A történet időszámításunk szerinti 5. században kezdődött, egy ragyogó és tiszta tavaszi reggelen; két férfi lovagolt délnek, élvezték a csendet, s a végéhez közeledő hosszú utazást. Mindkét férfi fiatalnak tűnt, de elég tapasztaltak voltak, ahhoz, hogy tudják, a látszat néha csal. Egyikük sem nézett ki 3o évesnél idősebbnek, de nevük már 2ooo évvel ezelőtt híres volt, amikor együtt lovagolták keresztül Európát. Legendák voltak, a különösebb fajtából; híresek voltak előre tervezett támadásaik, melyeket azonban mégsem kötöttek személyükhöz. Végül is, ki gondolta volna, így az ezredfordulóhoz közeledve, hogy mindezért csupán néhány ember volt a felelős.

- Végre javul az időjárás. - Az erősebb testfelépítésű, sötétebb bőrű férfi törte meg végül a hosszú hallgatást. - Már kezdtem azt hinni, hogy mindig Tél lesz.

- Azért nem olyan rossz. - A magasabb és vékonyabb termetű férfi mosolygott, s a kék eget nézte. - Lehetne sokkal rosszabb is.

- Lehetne. Sohasem kellett volna elhagynunk a Mediterráneumot, Methos. - amaz mosolyogva válaszolt.

- Legyen már egy kis eszed, Kronos.  2ooo év ugyanabban a városban? Ez most sem, és akkor sem tűnt jó ötletnek.

Az első férfi vigyorgott.

- Az emberek sejtettek valamit...- mondta Kronos ravaszul mosolyogva, majd így folytatta - ...de nem mertek szólni semmit. - Barátja erre csak a szemeit forgatta.

- Ezt mondod te. Mellesleg, el kellett jönnünk. Azok után, ami Leon-nal történt…

- Tudom, tudom.

A páros beleártotta magát két Halhatatlan évszázados konfliktusába, akik 300 évvel ezelőtt ugyanabba a nőbe szerettek bele. Végül az egyik fél, Leon, megunván riválisát, lefejezte azt, de a Serkentés messzire ellátszódott.
A Halhatatlant boszorkányság vádjával bebörtönözték, de Methos és Kronos inkább kiszabadították, minthogy a Halandók őrült törvényeinek hagyják őt kiszolgáltatni. Ebből kifolyólag azzal vádolták meg őket, hogy az ördöggel cimborálnak, így hát nem tehettek mást, minthogy eltűnjenek vádlóik elől, és végül Angliában kötöttek ki. Az élet meglepően kellemes volt ezen az elszigetelt földdarabon, ezért a két rendkívül leleményes, okos és tájékozott férfinak nem volt nehéz új életet kezdeni.

- Akkor ne panaszkodj. - mosolygott Methos. - Talán a messzi északra kellett volna mennünk. Na, hogy tetszene Skandinávia? - szúrós tekintettel várta a választ.

- Nem egy nagy ötlet. Engem soha nem vonzott a hó látványa, és főképp nem a hideg...

- Mert nincs lelked. Próbáld meg megtalálni a mélyen benned rejtőző romantikus énedet. - Methos majdnem elnevette magát, mikor elképzelte a romantikus Kronos-t.

A fiatalabb Halhatatlan mereven bámulta Methos-t.

- Nincs romantikus énem idebent. - mondta nyersen. - Ha volt is, valószínű, hogy azt már lefejeztem... És neked is levágom a fejedet, ha nem fogod be végre!

Methos elmosolygott.

- Fiatalság, bolondság. De, nézz csak oda! Ott egy város...

A nosztalgiázásnak vége szakadt, mivel a közelben embereket pillantottak meg. A távolban a szász erőd magasba emelkedő falait lehetett látni, tornyai uralták a környéket, a nyugalom, a titokzatosság és a fenyegetés érdekes keverékét árasztva magukból. A két Halhatatlan rögtön készenlétbe helyezte kardját, felkészülve a rájuk leselkedő veszélyekre. Amikor a vár közelébe értek, egy őr szólt oda hozzájuk:

- Kik vagytok, és mi járatban erre?

- Utazók vagyunk, és szállást keresünk. Már napok óta lovagolunk... - válaszolt Methos. Az őr gyanakvóóan nézte a két idegent a lőrésből, majd így szólt.

- Bejöhettek, de a kardokat tegyétek le a kapunál, mielőtt belépnétek ide.

- Menj a pokolba...- kezdte volna Kronos, de Methos gyorsan csöndre intette.

- Tedd, amit mond. - suttogta, majd a hangját ismét felemelve az őrhöz fordult. - Ez természetes. - mondta udvariasan.

- Na, végül mégsem engednek be minket?- türelmetlenkedett Kronos.

Az őr eltűnt, és pár pillanattal később a nehéz faajtó kinyílt. A két férfi belovagolt, karddal a kezében, mondván új hely, lehetnek itt más Halhatatlanok is. Négy őr közeledett feléjük.

-A kardokat, kérem... - mondta az egyik, barátságos, ugyanakkor követelő hangon.

A magas, izmos férfi nyugtalanná tette Methos-t, de végül átadta kardját. Kronos magában dühöngve ugyan, de hasonlóképpen cselekedett.

- Remélem, tudod mit csinálsz, testvér! - suttogta Kronos. Methos biztatóan mosolygott és leszállt a lóról.

- Beszélni akarunk a vár vezetőjével. - mondta Methos megnyerően, majd folytatta. - Felajánlanánk neki a szolgálatainkat.

- A szolgálataitokat? - az őrök vezetője nevetni kezdett, majd így folyatatta:

- Két olyan utazó, mint ti, mit tudna adni, ami érdekelhetne minket?

Hogy fenntartsák a nyugodt légkört, Methos egy vállrándítással, és pár barátságos szóval elintézte a válaszadást.

- A kardjainkat, a tudásunkat... sok mindent. - mondta Methos, barátságosan, hangját nem felemelve, mert az őr kinézete óvatosságra intette. Most, hogy kardját elvették könnyű célpont volt, és ez több volt, mint óvatosság.

- Sok mindent? Feltételezem, szívesen tartanál egy kis bemutatót.

Egy másik őr is csatlakozott társaihoz, gunyorosan mosolygott, majd megszólalt.

- Mit is tudtok ti csinálni?

Kronos az őrökre rontott, mielőtt Methos meg tudta volna állítani. Könnyed mozdulattal előre vetette magát, és megragadta az egyik őr ruhájának nyakát, felemelve a szerencsétlen földről. Az őr belenézett, Kronos szikrázó, jég-kék szemébe, és holtra rémült attól, amit ott látott.

- Nagyon sok dolgot tudunk... - kezdte Kronos fenyegető hangon. -...varázslók vagyunk. Nagyon erős varázslók. Itt helyben megölhetnélek, és - hidd el, soha, senki nem tudná meg, hogy én tettem. - Kronos ádázul vigyorgott, szemei vad fényben lobogtak, majd így szólt. - Megmutassam?

- Nem… nem… - az őr szemében nyilvánvalóan lehetett látni a félelmet, de túl rémült volt ahhoz, hogy szabadulni próbáljon.

- Kérem… gyerekeim vannak.

Kronos hirtelen Methos-hoz fordult, akinek arckifejezésén látszott, hogy nagyon jót mulat

- Mit mondasz, testvér? Hagyjam futni? - visszafordult az őrhöz, a szemébe nézett, majd rémisztő hangon folyatatta - Vagy megöljem?

- Hagyd futni.- mondta Methos, miközben megpróbált egy kis komolyságot erőltetni, a hangjába és az arcára.

Voltak idők, mikor ezek a színészkedések, komoly félelmet keltettek, még saját társaikban, vagyis Silas-ban és Caspian-ban, is. Kronos elengedte az őrt, majd lezserül visszasétált Methos mellé. A többi őr egymás mellé húzódott, szemükben látszott, hogy féltek. Senki sem mert megszólalni, a pillanatnyi feszültség, dermedt csendet eredményezett. Csak Kronos engedélyezett magának egy halvány mosolyt.

- Ti mit kerestek itt?

A hang néhány méternyiről jött, amire Methos hirtelen megfordult. A magas férfi, aki valószínűleg a vár ura volt, az egyik melléképület felől közeledett. Hosszú, zöld palástja volt, és kezében egy nagy, gyönyörűen megmunkált kardot tartott.

- Lord Uther… - kezdte remegő hangon, az őr, akit Kronos elengedett, majd térdre ereszkedett, és ugyanilyen hangnemben folyatta.

- Ők utazók, és azért jöttek, hogy felajánlják neked a szolgálataikat.

- Valóban? - kérdezte Uther, akinek gesztenyebarna haja és áthatóan kék szemei voltak. Végigmérte a két utazót tetőtől-talpig, majd mosolyogni kezdett. Tekintete Methos-ról Kronos-ra vándorolt, majd megint vissza, végül higgadtan belenézett a szemükbe. Volt bennük valami, amit nem teljesen értett.

- És miből gondoljátok, hogy szükségem van két ilyen....varázsló szolgálatára?

Methos mosolygott, bár nem merte megtagadni Kronos varázslói képességeit.

- Mindenki tud a birodalmadon belül növekvő bajokról. - mondta Methos, tekintetét Uther-ra emelve. - A barátom egyedül kitesz tíz embert

- Ez igaz? - kérdezte Uther, tekinetetét Kronos-ra villantva. A kék szemek mereven, és kihívóan néztek vissza, s ez megzavarta Uther-t, de közel sem annyira, mint a Methos szemében rejtőző ravaszság, és udvariasság keveréke.

- Ha lehetne, én csak egy rövid próbát javasolnék. A feladatot én adom ki, de ne aggódjatok, nem lesz olyan nehéz… két ilyen varázslónak ez meg sem fog kottyanni.

Methos összeráncolta szemöldökét. Tetszett neki Uther úri humora, szilárd tekintete, de azt nem tudta, mire gondol valójában.

- Egy próbát? - kérdezte Methos, majd folytatta - Azt hiszem, lehet róla szó... Mire gondolsz?

Uther mosolyogva így szólt.

- Kövessetek.

Átsétáltak az erődön, le a sáros utakon, míg a házak közé nem értek. A település közepén egy trón emelkedett. Csillogott, az épületek tökéletes kontrasztot nyújtottak az emelvénynek. Uther megszaporázta lépteit, s a trón felé vezette a két idegent. A trónon egy a közeli bányából származó kék színű kőtömb állt, melybe mélyen bele volt fúródva egy hosszú kard, csupán csak a markolata látszott ki.
A szász főúr megállt a kő egyik oldalán.

- Itt volna...- mondta Uther, hangjából némi káröröm sugárzott. - Húzd ki a kardot a sziklából. Ha sikerült, esetleg beszélhetünk.

- És, ha nem? - kérdezte Methos.

Uther nevetni kezdett.

- Akkor a büntetésetekről fogunk beszélgetni, amiért rátámadtatok az egyik őrömre.

- Melyikre is?

- Azt már nem tudom pontosan. - mosolygott továbbra is a Lord. - Már többen is megpróbálták kihúzni a kardot, de mindannyian elbuktak.

Methos egy pillanatig Uther-t nézte, majd a kőre pillantott.

- Rendben. - bólintott Methos, mély lélegzetet vett, és elindult a szikla felé.

Odaérve, összedörzsölte tenyerét, és azon gondolkodott, hogy, hogyan találhatná meg a legjobb fogást a kardon. Lassan összezárta kezét a markolat körül... mikor megérezte a fém hideg érintését, egy pillanatra megborzongott... valami különös, eddig sohasem érzett erő áradt karjaiba a fegyverből. Izmai megfeszültek, és készen álltak arra, hogy egy mozdulattal kirántsák a kardot a helyéről. Végül megvetette lábait, és meghúzta a kardot. Háta mögül halk nevetés hallatszott, bár nem lehetett megállapítani, hogy Uther vagy az őrök felől jött-e a hang. Azt várták, hogy elbukik, és ez sértette a büszkeségét. Erősebben húzta a kardot. Lassan, három és félezer év összegyűjtött ereje koncentrálódott karjaiba, összekapcsolódva a kardból áramló különös energiával. Methos eggyé vált a karddal, ami már nemcsak egy darab fém volt, hanem egy darab a testéből, egy darab a lelkéből, az erejéből. Hirtelen hátralépett, és a kard egy sima mozdulattal kicsúszott börtönéből, a nap sugarai táncra perdültek a vakítóan fényes, szinte természetfeletti lánggal izzó pengén, ahogy diadalmas arccal a feje fölé emelte.
Az öreg halhatatlan leeresztette a kardot, és elégedetten a várúrra vigyorgott. Uther döbbenten bámulta Methos-t, és hitetlenkedve így szólt.

- Te, Szűzanyám. - suttogta - Senki… még senki sem tudta kiszabadítani a kardot. Emlékszem, volt köztük Hercules méretű is, de ő is elbukott.

Methos széles ívben meglengette a pengét, hogy megérezze a fegyver egyensúlyát. Mintha pont neki készítették volna.
Uther, még mindig az eset hatása alatt állt, amikor Methos-hoz fordult.

- A legenda szerint, aki kiszabadítja a kardot, az, az igazi uralkodó. - Fél-térdre ereszkedett Methos ellőtt, majd így szólt. - Jó uram, megtudhatnám a neved?

- A nevem...-Methos-nak nem volt ideje ezen gondolkodni, de valamit muszáj volt mondania Uther-nak.

- A nevem... Arthur.

- Arthur. - Uther felállt, és megfogta Methos vállait. - Kérlek, felejtsd el azokat, amit korábban mondtam, nem tudom, hogy juthatott ilyen az eszembe. Kérlek, bocsáss meg.

- Nem. - Methos kissé összezavarodott, a váratlan fordulat miatt. - Ezt nem fogadhatom el… Én nem vagyok király.

A szász főúr mosolygott, és hirtelen olyan lett az arckifejezése, mint egy büszke apáé.

- Uram, te nem voltál király, mielőtt idejöttél, de nem tagadhatod meg a legenda szavait. Most már király vagy. Van másik neved is?

- Másik név? Nem, csak Arthur. - Methos gondolkodott egy családnéven, de azokat, amiket Görögországban vagy Babilóniában használt túl bonyolultnak, és nehezen megjegyezhetőnek tartotta.

- Felajánlanám neked a saját nevem, uram. A Pendragon mindig is jól csengő név volt, és még most is az. - mondta Uther szolgálatkészen.

Methos gondolkodott az ajánlaton, és újdonsült nevét próbálgatta magában.

- Arthur Pendragon. Ez tetszik... Uther... kérhetnék egy szívességet?

- Igen Uram, természetesen.

- A kardjaink, amit elvettek...visszakaphatnánk? - mire Methos befejezte, amit mondani akart, az őrök már hozták is kedvenc fegyvereiket. Nagy lelkesedéssel odaadták a kardokat Methos-nak és Kronos-nak, de mielőtt ezt megtették volna, meglengették azokat, hogy kipróbálják milyenek is a fegyverek.

- És most mi legyen, uram?

 Methos-t elfogadták királyuknak, ezért úgy gondolta, az lesz a legjobb megoldás, ha él a kínálkozó lehetőséggel. Az öreg megrándította a vállát, és ismét Uther-hez fordult.

- A barátom és én is nagyon fáradtak vagyunk. Napok óta utaztunk. Megjutalmazlak, ha adsz nekünk valami szállást.

- Ez csak természetes, uram. - Uther Methos elé lépett, majd így szólt. - Kövessen, uram. - A Lord a homlookát ráncolta. - Megtudhatnám a barátja nevét...?

Methos Kronos-ra pillantott, miközben a kerekek forogtak az agyában.

- Merlin. - mondta az öreg bizonytalanul, miközben maga sem tudta, hogy honnan jutott eszébe ez a név, s elfojtott egy mosolygást. - Ő az én… varázslóm. - folytatta.

Uther érdeklődően nézett, de nem szólt egy szót sem. Helyette inkább az egyik épület felé vezette a két férfit, ajtót nyitott és beljebb invitálta őket.

- Itt volnánk. Nem valami nagy, de vannak ágyak, és rögtön hozatok valami élelmet.

- Köszönjük.

Methos megvárta, míg Uther eltűnik, becsukta az ajtót, és az ágyra vetette magát.

- Micsoda nap! - mondta az újdonsült király.

- Egy szempillantás alatt lettél koldusból király. - Kronos leült, majd Methos-hoz fordult - Felség, igazán nem akarom megkérdőjelezni a döntését, de legközelebb választhatnék én új nevet magamnak? Ez a.... Merlin... Egyáltalán honnan jutott eszedbe?

- Nem tudom. - nevetett Methos. - De illik hozzád. Milyen érzés egy király varázslójának lenni? Nem haragudhatsz rám, mert te kezdted el játszani a varázslót...- folytatta az öreg halhatatlan.

- Igen, igazad van. - mondta Kronos, majd elnyúlt az ágyon és a plafont nézte. - De nézzük csak a lehetőségeinket. Egy harcos király, aki nem tud meghalni. Azt, hiszem hosszabb ideig fogunk itt maradni, mint azt terveztük.

- Mmm. Nem megmondtam, hogy ha velem maradsz minden rendben lesz? - mondta Methos álmosan.

- Huh...a te jó modorod mentett meg minket...de én akkor sem királynak, vagy varázslónak jöttem ide, hanem harcolni. - közölte Kronos sértődötten.

- Ne aggodalmaskodj már annyit, arra is lesz lehetőséged, bőven... Ezek a szász hadurak mindig harcolnak valakivel. Épp most győzték le a rómaiakat... hidd el, hogy szerintem egy vagy két hónapon belül, valaki ismét meg fogja próbálni elfoglalni ezt a földet. - csillapította Methos a fiatalabbik halhatatlant.

- Jól van. - ásított Kronos. - Nem engedhetjük meg, hogy elvegyék tőled, amit csak most kaptál meg.

- Ez biztató. - mosolygott Methos. Az események meglepő fordulatot vettek, de ő alkalmasnak érezte magát ennek a feladatnak a megoldására is. Végül is, egy király volt ez volt az a szerep, amit minden különösebb nehézség nélkül el tudott játszani- sima ügy volt. Lassan elálmosodott, végül elaludt.
 

Methos és Kronos nagyon hamar, már pár nap elmúltával alkalmazkodtak új életükhöz. Methos könnyen eljátszotta a bölcs és jó királyt. Methos soha nem unatkozott, hosszú élete során, mindig arra törekedett, hogy gyarapítsa tudását, s ennek most jó hasznát vette. Szemeiben tükröződött a sok éves tapasztalat, mely tiszteletet parancsolt, s királyi megjelenést kölcsönzött az öreg halhatatlannak.
Eközben Kronos elnyerte az őrök tiszteletét. Játszi könnyedséggel végrehajtott edzései, melyet többnyire kardvívótudománya fejlesztésének szánt, ijesztő hírnevet hoztak neki, csakúgy, mint rejtélyes szemei, melyek olyan kifürkészhetetlenek, és szeszélyesek voltak. A városlakók tartottak ettől a titokzatos férfitől.
A király varázslója egy rejtélyes, de ugyanakkor bámulatra méltó ember volt. Methos jót mulatott azon, hogy Kronos milyen képet alkotott magáról a halandók szemében. Kronos szerette, hogy az emberek félnek tőle.
Majdnem egy hónappal később, egy gyönyörű verőfényes reggelen, a két Halhatatlan ellenfelek hiányában, barátságos párbajra hívta egymást. A kardok szabályosan ismétlődő csattogása betöltötte a környéket. A pengék fényes szikrákat szórtak, mikor egymáshoz csapódtak. A Halhatatlanok szerették hallgatni a pengék összecsapódó hangját; ez volt az a hang, ami már hiányzott nekik. A két barát mindig ugyanott vívott, a szász erőd udvarán. A küzdelmek mindig felpumpálták a két férfi adrenalin szintjét, s ez mámorító érzés volt mind a kettőjük számára.

Kronos egy kecses, de annál fürgébb mozdulattal kiütötte Methos kezéből a kardot, ami keresztülgurult az udvaron. Vigyorogva Methos nyakához tartotta a kardot.

- Túl könnyen ment Arthur. Gyenge vagy.

- Fejezd be. - Methos úgy tett, mintha kétségbe lenne esve. - Kérlek, ne tedd ezt. Ne fejezz le...nem tudnék ezzel a szégyennel együtt élni.

Kronos felemelte a kardját, és a másikért indult. Szakértő szemmel nézegette a pengén keletkezett sérüléseket, amikor egy már jól ismert érzés kerítette hatalmába. Egy másik Halhatatlan volt a közelben... Methos-hoz fordult. A két barát szeme összevillant, és Kronos gyorsan odadobta bajtársának a kardját, miközben az erőd kapuja felé kezdtek futni.
A fal tetején az őr beszélt valakihez, valakihez, aki a kapu előtt állt. A hang, ami a kapu túl oldaláról jött, türelmetlen volt és gőgös. A két Halhatatlan hirtelen egymásra nézett. Ha ők érezték a másik Halhatatlant, biztos ő is érezte a másik kettőt; habár az idegen hangjában nem érzékeltek változást. Az őr lenézett rájuk.

- Lord Arthur? - kérdezte a meglepett őr, mikor meglátta a kissé sáros, és fáradt királyt valamint a varázslóját. - Lord Mordred kint várakozik... Beengedjem?

Methos az őrre nézett, és összehúzta a szemöldökét. Még mindig érezte a másik Halhatatlant, és biztos volt benne, hogy ez a Mordred nem akart harcba keveredni itt az udvar kellős közepén. Végül úgy döntött beengedi, ezért bólintott, s a kapu végül szép lassan kinyílt. Pár másodperccel később, egy férfi lovagolt be.
Magas volt, gondosan lenyírt szakállat viselt, és úgy negyven év körülinek tűnhetett. Lenézett Methos-ra és Kronos-ra, majd még egyszer alaposan szemügyre vette őket, mielőtt leszállt volna a lóról.

- Arthur király? - kérdezte.

Methos előrelépett, s határozottan így szólt.

- Én vagyok Arthur.

Volt valami ellenszenves ebben a Mordred-ben. A férfi gőgösen kihúzta magát, és szemei őrültséget vagy inkább valami még mélyebbet, még gonoszabbat tükröztek. Látszott, hogy saját magán kívül senki és semmi sem érdekli, s volt ebben valami ismerős, ami megborzongtatta Methos-t. Néha ilyen eszelős villanást látott Kronos szemeiben, de az általában csak a játék része volt.
Valahogy azaz érzése támadt, hogy egy olyan ember áll előtte, amilyen Kronos lehetett volna, ha nem csatlakozik hozzá. Az a Kronos, aki még mindig ilyen eszelős vadállattá válhat, ha elveszíti az önkontrollját, és visszatér a Négy Lovas régi módszereihez.

- Jó...- Mordred mosolygott. - Úgy tűnik megtaláltam az emberem. Beszélni akarok veled, Arthur.

- Rendben. - mondta Methos, és elindult a lakónegyed felé. Methos mögött ment Mordred és végül Kronos. Kardja még mindig a kezében volt. A fenyegetés Kronos részéről nyilvánvaló volt, de Mordred egy cseppet sem ijedt meg, sőt, majdnem, hogy élvezte a helyzetet. Beértek az épületbe, az ajtó kinyílt, és a kis csoport bement a szobába.

- Honnan tudtál rólunk? - kérdezte Kronos fenyegető hangon.

- Az ne érdekeljen...

Methos intett barátjának, hogy tegye el a kardot és üljön le.

- Mit akarsz? - kérdezte Arthur.

- Mit gondolsz? - replikázott Mordred, majd levette a kesztyűit, és leült az asztalra, majd fennhangon folytatta. - Ezt akarom. Ezt itt mind. Ennek az erődnek a kapujától kezdve, egész Észak-Angliát. Az, az elképzelésem, hogy létrehozok egy birodalmat és ez a hely tökéletes arra, hogy nekilássak terveim megvalósításához.

Methos a történet hallatán ráncolni kezdte a homlokát. A városok egyesítésének az ötlete már azelőtt is megfordult az emberek fejében, mikor még határok sem nagyon voltak. Ő látta az egyesült Római Birodalmat, s látta a bukását is. Nem akarta, hogy ezek a városok ennek az embernek a kezébe kerüljenek. De Mordred nem az, az ember volt, aki ezt annyiban hagyta volna.

- Sajnálom, - mondta végül is Methos - de nem áll szándékomban elhagyni ezt a helyet. Ha akarod, el kell venned tőlem.

- Óh, számítottam erre. Gondoltam, hogy nem lesz könnyű rábeszélni. - mosolygott Mordred. - Bár nem szzámítottam rá, hogy két Halhatatlan fogad...ez némileg változtat valamit a terveimen.

- Bocsánatot kérünk az akadályoztatásért. - mondta Kronos ironikusan az ajtó mellől, ahol eddig is állt, a 'bocsánat' szóra helyezve a hangsúlyt.

- Óh, egy cseppet sem akadályoztok. Én inkább úgy mondanám, hogy adtam egy kis gondolkodási időt. Ez a hely az enyém lesz!

- Lesz? - kérdezte Methos, miközben felemelkedett a székből. - Jobb lenne, ha elmennél Mordred. Megmenekülnél egy harctól, és különben sincs már egymásnak semmi mondanivalónk.

Erre már Mordred is felállt, s így szólt.

- Én nem menekülök el egy harc elől sem. Csupán nem szándékozom a fejedet venni...Túl könnyű lenne...Csatlakoznék az alsóbb szellemiségű emberekhez.

- Akkor megvívunk. És én általában győzök. Ha úgy döntesz, hogy mégis kiállsz ellenünk, mi már készek leszünk. - mondta Methos, és Mordred szemébe nézett.

- Rendben. - Mordred fürgén az ajtóhoz ment. Azonban Kronos még mindig ott állt, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy el akarna onnan mozdulni.

Mordred kérdőn nézett vissza Methos-ra, aki intett barátjának. Kronos félreállt, és ironikus udvariassággal kinyitotta az ajtót. Mordred Kronos-ra vigyorgott, miközben elhagyta a szobát.

- Már megmondtam. A csatamezőn nem fogom fékezni magam. Sokféle úton lehet eljutni a tervem kivitelezéséhez. Ez csak az egyik lehetőség a számos másik közül. - fordult vissza Mordred, majd bevágta Kronos előtt az ajtót.

A fiatalabb Halhatatlan Methos-ra nézett.

- Mit gondolsz? - kérdezte végül.

Methos elgondolkodott.

- Nem tudom. - vigyorgott - De mi harcolni akarunk. Gyerünk. - a két barát Methos vezetésével indult kifelé a szobából.

Mordred már a lován ült, és várta az ellenfeleit az erőd kapujánál. Mikor megérezte őket, megfordult és egy, a rómaiak által használt módon tisztelgett nekik.
A két másik Halhatatlan végigmérte őt, és mindkettejük érzékeit átmosta a határozatlanság, és zavartság titokzatos keveréke, de ez, egy nagyszerűnek ígérkező küzdelemben, mit sem számított. Ahogy Mordred kilovagolt a kapun, hirtelen egy másik ló patáinak a dübörgését hallották meg. Uther közeledett. Hogy lássa Mordred-et felemelkedett a nyeregből.

- Mit akar Mordred? - hangja bizalmatlan volt.

- Te ismered? - Methos a meglepetéstől hirtelen Uther felé fordult.

- Óh, igen. Mordred néhány hónapja a mi határainkat védte. Cserébe az erődöt, és a földjeinket akarta. De mivel azt nem kapta meg, a bosszú lehetőségét sem titkolta el. - Mit akart tőletek?

- Nem többet, mint amit az imént elmondtál. - Methos ismét gondolkodóba esett. - Szerintem csak be akart mutatkozni. Azt mondod, sok támogatója van?

- Elég sok. Ahhoz mindenestre bőven elég, hogy gondot okozzon. - Uther várakozóan nézte Methos-t, mintha válaszától tenné függővé további mondanivalóját - Uram...

- Igen?

- A legenda szerint, aki kiszabadítja a kardot, az, az igazi uralkodója Angliának. S a jóslat szerint uralkodása alatt létrejön majd az egységes Anglia. Te be tudod teljesíteni a jóslatot?

- Mire gondolsz? Egyesítsem az országot? Mint annak idején a rómaiak? - mosolygott Methos. - Az nem elleenkezne a terveimmel, Uther.

- Jól van, akkor nem hagyjuk, hogy Mordred véghez vigye a tervét, és legyőzzön minket. Javasolhatnék valamit uram? - húzta ki magát Uther büszkén.

- Persze.

- A közelben él egy Ancelus nevű erődparancsnok. Sok katona áll a szolgálatában. Jó szövetséges lenne, ajánlom, hogy beszélj vele. Hallott az érkezésedről, és biztosíthatlak arról, hogy ő sem kedveli Mordred-et. Rá kell beszélni, hogy egyesítse a seregeit a miénkkel.

- És pontosan a milyen seregeinkkel? - kérdezte Kronos ironikusan. Uther szeretett beszélni a hatalmáról, megjátszani a hadvezért, de úgy tűnt, most egy kicsit elveti a sulykot.

- Az attól függ. - válaszolt mosolyogva az angol. - Ez a kastély nem elég nagy ahhoz, hogy sok lovag lakjon benne, Merlin. A legtöbb emberem… emberünk… a birtokán él, de hamarosan eljönnek esküt tenni, így biztosítva minket a támogatásukról. Hamarosan találkozhattok velük.

Methos csendesen hallgatta őket, de most kissé összeráncolta a homlokát, s rákérdezett.

- Ancelus-t mondtál? Mennyi idő alatt érünk a kastélyába?

Uther bocsánatkérően mosolygott Methos-ra.

- Óh, elnézést...elfelejtettem mondani...már küldtem lovasokat néhány nappal ezelőtt, ezzel az ajánlattal; s arra kértem Ancelus-t, ha tud, személyesen jöjjön ide. Ezt vártam Mordred-től is. Ancelus egy napon belül itt lehet; várhatóan még ma este.

- Ma este...Rendben, a te terved szerint fogunk eljárni; szövetséget kötünk... - bólintott Methos. Az öreg Halhatatlan így folytatta. - Nem fogom Mordred-nek aranytálcán felkínálni Angliát És érzem, hogy bízhatok az emberekben is. Tudom, hogy nem sokat tudsz rólunk Uther; régebben csináltunk egy, s mást, de hidd el, mi azon dolgozunk, hogy te is és mások is elfogadjanak olyannak, amilyenek vagyunk.

- El fognak fogadni. - Uther szemében új szikra gyúlt a király előző döntése nyomán. Már úgy nézett ki, mint egy harcra kész katona, s úgy is kezdett beszélni. - Aki csatlakozik hozzánk, többet fog tenni, mint, hogy a királyt támogatja. Anglia jövője is függeni fog attól, hogy ki nyeri meg ezt a csatát. Sötét napok ezek uram, és sok jó ember elhagyta a helyes utat. A rómaiak is így tettek, de nekünk nem szabad ugyanígy cselekednünk. Képesek vagyunk újra egyesíteni Angliát.

Methos bólintott. Jó érzés volt, hogy egy ilyen cél lebegett előtte. Egy igazi eszme, amiért érdemes kockáztatni, amiért érdemes meghalni.

Uther szavai hatására Methos visszaemlékezett élete korábbi csatáira. A harc élvezet volt, gyönyört okozott, ugyanakkor hasznos próba volt, mind a harcbéli jártasságának, mind a ravaszságának; de amikor már komolyra fordult a csata, Methos előtt új dimenziók nyíltak meg; rájött, hogy ez több mint, játék.
Az öreg halhatatlan életének első éveiben még volt célja a létezésének, és volt, ami motiválta.

Most újra ezt érezte. Ezek az emberek igazán számítottak rá; és igazán bíztak benne. Nem volt oka, hogy ne higgyen a régi jóslatnak. Végül is ő volt Anglia jog szerinti királya. Ha Uther hitt benne, akkor minek vitatkozzon?
Szemei valósággal lángoltak a magabiztosságtól. Itt az idő, hogy beteljesítse a próféciát.

Még éppen csak esteledett, a hosszú és fárasztó nap után; Methos és Kronos a szobájukban nosztalgiáztak az együtt eltöltött időkről; mikor két őr lépett be a szobájukba. Sietve hívták a két férfit az udvarra.
A erőd hídja felől, feldíszített lovak közeledtek, egy férfi vezetésével, aki nem lehetett más, mint Ancelus.
Hasonló anyagú ruhát viselt, mint Uther, (az őrök is ilyen ruhában voltak) és egy hosszú palástot. Mellette lovagolt egy 15 év körül lévő fiú, és egy 2o-as évei közepén járó lány.

Methos a lányt bámulta, aki szikrázó zöld szemeit szintén felé fordította. Enyhe borzongás futott végig az öreg Halhatatlan gerincén. A lány gyönyörű volt, és szemei ártatlan tekintettel nézték Methos-t. Az rámosolygott, ő pedig automatikusan viszonozta

Kronos észrevette a pillantását.

- Ne kezd megint...- súgta, miközben levegőt vett.

- Mit? - kérdezte Methos, miközben tekintetét nem bírta levenni a lányról.

- Már megint szerelmes vagy.

- Én, nem. - hazudta Methos.

Volt idő, mikor Kronos komolyan tudott haragudni barátjára, az ilyen megmozdulásai miatt.

- Túl jól ismerlek, testvér. - mosolygott a fiatalabb Halhatatlan. Methos nem esett egy könnyen szerelembe, de ha mégis megtörtént, akkor elemi erejű volt. - Már csak ez hiányzott, most pont erre van szükségünk: egy holdkóros királyra. - mondta Kronos ironikusan.

- Te pedig egy "holtkóros" varázsló leszel, ha nem maradsz csendben! - mondta Methos ingerülten, miközbben fél szemmel barátjára pillantott.

- Jaj...- nevetett Kronos.

- Arthur. - mondta Uther, miközben a két férfi felé közeledett. - Uram. Engedje meg, hogy bemutassam a vendégeinket.

- Természetesen. - Arthur a látogatók felé fordult, és Uther a vezetőjükre mutatott.

- Uram, ő Ancelus. Ancelus, engedje meg, hogy bemutassam a királyunkat Arthur-t, és a segédjét Merlin-t.

- Uram. - mondta Ancelus, és határozottan kezet fogott Methos-sal, majd Kronos felé fordult, és őt is üdvözölte egy bólintással. Majd bemutatta a mellette levő fiút. -Ő, a fiam Lancelot. - A fiú magas volt és erős testalkatú, láthatóan még fiatal, és igen korán kapott, eredményes katonai kiképzést, röviden meghajolt, és utat nyitott a mögötte álló, szőke lánynak. - Ő pedig a nevelt lányom, Guinevere királynő, aki kitűnő szövetségesed lehet uram, ha elnyered a rokonszenvét.

Methos lassan Guinevere felé fordult.

- Nagyon fogok igyekezni, hogy ezt elérjem...- mondta ezt nyugodtan az öreg, és a királynő udvariasan bólintott. Mint királynő, Guinevere egyenrangú volt vele.

- Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog...- kedves mosoly ült ki a királynő arcára. - Kezdhetjük a megbeszélést?

Methos bólintott.

- Uther?

- A díszterem készen vár. Elég kényelmes lesz önöknek. Mutathatom az utat? - kérdezte Uther.

Gyorsan a hallba mentek, ahol egy üres asztal várt rájuk. Methos ült az asztalfőre, Uther a király mellé, majd Ancelus, Lancelot, Guinevere, végül Ancelus emberei következtek, akik távolabb foglaltak helyet.
Kronos állva maradt, sejtelmesen figyelt, így igyekezett még misztikusabbá tenni hírnevét. Félrehajtott fejjel nézte Methos-t. Mindig is sötét figura volt. Methos eldöntötte, hogy "elindítja a golyót", vagyis megnyitja a tárgyalást.

- Ma, kora reggel meglátogatott minket Mordred. Biztos volt benne, hogy elveheti tőlem a kastélyt, de én nem engedtem. Azzal állt elénk, hogy egyesíteni akarja Angliát, egy ember uralkodása alatt; az, az ember, pedig ő akart lenni.

- De Anglia, az ő uralkodása alatt nem lenne ugyanaz, mint korábban. - szólalt fel Ancelus.

- Egyetértek. - mondta Methos, majd hátradőlt a székében. - Keresnünk kell egy olyan megoldást, ami megállítja őt.

- Egy hatalmas sereg áll mögötte. - mondta Guinevere, majd így folytatta. - De van egy seregem, ami végig möögötted fog állni, Arthur. - Methos mosolygott a lány nagyszerűségén.

- Köszönöm. Valakinek van még javaslata?

- Itt van az unokatestvérem, Loth, aki északon él. Elmehetnénk meglátogatni. Biztos velünk tartana. - mondta Ancelus. Methos bólintott.

- Végül is… de én sem szeretnék itt maradni. - mondta

- Te tudod… - mondta Kronos, aki nem szerette a csaták előtti tanácskozásokat szokásos ajtónál lévő helyéről. - Én majd figyelek erre a helyre, míg vissza nem jössz és, ha Mordred idejön, - nevetett álnokul Kronos, - kezelésbe veszem a dolgot.

- Nem ölheted meg, ez parancs. Tudod, mire gondolok...- mondta Methos gyorsan.

Kronos szórakozottan összehúzta a szemöldökét. Persze, hogy tudta mire gondol Methos, és azt is tudta, hogy ő akart végezni Mordred-del.

- Rendben. Meghagyom neked a fejét… Akkor itt foglak várni.

Methos bólintott. Kicsit aggódott azért, hogy ha olyan helyzet adódik, hogy a két Halhatatlan mégis találkozik, megmarad-e az önkontrolljuk; de Kronos-ban bízott, sokkal okosabb volt ő annál, hogy bármi olyat tegyen, ami rá nézve nem előnyös.

- Rendben, Merlin. A kastély a tied, amíg én távol vagyok. Reggel indulunk, csupán néhány emberrel, ha ez lehetséges. Ez az út nem olyan veszélyes.-- Ancelus, te biztos, hogy jössz. Uther, te dönts el, hogy jössz, vagy maradsz. És szükségünk volna egy pár katonára.

- Arthur... - kezdte volna Kronos, de Methos csendre intette.

- Pihenj, Merlin. Ha megtámadnak minket, a legrosszabb, ami történhet, hogy megölnek engem. Érted?

A halkan lezajlott párbeszéd végén, Kronos bólintott.

- Akkor megbeszéltük. - mosolygott Methos rejtélyesen, majd magyarázatot adott a többieknek az előző kis jelenetre.

- Merlin, csak emlékeztetett, hogy a halálnak sok formája van, és, hogy van sokkal rosszabb is, mint csatában meghalni. Ezután, észben fogom tartani.

- Velem mi lesz? És Guinevere-rel? Mi is veletek menjünk, vagy itt maradjunk? - kérdezte Lancelot.

- Ti maradjatok itt. Nem kételkedem abban, hogy fel vagytok készülve erre az útra, de szerintem minél kevesebben megyünk, annál jobb. - fordult Methos a fiúhoz.

Lancelot bólintott. Elég idős volt ahhoz, hogy engedelmeskedjen a király parancsának. Methos és Guinevere tekintete találkozott, Methos a lányt nézte, aki rámosolygott. Nem akarta, még csak rövid időre sem itt hagyni lányt. Inkább egy kicsit jobban összeismerkedett volna vele. Guinevere valószínűleg sejtette mindezt. Kronos elmozdult helyéről, de még mindig Methos-t nézte. Az öreg jelzett Kronos-nak, majd rá mosolygott.

- Akkor ezt megbeszéltük. - a király felállt a székéből, és végignézett az asztalt körbe ülő embereken. Reggel, én és Ancelus elindulunk északra.

- És én is megyek. Biztos vagyok abban, hogy Merlin nélkülem is kézben tudja tartani majd a dolgokat, és nyugodtabb leszek, ha én is ott leszek veled, uram. - jelentette ki Uther.

- Nagyon helyes...- Methos elhagyta az asztalt, és kisétált a teremből. Methos érezte, hogy Kronos követi őt, és abban is biztos volt, hogy Guinevere is. Sötét és tiszta éjszaka volt, csillagok ezrei ragyogtak az égen. Felnézett az égre, és visszaemlékezett azokra az időkre, amikor Görögországban elnevezte őket.

- Ott vagy te. - ez Kronos hangja volt, Methos odafordult hozzá; barátja szintén az eget nézte; és visszakérdezett.

- Kicsoda?

- A Nagymedve. Arturis. - Kronos az Arthur név Kelta eredetű gyökerére utalt.

- Mit gondolsz Merlin, helyesen teszem, amit teszek?

- Hogy helyesen? Én honnan tudhatnám azt? Törődtem én, szerinted, valaha azzal, hogy mikor cselekszünk helyesen? - nevetett Kronos.

- Tudod, mire gondolok. - Methos tudta, hogy Guinevere követte őket, és, hogy hallgatózott, de mégsem aggódott emiatt. - Megkötjük ezt a szövetséget, megpróbáljuk egyesíteni az országot. Itt maradunk ezekkel az emberekkel. - Methos szemeiben fáradtság tükrööződött.

- Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a király döntését? - rándította meg a vállát Kronos, és mosolyogva hozzátette. - Lazíts, testvér. Persze, hogy jól csinálod... mindig is jól csináltad... Ez az ország soha nem volt más, mint hadakozó kiskirályok hadszíntere. Egyedül a Római Birodalom idejében volt egységes. És most újra az lehet, a Te uralkodásod alatt.

- Remélem. Nincs kifogásod ellene?

- Kifogás? Hisz ismersz. Nekem a Káosz a lételemem. Nem fogom azt sem bánni, ha Anglia megosztott marad. De ha egyesíteni akarod, azt is együtt csináljuk meg. És ha kell, mindezért harcolni is fogunk.

- Te mindig is harcos voltál.

- Mert ebben én vagyok a legjobb. Te gondolkodsz vagy tervezel, én pedig harcolok. Ezért alkotunk jó csapatot. - mondta Kronos, majd hirtelen megfordult, s a szeme találkozott Guinevere tekintetével. - De most én is gondolkodom. - mondta a fiatal Halhatatlan.

- Min? - kérdezte a királynő.

- Hogy sétálok egyet. Majd később találkozunk Arthur. - mondta Kronos, miközben Methos felé fordult.

- Igen, jó éjszakát.

Kronos elsétált, de még nevetve visszaszólt.

- Jó éjt...és vigyázz a fejedre, testvér!

- Ti valóban testvérek vagytok? - kérdezte a lány.

Methos megrázta a fejét, majd így szólt.

- Hogy egy apának két olyan kölyke legyen, mint mi? Nem, minket születésünk után elhagytak. S, mikor találkoztunk, testvérekké fogadtuk egymást… - Az öreg teljesen odafordult Guinevere-hez, és megkérdezte. - Te nem ismerted az apád?

- Sohasem láttam. Egyikükre sem emlékszem. Az anyámra sem. De Ancelus, olyan, mintha az apám lenne. És Lancelot-tal szinte testvérként nőttünk fel. Segítettem kiképezni. Egy nap nagy lovag lesz belőle, Arthur... - mosolygott szomorúan a lány.

- Biztos vagyok benne, hogy úgy lesz...- mondta Methos.

Ők is sétálni indultak az erőd körül, követve a fal vonalát, és élvezték a majdnem teljes csendet.

- És a te apád? - kérdezte a királynő.

- Az apám? - próbált Methos visszaemlékezni. Természetesen neki nem volt valódi apja, és aki az apjának nevezte magát, már évezredek óta halott.

- Ő már nagyon rég meghalt...attól félek nem nagyon emlékszem már rá.

Hirtelen témát váltottak.

- Szóval a varázsló barátod és te, csak úgy vándoroltatok ezen a vidéken, és úgy döntöttetek, hogy szabad időtökben beteljesítitek a jóslatot? - kérdezte Guinevere nevetve.

- Merlin és én mindig együtt vagyunk… és igen, mi csak vándoroltunk, de nem azért jöttem, hogy beteljesítsem a jóslatot. Ezt a lehetőséget az ölembe pottyantották.

- És most? Ezt mind Rómáért teszed?

- Rómáért?

- Te a rómaiaknál nevelkedtél. Merlin Arturis-nak hívott. Ez a kelta Artus-nak a latin változata, amit a rómaiak használnak. - válaszolt azonnal a lány.

- Szóval ők használják. Nem...nem csak Rómáért teszem. Azért teszem, mert szeretem a kihívásokat, és azért mert Uther is ezt szeretné, és végül azért, mert úgy gondolom, hogy jól csinálom, ez a helyes út… És nem lenne jó, ha ezt Mordred tenné meg előbb.

- Ez elég magyarázatnak. Arthur? - mondta a lány és kezét a férfihoz érintette.

- Tessék?

- Azt mondtad, hogy Lancelot és én nem mehetünk veled. Ez azért volt, mert nem akartál veszélybe sodorni minket, így volt nem?

- Igen. - mondta Methos, majd elkapta Guinevere kezét és így szólt hozzá. - Guinevere, én még csak pár órájaa ismerlek, és már nem tudnálak itt hagyni téged. De én azt úgy értettem, hogy minél kevesebben vagyunk annál jobb, mert kevesebb a kockázat. Sajnálom, és én nem fogom megakadályozni, ha mégis úgy döntesz, hogy ezek után is velünk tartasz...

- Nem is tudnál megállítani. De én tudok várni. Különben is mi lehet jobb módszer, hogy többet tudjak meg a királyról, minthogy eltöltök némi időt a varázslója társaságában? - mosolygott a lány. Methos jót nevetett ezen.

- Hamarabb faggatsz ki egy követ. Merlin nem valami előzékeny e téren.  - mondta.

- Nem?… Nem is lényeges - mondta Guinevere, lassan előrehajolt, majd megcsókolta Methos-t. - Lesz bőven időm, hogy jobban kiismerjelek. Majd, ha visszajöttél.

- Biztos úgy lesz.

Még egy pár percig együtt üldögéltek, mikor Methos felsóhajtott.

- Azt hiszem jobb, ha elmegyek lefeküdni. Holnap korán reggel indulunk.

- Persze Arthur, jó éjt.

- Jó éjt...Ha visszajöttem északról, mindent elmondok majd magamról, amit tudni akarsz. Megígérem. - mosolygott Arthur a lányra - "De nem mindent egyszerre. Van bőven időnk." - tette hozzá magában, majd otthagyta a lányt, mert a csábítás egyre erősödött benne a hosszú beszélgetés során.

A szobája ajtaja nyitva volt, bement rajta, és legnagyobb meglepetésére meglátta Kronos-t, aki az egyik székben üldögélt. A fiatalabb Halhatatlan kérdőn nézett barátjára.

- Mikor lesz az esküvő? - kérdezte.

Methos fáradt pillantást vetett barátjára.

- Még nem. Miért, csak nem vagy féltékeny? - kérdezte az öreg, miközben lecsatolta övéről a kardját.

- Azt hiszed, ki akarlak sajátítani?

- Tudod pontosan, mire gondolok. Te is kipróbálhatnád egyszer, Kronos. Talán tetszene.

- Egyszer már megpróbáltam, és nem láttam értelmét. Ő megöregedik, Methos, majd meghal, akárcsak a többiek. Egyszer már elvesztettem valakit így, és nem akarom még egyszer átélni azt, amit akkor éreztem.

- Tudom. Tudom, mire gondolsz, de nem érdekel. Még nem. Most csak azt tudom, hogy együtt tölthetek vele negyven évet, mielőtt megöregszik.

- Negyven év? - Kronos megrázta a fejét. - Mi neked negyven év? - sóhajtott - Nem akarlak megbántani, tudod, hhogy sohasem lennék képes erre. Csak gyűlölöm látni, mit tesz veled, amikor végül el kell a szeretteidet temetned.

- Tudom… Néha mégis megéri. Az emlékekben a fájdalom az igazi érték, hogy tudod, akire gondolsz, még mindig ott él benned… a szívedben. - Methos lassan ejtette ki ezeket a szavakat.

- Az igazi érték? Azt hiszem ez az, ami megkülönböztet minket testvér. Én nem kezdem el, amit nem tudok befejezni. - Kronos hangja cinikus volt. Felült az ágyban, ő is levette a kardját övéről, majd visszadőlt a heverőre, és befejezte az előző mondatát, majd egy kérdést szegezett Methos-nak.

- Váltsunk témát. Mit gondolsz Lancelot-ról?

- A fiúról? Elő-Halhatatlan ....- mondta Methos, miközben leült, hogy levegye a csizmáját.

- Én is így gondolom. Mit csináljunk vele?

- Egyelőre semmit. - mondta elgondolkodva a karcsú alak. - Ezekkel az emberekkel még évekig fogunk együtt élni. A legtöbb, amit tehetünk, hogy hagyjuk őt felnőni, és bízhatunk abban, hogy nem hal meg idő előtt.

- Ha lovag lesz, jelentősen megnő majd az esély, hogy egy csatában esetleg meghaljon.

- És, ha ez megtörténik valamelyikünk ott lesz. Egy másik Halhatatlannak segítenie kell majd, hogy el tudjon helyezkedni az új életében...Emlékszel az első halálodra? - kérdezte Methos.

- Azt hiszem ezt te is tudod, hisz ott voltál.

- Tényleg ott voltam. És azóta áld a sors veled, vagyis azóta vagyunk már együtt. Milyen régóta is már.

- A te ötleted volt, nem az enyém.

- Igen, kellett valaki, aki rajtad tartja a szemét… Kronos? - mosolygott az öreg Halhatatlan.

- Igen?

- Aludjunk...

- Igenis, felséges uram. Parancsolsz még valamit? - hajolt meg Kronos kérdőn.

- Komolyan? - Methos összeráncolta a homlokát. - Hogy akarok-e még valamit? - Methos, Kronos felé hajolt, és rrádobta a palástját, majd így szólt.

- Nem, most nincs szüksége a szolgálataidra, az uradnak és mesterednek.

- Methos, tegyél meg nekem egy szívességet. Fogd be a szád, és aludj!

Methos kinyújtotta a nyelvét.

- Ebben a mai világban már a fiatalabbak nem tisztelik az öregebbeket.

- A fiatalok? - Kronos nevetni kezdett, eloltotta a gyertyákat, és az ágya felé indult a sötét szobában. - Te vagy az egyetlen, aki emlékszik, hogy milyen voltam fiatalon. - mondta Kronos.

- Talán. - szólt Methos, majd felállt a székből, hogy lefeküdjön. Azonban a sötétben csak tapogatózva jutott el az ágyáig, eközben eleresztve néhány cifra káromkodást.

A sötétből valahonnan Kronos gúnyos hangja hallatszott, aki minden bizonnyal hallotta társa szitkozódását.

- Szolgáld ki magad.

Az erőd falain kívül, a fák árnyékában két alak beszélgetett. Az egyik alak, az, az őr volt, akire Kronos közel két hónapja ráijesztett. A másik pedig Mordred.

- Nem tudom, hogy a helyes dolgot cselekszem-e...- mondta az őr, némi habozással a hangjában.

- Persze, hogy helyesen cselekszel. Uther-nak tettél esküt, emlékszel? Nem Arthur-nak. A szavamat adtam, hogy Uther-nak nem esik bántódása.

- Igen, de én már Arthur katonája vagyok, Uther utasítása alapján. Nem akartam megsérteni, azzal, hogy ellenkezek. Uther Arthurt támogatja.

Az őr küzdött az érzéseivel. Mordred egy aranyérmével játszott.

- Szóval neki szolgálsz...de te magad mondtad, hogy ez a Merlin megalázott téged. Itt az ideje, hogy visszavágj neki ezért.

- Igen...erre már én is gondoltam. - az őr az aranypénzt nézte, amit Mordred az ujjai közt forgatott.

- Nem fogod bántani a vár népét?

- Természetesen, nem. Csak egy apró szívességet kérnék, hogy elérjem a célomat...Végül is te mondtad, hogy Uther nem lesz itt. - Mordred feldobta a levegőbe az érmét, amit az őr mohón elkapott. A férfi szemében kapzsiság gyúlt.

- Ha megteszed, amit kérek ennél sokkal többet is kaphatsz...

- Igenis, Lord Mordred. - minden bűntudat és határozatlanság egy csapásra eltűnt az őrből. - Három nap múlva, pontosan délben ki fogod nyitni a kapukat. Gondoskodom arról, hogy az őrök el legyenek kábítva, és ne tudjanak riadót fújni. Merlin ebben az időben edzeni szokott. Szeretném, ha erről nem beszélnél másoknak.

- Három nap múlva délben...rendben.

Mordred mosolygott és szemeiben ismét szikra gyúlt.

- Ez a kis ajándék majd tesz róla, hogy minden simán menjen. Nem lesz semmi gond. - mondta a Lord és még egy pénzérmét dobott oda az őrnek.

A következő reggel Methos és hat társa útnak indult, beleértve Ancelus-t és Uther-t is. Valószínűleg több napos lovaglás vár rájuk észak felé, és biztos, hogy néhány napot az is igénybe fog venni, hogy megegyezzenek Loth-tal, ebből következik, hogy három hétnél előbb nem fognak visszatérni a kastélyba.
Guinevere, Lancelot és Kronos, mind a hárman ki voltak képezve harcra, és Methos biztos volt benne, hogy találnak majd elfoglaltságot arra, az időre még távol vannak. És, ha úgy esik, meg tudják védeni magukat.
Kronos-nak nem volt az ellen kifogása, hogy segítsen Lancelot-nak. Valószínűtlen volt, hogy a fiú valaha is bármiféle veszélyt jelentene rá, ezért beleegyezett, hogy segítsen fejleszteni Lancelot kardvívó technikáját.
Volt egy íratlan szabály Halhatatlanok szabályai közt, ami szerint az öregebb Halhatatlannak lehetőség szerint, segítenie kell az "újakat". Lancelot ugyan még nem volt Halhatatlan, de egy nap, majd azzá fog válni. Guinevere is kitűnő vívópartnernek számított volna, ő azonban nem akart küzdeni Kronos-al, míg sokan mások igen. Neki elég volt annyi, hogy érdekes csatákat lásson, és hogy meggyőződjön a harc tisztaságáról.

Három nappal azután, hogy Methos és társai elutaztak, Lancelot és Kronos a vár mögötti réten edzettek, miközben Guinevere nézte őket. Mind a kettejüket kiabálva biztatta, miközben néha az erődre pillantott. A falakon, mint mindig, őrök sorakoztak, de most nem volt szükség riadóra. A nap ugyanolyan volt, mint a többi. Nem tudta, hogy az őrök el vannak kábítva. Az őrök álltak, testhelyzetükben nem volt semmi szokatlan, de lelkük, épp valahol máshol járt.
Úgy tűnt minden rendben volt, csak Lancelot, Kronos és Guinevere, és kissé távolabb, Ancelus néhány embere volt a mezőn. Kronos hirtelen megállt, abbahagyta a harcot, és elgáncsolta Lancelot-ot.

- Mi a baj? - kérdezte Lancelot, de Kronos csöndre intette, szemei vészjóslóan csillogtak.

Guinevere a homlokát ráncolta, meglepődött a hirtelen riadótól.

- A fenébe! A fenébe… Lancelot. Itt vannak. Menj be és keresd meg a többieket. Most! - mondta Kronos.

- Egy kicsit elkéstetek, már késő. - ez a hang Mordred-é volt, aki éppen feléjük lovagolt, mintha a semmiből tűnt volna elő. Kronos odébb lökte Lancelot-ot, majd előrelépett.

- Szállj le a lovadról, Mordred. - mondta Kronos fenyegetően.

- Nem lenne valami jó ötlet, hidd el...Mellesleg meg, irtózom a könnyű zsákmányoktól. - mondta Mordred és az erőd kapuja felé mutatott.

Emberek, sok-sok ember, özönlött mögötte. Kronos körül nézett a vár falain, és bosszankodott az őrök tehetetlenségén. Mordred nevetett.

- Ők, most nem tudnak neked segíteni. Mire magukhoz térnek, már késő. Már mindennek vége lesz. - mondta Mordred jókedvűen.

- Mindennek? - Kronos mozdulatlanul állt, harcra készen. - Nem merdd bántani a fiút, Mordred. - Kronos hangja halk volt, de annál magabiztosabb.

Mordred érdeklődve nézett Lancelot-ra.

- Talán nem lenne sportszerű, ugye. - mondta Mordred, és megértette mire célzott Kronos. - Nagyszerű. - mondta a Lord és oldalra mozdította kardját, majd intett embereinek, akik ugyanezt tették.

Egy emberként indultak előre, mire Kronos támadó pozícióba emelte kardját. Lancelot és Guinevere is ugyanígy tettek, csakúgy, mint az a kis csoport, aki magához tért a kábulatból, s csatlakozott hozzájuk.

Az esélyeik nem voltak jónak mondhatóak. A Halhatatlan felkészült a támadásra. Az első támadást könnyű volt hárítani. Kronos egy kardsuhintással, két embert ölt meg egyszerre. Többen próbálták leszúrni őt, de Guinevere gyorsan elintézte a támadókat. A támadók száma azonban egyenletesen nőtt. Ahányat megöltek, mindig ugyanannyi ember jött a helyükre.
Kronos egy tompa kiáltást hallott maga mögött. Lancelot legyőzött egy katonát. Pár pillanattal később Guinevere úgy szintén. A többiek már meghaltak. Ez nem volt valami kiegyenlített a küzdelem. Az esélyeik 2o volt az 1-hez. Kronos-t körbevették, tudta, hogy nem sok esélye van, s féktelenül harcolt, mígnem valaki leütötte hátulról. Az ütéstől kábultan esett el. Több ember megragadta és a lábánál fogva húzni kezdték a földön; közben oldalra tekintett, hogy leellenőrizze, Lancelot és Guinevere épségben vannak-e még. Megkönnyebbülve állapította meg, hogy mind a ketten jól vannak. Azok után, hogy megígérte Methos-nak, hogy figyel majd a dolgokra, nem engedheti meg, hogy barátja új szerelme meghaljon, pusztán az ő hibájából.

Eközben Mordred emberei közt felismert egyet, Uther őrei közül, és dühösen nézett a férfira; aki Mordred mellett állt.

- Te-te azt, mondtad, senkit nem ölsz meg. Csak rájuk ijesztesz...- dadogta az őr, miután meglátta Kronos tekintetét.

- Hazudtam. - mondta Mordred és egyetlen vágással megölte a férfit, majd a hullát Kronos mellé lökte a földre.

- Ahogy mondtam, hazudtam.

- Gondolom, te is beleegyezel abba, hogy ezek után én vegyem kezelésbe a dolgokat. Nem így gondolod?

- Mi, még nem végeztünk...- morogta Kronos Mordred-nek, a Lord azonban derűsen mosolygott.

- Véged van, Merlin. - mondta Mordred, és lesújtott a kardjával. Kronos egy csellel megpróbált kitérni a kard elől, de túl későn állt fel a földről. Az utolsó dolog, amire emlékezett, hogy a penge mélyen a mellkasába fúródott, és éles fájdalmat érzett a szívében. Lábai elnehezültek, fejét megpróbálta egyenesen tartani. Nem sikerült. Az őrök elengedték, összeesett, de akkor már "halott" volt. Mordred lenézett rá, majd az embereihez fordult.

- Indulunk. - közölte nyersen. - Lady Guinevere velünk jön, a fiú itt marad. Át kell adnia egy üzenetet Arthur-nak. - Tudod mi az üzenet, nem fiú? - Lancelot dacosan nézett Mordred-re.

- Sejtem. - mondta dacosan. Nagyon fájt neki, hogy látta, ahogy Merlin-t könyörtelenül lemészárolják. Mordred mosolygott.

- Jól van. - mondta a Lord, és Kronos felé bólintott: - Ő is jön.

- Ő? De hisz már meghalt... - Mordred egyik embere nyugtalanul nézett fel rá.

- Nem érdekel...majd cipeljük magunkkal.

Guinevere undorodva nézett Mordred-re.

- Ez gusztustalan. - mondta a lány, miközben nézte, hogy a "holttestet" felrakják a lóra.

- Nem tudom, hölgyem, az lenne? - mondta Mordred, miközben az egyik őr ki akarta húzni a kardot Kronos mellkasából.

- Hagyd ott. - parancsolta élesen az őrnek.

Ugyanis, ha a kardot benne hagyja, a Halhatatlan szíve nem tud regenerálódni, és akkor a jelenlegi állapotában marad, vagyis holtan. Ezt azért tette, hogy még jobban megkönnyítse a dolgokat. Így Kronos nem tud semmit tenni.
Az őr zavartan nézett, de ellenkezés nélkül teljesítette a parancsot, és nem is állt le tűnődni ura előző cselekedete miatt. Pár méterrel odébb Guinevere-t is róla tették, amíg másik néhány összeterelte a többi lovat. Az, ha elviszik a hátasokat, megnehezíti az üldözést.
Lancelotot őrei bezárták egy istállóba, dühösen és tehetetlenül magára hagyva őt. Sértette a büszkeségét, hogy ilyen könnyen legyőzték őket, de nem tehetett semmit, hogy megállítsa Mordred-et. Az ablak nélküli istállóban hallotta az emberek hangját és a lovak nyerítését. Egy idő után már egyre messzebbről hallatszott, végül teljesen elcsendesült minden. Dühösen ült és várta, hogy az őrök végre magukhoz térjenek, és kiszabadítsák a fogságból.
Egyetlen reménye maradt: Arthur. A király az egyetlen, aki le tud számolni Mordred-del, és biztosan azonnal visszatérne, ha Lancelot ellovagolna, megkeresné őt, és elmondaná, hogy mi történt. Visszajönnének északról Ancelus-al és Uther-rel; összegyűjtenék a híveiket, és megmentenék Guinevere-t. Mordred meg fog fizetni azért, mert kegyetlenül kivégezte Merlin-t, de csak akkor, ha Lancelot eljuttatja az üzenetet a királynak.

Az északra tartó csapat jó iramban haladt, és hamarosan messze maguk mögött hagyták a kastélyt. Mikor Mordred rajtaütött az erődön, Arthur és társai már messze jártak. Tíz nappal azután, hogy elhagyták otthonukat, a földjeiket és megérkeztek Loth kastélyába. Ancelus minden nehézség, és akadály nélkül bejuttatta őket, és nemsokára már a hallban voltak. Methos-ra mély benyomást gyakorolt a látvány. A szász erődök fából készült falai általában nem voltak valami otthonosak, de Loth szemmel láthatóan mindent megtett hogy elkápráztassa vendégeit a fogadóterem csillogásával, fényűző berendezésével.
A ház ura felállt a székéből, mikor beléptek; és Methos meglátott egy fiút, aki ugyanolyan idős lehetett, mint Ancelus fia, és a jelek szerint hasonlóképpen harcosnak nevelték.
Methos-ban a fiú látványa újra felébresztette azt szomorúságot, amiről azt hitte, hogy már elég mélyen eltemette magában. Azt kívánta bárcsak egyszer neki is lehetne fia, és megtaníthatná mindenre, amit tud. Talán jobb is így, hogy a Halhatatlanoknak nem lehet gyerekük. A fájdalom, ahogy végig kellene néznie ahogy felnőnek, majd meghalnak nagyobb volna, mint amit el tudna viselni.

- Loth! - mondta Ancelus és előrelépett, hogy megölelje unokatestvérét. - És Gawain! Megnőttél, fiam. Mennnyi idős is vagy?

- 12 éves vagyok, uram. - mondta a fiú, majd felnézett apja unokatestvérére, és megpróbálta felidézni szemei előtt Lancelot képét. Egy nap majd együtt fognak harcolni, és hírnevet szerezni maguknak. Ancelus Methos felé fordult, hogy bemutassa rokonainak.

- Ő, Arthur. - mondta - Beszélni szeretnénk veled. Arthur azt tervezi, hogy újra egyesítse Angliát, és ő legyen az egyedüli és törvényes király. De ehhez szükségünk volna a támogatásodra.

- A támogatásomra? - Loth előre lépett, és óvatosan méregetni kezdte Arthur-t. Önszántadból maradtál vele, rokon?

- Igen. Ez az ember Anglia jövője. Talán még Skócián is uralkodni fog egy napon. Kihúzta a kardot a kőből.

- A régi legenda...- Loth mosolyogva nézett. - Én is megpróbáltam kihúzni a kardot, minden nap, mikor kicsi voltam. - bólintott - Tudod, hogy mindig is szerettem volna látni az újra egyesült Angliát, Ancelus. Mindig is ez volt az álmom, ahogy a tiéd is. Ha azt gondolod, hogy ez az ember meg tudja tenni...

- Hidd el, meg tudja... - szögezte le Uther. Methos egy hálás mosolyt küldött feléje.

- A barátaim megajándékoztak a bizalmukkal, a reményeikkel, - mondta - és én meg akarom tartani ezt. Azzt kell, hogy mondjam, nincs semmi esélyem a győzelemre, ha nem találok támogatókat, hogy legyőzzem Mordred-et.

- Áh, igen. Mordred. Már az is elég ok lenne arra, hogy felajánljam a segítségemet, ha láthatnám, ahogy pofára esik. - mosolygott Loth. A házigazda végignézett a vendégein, és tekintete végül elidőzött Methos alakján. Belátta, jobb ha beadja a derekát. - Rendben. Veletek vagyok. Van ezer katonám, akik a parancsomra veletek tarthatnak.

- Nagyszerű! - mondta Ancelus és megveregette unokatestvére vállát. -1ooo ember, meg még ezer az enyéiim közül, plusz még Uther és Guinevere seregei. És még vannak mások is akik csatlakozni fognak hozzánk. Innen, hazafelé már egyesíteni is tudnánk az erőinket. Miénk lesz Anglia.

- Talán. - mondta Methos és ő is mosolyogni kezdett. - De még nem látom időszerűnek a seregek egyesítését, nekem egyelőre elég annyi, hogy biztosítanak a támogatásuk felől, és ha kellenek, akkor majd számíthatok rájuk.

- Nem probléma, uram. Az én embereim a leggyorsabb lovasok egész Angliában. - mutatott Loth a katonái felé - AA legjobb lovakon lovagolnak az egyik városból a másikba, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy feleannyi idő alatt érnek oda bárhova, mint mások. És üzenetet küldhetsz velük, ha a többiekre is szükséged volna.

- Köszönöm Loth, ez nagyszerű! - mondta Methos és örült, hogy ilyen gyorsan és könnyen sikerült meggyőzni Loth-ot. Minden esetre mi mihamarább indulnánk vissza, ha ez lehetséges. Velünk tartasz Loth?

- Természetesen igen-ha nem vagy ellene annak, hogy a fiam is velünk jöjjön. - mutatott apja Gawain-re.

Methos a fiút nézte. Alacsony volt, három évvel fiatalabb volt Lancelot-nál, a kardja is ott függött az oldalán, és minden kétséget kizáróan ő is Halhatatlan volt, csak még nem tudott róla. A karddal már biztos megtanították bánni. A fiú mosolyogva Methos-ra nézett, és szemei lángoltak a kalandvágytól. Természetesen nem Loth fia volt, de ezt ő nem tudhatta. Úgy tűnik Lancelot már talált magának egy barátot, a leendő Halhatatlanok közt.

- Természetesen jöhet. Nem is gondoltam másképp. - Nem hagyhatta ilyen veszélyes időkben őrizetlenül a fiút. Ugyanúgy ahogy Lancelotra, Gawainra is vigyázniuk kell.

- Köszönöm. Nem fogod megbánni. Egy nap, majd együtt fogtok harcolni. - Loth, Gawain vállára tette a kezzét, és még beszélt volna, de a hallból kiszűrődő, hirtelen támadt zaj félbeszakította; csapkodás, kiabálás hallatszott.

Mindenki meglepetten fordult az ajtó felé, mikor az kinyílt és egy fiú rohant be rajta. Sáros volt, és ruhája csurom egy merő víz. Methos azonnal felismerte, akárcsak Ancelus.

- Lancelot! Az ég szerelmére... Mit keresel itt fiam?

- Sajnálom...- mondta az a katona bocsánatkérően, aki sikertelenül próbálta megakadályozni, hogy a fiú bejusson.

- Minden rendben Donald. - Loth a fiúhoz fordult - Fiatalember, azt hiszem tartozol némi magyarázattal.

- Tudom. - nézett kétségbeesetten az apjára, majd Arthur-hoz fordult. - Uram, Mordred ott volt az erődnéél...megmérgezte az őröket...ő...

- Mi? - Methos egy pillanat alatt Lancelot mellett termett. - Mit csinált?

- Megmérgezte az őröket. Nem, nem is ő, Simon tette, neki dolgozott. Ezek után Mordred megtámadta a kastélyt. Valamivel több, mint 3o katonája volt. Mi csak 8-an vagy 9-en lehettünk ellenük...- mondta Lancelot, miközben izzadságtól csapzott haját kisöpörte a szeméből.

- Megölte az embereinket, apám, és Mordred megölte Merlin-t. - mondta a fiú, majd becsukott szemmel folytatta. - Merlin sokat megölt Mordred emberei közül, de minden hiába volt, mert elkapták. Az emberei lefogták Merlin-t, és Mordred a lován ülve, egyetlen vágással megölte őt.

Methos hátralépett, és egy pár másodpercre felülkerekedett benne a félelem. Aztán eszébe jutott, hogy Lancelot nem látott Serkentést. Másképp mesélte volna el a történetet, ha a szemtanúja lett volna. Persze, annak is megvan az esélye, hogy Mordred máshol, tanúk nélkül végzett Kronossal, de valami azt súgta, hogy Mordred nem nagyon érdeklődik a fejük iránt.

- Nem kell annyira aggódni Merlin miatt. - mondta végül Lancelot-nak. A fiú Loth-ról Ancelus-ra nézett, majd ismét Methos-ra.

- Mordred elvitte a holttestét...és...Guinevere-t is magával vitte...Nem tehettem ellene semmit. - mondta Lancelot és lesütötte a szemét.

- Elvitte Guinevere-t? Ez változtat a dolgokon. - mondta Methos, megfordult, az ablakhoz sétált, és kinézett rajta. - Nem hiszem, hogy bántani fogja. Ha meg akarta volna ölni, már ott helyben megtehette volna.

- Végül is nyilvánvaló, hogy mi kellünk neki. - Ancelus hangjában érezni lehetett a haragot, amit minden erejével próbált megfékezni. - Ha csak egy ujjal is bántani meri őt, megölöm.

- Nem fogja. És én úgy gondolom, hogy Mordred-et egy kicsit nehéz lesz megölni. Guinevere-rel minden rendben lesz. Ha nem tévedek Guinevere tud vigyázni magára, és Merlin sem fogja hagyni, hogy Mordred bármit tegyen vele.

- Merlin halott! - mondta Lancelot erélyesen, mivel nem értette, hogy király miért nem képes felfogni a dolgot.

Methos a fiúra mosolygott. Nem magyarázkodott, mert tudta, hogy egy nap majd Lancelot mindent meg fog érteni.

- Nem, nem az. - visszafordult az ablaktól. - Merlin nem olyan, mint te, emlékszel? Ő egy… varázsló, és nem szabad lebecsülni a tudását. - mondta Methos, és megfogta kardja markolatát. - Azonnal indulnunk kell Délre, meg kell mentenünk Guinevere-t, nehogy Mordred ellenünk tudja használni. Most egy kicsit túllőtt a célon. Az emberrablást szigorúan bünteti a  törvény. Ha a teljes seregét mozgósította volna, nem kellett volna elkábítania a mi őreinket. Nekünk sincs most szükségünk az összes emberünkre, elég ha néhányat viszünk, úgy1oo fő körül. És kell egy terv, hogy, hogy szabadítsuk ki a barátainkat. Merlin is biztos kieszelt már valamit odabent. - hadarta el Methos egy levegővel, majd hirtelen Lancelot-hoz fordult. - Mikor történt?

- Azt hiszem...igen...hat nappal ezelőtt. A három napra rá, hogy elhagytátok a kastélyt. - Lancelot felnézett Arthur-ra - Merlin tényleg életben van?

- Most? Hát persze. Arra gondoltam, hogy Loth, tudnál nekem adni 1oo embert a katonáid közül?

Methos máris nekilátott a terv előkészítéséhez, és a többiek izgatottan várták az eredményt.

- Igen, természetesen. - mondta Loth, és intett az őrparancsnoknak. -Ő a sógorom, Donald MacLeod. Az eegyik legjobb emberem. Kiválaszt majd neked száz embert, persze a legjobbak közül, és veletek mennek, majd Délre. Ha értesz a katonákhoz Arthur, beláthatod, hogy ennél a Skótnál, nem nagyon találsz erősebb embert.

Methos a parancsnokhoz fordult. Magas barnahajú férfi volt, és olyan tekintete olyan volt, mellyel más katonákat holtra lehetett sápasztani. Izmos karját, mindenféle bonyolult alakú, kék tetoválás borította.

- Felkészültél rá, hogy velem tarts? - kérdezte Methos. Végül is skótnak nem sok oka volt rá, hogy szeresse az angol királyokat.

- Veled tartok. - mondta Donald, és tekintete feltétlen hűségről árulkodott. - És nem csak azért, mert a húgom Loth felesége. Én ismerem Mordred-et; serege nagyon híres a kiváló harctechnikájukról. - MacLeod mély, kissé éneklő hangon beszélt, és látszott rajta, hogy őszintén gondolja, amit mond. Methos köszönetképpen bólintott.

- Mikor tudunk indulni? - kérdezte az öreg Halhatatlan.

MacLeod elgondolkodva nézett maga elé, majd végül megszólalt:

- Add nekem a nap hátralévő részét, és megígérem, hogy a legjobb embereimet gyűjtöm össze...Holnap reggel, mikor a Nap első sugara felbukkan a látóhatáron, indulhatunk. Úgy gondolom, sok időt igénybe fog venni, míg odaérünk. Mordred-nek elég ideje lesz, hogy felkészüljön ellenünk.

Methos megrázta a fejét:

- Nem, ő még nem akar szemtől-szembe kerülni velünk...a seregeit sem akarja még  egyesíteni Még nem. Csak tesztel minket. A mostani csatában csak kifigyeli, hogy mit teszünk ellene, és megint visszavonul. Nagyon sok időbe fog telni, míg igazán Mordred közelébe érünk. - Összefonta karját a mellén majd így szólt a Skóthoz:

- Na, elég a beszédből, Donald kérlek menj és gyűjtsd össze az embereket. Szerintem nekünk pedig az lenne a legjobb, ha lepihennénk. Hosszú út vár ránk. Mordred igyekezni fog, hogy a döntő csatát elkerülje, de ugyanakkor nem fogja hagyni, hogy mindent elveszítsen.
 

Kronos fájdalmasan, levegő után kapkodva tért magához. Nemsokára megpróbálta lassabban venni a levegőt, de a mellkasán lévő sérülés még nem forrt össze teljesen, ezért ez nem nagyon sikerült neki.
Kinyitotta a szemét és körülnézett. Guinevere távolabb ült egy széken, felpillantott, és csodálkozva nézett Kronos-ra. A lány nem szólt egy szót sem, erre Kronos megpróbált megmozdulni, de odakötötték valamihez. A fiatal Halhatatlan fejében egy hang visszhangzott - talán Methos-é - ami nyugalomra intette, és arra biztatta, hogy találjon ki valamit. Más elfoglaltság hiányában, Kronos hallgatott a hangra.

Egy hatalmas terem padlóján ült, talán egy erődben, ami nem sokban tért el Uther várától. Egy oszlophoz, vagy valami hasonlóhoz volt kötözve. Guinevere jóval távolabb tőle ugyanilyen helyzetben volt. Mordred nyilvánvalóan azt gondolta, minél távolabb vannak egymástól, annál jobb. Guinevere nyugodtan nézte őt, és ami nagyon meglepő volt, az arcán egy csöppnyi félelem sem látszódott.

- Ö...én nem nagyon tudnám ezt megmagyarázni neked...- mondta Kronos dadogva, de a lány amennyire tudta felemelte kezét és csendre intette.

- Mordred mondta, hogy magadhoz fogsz térni...- mosolygott a lány, de a szemeiben látni lehetett, hogy csodálkozott.

- Soha nem gondoltam volna rólad, hogy ilyen hatalmas varázsló vagy. Visszatérni a halálból…

Kronos mosolygott magán. Az a régi trükk, miszerint ő varázsló most megmentette a kínos helyzettől. Sem a hely, sem a szituáció nem lett volna alkalmas egy hosszabb magyarázatra. Az sokkal egyszerűbb volt, hogy a lány azt gondolta róla, hogy hatalmas varázserővel bír.
De be kell látni, hogy a Halhatatlanok sem álltak távol a varázslatok és a fantázia világától.

- Mordred mondott még valamit? - kérdezte Kronos.

- Csak azt, hogy itt kell maradnunk addig, amíg nem hall valamit Arthur-ról. Azt  gondolja, hogy Arthur feladja magát, hogy kiszabadítson minket innen.

- Ha ezt gondolja, nagyon téved. - mondta Kronos, és sikerült kiszabadulnia az oszlop szorításából. Azonban kezei még mindig meg voltak kötözve. - Ki tudnád kötni a köteleimet? - kérdezte a kék szemű Halhatatlan.

- Igen, azt hiszem...Sajnálom, csak Mordred, azt mondta, ha kiszabadítalak, meg tudod állítani, majd a varázserőddel, és akkor nekem végem van.

- Ne aggódj, remélem is, hogy ezt hiszi...Ne félj, nem fogom hagyni, hogy akár csak egy ujjal is hozzád érjen...- mondta Kronos, miközben szeme sarkából figyelte a lányt, aki az ő köteleivel bajlódott.

Kronos világéletében utálta, ha valaki a háta mögött van, még akkor is, ha tudta, hogy a másik mit csinál. És ez egy olyan helyzet volt. Nagyon hálás volt Guinevere-nek, hogy segített rajta, de eddig, Halhatatlanként eltöltött évei alatt csak egy emberben bízott meg teljesen, ez az ember, pedig Methos volt. A Halhatatlan hirtelen az ajtó felé fordította a fejét, amitől Guinevere egy pillanatra összerezzent.

- Mi a baj? - kérdezte, miközben visszaemlékezett a nem is olyan rég történt, hasonló esetre. Válaszként, kinyílt az ajtó, és Mordred lépett be rajta, egy másik Halhatatlan társaságában.

- Ah, Merlin, látom magadhoz tértél. - mondta Mordred és kilépett az ajtó árnyékából, majd gúnyosan így folytatta. - És megint szökni próbálsz...Csak pazarolod az idődet, nem gondolod?

A Lord félig elfordult, hogy bemutassa a mellette álló társát.

- Ő a feleségem, Morgan le Fay.

Kronos felnézett a másik Halhatatlanra. Erősnek tűnt-talán erősebbnek, mint Mordred, de ugyanakkor gyönyörű is volt. Hosszú fekete haja, a mellkasára omlott, és jéghideg fekete szemei mindent láttak, amit látni akartak. Kronos egy pillanatra átérezte azoknak az embereknek a félelmét, akik belenéztek ebbe a szempárba.

- Szóval, ő lenne Merlin... Arthur varázslója, nemdebár. Legalább is, én valami ilyesmit hallottam. - mondta le Fay és átsétált a szobán. A nő lehajolt, és szemei egy vonalba kerültek a foglyul ejtett Halhatatlan szemeivel. - Te nem tartozol hozzá...Te is cssak egy vagy közülünk...Miért nem hagyod ott Arthur-t? - búgta Morgan, miközben folyamatosan Kronos szemébe bámult.

- Merlin, ne hallgass rá! - mondta Guinevere, aki időközben kiszabadította magát.

- Fogd be a szád! - kiáltott rá Fay, és csak egy pillanatra nézett a lányra, de szemeinek hideg pillantása, Guinevere csontjainak mélyébe hatolt.

A félelmetes szemek visszafordultak Merlin-hez:

- Csatlakozz hozzánk...te nem vagy az övé...- Morgan szemei olyanná váltak, mint a boszorkányoké, rettentő tűzzel lángoltak a ébenfekete szemgolyók.

Kronos elfordult.

- Mi nem vagyunk egyformák. - hazudta a fogoly Halhatatlan, miközben azon gondolkodott, hogy, hogyan fordíthatná a saját javára a dolgokat. - Te mindig a trükkjeid mögé rejtőőzöl. Add ide a kardomat! - nézett fel Kronos Mordred-re. - Intézzük el úgy ezt a dolgot, ahogy a mi fajtánk között szokás. - mondta a kékszemű Halhatatlan.

- Én nem így gondolom, Merlin. - a sötét Halhatatlan elgondolkodva simogatta a. szakállát.

Láthatóan Morgan varázslatai, egyáltalán nem hatottak Kronos-ra. Mordred úgy érezte, mintha lett volna valami Kronos és Morgan között, és ez egyáltalán nem tetszett neki.

- Talán félsz? - kérdezte Kronos.

- Talán. Vagy talán éppen a terveimet szövögetem. Hosszú távú terveket. Idejében megtudod, mik is azok. Talán egy, vagy talán tíz év múlva. Az idő nem fontos a fajtánk számára, igaz? - mosolygott gúnyosan Mordred.

- Fogd be, Mordred. - állt fel Morgana. Letett róla, hogy hipnotizálja Kronost. - Gyerünk. Még sok dolgunk van.

- Persze drágám. - Mordred gúnyosan nézett le Kronos-ra, és egy ördögi vigyort küldött felé, majd meghajolt Guinevere előtt, és elhagyta a szobát. - Még találkozunk. - hallatszott mmég utoljára, mielőtt az ajtót ismét bezárták volna.

- A Ti fajtátok? Hogy értette? Te valami rokoni kapcsolatban állsz Mordred-el? - kérdezte Guinevere, és lassan háátrébb húzódott.

- Mondhatjuk, úgy is...de ez nem tartozik rád... - Kronos hangja hideg és türelmetlen volt. Megpróbált egy kicsit kedvesebb lenni a Halandóhoz, eddig nem olyan látványos sikerrel.

- De attól tartok, hogy nagyon is sok közöm van hozzá. Mordred tervei az én birtokaimat is érintik. Akármik is a szándékai--és akármi is ő--az, az én ügyem is, nem gondolod? - mondta szemrehányóan a lány.
 

Kronos sóhajtott. Guinevere harcos volt, és addig nem nyugodott, amíg meg nem tudta, amit akar. Kronos nem akarta elmondani az igazságot--legalább is egyenlőre-- nem az egészet.

- Rendben van, győztél. Mordred és én...másfélék vagyunk. Morgan le Fay úgyszintén. - kezdte Kronos.

- És Arthur? - kérdezte Guinevere türelmetlenül.

- Igen. Ő is. Mi… nekünk harcolnunk kell egymással. Ez nem veled kapcsolatos, de Mordred ügyei közül néhány mégis rád tartozik. Ő keres valamit.

- Akkor hát csak te és Arthur vagytok képesek arra, hogy megmentsétek Angliát. - Guinevere ismét leült a székre, és nagyot sóhajtva így szólt - A mi erőnk itt  nem sokat sszámít.

- De igen, nagyon is számít. Szükségünk lesz egy hadseregre. Mordred is felállított egy sereget, ugyanolyan emberekből, mint a tieid, ugyanabból az országból, mint a tiéd. Szembe kell vele szállnunk, egy ugyanakkora had élén, mint az övé, végül is ők sem mind… varázslók. - megpróbált mosolyogni - Na, most végre kiszabadítanál?

- Nem tudod levarázsolni magadról a köteleket? - Kronos megpróbálta eldönteni, hogy a lány komolyan gondolja, amit kérdezett, vagy csak viccel. Nem tudta, hogy válaszoljon; viccesen, vagy komolyan. Végül erre jutott:

- Nem figyeltem oda, amikor ezt tanították. Talán napokig is eltart, amíg  Arthur, ideér. Semmi kedvem itt üldögélni addig.

- Értem. - mondta Guinevere, majd befejezte a csomó kioldását.

Kronos végre kiszabadult, felállt és egy hatalmasat nyújtózkodott. A seb a mellkasán még mindig nem forrt teljesen össze, de ez nem lepte meg túlságosan. A lyuk az öltözékén, és az azt körülvevő vérfolt, viszont felvethet néhány kérdést a Halandók között, mind Mordred-ék, mind Arthur embereiben. De ez nem tartozott rájuk. Mindenki azt gondol, amit akar, és néhányan közülük egyszer rá fognak jönni az igazságra.
Ő most csak azt szerette volna kitalálni, hogy mások mire gondolnak. Miért akarja Mordred és Morgan egyesíteni Angliát? Miért nem ölték meg őt azonnal? Miért űzik Methos-sal és vele ezt a furcsa játékot? De Kronos sajnos egyik kérdésére sem kapott választ. A Díj kéne nekik? De azt nem tudják megszerezni, csak a Találkozó napján, itt és most még nem.

A Halhatatlan bízott abban, hogy még jó pár száz év eltelik addig, amíg végül, már csak néhány Halhatatlan marad a Földön. Próbálta felidézni, hogy mit látott Morgan szemeiben. Túl a hideg pillantáson, és a borzongató hipnózison, egy villanásra emlékezett a nő szemében: kapzsiság csillogott a tekintetében. Mordred szemében ugyanezt látta...ha mindezek után nem a Díjat akarják, akkor valami mást, valami sokkal értékesebbet; még ennél is többet, főleg, ha Mordred hajlandó éveket várni arra, hogy megtegye az utolsó lépést. Úgy érezte, feltétlenül beszélnie kell Methos-sal. Ez a valami sokkal fontosabb volt, többet jelentett annál, mint, hogy egyedüli uralkodója legyen Angliának, de Kronos nem tudott rájönni, hogy mi lehet az.

A távolban egy erőd tornyai látszottak. Methos és barátai, valamint a velük tartó sereg nézte a távolban emelkedő építményt, melynek helyzete igencsak előnyös volt, ugyanis egy dombnak a tetején helyezkedett el.

- Ez lenne Mordred kastélya? - kérdezte a király.

- Igen ez, az...Ez az, ahol fogva tartja Guinevere-t. - mondta Ancelus, aki mellette lovagolt. - Mi a terved Arthur? - kérdezte.

- Egy egyszerű támadásra gondoltam... - mondta Methos és MacLeod-hoz fordult. - Donald, te menj a seregeddel a déli falakhoz. Uther, te az északiakhoz. Ancelus, te a keletihez. Jómagam pedig a nyugati falakhoz vonulok. Estig elhelyezkedünk, és reggel megtesszük az első lépést...- mondta Arthur.

- És, hogy ha Mordred bosszúból megöli Guinevere-t? - Ancelus-t mély érzelmek köthették a nőhöz, hisz mindig úgy beszélt róla, mint ha az édes lánya, és nem pedig a fogadott gyermeke lenne.

- Nem fogja. Csak azért hozta ide, hogy idecsaljon bennünket. - Methos nem tudta elmagyarázni barátainak, hogy Mordredet csakis az érdekli, hogy bebizonyítsa fensőbbségét Halhatatlanok felett, anélkül hogy meg kellene küzdenie bármelyikükkel is. De arra sem tudott magyarázatot adni, hogy, amíg ő és Mordred is életben maradnak, bármi történjen is, a többiek közel sem biztos, hogy ugyanilyen szerencsések lesznek. - Most még csak játszik velünk. Majd, akkor fog élesben menni a dolog, ha a seregük teljesen kiegészül.- mondta végül az öreg Halhatatlan.

- Csak játszik? Akkor véget kell vetnünk ennek. Ha most megöljük Mordred-et, nem fogja tudni egyesíteni a seregét. Nem lesz semmilyen háború. - mondta Uther, aki rejtette véka alá, milyen mélyen megveti Mordred-et.

Methos nem válaszolt. Így gondolkodott magában: "Ennek itt még nem lesz vége, ugyanis Mordred-et nem lehet megölni. A csatamezőn túl sok a tanú, így meg kellene kímélnie az ördögi Halhatatlan fejét. Máskülönben nagyon sokat kéne magyarázkodni. Kételkedett abban is, hogy a levágott fejre és a Serkentésre magyarázatot adna bármiféle varázslat. Ennek az ügynek a végkifejletére nem itt és nem most fog, sor kerülni. Nem ezen a napon...."

- Hé, ébredj fel! - mondta Kronos, s a tőle megszokott 'udvariassággal' felrázta Guinevere-t.

- Mi az? Mi történt? - kérdezte Guinevere, aki kissé zavarodott volt a durva ébresztő miatt.

- Hajnalodik.

- És te pusztán ezért, képes voltál felkelteni? Merlin, tudod, hogy mióta itt vagyunk, már legalább tizenegy alkalommal felkelt a nap. Most inkább nem nézem meg…

- Valami történik. - Kronos az ablakhoz lépett - Emberek mozgolódnak a fal mellett.

- Hogy mondtad? - Guinevere szeméből azonnal elszállt minden álmosság, és ő is az ablakhoz sietett, azonban ő nem látott semmi szokatlant.

- Hatodik érzék. Csak gyakorlat kérdése. - válaszolta Kronos. - Ez biztos, hogy Arthur. Gyerünk. - mosolygott a lányra és odasietett az ajtóhoz.

- Merlin… Ez egy szilárd tölgyfa ajtó. A nyílás, amin az ételt beadták, belülről megmozdíthatatlan. Erre nem tudunk innen kijutni. - mondta a lány halkan.

- De igen, ki tudunk. Ezt már előbb is megtehettem volna, csak akkor nem lett volna segítség, és nem lett volna, hova menekülni. De most már minden feltétel adott a szökéshez. - biztatta a lányt a Halhatatlan. Kronos leült az ajtó elé és gondolkodva nézte az ablakot. Majd kelet felé fordult, és látszott rajta, hogy már több napja kigondolta ezt a tervet.

- Egy pár perc múlva megcsináljuk...- fordult a Guinevere-hez.

- Meg? Mit?

- Figyelj! - mondta jókedvűen Kronos, majd nekilátott terve kivitelezéséhez. Harci ruhájáról; melyet már a négy lovas idejében is viselt; leszedett egy pár üvegdarabot, melynek nyomán, jó néhány szál cérna maradt az üvegek helyén. Mielőtt a Nap besütött volna az ablakon, felhalmozta őket a földön.

- Merlin…

- Csend. - suttogta Kronos, majd letérdelt a földre, és elkezdte forgatni az üvegeket, a legjobb helyzet megtalálása érdekében. Ezt Keleten tanította egy ember Kronos-nak, és eddig mindig bevált, ha szükség volt rá. A Nap sugarai egy pontba gyűltek össze és Kronos, egy büszke mosoly kíséretében óvatosan a padlóra halmozott cérnaszálak felé irányította őket. Lassan, nagyon lassan, a célpont füstölögni kezdett.

- Gyerünk… még egy kicsit...- biztatta Merlin a sugarakat, mintha valami élőlény lenne. A Nap egyre jobban sütött. Ha végre előbújik a felhők mögül, akkor végre sikerül a terv. Kronos persze elhatározta, hogy nem vállal a szobában lévő dolgokért felelősséget.  A füst mögül egy halvány szikrát lehetett látni, majd teljesen váratlanul tűz gyúlt. - Gyönyörű! - jelentette ki a Halhatatlan, és félretolta Guinevere-t. - Maradj mögöttem! Nemsokára ki tudjuk nyitni az ajtót.

Eközben odakint Methos és emberei támadáshoz készülődtek. Még nagyon korán volt, és a őrök közül jó néhányan igencsak fáradtak voltak. Ez nem is csoda, hisz egész éjszaka a vár körül őrjáratoztak. De nem várhatnak tovább. Most kell támadniuk.

- Hé, nézzétek! - mutatott Gawain Methos elé, aki megpróbálta megkeresni, hogy pontosan mit is mutat a fiú.

Aztán végre megtalálta. Az erőd központjában lángok csaptak fel, és festették vörösre az eget. Methos elmosolyodott, mivel nem volt nehéz kitalálni, hogy ki volt a felelős a történtekért. Annak a valakinek ez volt a legkedvesebb szórakozása. Az őrök nem tudtak egyszerre harcolni a tűzzel és az ellenséggel is, így könnyen bejuthattak.

- Gawain, te itt maradsz! És te is, Lancelot! - parancsolta Methos.

- De...- mondta volna Lancelot, de Methos csendre intette.

- Maradj itt! - Methos, az eddig, a fák árnyékában rejtőző katonák felé fordította lovát, s kiadta a parancsot. - Támadás!

A seregek közt tökéletes összhang volt, mindenki egyszerre indult el a kastély felé. Mikor az őrök észrevették őket, riadót fújtak, de mind hiába, mert a védők nagy része a gyorsan elterjedő tűzzel volt elfoglalva. A fából készült erőd pár óra múlva a lángok martaléka lesz, hacsak nem tudják pár perc alatt eloltani a tüzet, márpedig ez nem nagyon sikerült eddig. Így Methos és serege, jóformán semmiféle ellenállásba nem ütközött. Néhányan Mordred emberei közül, nem törődve a tűzzel, megpróbálták felvenni a harcot, de Methos emberei gyorsan elbántak velük. Ő maga pedig elindult megkeresni Guinevere-t.

- Arthur! - Methos megfordult, és meglátta az egyik épületből közeledő Kronos-t, aki tetőtől-talpig fekete volt a koromtól és a füsttől. Elfojtott magában egy mosolyt. Kezében hozta Guinevere-t, aki a füsttől elájult.

- Merlin! - kiáltotta Methos, majd leugrott a lováról; ami rögtön el is tűnt a füstben; és barátjához sietett. - Minden rendben van vele?

- Igen, jól van. Egyébként köszönöm kérdésed, én is jól vagyok.

- Ugyan már Kronos, mi bajod eshetett volna?

- Éppenséggel semmi...csupán keresztüldöftek egy karddal, és csak az én hírhedt szerencsémen múlt, hogy a fejem még a helyén van.

- De itt vagy és egy darabban. Egyébként mi történt Guinevere-rel?

- Megártott neki a füst, de ne aggódj, nemsokára magához tér. - mondta Kronos, miközben felvett egy kardot a földről. - Nem láttad Mordred-et? - kérdezte a fiatalabb Halhatatlann

- Nem, és meg kell mondjam, hogy szerintem már rég megszökött. Talán egy titkos kijáraton keresztül oldott kereket. - közölte saját álláspontját Methos, majd körbe nézett a zűrzavarban.

Az emberek mindenfelé rohangáltak a megfékezhetetlen lángok elől, amik vidáman táncoltak végig az épületeken, pusztulást hagyva maguk után.

- Tudom, hogy szereted a káoszt, de azért, ez nem túlzás egy kicsit? - kérdezte Methos vigyorogva.

- Ugyan már testvér, még csak most kezdtem el. - mondta Kronos majd, Methos kezébe adta Guinevere-t. - Itt van a kis barátnőd, ezután vigyázz rá! Később találkozunk...- hadarta Kronos, majd  felemelte kardját, és belevetette magát a zűrzavar kellős közepébe, ami kezdett egyre őrjítőbb lenni.
 

Methos elindult Guinevere-rel kifelé, azonban egy kis ellenállásba ütközött. Néhány igen csak rossz helyzetben levő őr támadt rájuk. A Halhatatlan azonban könnyedén megölte őket. Már félúton lehettek a fal felé, mikor Methos azt vette észre, hogy Guinevere magához tért, ezért elengedte; s ő végre ott állt előtte teljes életnagyságban, és ami a legfontosabb, egészségesen.

- Hello. - mondta Methos, mint ha csak ő lenne a házigazda ebben a lángoló kastélyban, és meghajolt.

- Hello. Kedves tőled, hogy eljöttél és megmentettél...- válaszolt a lány, majd lehajolt az egyik halott őr kardjáért.

- Ez számomra öröm...indulhatunk? - kérdezte Methos, miközben a kijárat felé mutatott.

- Természetesen. - bólintott a lány, majd mind a ketten futni kezdtek kifelé.

A falakon vérre menő harc folyt. Guinevere és Methos átverekedték magukat a tömegen, azonban kardra nem nagyon volt szükség; a lány azonban nagyobb biztonságban érezte magát, ha ott van vele a fegyvere is. A kastélyon kívül sok holttest feküdt. Néhány Methos emberei közül, való volt. A Halhatatlan szomorúan nézte őket, s hozzáfűzött magában egy gondolatot a látottakhoz: "Ez nem igazság, hogy a Halandók az életüket adják a Halhatatlanok csatájában… még akkor sem, ha önként jöttek harcolni."

Mind a ketten visszafordultak, és nézték a 'pályafutása' végéhez közeledő kastélyt. A falak hatalmas robajjal dőltek össze, szikrákat repítve a magasba. Methos Kronos-t kereste, aki hamarosan fel is bukkant a teljes zűrzavarban lévő emberek közt, mindössze néhány méternyire volt tőle. A Halhatatlan kardja piroslott a vértől, és szemei vadul lángoltak a harc izgalmától. Nem ejtett foglyokat.

- Óh, nem...- ez Guinevere hangja volt. Egy test fölé hajolt, ami hason feküdt a földön. - Ancelus...- mondta sírva a lány.

- Mi? - fordult oda Methos. Ancelus holtan feküdt a földön. Egy őr véletlen csapása végzett vele, ahogy Loth-tal is, aki rokona közelében feküdt. Methos csendesen, mélységes részvéttel nézte őket. Kedvelte mindkettőjüket.

- Arthur. - szólt MacLeod a királyhoz, aki odafordult hozzá. A skót lepillantott sógora holttestére, majd arcára mély fájdalom ült ki. - Nem találom sehol Mordred-et. - mondta Donald.

- Nem is fogod, már rég messze jár innen...- közölte Methos halkan, majd lesütötte a szemét. - Sajnálom, ami Loth-tal történt.

- Nem kell magyarázkodnod Arthur. A legjobb, amit tehetünk, ha ezek után mi neveljük Gawain-t. - mondta a felföldi.

- És Lancelot-ot is. Igen, ezt fogom tenni. - Methos a skót felé pillantott. - Mit gondolsz Donald, jó lesz ígyy? Segítesz nekem ebben?

- Hogy én? De, te vagy az én parancsolóm. Én Felföldi vagyok, de nincs kifogásom az ellen sem, hogy egy-két harcot megvívjak délen. Mikor Mordred visszatér a seregeivel, mi már készen fogjuk várni őket…

A Hegylakó Methos felé nyújtotta a kezét.

- A MacLeod klán a szolgálatodra áll, Arthur, bármikor, amikor csak szükséged van rá. Most és mindörökké.

- Köszönöm. - mondta a király, és őszintén kezet rázott Donald-dal, és felnézett az omladozó kastélyra, melynek végzete lassan beteljesedett. A lángok már mindent fölégettek, az épület teljesen megsemmisült, és nemsokára a lángok is kialudtak.

Methos azt kívánta, bárcsak Mordred is ugyanígy járt volna.

Órákkal később Methos, Kronos, Guinevere, Uther, Lancelot, Gawain, és Donald MacLeod mind a királyi kastély fogadótermében ültek. Mordred-ről, és arról beszélgettek, hogy mit fognak tenni, ha a férfi visszajön. Mert, ugye az teljesen nyilvánvaló volt, hogy Mordred vissza fog térni.

- A legtöbb, amit tehetünk, hogy felkeressük a legkiválóbb lovagokat, a legjobb vezéreket, és megnyerjük őket az ügyünknek. Ha Merlinnek igaza van, és Mordred csakugyan keres valamit, mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy semmitől sem fog visszariadni. - mondta Uther.

- Egyetértek. - mondta Methos, miközben a kandallóban lobogó tüzet figyelte, s gondolatai a pár órával korábbi tűzvészre kalandoztak. - Össze fogunk gyűjteni egy olyan lovagokból álló csapatot, amilyet még nem látott a világ. Felépítjük az ország legnagyobb erődítményét, a légiók távozása óta. Ez egy nagyon hosszú csata lesz. Hosszú háború. Évtizedek is eltelhetnek, mielőtt végleg legyőznénk Mordred-et. Ő szeret feltűnni, majd hirtelen eltűnni, ahogy a mai napon tette. - hirdette ki terveit Arthur, majd Kronos felé fordult. - Merlin? Ha neked mások az elképzeléseid, jobb, ha most rögtön elmondod. Bár szeretném, ha velem tartanál, de ha nem akarsz belekeveredni...

- Már benne vagyok. - mondta Kronos, Morgan le Fay-re gondolva. Találkozni akart vele újra, amilyen gyorsan csak lehetséges. - Nem számít, hogy mennyi időbe telik, Arthur. Végül is, egy nap, vagy ötven év, de a harc, mindig harc marad. És én nem szeretnék lemaradni egy jó csatáról.

- Rendben. - Methos nem is hitte, hogy Kronos majd otthagyja, de azért jobbnak látta megkérdezni.

Végignézett barátain. Lancelot és Gawain még csak gyerekek, de már felnőttek lesznek, mire ennek az egésznek vége lesz. Mordred méltó ellenfélnek bizonyult; talán a legerősebbnek, akivel eddig az öreg Halhatatlan találkozott. Nem bocsátkozott közvetlen harcba, és így Methos nem tudta ellene bevetni régi, jól bevált Lovas-módszereit. Egy Halhatatlan ellenfél, mindig is legrosszabbak közé tartozott, és Methos csak reménykedhetett abban, hogy Ő és Kronos el tudják intézni. Ráadásul Mordred-nek hadserege is volt, így Methos-nak is fel kellett állítania egyet.

Methos-nak ötlete sem volt, hogy mit tervez a másik Halhatatlan, de akármi is legyen az, elszánta magát, hogy megállítja. Ugyanekkor, más, ettől független csaták is vártak rá, amit a rivális hadurak ellen kellett vívnia, akik a földjeiket akarták. Folyamatosan harcolnia kell majd, amíg végül Anglia nem egyesül újra, az ő zászlója alatt. Ezek a kisebb csaták segíteni fogják a seregének fejlődését, és erősödését, hogy azon a bizonyos napon, mikor az igazi ellenfél visszatér, felkészültek legyenek.

Mert Mordred egy nap visszajön, és azt fogja találni, hogy Methos várt reá.

TÖRTÉNETI MEGJEGYZÉSEK

Nem ragaszkodtam, a pontossághoz, a nevek és dátumok szempontjából. Arthur valószínűleg i.sz. 475 és 542 közt élt. Abban az időben a nők minden mértékben egyenlők voltak a férfiakkal, és talán éppen ezért, Guinevere teljesen egy harcos királynő képét kelti. Ez egészen 1o66-ig, a Normann hódításokig volt így, amikor a nők elvesztették ezen jogaikat.

A kastélyok és erődök, mind fából voltak… Kőből épült kastélyok csak az angol keresztes hadjáratok (Crusades) idején kezdtek épülni, mikor rájöttek, hogy ezek jóval több ideig állnak, és sokkal ellenállóbak, a támadásokkal szemben.

A Rómaiak i.sz.4o7-ben (hivatalos történelmi adat) vonultak ki Angliából, ami ezelőtt a történet előtt 98 évvel történt; de az emberek hittek abban, hogy egyszer visszatérnek azok a szép napok, amilyenek csak a Rómaiak uralkodása alatt voltak. A Rómaiak kivonulása után Anglia szétesett, területei felosztódtak. Arthur egyenes ágú Római leszármazottnak mondta magát. Mivel sok Római polgár maradt ott még a kivonulásuk után is, ez elképzelhető.

                                                         - a szerző (Xenon) kiegészítése-

Methos hosszú időt töltött Rómában, Kronossal, és nélküle is. Mindkettőjük római polgárjogot szerzett, erről több történet is szól, mint például a "The Wind May Change" és a "Damaged Goods" című írások, ugyancsak Xenon tollából.
(Ida megjegyzése)

VÉGE
(egyelőre...)