, azok közül is az egyik legöregebb. Hogy a pontos kiléteddel tisztában volt-e, vitatható. A naplója ezen a téren nem túl meggyőző. Azzal bízták meg, hogy figyeljen téged, ezzel szemben beléd szeretett. Bár ez nem egyedi eset. A Figyelők korábban is beleszerettek az általuk követett halhatatlanokba, számtalanszor, habár, ez nem valami helyes.

- Molly Figyelő volt? - Methos úgy érezte magát, mint akit jól hasba rúgtak. Végig, mialatt vele volt, mesélt neki régi életeiről, csillogtatta a romantikus költőről szóló anekdotákban szerzett, felülmúlhatatlan tudását… a lány mindent leírt és jelentett? Hirtelen vágytól vezérelve elővette zsebéből a levelet, és apró darabokra tépte.

- Nem egészen. Beavatkozó volt. Akkoriban, a Figyelőkhöz hasonlóan sok aktív ügynök dolgozott nekik, akik a halhatatlanokat figyelték. Tudta ki vagy, mert mindketten tisztában vagyunk vele, vannak jelek, amik elárulják. Állítólag verekedésbe keveredtél, és ő észrevette, hogy a sérüléseid milyen gyorsan eltűnnek.

- Az apja. - Methos a földet nézte, szemei elsötétültek a haragtól. - A prédikátor. A papok között gyaakran voltak Figyelők. Gyűlöltek, mert istentelennek tartottak minket. - megrázta a fejét. - Szóval csatlakozott hozzájuk. Isten szolgája.

- Családi hagyomány. - bólintott Daniel lassan. - Mit gondolsz, miért engedte őt a családja, hogy veled jöjjön Amerikába? Megbízták vele, hogy figyeljen téged, és tegyen jelentést mindenről. Ehelyett beléd szeretett, és azt képzelte, hogy te is viszonzod az érzéseit… és megtagadta a Beavatkozókat. Mindent eldobott magától, miattad. De azért, aki volt, és azért ami volt… vagy talán, mert a rögeszméjévé váltál, mindig figyelt téged, kutatott utánad. Egyre többet és többet tudott meg rólad, a múltadról, a bűnökről, amiket elkövettél, az ezrekről, akiket megöltél, csak mert úgy tartotta kedved… az életekről amiket tönkretettél, a szívekről amiket összetörtél. És ez megtörte őt is. Nem tudott szembenézni azzal, ki is vagy valójában, de amikor elhagytad, nem maradt számára más út. Megpróbálta rendbe hozni az életét, de az emberek a városban… ebben a városban… nem bocsátották meg neki, mert az volt, aki, amit tett, ahol tette és ahogy tette… Vissza sem mehetett, hiszen ha valaki elhagyta a Beavatkozókat, sohasem térhetett vissza. Még a családja sem fogadta volna soha vissza. Valószínűleg kivégzés várt volna rá.

- Szóval öngyilkos lett. - Methos szíve elnehezedett. A Daniel kezében csillogó aranypénzre bámult.

- Igen. Öngyilkos lett. Előtte még elküldte feljegyzéseit egy megbízható barátjának, és utána véget vetett az életének. A lányát elküldte, hogy Beavatkozók befolyása nélkül neveljék fel… legalábbis ezt remélte. Valójában ez nem olyan egyszerű. Semmi sem az, ha a Beavatkozókról van szó. Rajta tartották a szemüket, még ha nem is avatkoztak az életébe… egy darabig. Az anyám nem olvasta a nagyanyám naplóját, nem tudta az igazságot. E nélkül is éppen eléggé gyűlölt téged. Később egy Beavatkozóhoz ment férjhez, de amikor rájött, kicsoda, elhagyta. Gondolhatod, nem hosszú időre. Megtalálták, mire ő is öngyilkos lett. Azt hitte, a Beavatkozók a te oldaladon állnak, és ezt nem tudta feldolgozni.

- És most te is Beavatkozó vagy. - Methos nagyon lassú mozdulatokkal ereszkedett le egy sírkőre, amit alacsony kőfal vett körül. Rábámult az apró réztáblára, melyen ez állt: Mabel Harrington, 1895-1967. A név semmit sem jelentett számára, pedig Molly kortársa volt. Mindössze annyit tudott róla, hogy azok közé az emberek közé tartozott, akik ezt a gonosz feliratot vésették Molly sírjára. Egy percre emlékei visszarántották a múltba, és megpróbálta elképzelni, milyen lehetett Molly számára itt élni, ebben a gyűlölettől és megvetéstől csöpögő, ellenséges légkörben.

- Így van. A nagyanyám tudta, hogy a Beavatkozók megszerzik a feljegyzéseit, és megtudják, ki is vagy valójában. Bár ez a legkevésbé sem zavarja őket. A Beavatkozók sem mintapolgárok, hogy enyhén fogalmazzak. De tudta, hogy valószínűleg bosszút fognak rajtad állni, miatta. Elhagyhatta, félredobhatta őket, de miután meghalt, az árulásod nem maradhatott megbosszulatlanul.

- Csak tavaly találkoztam a Beavatkozókkal. Korábban nem is tudtam róluk.

- A központi mag megsemmisült a Figyelőkkel vívott harc közben. De a Vasfüggöny mögött lassan erőre kaptunk, ugye tudsz erről? - Methos bólintott, mire Daniel folytatta. - Három fő központunk van: Lengyelországban, Kazahsztánban, és a Görög - Török határon. Az apám a görög csoportnál van. A központok egymástól függetlenül tevékenykednek, különösen most, hogy Lengyel részleg gyakorlatilag megsemmisült. De nem számít. Hadd hulljon a férgese. Mi vagyunk a Beavatkozók, és éppen elegen maradtunk.

- Elég baj az nekem. - mosolygott kellemetlenül Methos.

- Igaz. - Daniel hasonlóképpen viszonozta mosolyát. - Azt kell mondjam, hálás vagyok nekik. A kezembe adták a tökéletes bosszú eszközét.

- Azt hittem, a te fajtád elismeri az olyan pusztító hajlamokat, mint az enyém. - Methos hangja rosszindulatú és gúnyos volt, kezeit a zsebébe süllyesztette, védekezésül az éles szél ellen. Daniel rávigyorgott.

- Nagyon is. De mi más tulajdonságokat is elismerünk. Tulajdonságokat, amik Győztessé avatják a halhatatlant. Az apám, és az én kutatásaim alapján, úgy tűnik, hogy benned nincsenek meg ezek a tulajdonságok… hűség, elszántság, szorgalom… Az egyetlen, amiben utolérhetetlenül szorgalmas vagy, hogy elrejtsd valós énedet a barátaid elől. Gondolod, hogy Joe segített volna, ha ismeri Gulmore-Pascoe ügy részleteit? Ha tud a halandókról, akiket legyilkoltál?

- Nem gyilkoltam meg őket. - Methos halkan beszélt, mosolya hidegebb volt a jégnél. - Megkértek, hogy öljem meg őket. Nekem úgy tűnt, hogy még élvezték is.

- Talán MacLeod is ezt fogja neked mondani, amikor egy póznára tűzve hozza el neked a barátod fejét. 'Ő kért meg rá, Methos. Úgy tűnt, még élvezte is.' - Daniel most még szélesebben mosolygott, szemei gúnyosan, keményen csillogtak. - Mennyire élvezném azt a jelenetet. Hallani, hogyan dumálod ki magad ebből, hogy miért is hoztad vissza kedvenc őrült testvéredet az életbe. - megvonta a vállát - Vagy talán Kronos jön majd, MacLeod fejével a póznán. Hogy fogod ezt elintézni, öregember?

- Nincs rá szükség. - Methos felállt, és kihúzta magát, szemei veszélyesen megvillantak. - MacLeod sohasem fogja megtudni, hogy Kronos él. Nem fogom kockára tenni a két legjobb barátom életét. Ez az egy titok, örökre el lesz temetve.

- Gondolod? - Daniel már nyíltan hahotázott. - Mit gondolsz, miért hoztalak ide, Methos? Hogy megnézzünk egy öreg sírt? Hogy meghallgasd, milyen szörnyű és hitvány alak vagy? Amikor a családom kimondta, hogy bosszút akarnak állni, és ez a bosszú olyan embertől származik, mint a nagyanyám… Aki édes mosolya és ártatlansága ellenére, ízig-vérig Beavatkozó volt… emlékezz erre Methos. Ez a kis kirándulás több volt, mint aminek látszik, ahogy ő is több volt, mint aminek látszott. 'Édes a bosszú', öregember. - mosolya szélesedett - 'Édes a bosszú.'

- Mit tettél? - Methos fázni kezdett. Daniel kihúzta magát, többé nem nézett a nagyanyja sírjára.

- Én? Semmit. Miért tettem volna? Te vagy, akit szívből gyűlölök, nem volt rá okom, hogy bárki mást is belerángassak ebbe. Csak gyanút csepegtettem néhány fülbe… elől hagytam pár árulkodó nyomot… lefogadnám, hogy MacLeod már megtalálta őket… - megvonta a vállát - Ez így mindjárt más, ugye?

Methosra hirtelen hányinger tört rá.

- MacLeod… - hirtelen szemei elhomályosultak - MacLeod tud Kronosról?

Daniel farkasszemet nézett vele, a testbeszéde nem hagyott kétséget tettei felől.

- Ja. Mostanra már elértem, amit akartam, kivéve, ha Ő még nálad is lassúbb. És ne kezdj egy újabb szóáradatba, öregember. MacLeod sem ártatlan. Nem érdemli meg, hogy a védelmedbe vedd, bár ezt neked nem kell bizonygatnom. Ő is csak egy hóhér… Kronos erkölcsös verziója… aki egész biztosan nem érdemli meg a védelmedet. - halkan felnevetett, mire Methos hátán hideg borzongás futott végig. - Azt hiszem, az apám büszke lesz rám. Mire visszatérsz Seacouverbe, öregember, Duncan MacLeod látni sem akart, hacsak azért nem, hogy a testvéred feje mellé, begyűjtse a tiédet is. Hogy Joe, hogy fogadja, azt nem tudom. Kinek az oldalára fog állni? MacLeodéra, vagy a tiédre? Ha még melléd is áll, mit számít az? Egyetlen baráttal a hátad mögött, aligha leszel képes megmenteni a testvéred életét, vagy éppen MacLeodét. Egyiküket mindenféleképpen elveszíted.

- Erre céloztál az autóban. - Methos arca hamuszürke lett. - Amikor azt mondtad, hogy az életem romokban hever.

- Most körülbelül egálban vagyunk. - Daniel hordó méretű mellkasa kidülledt a büszkeségtől. - Te tönkretetted a nagyanyám életét, én pedig a tiédet. Ez így igazságos. Meg fogod tanulni, Methos, hogy soha ne húzz ujjat a Beavatkozókkal.

- De MacLeod… Kronos… - Methos abban a pillanatban semmire sem vágyott jobban, minthogy a kezében kapja a kardját. Arra talán van esélye, hogy megszerezze Daniel pisztolyát, de az nem lenne olyan jó… nem érezné olyan jól. Szüksége volt a kard súlyára, a hideg acél érintésére, az erejére, a halálosan éles penge tudatára. Át akarta élni, milyen érzés belemélyeszteni Daniel büszkeségtől dagadó mellébe. Szíve zakatolt, feje kavargott. - Légy átkozott…

- Ó nem, Methos. - Daniel elkapta a vállát, és egészen közel hajolt az arcához hogy kiélvezze a halhatatlan szemeiben égő kín látványát. - Te legyél átkozott. És mindenki, akit a barátodnak tartasz. A nagyanyám, hatvanhárom év után, ma éjjel végre megpihenhet a sírjában.

- Most nagyon okosnak képzeled magad, igaz? - A düh kimosta Methos szemeiből a fájdalmat, de ha Daniel meg is ijedt, semmi jelét nem mutatta. Sokkal nagyobb, és erősebb volt a karcsú halhatatlannál, ami teljesen nyilvánvaló tette egy esetleges verekedés végkimenetelét.

- Ó, én nagyon okos vagyok. És a világ legnagyobb koponyái a Beavatkozóknak dolgoznak. Kicsit beszűkült a látóköröd öregember. Azt hitted, ez csak a halandókra jellemző vonás? Mi a Beavatkozók vagyunk, Methos. Mi hozzuk, és hajtjuk végre az ítéletet. Mi megcsavarjuk, játszunk vele, meggyengítjük, és elpusztítjuk. Te, MacLeod… még Kronos sem alkalmas arra, hogy az Egy legyen. Mindnyájatoknak vannak gyengéi, és leginkább ti hárman vagytok azok, saját magatok számára. A nagyanyám talált rád, az apám vezetett a nyomodra, de a Beavatkozók adták a kardot a kezembe. Édes a családi bosszú, de valójában valami olyan célért tettem, amely egyidős a halhatatlansággal… - elkapta Methos vállát, és egy akkkorát behúzott neki, hogy a halhatatlan majdnem térdre rogyott. A fényes, sötét szemek ragyogtak a hófehér szempillák mögött. - Csak azt szeretném, ha inkább harcolnál egy kicsit.

- Akkor nem szeretnélek tovább kiábrándítani. - Methos felemelte a kezét, és finoman megfogta Daniel csuklóját. A halandó csak nevetett.

- Most már nincs miért harcolni, Methos. Vége van. Az egész életed romokban, és nincs módodban megakadályozni. Elveszítetted MacLeodot, valószínűleg el fogod veszíteni Kronost, és ha még Joe-t nem is veszítetted el, hamarosan elfogod őt is. Minden, amit az elmúlt években felépítettél, semmivé vált. Mi értelme harcolni? Nem késed le a vonatodat? Egy árnyékot, ami mögött elsomfordálhatsz?

- Még nem. - Methos tekintete fogva tartotta a halandóét. Nagyon lassan, szorítása erősödött a másik csuklóján. Daniel könnyedén kiszabadította a kezét.

- Ha tényleg ezt az utat választod, öregember, legyen, boldogan megteszem. Bepiszkolni a kezem egy semmirekellő halhatatlan gazemberrel, ez tökéletes befejezése lesz az Államokba tett kirándulásomnak.

- Te kezet emeltél rám… - Methos hangja nem volt hangosabb a lágy szellő suttogásánál, ami felkavarta a port a sírok között. Már majdnem teljesen besötétedett, a szél egyre csípősebbé vált. - Csak egy kezet… nem hagyod el élve ezt a helyet.

- Tényleg? - Daniel vigyorgott. - Te tényleg megzavarodtál. Mit akarsz tenni, öregember? Lelősz a verseskötettel? Hozzám vágsz egy kavicsot? Csak nem akarod belátni, hogy vesztettél.

- Én sohasem veszítek. - Methos még mindig ugyanazon a lágy, sziszegő hangon beszélt. - Egy Lovas sohasem veszít.

- De te már nem vagy Lovas. Te csak egy tévedés vagy, aki szeret ártatlanokat kínozni.

- És te nem?

- Ah… - Daniel vigyora valószínűtlenül szélessé vált. - De a helyzet az, hogy az én hátam mögött egy kiterjedt hálózat áll, míg te egyedül vagy, mint a kisujjam. Nincs senki, akire számíthatnál.

- Az még megvan, akire világéletemben támaszkodhattam. Saját magam. Szóval ellenem fordítottad MacLeodot. Ötezer évig megvoltam nélküle. Szóval megint elveszíthetem Kronost. Nélküle is éltem világomat, évezredeken keresztül. Joe csak egy halandó. Szeretném, ha még velem maradna egy darabig, de az ötezer év alatt megtanultam, hogy ne támasszak túl sok reményt a kérészéletűekkel kapcsolatban. Talán volt valami, amire nem jöttél rá, azok alatt az évek alatt, amíg utánam, az életem után, kutattál. Az oka annak, hogy már oly régóta élek, és ennek semmi köze a szívekhez, amiket összetörtem, az életekhez, amiket elpusztítottam, vagy a reményhez, hogy az enyém tönkrement.  Mindez belőlem fakad. És én mindig győztes leszek.

- Ezúttal nem. - Daniel felemelte az öklét. - Talán itt az ideje, hogy valaki lerombolja az önbecsülésedet, öregember. Ahogy azt az életeddel is megtettem.

- Akkor talán próbáld meg, Danny. - mosolygott Methos. - Gyerünk. Kihívlak.

- Amíg élsz, bánni fogod. - Még a vak is láthatta a Daniel arcán elömlő vérszomjat. A fehér keretes sötét szemek összeszűkültek, szinte láthatatlanná váltak, és a hatalmas állkapocs megfeszült. Methos egy centimétert sem mozdult. A hatalmas termetű halandó mozdulatai olyan lassúnak tűntek a halhatatlan robbanékonysága mellett, hogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy Daniel ökle célba ér, de Methos még csak nem is védekezett. Hagyta, hogy jöjjön, és kemény ütést mérjen az állkapcsára. Tompa puffanás hallatszott, és a szétroppanó csont borzalmas hangja. Az öreg halhatatlan lerogyott, nekicsapódott Mabel Harrington sírfalának, olyan erővel, hogy félő volt, a nyakát szegi. Visszafordult, és Danilelre meredt, egy rendíthetetlen izomtömegre, ahogy felé tornyosult, szemében tömény rosszindulattal. A földön fekve, vér szivárgott Methos szájából, összemocskolva inge elejét, mégis kipréselt egy aszimmetrikus mosolyt.

- Csak ennyi telik tőled? - a szavak nehezen buktak ki összetört állkapcsán. Daniel szemei parázslottak, amikor lehajolt, és talpra rángatta Methost.

- Te tényleg akartad ezt a verést, ugye.

- Nem igazán. - Daniel legutolsó megmozdulásával közelebb került a tengerészhez, mint korábban bármikor. Az övébe tűzött pisztoly markolta hidegen érintette meg a halhatatlan csuklóját. A szemeit elhomályosította a fájdalom, ennek ellenére mosoly öntötte el az arcát, ahogy Methos kirántotta a fegyvert. Daniel érezte, mi történik, és tudta mit jelent. Düh és kétségbeesés hullámzott át a Beavatkozó arcán, ahogy keményen eltaszította Methost. A halhatatlan elesett, és a földre zuhant, olyan erővel, hogy a levegő bennszorult a tüdejében. Valahogy fel tudta emelni a pisztolyt, mindkét kezét rákulcsolva a markolatra. Arca sápadt volt a fájdalomtól, szemei veszélyesen ködösek. Tudta, hogy az eszméletvesztés határán van, de nem látszott előtte a célpont tisztán. Daniel felbukkant, alakja aggasztóan homályos volt.

- Nem fogsz tüzelni. - A halandó hangja lényegesen jobb támpontot adott, mint fizikai jelenléte. A hang elég volt Methosnak, hogy bemérje, hol van a cél. Inkább a megérzése, mint látása súgta neki, hogy a tengerész újabb ütésre készül, de azt már nem tudta hova szánja, vagy hogy honnan jön. Suhogást hallott, ami alapján úgy értelmezte, rúgásra készül. Nem tudott kitérni, anélkül, hogy el ne veszítette volna a célt, ezért összeszedte magát, amennyire tudta, és meghúzta a ravaszt. Hat lövés visszhangzott végig a csendes éjszakában, mire feleletül felriasztott baglyok dühös huhogása felelt, és kutyák távoli ugatása. A lelobbanó fájdalom Methos mellében azt tudatta vele, hogy a rúgás még célba ért. Az a kevés levegő, ami még a tüdejében maradt, most távozott. A sötétség betöltötte tudatát. Odafent… messze mesze, valahol fent, ahova épphogy csak eljutottak meggyötört érzékei… nyögést hallott. Elmosolyodott. Egy pillanattal később Daniel teste az övé mellé zuhant.

- Figyelmeztettelek. - Nevetés bukott ki Methosból, habár ez olyan vérzést váltott ki valamelyik belső szervéből, hogy felköhögött. Mellkasát fájdalom kínozta. Jó pár bordája eltörhetett, és a fájdalom alapján némelyik átszúrta a tüdejét. Nem halálos, de egy darabig eltart, amíg meggyógyul. Lehunyta a szemét. A fejében tomboló árnyékok között feltűnt MacLeod, Joe, és Kronos alakja, és ez a fájdalom, százszor rosszabb volt, mint bármi. De belátta, hogy itt és most nem tehet értük semmit. Ehelyett ellazította a testét. A pisztoly kihullott kezei közül. Egy pillanatra furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha egy másik halhatatlan jelenlétét érezné… de elvetette a gondolatot. Csak képzelődés volt. Nincs itt senki, rajta kívül. Az eszméletlenség beborította, mint valami szemfödél.

***********

- Methos? - Joe hangja távolinak tűnt, és Methos úgy döntött, nem válaszol azonnal. Már megint elaludt volna a bárban? Már megint ki kell vinnie a rendeléseket az asztalokhoz, elbeszélgetni Joe dzsessz-mániás vendégkörével, és úgy tenni, mint akit érdekel, amit mondanak? Hogy szeretné lekergetni azt a bandát a pódiumról, hogy azután maga üljön a zongorához. Megmutatná nekik, mi az igazi zene. Egyszer régen megmutatta Jerry Lee Lewis-nak, és most futhat a pénze után… vagy valami ilyesmi. Vagy csak álmodta az egészet?

- Methos? - egy kéz nehezedett a vállára és felrázta. Kinyitotta a szemét. Miért nem hagyja Joe, hogy végigálmodja, amit elkezdett? Zongorán játszott a klubban, vadul püfölve a billentyűket. Chuck Berry is ott volt, gitározott… mintha Eric Clapton ült volna a sarokban? Brian May megkérdezte, beszállhat-e… A fejében ott lüktetett a zene ritmusa. Talán nem is zene volt. Talán csak másnaposság. Felült, látása végül kitisztult, de Zeusz nevére, mit keres egy temetőben? A klub közelében nincs egy sem, ha jól emlékszik.

- Jól vagy? - Joe hangja komolyan csengett. Methos bólintott. Már mindenre emlékezett, bár sokért nem adta volna, ha inkább amnéziás marad.

- MacLeod…?

- Ne most. - valaki talpra segítette, bár Methos nem látta kicsoda. Nem látta a férfit, csak a csuklóját… a kék tetoválás mindent elmondott neki. Ráébredt, milyen sokan nyüzsögnek körülötte. Öltönyös fickók, alig rejtegetett fegyverekkel. Figyelők.

- Mi folyik itt? Hogyan találtál rám?

- Nem kell aggódnod, Adam. - a mély hang, akinek tulajdonosa nem volt más, mint Howard Granger, a seacouveri Figyelők főnöke, hosszan visszhangzott Methos kicsit még zsenge agyában. - Kicsit utánanéztünk Daniel barátodnak. Kiderült, hogy nem Figyelő.

- Igen, tudom. - Methos a holttestre bámult, ami arccal Margaret Perceival sírjára borulva hevert. - Idehozott, hogy megöljön. A fejemet akarta venni. Sajnálom, hogy megöltem, talán sokat tudott volna mesélni… Nem volt más választásom.

- Sose bánkódj emiatt. - Granger keményen Methos vállára csapott, szinte ugyanolyan idegesítően bizalmaskodva, mint azt korábban maga Daniel tette. - A saját pisztolyát használtad?

- Nem volt más választásom. Elrabolt. Nem volt nálam fegyver.

- Nem tudod, miért akart megölni? - Granger hangja, ugyanúgy Danielre emlékeztette Methost, mint leereszkedő stílusa. Megrázta a fejét.

- Irigység? Időnként, mint most, eszembe jut, miért is szeret a fajtám rejtőzködve élni.

- Hmm. - Granger lehajolt testhez, és levett egy gyanúsan jeladónak tűnő tárgyat Daniel ingének hajtókájáról. - Tegnap hívott, azt mondta, fontos közlendői vannak. Nem tudod, mi lehetett az?

- Nem. - Methos el tudta képzelni, mi lehetett az. Mit deríthetett ki róla Daniel "kutatásai" közben, amit meg akart osztani a Figyelőkkel, és Joe-val, így teljesítve be bosszúját. Meséket árulásokról, gyilkosságokról, eltiport életekről, amiket a háta mögött hagyott. - Talán csapda volt. Az alapján, amit nekem mondott, komplett őrültnek tűnt.

- Nagyon úgy tűnik. - Granger Joe-hoz fordult. - Jó, hogy hívtál minket, Dawson. Most nincs más teendőnk, mint eltakarítani a szemetet. Mi elintézzük, most vidd a barátodat vissza Seacouverbe. A napokban hívni foglak benneteket. Vigyétek Reuben kocsiját. Már aligha lesz rá szüksége. És maradjatok a városban.

- Kösz. - Joe hanga megkönnyebbült volt. - Ne aggódj, nem készülünk sehova.

Daniel kocsijához mentek. Joe kinyitotta a vezetőülés melletti ajtót, hogy beszálljon. Methos megállt mellette. Nem nézett barátjára, kezét a zsebébe süllyesztette, ujjai a verseskötettel játszottak.

- Hol van MacLeod? - kérdezte végül. Joe botjával rajzolgatott a porba.

- Kronos után ment. Tudod, hol van?

- Nem. Biztonságban, és remélem, messze innen. Mac… mondott valami?

- Nem akar többé látni, nagyjából ennyit. Másrészt… Nem, nem mondott mást. Nem igazán, Sajnálom.

- Tényleg? - Methos hangja ridegnek tűnt. - Vagy te is cserbenhagysz?

- MacLeod nem hagyott cserben. - Joe szemei dühösen megvillantak. - Mégis, mit vártál? Azt gondoltad tetszeni fog neki, hogy rejtegettük előle Kronost? Tisztában voltál vele, hogy előbb-utóbb rá fog jönni. Mit vártál, hogyan fog reagálni?

- Valami kevésbé végletest. - Methos megkerült a kocsit, és megfogta az ajtó kilincsét. Olyan erővel szorította, hogy bütykei belefehéredtek. A késére meredt, ami még mindig a hátsó ülésen feküdt. Azt mondta Joe-nak, hogy Daniel lefegyverezte, de vajon hihető ez így, hogy a tőr ilyen feltűnő helyen fekszik a kocsiban. Megvonta a vállát. - Azt hittem, meg tudom vele beszélni. Nem gondoltam, hogy valami őrült halandó ilyen váratlanul kirobbantja az egészet…

- Nem volt őrült. Ugye nem gondolod, hogy én is beveszem azt a mesét, amit Grangernek adtál be. Van valami, amit el szeretnél mondani nekem?

- Nem tudom, mire gondolsz.

- De igenis tudod! - fakadt ki dühösen Joe. - Daniel elintézte, hogy MacLeod örökre hátat fordítson neked, és legalább az egyik barátodat elveszítsd. Ezt egy szimpla halandó nem tudta volna elintézni. Tudom, hogy hazudtál, amikor azt mondtad, Daniel azért hozott ide, hogy megöljön. MacLeodnak igaza volt, amikor azt mondta, reménytelen eset vagy, hogy végül mindig visszatérsz a gyökereidhez, nem számít, előtte milyen fennkölt életet éltél. - arca elsötétedett. - Igaza van?

- Igen. - Methos le akarta sütni a szemét, de nem tudta levenni tekintetét a halandóról. - Gratuláltam magamnak, hogy mennyire megváltoztam. Magam mögött hagytam a Lovasokat, valami jobbá váltam. Az igazság az, hogy sohasem változtam meg teljesen. - Tétován várt egy pillanatot. - Figyelj… tudom, hogy elveszítettem MacLeodot… ha te is el akarsz hagyni, nem foglak hibáztatni érte. Megpróbálom megmondani MacLeodnak, hogy kényszerítettelek a titoktartásra Kronossal kapcsolatban.

- Ja. Egy újabb hazugság, pillanatnyi érdekeink védelmében. - Joe lesütötte a tekintetét. Veríték ütközött ki a homlokán, szemei mintha lázban égtek volna. - Őszinteséget várok tőled, öregember, mielőtt eldöntöm, mit teszek. Tudnom kell, ki ölte meg azt a rendőrt Archville-ben. - Nem volt válasz, mire felkapta a fejét, és tekintetét a halhatatlan szemeibe mélyesztette. Alig tudta visszafogni haragját. - Ki volt, a fene egye meg? Te voltál?

- Igen. - a válasz alig volt több suttogásnál. - Igen, én voltam. Le akart tartóztatni minket, és én megállítottam.

- Megölted.

- Leszámoltam vele.

- Meggyilkoltad. - Joe szigorúan bámult rá. - Te meggyilkoltad azt az embert.

- Igen, már rájöttem. - Methos tekintete az őrlődő Figyelő mögötti semmibe meredt. - Ahogy Danielt is meggyilkoltam. Mindig tudtam, hogy MacLeod végül rájön és ítélkezik, mint mindig… Csak azt hittem, én lehetek az, aki cserbenhagyja őt… már ha lehet itt egyáltalán cserbenhagyásról beszélni. - Hallgatott egy pillanatig, úgy tűnt, minden erő és tartás kiszállt belőle, sápadt és kimerült volt, sokkal-sokkal öregednek látszott, mint általában. - Vidd az autót, Joe. Én majd hazajutok valahogy. - vállai leereszkedtek, ahogy elfordult. - Bárhol is van az most.

- Az otthonod Seacouverben van, ahogy a munkád is. - Joe nem nézett a szemébe. - Ha a Figyelők rájönnek, márpedig rá fognak jönni, hogy segítettem neked eltusolni Kronos visszatérését, ugyanolyan egyedül fogom magam találni, mit te. Szóval ne próbálj megpattanni.

- Neked van egy lányod. - Methos még mindig háttal állt, így Joe nem láthatta arckifejezését. A halandó keserűen felnevetett.

- Igen, van. De ha azt hiszed, hogy bele fogom őt keverni mindebbe, akkor nagyon rosszul ismersz engem.

- Semmibe se kell belekeverned. Nem kell sajnálatot érezned irántam. Nem akarom, hogy te tegyél bármit is, csak mert…

- Sajnálatot… irántad? Te kibírhatatlan… Fogd be, mielőtt meggondolom magam. - Joe vett egy mély levegőt. - MacLeod nem beszél velem. Hamarosan a Figyelők sem fognak. MacLeod már semmit sem akar tőled, kivéve talán a fejedet venni, és ha nem teszünk valamit, hamarosan, vagy ő, vagy Kronos meghalhat. Byron elvesztése is, évekre a padlóra küldött téged, és nem szándékozom újra végigcsinálni mindazt, amit akkor. Szóval ide hallgass. Nem értek egyet azzal, amit tettél, vagy azzal, ami vagy, vagy azzal, kinek képzeled magad. Gyűlölöm Kronost, és legszívesebben két méterre a föld alatt szeretném tudni, minimum két darabban. De a barátod, nem számít, hogy mennyivel jobb lenne, ha nem is ismertétek volna egymást. Ezért segíteni fogok neked, ahogy Archville-ben is tettem.

- Köszönöm. - Methos nem tudta hova nézzen. Joe szúrós pillantást vetett rá.

- Ne köszönd. Nem miattad teszem. Inkább MacLeod fejét igyekszem a nyakán tartani, minthogy a barátod bőrét mentem. Na, húzzunk innen, mielőtt megjön a józan eszem, és mégis úgy döntök, hogy egy kis séta jót fog neked tenni.

- Igen. Persze. - Methos engedelmesen bemászott az anyósülésre, és figyelte, amint Joe elfoglalja a helyét a kormány mögött. - Visszamegyünk Seacouverbe?

- Van jobb ötleted?

- Nincs.

- Inkább máshová mennél helyette?

Ezúttal hosszabb szünet után, egy gyenge fejrázás kíséretében érkezett a felelet.

- Nem.

- Nos hát akkor. Csak remélhetjük, hogy hamarabb találjuk meg Kronost, mint MacLeod.

- Vagy megtaláljuk Mac-et, mielőtt Kronos teszi meg. - Az autó kigördült a temetőből. Granger nézte őket, a Figyelők gyűrűjéből. "Milyen szomorú Joe arca." - gondolta Methos, ahogy elkapta a Figyelő pillantását, amivel bajtársaitól búcsúzott. - "Persze, ha a halandónak igaza van, a Kronos-sztori könnyen Figyelő-karrierje végét jelentheti. Kizárhatják a szervezetből, amely az életét jelenti. Mindez azért, mert összetörtem Margaret Perceival szívét." - a verseskötetre tévedt a keze - " Nem mondhatom el Joe-nak. Még semmi esetre sem. Nem szabad megtudni, hogy MacLeod talán egy élhetetlen bolond miatt hal meg, aki soha nem tanul meg másra is gondolni, mint saját magára."

- Tűnődsz valamin, Methos? - kérdezte Joe. Methos megrázta a fejét, szemét a távoli horizontra függesztette.

- Nem igazán, nem. Nos… tulajdonképpen azon, ami történt. Hogyan fogjuk megmenteni MacLeod életét, ha még azt sem tudjuk, hol van.

- Jó kérdés. - Joe, különös módon, majdnem elmosolyodott. - Ki fogunk találni valamit, ebben biztos vagyok. És ha már arról van szó, hogyan fogjuk Kronost megvédeni, ha fogalmunk sincs, hol van? A reményed, hogy jó messzire innen, nem valami biztos támpont.

- Hmm. - bólintott bölcsen Methos. - Ez se rossz kérdés.

- De attól még meg fogjuk őket menteni. - a pillanatnyi, fellobbanó vidámság ellenére, Joe megint komolynak tűnt. Methos szemei hidegen csillogtak, de gyomra görcsbe rándult az aggodalomtól, és végül ünnepélyes lassúsággal bólintott.

- Igen. - Valami rezonált az agyában, mintha egy pillanatra megint feltűnt volna a másik halhatatlan aurája, amit a temetőben is érzett, de nem látott semmit, csak egy, az út szélén parkoló, fekete autó mellett suhantak el. Nem látta, van-e benne valaki. - Meg fogjuk.

- Azt hiszem, megtesszük. - Joe a gázra lépett, mire az autó kilőtt a csendes hajnali úton. Lopva rápillantott Methosra, és meglepődött azon, amit látott. Mintha egy mosoly bujkált volna azon a kemény és kiismerhetetlen arcon. - Azt hiszem átkozottul jó, hogy sohasem rajongtam a nyugodt életért. - Methos lassan felé fordult, mosoolya már egyértelműen kiragyogott szeméből.

- Igen. - Hátradőlt az ülésen, keresztbefonta karjait, mosolya azzá a halálosan bosszantó maszkká vált, ami mögé a véresen komoly dolgokat szerette rejteni. - Különösen, mert van valami, amit még nem mondtam el neked.

- Mint? - Joe érezte, hogy a hátán végigfut a hideg. Váratlanul, Methos szélesen elvigyorodott.

- Daniel nem egyedül dolgozott. Távolról sem.

- Tudnom kellene, mi következik ebből?

- Nem.

- Végsőkig elszánt ellenségeinkről van szó, akik a világ végére is üldöznek?

- Természetesen. Mi másra gondoltál?

- Csak megkérdeztem. - Joe felsóhajtott. - Szóval. Úgysem terveztem semmit a hétvégére. - Habár ez kifejezetten nem illett szorult helyzetükhöz, mindketten azon kapták magukat, hogy hangosan nevetnek.

************

Késő volt, mire Methos végül hazaárt a lakására, de még mindig nem tudta eldönteni, hogy most bánkódjon MacLeod barátságának elvesztésén, vagy örüljön a Joe és közte kialakult, váratlanul erős kötödésnek. A két érzés között ingadozott, ami kiegészült a tehetetlen félelemmel, hogy egyik barátja meg fogja ölni a másikat. A végeredmény, magány és elszigeteltség különös érzése lett. Nem értette, miért olyan bonyolult az élete. Csak az, mert ötezer éves, halhatatlan, és a legjobb barátja egy hidegvérű gyilkos, még nem ok arra, hogy a dolgok mindig hajmeresztő fordulatot vegyenek… vagy igen? Mogorván kotorászott kulcsai után, és kedélyállapotán tovább rontott, amikor rájött, hogy lakása ajtaja be sincs zárva. Már csak ez hiányzott, mindennek a tetejébe.

A másik halhatatlan jelenléte mellbe vágta, amint lenyomta a kilincset. Korábban annyira belefeledkezett gondjaiba, hogy nem figyelt fel a halvány zsongásra… de most olyan erővel tört rá, hogy keze önkéntelenül a kése nyelére csúszott. Nem a legjobb fegyver, de mint sajnálattal állapította meg, kardja odabent van, a lakásában. Azon tűnődve, hogy vajon MacLeod a látogató, és tényleg a fejéért jött-e, Methos berúgta az ajtót… és megdermedt. Egy hatalmas, masszív kanapén elterpeszkedve, mintha az egész világ az övé lenne, egy fekete ruhás alak feküdt. Kardja a keze ügyében hevert, a kávézóasztalon, de nem húzta ki a hüvelyéből. Elvigyorodott, és felemelte rövid, sötét hajjal borított fejét, kihívóan bámulva Methos szemeibe. Jég-kék szemei különös fényben csillogtak, száz fenyegetést, ígéretet, és üdvözletet tükröztek egyszerre. Methosra különös borzongás tört rá a láttán, mely úgy tűnt, valahonnan a föld legmélyéről indul, és minden erőt kiszív tagjaiból.

- Mit keresel itt? - Ez nem volt éppen a legmelegebb istenhozzád, de úgy tűnt, az idegen nem is várt mást. A lusta mosoly eltűnt.

- Mondtam, hogy beugrom, ha kedvem lesz. Üdv, testvér.

- Négy hónap egyetlen szó nélkül… és pont most ugrassz be? - Methos lábai a legközelebbi székhez vánszorogtak, és utána megtagadták a további szolgálatot. - Most?

- Miért? - Kronos felült, tekintete egyszerre volt érdeklő és nemtörődöm, vigyora vidám, önelégült mosollyá változott. - Valami baj van? - Methos túl fáradt volt a magyarázathoz, ezért csak dühösen rámeredt.

VÉGE (egyelőre)