Így utólag, a feltámadás nem is volt olyan nagy valami. Leginkább egy titkos házasságkötésre hasonlított - szeretnél bulizni, és világgá kiáltani a boldogságodat, de mégsem teszed. Csak csendesen üldögélsz, mint most, mintha az elmúlt három évet, valami isten háta mögötti, eldugott helyen töltötted volna, nem pedig a semmiben lebegve, valahol a dimenziók közötti térben. Elég kínos helyzet volt, amit a legtöbb ember képtelen felfogni - azaz képtelen lenne, ha tudnánakk róla - és amely példa nélkül álló, s kétségkívül egyedi a maga nemében.
Talán csak Frankenstein szörnyetege küzdhetett hasonló problémákkal: az egyik percben még békésen aludt a sírjában - nos, valójában több sírjában, hiszen különböző emberek darabjaiból rakták össze… Majd hirtelen itt mászkált az élők között, némi mulatság és szórakozás után kutatva, arról nem is szólva, hogy találjon magának egy gyönyörű, megértő - és szintén élőhalott - barátnőt, akivel randevúzgathat.. Ehelyett csak nyomorúság, baj, és végleges megsemmisülés várt rá.

Nem mintha Kronos ilyen rosszul érezte volna magát. Egy cseppet sem. Csak ahelyett, hogy hajnalokba nyúló vad tivornyákba vetette volna magát, hogy a fenekéig kiélvezze visszakapott életét, feslett erkölcsű, de nagyon csinos és készséges nők oldalán… Ehelyett itt ül Seacouverben, Methos valószínűtlenül nagy lakásában, olyan könyveket olvas, amiket már korábban százszor elolvasott, vagy az "Életünk Napjai" című végeláthatatlan szappanopera soros epizódját bámulja a tévében, gyenge védekezésül a mindent elborító unalom ellen.
Az előbbi nyomasztó volt, az utóbbi értelmetlen, de még mindig jobb, mint Methos és Joe társaságában üldögélni, és hallgatni, milyen stratégiákat dolgoznak ki Duncan MacLeod szívének visszahódítására. Kronos tényleg nem értette, miért erőlködnek.

Ha egyszer Duncan elviharzott, és egyikükkel sem hajlandó szóba állni, akkor minek futnak utána? Szerinte tiszta megkönnyebbülés, hogy megszabadultak tőle, de Methos még mindig makacsul kötődik ahhoz a pimasz, öntörvényű, jótét-lélekhez. Dühítő volt látni, hogy a Hegylakó távozása mennyire felzaklatta a világ legöregebb halhatatlanját.
Methos, amikor éppen nem azon törte a fejét, hol kutassa fel azt a kibírhatatlan, fehér lovagot, megpróbálta rávenni testvérét, hogy segítsen neki Joe bárjában. Hát ez nem valami ígéretes karrier egy olyan embernek, aki csak a vérontásért, és a káoszért élt. Methos fennmaradó ideje csak az alvásra volt elég. No igen. Már ha alvásnak lehet nevezni azt az egybefüggő lidércnyomást, mialatt az ágyban hánykolódott, bűntudata és félelmei között vergődve, azt sikoltozva, hogy a barátai megölik egymást, vagy már halottak. Kronos, aki ritkán aludt, legtöbb éjszaka kiállt az erkélyre, és ott hallgatta testvére összefüggéstelen dörmögését, nem tudván eldönteni, hogy most megértő, vagy elutasító legyen vele szemben.

Először megpróbálta megérteni, amikor látta Methos nyilvánvaló aggodalmát, és rájött, hogy testvére tényleg félti őt. Elveszíteni egy barátot, a másik kardja által, ez állt az öreg halhatatlan rémálmainak középpontjában, és valahol ezt tényleg meg tudta érteni.
Ezért még arra is képes volt, hogy megígérje, - igazság szerint, más körülmények között, képtelen lett volna erre, de most kivételt tett - hogy nem kószál éjszaka a városban, és kerüli a kihalt helyeket, ahol a halhatatlanok leszámolhatnak egymással. Methos szemmel láthatóan, rendkívül hálás volt ezért, annak ellenére, hogy ez egy teljesen szükségtelen ígéret volt. Kronos amúgy se tehette ki a lábát a lakásból, mivel körözte a rendőrség - szerinte Methos hibájából - és már ahhoz is álruhát kellett felvennie, ha csak a sarki boltba akart leugrani. Ez a kellemetlenség újjászületése óta üldözte, és valójában boldogan odaállt volna MacLeod elé, hogy befejezzék azt a játszmát, amit három éve, pontosan ebben a városban kezdtek el, és Bordeauxban hagytak függőben. Erről ugyan nem beszélt Methossal - de biztos volt benne, hogy az öreg halhatatlan már úgyis kitalálta.

A sarokból érkező mormolás arról értesítette az ex-Lovast, hogy két társa ismét belemerült a beszélgetésbe. A szünet, amíg megtámadták a konyhát, nem tartott valami sokáig, és megint meghallotta az idegesítő, hol elhalkuló, hol felcsapó hangokat. MacLeod neve többször is felmerült, ahogy a sajátja is. Joe Dawson, mint mindig, azt emlegette, hogy 'hagyjuk, hogy MacLeod leszámoljon vele'. Kronos elmosolyodott. Kedvelte Dawsont, már amennyire egy halandó esetében képes volt erre. A figyelő a szívéből beszélt, és meg se próbált úgy tenni, mintha szeretné Methos hívatlan vendégét. De volt két, alapvetően gyenge pontja: az egyik a MacLeod iránti feltétlen hűség, és a másik, a nyilvánvaló vakság Methos valódi jellemével kapcsolatban.

Úgy viselkedett, mint aki nem tudja megérteni, miért szereti Methos Kronost annyira, és miért töltöttek annyi időt együtt a múltban. A Methos szemében táncoló árnyékok teljesen láthatatlanok voltak a halandó számára, vagy legalábbis úgy döntött, hogy nem veszi észre őket. Nem volt rá reális esély, hogy ne legyen tudatában az igazságnak, de valószínűleg makacsul ragaszkodott saját elképzeléseihez, és nem volt hajlandó szembenézni a tényekkel.
Methos a barátja volt - jelenleg az egyetlen - és ezért a morálisan erősen megkérdőjelezhető múltú halhatatlan "jófiúvá" lépett elő. Kronos a számtalan, ragyogóan romlott történetre gondolt, amit elmesélhetne Joe-nak, mindarra, amit Methos tett ártatlan emberekkel… de biztos volt benne, hogy Methos tombolna dühében, ha megtenné ezt, ezért jelen körülmények között, eltekintett tőle.

A Beavatkozók emlegetése végre elszakította Kronos figyelmét az "Életünk Napjai" aktuális epizódjától. Már amúgy is elveszítette a történet fonalát, már ha volt neki egyáltalán, és fogalma sem volt, főnix-madár mintázatú tetoválással bőven ellátott, szerencsétlen szereplő, mit magyaráz a képernyőn. Mivel szemmel láthatóan még Kronosnál magánál is zavarodottabbnak tűnt, a halhatatlan úgy döntött, magára hagyja a problémáival. Bőven elég volt neki a sajátja.

- A Beavatkozókkal nem lehet értelmesen beszélni. - Joe hátradőlt a székben, és koppantott egyet botjával a padlón, mintegy szavai nyomatékául. A hatalmas kávézóasztal éke, a metronóm, kapott az alkalmon, hogy mozgásba lendüljön. Methos idegesen kavargatta kávéját.

- Nem is próbálok értelmesen beszélni velük. Csak meg akarom érteni őket. Daniel a barátom volt… legalábbis azt hittem. Nem értem, miért színlelt ennyi ideig, amikor már sokkal hamarabb is előadhatta volna a mutatványát. Miért csak tavasszal állt elő a meglepetéssel? Miért várt hónapokig?

- Nincsenek egyenes válaszok, ha a Beavatkozókkal kerülsz szembe. Már megtanulhattad volna. Megvannak a saját terveik, és aszerint haladnak, semmi más nem számít nekik. Talán Danielnek megtetszett Seacouver, és be akarta fejezni a városnézést, mielőtt belevág a küldetésébe. Mivel már nem tudjuk tőle megkérdezni, jobb, ha egyszerűen elfogadjuk, amit tett.

- Képtelen vagyok rá. - Methos hirtelen az ellenkező irányba kezdte keverni a kávéját. A kanál által keltett ellentétes irányú hullámok a bögre közepén találkoztak, és mint egy miniatűr, de annál forróbb és fekete szökőár formájában csaptak ki az edény szélén. A közel forrásponton levő, ragacsos folyadék az asztalon kötött ki. - Nem tudom elfogadni, hogy ez nem több mint, egy Beavatkozó kissé megkésett bosszúhadjárata, akit talán valamikor… összezavartam egy kicsit.

- Nem? - Joe folytatni akarta, de rájött, hogy Methos nem figyel rá. A halhatatlan éppen azon igyekezett, hogy találjon valamit, amivel feltörölheti a kilötyögött kávét, mely már a drága szőnyegeket veszélyeztette. Felkapott egy-két díszpárnát, majd inkább egy öreg pólóing mellett döntött, ami az egyik szék karfáján hevert. A kávézóasztalra dobta, és elkezdte felitatni a forró folyadékot, mire első mozdulatával megbillentette a csészét, a maradék kávét is a többi után küldve.

- Nem. - Methos befejezte a kármentési hadműveletet, és újra leült. Az elázott, jobb sorsra érdemes ruhadarabot áthajította a szobán, a konyha irányába. Nem volt túl rossz próbálkozás, de jó sem. A póló a hatalmas, fából készült földgömbön landolt, váratlan napfogyatkozásba borítva a teljes keleti világot. - Valami más is van a háttérben. Valami, ami felett elsiklottunk.

- Talán. - Dawson gyorsan felhajtotta saját kávéját, mintha attól félne, hogy Methos azt is kiborítja. - Mindenesetre a bosszú éket vert közéd, és MacLeod közé, ne is említsem két legjobb barátod életének veszélybe sodrását. Mindez alátámasztja az állításodat, és óvatosságra int minket. De azt nem láthatta előre, hogy itt találja Kronost, és azt sem tudhatta, hogy kicsoda, és mit jelent MacLeod, és a Te számodra.

- Talán nem. - Kronos még mindig a kanapén terpeszkedett, és hangjában tökéletesen csengett a tettetett közöny, de testbeszéde arról tanúskodott, hogy ideje élénken figyeli a társalgást. Keze az elmaradhatatlan kard markolatával játszott. - De minden halhatatlan a Díjra hajt, és előbb vagy utóbb szembekerül egy MacLeoddal, akár az eredetivel, vagy az ifjabb kiadással, és ugyanez történik mindazokkal, akik a halhatatlanok ügyeibe ártják magukat, akár Figyelők, akár Beavatkozók. Ha uralni akarod a Világot, először szabadulj meg a Felföldi Tündérektől. - elmosolyodott, élvezve hallgatósága feszült figyelmét - Danielt talán ezért küldték ide, hogy megpróbálja elszigetelni MacLeodot, vagy kettőtöket. A nagyi bosszúja csak hab volt a tortán. - megvonta a vállát, és kissé teátrális hangja megemelkedett mondanivalója végpontjához közeledve. - Úgy döntött összeköti a kellemest a hasznossal, így két legyet üt egy csapásra. És kis szerencsével eltereli a figyelmünket jövetele eredeti céljától.

Joe és Methos összenéztek. A halandó lassan, egyetértően bólintott, meghajolva Kronos gondolatmenete előtt.

- Van benne valami. - Dawson úgy helyezkedett székével, hogy Kronos is a látómezőjébe essen. - Szóval, szerinted mi lehetett Daniel valódi indoka?

- Nem tudom. Szerintem még az is lehet, hogy tényleg elégtételt akart venni Methoson, mert összetörte a nagymamája szívét. - elvigyorodott, tudva, hogy az öreg halhatatlant kényelmetlenül érinti, ha ilyen nyíltan emlegeti a történteket. Methos nem akarta beavatni Joe-t Margaret Perceival életének történetébe, különös tekintettel az abban játszott, nem túl pozitív szerepére. - De hogy ez volt-e az egyetlen okk, ami idehozta… nem tudnám megmondani. De a kardomat tenném rá, hogy nem. - elmosolyodott - Nem mintha kifizetném a tartozásomat, ha veszítenék…

- Természetesen. - Methos kinyújtózkodott, és keresztbe tette a lábát. Végigmérte társait. - OK. Tegyük fel egy percre, hogy igazad van, és Daniel csak egy apró gyalogáldozat volt a sakkjátszmában. Az még mindig nem magyarázat arra, miért várt ennyi ideig.

- De igen. - Dawson felmelegítette a témát, amit korábban elkezdett. - A feljebbvalói beleegyezésére váárt. Mindennek készen kellett állnia a következő lépés előtt. Hát persze, hogy van értelme… tökéletesen. A Beavatkozók készülnek valamire.

- Nagyszerű. Cseberből vederbe. - Methos élesen Kronosra nézett. - Hallottál valamit? Bármi fülest, hogy készülnek valamire ellenünk?

- Én? - a hanyag mosoly egyenesen dühítő volt. - Hogy hallhatnék Én bármit is?

- Több alvilági kapcsolatod van, mint a maffiának. Sokféle dolgot hallhattál.

- Igaz. - Kronos megrázta a fejét, majd felegyenesedett, azt mutatva, hogy teljes figyelmét társai felé fordítja. - De semmit sem tudok a Beavatkozókról. Nem is hallottam róluk, ideáig. - Összeráncolta a homlokát, és megdörzsölte a halántékát. - Habár mintha lenne egy-két emlékfoszlányom róluk… összefüggéstelen dolgok. Azt hiszem Peter Kerenskytől származnak.

- Erről nem akarok hallani. - Joe elsápadt a gondolatra, hogy Peter Kerensky emlékei Kronos elméjében maradtak. A halhatatlan gonoszul elvigyorodott.

- Nem sokban különbözik egy jó Serkentéstől. Emlékképek maradnak utána. Más emberek gondolatai, eszméi, barátnői… Kivéve, hogy azok a képek, amik Kerenskytől származnak, sokkal tisztábbak a megszokottnál. - Felnézett, homloka ráncba szalad az erőlködéstől, ahogy félig zavarodottan, de látható élvezettel kotorászott egy másik ember emlékei között. - Elveszítettétek MacLeodot, amikor legutóbb összeakadtatok a Beavatkozókkal? Cserbenhagyott benneteket. Talán ez mond valamit nektek.

- Azért hagyott ott minket, mert pontosan Te tomboltál az elméjében, hogy az őrületbe kergesd. - Methos hangja minden igyekezete ellenére sem volt túl meggyőző. Kronos boldognak tűnt.

- Tényleg? Hogy erre pont nem emlékszem… Milyen kár. - önkéntelenül is elvigyorodott. - Az őrületbe kergetni Duncan MacLeodot a sírból. Tudjátok, néha magam is meglepődöm a zsenialitásomon.

- Igen? Akkor kápráztass el minket is, zsenikém, mielőtt még úgy döntünk, hogy túlságosan elviselhetetlen vagy. - Methos odasétált a kanapéhoz, és ledobta magát barátja mellé. - Ötletbörzét tartunk. Ki kell találnunk, mire készülnek ezek a fickók, már megint.

- Miért? - kérdezte Kronos lustán - Szabad teret biztosítottak nekem azzal, hogy MacLeod nem liheg folyton a nyakamba. Már bizonyára a világ másik felén van, és utánam kutat. Seacouver jelenleg nagyon kellemes, "MacLeod Mentes Övezetté" vált.

- MacLeod nem hagyta el az országot. Igazság szerint, tegnap láttam a klubban. - Joe lesütötte a szemét, és nagyon szomorúnak tűnt. - Azaz nem jött be, csak az ablakon keresztül figyelte a zenekart. Mire kimentem, már továbbsétált. Még csak hátra sem nézett, amikor utána kiáltottam.

- Talán csak azt ellenőrizte, hogy Kronos ott van-e. - Methos megrázta a fejét. - Nagyszerű. Nem csak a beavatkozókkal kell szembenéznünk, ráadásul ezt a két harci-kakast is távol kell tartanunk egymástól.

- Nem kell minket távol tartanod egymástól. - Kronos újfent elvigyorodott, és ahogy bajtársa felé fordult, szemében csintalan szikrák gyúltak. - Én boldogan…

- Fogd be, Kronos. - A helyzet komolysága ellenére Methos képtelen volt elnyomni egy mosolyt. - Kaphatnánk segítséget a Figyelőktől?

- Kétlem. - Joe most még szomorúbbnak tűnt, mint az előbb, amikor MacLeodról beszélt. - Tegnap felhívtak a Központból… és finoman közölték velem, hogy egy darabig nem akarnak hallani rólam. Ugyan még nem tették ki a szűrömet, de aligha segítenének bármiben is. - Kronosra meredt. - Pláne amíg ez is itt van.

- Egyre jobb. - Methos a padlót bámulta. Bántotta Joe elszigetelődése, különösen azért, mert az nagyrészt az ő hibája volt, de most inkább saját problémái kötötték le, halandó barátja gondjai helyett. - Jellemző. A lelkünket kitesszük értük, hogy megoldjuk a gondjaikat, erre egy kisebb kisiklás miatt becsukják az ajtót az orrunk előtt.

- Hát ezt nem nevezném kisebb kisiklásnak. - Joe egy szúrós pillantást vetett Kronosra, majd inkább ő is a drága szőnyegekkel borított padlót kezdte tanulmányozni. - Szinte minden szabályt áthágtam azzal, hogy segítettem nektek Archville-ben. És az, hogy eltitkoltam Daniel Beavatkozó voltát, csak rontott a helyzetemen. Ha a Bennfentesek rájönnek arra, mit tettem, örülhetek, ha a tetoválásomat megtarthatom. - önkéntelenül is megdörzsölte a csuklóján sötétlő jelet. Methos tekintete saját tetoválására tévedt, amitől hirtelen még rosszabbul érezte magát. Inkább a szemközti falon elhelyezett posztert kezdte tanulmányozni, amely a "Cream" egyik albumának tipikusan sokkoló borítóját ábrázolta.

- És ha kapcsolatba lépnénk valakivel a Beavatkozók közül? - javasolta reménykedve, bár különösebb meggyőződés nélkül. - Daniel említette az apját…

- Costas Reuben. Görögországban született, New Yorkban ismerkedett meg a feleségével… 1970-ben tért vissza Görögországba, két évvel az után, hogy megözvegyült… - Joe, aki igen jól értesültnek tűnt ebben a témában, lemondóan megvonta a vállát. - Már megvizsgáltam ezt a lehetőséget, és szerintem, nem jöhet számításba. Mellesleg, mit mondanánk neki? Üdv, mi öltük meg a fiadat, mi újság?

- A szarkazmus, szellemes halandó barátom, nem mindig válasz. - Kronos hangja még mindig teljesen fesztelennek és közömbösnek tűnt. Joe-ra szegezte a tekintetét, egy olyan pillantással, amit lehetett tréfának is venni, de nem feltétlenül. Joe indulatosan visszabámult. Methos hangosan felsóhajtott, és megdörzsölte a halántékát. Még nagyon korán volt, és ez egy hosszú napnak ígérkezett.

- Visszatérhetnénk az eredeti témánkhoz? - Kinyújtotta a kezét, és felemelte barátja kardját. Szüksége volt a hideg acél megnyugtató érintésére, még akkor is, ha ezt a rossz szokását szerette volna titokban tartani a Figyelő előtt. A fegyver, mint mindig, segített összeszedni a gondolatait, biztos támpontot nyújtott neki. Halvány mosoly jelent meg szája szögletében. Testvére felé intett a tokjába zárt karddal, szemét még mindig a poszterre szegezte.

- Franciaországban, a Forradalom idején. Pár évvel korábban egy hajóra szegődtél. Kerestelek.

- Az Németországban volt, vagy hogy is hívták akkoriban… nem Franciaországban. - Kronos figyelmét felkeltette a llátszólagos témaváltás. Összeráncolta homlokát, és lábait egy lendületes mozdulattal a legközelebbi asztal tetejére helyezte. Erős, fekete bőrből készült csizmáit mindenféle csillogó, ezüst mütyürkével verték ki, és ezek az éles fémdarabok komoly sérüléssel fenyegették a jobb sorsra érdemes bútordarabot. Ez volt az a pillanat, amikor Methos végre átérezte a Hegylakó, korábban teljesen érthetetlen el-a-lábakkal-az-asztalról mániáját, és megpróbált nyugodt maradni. - Hogy jön ez ide?

- Bárhol is találkoztunk, végül Franciaországban kötöttünk ki. - Methos szemeiben az ingerültség szikráit lehetett felfedezni, amitől Kronos még vidámabb lett. - Volt ott egy fickó… egy francia pasas.

- Franciaországban? No ne mondd. - Joe csak a szemeit forgatta. - És mire akarsz kilyukadni ezzel a mesével? Jut eszembe, nem azt mondtad 97'-ben, hogy nem találkoztatok Kronossal a Bronzkor óta?

- Ezt mondtam volna? - Methos kissé zavarba esett. - Ó. Nos, megesett, hogy összefutottunk egyszer-kétszer. Tudod, milyen kicsi a világ, és néhány ezer év alatt annyi minden megtörténhet…

- Ja, egyszer-kétszer. - vigyorgott Kronos. - Volt egy hajónk, a Spartacus, ha jól emlékszem, így hívtuk… Akkoriban kalózkodásból éltünk, de hamar meguntam, és leléptem. Erre az én ártatlan és feddhetetlen testvérem, utánam jött, hogy megpróbáljon rábírni, menjek vissza. - a vigyor szélesebbé vált - Ó, nem mintha élvezte volna a kaalózkodást, érted. Mint azt tudjuk, ő félénk és visszahúzódó típus, aki a légynek sem tudna ártani.

- Fogd be. - Methos hangjában súlyos fizikai erőszak alkalmazásának ígérete csengett. - Ahogy azt mondtam… Franciaországban voltunk, éppen a Forradalom idején. Volt ott egy angol fickó, aki a francia hatóságoknak dolgozott, és megpróbálta felgöngyölíteni a földalatti mozgalmat, akik arisztokratákat csempésztek át a Csatornán. Minket is meggyanúsított, emlékszel? Mindenféle aljas módszerrel próbált leleplezni.

- Ami teljesen értelmetlen volt. A kisujjamat sem emeltem volna, hogy segítsek valami parókás arisztokratának a szökésben. - Kronos elgondolkodva dörzsölgette a nyakát, nem kétséges, emlékezett még az akkor történtekre, különös tekintettel a guillotine-ra, és saját, épphogy megúszott, kivégzésére. - Amennyire emlékszem, egymás elleen akart kijátszani minket. Oszd meg és uralkodj.

- Pontosan. De mi elintéztük őt, ráadásul a saját módszerével. Ugyanazzal, amit most is alkalmazni fogunk. - Methos szélesen elvigyorodott, ahogy az akkori események tisztán a helyükre kerültek elméjében. - Azt hitte bevált a terve, mert te nem voltál hajlandó szóba állni velem, és pedig városszerte azt híreszteltem, hogy abban a szempillantásban megöllek, ahogy megpillantalak. Ettől olyan elővigyázatlanná vált, hogy gyakorlatilag megásta a saját sírját.

- Szóval ilyen körülményesen akarod a tudtunkra adni, hogy van valami terved? - Joe gyanakodva méregette az öreg halhatatlant, nem igazán bízott egy olyan cselszövésben, amely a Lovasok kétszáz évvel korábbi találkozásának zavaros emlékein alapult. Ezzel szemben, Methos élénken bólintott.

- Igen, azt hiszem, van. - összedörzsölte a kezét. - Uraim, azt ajánlom, látogassunk el Görögországba.

- Görögország. - Joe pillantása hitetlenkedve repdesett egyik halhatatlanról a másikra. - Miért megyünk pont Görögországba?

- Egy kis turistaút. - Methos visszaadta Kronosnak a kardját, olyan mozdulattal, mintha valami felbecsülhetetlen értéket nyújtana át. - És némi barátságos beszélgetés a helyi lakossággal. Azt hiszem, tudom már, hogy fogunk a dolog végére járni.

- Nagyon remélem. - Joe sötéten nézett maga elé, keze botjával játszott. - Csak azt remélem, hogy a Beavatkkozók után, MacLeoddal is sikerül rendeznünk a dolgainkat… - elhalt a hangja, amikor rájött, hogy a másik kettő nem is figyel rá, ehelyett egymást bámulják, arcukon hátborzongatóan egyforma, kegyetlen kifejezéssel. - Mi a baj?

- Halhatatlan. - Kronos már talpon volt, meztelen kardja a kezében, ahogy az ajtóhoz lépett. Ez alatt Methos, már félúton járt az ablak felé. Megállt mielőtt elérte volna, és megrázta a fejét.

- Eltűnt.

- Én sem érzem már. - Kronos kinyitotta az ajtót, a kardja még mindig a kezében volt. Senkit sem látott. A Lovasok Vezetője meglengette kardját a kezében, mielőtt visszalépett volna a lakásba, és becsapta az ajtót. - Van valaki az utcán?

- Senki. - Methos az ablaküvegen keresztül szemügyre vette az utcát. Az egyetlen mozgás, amit látott, egy fekete autó volt, ahogy egyenletes tempóban végiggördült az úton. Halvány gyanúja támadt, hogy látta már valahol, de elhessegette. Seacouverben százával mászkálnak ilyen autók.

- Gondolod, hogy MacLeod volt? - Nehéz volt eldönteni, hogy Joe kérdését a remény, vagy az aggodalom sugallta. Kronos kérdően Methosra bámult, aki megrázta a fejét.

- Nem. MacLeod auráját felismertem volna. Ez egy idegené volt.

- Talán csak valaki, aki erre tévedt az utcán. Lehet, hogy pont annyira meglepődött, mint mi. - Joe hajlott erre a magyarázatra, amit jobb híján a halhatatlanok is elfogadtak.

- Ja. - Kronos visszacsúsztatta kardját a tokjába, és a kanapéra dobta a fegyvert, nyilvánvaló, és meglepő jeleként annak, hogy bízik Dawsonban. - Jobb, ha résen vagyunk. Egyikünkk se hagyja el az épületet, amíg el nem indulunk a reptérre.

- Okos beszéd. - Methos felkapta a telefont. - Én bérelek egy gépet. Ti ketten szedjétek össze a legszükségesebbeket, és utána hívunk egy taxit.

- Te tényleg komolyan beszélsz. - Joe megrázta a fejét. - Még mindig nem látom be, mi a francot fogunk mi Görögországban keresni.

- Válaszokat. - Methos tárcsázott, nyilvánvalóan fejből tudta a számot. Kronosra nézett. Felmennél a tetőre? Nézz körül. Tegnap éreztem valamit, amikor odafent jártam, és ha tényleg kószál itt valami halhatatlan, tudni akarok róla.

- Remek. - Kronos felmarkolta a kardját, és kiviharzott a szobából. Joe utánanézett, majd tekintete visszatévedt Methosra.

- Nem aggódsz miatta? - intett a távozó után. Methos felvonta egyik szemöldökét, a telefonra figyelve, ahogy a kapcsolat létrejött a vonal másik végén, és a készülék kicsöngött. Amikor beszélni kezdett, hangjában nyoma sem volt érzelmeknek, amitől szavai még bánatosabbnak és reménytelenebbnek tűntek.

- Minden egyes percben aggódom miatta, amióta visszakaptam. Annyit aggódom, hogy már nem tudok aludni. És amikor éppen nem miatta aggódom, akkor MacLeod miatt. - Kis szünetet tartott, a kagylóra figyelve, majd kissé ellazult, amikor egy gépi hang, várakozásra kérte. - De mit tehetnék? Adjam fel az életet, ahogy Daniel akarta?

- Nem tudom. - Joe megpróbálta Methos helyébe képzelni magát, de képtelen volt rá. Az öreg halhatatlan rámosolygott.

- Ha bárki másról, nem MacLeodról lenne szó, semmi okom nem lenne az aggodalomra. Kronos nem élne már négyezer éve a földön, ha nem tudna vigyázni magára. De ha MacLeod… - megrázta a fejét - Talán senki sem volt ott, mellesleg. Csak biztos akarok lenni a dolgomban.

- De ha MacLeod…? - faggatta Joe gyengéden. Methos kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a telefon másik végén végre jelentkeztek, így a társalgás függőben maradt. Megvonta a vállát, és a telefon felé fordult. Joe egyedül maradt. Vegyes érzelmekkel bámulta az öreg halhatatlan hátát, majd halványan, szomorúan elmosolyodott, ahogy meghallott egy szívből jövő, félig elfojtott, ijedt-szomorú sóhajt. Az elkerülhetetlen összecsapás Kronos és MacLeod között, mélyebben érinti Methost, mint azt bármelyikük is gondolta volna. Dawson nem tudta elhessegetni gondolatai közül azt a képet, ahogy Daniel Reuben, valahol egy másik dimenzióban, most éppen hangosan hahotázik rajtuk.

************

A hatalmas üvegajtó zajtalanul csúszott félre, és az ajtókereten elhelyezett, vörös színű lámpák vibráló, gyors villogásba kezdtek. Costas Reuben felnézett, a vörös villogás kicsit irritálóan hatott a tudatalattijára.

- Mi van? - Erős New Yorki akcentusa illett izmos, erőteljes alakjához, és viharvert arcához. Bár már hatvan felé járt, Costas Reuben még mindig kiváló fizikai kondícióban volt, de haja, Danielével ellentétben, már nem sötét, hanem ezüstszínű volt, ami éles kontrasztot alkotott élénk pillantású, sötét szemével.

- Híreket kaptunk az államokból, uram. - A belépő férfi még alig volt férfinak tekinthető. Legfeljebb tizennyolc, vagy tizenkilenc éves lehetett, és éppolyan vékony, mint Costas izmos. Világosbarna haja szerteszét állt a fején, és világos, zöldes beütésű szemei állandóan ijedt pillantással figyelték a világot. Világosszürke ruhát viselt, ami szemmel láthatóan egyenruha lehetett, de rajta nem tűnt annak. Karjai túl rövidek, teste túl vékony volt hozzá.

- És? - Reubent bosszantotta a hírnök. Rendetlen volt, és messze nem elég tisztelettudó. Persze elég, hogy ő a Görög Szervezet igazgatójának az unokaöccse, és ezt volt az egyetlen indok, amiért ilyen pozíciót foglalhatott el a Beavatkozók Központjának hierarchiájában. Az atyafiság erős hajtóerő volt a Beavatkozók berkein belül, különösen ezekben a szomorú időkben, amikor emberhiánnyal és megosztottsággal küszködtek. De ez akkor is zavarta Costas Reubent.

- Daniel halott. - a hírnök ezt csak mellékesen, lényegtelen apróságként említette. Costas Reuben sem viselkedett másképp.

- Ó. - az asztalon levő papírokba mélyedt. - Tudjuk, hogyan halt meg?

- Nincsenek részletek. - A vékony fickó a kezében tartott dossziéba pillantott. - Pisztolytól származó sebek. Kettő, vagy három, a felsőtesten. Egy a lábán érte. - megvonta a vállát - Úgy tűnik, az egyik halálos volt közülük. Vérveszteség, komoly belső sérülések. Nem jutott orvosi segítséghez. - felnézett - Azt mondják, Methos mellett találtak rá.

- Akkor el tudom képzelni, hogy Methos ölte meg. - Costas felállt, és a fiatalember mellé lépett. - Maga nem?

- Ö… igen. - A fiú lehajtotta a fejét. - Akarja, hogy lépjünk valamit? Nem mintha tehetnénk bármit is Methos ellen, de…

- Jobb dolgunk is van, mint a bosszú. - Costas elvette a dossziét, és belenézett. - Hol van Geddes?

- Geddes úr az irodájában van. Nem akarja, hogy zavarják.

- Ez a balszerencse. - Costas továbblépett, és nagyot csapott a lustán nyíló fotocellás ajtóra, hogy meggyorsítsa mozgását, és szánakozó pillantást vetett a válla felett a hírnökre. Legalább a fiú kezd végre leszokni, hogy az igazgatót "Tony bácsi" néven emlegesse. Talán mégsem reménytelen.

- Nem hinném, hogy bemehet. - Amikor elérték Geddes irodájának ajtaját, az ifjú hírnök végül utolérte. - Elfoglalt.

- Beszélnem kell vele. - Costas egy indulatos mozdulattal a fiú mellkasának nyomta a dossziét, amitől az megtántorodott. - Mi dolga lehet? Beszámolót ír? Űrlapokat tölt ki? Gemkapcsokat számol?

- Erről személyesen fogok beszámolni Tony… Geddes úrnak. - A vizes-zöld szemek a padlót nézték. Személyesen. Hogy maga így vagy úgy, de Methos után akar menni.

- Ezt saját magam is el tudom mondani. - válaszolta Reuben farkas-vigyorral az arcán. - Lemaradtunk egy lépéssel. Az a gyanúm, hogy gyorsan kell cselekednünk.

- Igen uram. Azaz… okos dolog ez, uram? A bácsikám…

- A bácsikája meglesz maga nélkül egy kis ideig. Most pedig beszélni fogok vele. Ha hasznossá akarja magát tenni, hozzon két kávét. - Costas a fiú vállára csapott, kicsit erősebben, mint eredetileg akarta, mire az megint megtántorodott. Most pedig tünés, mielőtt még úgy döntök, hogy valami tengeren túli titkos feladat megoldására küldöm. - mosolyában figyelemre méltó mennyiségű fenyegetés tükröződött. A fiú elsápadt.

- Igen uram. - A fiú megfordult, és hangtalanul távozott. Costas szomorúsággal vegyes megvetéssel bámult utána.

Mindig is büszke volt arra, hogy a Beavatkozók, a többi hasonló szervezettel ellentétben meg tudták őrizni embereik kiváló fizikai erőnlétét és állóképességét, ami a mai automatizált világban nem volt egyszerű. A védelmi rendszereket egyre inkább számítógépes rendszerek, és az őket irányító elpuhult technikusok jelentették. Costas nem volt computer-zseni, de a biztonsági rendszerek kiépítéséhez nagyon értett. Ezért is volt ennek a bázisnak a biztonsági főnöke.
Az ajtóhoz lépett, és határozottan bekopogott. Daniel megtestesítette mindazt, amilyennek egy Beavatkozó ügynöknek lennie kell. Magas, jókötésű, erős, mint egy bivaly, és olyan taktikai érzékkel, hogy a mostani computer-patkányok elbújhatnak mellette. Costas büszke volt rá, hogy saját maga képezte ki a őt, de képtelen volt úgy érezni, mint egy apa, aki most veszítette el a fiát. Daniel ügynök volt, egy a sok közül. Kár, hogy elveszítették. Egy pillanatra, talán, Costas előtt felrémlett a gyermek, akit felnevelt… de az a tiszta, múlékony érzés elszállt, és soha nem jött többé vissza. Kinyitotta az ajtót.

- Mit keres itt? - Anthony Geddes az íróasztal mögött ült. Ősz sávokkal csíkozott haja makulátlan volt, ahogy méretre szabott öltönye is, és arca olyan sima volt, mintha a legújabb borotvapenge reklámembere lenne. Kérdően felemelte szemöldökét, amit megdöbbentően ragyogó, kék szemei nyomatékosítottak. Mint mindig, Costast most végtelenül idegesítette ez a látvány.

- Megkaptam az üzenetét. - Végigsétált a szobán, és engedély nélkül ledobta magát az egyik székbe. Geddes a bosszúság legkisebb jelét sem mutatta.

- Sajnálom, hogy elveszítettük a fiát. - Csak egy udvarias megjegyzés volt semmi több. Geddes nem várta, hogy biztonsági főnöke kommentálja az eseményeket, vagy mutat bármi érzelmet. Costas Reubennek nem voltak érzelmei. - Kiváló ügynök volt. Jól kiképeztte.

- Persze. - "Mennyivel jobban, mint Te az átkozott unokaöcsédet." - Thomas azt hiszi, hogy ki akarok küldeni egy egységet, bosszút állni.

- Thomas azt hiszi, hogy Ön nincs tisztában azzal, mi forog kockán. - Geddes megvonta a vállát, és az asztalon fekvő papírok felé hajolt. - És ha már itt tartunk…

- Minden terv szerint halad. - Costas kinyújtotta a lábait, átható, sötét tekintete főnöke hajának idegesítően tökéletes választékára tapadt. Geddes görög volt, de Angliában nevelkedett és járt iskolába, és ez meglátszott a viselkedésén, legalábbis Reuben szerint.

- Kiváló. - Costas majdnem összerándult. Tudta, hogy ez a külsőre olyan ártatlanul tökéletes külső, valójában könyörtelen, és borotvaéles elmét takar, de időnként emlékeztetnie kellett magát erre, mint most is, hogy nem egy eltévedt angol turistával van dolga.

- Meg szeretném kérdezni… - habozott.

- Igen?

- A feladatról. A Nemezis tervről.

- Mire kíváncsi? - Egy pillanatra a sima, szögletes áll megkeményedett. - Minden terv szerint halad, pont most mondta.

- Tudom. - Costas fáradtan bólintott. - Csak az embereim nyugtalanok. Tudják, hogy készülünk valamire, és tudni akarják, mi az. Belefáradtak a várakozásba.

- Jó. Akkor készen fognak állni, amikor szükség lesz rájuk. - Enyhén összeráncolta a homlokát. - Miért? Gondolja, hogy az egységünk nem alkalmas a feladat elvégzésére?

- Még azt sem tudom pontosan, mi a feladat.

- Ó. - Még egy idegesítő mosoly kíséretében, a dühítő szemek felvillantak. - Nos, ne aggódjon emiatt. Van vallami hír az embereinkről?

- Semmi.

- Remek. - Az őszes fej papírjai felé hajolt. - Még itt van?

- Igen. - Costas úgy döntött, nem kertel tovább. - A fiam halott, Geddes. Jogom van tudni, miért.

- Így igaz. - Geddes még mindig nem nézett fel. - Azon egyszerű oknál fogva, hogy valaki megölte. Methos, azt hiszem. Daniel elragadtatta magát, és engedte, hogy küldetésének másodlagos célja, az első, a valós indok elé tolakodjon. Hamarosan leszámolunk Methossal.

- Ezt el is várom. - Costas felemelkedett. - Megyek, és ellenőrzöm, hogy minden terv szerint halad-e.

- Tegye azt. - Geddes felnézett. - Beküldené Thomast?

- Ha ezt akarja. - Reuben az ajtóhoz lépett, nem is leplezve megvetését. Geddes túlságosan szerette az unokaöccsét. Ez nem volt tanácsos, és a gyengeség jelének számított.

- Akarom. - Az egyik szemöldök felemelkedett, ezúttal a megvető hangsúly észrevételeként. - Folyamatos jelentést kérek.

- Természetesen. - Costas kinyitotta az ajtót. Bosszantotta, hogy nem sikerült részleteket megtudnia a Nemezisről. Az a vézna Thomas bizonyára mindent tud.

- És csukja be az ajtót maga után. - Costas nem törődött a csípős elbocsátással. Más foglalkoztatta. Ha Geddes nem hajlandó beszélni a Nemezisről, akkor magát a tervet kell vallatóra fognia. Costas ugyan nem érzett atyai fájdalmat, de úgy érezte, joga van tudni, mi okozta végső soron a fia halálát. Kezét a zsebébe süllyesztette, ujjai a biztonsági kártyájával játszottak. Itt az ideje, hogy szót értsen a számítógépekkel, a computer-teremben. Egyikük biztosan válaszolni fog.

***********

Joe örült, hogy gépet béreltek. Valahol biztos volt benne, ha menetrendszerinti járattal jönnek, mindhármukat kirakják az első lehetséges megállóhelyen. Methos ideje nagy részét sikertelen próbálkozásokkal töltötte, hogy elaludjon. Amikor végül mégis sikerült álomba merülnie, zavaros lidércnyomás tört rá. Felváltva kiabálta Duncan MacLeod és Kronos nevét, akik éppen valami pokoli harcot vívtak egymással, arra kényszerítve őt, hogy végignézze. Izzadtságcseppek futottak le az arcán, ahogy aludt, és egy Joe számára ismeretlen nyelven suttogott és köhögött fel különös hangzású szavakat.

Kronos sem volt jobb, talán csak kevésbé feltűnő. Leült egy félreeső sarokba, és mintha a gép belsejében bujkáló összes árnyékot magához vonzotta volna, amik körülvették és beborították amúgy is sötét, feketébe öltözött alakját. Csak a szemei maradtak tisztán láthatóak, hideg-kék a sötétségben, hátborzongatóan világítva elő árnypalástjából, ahogy csendesen tisztogatta a kardját. Egyszer-kétszer - amikor megérezte magán Joe tekintetét - felpillantott ebből az elfoglaltságból, és elmosolyodott. Legalábbis Joe azt hitte, hogy mosolyog. Nem látta a halhatatlan ajkait, mert az is sötétségbe burkolózott, de észrevette a változást azokban a furcsán világító szemekben.

Egy félreeső repülőtéren landoltak. A nemrég elállt esőtől nedves kifutópálya szemkápráztatóan csillogott délutáni nap narancssárga fényében. Először Joe hagyta el a gépet, majd Methos következett, éber tekintettel fürkészte a repülőtér előttük magasodó épületét. Ezzel szemben Kronos teljesen közömbösnek, fesztelennek tűnt, ahogy könnyed, laza mozgással végigparádézott a kifutópályán, kezeit mélyen a zsebébe süllyesztve. Kardját nem is rejtegette, hanem csak a hóna alá csapta, nyílt fenyegetésként azok számára, akik keresztezni próbálnák az útját, de szerencsére nem volt jelentkező. A repülőtér teljesen kihaltnak tűnt, senki sem kérte az útleveleiket, senki sem vizsgálta át a csomagjaikat. Joe majdnem úgy érezte, mintha titkos ügynökök lennének, akik most surrannak be Európába, a Hidegháború kellős közepén.

- Most merre? - A reptér előtt egy alacsony forgalmú út húzódott. Buszmegállónak nyoma sem volt a közelben, de még egy eltévedt taxi sem árválkodott a mellettük szórványosan elhúzó autók között.

- Arra. - Methos nem fárasztotta magát mutogatással. Az út szélén egy autó parkolt, ablakai lehúzva várták őket. Kék színű volt, öreg, de jól karbantartott, tetejére egy hajlott tetőcsomagtartó volt szerelve. Methos meggyorsította lépteit, és minden további kommentár nélkül feldobta rá alaposan megtömött hátizsákját. Joe követte a példáját, és egy pár rugalmas rögzítő-kötéllel a csomagtartóhoz erősítette, saját, aprócska csomagját. Kronos, kardja kivételével, nem hozott magával csomagot, nem mintha nem akart volna ruhát váltani, amikor szükségét érezte. De ezt a műveletet, cipekedés helyett, inkább számos, különböző névre kiállított, hitelkártyái segítségével oldotta meg.

- Vannak erre barátaid? - Joe nem tudta, hogy mit csodálkozik ezen. Végül is, Methos fejből tudta a repülőtársaság nevét, és rekordidő alatt szerzett egy gépet, ami idehozta őket. És most itt ez az autó, ami egyenesen őket várja, kulcsai gyújtáskapcsolóban. Methos becsúszott a kormány mögé.

- Barátaim? Nekem? - Még azelőtt beindította a motort, mielőtt társai bekászálódtak volna az ülésekbe, mire Joe sietősen beszállt. Kronos, szokásos, laza stílusában foglalta el helyét, és kibámult az ablakon.

- Leon? - kérdezte lustán, miközben az utcán sétálgató helyi nőpopuláció darabjait tanulmányozta elmélyülten, és szemmel látható élvezettel. Éppen egy csapat húsz-huszonöt éves lány mellett húztak el, aki kihívóan kevés ruhát, és hatalmas, rikító színű táskákat viseltek.

- Leon? - Methos meglepettnek tűnt. - Nem. Egy helyi család. Halandók. Pár éve találkoztam velük. Leon meghalt a múlt tavasszal. Egy fiatal halhatatlan, valami Finnigan intézte el. Azt hiszem, Ausztrál.

- Ó. - Nem voltak érzelmek a hangban, de Kronos legalább elfordította tekintetét a lányokról. - És mi történt ezzel a Finnigan fickóval?

- Úgy hallottam, pár hónapja megölték. Robert de Valincourt tette, Duncan MacLeod barátja. - Methos megvonta a vállát. - Számít ez?

- Talán. - Halvány mosoly villant át Kronos szemein. - Azt hiszem, ismerem ezt a Valincourt nevű alakot. Ha jól emlékszem, már jó ideje nős. A felesége szeret játszani.

- Nagyon valószínű. - Methos nem ment bele a további társalgásba, ehelyett Joe-ra nézett, a visszapillantó-tükörből. - Kényelmes?

- Csak érjük el az úticélunkat, bárhol legyen is az. - Joe minden apró bukkanót megérzett, a hátsó ülésen zötykölődve. Az autó már nem tűnt olyan jól karbantartottnak, mint kívülről. - Megkérdezhetem, ki ez a Leon, akit emlegettek?

- Régi barát. - Kronos szintén a visszapillantó-tükörbe nézett, átható pillantása ugyanolyan zavarba ejtő volt, mint mindig. - Úgy Krisztus után 100. körül találkozhattunk vele először.

- Meg akart ölni minket. - Methos elmosolyodott, bár szemei zavaróan komolyak maradtak.

- Elvett egy halandó nőt, akinek hat lánya volt. - Kronos szemei elmerengtek. - A legöregebbet Rosettának hívtákk, a legfiatalabbat Annabellának.

- Gondolom, mindet lefektetted. - Joe hangjában éppen elég undor volt ahhoz, hogy ne hagyjon kétséget Kronos iránt érzett utálata felől. Kronos engedélyezett magának egy halvány mosolyt, majd szemeit megint Joe tükörképére szegezte, tekintetében megjelentek az ismerős, vérforraló humor szikrái.

- Azt nem. De hármat megöltem. - Elfordult, a tájat fürkészte, amerre haladtak. - Nem is messze innen. A többiek közül az egyik megőrült, és levetette magát arról a szikláról. - egy a tenger fölé magasodó, magányos sziklaszirt felé mutatott. Kronos hangjában mosoly bujkált, amikor folytatta. - Csak az ékszerei alapján tudták azonosítani. Nem mintha lett volna más lehetőségük. Akkoriban még nem voltak ujjlenyomatok, fogászati feljegyzések, törvényszéki vizsgálat… Elég csúnyán nézett ki. A madarak és a vadállatok alaposan kikezdték, mielőtt rátaláltak.

- Elég ebből, Kronos. - Most vagy Methos maga nem élvezte a sztorit, vagy észrevette Joe kényelmetlen feszengését. Kronos cseppet sem látszott sértődöttnek.

- Boldog idők. - Hátradőlt, egyik kezét kilógatta a nyitott ablakon. Joe azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak lennének az út menti fák egy kicsivel közelebb… mondjuk kartávolságon belül. - Mielőtt még Connor MacLeod elkezdte volna az idegesítő eszméit terjeszteni a barátságról… vagy az a szépfiú rokona bele nem kezdett volna sajátságos keresztes-háborújába.

- Azt hittem, kedveled Connort. - Methos hangja szórakozottnak tűnt, bár lehet, hogy csak a vezetés vonta el a figyelmét. Kronos felnevetett.

- Én mindenkit szeretek. - széles mozdulatot tett a karjával. - Mindenkit, széles e világon. - belevigyorgott a tükörbe, világos szemei valahogy még így is elkapták Dawson tekintetét, hiába próbált Joe szabadulni. - Az egész világ a barátom, ahogy Joe is. Mindenki szereti a Lovasokat. Mindenki gonosz akar lenni.

- Nem igaz. - Joe olyan keményen bámult vissza, amennyire csak tudott, lágy tekintetű, barátságos szemei, nyomába se érhettek a Kronos arcán tükröződő vérfagyasztó kifejezésnek. A halhatatlan hirtelen elmosolyodott, olyan nyíltan és barátságosan, hogy Dawson megdöbbenten és összezavarodva fordította el a fejét. Halk nevetés ütötte meg a fülét, mire sötéten felpillantott.

- Hova is megyünk? - kérdezte, immár másodszor. Methos megvonta a vállát.

- Egyelőre nincs ötletem. De remélem, majd adódik valami.

- Mint?

- Nem tudom. A Beavatkozóknak már tudniuk kell, hogy itt vagyunk, már ha olyan jók, mint feltételezzük. Kapcsolatba fognak velünk lépni, így, vagy úgy.

- Ugye most nem azt akarod mondani, hogy addig fogunk kocsikázni az országban, amíg le nem kapcsolnak minket? - Valahogy ez a terv nem nyerte meg a Figyelő tetszését. Methos újfent vállat vont.

- Éjszakára azért megállunk.

- Hát ez nem valami hatásos. - Kronos hátradöntötte az ülését, mint aki aludni készül. Erre feltehetően neki is szüksége volt időnként. Joe hajlott rá, hogy azt higgye, nincs rá szüksége, vagy legalábbis egy átlagember szükségletének töredékével beéri. - Korántsem annyira, mintha egyenesen a Beavatkozók Főhadiszállására mennénk, hogy meglátogassuk Anthony Geddes barátomat.

- Kit? - kérdezte Methos és Joe kórusban. Kronos elvigyorodott, ismerős, lusta mosolyával.

- Anthony Geddest. A Beavatkozók helyi főnöke. - Megemelte egyik szemöldökét a hirtelen beállt csendre. - Most mi van?

- Azt mondtad, sohasem hallottál a Beavatkozókról. - Methos dühösen mérte végig barátját, teljesen elfeledkezett a vezetésről és a forgalomról. Ezért hármójuk közül csak Kronos figyelt fel a mögöttük haladó fekete kocsira, de ő megtartotta magának ezt a megfigyelést.

- Nem is, azt a keveset kivéve, ami Kerensky úrtól maradt rám. Korábbról ismerem Anthony Geddest. Volt néhány közös üzletünk… Tehát, annyit tudok, hogy a Beavatkozók főleg a Vasfüggöny mögött tevékenykedtek, mióta létrehozták azt az aprócska kis akadályt. Görögország mindig is érdekes szerepet töltött be, ebből a szempontból, mivel a Vasfüggöny nyugati oldalán maradt, de aktív kapcsolatai voltak a túlsó oldallal is. Nevén nevezve a dolgot, Görögországon keresztül zajlott a csempészet kilencven százaléka, már igen régóta. Csak azon csodálkozom, hogy a Figyelők miért nem vonták le a következtetéseket. Mint mondtam, találkoztam ezzel a Geddes nevű alakkal. Jó kapcsolatai voltak néhány igen érdekes helyen, de szerintem fogalma sem volt, hogy ki, azaz mi is vagyok valójában. Ahogy nekem se róla, habár feltűnt a tetoválása. Azt hittem, hogy a Figyelők közé tartozik. Végül is, az ő szervezetük az egész földet behálózza, vagy nem? - enyhén összeráncolta a homlokát. - Milyen kár. Jól kijöttem vele. Majdnem sajnálom, hogy meg kell ölnöm.

- Ezt nem tudtad volna korábban elmondani? - Methos dühösen testvére felé fordult. Kronos rávillantotta egyik mélységesen ártatlannak tűnő, önelégült mosolyát.

- Csak a megfelelő pillanatra vártam. - Hirtelen összevonta a szemöldökét, a playboy kifejezés eltűnt az arcáról. - A mögöttünk jövő kocsinak észak-amerikai rendszáma van.

- Ne térjünk el a tárgytól. - Joe többet akart hallani Anthony Geddes-ről, de egyik halhatatlan sem figyelt rá. Methos a tükörből figyelte a fekete autót. Már nem voltak kétségei.

- Megint ő. Daniel halála óta a nyomomban van. Talán még korábban.

- Halhatatlan? - Joe hátrafordult, hogy jobban szemügyre vegye a kérdéses autót. Az kicsit közelebb húzódott, és mintegy válaszul, Methos és Kronos is észrevehetően összerándult. - Ezt igennek veszem.

- Azt hiszem, a lakásomon is őt éreztük. - mondta Methos rosszalló arckifejezéssel. - Már hónapok óta érzem egy halhattatlan vissza- visszatérő jelenlétét, de igazából azt hittem, te vagy az. - Kronosra nézett, mintha ő tehetne az egészről.

- Azt hiszem, most már úgy vehetjük, hogy kapcsolatban van a Beavatkozókkal. - Kronos mindig keze ügyében levő kardja felé intett. - Elkapjuk?

- Nem. Bárki is az, elmegy. Megtudta, amit akart. - Methos hátrafordult, és figyelte, ahogy a fekete autó, a halhatatlan jelenlétével együtt elhalványul a távolban. - Most pedig beszélünk ezzel a Geddes nevű haveroddal.

- Nem mondom, hogy tudom, hol van a Beavatkozók Főhadiszállása, de emlékszem, hol bonyolítottuk le az üzleteinket. - Kronos hangja gyakorlatiasra váltott, a korábbi kötekedő és játékos vidámság eltűnt belőle. Ugyanakkor a jeges hidegség visszatért tekintetébe, amitől Joe gerincén a hideg kezdett futkározni fel-alá. Még sohasem vágyódott ennyire Duncan MacLeod barátsága iránt.

- Remek. - Methos hangja az utolsó mellékzöngéig megegyezett testvérével, és egy pillanatra, ahogy mindketten a visszapillantó-tükörre meredtek, Joe ugyanazokat a szikrákat látta felvillanni mindkét szempárban. Jeges volt és eltökélt, kemény, és egyértelműen könyörtelen, amitől megfagyott a vér az ereiben. Elfordult, és inkább kibámult az ablakon. A kormány mögött ülő Methos elmosolyodott, bár ez az arckifejezés alig enyhített valamit a szemében szikráró kegyetlen csillogáson. - Akkor, azt hiszem, van egy tervünk.

***********

 Costas Reuben több volt, mint meglepett, amikor az automata riasztórendszer éles vijjogással életre kelt. Éppen a számítógépteremben tartózkodott, félretéve minden utálatát és ellenérzését, hogy végre részleteket tudjon meg a titokzatos Nemezis Tervvel kapcsolatban, de nem járt sok sikerrel. A képernyőn megjelenő kódok semmit sem mondtak számára.
Thomas, a nyápic semmirekellő, hőn utált főnöke fülének meghosszabbítása, éppen a sarokban terpeszkedett és kávészünetet tartott, egy csésze fekete, és egy alaposan megrakott szendvics társaságában. Costas nem adta át neki Geddes üzenetét. Talán, ha egy kis szerencséje van, Thomas veszít valamit bácsikája kegyeiből.

- Mi folyik itt? - Thomas megpróbálta túlharsogni a szirénák hangját, elejtette csészéjét és szendvicsét, amikor talpra ugrott. Vizenyős szemei a terminálokra tapadtak, választ keresve kérdésére. Costasban hirtelen irigység támadt. Ezek a nyámnyila kezelők és Thomas minden bizonnyal jobban kiismerik magukat a képernyőn, mint ő. Már évek óta noszogatja magát, hogy beiratkozzon egy tanfolyamra, de hát annyi dolga volt. Kihúzta magát, és megpróbált úgy tenni, mint akinek a kisujjában van az egész.

- Behatolók, maga hülye. - Ennyit még ő is megértett, és remélte, hogy Thomas elhiszi, többet is tud ennél. Figyelte, ahogy a technikusok boszorkányos gyorsasággal összefüggéstelen parancsokat gépelnek a terminálokba, minek eredményeképpen a szemközti falon elhelyezett hatalmas képernyőről eltűnt a szokásos Beavatkozó-jel, helyette a biztonsági kamerák által közvetített kép jelent meg. Három férfi volt rajta, akik éppen kikászálódnak kék színű, öreg autójukból. Az autó olyan volt, mintha csak turistákat szállítana, de utasai egyike se nézett ki annak.

- Kik ezek? - Thomas most szorosan Costas mellé állt, ezzel a mozdulattal önkéntelenül is legyezgetve Reuben büszkeségét. Hangja észrevehetően lágyabbá vált, bár még mindig jó adag megvetés csengett benne.

- Mit gondol? Nem olvasta a tájékoztatókat? A bácsikája jelentéseit? - mogorva képet vágott - Nem vártaam őket ilyen hamar.

- Az ellenség? - Thomas a szokásosnál is fehérebbnek tűnt. - Hogy találtak meg minket ilyen hamar?

- Számit az? - Reuben végigsimította a szemöldökét, és felkapta az övére függesztett adó-vevőt. Helyettese azonnal jelentkezett.

- Reuben úr?

- Szedje össze a legjobb embereit, Andros. - Costasnak az az érzése támadt, hogy a dolgaik nem állnak túl jól, de gyorsan elhessegette ezt a képtelen gondolatot. - Vendégeket kaptunk.

- Hányan vannak, uram? - Andros Thane a születése óta a Beavatkozók között nőtt fel, gyors, és hatékony munkatárs volt. Costas nem állta meg mosoly nélkül. Ez a válasz egy igazi harcosé volt, nem pedig egy computer-zsokéé.

- Csak hárman. De legyen óvatos, és legalább kétszer annyi embert küldjön. Ezek nem közönséges behatolók.

- Az embereink készenlétben lesznek. - A statikus zörej azt jelezte, hogy Andros Thane kilépett a vonalból. Thomas nyelt egy nagyot.

- Talán legjobb lesz, ha visszamegyek Tony… Geddes úrhoz. - rendbe szedte a ruháját, és megpróbálta leküzdeni a félelmét, hogy egyedül kell visszamennie a sötét folyosón. - Ugye?

- Jobban teszi, ha itt marad. Szedje össze a Nemezis Terv minden adatát, és küldje őket biztonsági szekcióba. Meg kell védenünk.

- Igenis uram. - Thomas boldog volt, hogy feladatot kapott, és rögtön nekilátott. Costas elmosolyodott magában. A dolgok néha olyan egyszerűek. Gúnyos tisztelgésre emelte a kezét, az óriás képernyőn közeledő alakok felé. - Üdvözletem, uraim. Lássuk, elég jók vagytok ahhoz, hogy bejussatok?

***********

- Gondoljátok, tudják, hogy itt vagyunk? - Joe a vékony anyagból készült ajtót méregette, miközben megpróbálta felidézni, évek óta porosodó, gyenge görög tudását, amit még egyetemi éveiben, egy gyönyörű nyári vakáció alatt szerzett.

- Ha ez a Beavatkozók Főhadiszállása, amit valahogy nem tartok valószínűnek, akkor igen. Ha tényleg egy hajókölcsönző, aminek látszik, akkor a kutyát nem érdekli, hogy itt vagyunk. Ez a hely úgy néz ki, mintha évszázadok óta nem akadt volna kuncsaftjuk. - kommentálta a látványt Methos.

- Vagy még akkor se. - Joe kipróbálta az ajtót, ami meglepően masszívnak bizonyult. - Gondolom, ha valaki kérdezi, hajót akarunk bérelni. - Lopva két társára nézett, és elnyomott egy vigyort. Az esély hogy turistáknak nézik őket, egyenlő volt a nullával.

- Ez nem hajókölcsönző. - Kronos kivonta a kardját, és egy tiszta vágással leütötte a rozsdás lakatot a helyéről. - Geddes itt tárolta a lopott cuccokat. Főleg fegyvereket.

- Most nem úgy néz ki. - Methos bekukucskált a szobába, de csak pormacskákat, és pókhálókat látott, egy vidám madárkolóniát, amely befészkelte magát az egyik sarokba, és most dühösen csiviteltek a háborgatás ellen. Kronos félretaszította.

- Külsőre, naná, hogy nem úgy néz ki. - Félresöpörte a pókhálókat, a kövér nyolclábú tulajdonosokra ügyet sem vetve, és beljebb lépett. Joe követte, valamivel óvatosabban méregetve a helyiség ízeltlábú és szőrös bérlőit.

- Azt hiszed elsiklottunk valami felett? - félrehajolt egy pókháló elől, mire lendületesen beverte a fejét egy a törött mennyezetről lelógó, jókora gerenda végébe. - Úgy tűnik, évek óta nem járt itt senki, így még egy titkos átjáróban se reménykedhetünk.

- Ezt a helyet lerakat gyanánt használták. - Kronos végigfutatta a kezeit a poros falakon. - De volt itt egy rejtekajtó, mint valami hátsó bejárat. A Második Világháborúban ez a terület német megszállás alatt volt, ezt ne felejtsétek el, és az ellenállók mindenféle csatornát, folyosót, meg rejtekhelyet építettek. A Beavatkozók a háború után szépen beköltöztek az ilyen helyekre.

- Tudja, mit beszél. - mosolygott Methos Joe-ra, mire a halandó képtelen volt nem válaszolni. Még Kronos is elvigyorodott.

- Nem a dicséretedre van szükségem, testvér, hanem a segítségedre. - körbeintett a szobában - Van itt valahol egy nyílás. Tudom. A kezed járjon, ne a szád, segíts keresni.

- Ez alatt a törmelék alatt? Napokba telhet. - Joe végigmérte a szeméttel teli padlót. - Micsoda hely. Mint a klub pincéje.

- Csak sör nélkül. - Methos a legközelebbi falra csapott, mire az terjedelmes porfelhővel jutalmazta a mutatványt, beterítve a világ legöregebb halhatatlanját, aki heves tüsszögésbe és köhögésbe kezdett. - Hoppá.

- Ti ketten kábé annyira vagytok használhatók, mint Silas és Caspian. Visszavonom, Silas legalább erős volt. - méregette őket sötéten Kronos.

- Ezt személyes sértésnek veszem. - Methos kibontakozott a porfelhőből, majd egy kisebbet kreált, ahogy saját magát porolgatta le. Legnagyobb meglepetésére, Kronos segített neki.

- Annak szántam. - sóhajtotta, majd maga is heves köhögésbe kezdett, ahogy a csiklandós porszemcsék végül őt is elérték. - Talán ez nem volt olyan jó ötlet.

- Kronos, te elismered a hibádat? Lázad is van? - Methos elvigyorodott, amit Kronos egy szúrós pillantással jutalmazott. - Nagy pillanatnak vagyunk a tanúi, Joe. A halál jót tett a testvéremnek. Tanult egy kis alázatosságot.

- Talán kicsit korai volt. - a hang a hátuk mögül érkezett, a sötét, homályba vesző fal mögül. - Miért adjátok fel olyan korán? Nem minden alagút tárul fel a nyers erőszak hatására.

- Hűha. - Joe enyhén elsápadva bicegett közelebb társaihoz. - Miért érzem úgy, hogy ideje lenne eltűnnünk innen?

- Valami azt súgja, már kicsit késő. - Methos a falhoz lépett, kapcsoló után kutatva a tekintetével. Egy testetlen nevetés válaszolt a próbálkozására.

- Nem tudjátok, hol vagyok? Milyen kár. Egy pont a halandóknak, azt hiszem. - hangos nyikorgással, a fal egy darabja félrecsúszott, és feltárult előttük egy mély alagút bejárata, amit üvegbúra alá rejtett gyertyák világítottak ki, táncoló árnyékokat festve a falakra. Embereknek semmi nyoma. Methos összeráncolta a homlokát, keze önkéntelenül is kardja markolatára tévedt. A hang most mögüle csendült fel.

- Nem hiszem, hogy szükséged lesz fegyverre. - Hátrafordult. Egy férfi állt előtte, közönyös arccal, de a kezében tartott pisztoly, amit rájuk fogott, kicsit más érzelmekről tanúskodott. Ahogy végigmérte hármukat, sötét szemében felsőbbrendű mosoly gyulladt. Makulátlan, szürke és tengerészkék színű egyenruha volt rajta, kissé hivalkodó és idétlen rózsaszín és ibolya jelvénnyel a hajtókáján, de a kezében tartott fegyver határozottan tekintélyt parancsoló volt. Megigazította a gallérját, és feléjük intett. Hat, vagy hét, hasonlóan öltözött, és hasonlóan felfegyverzett férfi vette őket körül, nyilvánvaló fenyegetéssel. - A nevem Andros Thane. Beavatkozó Biztonsági Szolgálat. Örömmel látjuk a "vendégeket". Ha volnátok szívesek…

- Van más választásunk? - Methos végigmérte a fickókat, és magában Joe túlélési esélyeit latolgatta, ha harcra kerülne sor. Úgy tűnt, Thane tisztában van Dawson halandó voltával, és aljas módon, egyenesen rászegezte a fegyverét, miáltal esélyeik nem voltak túl rózsásak. Kényszerítette magát, hogy elengedje kardja markolatát.

- Nincs. - Andros közelebb sétált, óvatos, de büszke járással. Methos úgy találta, mégsem büszkeség, ami a halandóból árad, inkább csak szakszerűség. - Csak a megadás. - Kronosra bámullt, akin látszott, hogy tüstént egy elhamarkodott akcióba lendül. - Mindegyikőtöknek.

- Ne most, Kronos. - Methos csillapítóan testvére vállára tette az egyik kezét. Érezte, ahogy az izmok megfeszülnek Kronos bőre alatt, majd lassan ellazulnak. Majdnem elmosolyodott. Még mindig, ennyi idő után is megértik egymást. Még mindig teljes összhangban vannak. Andros bólintott.

- Köszönöm. Indulhatunk? - Az alagút bejárata felé intett, ahonnan most még több szürke-kék egyenruhás fegyveres érkezett. Az új csapat élén egy hatalmas termetű férfi haladt, aki zavaróan ismerős volt a számukra. Kétségkívül ő lehetett a rangidős, ez kitűnt, ahogy egy szó nélkül a menet élére állt, ahogy beléptek az alagútba. Methos kemény sziklát érzett a lába alatt, és hirtelen kíváncsiság ébredt benne, kik, és mikor építették ezt ide, és vajon hova vezet. Hallotta Joe botjának folyamatos kopogását közvetlenül maga előtt, és hozzáigazította léptei sebességét, hogyha barátjának gondjai akadnának, a segítségére siethessen… nem mintha számítana rá. Dawson olyan aktív és mozgékony volt műlábaival, mint sok más, teljesen ép ember sem. Kronos hollétéről, csak alig hallható lélegzetvétele adott jelet, közvetlenül a háta mögül. Methos érezte a testvéréből áradó feszültséget, a vad vágyat némi vérontás után, de tudta, hogy Kronos nem olyan őrült, hogy harcot kezdeményezzen, ilyen körülmények között. A tény, hogy nem vették el a fegyvereiket, reményt adott arra, hogy alkalmasabb körülmények között akcióba léphessenek. A szűk folyosó egyáltalán nem tűnt megfelelő helyszínnek egy ilyesfajta testgyakorlásra.

- Tovább. - Methos nem látta Andros Thane alakját, de a férfi hangja tudatta vele, hogy a közelében van. Kronos szintén tisztában volt vele, és ujjai mohón sóvárogtak kardja markolata után… nem akart semmi mást… csak egy kis "fejetlenséget". Thane nem lenne olyan dölyfös, ha a feje legördülne a nyakáról, és makulátlan egyenruhás emberei sorra hullanának el körülötte. Visszafogta kitörni készülő indulatait, inkább Methos megnyugtató jelenlétére koncentrált, ahogy végighaladtak a folyosón, és a lehetőségekre, amikkel számolhatnak. Pontosan tudta, mire képes… csak az alkalmas pillanatot várta.

*************

Az alagút egy hatalmas, ragyogóan kivilágított teremben folytatódott, ahol még több őr tartózkodott, akik bár fegyvereiket nem húzták elő tokjaikból, a jelenlétükből áradó fenyegetés elég egyértelmű volt. A három foglyot végigterelték a termen, majd egy rövid, világos folyosó következett, végül egy meleg, drága bútorokkal berendezett irodában találták magukat. Az egyik falnál egy hatalmas íróasztal állt, mellette hatalmas ablak, mely egy meredek szirtfokra, és a mélyen alatta hullámzó, haragos tengerre nézett. Úgy tűnt, mintha az irodát magába a sziklaszirt anyagába vájták volna, és a fényűző bútorzat, a vastag, süppedős szőnyegek ellenére is nyomasztó hangulatot árasztott. A szemközti fal mellett egy csillogó króm és üveg minibár terpeszkedett, szemkápráztatóan csillogva a lámpák fényében. Methosban felötlött a kérdés, hogy sör vajon van-e, vagy csak a szokásos puccos borok és röviditalok.

- Üdvözletem. - Egy majdnem-tökéletes angolsággal, gazdag, barátságos hangsúllyal beszélő férfi lépett eléjük. Intésére az őrök eltűntek, csak Thane, és két vagy három társa maradt. Kronos hanyagul előrelépett, mire Thane figyelmeztetően felemelte a fegyverét. Methos hirtelen nagyon szeretett volna valahol máshol lenni.

- Anthony. - Kronos hangjában ugyan egy szikra melegség sem volt, de ugyanakkor fenyegetés sem. Ehelyett, tőle alapvetően szokatlan módon, kimért hangon beszélt. Az újonnan érkezett elmosolyodott, ugyanolyan hanyagul, és közömbösen, mintha Kronost akarná utánozni. Methos végigmérte a magas, feltűnő alakot. A fickó nagyjából úgy nézett ki, mint egy szappanopera sztárja: rövid, sötét haj, bronzbarna bőr, ragyogó, fehér fogak. Drága, sötétszürke öltönyt viselt, világoskék inggel, és élénk színű, kék nyakkendőt, melynek árnyalata tökéletesen harmonizált élénk pillantású szemeivel, és azzal a hatalmas drágakővel, amit a jobb kezén levő ezüstgyűrűbe dolgoztak. Ahogy leült az íróasztal mögé, Methos nem állta meg, hogy észre ne vegye hasonlóan kék zoknijait, amik Gucci-cipőjéből villantak elő.

- Jack. - mosolya kiszélesedett, kivillantva tökéletes fogsorát. - Hogy vagy?

- Jól. - Kronos keze kardjának markolatára tévedt. - Bár kicsit bosszúsan.

- Ó, igen. Nos, láthatod, hogy tiltott területre tévedtél. Ezt nem hagyhattam. - Geddes szemei enyhén összeszűkülltek, ahogy a másik két fogolyra nézett. - Feltételezem, hogy Joe Dawson-hooz, van szerencsém? És… Methos?

- Ha ez tényleg akkora öröm, akkor itt valami félreértés van. - Methos képtelen volt viszonozni házigazdájuk szívélyes mosolyát. Ez az alak tényleg úgy nézett ki, mintha a Dallas, vagy a Dinasztia soros epizódjából lépett volna elő. Geddes mosolya szinte szétfeszítette az arcát, kék szemei megdöbbentő intenzitással csillogtak.

- Meglehet. Tudja, tényleg lebilincselő egy ilyen híres halhatatlannal találkozni. Olyan… nagyszerű. Itt vagyok én, aki házigazdaként üdvözölhetek három olyan külföldit, akik közül kettő minden bizonnyal többet tud országom múltjáról, mint bárki a világon. Gondolom, sok időt töltöttek itt a múltban? - pillantása visszasiklott Kronosrra - És te, Jack? Alaposan félrevezettél engem.

- Ezt én is elmondhatom, rólad. - A jég-kék pillantás összekapcsolódott Geddes melegebb, ragyogóbb kék szemeivel, és egyik férfi sem mutatta jelét, hogy el akarná fordítani a fejét. - Anthony Geddes… orvgazda, terrorista, fegyverkereskedő… Sohasem említetted, hogy Beavatkozó vagy.

- Ahogy te sem mesélted, hogy már négyezer éve járod a világot, ami valaha rettegett a neved hallatán. Nem is tudom, a kettő közül melyik a nagyobb titok. - Geddes megvonta a vállát. - Nem számít. Már mindketten tudjuk az igazat.

- Igen, tudjuk. - Most először a beszélgetés folyamán, figyelmeztető hangsúly jelent meg Kronos szavaiban, ami azt mutatta, nem kívánja folytatni a kettejük között levő, korábban baráti viszonyt… Vagy ha a hangja nem lett volna elég, a szemében gyúló kegyetlen fény magáért beszélt. Egy pillanatra zavar villant át a Beavatkozó arcán, és mosolya megfakult kissé.

- Nem számít. - felállt, mintha közelebb akart volna lépni a foglyokhoz, majd meggondolta magát, és visszaereszkedett a székébe. - Attól tartok, itt kell maradnotok egy darabig. Csak addig, amíg mindenki meg nem érkezik, a terveim szerint. - Szemei kutatóan végigsiklottak a kis csapaton. - Hol van Duncan MacLeod? Nem jött veletek?

- MacLeod? - Kronos nem tudta véka alá rejteni utálatát, ahogy ezt a nevet kiejtette. - Miért jött volna velünk?

- Ó, nem is tudom. Azt gondoltam, talán elástátok a csatabárdot. - Halvány, gónyos mosoly jelent meg a Beavatkozó szája sarkában. - Egy olyan elviselhetetlenül jó-természetű alak esetében, mint MacLeod, bármi megtörténhet… sajnos.

- Emiatt nem kell aggódnod. - Methos nem is próbálta leplezni nemtetszését, ahogy közelebb lépett az íróasztalhoz. Thane újfent hadonászni kezdett pisztolyával, de Geddes leintette. Methos szavaiban, csakúgy, mint az arcán, nyilvánvaló volt az ellenszenv. - Biztos lehetsz benne, hogy MacLeod szóba sem áll velünk, még kevésbé fog bármiben is segíteni. És ne tegyél úgy, mint aki ezzel nincs tisztában.

- Miért tennék ilyet? - Geddes bizonytalanul intett kezével, és hátrább húzódott, hogy megnövelje a távolságot közte, és az öreg halhatatlan között. A hihetetlen-kék szemek rendületlenül mosolyogtak. - Tulajdonképpen nagyon büszke vagyok erre a kis hadmozdulatra. Szétválasztani az Álomcsapatot. Elvágni MacLeodot a barátaitól. Együtt, legyőzhetetlen akadály, külön-külön aprócska bökkenő… vagy még annyi sem, ha eljön az idő.

- A lengyel kollégáid is ezt gondolták. - Joe közelebb lépett, közvetlenül Methos mellé. Geddes rámosolygott.

- Ez igaz. Valóban, de a lengyel kollégák elkövettek néhány alapvető hibát. Nem voltak elég előrelátóak, kevés volt a képzelőerejük, és ami a legfontosabb, nem rendelkeztek olyan kimeríthetetlen forrásokkal, mint én. - a mosoly megint kiszélesedett - És persze nem voltam ott Én. Az igazat megvallva, azért hasznosak voltak a számomra… ha másban nem is, hogy rámutattak néhány gyenge pontra, amit meg kellett erősíteni. Én már nem fogok az ő hibájukba esni. Bármi is történt Lengyelországban, az csak gyerekjáték volt az én terveimhez képest. Amiben Ti is fontos szerepet játszotok.

- Tiszta mázli. - Methos Kronosra sandított, aki MacLeod nevének említése óta nem szólt a társalgáshoz. - Persze, hazudhattunk is. Lehet, hogy MacLeod éppen úton van ide, egy csapat halhatatlan élén, akik csak a parancsainkat várják. Ha csak azt vesszük, hogy a Figyelők milyen népszerűtlenek a mi köreinkben, most elképzelheted, hogy a Ti fajtátokkal mi a helyzet. Nem lenne nehéz összehozni egy hadsereget ellnetek, pláne, MacLeod hírnevének felhasználásával.

- Talán igen, talán nem. Ez most nem számít. - Geddes hirtelen felpattant. - Találgass csak, Methos, ha úgy ttetszik. Egyelőre nem árulok el semmit a terveimről.

- Talán nincs is rá szükséged. - Kronos szokásos, lágy, enyhén színpadias hangján szólalt meg. - Talán már mindent tudunk.

- Talán. - Ha voltak is rá valamilyen hatással Kronos dermesztő szemei, Geddes nem mutatta jelét. Ehelyett jelt adott az őröknek. - Vigyétek őket. Helyezzék őket biztonságba, a vendégszárnyban, és folyamatos jelentést kérek. Néhány dolgot el kell intéznem.

- Segíthetünk valamiben? - Enyhén gúnyos fény jelent meg Kronos szemeiben, ami arra emlékeztetett, hogy valaha talán tényleg segített Geddesnek néhány dologban. A Beavatkozó visszamosolygott.

- Most nem. - megvonta a vállát - Végül is, nem számít. Hamarosan minden készen áll, és akkor igénybe veszem a segítségedet. Biztos vagyok benne, hogy nem kell sokat győzködnöm majd téged, hogy segíts Duncan MacLeod végzetének beteljesítésében.

- Nagyon valószínű, hogy nem. - Egy pisztolycső nyomult Kronos oldalának, ami azt sugallta, jobb, ha az ajtó felé indul, de egyelőre figyelmen kívül hagyta. - De mi van akkor, ha tényleg elástuk a csatabárdot? Ha történetesen, élünk-halunk egymásért?

- Valószínűtlen. - Megint egy halvány árnyék futott át Geddes túlságosan-jóképű arcán. - De akkor, ha olyan szívesen meghalsz érte… szívesen segítünk neked ebben. Úgyhogy ne próbálj hősködni.

- Én? - Hideg, kegyetlen mosoly keveredett vidámsággal a halhatatlan tekintetében. - Nem vagyok hős típus.

- Tudom. - Geddes mosolya ezúttal eltűnt az arcáról, és a pisztolycső erősebben nyomódott Kronos bordái közé, sürgetően. - Pontosan ettől vagy olyan kibírhatatlan alak. - Intett az őröknek, mire azok megragadták, is kituszkolták Kronost az irodából, végig egy hosszú folyosón, ahol több, igen masszív ajtó állta útjukat, amiket a Thane kezében levő elektronikus kulcs nyitott. Methos megpróbált mondani valamit, de egy bordái közé döfött pisztolycső elállította ezen szándékától. Végül egy apró, sziklába vájt szoba előtt álltak meg.

- Erre. - Thane belépett a szobába, majd az ellenkező oldali falba épített, masszív ajtó elé lépett, és kinyitotta. Intett a pisztolyával, mire a foglyokat átlökdösték a küszöbön. Thane elégedett mosollyal zárta rájuk az ajtót. Methos nem osztotta a beavatkozó vidám hangulatát.

- Ez jó. - A szoba nagyjából szögletes volt, a szürke mennyezet magasan a fejük fölött nyújtózott, és ahogy a komplexum többi részét, ezt is a sziklába vájták. A bútorzat szegényes volt, mindössze néhány, a kőbe vájt padka, és a falakra felszerelt, keskeny priccs alkotta, amiken vékony matracok, és még vékonyabb takarók voltak hivatottak a foglyok kényelméről gondoskodni, természetesen a lehető legunalmasabb, szürke színű huzattal ellátva. A falakon nem voltak ablakok, sem látható fényforrás, a friss levegőről, néhány aprócska szellőzőnyílás gondoskodott, melyek közül még a legalacsonyabb is, jóval a fejük felett nyílt, és Methosnak kétsége sem volt afelől, hogy acélrácsokkal, és elektromos riasztóval látták el, ugyanúgy, mint az ajtót, amin bejöttek. Mogorván maga elé bámult, és ledobta magát a legközelebbi priccsre.

- Marha jó.

- Ki kell jutnunk innen. - Joe hangja elszántnak tűnt, és sokkal reménykedőbbnek, mint az jelenlegi helyzetük alapján elvárható lett volna. Igaz, korábbi, szerencsés kimenetelű kalandjaik feljogosították az optimizmusra, de Methos nem osztotta derűlátását. MacLeodra gondolt, a korábbi jelenlétére, és a mostani hiányára, maga is meglepődve gondolatain. Végül testvérére nézett, és felvonta egyik szemöldökét.

- Valami ötlet?

- Semmi. - Ebben az egyszerű szóban elég indulat rezgett, hogy berekessze a további társalgást. Methos hanyatt feküdt a kényelmetlen, rögös fekhelyen, és a mennyezetre bámult. Felsóhajtott, ha lehet az előbbinél még nagyobb átéléssel.

- Marha jó.

**************

A három férfi alakja tisztán kivehető volt, a biztonsági kamera által közvetített képen. Costas legyintett, miközben helyettesére és jobb-kezére, Andros Thane-ra pillantott.

- Nem tűnnek valami veszélyesnek.

- Én sem így képzeltem a múlt legendás harcosait. - Andros közelebb lépett, hogy jobban lássa a monitort. - Az a nyurga fickó… Tényleg a világ legöregebb halhatatlanja?

- Azt mondják. - Costas kinyújtotta a lábát, és a foglyokat figyelte. Methos az egyik priccsen feküdt, Joe a falnak támaszkodott, míg Kronos karba font kézzel, mozdulatlanul állt a szoba közepén. Szemmel láthatóan tanácskoztak, de Costast ez cseppet sem aggasztotta. Még nem. - Az a "nyurga", nem más, mint Methos, aki valamikor Krisztus előtt háromezer évvel született. Talán válthatnál vele pár szót… biztosan látta hőn szeretett városodat, az ókori Görögország fénykorában. Talán találkozott is néhány legendás alakkal… - röviden felnevetett - Vagy az is lehet, hogy ő maga volt… mint például Szókratész.

- Ezt erősen kétlem. - Hogy ez a vékony angol fickó lett volna Szókratész? Thane számára még a gondolat is felért egy szentségtöréssel. Inkább a másik halhatatlanra terelte a szót. - És mit tudunk erről? Hogy is hívják… Kronos?

- Kronos. - erősítette meg főnöke - Nos, ez a fickó egészen más tészta. Őt ténylegesen megölték pár éve, de Methos valahogy visszahozta a halálból… legalábbis ez a hír járja. Bár én egy szavát sem hiszem. - megvonta a vállát - Különös alak. Úgy ezer évvel lehhet fiatalabb Methosnál, és azt mondják róla, olyan a szíve, akár a jég. Kedvtelésből gyilkol, valaha úgy vadászott rájuk, mint más a szarvasra. A legenda szerint ő volt az Apokalipszis Négy Lovasának vezetője.

- Remélem, a legendák tévednek. - Andros elmosolyodott - Az új évezred küszöbén vagyunk, és az Apokalipszis Lovasának feltámadása… Mintha valami jóslat teljesülne be…

- Te hiszel az ilyesmiben? - Costas hitetlenkedve elvigyorodott. - Te vagy a legjobb katonám, akit valaha kiképeztem, Andros. Talán egy napon átveszed a Beavatkozók irányítását, ha megszabadulunk a szépfiú Geddes-től. Erre most azt állítod, hogy lehet bármi alapja ezeknek a sületlenségeknek a "világvégéről"?

- Csak nyitva tartom a szemem. - Andros megvonta a vállát. - És ahogy ezt a hármat elnézem, nagyon furcsa előérzeteim támadnak. Az az alacsony férfi… olyan mintha… mintha… - nem találva rá megfelelő szót, feladta kísérletezést - Persze, világvége eljövetele ottt gyökerezik minden kultúra hiedelemvilágának a mélyén… Ez olyan hátborzongató.

- Örülök, hogy ezt mondod. - Costas ismét a monitor felé fordult, de valójában meg sem látta a foglyokat, ahogy gondolataiba merült. Ha tényleg Methos a felelős Daniel haláláért, a legjobb bosszú, ha hagyja végzetét beteljesedni. Costas azonban nem tudta elhinni, hogy ez a jelentéktelen alak ölte volna meg a fiát. Ahogy a priccsen feküdt, Methos mindennek nézett ki, csak nem harcosnak, vagy akár gyilkosnak. Inkább egy enyhén túlkoros egyetemistának. Kronosról inkább hihetőnek tűnt, amit állítottak, de nem sokkal. Joe Dawsonról nem is beszélve, aki falfehéren, szemmel láthatóan a végkimerültség határán támogatta a falat. A halandó arcára mély árkokat vésett az aggodalom. "Talán éppen MacLeod miatt." - gondolta Reuben. Lassan, megfontoltan felemelkedett székéből. Andros Thane egy pillanattal később követte főnöke mozdulatát.

- Andros… - Costas. Egyik szemét még mindig a monitoron tartva, megpróbálta hangját az átlagos érdeklődés szintjének megfelelő határokon belül tartani. - Mit tudsz a Nemezis Tervről?

- Csak amit mindenki más, uram. - felelte Thane elgondolkodó hangon. - Ezért ment Daniel Amerikába. Hoggy megbosszuljon egy régi, a Beavatkozók ellen elkövetett bűntettet.

- Illetve ezt mondta Geddes, nekünk ugyanúgy, mint a lengyelországi, és kazahsztáni szervezetnek. Élek a gyanúperrel, hogy itt valami más is meghúzódik a háttérben. Tudtad, hogy megbíztak egy ügynököt Methos állandó megfigyelésével?

- Igen, őt is Amerikába küldték. - Thane bólintott, és elfordította szemét a monitorról, amely a börtön belsejét pásztázta. Meglepetten látta, hogy főnöke lehallgató-készülék után kutatva nézelődik a szobában. - Ő számolt be a seacouveri eseményekről.

- Ó igen. De vajon mindenről beszámolt?

- Gondolja, hogy történt még más is?

- Kezdem azt hinni, hogy igen. Különben miért bajlódnánk ezzel a hárommal itt? Milyen fenyegetést jelenthetnek ők, ránk nézve? És miért kellett viszályt szítanunk közöttük? A bosszú legjobb módja, ha valakit elválasztasz azoktól, akik fontosak a számára. Ráadásul ott van az a fickó, akit elsősorban Methos megfigyelésével bíztak meg. Segíthetett volna Danielnek, mégsem tette. Talán megmenthette volna az életét, ehelyett cserbenhagyta. Miért? Mi olyan fontos Methosban és MacLeodban? Mi az ördög folyik itt?

- Biztos vagyok benne, hogy Geddes úrnak jó oka van rá, uram. - Andros szeme összeszűkült, és Costas felhorkant.

- Ezt nem kétlem. Pont ez az ok nem hagy nyugodni. Készül valamire. És én tudni akarom, mi az.

- Próbálta már letölteni a Nemezissel kapcsolatos adatokat a számítógépről? - andros hangja kíváncsinak tűnt, főnöke okfejtése felkeltette a figyelmét, és agyában rögtön elkezdte rakosgatni a darabkákat, ahogy azt a főnökétől tanulta. A biztonsági főnök megrázta a fejét.

- Kifogott rajtam. Nem igazán tudok szót érteni ezekkel a masinákkal, ráadásul az kis kígyó Thomas folyton a nyakamon lóg. Az az érzésem, hogy mindent tud a tervről, és a bácsikájával együtt, ők ketten tudják, hogy többet akarok tudni a Nemezisről.

- A számítógép nem probléma, uram. Van egy barátom, aki beenged engem a számítógépes zónába, és elég gyakran töltöm ott a szabadidőmet. Tanultam tőle egy s mást… Elég könnyű feltörni Geddes úr kódjait. - enyhén elpirult, hirtelen jóval fiatalabbnak látszott a koránál. - Gondoltam, egyszer még jól jöhet…

- Nekem nem kell magyarázkodnod, fiacskám. - csapott a vállára Costas. - Okosan tetted. Megbíztam Thomastt, hogy mentsen minden adatot egy helyre, amikor ez a "Három Muskétás" feltűnt a színen. - A szobában levő terminál felé bólintott.

Ahogy Andros azt előre jelezte, tényleg nem tartott sokáig feltörni a kódot, és letölteni az adatokat, majd elmenteni hat lemezre az egész anyagot. Amikor ott volt végre a kezében a hőn áhított anyag, Costas hirtelen elbizonytalanodott. Nem tudta, mi legyen a következő lépés. Andros letöltötte egy másik gépre a lemezek anyagát, és behozta a képernyőre. Betűk értelmetlen összevisszasága töltötte meg a képernyőt. Andros összevonta a szemöldökét, és hátradőlt székében.

- A rejtjeles kódok feltörése kicsit tovább fog tartani, de semmi ok az aggodalomra. Elintézem. - kezei folyamatosan dolgoztak a billentyűzeten. - Lássuk, mire megyünk vele… - néhhány perc szünet, miközben csak a billentyűk kopogása hallatszott. - Ehhez mit szól, uram? - Andros hangjában egyértelmű diadal csengett. Felállt, hogy átadja a helyét főnőkének. Costas bólintott.

- Ez az. A mi nagyszerű főnökünk, és a Methost megfigyelő ügynök közötti párbeszédek leirata, és az ügynök jelentései, amiket Seacouverből küldött. Nézze… Már január óta ott van.

- Pontosan, mióta Daniel is akcióba lépett. - Andros elgondolkodott. - Kezdek önnel egyetérteni uram. EEz nem egy szimpla bosszú. Nézze, ezeket a részletes jelentéseket Duncan MacLeodról. Ha Danielt elméletileg nem miatta küldték oda, akkor miért vannak ezek itt? Szinte több anyag van itt róla, mint Methosról.

- Nagyon úgy tűnik. - Costas ujjai idegesen doboltak az asztal lapján. - Mi az ördög folyik itt, és miértt nem tudhatok róla? Végül is, és vagyok a biztonsági szolgálat főnöke.

- Ismeri Geddest. Igazi dicsőséghajhász. Saját maga akarja learatni a babérokat.

- Van benne valami. - Costas felsóhajtott. - Itt az ideje, hogy elbeszélgessek Thomas úrfival. Biztos vagyok benne, hogy szóra tudom bírni. Az a fiú mindenkitől fél, aki nagyobb nála, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy patkánytól felfelé, minden holtra rémíti. - elhúzta a száját. - Várj itt. Senkit se engedj a gép közelébe, amire az adatokat töltöttük, de nézd át őket, hátha rábukkansz még valami érdekesre.

- Sok szerencsét. - Andros a képernyő felé fordult, belecsúszva a székbe, amiről főnőke az előbb állt fel. Ahogy tekintete a biztonsági monitorra siklott, megborzongott. - Ó istenem…

- Mi a baj? - Costas a képernyőre meredt. Arca, még sötét bőre ellenére is elsápadt. A cella üres volt, az ajtó tárva-nyitva. Nyelt egyet. - Ez lehetetlen…

- Úgy tűnik, mégsem. - Andros főnökére tekintett, várakozóan. Costas felvonta a szemöldökét, majd hirtelen elvigyorodott.

- Talán jobb lett volna lefegyvereznünk őket, de már mindegy. Menjenek utánuk, de ne bántsák őket. Azt hiszem, velük is van egy kis megbeszélnivalóm. Csak arra vigyázzanak, nehogy találjanak valami használaton kívüli kijáratot, és kijussanak a komplexumból. Olyan messze akarom őket tudni Geddestől, amennyire csak lehetséges.

- Igen, uram. - Andros a terminál felé fordult, és munkához látott. Costas, még mindig az üres cellát bámulta, és elmosolyodott. Tehát mégis igaz, amit Methosról és Kronosról mesélnek az ősi legendák. Ettől a gondolattól mosolya még szélesebbé vált.

************

- Hát ez nem a kedvenc helyem, hogy őszinte legyek. - Joe erősen zihálva ejtette a szavakat, miközben társai mögött botladozott. - Nem tudnánk inkább kifelé haladni innen, mint befelé?

- Jó, hogy végre beismered. - Kronos nem nézett hátra beszéd közben, így ha volt is mosoly az arcán beszéd közben, az nem látszott. Joe hirtelen meggyorsította lépteit, hogy utolérje a halhatatlant, és vállát megragadva maga felé penderítette Kronost. Ez meglepően könnyen sikerült, tekintve a sötét halhatatlan nem mindennapi erejét, és állóképességét.

- Na idefigyelj, okos fiú. Elegem van, hogy…

- Joe… - Methos elkapta barátja karját. - Ez most nem a legalkalmasabb idő…

- Talán nem. - Joe lassan elengedte a sötét halhatatlant, és utálkozva figyelte, ahogy az halálos nyugalommal megigazítja fekete bőrdzsekijét. Kronos tenyérbe-mászó vigyora egyértelműen a Figyelőnek szólt, hogy még jobban felszítsa dühét. - De hamarosan lecsapom, mint a taxiórát, ha nem állítja le magát.

- Csak próbáld meg, halandó. - Kronos szemei felvillantak, de a Figyelő már jobban kiismerte Kronost, hogy bedőljön kisded játékainak. Ráadásul itt, a Beavatkozók főhadiszállásának közepén, egy kisebb hadsereggel körülvéve, akik rájuk vadásznak. Joe lehet, hogy ideges volt, és fáradt, de hülye, az nem. Mindenesetre rezzenéstelenül állta a halhatatlan pillantását. Hogy Kronos mire gondolt, azt lehetetlen volt megállapítani, bár Joe úgy találta, mintha a fenyegető fény kissé alábbhagyott volna azokban a jeges-kék szemekben… majd a halhatatlan váratlanul elmosolyodott. A meglepett Joe hasonlóképpen viszonozta a gesztust, habár észrevette, hogy az enyhülés ellenére, Kronos még mindig arra vár, hogy ő fordítsa el a tekintetét elsőnek… Joe alig észrevehetően megrázva a fejét, megtette ezt a gesztust, és a folyosó felé fordult. Nem értette pontosan, mi történt, de az volt az érzése, hogy egy pillanatig hajszálon függött az élete. Hogy pontosan mi is mentette meg, abba inkább nem gondolt bele.

A háta mögött, Methos szúrós pillantást vetett Kronosra, akit nem hatott meg testvére kötekedő pillantása. Kezdtek feléledni azok az emlékei, miért is találta néha barátját olyan kibírhatatlan alaknak. Kronos rávillantotta egyik, különleges alkalmakra tartogatott, "huh-de-gonosz-vagyok" mosolyát.

- Mi a baj?

- Mintha nem tudnád. Fizikai fájdalmat okozna, ha végre kivételesen, normálisan viselkednél valakivel? Történetesen, Joe a barátom. Mi már számtalanszor megjártuk a poklot. Ez összeköti az embereket, emlékszel?

- A köteléket senki sem tudja elszakítani. - Kronos félvállról ejtette ki a szavakat, de volt valami a hangjában, ami arra utalt, hogy nagyon komolyan beszél. - Különösen nem a halandók.

Methos felsóhajtott… szóval itt van a kutya elásva.

- Joe nem állhat kettőnk közé. Ő csak egy barát.

- Nem azt mondtam, hogy közénk áll. Azt mondtam, hogy halandó. Csak egy halandó. Valaha, te…

- Nem érdekel, mi volt valaha. Ez az igazság, Kronos. - Methos máskor talán igazat adott volna barátjának, de nem most. - De ha már itt tartunk, valaha, már régen megölted volna őt, azért, amiket mondott neked. És ne gyere nekem azzal, hogy csak az én kedvemért hagytad életben, mert valaha ez sem tartott téged vissza. - Megengedett magának egy jellegzetes, vidám-hetyke vigyort. - Na, indulunk végre? Kezdek egyetérteni Joe-val. Tényleg ki kellene jutnunk innen.

- Tudni akarom, mi folyik itt. - Kronos nem vett tudomást testvére azon célzásairól, hogy kezdene elpuhulni. Ehelyett szemei a sötétbe borultak, és szája körül kegyetlen vonás jelent meg. - Te menj csak, ha akarsz, de én még maradok egy darabig.

- Amíg dűlőre nem jutsz Geddes barátoddal?

- Talán. - Kronos elfordult, és Joe után nézett. - Szétválunk, és ti ketten a felszín felé indultok. Nem lesz nehéz, ismerve a tájékozódó-képességedet.

- A híres tájékozó-képességem fele részben a sajátom. Mindig szükségem volt a te megérzéseidre is… - Methos habozott, majd lassan testvére vállára tette a kezét. - Kronos… mi igazából nem változtunk meg. Vagy igen?

- Nem tudom. - Egy szórakozott mosoly söpörte el Kronos szeméből a dühös lángnyelveket. - De ha képes vagy előjönni nekem ezzel a kérdéssel, itt és most, azt kell hinnem, tényleg nem változtunk semmit. - Megragadta Methos kezét. - Miért nem keresünk néhány elbitangolt halandót, és nézzük meg, hogy még mindig olyan könnyű őket miszlikbe aprítani, mint régen. Talán még azt is elmondják, amire kíváncsiak vagyunk.

- Te tényleg még mindig olyan vérszomjas őrült vagy, mint valaha, ugye. - Methos keményen meglökte Kronos vállát. - Gyerünk. - Minden erőlködése ellenére sem tudta elrejteni mosolyát, ahogy Kronos sem. - MacLeoddal sohasem voltak ilyen gondjaim.

- Elég unalmas életed lehetett. Részvétem.

- Ó, hogy…

Elindultak, az öregebb halhatatlan ment elől, Joe nyomait figyelve. A halandó úgy tűnt, cseppet sem bánja, hogy eltávolodott tőlük, ami tekintve Kronos viselkedését, egyáltalán nem volt meglepő. A folyosó egyre sötétebbé, a falak egyre egyenetlenebbé váltak, és Methos egyszer csak Kronos háta mögött találta magát, annak ellenére, hogy nem emlékezett, mikor maradt le. Összerázkódott attól a jól ismert hangtól, ahogy Kronos kivonta kardját a hüvelyéből. Tisztán hallotta maga előtt Joe botjának koppanásait, bár nem látta a Figyelőt. Az alagút árnyai még sötétebbé váltak, mire Methos kivonta saját kardját, és Kronos iránt érzett minden bosszúsága ellenére, ellenállhatatlanul szétáradt tagjaiban az adrenalin kellemes bizsergése. Ennyit a pacifizmusról. Már nem is emlékezett mi vitte rá arra az életstílusra. Mindazok a félelmek… az életösztön… még mindig ott dolgoztak benne… de ez az ember… Adam Pierson… hirtelen eltűnt a tudatából. Belemosolygott a sötétségbe, és megvetette a lábát az egyenetlen aljzaton. Hirtelen olthatatlan vágyat érzett, hogy kipróbálja valakin a kardját. A csábítás felszínre hozta eddig jól kordában tartott és titkolt, erőszakos természetét. A sötétségbe suttogott, és biztos volt benne, hogy Kronos meghallja, a köztük levő távolság ellenére.

- Valami baj van?

- Valami van előttünk. - A válaszban olyan magabiztosság és csendes eltökéltség rezgett, hogy Methosnak eszébe sem jutott megkérdőjelezni testvére állítását. Bár ő nem hallott semmi gyanúsat, vakon megbízott Kronos ösztöneiben.

- Hol van Joe? Egy másodperccel ezelőtt még hallottam.

- Itt van mellettem. - egy aprócska fénysugár villant meg a másik halhatatlan kardján. Egy pillanattal később egy idegen hang ért el hozzájuk, valamivel hangosabban, mint Kronos előbb elsuttogott szavai.

- Lát valamit, főnök?

- Beszéljen halkabban. - Methos felismerte Andros Thane hangját, és dühösen a sötétségbe meredt. Besétálni a csapdába, mint valami birkák, alig tíz perccel szökésük után, és nem egyszerűen bosszantó, hanem egyenesen dühítő volt. Közelebb húzódott Kronoshoz és Joe-hoz, mire azok mindketten összerezzentek hirtelen felbukkanásától. Kronos rámeredt.

- Maradj nyugton. - suttogta. - Várnak minket. Tudniuk kellett, hogy erre jövünk.

- Gondoltam, hogy túl egyszerű volt. - Methos bosszús hangjából úgy tűnt, mintha Kronost okolná ezért. - Valószínűleg lezárták az összes ajtót, nehogy másfelé menjünk.

- Amíg élnek, bánni fogják… bár ez nem lesz túl hosszú idő. - A fényes acél kékes villanása egy pillanatig visszatükröződött Kronos hideg-kék szemeiben. Methos érezte, ahogy a hajszálai égnek állnak a tarkóján. Verítékezett, egyszer forróság, majd egy pillanattal később hideg öntötte el, adrenalinnal telített vére lázasan lüktetett ereiben. Megszorította kardja markolatát, és bólintott.

- Kész vagyok.

- Mire? - A szinte hangtalanul kommunikáló két halhatatlan számára Joe suttogása ijesztően hangosnak tűnt, bár Thane és emberei aligha hallották meg. - Ha továbbmegyünk az alagútban, egyenesen a csapdájukba sétálunk.

- Csak akkor lenne az, ha nem tudnánk róla. - Kronos hangjában annyi hideg eltökéltség csengett, hogy Joe titokban hálát adott a gondviselésnek, hogy a sötétség miatt nem látja a halhatatlan tekintetét. Volt egy olyan érzése, hogy mindazok a hátborzongató legendák, amiket a Lovasok Vezetőjéről hallott, most ott lobognak azokban a jég-kék szemekben, amik ebben a pillanatban (ebben valahogy biztos volt) mereven rátapadnak. Megpróbált nem összerázkódni, és Methoshoz fordult.

- Te is ezt akarod? Tudják, kik vagytok. Megölhetnek.

- Daniel is megölhetett volna. Egy halhatatlan tapadt rám, már hónapok óta, aki szintén megölhetett volna. Azt hiszem, valami oknál fogva, élve kellünk nekik, legalábbis egyelőre. - Methos megrázta a fejét. - Nem kardokkal fognak minket várni.

- Akkor talán pisztolyokkal. - Joe hirtelen átkozni kezdte magában a sötétséget, mert nem tudta kellőképpen nyomatékosítani szavait egy szúrós pillantással. - Én nem vagyok olyan érzéketlen a pisztolygolyókkal szemben, mint egyesek.

- Akkor állj félre az útból. - Egy kar, ami feltehetően Kronoshoz tartozott, belökte Joe-t egy keskeny beugróba, amit a sötét halhatatlanon kívül egyikük sem vett észre korábban. Joe megpróbált ellenállni.

- Hé!

- Ne légy hülye, Dawson. Az utolsó, amire szükségünk van, egy sebesült halandó, aki lelassít minket. Maradj itt, amíg nem szólunk. - Halvány vigyor szűrődött át a halhatatlan hangján. - Bár ha jobban meggondolom, egész jó pajzs lennél, amikor a lövöldözés megkezdődik.

- Nagyon vicces. - Joe félrelökte Kronos kezét, és a beugróban maradt. - Ha ti mind a ketten elhatároztáttok, hogy hülyét csináltok magatokból, akkor jobb, ha én nem veszek részt benne. A cellában találkozunk.

- De nem ebben az életben. - Habár Joe az orráig sem látott, érezte, hogy Kronos ezekkel a szavakkal távozott. Methos felé fordult, hogy valami gyenge tréfával oldja a feszültséget… de a hely, ahol pár másodperce még a másik halhatatlan állt, szintén üres volt. Csak a csendes, sötét árnyak vették körül. Megpróbált hallgatózni, tekintetét a sötétbe fúrta, de nyomukat sem találta. Teljesen egyedül maradt.

**************

A Beavatkozók sohasem jöttek rá, mi okozta végzetüket… nem mintha ez a tudás megmenthette volna őket. A régóta használaton kívül álló, sötét és csendes folyosóban összezsúfolva, a szabad mozgás előnyétől megfosztva, ahol saját fáklyáik reszketeg lángjain kívül nem volt más fényforrás, a támadás láthatatlanul és hallhatatlanul csapott le rájuk. Az osztag élén, Adam Thanpoulos, egy negyvenhárom éves veterán haladt, aki már tizenkét éve volt a biztonsági szolgálat tagja. A férfi úgy halt meg, hogy azt sem tudta, mi történt vele… csak egy surrogó hangot hallott, és mire rájött, hogy az egy levegőt hasító karpenge hangja, addigra az már a nyakába mélyedt. Csak egy pillanatnyi zavarodottságot érzett, mielőtt minden elsötétült volna. Methos lerázta kardjáról a vért, és a lábánál fekvő lefejezett alakra mosolygott. Bár nem látta a testet, de tudta, hogy ott van. A halál tapintható érzés volt egy olyan ember számára, aki már olyan régóta együtt élt vele, mint ő. Érezte ahogy betölti az alagutat, és kinyújtja kezeit a Beavatkozók felé, akik egyelőre rejtve maradtak kiismeretlenül tekergőző járatban.

Kronos már előrébb járt, nem vesztegette az idejét arra, hogy megcsodálja testvére pontosan kivitelezett akcióját. A falhoz tapadva, hangtalanul, mint maga a halál, lopakodott előre, és füle a környezete zajait fürkészte. Meghallotta a halandókat, jóval azelőtt, hogy ők meghallhatták volna őt, és elmosolyodott magában. Érezte, ahogy forróság önti el bensőjét, és mintha újra életre kelt volna. Nem rejtőzött el az árnyak közé tovább, azt színlelve, mintha még mindig a túlvilágon lenne… vagy teszem azt, soha nem is halt volna meg. Felemelte kardját.

- Mi az? - az elfojtott suttogás úgy hasított a néma csendbe, mint valami halálsikoly. Egy ingerült pisszenés volt rá a válasz, és fém halk kattanása, ami azt árulta el neki, hogy a férfiak fel vannak fegyverezve, majd egy bizakodó sóhaj.

- Bizonyára Adam. - A szavak tisztán hallhatóak voltak Kronos számára, akinek hallása éppoly kifinomult volt, mint más csúcsragadozóé. Izmai megfeszültek, ahogy lassan előrelépett, az árnyékok védelmében. Hirtelen egy fáklya villant fel, megvilágítva a talajt lábai körül, és a sziklába vágott falat a feje mellett. Megdermedt. Könnyedén láthatatlan maradt. Akár órákig is így maradt volna, ha szükséges, de a sugárkéve továbbsiklott, és ismét a sötétség vette át a hatalmat. Megigazította kardját a kezében, és számba vette a hangokat, amiket hallott… a lélegzetvételeket, a lopakodó léptek zaját, a falhoz súrlódó testek hangjait. Hét, gondolta, és Thane. Tudta, hogy a másik férfi is itt van valahol, de hangja, amit korábban hallott, most elenyészett. Talán lemaradt valami miatt. Kronos felismerte Thane képességeit, amikor előző találkozásuk alkalmával a szemébe nézett, és nem becsülte alá a halandót. Az utolsó, amit a Beavatkozó tenne, hogy elrejtőzzön emberei háta mögé. Az az ember természetéből fakadóan nem volt gyáva… ami veszélyes, ismeretlen tényezővé tette őt. És, mint mindig, most is a váratlan jelentette a legnagyobb fenyegetést.

 Az alagútban nyomuló hét férfi csak akkor vette észre, amikor már majdnem mellettük volt, csak egy árnyéknak tűnt, amely valamivel sötétebb a többinél. Mielőtt az első felkiálthatott volna, a kard már átmetszette a torkát. Összerogyott, anélkül hogy bajtársai látták volna mi történt, utolsó lélegzete köhögve tört elő torkából, miközben a talajon vonaglott. A többi Beavatkozót páni félelem töltötte el. A második alig pár másodperccel csatlakozott társához, mellkasán mély lyuk tátongott. Egyenruhájának rongyos foszlányai mint kék-szürke csíkok, keretezték halott arcát.

- Mi az ördög… ? - A testetlen kiáltás belefulladt egy pisztolylövésbe, amihez hamarosan egy második, majd egy harmadik csatlakozott. A gellert kapott golyók hangja megsokszorozódott a szűk járatban, és apró kőszilánkokat hasított ki a falakból. Valaki felkiáltott fájdalmában, ahogy egy eltévedt golyó célba talált. Kronos a kiáltás irányába lendült, kardja, mint mindig, most is halálos pontossággal sújtott le. A test, melyet egyik karján egy kerek, tiszta golyónyom jelölt meg, holtan omlott a padlóra, lábainál. Hogy a fej merre repült, azt nem látta, de nem is érdekelte. Az egyik Beavatkozó megbotlott az egyik holttestben, és borzongva rogyott le mellette. Rémülten és összezavarodva kuporgott mellette, amikor Methos rátalált. A halhatatlan látta, ahogy a holtra rémült szemek rápillantanak a sötétből, parányi fénypontokként villódzva az őt körülvevő feketeségből, és kardja hegyével segített rajtuk. A férfi hangtalanul távozott az árnyékvilágból, kivéve egy halk vinnyogást, amely talán sikolynak indult, de sohasem hagyta el a Beavatkozó torkát.

- Kronos? - Mivel már volt ok a további hallgatásra, Methos tudni akarta, hol van testvére. Mivel nem tudta, hol van Andros Thane, bizonyosságot akart szerezni erről, következő lépése előtt. Egy sötét árnyék mozdult mögötte, magába szívva a gyenge fényeket, amerre járt. Egy fáklya fénye villant fel, végigsöpört a padlón, és egy pisztolylövés csattant. Methos elhajította a kardját, és egyidejűleg utána vetette magát, hogy idejében elkapja a földre hulló fáklyát, amit tulajdonosa az előbb még olyan görcsösen szorongatott. Kihúzta kardját áldozata mellkasából, és a fáklyát kutatóan emelte a járat sötétbe borult vége felé.

Hét holttest feküdt körülötte, a legkülönbözőbb, kard okozta sebekkel, vagy éppen lefejezve. A vér édes-émelyítő illatától egy pillanatra elfogta a hányinger. Nem tudta megállni, hogy tekintete ne időzzön el a lábainál heverő férfin, akit éppen most gyilkolt meg. Fiatal, fekete hajú, filmsztár-típus. Fehér fogak, és ezüst fülbevaló. Mélyen felsóhajtott, mire Kronos váratlanul megjelent mellette, és a vállára tette a kezét.

- Gyerünk. Most nincs idő megbánásra, testvér.

- Ki beszél itt megbánásról? - Szavai ellenére, Methos gondolatai áldozata körül forogtak. Huszonöt éves lehetett? Nős? Menyasszonya volt? Leengedte kardját, és testvére sötét alakjára összpontosított, aki éppen a fáklya fénykörén kívül állt, szilárdan, két kézzel markolva kardját. - Hol van Thane?

- Itt. - Csendes eltökéltség töltötte meg a hangot, azt mutatva, hogy tulajdonosát egy cseppet sem hatotta meg az őket körülvevő mészárszék. Methos lépteket hallott, és arrafelé fordította a fáklyát. Az elég fényt adott, hogy körülrajzolja Andros Thane magas, erős, és elszánt alakját.

- Akkor gyere és harcolj. - Kronos előrelépett, kardja kihívóan intett a Beavatkozó felé. Thane felnevetett.

- Te viccelsz. Azok után, aminek épp az imént tanúja voltam? - Felemelte pisztolyát, és a halhatatlanra szegezte. - Dobd el.

- Dobjam el? - Nevetés bujkált az ártatlan szavakban. - Miért? Egy pisztollyal nem sok kárt tudsz tenni bennem.

- De igen, ha meghúzom a ravaszt. - A kakas hátrakattant, hangja visszhangot keltett a szűk falak között. - Megint fogoly leszel, még mielőtt magadhoz térsz.

- Nem volt valami nagy ügy kijutni a börtönötökből, halandó. - Kronos meglendítette kardját. - Gyerünk, harcolj, vagy állj félre az utamból. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy újra találkozzam az én Anthony barátommal.

- Akkor rossz irányba mentek. Lezártuk az ajtókat és az átjárókat, hogy biztosak legyünk benne, hogy erre jöttök. Ez a folyosó egy használaton kívüli kijárathoz vezet. Eredetileg ezt a bejáratot használtuk, de később, ahogy tovább terjeszkedtünk a föld alatt, feledésbe merült.

- Mi lényeg? - Methos közelebb húzódott, saját kardját készenlétben tartva. - Miből gondolod, hogy megadjuk magunkat? Az egyikünket talán lelőheted azzal a pisztollyal, de a másik megöl téged.

- Ebben biztos vagyok. - Thane röviden intett szabad kezével, mire a járat vakító fénybe borult. Sem Methos, sem Kronos még csak nem is pislogtak a fényözön hatására. - De van egy ajánlatom a számotokra, melyet a főnököm bízott rám. És hiszitek, vagy sem, még csak a kezeiteket sem kell felemelnetek. Csak ne nézzetek úgy rám, mint akik ebben a percben miszlikbe akarnak aprítani, és máris beszélhetünk.

- Beszélgetni? - Kronos elővette kedvenc kis kegyetlen mosolyát. - Ugyan miről? Arról hányféleképpen tudnálak megölni?

- Nem igazán. Nem igazán ez az elsődleges életcélom. - Thane visszamosolygott rá, szemei meglepően hasonló fényben égtek, mint a halhatatlané. Gúny sűrűsödött meg közöttük a levegőben, mint kölcsönös ellenszegülés függönye, és nem úgy néztek ki, mint akik feladják állásaikat. - A főnököm, történetesen, ha érdekel benneteket, Costas Reuben. A fiáról szeretne beszélni veletek, többek között, és arról az emberről, aki már hónapok óta követett téged. - az utolsó szavait Methosnak címeezte. - A férfi, a sötét autóban. Azt hiszem, már bizonyára kiszúrtátok.

- Igen. - Methos összevonta szemöldökét. - De miért higgyünk neked? Ez is csak egy csapda lehet.

- Lehet. - Thane megvonta a vállát. - De akkor is az igazat mondtam. Hogy mit hisztek, az a ti dolgotok. - Pillantása egyik halhatatlanról a másikra siklott, majd felsóhajtott, és leengedte a fegyverét. Csendesen becsúsztatta a tokjába, és elvette róla a kezét. - Velem akartok jönni, hogy kipróbáljátok?

- Miért akar Costas Reuben beszélni velünk? Miért Ő, és nem Geddes? És miért pont egy használaton kívüli szekcióban? - Methos szorosan Kronos mellé lépett, szemei kegyetlenül csillogtak az erős fényben. Thane körbeintett a kezével.

- Itt nincsenek kamerák. Nincs felügyelet. A komplexum többi része el van látva folyamatos képi és hang-megfigyeléssel. Itt úgy tudunk beszélni, hogy nem kívánatos fülek nem tudnak belehallgatni. Különös, de eddig senki sem tudott erről, amíg meg nem szöktetek. Reuben úr nagyon elégedett volt az eredménnyel. Az a gyanúm, hogy ha ti nem teszitek meg, és maga szabadított volna ki benneteket, hogy el tudjatok beszélgetni.

- És miről akar velünk olyan nagyon beszélgetni? - Kronos hangja még mindig gyanakvó volt. A Beavatkozó megvonta a vállát.

- A Nemezis Tervről. Ez az, amit Geddes évek óta építget, és Reuben úr már belefáradt, hogy őt kizárja belőle. Úgy döntött, kideríti, mi is ez a terv pontosan, és miért kellett a fiának meghalnia érte. Az a gyanúja, hogy a terv mindkettőtöket érint… és Duncan MacLeodot is.

- Akkor vezess. - Methos megtörölte a kardját a legközelebbi holttestbe, visszacsúsztatta a tokjába, és előrelépett. Annyi határozottság volt ebben a mozdulatban, hogy Kronos nem kérdőjelezte meg döntését. Követte testvére példáját, mindössze lassabb, és kimért mozdulatokkal.

- Ha hazudsz, - mondta Thane-nak, miközben előrelépett - elég gyorsan meg fogsz halni. De nem fájdalommentesen, ezt megígérhetem.

- Nem hazudok. - Thane tekintete önkéntelenül a jelenleg tokjában tartózkodó kardra siklott, és idegesen elmosolyodott. Valahogy azok a mesék, amiket Reuben erről a két halhatatlanról mondott, hihetőnek tűntek. - Kövessetek. - Elindult az alagútban. A háta möögött, Kronos és Methos összenéztek.

- Képes vagy vele menni… mindent kockára téve… csak azért, mert kiejtette MacLeod nevét a száján? - A Lovasok Vezetőjének hangjában vagy tekintetében nyoma sem volt érzelmeknek, semmit sem árult el abból, hogyan hatottak rá ezek a fejlemények. Methos lesütötte a szemét.

- Meg kell tennem. Az életemmel tartozom neki. Ő a barátom, Kronos.

- Tudom. - Váratlanul Kronos átvette a vezetést, hosszú léptekkel indult az ismeretlen felé. Methosnak meg kellett gyorsítania lépteit, hogy utolérje őket. Még mondani akart valamit, megmagyarázni, indokolni. Kronos ugyanezt akarta. Végül, egyikük sem szólt egy szót sem.

Nem volt rá szükségük.

*************

- Geddes úr. - Magas, izmos testfelépítésű, vörösbe és feketébe öltözött alak tornyosult Anthony Geddes íróasztala fölé. Hosszú, fekete bőrkabátja alig rejtette el a hatalmas kardot, mely az oldalán függött. A hajlított penge csupaszon, hüvely nélkül verdeste a férfi csizmáit, és ahogy megfordult, Anthony Geddes egy pillanatra meglátta saját tükörképét a csillogó felületen. Idegesen simított végig a haján.

- Kollias úr. - Geddes megpróbálta legjobb formáját mutatni a látogató felé, elmosolyodott, és összefonta karját, az íróasztalt használva támaszul. - Örülök, hogy látom.

- Nem udvariassági látogatásra jöttem, Geddes úr. - Kollias az asztal felé hajolt, vörös inge meglebbent a hirtelen mozdulattól. - Azért jöttem, hogy megtudjam, mi folyik itt. Hogyhogy Methos és társai Görögországban vannak?

- Valószínűleg Daniel Reuben nyomait követték, visszafelé. - Geddes becsmérlően legyintett. - Nincs jelentősége. Semmit sem tudnak önről, és nincs esélyük, hogy rájöjjenek az igazságra. Jelenleg itt tartózkodnak a komplexumban, szoros őrizet alatt, bezárva.

- És egyáltalán hogyan találtak ide? Azt mondta, hogy ez lehetetlen. Honnan tudjam, hogy nem jönnek rá, ki vagyok? Ha megtudják, mire készülünk, Geddes…

- Nem fognak rájönni. Egy szerencsétlen véletlen folytán találtak ide. Pár éve üzleteltem egy férfival, akiről akkor még nem tudtam, hogy halhatatlan… Kronossal, hogy pontos legyek. Beismerem, figyelmetlen voltam, hogy nem ismertem fel, ki is valójában, még akkor, amikor először találkoztunk, de olyan… - megvonta a vállát - Nos, ez nem egy olyan dolog, amit a maguk fajtája szeret nagydobra verni. Honnan is tudhattam volna? Kronos egy legenda volt, még a Beavatkozók berkein belül is. Természetesen hallottunk róla, de létezése még Methos alakjánál is hihetetlenebb volt. Egy négyezer éves, kegyetlenségéről és gonoszságáról hírhedt harcos… Ez maga a legenda.

- Hát nyilvánvalóan nem az. - Kollias megrázta a fejét. - Mindegy. A baj megtörtént. Biztos benne, hogy jó helyen vannak?

- Amennyire csak lehetséges. Senki sem juthat ki a komplexumból a biztonsági főnököm, Costas Reuben tudta nélkül. Attól eltekintve, hogy egy földhöz ragadt fajankó, Reuben nagyon érti a dolgát. Szemmel tartja Methost és barátait, amíg el nem intézzük őket. Tudja hol van Duncan MacLeod?

- Seacouverben. A rokonát keresi. - Kollias szétnézett, majd kiválasztott egy széket és leült. Könnyedén és összehangoltan mozgott, ami a kiváló fizikai kondícióban levő emberek sajátja… vagy a képzett harcosoké. Vörös selyemből készült inge meg- meglibbent mozdulatai nyomán, csillogó, fekete bokacsizmái mintha onyx-ból lettek volna. Geddes izgatottan bólintott.

- Connor MacLeod válaszolt a hívásra? Úton van?

- Gondolom, igen. Korábban sem hagyta cserben a rokonát, soha. Bárhol is van, hamarosan találkozni fog Duncannel.

- És a nyomok elég világosak ahhoz, hogy kövessék?

- Ha nem vette volna észre, Methos már Görögországban van, és a másik kettő sem rosszabb nála, ha hinni lehet a híreknek. - Kollias elmosolyodott. - Gondolja, hogy mindketten idejönnnek?

- MacLeod elég veszélyesnek ítélte a helyzetet, hogy a rokona segítségét kérje. Már ez a tény is elég lesz Connor számára, hogy végig kitartson Duncan mellett. - Geddes elmosolyodott. Elég közel volt MacLeodhoz, hogy az felismerje egy halhatatlan közelségét?

- Többször is. Nem láthatott engem, de érezte, hogy figyeli valaki. Sejti, hogy történik valami, de nem tudja pontosan, mi is az. Azt hiszi, Kronos kerülgeti, vagy valaki más vette fel a halállistájára. Mellesleg, nincs a legjobb hangulatban. Jelenleg Connor MacLeod az egyetlen, akiben megbízik.

- Egyre jobb és jobb. - Geddes felkelt székéből, és a minibárhoz lépett. - Megkínálhatom valamivel? Hosszú út áll ön mögött.

- Whisky. - Kollias a másik férfi felé fordult, és bizalmatlanul figyelte, ahogy az kitölti a borostyánszínű italt. - Mi a következő lépés?

- Hmm? - Geddes felpillantott a pultról, ahol éppen saját magának kevert egy gin-tonikot, és összeráncolta a homlokát. - Ó. Most pár napig semmi. Időt kell adnunk a MacLeodoknak, hogy találkozzanak, megvitassák a helyzetet, megtalálják a nyomokat, amiket Methos lakásában helyezett el… és idejöjjenek. - magasra emelte a poharát - Szimppla ügy lesz. Egy darabig beengedjük őket. Had higgyék, hogy urai a helyzetnek.

- És utána?

- Utána? - Geddes felnevetett. - Utána jön a második fázis, ami még érdekesebb lesz, mint az első. - Az asztalhoz lépett, és megnyomta az intercom gombját. - Thomas? Azonnal gyere ide, rendben? Valamit meg kell beszélnünk. - Nem kapott választ. - Thomas? Meerre vagy?

- Elnézést, Geddes úr. - Thomas egyik kollégájának ideges hangja válaszolt unokaöccse helyett. - Thomas nincs itt. Már eltűnt egy ideje. Reuben úrral ment el valahova.

- Ó. - Geddes sötéten nézett maga elé, majd felsóhajtott, és belekortyolt italába. - Ha visszatér, mondják meg neki, hogy haladéktalanul kéretem. Beszélnem kell vele. - Elfordult a mikrofontól, és Kolliasra nézett. - Feltételezem, szeretne lepihenni? Esetleg enni valamit?

- Nem feltétlenül. Inkább szeretnék egy pillantást vetni Methosra és Kronosra. - Kollias kellemetlenül elmosolyodott. - Szeretném látni az ellenfeleimet, mielőtt megtenném a saját lépéseimet. Ha nem bánja.

- Természetesen. - Geddes mosolya vidám volt és ragyogó, szemei azonban ugyanolyan kiismerhetetlenek, mint mindig. - El sem tévesztheti a biztonsági zónát. A belépéshez, helyezze az azonosító kártyáját az ajtó melletti nyílásba. - Szélesre tárta irodája ajtaját aa vendég előtt. - Kérem, érezze otthon magát. Senki sem tudja, kicsoda is ön valójában, úgyhogy hálás lennék, ha elrejtené a kardját.

- Természetesen. - Kollias felállt, és begombolta kabátját, hogy a fegyver ne szúrjon szemet. - Később visszajövök, és akkor pontosítjuk a továbbiakat.

- Talán vacsora közben? - Ajánlotta mosolyogva Geddes, kivillantva tökéletes fogsorát. - Hét körül találkozzunk.

- Remek. - Úgy tűnt, az utolsó, amire Kollias vágyott, az egy vacsora, de elég boldog volt ahhoz, hogy megörvendeztesse halandó szövetségesét. - Akkor később látjuk egymást. - RRöviden bólintott, és elhagyta a szobát. Geddes hagyta, hogy az ajtó becsapódjon utána, majd az íróasztalhoz sétált. Végigpillantott a milliméterre pontosan elrendezett asztalon, megigazította a telefont, majd leült székébe, és elégedetten hátradőlt. Egész jól alakultak a dolgok.

*************

- Mi folyik itt? Hadban állunk? - Joe Dawson nehezen tette túl magát a folyosón heverő holttestek látványán, amiket akkor látott, amikor idehozták ebbe a poros terembe, ahol barátai már vártak rá. Őröket nem látott a közelben, ami meglepte. A másik lenyűgöző dolog az a terem volt, ahol éppen tartózkodtak.

Hatalmas helyiség volt, bár a mennyezet alacsony, és durván megmunkált, ami még valószínűtlenebbé tette a terem arányait. Pislogó olajlámpások vetítettek homályos árnyakat a mennyezetre, míg a falak a homályba vesztek. Egy asztal állt a terem közepén, lábait poros pókhálók szőtték be. Néhány könyv és dosszié hevert a lapján, melyeket szintén vastagon belepett a mocsok. Hatalmas kezek nehezedtek az asztal lapjára, melyekhez egy hatalmas test, ijesztően sötét pillantású szem, és hófehér hajjal borított koponya tartoztak. Joe mintha már látta volna valahol ezt a férfit, ezt az eltéveszthetetlen vigyort, a fehérrel keretezett sötét szemek átható pillantását.

- Costas Reuben, ha nem tévedek. - Előrelépett, és semmire sem vágyott jobban, mint egy ettől csak egy picivel barátságosabb helyre. Az idősebb férfi rámosolygott, és felállt székéből.

- Ön pedig bizonyára Dawson úr. - New Yorki kiejtéssel beszélt, de görög eredte átütött szavain. - Örülök, hogy megismerhetem. A híre megelőzte önt.

- Köszönöm. Azt hiszem. - Joe szeme végigsiklott Methos és Kronos alakján, akik poros székeken üldögéltek a Beavatkozó társaságában, és meglepetten felvonta szemöldökét. - Mi folyik itt? Nem emlékszem, hogy megint foglyul ejtettek volna.

- Ez az elmék találkája, nem a fegyvereké, Dawson úr. - Reuben hangja elég meggyőzően hangzott, bár Kronos enyhén megrándult hallatán, és keze nem távozott kardja markolatáról. - Kérem, foglaljon helyet.

- Ide, Dawson úr. - Andros Thane egy széket varázsolt elő a semmiből. Joe leült, jobb híján. Thane eltűnt az árnyak között, éppoly gyorsan és hangtalanul, ahogy megjelent.

- Azt mondta, van valami mondanivalója a számunkra. - Methos érezte az egyre növekvő feszültséget, és szemeit Reuben alakjára szegezte. A hatalmas termetű férfi bólintott.

- Igen, van. - Felemelt egy papírköteget az asztalról, a fáradtságosan megszerzett adatok kinyomtatatott formáját. - Ezek a Nemezis kódnévvel ellátott terv feljegyzései. Közös barátunk, Anthony Geddes agyszüleménye. Úgy döntött, kizár engem belőle, de én úgy határoztam, hogy nem hagyom magam. Végül is, ez ölte meg a fiamat. Azzal a paranccsal küldték Seacouverbe, hogy szítson ellentétet Methos és Duncan MacLeod között. Önök nem tudják a valódi okát, mert Daniel sajnálatra méltó ősének története elfedte a valóságot. A helyzet az, hogy én sem tudom a teljes igazságot.

- Ezt most el is higgyük? - Kronos átható pillantása a legelszántabb embert is elbátortalanította volna. Costas Reuben minden reakciója egy keserű mosoly volt.

- Ez az igazság. Geddes hatalmas ember a Beavatkozók szervezetén belül. Még a két másik csoport felé is erős befolyással rendelkezik. A pénze, a befolyása, az intelligenciája… Ízig-vérig Beavatkozó, de van valami, amit még a szervezetnél is jobban szeret… és ez, saját maga. Nagyobb az énképe, mint a bankszámlája.

- Ez igaz? - Methos Kronos felé fordult, mire a fiatalabb halhatatlan bólintott.

- Igaz. - Amikor átgondolta a csempészakcióit, mindig figyelembe vette a közvélemény reakcióját is. A pénz persze fontos volt a számára, de sokkal jobban érdekelte, milyen benyomást fog kelteni vele. Hölgy áldozatainak még virágot is küldött. Azt hiszem szeretett Simon Templar képében tündökölni. - Nem is leplezte hangjában a megvvetést. - És gyakorlatilag bármit megtett azért, hogy elismerjék az érdemeit.

- Pontosan. - Costas meglengette a kezében tartott papírokat. - Pontosan azért tartotta titokban a terve részleteit, hogy maga arassa le a babérokat. Ez idegesít engem. Tudni akarom, mi mozgatja a szálakat.

- Én inkább a terveire lennék kíváncsi. - Jegyezte meg Joe csípősen. - Sajnálom, ha túl földhözragadtnaak tűnök, de előbb azt szeretném tudni, mit tervez, és csak utána, hogy miért is teszi azt. Különösen, he az engem és a barátaimat is érinti.

- Szerintem a két dolgot összeköthetjük. A "mi" és a "miért", ugyanarra a tervre vonatkozik. - Costas mélyen elgondolkodva pillantott végig a három férfin. - Felbérelt valakit, hogy kövesse magukat. Erről a fickóról különösen kevés adatunk van. A fedőneve Thanatos. Ezen kívül semmit sem tudok róla.

- Halhatatlan. - Methos összehúzta a szemét, és újonnan feléledt erőszakos énje minden fenyegetését egy pillantásba sűrítette. - Azt hiszem, jobb, ha mindent elmond róla, amit tud.

- Már mondtam. Nagyon keveset tudok. - Costas indulatos arcot vágott. - Biztos benne, hogy maguk közül vvaló?

- Valaki követett. Akkor kezdődött, amikor Daniel felbukkant Seacouverben. Utánunk jött Görögországba. Bárki is az, biztos, hogy halhatatlan, bár még nem fedte fel a kilétét. - Methos Kronosra pillantott, aki lassan bólintott. Joe önkéntelenül is irigyelte könnyed, és hangtalan kapcsolattartásukat. Feltehetően, ha valakit már négyezer éve ismerne, a szavak valószínűleg elveszítenék fontosságukat. Majdnem elmosolyodott. Ezt az elméletet aligha lesz ideje a gyakorlatban kipróbálni.

- Talán őt választotta ki Geddes az Egy szerepére. Ez az, amit maguk akarnak, vagy nem? Kiválasztanak valakit, hogy hozzásegítsék a Díjhoz. - Joe kezdte úgy érezni, kihagyjákk valamiből, mire indulatosan koppantott a botjával. - Vagy legalábbis számolhatunk ezzel a feltevéssel, vagy nem?

- Eredetileg, igen. Ezért alapították meg ezt a szervezetet, többé-kevésbé. De az idők változnak, és jelenleg olyan kevés halhatatlannal állunk kapcsolatban, hogy ez lehetetlenné vált. Beleártjuk magunkat. Közbeavatkozunk. Eltávolítunk bizonyos embereket a játékból, ha lehetőség nyílik rá. - Reuben elkapta Methos rosszalló pillantását, és elmosolyodott. - De jelenleg senkit sem támogatunk. Az utolsó lehetséges kiválasztott Kronos volt, de a Lengyelországi fiaskó után nem volt más szóba jöhető jelentkező. Ha ez Geddes feltett szándéka, előbb-utóbb nyilvánosságra kell hoznia. Még Geddes sem képes egy-személyben finanszírozni egy ilyen akciót. - megrázta a fejét - Nem ez az ok… vagy legalábbis nem az elsődleges.

- Akkor mi az? - Kronos hangján érződött, hogy kezdi elveszíteni a türelmét, rejtett fenyegetés mélyítette el lágy hangját.

- Már mondtam… hiszik, vagy sem, tényleg nem tudom, mire készül az a kurafi. - Costas felsóhajtott, és ellökte székét az asztaltól, tetemes porfelhőt kavarva. - De azt hiszem, tudom, kitől tudhatjuk meg.

- Kitől? - Methos körülnézett, mintha az a titokzatos valaki mindjárt előlépne az árnyékok közül. Tulajdonképpen nem járt messze a valóságtól, Reuben, miután rávillantott egy vidám mosolyt, tapsolt egyet, mire Thane bukkant elő a sötétből. Egy másik alakot cipelt magával, egy vékony, holtra rémült fiatalembert. Bukdácsolt, ahogy Thane maga előtt lökdöste, és nekiesett az asztalnak, erősen megütve bordáit éles szélében, hogy elakadt a lélegzete.

- Had mutassam be ifjú barátomat. - Costas Thomas mellé lépett, megfogta a vállait, és lenyomta arra a székre melyről az imént állt fel. - Ő Thomas Geddes, közös barátunk unokaöccse.

- Tud a Nemezis Tervről? - Joe gyanakodva mérte végig fiút. Nem tűnt bennfentesnek, inkább megtűrt tányér-nyalónak. Thomas vadul reagált Joe szavaira, megrándult a székében, és a Figyelőre bámult, összehúzott szemmel, szorosra zárt ajakkal. Reuben felnevetett, és foglya háta mögé lépett, kezeivel erősen megmarkolva a fiatalember vállait.

- Azt hiszem, ez válasz a kérdésre. - Még jobban megszorította Thomas vállait. - Mindent tudsz a Nemezis Tervről. Igaz, Thomas?

- Már mondtam. Nem tudok semmit. Csak annyit, hogy a bácsikám… Geddes úr, dolgozik rajta. - Thomas kipislogta a szemébe fojt izzadtságot. Costas rosszallóan felvonta a szemöldökét.

- Mit tudsz Thanatosról? - Halkan kérdezte, de Thomas minden válasza egy nyöszörgés volt. Megborzongott, és végignézett a többieken… Joe, Thane, Kronos, és Methos alakján, hogy valami biztatást, valami bajtársiasságot találjon a tekintetükben. Bármit is remélt, nem találta meg, és amúgy is világos bőre még jobban elfehéredett. Kipréselt magából egy remegő mosolyt.

- Thanatos… Ő… Ő volt a halál istene. - Halkan felkacagott. - Egyébiránt nem tudok segíteni.

- Tényleg. - Costas hangja közömbösnek tűnt. - Talán ha felvilágosítanálak néhány dologról, Thomas. Tudod, kik ezek az emberek? - Methos és Kronos felé intett, mire Thomas a párosra meredt. Szemeit egyre növekvő aggodalom töltötte meg.

- Halhatatlanok. - csak ennyit mondott, bár nyilvánvalóan többet tudott róluk. Costas halványan elmosolyodott.

- Nagyon jó. Engedd meg, hogy pontosítsak. - Kronosra mutatott, aki közömbösen üldögélt hátradőlve székében, tekintetéből ezúttal hiányzott a szokásos fenyegetés, és gyanakvás. - Ez a férfi vezette a terror és erőszak első hullámát, melyet valaha feljegyeztek a világtörténelem folyamán, és aminek nyomán egész civilizációk dőltek romba. Neve összekapcsolódott a gonoszsággal és a fenyegetéssel, ami az istenek világának legendái közé emelte. Kronos, aki az Apokalipszis Lovasait vezette. Kronos, aki az istenek apja és királya volt. - Hangja még halkabbá, simábbá vált. - Gondold végig, Thomas, mit tehet ez a férfi veled, akinek a személyét ilyen legendák övezik. Képzeld el, hogy egy ember, aki városokat döntött romba, mire lehet képes, egy olyan aprócska fickóval, mint Te vagy.

- Nem merészelitek. - Hamis hősködés dagasztotta Thomas vézna mellkasát. - Ha egy ujjal is hozzám értek, a bácsikám megöl titeket.

- Talán. De az is lehet, hogy megköszöni nekünk, hogy megszabadítottuk tőled. Bárhogy is, kétlem, hogy ez izgatná Kronost. - Megrázta a fejét, és elfordította a széket, hogy Thomas most ránézzen. - Ki fogjuk deríteni, miről szól a Nemezis Terv. Így, vagy úgy.

- De nem tőlem. - Thomas olyan fehér volt, hogy ajka vöröse élesen elvált arca többi részétől. - Nem mondok semmit.

- Kár. - Costas elengedte, hátralépett, csillogó, sötét szemeit Kronosra szegezte. - A tiéd.

- Köszönöm. - Kronos nem árulta el érzelmeit, ahogy szokásos gördülékeny kecsességével felemelkedett. - Örülök, hogy a segítségedre lehetek.

- Mire készültök? - Thomas hirtelen alig bírta kiejteni a szavakat, szemei ijedten pillantottak körül, és megakadtak a közelgő halhatatlanon. Kronos közelebb hajolt, szemeit megtöltötte mindaz a jókedv, amit az aprócska terror és fájdalom okozásának váratlan lehetősége gyújtott benne.

- Majd meglátod. - Kinyújtotta egyik kezét, és talpra rángatta a fiút. Szemtől szembe, elég különös párost alkottak. Thomas volt a magasabb kettejük közül, de Kronos összehasonlíthatatlanul erőteljesebb benyomást nyújtott. Jég-kék tekintetét, áldozata nedves szemeibe fúrta. Végigsimított Thomas arcán erős, hideg ujjaival. - Csak gyere velem.

- Nem. - Thomas megpróbált kiszabadulni, de Kronos keze lerázhatatlanul kulcsolódott csuklója köré. Egy pillanatig küszködött, megpróbált kiszabadulni, lerázni magáról a kemény szorítást. Nem volt esélye. Kronos rámeredt, szemei mosolyogtak, míg arca hideg, és kifejezéstelen maradt. Mielőtt Thomas további szökési kísérletet tehetett volna, azon kapta magát, hogy végigvonszolták a termen, be az árnyékok közé. Elkezdett hebegni, tiltakozni, könyörögni, de szavai süket fülekre találtak. Segítség helyett csak hallgatást kapott válaszul… és amikor az árnyékok elnyelték őket, már csak Kronost látta maga előtt.

Joe az eltűnt alakok után bámult, zavarodott és kényelmetlen arckifejezéssel. Úgy tűnt, talpra kar állni, de Methos kinyújtotta egyik hosszú, erős karját, és gyengéden rátette kezét, Joe, botját markoló öklére.

- Ne most, Joe. - Hangja határozott volt, de bujkált benne valami gyengédség is… annak a férfinak az emléke, akit Joe olyan régóta ismert. Képtelen volt nem engedelmeskedni az öreg halhatatlannak, bár elméje egyik fele azért sikoltozott, hogy menjen utánuk, és állítsa meg Kronost, bármire készüljön is. Megpróbálta ellazítani magát, és látta, hogy Methos is hasonlóval próbálkozik. Kemény kifejezés bujkált Methos szemeiben, ami nem tetszett Joe-nak… nem tudta eldönteni, hogy vajon Thomas Geddes végzete okozza-e, vagy csak az a tény, hogy ő nem vehet tevőlegesen részt benne. Ez a bizonytalan gondolat nem hagyta nyugodni… amíg meg nem hallotta Thomas első, artikulátlan fájdalomüvöltését.

***********

A biztonsági szekció hátborzongatóan kihaltnak tűnt ahhoz képest, hogy állítólag milyen jól őrzik. Kollias - aki a Thanatos fedőnevet viselte Geddes feljegyzéseiben - zavartalanul kószált a folyosókon, anélkül, hogy bárki megkérdezte volna, mit keres itt. Hol volt a legendás Costas Reuben, aki állítólag olyan profi? Legalább egy őr megállíthatta volna…
Kolliasban egyre nőtt a gyanú, hogy valami nincs rendben.

- Ennyit a biztonságról. - végül megtalálta a börtönszekciót, bár nem volt egyszerű. A legtöbb ajtón kettős zár volt, és a folyosót is szekciókra osztották. Sanda gyanú lopódzott gondolatai közé, de gyorsan elhessegette, és továbbindult a folyosón.

A cellákat a környező sziklába vájták, ahogy a járatokat is, és minden kényelmi szempontot figyelmen kívül hagytak eközben a művelet közben. A központi cellában nem voltak bútorok, mindössze egy maszatos szekrény árválkodott benne, fiókjai félig kihúzva tátongtak a belépő felé. Kollias elsétált a jobb napokat látott szekrény mellett, és körülnézett. A teremből nyíló cellák egyike sem volt bezárva, és nem látta nyomát foglyoknak sem. Találomra kiválasztott egyet, és belépett.

A cella apró volt, minden kényelmet négy, a falra csavarozott priccs volt hivatva biztosítani. A mennyezet elérhetetlen magasságban nyújtózott valahol, és még valamit érzett… valamit, a ventilátor környékén. Kamera. Akkor, gondolta, bárki is volt a cellában, folyamatos megfigyelés alatt tartották, és a biztonsági szolgálat tudta nélkül képtelen lett volna megszökni. Márpedig nagyon úgy tűnt, hogy Methos és Kronos megléptek, mégpedig Anthony Geddes tudta nélkül. Kollias sötéten körülnézett a cellában, majd hirtelen sarkon fordult, és kiviharzott a börtönszekcióból. Valami nagy disznóság folyik itt, és átkozott legyen, ha annyiban hagyja.

*************

- Mondott valamit? - Már több olajmécses kialudt, amitől a terem, ha ez lehetséges, még nyomasztóbbá és barátságtalanabbá vált, mint korábban. Kronos feltűnt az árnyak közül, vérpettyes ujjait egy világosszürke rongydarabba törölgette. Joe gyomra összerándult, amikor felidézte, hogy Thomas Geddes egy hasonló színű inget viselt. Sötét pontok ugráltak szeme előtt, ahogy Methosra pillantott. Az öreg halhatatlan komoran meredt maga elé. Ha érzett bármit is, azt nem jelent meg az arcán.

- Sok mindent összehordott. - Kronos befejezte a tisztogatási műveletet, és az asztalra dobta a rongyot. A jobb megvilágításban Joe megpillantott rajta néhány gombot, és egy felső-zseb darabját. A rongydarab minden kétséget kizáróan Thomas ingéből származott. - Elmondta, milyen keveset tud, és a bácsikája a világ végéig is vadászni fog rám, ha bántani merem. - Elmosolyodott, és az árnyékok elmélyültek az arcán. Joe arra gondolt, vajon hány száz évet tölthetett a halhatatlan a tükör előtt gyakorolva, amíg megtanulta, hogyan gyújtson őrült fényeket szemében, és vérfagyasztó kifejezést az arcán. - És végül elárulta, amire kíváncsi voltam. - Leült, kinyújtotta a lábát, és nadrágja szárába törölte a fényes csizmáit elrondító vérpettyeket.

- És? - Costas felvonta egyik szemöldökét, éppoly közömbösen, mint Methos. Habár Andros Thane arcán Joe-val való találkozása óta most tükröződtek először érzelmek, ez csak még jobban megrémítette a Figyelőt. Dawson arra a nyilvánvaló megfigyelésre jutott, hogy Thane-t jobban érdeklik a vallatás véres részletei, mint az a létfontosságú információ, aminek a birtokába jutottak.

- Geddes barátunk talált magának egy halhatatlant, a neve Richard Kollias. Nem tudom, honnan került elő, de úgy tűnik, elég öreg lehet. Több mint ezer éves. - Kronos lágy hangja olyan volt, mintha egy horror-történetet olvasott volna fel hallgatóságának. Joe érezte, ahogy tarkóján égnek merednek hajszálai. Maga elé meredt, arra gondolva, hogy lehet ilyen bolond, de ez sem segített rajta. A halhatatlan nyilván nemcsak mániákus őrült arckifejezésének tökéletesítésével töltött el évszázadokat, hanem hangjának végletekig hátborzongató és fenyegető intonációját is tökélyre fejlesztette. Valahogy ez nem lepte meg Joe Dawsont.

- Richard Kollias? - Methos felpillantott, pillantása elsötétedett. - Hallottam róla. Nem találkoztam vele személyesen, de úgy rémlik, ő ölte meg Modus Atyát, néhány éve, aki Darius barátja volt, még a régi időkből. Egy másik harcos, aki a vallás felé fordult. Az a hír járta, hogy Kollias Dariust is kereste, de nem bukkant fel többé.

- Nos, ehelyett most itt van. Thomas elbeszélése alapján, Kollias lehetett, aki követett téged az elmúlt pár hónapban. Ő áll a Nemezis Terv központjában, a fedőneve Thanatos. - ajkai gúnyos mosolyra húzódtak - Thanatos, a halál istene a görög mitológiában, Nemezis pedig a végzeté. Ennek az Anthony gyereknek mindig is volt stílusa, még ha nem is túl eredeti.

- Na és mi ez a Nemezis Terv? - Methos nem nézett testvérére, miközben feltette a kérdést, és Kronos hasonlóképpen nem pillantott rá, miközben válaszolt.

- Játék. - Habozott egy pillanatra, és Joe eltűnődött, mit akarhatott eredetileg mondani. - Úgy tűnik, MacLeod üzent a rokonáért, és a páros napokon belül itt lesz. Kollias egymás ellen akar kijátszani bennünket. MacLeodokat a Lovasok ellen. - humortalanul elmosolyodott - A legnagyobb csata a Halhatatlanság fennállása óta.

- Játék? - Costas tátott szájjal bámult Kronosra. - Ez minden? Ezért halt meg a fiam? Hogy valami őrült halhatatlan figyelhesse a gladiátorai harcát az arénában? - Megrázta a fejét, és hátraomlott székében. - Azt hittem… vagy legalábbis reméltem, hogy valami tényleg fontos. Valami hadászati jelentőségű dolog. De ez csak őrültség.

- Nem feltétlenül. - Kronos figyelmeztető pillantása elhallgattatta Costast. - Anthony barátom újra akarja egyesíteni a Beavatkozókat, természetesen az ő zászlója alatt. Azt képzeli, hogy még a Figyelőkkel is leszámolhat, bevetve a Beavatkozók régi, kedves fegyverét, a Játék manipulálását. Ezt a harcot Kollias nemcsak figyelni fogja… A MacLeodok, Methos és Én… mind a legerősebb halhatatlanok közé tartozunk. És ezt a hatalmas őserőt Anthony Geddes tálcán fogja átnyújtani Richard Kolliasnak a négyünk közül életben maradt harcos személyében. Kollias a díjat akarja, és ha sikerül a tervük, jó esélye van rá, hogy megszerzi. - Összefonta karjait, és végignézett a többieken, jelezve, hogy a történetnek vége van. - Ezért szítottak viszályt MacLeod és Methos között. Így biztosak lehettek benne, hogy a kedves kis Duncan a pokolra fogja küldeni öreg barátját. Nem akarok beképzeltnek tűnni, de engem is utál annyira, hogy hasonlóképpen cselekedjen. Most éppen azonban boldogan vadászik Methos fejére.

- Azt hiszem, igazad van. - Methos hangja szomorú volt, bár acélkemény eltökéltség csengett benne. - Abban a pillanatban meg fog ölni, ahogy megpillant engem, ha rájön, hogy veled vagyok. És fogalmam sincs, hogyan tudnám jobb belátásra bírni ez ügyben.

- Nem kell aggódnod. - Kronos Costasra nézett. - Már tudjuk, hogyan. A Nemezis Terv segítségével.

- Hol van Thomas? - Joe-nak meg kellett kérdeznie, mivel senki más nem tette. Kronos megajándékozta egyik lefegyverzően barátságos mosolyával.

- Halott. Sajnálom. - Tétován intett egyik kezével, és a szemében felvillanó ártatlanság egy pillanatra Peter Kerenskyre emlékeztette Joe-t… és ugyanabban a pillanatban bőre megborzongott a feltörő undortól. - Nem a… kezelésem miatt történt. Gyenge volt a szíve.

- Ez nem lep meg. - Ha Costas érzett is bármit a fiatalember halála miatt, nem mutatta. Joe hátra akart menni a fiúhoz, hogy megnézze, de Reuben elkapta a kabátját, és a másik irányba lódította. - Arra van egy ajtó, ami a hegyoldalra nyílik. Azt hiszem, el kell tűnnünk innen, amilyen gyorsan lehetséges.

- Még mindig segíteni akar? Ez nem a maga harca. - Methos felállt, és a Costas által javasolt irányba fordult, de keze nem engedte el kardja markolatát. - Azt hiszem, itt elválnak útjaink.

- Egyáltalán nem. - Costas összefonta karjait, és Methos felé lépett, figyelmen kívül hagyva a kard fenyegető jelenlétét. - Geddest szolgáltam. A fiam segített lerombolni a barátságot közted és a legjobb barátod között, hogy belesodorjon benneteket ebbe az egészbe. És most rájöttem, hogy ez az egész egy olyan ember személyes dicsőségéért történt, akit tiszta szívből gyűlölök. Boldogan segítek pofára ejteni Geddest. Ha ezért segítenem kell rajtatok, megteszem. Rendelkezzetek velem, és az embereimmel. - Mintegy válaszul, Thane a melléjük lépett.

- Hozzá kell tennem, hogy szerintem Geddes egy nagyképű barom, aki a pusztulásba vezeti a Beavatkozókat. Boldogan követjük Reuben urat, mint vezetőnket.

- Rendben van. - Methos közömbösen megrántotta a vállát, de szemei egészen másról árulkodtak, ahogy végigpillantott Reuben megmaradt csapatán. Nem bízott bennük. - Akkor gyerünk, mielőtt az az arrogáns idióta rájön, hogy megszöktünk, és utánunk jön. Kissé ideges lesz, ha meglátja kedvenc unokaöccsét, darabokban.

- Remek. Erre. - Costas átvette a vezetést. Thane maradt utolsónak, eloltva a lámpákat, Joe nem állta meg, hogy ne keresse Thomast a szemével, de a sötétbe borult teremben nem látott semmit. A fiatalember teste talán csak évtizedek múlva kerül elő. Dawson nem tudta eldönteni, hogy bűntudatot érez-e… vagy ha nem, akkor mi lehet ez. Már korábban is gyilkolt. Több gyilkosságban is részt vett már, halandókéban csakúgy, mint halhatatlanokéban. Szükségük volt az információkra… akkor miért érzi ilyen nyomorultul magát? Talán a fiú életkora miatt. Talán saját késlekedése miatt. Vagy csak a nyomasztó hely, és a kövek okozzák.

- Jól vagy, Joe? - Megriasztotta a kérdés, amit az öreg halhatatlan intézett hozzá, különösen azért, mert kezdett hozzászokni, hogy Methos nem törődik vele. Magában elmosolyodott.

- Persze, jól vagyok.

- Remek. Bármikor kiszállhatsz, amikor akarsz. Nem kell részt venned ebben.

- De igen. - Kronos hangja valahonnan a Joe előtt tornyosuló sötétségből jött, pedig a halandó meg volt győződve róla, hogy amikor elindultak, Kronos mögötte jött. - Itt akar maradni. Igazam van, Dawson?

- Igen. - Joe hiába meresztette a szemét, képtelen volt kivenni a Lovasok vezetőjét a sötétségből. Ez lehetetlen. Lelki szemei előtt megjelent a fényes-kék szempár, a mosoly, mely valós, vagy színlelt fenyegetést hordozott. Nagy ritkán, amikor nem gondolt a gyilkosságokra és a kegyetlenségekre, meglátta a felszín alatt, azt a halhatatlant, akit Methos annyira szeret. Azon kapta magét, hogy mosolyog Kronos előbbi szavain. A váratlan bajtársias hangvétel meghatotta egy kicsit. Majdnem egy kardot szeretett volna a kezébe kapni, ahogy azt a halhatatlanok több ezer évvel ezelőtti csatáikban tették. Talán a Lovasok szíve erősebben dobog, mint azt gondolta volna.

- Mindjárt előttünk. - Costas hangját halotta, majd pár pillanattal később kaparászást hallott, mintha valaki egy ajtót feszegetne. Végül hangos nyikorgás után, napfény vágódott a járatba. Egy kemény kéz lökte mellbe Joe-t, aki meglepetten esett hátra.

- Mi a…?

- Fogd be. - Kronos hangja suttogott a fülébe, amitől Joe összerándult.

- De… - Joe küszködött, de az alacsonyabb férfi berántotta az árnyékok közé. Hangok kavarogtak előttük, most már hallotta őket. Anthony Geddes hangja.

- Nocsak-nocsak. Ki látnak szemeim…

- Maradj csendben. - Kronos lenyomta Joe-t az árnyékok közé, ahova már nem jutott fény. Dawson látta, ahogy Thane, Reuben, és pár kollégájuk fegyveresek gyűrűjében állnak, az alagút kijáratánál. És Methos is ott volt… kardját éppen akkor vették el tőle a Geddes-hű Beavatkozó biztonságiak. Az öreg halhatatlan vállai megfeszültek, Joe látta rajta, hogy alig tudja türtőztetni magát.

- Mi folyik itt? - Teljesen nyilvánvaló volt, hogy mi folyik itt, de muszáj volt kérdeznie valamit. Tudni akarta, mit lép erre Kronos. A sötét halhatatlan meglazította szorítását a Figyelő vállán.

- Mit gondolsz?

- Tennünk kell valamit. Tudják, hogy itt vagyunk….

- Nem tudnak semmit. - Kronos fenyegetően ejtette ki a szavakat, de most először, Joe azon kapta magát, hogy nem fél a halhatatlantól. Ehelyett barátságot érzett iránta… mindketten aggódtak a kialakult helyzet miatt. - Elmennek.

- Miért? - Joe kiszabadította magát, és most, hogy a Beavatkozók elmentek, Kronos elengedte. Még látta Costas Reuben, Andros Thane és Methos alakját, ahogy őrök népes csapatától közrefogva elvezetik őket. - Hát ez jó. Marha jó. - Saját magát is meglepte a düh, ami átjárta, ahogy félrelökte Kronost, olyan erővel, hogy az megtántorodott. A jég-kék szemek fellángoltak, de csak egy pillanatra.

- Sajnálom. - Kronos ellépett Joe mellett, ki a napfényre. A távozók után bámult, halk szavakat mormolva maga elé, amiket a Figyelő nem értett, de el tudta képzelni, mik lehettek. Ő is ki akart végre jutni a járatból, de a magas küszöb meglepően makacs akadálynak bizonyult. Legnagyobb meglepetésére, Kronos segített neki. A Figyelő haragja lecsillapodott.

- Most mi lesz? - Valamiért azt remélte, hogy az öreg és félelmetes harcos kapásból előáll valami kiváló ötlettel. A világoskék szemek fájdalmasan fiatalnak tűntek, és Methost jutatták eszébe, azokban a pillanataikban, amikor az ötezer év eltűnt közülük.

- Kihozzuk őket. - Kronos az eltűnt alakok után bámult. Joe megrázta a fejét.

- Ketten nem leszünk rá képesek. MacLeod… meg kell keresnünk MacLeodot.

- Gondolod, hogy segítene? - egy kéz ragadta meg Joe gallérját, majdnem a levegőbe emelve a testét. - MacLeod meg fog ölni minket. Előbb engem, azután téged. És nehogy azt hidd, hogy tiszta küzdelem lesz, szemtől szembe, egy-egy ellen… Amennyire gyűlöl, a Te drágalátós Hegylakód boldogan rúgja fel a Szabályokat, csakhogy eltöröljön engem a föld színéről. Még nem szoktam meg az új testemet, Dawson… még csak tanulom, hogyan használjam új izmaimat… nem tudom, képes vagyok-e már harcolni ellene. És mindkettejük ellen, biztos, hogy képtelen vagyok kiállni. Egyszerre nem. Nincs lehetőségünk magyarázkodásra, érvekre, vitatkozásra. Ha megtalálnak, megölnek minket… és utána Methos és a többiek is meghalnak.

- Akkor mihez kezdünk? - Joe elfehéredett, aggodalom öntötte el. Kronos olyan hirtelen elfordult, és gyorsan eresztette el a halandót, hogy majdnem mindketten elveszítették lábuk alól a talajt. Most első alkalommal, Joe határozatlanságot látott a jég-kék szemekben.

- Nem tudom. - Kronos elfordította a tekintetét. - Sajnálom, Dawson. Fogalmam sincs.

************

A repülőtér pezsgett az élettől: utasok, turisták, üzletemberek, ott dolgozók kavarogtak, lökdösődtek, mentek a dolguk után. A tömegből két férfi vált ki, a repülőtér ellentétes oldalán.

A káosz ellenére, a két férfi megérezte egymást, és lassan, de megállíthatatlanul sodródtak egymás felé, nem véve tudomást az őket körülvevő halandók tömegéről. Amikor közelebb értek egymáshoz, mindketten elmosolyodtak a viszontlátás őszinte örömétől.

A szó genetikai értelmében nem voltak rokonok, mégis közös eredet kötötte őket össze, szorosabban, mint bármi más.
Az első magas volt, izmos, de hajlékony, a harcosokra jellemző higgadt légkör vette körül. Hosszú, barna haját ezüst csattal fogta hátra. Szürke ruhát viselt, a vállán egy hosszúkás táska lógott. Harminc év körülinek tűnt, de a sötét szemekben bujkáló árnyak valami mást mutattak… valami titokzatost és elszántat, mintha egy kellemtelen feladat teljesítése előtt állna.

A második férfi ha lehet, még különösebb alak volt. Fiatal arcával és kisfiús mosolyával tizennyolc és harminc év között bármelyik életkor hihetőnek tűnt esetében, de merengő pillantású szemei még rokonáénál is zavarba ejtőbbek voltak. Öregség és bölcsesség fiatalság és tűz egyszerre csillogott bennük. Magukban hordozták az élet bölcsességeit, az esendőség ártatlanságát.
Alacsonyabb volt, mint rokona, de mozgása gyorsaságot és erőt sugallt. Nem volt nála poggyász, kardját hosszú kabátja alá rejtette. A vámszabályok még annyira sem érdekelték Connor MacLeodot, mint Methost, vagy Kronost. Viselni akarta a kardját… hát megtette. Az volt, aki volt.

- Connor. - Az első férfi kanadai-amerikai kiejtéssel szólalt meg, pedig valaha skócia hegyei között látta meg a napvilágot. - Örülök, hogy eljöttél.

- El kellett jönnöm. - A második, még kevésbé tűnt skótnak, hangja egyértelmű francia eredetre utalt, bár más kultúrák jegyeit is magán hordozta. Lágy volt, de volt benne valami halálos susogás, ami összhangban volt a szemeiben villogó, változékony titokzatossággal. - Miattad.

- Igen. - Duncan elfordította szemét társáról. - Akkor megértesz?

- Azt hiszem. Ismerem a legendát, és hallottam a híresztelést. - Connor megrázta a fejét, és szomorúnak tűnt. - Ismerem mindkettőjüket, valamikor volt egy közös kalandunk.

- Ha ez túl nehéz neked…

- Nem. - Connor rokona feszült vállára tette a kezét. - Egyedül nem tudod végigcsinálni. És nincs más, akire számíthatsz.

- Már nincs.

- Akkor szükséged van rám. Együtt elintézzük. - Connor a legközelebbi kijárat felé indult. - Tudod, hol kezdjük?

- Igen. - Duncan lesütötte a szemét, szívszaggatóan szomorúnak, és a végsőkig eltökéltnek látszott. - Még régebben egy jeladót rejtettem Joe Dawson sétabotjába. Oda fog bennünket vezetni hozzá.

- És akkor talán megölhetjük őket. - Connor bólintott, rejtélyes szemei hidegen csillogtak. - Ha tényleg ezt akarod tenni…

- Ez az, amit tennem kell. - Duncan biccentett. - Igen, tudom. De nincs más megoldás.

- Kész vagy rá?

- Igen. - Duncan rokonára nézett, látta szemeiben azt a bölcsességet, amire ő is mindig törekedett, ugyanakkor szeretet és bajtársiasság csillogott mellette. Ő csak remélte, hogy tudja, mit csinál. - Nincs más megoldás. - Saját magával is el kellett hiteetnie, hogy végig tudja vinni, amit elkezdett. Ha elkezd gondolkodni, fontolgatni megint elveszíti a megtalált utat. - Meg fogom találni Methost. És meg fogom ölni őt.

VÉGE