A tó felszíne olyan volt, mint üvegből öntötték volna: nyugodt és csendes, amilyen csak vízfelszín lehet. Joe Dawson irigyelte ezt a békességet. Ehhez hasonló nyugalmat elérni a legcsodálatosabb dolog a világon. Jómaga hiába próbálkozott bármivel, hogy úrrá legyen aggodalmain, és egy hosszú, mély lélegzetet vett. Csak le kellett volna ülnie, és hagyni, hogy fáradt izmaiból távozzon a feszültség egy része, de tudta, hogy nem lenne rá képes.
Ehelyett fel-alá járkált, letaposva a puha földet és a harmatnyirkos füvet. Botja barázdákat és lyukakat vájt a talajba, melyek éppoly egyenetlenek és zavarosak voltak, mint a hangulata. Még a madárdal is idegesítette, és a víz hangja, amint egy-egy hullám finoman a tó partjához verődött, kezdett az idegeire menni.

- Kronos? - Joe elfordult attól a barázdától, amit jó félórai szakadatlan járkálással szántott a part menti földbe, és a vízparton álló halhatatlan társa mellé lépett.
A jég-kék szemű férfi már legalább három órája álldogált ott, olyan csendesen, mint a lába előtt heverő kövek, amikért időről időre lehajolt, hogy a tó mély, tiszta vízbe hajítsa őket. Figyelte, ahogy az egyik végigszánkázik a víztükrön, apró vízcseppeket és hullámokat verve fel maga után, majd végül a csendes felszín magába szippantja - ekkor lehajolt, és egy másik követ küldött utána. Mióta belevágott ebbe az elfoglaltságba, tudomást sem vett a halandóról, és úgy tűnt, a Figyelő most sem járt több sikerrel, hogy felhívja magára a figyelmét.

- Kronos? - óvakodott tőle, hogy megérintse a másik karját, bár magának sem vallotta volna be, hogy azért, mert félt az esetleges következményektől. Enyhén szólva kényelmetlen érzés, ha az embernek olyasvalaki az egyedüli szövetségese, akinek már a puszta létezése is halálra rémíti, és Joe most pontosan ilyen helyzetben találta magát. Különböző okokból kifolyólag, ám jelenleg egyik barátjára sem számíthatott. Kronos volt az egyetlen személy, akihez fordulhatott: egy tömeggyilkos, a Káosz gyermeke. Aki saját bevallása szerint semmit sem szeretett volna jobban, mint a teljes civilizációt visszavetni az Időben, a terror és a háború sötét évszázadaiba. Joe, amennyire csak tőle tellett, igyekezett nem gondolni ezekre a dolgokra, miközben lejjebb ereszkedett a sziklás talajon és megállt istentelen szövetségese mellett.

- Van itthon valaki? - csupán tréfának szánta, ám a válasz nem nevetés volt, és még csak egy halvány mosolyt sem kapott feleletül. Ehelyett egy hideg szempár fordult felé, melyben ott tükröződött a tó felszíne, és az ég, minden aprócska felhőfoszlányával együtt. Joe saját magát is megpillantotta azokban a szemekben, és átfutott rajta a gondolat, hogy vajon tényleg ennyire rémültnek tűnik-e. Kipréselt egy ideges mosolyt. - Jól vagy?

- Aha. - Kronos ezzel újból elfordult, keze összeszorult a tenyerében tartott kavics körül. Bütykei elfehéredtek, és ujjai mintha enyhén remegtek volna. Joe összevonta a szemöldökét.

- Gondolkozol?

- Aha. - nem volt egy érdekfeszítő beszélgetés, de legalább beszélgetés volt, gondolta Joe, ami még mindig jobb, mint a korábbi fojtogató csend. Egy újabb, ezúttal talán kevésbé ideges mosollyal próbálkozott.

- Van valami ötleted?

- Aha. - talán mintha a szó hangsúlya is megváltozott volna, bár ebben Joe korántsem volt biztos. Anélkül, hogy tovább részletezte volna, Kronos meglendítette az öklét, és útjára küldte az utolsó követ. A kavics tizenhatszor pattant meg a víz felszínén, mielőtt eltűnt volna a maga által keltett hullámokban, és Dawson egy pillanatra kimondottan irigyelte a mutatványt. Kronos a kavics után bámult, és Joe csak remélni tudta, hogy a halhatatlan nem süllyed vissza korábbi tartózkodó állapotába.

- Ö… mit mondtál? - a sötét arc, benne a jég-kék szemek megint rámeredtek, mire Joe megpróbált nem túl határozatlannak látszani. Tulajdonképpen, miért izgul ennyire? Végtére is szövetségesek, vagy nem? Mindketten meg akarják menteni Methost. Ám mindennek ellenére önkéntelenül is hátralépett egyet. Kronos kinyújtotta a kezét, de ahelyett, hogy bármilyen erőszakosnak tűnő mozdulatot tett volna, felajánlotta a karját Dawsonnak, hogy a köveken egyensúlyozó halandónak legyen miben megkapaszkodnia.

- Azt mondtam, hogy van egy ötletem. - sóhajtott fel, majd ugyanolyan hirtelen engedte el a Figyelőt, mint ahogy megragadta. Az egy pillanatig ügyetlenül imbolygott a puha homok és a sziklák közt. - Azt hiszem.

- Azt hiszed, hogy van egy ötleted? - ez nem hangzott igazán meggyőzően, döntötte el magában Joe, ráadásul túlságosan is Methosra emlékeztette. Mintha a legöregebb halhatatlan említette volna egyszer, hogy azóta ismeri Kronost, mióta az halhatatlanná vált. Talán megtanította a fiatalabb férfit mindarra, amit tudott… és ez azt sugallta, hogy Kronos bármelyik terve éppoly kidolgozatlan, átgondolatlan és célszerűtlen, mint minden más, ami Methos agyából valaha is kipattant. A Figyelő összeráncolta a homlokát.

- Kérlek, csak azt ne mondd, hogy rögtönözni akarsz. - Kronos válaszul csak elvigyorodott, meglepően meleg és vidám mosollyal, mely azt a benyomást keltette Joe-ban, hogy társa minden tud Methosról, és az ő kis „rögtönzéseiről”. A halhatatlan megvonta a vállát.

- Néha a rögtönzés a legjobb, amit tehetsz. Megnehezíted az ellenfeled számára, hogy rájöjjön a következő lépésedre. - elkomorodott és a part mellett magasodó sziklaszirt felé fordult, melyet nemrég hagytak maguk mögött. - Bár most úgy gondolom, valami kézzelfoghatóbb dologgal kell előállnunk.

- Szóval, akkor van egy terved? - Joe szerette volna hallani, hogy a másik kézben tartja a dolgokat, és társának bombabiztos terve van Methos kiszabadítására, sértetlenül, és egy darabban. És, ha még kigondolna valamit, amivel egyszersmind Duncan MacLeod szívét is visszahódítják, az még jobb lenne. Ám megnyugtató mosoly és biztató szavak helyett csupán egy hideg pillantást kapott válaszul.

- Igen. Van egy tervem. - az öreg halhatatlan elfordult, és elindult a harmattól csúszós füvön. Joe utána bámult, csalódottság kavargott benne aggodalommal és félelemmel keveredve. Legközelebb, mondta magának, biztosan elkapják. De akkor legalább lesz kivel beszélgetnie.

- Vajon hol lehetnek? - Methos egyik kezére fektette az állát, és a lábait bámulta, amiket a felső priccs szélén ülve lóbált, ahová olyan kényelmesen letelepedett. Mérgesen nézett maga elé, miközben megszólalt, és ahogy egy kicsit erősebben lendítette a lábát, véletlenül eltalálta Costas Reuben feje búbját. A Beavatkozó ex-biztonsági főnök szúrós pillantást vetett a felső priccs lakójára.

- Valószínűleg ugyanott, ahol az előző alkalommal, amikor megkérdezted. - tüntető gúnnyal az órájára pillaantott. - Két perccel ezelőtt.

- Vajon, mit csinálnak? - Andros Thane a szemközti falra szerelt fekvőalkalmatosságon feküdt, kezét összekulcsolta a tarkóján, és töprengve bámulta a mennyezetet. Reuben rámordult.

- Ne kezdd még te is.

- Csak hangosan gondolkodtam. - felült, és hirtelen támadt érdeklődéssel főnökére pillantott. - Talán már úton is vannak ide, hogy kiszabadítsanak minket.

- Ne légy hülye, fiacskám. - Reuben a masszív kőfalra csapott. - Nézd meg ezt a helyet. Kemény, mint a kő, mert pontosan abból van. Egy sziklafalba vájták, és már több száz éve áll itt anélkül, hogy bárhol beomlott volna. Ráadásul, ez a világ egyik legjobban őrzött helye. Nálam jobban senki sincs tisztában ezzel, hiszen az én elképzelésem alapján született. Én terveztem az összes riasztó- és megfigyelőrendszert, és személyesen képeztem ki minden egyes őrt. Senki sem törhet be ide, különösen nem két fickó, mindennemű helyismeret nélkül.

- Nincs más reményünk. - Methos kissé óvatosabban himbálta a lábait. - És ne becsüld le őket. Kronos éss Joe…

- Igen, tudom. Már tizenhétszer elmondtad. - a kiábrándultság érdekes módon felszínre hozta Reuben görög akcentusát. - Joe egy okos ember, aki már évtizedek óta dolgozik a Figyelőknek. Tudja a dolgát, és jól csinálja. És Kronos a legnagyobb harcos, aki valaha megszületett. De ezen a helyen ez semmit sem ér.

- Csak rájuk számíthatunk. - Methos hangja durcás volt, mintha egy gyerek lenne, akitől Reuben elvette a kedvenc játékát. - Inkább a szökésen gondolkodom, minthogy belesüppedjek reménytelen helyzetünk felett érzett önsajnálat posványába. Ha elfelejtetted volna, egy bizonyos halhatatlan, aki nincs is túl messze, nagyon kellemetlen terveket forgat a fejében, velem, és a barátaimmal kapcsolatban.

- Nem felejtettem el. - Reuben megrántotta széles vállát. - De én most nem ettől félek igazán. Sokkal inkább izgatnak egy bizonyos halandó és tervei velem, és az én barátaimmal.

- Valószínűleg példát akar statuálni veletek. Ti voltatok a leghűségesebb beosztottjai, mégis, amikor felborult a terv, a legelső jelre elhagytátok a süllyedő hajót. - Methos hangja távolról sem volt megnyugtató, és valószínűleg nem is annak szánta szavait. Andros megdörzsölte a szemét, és a mennyezetet bámulta.

- Kösz. Most már sokkal jobban érzem magam.

- Nem is az volt a célom. - sóhajtott fel Methos, őszinte aggodalommal. - Ha még sokáig itt akarnak tartanni bennünket, legalább adhatnának valami olvasnivalót.

- Mondjuk, a Monte Cristo grófját? - Reuben elvigyorodott az ötletre, ám amint megpillantotta az öreg halhatatlan tekintetét, mosolya lehervadt az arcáról. Képtelen volt kiigazodni Methoson. - Vagy talán mégsem. - fűzte hozzá.

- Ez a vicc már a könyv megjelenése után egy hónappal elcsépeltnek számított. - Methos hátradőlt a priccsén, háttát a hideg, kényelmetlen falnak vetette. - És akkor sem nevettem rajta.

- Elnézést, hogy kinyitottam a szám. - most Reuben sóhajtott fel. - De nem hittem volna, hogy a fogság ennyire unalmas tud lenni.

- James Bond bezzeg sohasem járkál fel-alá tétlenül a cellájában. - Andros nem sóhajtott fel, ám hangjából ugyanúgy sütött az unalom. - Torkig vagyok ezzel a hellyel. A mennyezet egyhangú. A padló szürke. Életemben nem láttam még ilyen sivár falakat.

- Én igen. - Methos kezdett egy kicsit megnyugodni ezeknek a férfiaknak a társaságában, akikre szemmel láthatóan nem tett nagy benyomást valódi kiléte. Thane, aki maga volt a megtestesült kötelességtudat, amikor az ellenkező oldalon állt, meglehetősen barátságos szövetségesnek tűnt, és cellatársként messze a legjobbak közül való volt. - Oroszországban, a századfordulón. - összevonta a szemöldökét. - Nem,, bocs. Az elmúlt század fordulóján. Épp a forradalom előtt. Az aztán unalmas egy cella volt.

- Hogyha szürke volt, kőből készül és kocka alapú volt, akkor nem igazán látom a különbséget. - Reuben ismét elhajolt cellatársa himbálódzó lábai elől, és végül inkább az ágy túlsó felére telepedett át. Közben Methos, aki ezt látszólag észre sem vette, változatlan ütemben lóbálta lábait.

- Szürke volt, kőből készült, és kocka alapú volt, de hidd el, van különbség a kettő között. Talán a kő tette, amiből építették. Talán az, hogy a csuklómnál fogva kikötöttek a mennyezethez. Nem mindegy, hogy van-e rá lehetőséged, hogy szabadon járkálj a celládban, eltöltve az időd. - tette hozzá. - Három napot töltöttem ott, mire sikerült megszöknöm.

- Egyáltalán, miért kerültél oda? - érdeklődött Andros kíváncsian, ami valószínűleg csak annak volt köszönhető, hogy pár percre ezzel is véget vethetett az unalomnak. Methos vállat vont.

- Valami csekélység miatt. Semmiség volt. Egy kisebb politikai ügy, és tulajdonképpen szinte abban a pillanatban megszöktem, ahogy rám zárták az ajtót. Ugyanis eltörtek a láncok. Kellemes változatosság volt a szokásos zárfeltörés és az őrök megvesztegetése helyett.

- És elkaptak, miközben szökni próbáltál?

- Nem. Valójában akkor kaptak el, amikor egy csapat rabbal a fegyverraktár felé vettük az utunkat. Nem kevés aranyat is tartottak ott, és persze néhány igen vonzó fegyvert. Már akkor is részben antiknak számítottak. Most egy kisebb vagyont érnének. De a börtönparancsnok nem találta ilyen tréfásnak a dolgot. - elmosolyodott. - Ahogyan az a fickó sem, aki a selejtes láncokat készítette. A rákövetkező hajnalon agyonlőtték.

Reuben felhorkant - Régi, boldog idők, mi? - egy lesújtó pillantást kapott válaszul.

- Igen, elég boldog idők voltak. Feltéve, ha a jó végén álltál a sornak, ahol a kenyeret osztották. Mókás egy hely volt a forradalom előtti Oroszország. Ott voltak az éhező milliók, mint a puskaporos hordó, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat. És mégis, aki végül felrobbantotta, nem volt más, mint egy alacsony, rosszul öltözött alak, aki úgy beszélt, mint egy okleveles könyvvizsgáló… Az öreg Lenin egy lángész volt, de ő volt a világ legunalmasabb vacsorapartnere. Állandóan csak a gazdaságról beszélt. Mint egy magas IQ-val rendelkező gramofon, amiben megakadt lemez. Bárkire fogadtam volna, hogy megbuktatja a Romanovokat, kivéve rá. De, ha egy társadalom már ilyen silány, gyenge láncokat készít, mint ők, akkor a dinasztiád bukásra van ítélve. Százszor láttam már hasonlót.

- Itt ez nem túl valószínű. - Thane az elektronikával védett vasajtó felé biccentett. - Nem úgy tűnik, mintha itt bármi is silány és gyenge lenne.

- Kivéve a szórakoztatást. - Methos ez alkalommal nem sóhajtott fel. - Vajon hol lehetnek a többiek?

- Azt hittem, ezt a beszélgetést egyszer már lezártuk. - tenyerébe temetve az állát, Reuben a falnak dőlt, és az odafönt himbálózó lábakra nézett. - De, ha van egy kis eszük, akkor már rég nincsenek az országban.

- Nem hagyták el az országot. - valamiféle büszkeség villant az öreg halhatatlan szemeiben. - Ismerem Kronost, és ő úton van ide. Biztos vagyok benne. Kieszelt valami remek tervet, és nemsokára felbukkan. Csak várjatok és figyeljetek.

- Remek terv? - Andros elmosolyodott magában. - Jól hangzik. És komolyan hiszel benne?

- Igen, hiszek benne. - Methos arcára magabiztos mosoly ült ki. - Hamarosan ideér. Erre a szavamat adom.

- Mintha azt mondtad volna, hogy hamarosan odaérünk. - jó néhány méterrel lemaradva Kronos mögött, Joe egyre nehezebben lépdelt. - Nem gondoltam, hogy ilyen messzire eljutottunk. Már órák óta gyalogolunk.

- Nem ugyanoda megyünk vissza, ahonnan elindultunk. Mi értelme lenne olyan ajtón besurranni, amit figyelnek?

- Ha a barátod, Geddes olyan jó, amilyen a híre, akkor ezt ők is tudják. Az összes bejáratot figyelni fogják.

- Igaz. - Kronos nem lassított léptein. Joe haragosan rábámult.

- Nem mehetnénk egy kicsit lassabban. Nem tudok lépést tartani veled.

- Kár. - a tempó még mindig nem csökkent. - Nincs időnk, Joe. Nem várhatunk.

- Nincs időnk? Nem akarják megölni Methost. Élve kell nekik, amíg minket el nem kapnak.

- Éppen ezért addig kell cselekednünk, amíg MacLeodék Görögországba nem érnek. Ha ideérnek, akkor egyszerre kell velük és a Beavatkozókkal számolnunk. Ezt az ügyet inkább előbb szeretném lerendezni.

- És azután? Mi lesz, ha végeztünk a Beavatkozókkal, és Methos kiszabadult? Mi lesz Duncan MacLeoddal?

- Ez attól függ, ki látja meg előbb. - úgy tűnt Kronos egy kicsit még gyorsabban halad, és Joe felnyögött. Ahogy a dolgok most álltak a halhatatlan egymaga fogja lerohanni a Beavatkozók Főhadiszállását, bár ez csupán egy fokkal hangzott őrültebb tervnek annál, hogy ugyanezt Joe segítségével teszi. - Ha megpróbál megölni, megvédem magam. Nem hagyom, hogy másodszor is a fejemet vegye.

- Azt hiszem, ezt nem vitathatom. - Joe pár pillanatra nehézkesen rátámaszkodott a botjára, mintha csupán a tájban gyönyörködne. Valójában érezte, hogy elhagyja az ereje, de ezt nem akarta elismeri Kronos előtt. Egyre csak az járt a fejében, hogy akkor a halhatatlan egyszerűen hátrahagyná. Joe-nak egyetlenegy érv sem jutott az eszébe, hogy Kronosnak miért lenne rá szüksége. Éppen ezért a halhatatlannak arra sem volt oka, hogy várjon rá, ha bebizonyosodna, hogy nem tud vele lépést tartani.

Időközben Kronos nem állt meg, hogy bevárja, és Joe-nak el kellett szakadnia a táj látványától, hogy utolérje a férfit. Egy ideig csendben lépkedtek, míg a halandó úgy nem döntött, hogy megpróbálkozik egy újabb beszélgetéssel. Bármi jó volt, ami megtörte az unalmat és a szorongást, és egy kicsit enyhítette a hangulatot.

- Van már terved? - Kronos visszanézett rá, amikor meghallotta a kérdést, de hogy mi tükröződött a tekintetében, türelmetlenség, felháborodás, vagy csak színtiszta düh, Joe nem tudta volna eldönteni. Még nem tanult meg olvasni az öreg halhatatlan vonásaiban, és a férfi szemeiben bujkáló árnyék rejtély maradt a Figyelő számára. Az sem segített túl sokat a helyzeten, hogy a Lovasok vezetője még mindig halálra rémítette, és félelemmel töltötte el, olyannyira, hogy az idegességtől néha majd’ kiugrott a bőréből.

- Terv? - a lágy, tökéletes angolságú hang éppolyan volt, mint mindig: egy csipetnyi drámaiság, fenyegetés, és halvány provokáció keveredett benne. - Mindig van tervem.

- Igen, de kardot lóbálva berohanni, csakhogy lásd, hány embert tudsz levágni, nem feltétlenül működik.

- Eddig még mindig bejött. - újabb csend. - És különben is, ki mondta, hogy ez a tervem?

- Miért, nem így van?

Egy apró nevetés. - Talán igen, talán nem.

- Jó lenne, ha ismerném a tervet, hogy a megfelelő időben be tudjak kapcsolódni. - Joe, aki nagy erőfeszítések árán tudott csak lépést tartani Kronosszal, azt kívánta, bárcsak szakítana eddigi szokásával a halhatatlan, és kimutatná egy kicsit a fáradtságát, amit mostanra minden bizonnyal már ő is érzett. Óhajának azonban nem volt foganatja, sőt úgy tűnt, hogy Kronos, ha ez még lehetséges volt, tovább fokozta a tempót.

- Amikor eljön az ideje, és szükség lesz rád, tudni fogod. Nem vagy kezdő ebben a játékban, Dawson. Láttam, hogyan birkóztál meg a dolgokkal, és tudod, mit kell tenned, ha harcra kerül a sor.

- Igaz. - Joe meghökkent, azon tépelődött, hogy ez most dicséret volt-e. Azután átfutott a fején, hogy ez vajon jó dolog-e. Vajon szerencsés dolog, ha egy vérszomjas őrült a harci képességeit dicséri? És ez azt jelenti, hogy ő is vérszomjas őrült lenne? Felsóhajtott. - Mi volna, ha mégis elmondanád, hogy megvitathassuk? Átbeszélnénk, és megkeresnénk a gyenge pontjait.

- A tervemnek nincsenek gyenge pontjai.

- Ha van erős oldala, akkor kell, hogy legyenek gyenge pontok is benne. Azt akarom, hogy Methos kikerüljön onnan, és nem akarom végignézni, ahogy elveszíti a fejét.

- Igazából, erős pontjai sincsenek. - továbbmasírozva, Kronos újból kedvenc trükkjéhez folyamodott: kerülte társa tekintetét, mégis úgy tűnt, egyenesen Dawson lelkébe lát. - Csak a terv van. Ami működni fog. És erről nem nyitunk vitát.

- Remek. Jó veled együtt dolgozni. - Joe hangosan felsóhajtott, és feladta, hogy lépést tartson a halhatatlannal. Kronos pár perc alatt alaposan lehagyta az idősödő halandót, aki nehézkesen támaszkodott puha földbe szúrt botjára. Úgy döntött, egy darabig a táj szépségét fogja élvezni, és a pokolba a következményekkel.

Valamivel előrébb Kronos észrevette, hogy a halandó már nem tart vele, ám úgy döntött, most nem áll meg, hogy bevárja. Nem tehette. Túl sok dolga volt még. Meg kellett találnia Methost, és ki kellett szabadítania, azután meg kellett ölnie Anthony Geddest, és foglalkoznia kellett egy rejtélyes halhatatlannal is, aki Kolliasnak nevezte magát. Mindezt még azelőtt, mielőtt Duncan MacLeod megérkezik, készen arra, hogy a fejét vegye.
Jó volt néhány percet egyedül tölteni, Dawson szakadatlan fecsegése nélkül, így legalább átgondolhatta ennek az utóbbi viszálynak a szükségességét.
Duncan jó harcos volt, és már bebizonyította, hogy méltó ellenfele egy Lovasnak. Amikor legutóbb találkoztak, Kronos nem igazán volt önmaga, ahogyan most sem. Akkor a csalódottság fogta vissza a kardját, most pedig hozzá kellett szoknia új testéhez, és meg kellett róla bizonyosodnia, hogy teljes mértékben uralja. Lelki szemei előtt most is látta MacLeodot, és utolsó összecsapásuk néhány tisztább pillanatát. Szinte még saját lefejezésére is emlékezett, bár ez túl bizonytalan benyomás volt ahhoz, hogy ne csupán egy visszhang legyen az emlékei között. Kronos nem akart újból meghalni az elkövetkező harcban, de tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. És bárhogy végződik is, ez alkalommal a vesztes számára nem létezik feltámadás.

- Hülyeség. - fel-alá járkálva a rezzenéstelen arcú Anthony Geddes előtt Kollias egyre dühösebb lett. - Ez sehová sem vezet. Odakint kellene lennünk, és őt kellene keresnünk. Magam eredek a nyomába, és a pokolba a következményekkel. Bármi jobb, mint itt ülni és várni, hogy a maga hasznavehetetlen katonái visszahozzák.

- Kollias úr… - Geddes felemelte az egyik gondosan ápolt kezét, hogy megnyugtassa halhatatlan társát. - Megtaláljuk Kronost, biztosítom. Nincs hová meneküljön, és segítsége sincs. Nincs esélye.

- Akkor miért nem találták még meg? Ennek már két napja. Akkor azt mondta, hogy egy órán belül elkapják, és azóta nyomát se láttam. Hogy hozhatták vissza Methost anélkül, hogy észrevették volna, hogy a másik hiányzik? Az emberei vakok talán?

- Aligha. - Geddes hagyta, hogy csendes és udvarias hangjába egy árnyalatnyi ingerültség lopózzon. - Volt egy kis zavar a szervezeten belül. A biztonsági főnököm árulása után örültem, hogy az a pár ember a rendelkezésemre állt. Methos újbóli elfogása a szerencsén is múlt, de előbb-utóbb amúgy is sort kerítettünk volna rá. Ahogy Reubent és Thane-t is elfogtuk, akik mindketten…

- Nem érdekelnek az áruló emberei. - közelebb hajolva Geddeshez, Kollias megragadta az ingét, és maga elé húzta a férfit. - Engem csak Methos, Kronos és a két MacLeod érdekelnek. Azt akarom, hogy idehozza őket, de ehelyett maga a biztonsági főnöke letartóztatásával van elfoglalva… Itt az ideje, hogy bemocskolja azokat az ápolt, tiszta kezeit, Geddes. Ismeri Kronost. Már találkozott vele ezelőtt. Jöjjön velem, és segítsen, hogy megtaláljam.

- A meggondolatlan viselkedés nem vezet sehová. - Geddes kiszabadította magát a gallérjára kulcsolódó szorításból, és megpróbálta menteni a kényes anyagot. Szerencsére a ráncok és a gyűrődések nem látszottak túl vészesnek Gyűlölte, ha rendetlennek tűnt, főleg a vendégei előtt. - Már mondtam, hogy visszahozom Kronost, és pontosan ezt is fogom tenni. Ha nem tudná, MacLeodék már az országban vannak. Ha előttünk kapják el Kronost, vagy bármelyikük meghal, a tervemnek lőttek. Úgyhogy biztosíthatom: az embereim nagyon gyors és nagyon alapos munkát végeznek.

- Tényleg? - Kollias nem hangzott igazán meggyőzöttnek. Geddes felsóhajtott.

- Igen. - csalódottsága, és a levegőben vibráló feszültség ellenére a görög Beavatkozók vezetője megpróbált barátságos arcot vágni, és miközben az erőszakos természetű halhatatlan őt bámulta, még egy apró mosolyra is futotta erejéből. Geddes feltűnően jóképű férfi volt. Olyan színész benyomását keltette, aki a tükör előtt csiszolgatta tehetségét, és a nyugodt arckifejezést, ahogyan a jó humorérzéket is, a körülményektől függetlenül, bármikor könnyedén fel tudta idézni. Ez a fajta tehetség talán jól jött üzleti ismeretségeinél, Kollias azonban rendkívül idegesítőnek találta. A halhatatlan összevonta a szemöldökét, arca elsötétült, majd fellobbanó tekintettel, mely azt sugallta, hogy szívesen látná Geddes a kardja élesebbik végén, sarkon fordult, és kimasírozott az irodából. Az ajtó bezárult mögötte és Geddes megkönnyebbülten felsóhajtott. Valahogy olyan érzése volt, hogy egy hajszálon múlt csupán. Ezekkel a gondolatokkal a fejében, megnyomta a házi telefon gombját az asztalán, majd várta, hogy beleszóljanak a másik oldalon. Legújabb biztonsági főnöke bosszankodónak tűnt, ám kifogástalanul udvarias volt.

- Igen, Geddes úr?

- Találja meg nekem Kronost, Paul - Geddes lelki szemeivel szinte látta maga előtt fáradt és türelmetlen biztonsági főnökét a kétnapos eredménytelen hajsza után. - Azt akarom, hogy holnap ilyenkor itt legyen. Megértette?

- Igen, uram. - Paul igyekezett száműzni hangjából a kimerültséget, kevés sikerrel. - Magam állok a járőrök élére. Tudunk már valamit a MacLeodokról?

- Nem sokat. De ha maga előtt találják meg Kronost, és emiatt egyikük elveszíti a fejét, én személyesen vágom le a magáét. - Geddes anélkül, hogy megvárta volna a választ kikapcsolta a telefont, majd hátradőlt a székében, és a szemközti falat bámulta. Azon tűnődött, vajon hol lehetnek a MacLeod klán tagjai. Róluk még kevesebbet tudott, mint Kronos hollétéről, mégis biztos volt benne, hogy a két skót közelebb jár a Lovasok vezetőjéhez, mint a saját emberei. Ez a gondolat aggasztotta. És Kollias is aggasztotta. Haragosan maga elé meredt, majd felállt, hogy töltsön magának egy pohár whiskyt a mini-bárból. Ez nem volt tisztességes. Ennyi fantasztikus terv, és mind megsemmisülhet egyetlen apró hiba miatt, és mert az ex-biztonsági főnöke ellene fordult. Sötét tekintetet vetett a lábai alatt heverő szőnyeg mintáira, töltött magának egy újabb italt azután visszasétált az asztalához. El kell fognia Kronost. Nem engedheti meg magának, hogy még egy hibát elkövessen. Felhajtotta a whiskyt és pár pillanatnyi habozás után úgy döntött, hogy iszik még egyet. Ahogy most a dolgok állnak, minden bátorságára szüksége lesz.

Duncan pillantotta meg őket először, ahogy látcsövén keresztül kirajzolódott előtte apró, fekete alakjuk. Rájuk fókuszálta a lencsét, követte őket a tekintetével és magában halkan suttogott valamit a távolságról és a sebességről. Connor hallotta, ám ő nem szólalt meg. A látcső nélkül is látta a kis alakokat, és bár részleteket nem igazán tudott kivenni, anélkül is tudta, kik azok. Az a jeladót vezette ide a két MacLeodot, melyet Duncan korábban Joe Dawson botjába rejtett. Zsákmányuk immár látótávolságon belülre került. A sötétszőke hajú halhatatlan a derekán függő kardjával játszadozott, és közelebb húzta magához a fegyvert. Bár Connor MacLeod mostanság ritkán harcolt, és még ritkábban vágott fejeket, ám készen állt rá, hogy most megtegye, ha szükséges. Remélte, hogy nem így alakul, mert ha annak a halhatatlannak a feje, akit a távolban látott ma az övé lesz, akkor az azt jelenti, hogy Duncan addigra halott lesz.

- Min tűnődsz? - Duncan máskor kedves és gyengéd pillantású sötétbarna szemei az elmúlt napokban egyre keményebbé váltak, egyre inkább hasonlítottak Connor tekintetéhez. Az idősebb MacLeod nem volt benne biztos, hogy ez a változás kedvére való, de tudta, hogy semmit sem tehet ellene. Még nem.

- Azon, hogy mit kell most tennünk. - bár hangja lágy volt, a halványan felismerhető francia akcentust borotvaéles él színezte. A sokat utazó halhatatlanok többségének kiejtése távolról sem emlékeztetett eredetükre, vagy a kultúrára, ahonnan származtak. Még arról a területről sem adott biztos támpontot, ahol életük nagy részét töltötték, ezért tűnt Methos és Kronos is angolnak. Bár Connor MacLeod Skóciában született és nevelkedett, több mint 100 éve francia akcentussal beszélt. Ez volt az élet. Nem kérdőjelezte meg.

- A harc az enyém. Neked nem kell miatta aggódnod. - Duncan újból a szeme elé emelte távcsövét és még egyszer szemügyre vette őket. - Azt hiszem, lassítanak.

- Akkor nemsokára beérjük őket. - Connor egy hosszú percig Duncanra pillantott, mintha nem lenne biztos benne, mit is mondjon. - Tudom, hogy ez a te harcod. Nem akarok az utadba állni. De tudnod kell, hogy én itt vagyok.

- És tudom, hogy befejezed helyettem, ha én nem lennék rá képes. Köszönöm. - Duncan tekintete rejtve maradt aa lencsék mögött, ám keményebb volt, mint eddig bármikor. Figyelte, ahogy Kronos és Joe megállnak, azután egy fürge, elszánt mozdulattal leeresztette karját és rokona felé fordult. - Ideje indulnunk.

- Biztos, hogy készen állsz, Duncan? Kronos egyike a legnagyobb harcosoknak. Hosszú évek tapasztalata van a háta mögött…

- Egyszer már legyőztem. - Duncan előhúzta a kardját, szemügyre vette a pengét. Connor lassan bólintott.

- Igen, és éppen emiatt most mindketten kiszámíthatatlan helyzetbe kerültetek. Egyszer már harcoltatok mindhalálig, és kiismertétek a másikat. Ez alkalommal nem fogja hagyni, hogy győzz.

- Mindenki azt hiszi, hogy előző alkalommal ő hagyta, hogy nyerjek. Talán nem így volt. Talán megérdemelten győztem. - máskor hamar mosolyra görbülő szája most megfeszült, ajkai keskeny vonallá húzódtak. - Talán itt az ideje, hogy megtudjuk.

- Így vagy úgy. - Connor a vállára vetette a kardját, komor tekintettel figyelte, ahogy Duncan is hasonlóképpen tett.

- Így vagy úgy. - Duncan rámosolygott, egy pillanatra ugyanúgy nézett ki, mint régen, amikor ennek az ügynek a gondjai még nem nőttek túl rajta, nem őrölték fel. - Jobb, ha indulunk.

- Igen. - Connor nagyon lassan Kronos és Joe távoli alakja felé fordította a fejét. Valahogy, anélkül, hogy tudatában lett volna, Duncan vette át a vezetést. Magas, izmos alakja kirajzolódott a szélfútta, köves hegyoldal előtt. Connor nyomát sem látta habozásnak vagy bizonytalanságnak a másik lépteiben. Szerette volna, ha lett volna oka a magabiztosságra, és bizonyosságot szeretett volna, hogy a fiatalabb MacLeod fog győzni. Mégsem tudott megnyugtatóan erőt meríteni gondolataiból. Ehelyett azon vette észre magát, hogy lépte úgy lassul, ahogy Duncané gyorsul. Nőtt köztük a távolság, és nem sokkal később Duncan MacLeod már egyedül lépdelt, készen rá, hogy szembenézzen ellenfelével. Rokona csak annyit tehetett, hogy követte, és reménykedett benne, hogy nem neki kell majd befejeznie, amit a fiatalabb halhatatlan elkezdett.

- Látja ezt, uram? - a Beavatkozók főhadiszállásának számítógépteremében egy fiatalember a monitort bámulta, melynek közepén egy kis fehér pont villódzott őrülten. A részleg vezetője, egy köpcös ausztrál, Jay Craven, beosztottja válla fölött a képernyőre pillantott.

- Mi az?

- Valamiféle adás. Néhány nappal ezelőtt már befogtuk de rossz volt a vétel. Azóta próbálom bemérni, és azt hiszem, végre sikerült.

- És?

- És nagyon lassan mozog, a közeli hegyekben. A part felé tart, talán háromórányira van az alagutak főbejáratától. Szerintem nagyjából olyan gyorsan mozog, mint egy sétáló ember. A jel nagyon hasonlít ahhoz, amit a jeladókban használnak.

- Jeladókban? Mi mostanában nem használtunk ilyesmit. - Craven elgondolkozva nézett a monitorra. Látta, ahogy az adatok folyamatosan áramlanak a képernyőn, és tudta, hogy beosztottjának igaza van. - Ki más használna jeladót?

- Nem tudom. - a csupa ideg angol, William Hendon, megvonta a vállát. - Arra gondoltam, hogy talán Dawsoon és Kronos az. Tudom, hogy ez csak feltevés, de nincs jobb ötletem.

- Igen. - Craven vállat vont. - Oké, figyelje tovább. Lássuk, mi történik, és próbálja meg felerősíteni. Egy teljes jelentést akarok róla, mielőtt megtesszük a következő lépést.

- Igenis, uram. - a fiatalember visszafordult terminálja felé. - Úgy tűnik, megállnak.

- Remek, mérje be a pontos helyzetét. - Craven tűnődve dörzsölgette az állát. Fogalma sem volt róla, hogy Kronos vagy Joe Dawson miért hordanának maguknál jeladót, de egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a furcsa jel tőlük származik. Ki más lehetne? Elmosolyodott a gondolatra. Rengeteg lehetőség volt még. Mégis, most volt egy megérzése, és neki ez elég volt. Saját munkaállomása felé fordult, és megpróbálta felerősíteni a jelet. Most már elszánta magát, és nem állt szándékában elveszíteni.

- Jól vagy? - nem ez volt az első alkalom, hogy Joe-t meglepte Kronos váratlan előzékenysége. A Figyelő bizonytalanul elmosolyodott.

- Jól vagyok. Csak hadd pihenjek még néhány percig. Ezeket az emelkedőket nehezen bírom.

- Három perc. Nem több. - úgy tűnt, a halhatatlan még feszültebb, mint korábban, mintha valami belső nyugtalanság hajtaná előre. Joe-nak nem tetszett sem a másik férfi hangjában bujkáló él, sem pedig a szemeiben fellobbanó tekintetét.
Kronos fürge jobb keze a hüvelyében nyugvó kardja markolatára kulcsolódott, mintha alig várná, hogy előhúzza a fegyvert és használja. Ez is megijesztette Joe-t, nem tehetett róla, de egyre csak az járt a fejében, hogy a halhatatlan rajta fogja kipróbálni a borotvaéles fegyvert. Túlságosan nehéz dolog volt megbízni egy olyan férfiban, aki szeretett ölni. Kronosban semmi bizalomgerjesztő nem volt, és bár jelenleg szövetségesek voltak, a halhatatlan hideg tekintettel méregette, és önelégült mosolya mögött hátsó gondolatok rejtőztek.
Joe már két napja egyre csak Methos kiszabadításának gondolatára koncentrált, és arra, hogy ő és Kronos ugyanazon az oldalon állnak, és közösek a céljaik. Csak annyit tehetett, hogy hacsak nem volt feltétlenül szükséges, nem fordított hátat a másik férfinak. Eközben arról is igyekezett meggyőzni magát, hogy nem fog kardpengét kapni a lapockái közé, mert szinte biztos volt benne, hogy Kronos valami hasonlóan véres véget szán neki...
Most is ideges volt, miközben botjára támaszkodva figyelte, ahogy a másik férfi zaklatott csalódottságában fel-alá járkál. Nem kellett hozzá pszichiáteri végzettség, Joe anélkül is pontosan tudta, hogy a halhatatlanban gyülekező feszültség előbb vagy utóbb ki fog törni, és nem volt nehéz kitalálni, ki lesz a legközelebbi célpontja.
Kronos erőszakot, vért, és gyilkolást akart. Vágyott rá, ahogy az alkoholista szomjazik a whiskyre, vagy a dohányos a cigarettára. A kék tekintetben bujkáló árnyékok vérontásról, és kegyetlenségről álmodoztak, és ahogy egyre kényelmetlenebbül érezte magát, Joe kényszeredetten elmosolyodott, csakhogy képes legyen továbbra is szabályosan lélegezni. Ha nem ez volt a világ legkellemetlenebb, legkényelmetlenebb szövetsége, akkor igazán nem tudta, mi ez.
 

Kronos nem volt tudatában Joe aggodalmainak, mivel régi szokásához híven, nem érdekelték mások érzései. Még ha észre is vette volna a halandó félelmét, akkor sem csinált volna semmit, hogy csökkentse, inkább egyik kedvenc időtöltéseként, még tovább fokozta volna.
Ám most csak annyit tett, hogy nem messze a másik férfitól, várakozott. A terve eddig nem igazán vált be, mivel nem is volt terve, amivel kezdhetett volna valamit. Nem elég, hogy társa nem tudott vele lépést tartani, reményei minden egyes megtett méterrel halványodtak. Azt tervezte, elkap egy Beavatkozót, hogy az bejutassa őt a főhadiszállásukra, de a hegyekben, melyeknek nyüzsögniük kellett volna az élettől, nem futott össze senkivel, még olyan őrre se bukkant, aki őket kereste volna. Senkinek semmi nyoma. Még csak eltévedt turistákkal sem találkozott, akiket addig is terrorizálhatott volna. Ahelyett, hogy gyorsan eljutott volna Methoshoz, semmit nem talált, csak süket csendet, kihalt hegyoldalakat, és növekvő indulatokat. Ösztönei azt súgták neki, hogy valami nincs rendben, hogy a gyülekező felhők bármelyik pillanatban kitörhetnek. Tudta, hiszen mindig is megérezte a közelgő erőszakot. Háború színezte a levegőt, már a zsigereiben érezte. Valami készült, és ez zavarta őt, mert egyre növekvő bizonyossággal érezte, mi is ez a valami. Joe háromperces pihenője épp a vége felé közeledett, amikor a feszültség megtört. Gyanúja, ahogyan azt sejtette is, beigazolódott.

Megérzése, hogy valami közeledik egyre fokozódott, már nem volt kétsége afelől, hogy egy fajtájabeli tart felé, és egyre közelebb ér. Különféle lehetőségek suhantak át az agyán. Kollias volt az első a listáján, MacLeod a második, de még számos lehetőség felmerült. Bárki halhatatlan lehetett az, aki éppen Görögországban tartózkodott, és akit ő eddig nem ismert.
Már éppen szólni akart Joe-nak, hogy beszámoljon a legújabb fejleményekről, amikor egy második halhatatlan jelenlétének érzése futott át rajta. Más volt, mint az első, öregebb, de nem feltétlenül olyan erős. Ha valakinek volt rá ideje és hajlandósága, hogy megfigyelje, rájöhetett, hogy minden halhatatlan másképp érzékeli a többit. Éppen annyira különböznek egymástól, mint a zebra csíkjai, vagy a leopárd foltjai.
Igaz, Kronos egyik MacLeodot sem ismerte olyan jól, hogy a csupán az érzésre hagyatkozva megállapítsa kilétüket, ám a felbukkanó halhatatlanokat legalább olyan könnyen felismerte, mintha maga Methos tűnt volna fel előtte. Kronos egy ijesztő hang kíséretében előhúzta a kardját.

- Kronos? - Joe meggyorsította a lépteit, és a halhatatlan mellé sietett. - Mi történt?

- Hármat találgathatsz… - a férfi lassan körbefordult, kardját készenlétben tartotta. - Jobb lenne, ha most eltűnnél a képből.

- Ezzel már egy kicsit elkéstél. - Duncan MacLeod egyébként könnyed, humorra hajló hangja most talán még Kronosénál is sötétebbnek tűnt. Joe nyelt egy nagyot.

- Mac! - tett egy lépést a hang tulajdonosa felé, és felbukkant előtte a Hegylakó. Duncan megviseltnek tűnt, arcát kétnapos borosta fedte, mely igazán veszélyes külsőt kölcsönzött neki. Szeme tompa és halott volt, tekintetében nem villant az üdvözlés fénye. Joe megtorpant.

- Veled később számolok, Dawson. - MacLeod alig nézett a halandóra, ehelyett tekintetét szilárdan Kronosra szegezte. Az alacsonyabb halhatatlan ugyanolyan érdeklődéssel figyelte a skótot, ám tekintete félre-félretáncolt. Valahol, látása perifériáján, ott volt Connor MacLeod, és Kronos nem volt benne teljesen biztos, hogy a másik Hegylakó a Játék szabályai szerint fog játszani.

- Dawson nem része ennek. - Kronos halkan, nyugodtan beszélt, mint mindig. - Hagyd őt békén.

- Kronos kegyelemért könyörög egy másik ember számára? - Duncan hangja gunyorosan csengett, egyáltalán nem illett hozzá ez a hangnem. Dawson döbbenten kapta fel fejét barátja hangja hallatán.

- Jól vagy, Mac? – szeretett volna odalépni hozzá, ám Kronos megragadta a könyökét, és visszahúzta. Joe már-már tiltakozni kezdett, de az öreg halhatatlan megállította, és a rászegeződő hideg tekintet láttán a Figyelő végül megtorpant. Megértette, hogy ez nem olyan dolog, aminek ő bármilyen formában részese lehet.

- Nos - előrébb lépve, Kronos suhintott egyet a kardjával. - hogy érzed magad, MacLeod?

- Nagyon jól voltam. Amíg te vissza nem jöttél. - MacLeod még nem emelte fel a saját kardját, annak hegye szinte a füvet súrolta. - Mi történt veled? Hát nem volt elég, hogy az álmaimban kínoztál?

- Én mindig is ott voltam a rémálmaidban, MacLeod. Már akkor ott voltam, mielőtt hallottál volna a létezésemről. Már jóval azelőtt ott voltam a férfiak rémálmaiban, mielőtt az első a te felföldi fajtádból megszületett volna, vagy mielőtt Skócia megismerte volna a nevét.

- Mindig is szerettél pózolni. - MacLeod kicsit felemelte a kardját, annyira, hogy megmutassa, komolyan gondolja. - Még mindig te akarsz lenni a „Világ Vége”?

- El kell ismerned, hogy mint utolsó szavak, zseniális ötlet volt. - Kronos engedélyezett magának egy apró mosolyt, bár abban nem sok humor volt. - Sokkal jobban hangzik, mint kegyelemért könyörögni.

- Közöttünk sohasem volt és nem is lehet szó kegyelemről. - MacLeod még feljebb emelte a kardját. - Gonosz vagy. Meg kell halnod.

- Vagy én öllek meg téged, önvédelemből. - Kronos elmosolyodott, ez alkalommal melegebben. – Tudom, melyik lehetőséget fogom előnyben részesíteni.

- Ahogyan én is. - a kard szisszenve szökött a levegőbe, túl messze ahhoz, hogy valódi fenyegetést jelentsen Kronos számára. Az öreg halhatatlannak szeme se rezzent a halálos fegyver láttán.

- Én már voltam halott, MacLeod. Most te következel.

- Ha így kell lennie, akkor legyen. De nem egyedül jöttem.

- Tudom. – anélkül, hogy levette volna a tekintetét a fiatalabb MacLeodról, Kronos felkiáltott. - Hol vagy, Connor? Szeretem látni az ellenfelem, mielőtt megküzdök vele.

- Itt vagyok. – a hang halk volt, ahogy mindig, egy suttogás csupán, de éles, mint az acél. A sejtelmes akcentusban fenyegetés csendült, mely majdnem olyan színpadiassá tette azt, mint amilyen Kronosé volt. - Hello, öreg barátom.

- Öreg barát? Nem hiszem, hogy ennyire közel álltunk volna egymáshoz. - Kronos futó pillantást vetett azz idősebb Hegylakóra, a soha nem öregedő arcra, különös fiatalságára, a kicsit kócos sötét hajra, a kiismerhetetlen sötét szemekre. Kurta mosolyt váltottak. Valaha együtt harcoltak, és szövetségesek voltak. Persze ez ma már mind a múlté volt.

- Végezzünk gyorsan. - már a keménység is eltűnt Duncan hangjából, semmi más nem maradt benne, csak üresség. Fáradtnak néz ki, gondolta Joe, kimerültnek, üresnek. Olyan ember benyomását keltette, aki gyűlölte magát és a tetteit. Nem úgy tűnt, hogy képes lenne a legjobbat kihozni magából, főleg nem egy élet-halál harcban. - Egyszer már megöltelek, itt az ideje, hogy újból megtegyem. Ez alkalommal biztosra megyek.

- Mert ezt teszed te. – Kronos csúfolódó hangja sértette Duncan büszkeségét. - Bíráskodsz. Ítélkezel. Azt látodd csak, amit látni akarsz, azt érted csak meg, amit meg akarsz érteni, és emiatt a testvérem börtönben van, és valószínűleg meg fog halni. Ha megölsz engem, vagy ha én öllek meg téged, bárhogy is lesz, nem számít. Ő meghal. - ez alkalommal ő volt az, aki bevezető gesztusként megmozdította a fegyverét, hegyét MacLeod kardjának végéhez érintette. Az egymáshoz érő fém halk hangja hallatszódott, de semmi más. Egyelőre egyik férfi sem mozdult. - De ezt akarod, nem igaz? Meg akarod ölni Methost, mert azt hiszed, elárult téged. Azt hiszed, emiatt jogodban áll ítélkezned felette. A jó, öreg MacLeod. A Halhatatlan Bosszúálló.

- Fogd be, és harcolj, Kronos. – MacLeod szemei izzottak a dühtől, és még a távolabb álló Joe is látta az egyre növekvő haragot a tekintetében.

- Hiszed vagy sem, MacLeod, semmi kedvem hozzá, őszintén. Más körülmények között, egy szívdobbanás alatt megölnélek… különösen, ha az egy fájdalmas szívdobbanás lenne… De most szükségem van rád. Élve.

- Én is pontosan ezt tervezem. Életben maradok. Csak éppen nélküled. - MacLeod kicsapott a kardjával, eez alkalommal ellenfele fegyverét célozta. - Elég volt a beszédből. Akkor is megöllek, ha nem állsz ki velem.

- Tudod, mit? - egy halvány, gonosz vigyor jelent meg az idősebb halhatatlan arcán. - Már egészen úgy beszélsz, mint én. Elismerésem.

- Sohasem leszek olyan, mint te. – MacLeod hangja halk, fanyar suttogássá halkult, melyet csak Kronos hallhatott meg. A Lovasok vezetője elvigyorodott, és ahogy megszólalt, szavai kíséreteként felemelte a fegyverét, készen a küszöbön álló harcra.

- Máris olyan vagy, MacLeod. Az egyetlen különbség kettőnk között az a motiváció, és a tied most nem valami nemes. Még néhány gyilkosság, Hegylakó, és már az örökömbe is léphetsz.

- Soha! – rázta meg a fejét MacLeod, tekintete növekvő dühről árulkodott. Kronos csak elmosolyodott.

- Éppolyan jól tudod, mint én, Hegylakó. A dicsőséged ideje lejárt. Egy gyilkos vagy, semmit több. Ugyanolyan vagy, mint én. Ezek vagyunk. - közelebb lépett, a kardok összeccsókolóztak, a halhatatlan hangja elmélyült, ellágyult, és befészkelte magát a Hegylakó fejébe. - Ne küzdj ellene... érezd."

- Nem! – egy dühös ordítással MacLeod előrelendült. Joe csupán egy elmosódott foltként látta, és a kétségbeesett aggodalomában megpróbált régi barátja segítségére sietni. Ám azonnal elállták az útját.

- Maradj, ahol vagy. - Connor nem fenyegette meg, még a kardját sem emelte fel, de hangsúlya elég volt hozzá, hogy Joe megdermedjen hallatán. A két halhatatlan ellenfél felé pillantott, akik vad csatába bonyolódtak.

- De... – tiltakozott bizonytalanul, zavartan. Connor bólintott.

- Tudom. – hangjában megértés és együttérzés csendült. – De nem avatkozhatunk közbe.

- Kronos nem hitte, hogy be fogod tartani a Szabályokat. - Joe nem tudta elfordítani a tekintetét a harcról, így nem láthatta Connor szemeit. A férfi pillantása elárulta, hogy legszívesebben az összes szabályt megszegné, csakhogy nem tehette, egyszerűen nem volt választása. A skót meg sem kísérelt felelni Joe vádló szavaira, csak állt ott, és a harcot figyelte.

Duncan erős volt. Miközben Kronos a Hegylakó támadásait hárította, szinte el is felejtette, milyen erős is a másik férfi. Ahogy harcoltak, zavaros emlékfoszlányok törtek felszínre az agyában, mely valaha egy halandóé volt. Utolsó összecsapásuk emléktöredékeit látta maga előtt. Emlékezett a sötét időkre, az árulás fájdalmára, Methosra, amint egyedül, bizonytalanul megtorpan, nem tudja, merre induljon. Silasra, amint a legöregebb halhatatlannal harcol, és azután az utolsó másodpercekre, amikor ráébred, hogy mindennek vége.
Silas meghalt. Caspian meghalt. A Lovasoknak vége volt. Emlékezett a harcra, emlékezett MacLeod dühére. Ez a mostani másfajta düh volt, de sokkal fokozottabb. Nagyobb veszélyt, és nagyobb indulatokat rejtett magában, ugyanakkor azt is jelentette, hogy MacLeod könnyebb célpontot nyújt. Gondolatait lelassította a düh, és ösztönei már nem voltak olyan élesek, mint legutóbb 1997-ben. Azonban még mindig erős és gyors volt. Kronos csupán fürgeségét és ügyességét állíthatta szembe vele, hogy egyáltalán megtarthassa a kardját.
 

Duncan attól a pillanattól kezdve, hogy először összeérintették a kardjukat, tudta, hogy ellenfele mestere a harcnak. Ugyanúgy tudta most is, mint annakidején 1997-ben.
Érezte, ahogy az ellentámadások alatt megremeg a karja, és figyelmét a fájdalmára és a roham erősségére fordította. Miközben harcoltak, ő is maga előtt látta a múltat, és legutolsó összecsapásukat, ám az ő lelki szemei előtt nem a három évvel ezelőtti harc emlékei jelentek meg.
A skót az Ahriman démonnal vívott küzdelmét élte át újból. Küzdelmét a szörnyeteg ellen, mely cseppet sem volt annyira valóságos vagy megfogható, mint az az ellenfél, akivel most szembeszállt. Látta maga előtt a démon nevető szemeit, amint felvették Kronos arcának vonásait. Emlékei összezavarták az elméjét. Az a sok kavargó emlék, és pusztító őrület. Már azt se nagyon tudta, ki ellen harcol, csak újból megsuhintotta a kardját. A rengeteg bizonytalanság, kétség, mellyel az elmúlt években kellett szembenéznie, mind ide vezetette. A végső harchoz azzal a férfival, akit egyszer már megölt, majd később álmaiban és rémálmaiban több ezerszer a másvilágra küldött.  Kicsapott a fegyverével, és látta, hogy a másik meghátrál előle, majd neki kellett hátrálnia. Hallotta, ahogy fém csendült fémen, és érezte saját megszállott, forró dühét. Ez adott neki erőt akkor, amikor más helyzetben már rég feladta volna.

Miközben harcoltak tovább, a Nap folytatta útját a hegyek felett. A meleg nőtt, és már Joe és Connor is érezni kezdték az erejét, pedig ők csendesen, nyugodtan álltak egy helyben. Ahogy a napkorong továbbhaladt az égen, rövid, déli árnyékok jelentek meg Kronos és MacLeod dühödt alakja körül. Ők pedig csak küzdöttek, és egyikük sem vett tudomást a fájdalomról vagy a fáradságról, melyet minden bizonnyal már éreztek.
Az árnyékok egyre hosszabbá váltak, a hőség csökkent, hűvös szellő támadt. Joe csak bámulta őket, szinte megbabonázta a látvány. Minden egyes szúrás, minden egyes döfés láttán elállt a lélegzete, minden hárítás és visszavágás megdöbbentette. Nem hallotta Connort, még csak annak sem volt tudatában, hogy a másik ott áll mellette. Az idősebb Hegylakó teljesen mozdulatlanná dermedt, amióta figyelmeztette Dawsont, hogy ne avatkozzon közbe.
 

Kronos fáradt. Egy ideje már érezte, és most a fáradság úgy terült el rajta, mintha valaki egy hatalmas takarót húzott volna a fejére. A világ megszűnt körülötte létezni, és már nem az emlékek töltötték meg az elméjét. Saját és MacLeod kardján kívül semmi más nem létezett a számára. Két fegyver, mindkettő megpróbálja legyőzni a másikat. Saját pengéjének markolata már ledörzsölte a bőrt a tenyeréről, válla merev és nehéz volt. Érezte, hogy léptei egyre bizonytalanabbá válnak.
MacLeod szintén lassabban mozgott már, mint korábban, ám ereje még a régi volt. Ha kimerültségével párhuzamosan nőtt valami a skótban, akkor az a hevesség, és az őrült vágy, hogy a másik vérét ontsa. Ez tartotta benne a lelket. Kronos maga is jól ismerte ezt a szenvedélyt, és sokkal erőteljesebben élt benne, mint bárki másban - ma mégsem érezte, egyáltalán. Ma azért harcolt, hogy életben maradjon. Semmi más nem számított.

- Őrült vagy, ha azt hitted, visszatérhetsz. – a bosszúéhes, átkozódásnak is beillő szavak elképesztő energiával törtek fel MacLeod ajkáról. Kronos egy halvány fél-mosollyal válaszolt.

- Hát nem tudtad? Őrült vagyok. Mindig is az voltam. – megpörgette a kardját, és egy elég erős csapást mért ellenfelére ahhoz, hogy MacLeod megtántorodjon. - És most már te is az vagy. Látom a szemedben…

- Te tettél azzá.

- Nem. – közelebb sodródtak egymáshoz a harc közben, így láthatták egymás tekintetét. Ebben a pillanatban nem sok különbség volt a két halhatatlan között: a bosszúvágy és kimerültség mögött álló tapasztalatot kivéve. - Te tetted magad azzá, aki vagy, MacLeod. Senki mást nem okolhatsz érte.

- Akkor talán itt az ideje, hogy kivégezzek néhány szellemet. – a keserűség szörnyű erőt kölcsönzött a szavaknak. – Túl sok időt vesztegettem bűntudattal és elmélkedéssel. Túl sokáig harcoltam rémálmok ellen.

- És azt hiszed, hogy a halálom lesz a gyógyír? - Kronos egy pillanatra elhallgatott, ahogy kivédett egy pár rosszul kivitelezett heves csapássorozatot. - Talán igazad van. A halál mindenn betegségre jó. Rám mások halála mindig is rendkívül üdítőleg hatott.

- Azt hiszed, vicces vagy, mi? – gyűlölet csattant MacLeod fáradt hangjában. Kronos, aki egy percre lélegzethez jutott, megrázta a fejét.

- Nem. Hiszed vagy sem, MacLeod, egyáltalán nem látok ebben semmi mulatságosat. Meg akarsz ölni. Ezt nem tartom különösképp vidám dolognak.

- Megváltoztál, tudod? Amikor legutóbb harcoltunk, az egész csak eszelős vigyorgásból, és őrült szónoklatokból állt. Azt hitted, minden baromi mulatságos, vagy legalábbis úgy tűntél. Mi történt veled?

- Meghaltam. Alapos hatása volt. - egy újabb őrült vigyor, ez alkalommal egy kardcsapással kísérve, mely majdnem véget vetett a párbajnak. - Vigyázz, MacLeod. A végén még azt hiszik, hogy elfáradtál.

- Akkor tévednek. - egy hirtelen csapással és egy kitöréssel MacLeod megpörgette kardját a kezében, bár a mozdulatot majdnem túlságosan lelassította a kimerültség, hogy bármi hasznát vehesse. Fegyverére már-már idegen tárgyként tekintett, mintha az nem is lenne kapcsolatban saját, fáradt testével. Úgy figyelte az útját, mintha egy álmot látna, amint nekicsapódik Kronos kardjának, és kiüti a kezéből. A fegyver pörögve, forogva szállt a levegőben.
Kronos szintén a pengét figyelte, amint az eltűnt a szeme elől. Azt gondolta, hallja, ahogy Joe Dawson felkiált, azután már az égvilágon semmi mást nem hallott, csak Duncan MacLeod hideg, elszánt hangját.

- Itt az ideje, hogy befejezzük, Kronos.

- Úgy tűnik. - még mindig mozdulatlanul állt, a másik férfira meredt, a kard csapásra készen megállt a feje fölött. - Jó érzés?

- Jogosan teszem. Nekem ennyi elég. - MacLeod szorosabbra fonta kezét a kard markolata körül, tekintetét egy pillanatra sem fordította el Kronos arcáról. – Na, és hol vannak azok az utolsó, őrült szavak? Csalódást okozol.

- Sajnálom. - a megnyúló árnyékok elrejtették az öregebb halhatatlan arckifejezését, csupán szemei látszódtak, ahogy felemelte a fejét és felnézett a kardra. - Nem akartam szertefoszlatni az illúzióidat. - Egy könnyed lépést tett előre, mire MacLeod bizonytalanul hátrált egyet. - Miért nem hagyod, hogy megszűntessem a fájdalmad?

Még azelőtt mozgásba lendült, mielőtt MacLeod rádöbbent volna, mi történik, és amikor a skót végre felfogta, kardja már útnak indult. Érezte, hogy eltalált valamit, de biztos volt benne, hogy nem vette Kronos fejét. Az izmos halhatatlan félreugrott, átpördült, majd keményen földet ért. Gyorsasága láttán a Hegylakót félelem öntötte el. Kétségbeesetten megpördült, nehogy szem elől veszítse a másik alakot, de csak egy elmosódott villanást látott, ahogy a Lovas a kardja után vetette magát. MacLeod felemelte a saját fegyverét.
Egyetlenegy esélye maradt csak, ezzel olyannyira tisztában volt, mint kevés dologgal hosszú élete során. Minden megmaradt erejével feltartotta a karját, egy másodpercig felkészült és célzott, majd eldobta a fegyverét.
Ugyanabban a pillanatban, miközben Joe és Connor felnéztek, Kronos is elhajította a saját pengéjét. A két kard egymás felé repült, és úgy tűnt, mindjárt összeütköznek. MacLeod semmit sem tehetett, csak állt, és Kronoshoz hasonlóan dermedten figyelt, tekintetük összekapcsolódott a füves hegyoldal fölött. Talán valamiféle nevetséges, hősies büszkeség volt az, ami mindkettejüket a helyükre szegezte, vagy talán csak nem volt elég idejük, hogy mozduljanak. Vagy talán egyszerűen túl fáradtak voltak.
Joe nem volt biztos a válaszban, de egy töredékmásodperccel azelőtt, hogy bekövetkezett volna, már látta az elkerülhetetlen véget. MacLeod kardja érte el előbb a célpontját, és Kronos mellkasába fúródott, olyan erővel, hogy valósággal letaglózta a halhatatlant, és a fegyver belefúródva a puha talajba, akár egy hatalmas bogarat, a földhöz szegezte a férfit. Egy halvány mosoly suhant át MacLeod arcán, azután a másik kard átfúrta az ő szívét is. Egy percig még megállt, bizonytalanul imbolygott lábain, melyek képtelenek voltak tovább megtartani. Vereség és meglepettség kifejezése suhant át az arcán, épp egy pillanattal azelőtt, hogy összeesett volna. Olyan szorosan markolta meg a kardot maga előtt, hogy az megvágta az ujjait és a tenyerét, és aztán a földre zuhant és nem mozdult. Joe egy hatalmas, reszkető lélegzetet vett.

- És most? - akár magában is beszélhetett volna, mert Connor már nem volt mellette, hogy meghallja. Futásnak eredt rokona felé, gyorsabban, mint arra Joe valaha is képes lett volna. Dawson megpróbálta követni a példáját, odasietni a porban heverő halhatatlanhoz, és azon igyekezett, hogy talpon maradjon az egyenetlen talajon. Jóval azután ért oda Kronoshoz, hogy Connor elérte Duncant, azután csak megállt, és lebámult az elesett harcosra, és azon tűnődött, hogy vajon miért ehhez a halhatatlanhoz sietett és nem a másikhoz. Ha már egyiküknek győznie kellett, akkor azt szerette volna, hogy MacLeod győzzön. Duncan neve volt a nyelve hegyén, és most mégis Kronos felett állt, készen rá, hogy talpra segítse. A halhatatlant a kard félig fekvő, félig ülő helyzetben szinte a földhöz szegezte, és nem úgy tűnt, hogy egyhamar képes lesz akár megmozdulni is. Mintegy válaszként ezekre a kétségbeesett gondolatokra, a jég-kék szemek kinyíltak.

- Dawson. - Kronos hangja borzalmas volt, ami nem volt meglepő. - M… MacLeod?

- Egy időre kivontad a forgalomból. - Joe a két Hegylakó felé pislantott, az egyik nyugtalanul letérdelt a másik mellé, és megpróbálta kihúzni a gyilkos kardot anélkül, hogy további kárt okozott volna vele. - Azt hiszem, a szekundánsa éppen most próbálja magához téríteni.

- A kis csibész. - Kronos megpróbálta megérinteni a mellkasát, hogy felmérje sérülését, ám le kellett róla tennie, amikor keze nekiütődött a sebből kiálló kard pengéjének. - Senki nem avatkozhat közbe a csatamezőn, amíg a háborút meg nem nyerték.

- Még én sem?

- Te nem számítasz. – a szavakat olyan elutasítással ejtették ki, hogy Joe-t hirtelen fájdalom öntötte el, ám a megbántottság érzésén hamar felülkerekedett egy újfajta, félelemmel vegyes tisztelet, amikor Kronos halhatatlanhoz képest is hatalmas erőfeszítéssel lassan, de biztosan talpra állt. Miközben megragadta a kard markolatát, és megpróbálta kirántani a saját testéből, majdnem elveszítette az egyensúlyát. A fegyver végül kiszabadult, vér fröccsent Joe cipőjére, és ő egy lépést hátralépett. Ennyit a csatamező ragyogásáról és dicsőségéről.

- És most? - szinte ugyanúgy kérdezte, mint az előbb Connort, amikor süket fülekre talált, ám most a másik arcán megjelenő kőkemény kifejezés mindent elárult. Különféle lehetetlen ötletek száguldottak át a fején. Öld meg most. Állítsd meg, mielőtt túl késő lenne. Most nem képes harcolni… Ehelyett félreállt és figyelte, ahogy a félholt halhatatlan nagy nehezen végigvonszolja magát a domboldalon, oda, ahol Duncan mozdulatlanul feküdt. Connor felnézett a közeledtére. A támolygó Lovas viszonozta pillantását, tekintete túl hideg volt a megbocsátáshoz.

- Állj félre az utamból, MacLeod. - Duncan kardjával a kezében, Kronos alig-alig tudta megtartani egyensúlyát. - A harcnak még nincs vége.

- Megállíthatnálak. - Connor nem engedelmeskedett az utasításnak. - Nem vagy elég erős a harchoz. Itt senki se látná, ha megszegném a Szabályokat.

- Ez nem jelent semmit. Te nem olyan ember vagy, aki a csata hevében figyelmen kívül hagyja a Szabályokat. - Kronos hagyta, hogy egy gyenge, fáradt mosoly jelenjen meg az arcán. - Ez az én asztalom.

- Nem fogom hagyni, hogy Duncan fejét vedd.

- Akkor hadd vegyem a tiedet is. - Kronos az idősebb Hegylakó nyakára helyezte a pengét. A harcos kifürkészhetetlen szemei a tekintetébe mélyedtek. - Két Hegylakó, vagy egy, nekem neem számít.

- Ígéretet tettem neki. - nézett le Connor földön heverő társára. - Megmondtam neki, hogy nem fogom megakadályozni kettőtök harcát. És megígértem neki, hogyha veszítene, akkor befejezem, amit elkezdett. Tisztában vagy ezzel? Mert mindkettőnk ellen nem harcolhatsz.

- Tudom. - Kronos figyelte, ahogy feláll és arrébb lép. - Az elejétől kezdve tudtam.

- Akkor miért…

- Csak. - hangja kemény volt, tekintete hideg. - Most lépj hátrébb.

- Amíg a Serkentésnek vége. Azután a fejed az enyém.

- És mi szépen legyilkoltuk egymást. – ha másvalakiről, és nem Kronosról lett volna szó, Connor még azt hihette volna, hogy szomorúság, és bánat tükröződik a tekintetében. - És a világ vajon fellélegzik majd megkönnyebbülésében?

- A világ nem fog tudni arról, ami történt.

- Pontosan. - megmaradt erejével Kronos leeresztette a kardot (Duncan kardját) és az elesett Hegylakó nyakához illesztette. - Itt van ez az egész, és miért? Még a Beavatkozókat sem győztük le.

- Ha nem ismernélek eléggé, még azt hinném, hogy mondani akarsz valamit.

- Ez azért van, mert nem ismersz eléggé. - a Lovas úgy helyezkedett, és igyekezett úgy tartani a kardot, hogy kissé csökkentse az érzést, hogy a mellkasa mindjárt darabokra szakad. - Jobb, ha hátrébb húzódsz.

- Nem hiszem, hogy akarok.

- És én nem hiszem, hogy érdekel. - lenézett a lábai előtt heverő testre. Duncan meg-megmozdult, veszélyérzete már jóval azelőtt működésbe lépett, hogy teljesen magához tért volna. Szemei felpattantak, és éppen megpillantotta Kronost, amint keze szorosan a kardja markolatára kulcsolódott. A két harcos egymásra nézett, mindegyikük saját tükörképét látta a másik tekintetében. Őrület és dicsőség, gyűlölet és vágyakozás villant a két szempárban. MacLeod összeszorította az állkapcsát. Nem volt benne biztos, hogy félelmet érzett-e, amiért élete a végéhez közeledett, vagy inkább szomorúságot.  Szomorúságot több száz dolog felett, és amiatt, ahogyan élete hosszú éveit leélte. Szomorúságot a hibák következményeképpen, melyeket elkövetett, és sohasem fog tudni már helyrehozni. Szomorúságot azok miatt a férfiak és nők miatt, akik őmiatta kerültek ugyanilyen helyzetbe, mint amibe ő most. A jég-kék szemek a feje felett elárulták, hogy eljött a pillanat. A kard emelkedni kezdett, egyre feljebb és feljebb, a sötétedő ég felé, mint egy Mennyországba mutató nyílvessző. Duncan elkapta Connor pillantását: látta benne a fájdalmat, az emlékeket, a feszültséget. Látta benne az elkövetkező pillanatok ígéretét. Megpróbált elmosolyodni, ám rokona nem viszonozta a gesztust. Az egyetlen válasz Kronostól érkezett.

- Hát így ér véget, MacLeod? Egyikünk számára sincs kiút erről a csatamezőről?

- Ez senkit sem érdekel. Fejezd be.

- Senkit? És Methos? Ő is meg fog halni.

- Nem érdekel.

Ez alkalommal Kronos mosolyodott el, ám MacLeod még sohasem látta őt így mosolyogni: a gyengéd arckifejezésben nyoma sem volt árnyékoknak, fenyegetésnek vagy hátsó gondolatnak.

- De igen. Te mindenkivel törődsz, MacLeod. Ez a te kereszted. Az enyém az, hogy engem csak a testvérem érdekel. - habozott, hirtelen elbizonytalanodott, vonásai sebezhetőséget és emberiességet tükröztek. - Négyezer éves vagyok. Olyan harcosok ellen küzdöttem, akikre a történelem legnagyobb hőseként emlékeznek. Egymagam nyertem háborúkat, és istenként tiszteltek. De most, életemben először, nem tudom, mit tegyek. A világon mindennél jobban kívánom a halálodat, MacLeod, látni akarom a véredet, látni akarom, ahogy a fejed lehull a nyakadról. Látni akarom a Serkentésed, és ahogy a tested az enyészeté lesz. Mindent elpusztítottál, amit valaha is ismertem.

- Azt tettem, amit tennem kellett.

- Tudom. - hangja olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani. - És most is azt fogod tenni, amit tenned kell.

- Nem értelek.

- Nem? - a hang meglepett volt. Kronos hallotta Joe lépteinek távoli neszét, ahogy a férfi csatlakozott hozzájuk. - Akkor talán Dawson majd elmagyarázza neked. Mert én nem tudom. - vállat vont, azután egy hirtelen mozdulattal elhajította a kardját. Az egyszer felpattant, megpördült a markolata körül, majd mozdulatlanul megállapodott a földön. Kronos Duncan MacLeodra szegezte a tekintetét. - Neked adom az életed, Hegylakó. Csak annyit kérek, hogy add vissza a testvéremnek az övét. - megbotlott, a kimerültséggel járó megterhelés és a sérülése láthatóan kezdte éreztetni a hatását. Vér szivárgott ajkai közül.

- Kronos? - Duncan hangja már messziről hallatszódott, úgy visszhangzott a fejében, mint valami narkotikum által keltett szürreális kép. A Lovas nem fárasztotta magát a válasszal. Különben is, az utolsó szavak sohasem úgy jöttek, ahogyan ő azt akarta. Figyelte, amint a mellkasára tapasztott ujjai között újabb vérpatak indul. Utolsó tudatos gondolata az volt, hogy a halál tényleg mocskos egy ügylet. Azután a föld megindult felé, és őt elragadta az eszméletlenség.

- Van valami hír arról az adásról, amit felfedeztünk? - nyakát nyújtogatva beosztottja válla felett, Jay Craven megpillantotta a villogó pontot maga előtt a monitoron. Hendon felnézett rá.

- Már egy ideje ugyanonnan jön, nem mozdul. Bár dél körül egyszer elvesztettük, de azóta erősödött.

- Akkor, azt hiszem, itt az ideje, hogy kiküldjünk néhány őrszemet. - Craven lenyomta a telefonon az eegyik gombot. Nem sokkal később meghallotta az új biztonsági főnök feszült hangját. Paul Deltosnak kétségkívül nehéz napja volt.

- Mi van? - a vonal nagyon recsegett. - Most egy kicsit elfoglalt vagyok.

- Még mindig azt a szökött halhatatlant keresik? - Craven megpróbálta beállítani, hogy jobban foghassa az adást. Deltos felhorkant.

- Mit gondol, miért ilyen rossz a vétel? Félúton vagyok a hegyekbe, éppen nyomokat keresek. Ez a fickó egy halandóval van, aki bottal jár. Milyen nehéz lehet követni őket? - egy percnyi statikus recsegéssel kísért szünet töltötte be a levegőt. - Egyébként, mit akar?

- Találtunk valamit. Valamiféle adás. Gondoltam, meg akarja vizsgálni.

- Egy adás? - egy pillanatra érdeklődés csendült a biztonsági főnök hangjában, azután felsóhajtott. - Nem valószínű, hogy Kronos küldené. Senkiije sincs, aki foghatná a jeleket.

- Mégis… van ebben valami szokatlan. A hullámhossz arra utal, hogy ez valamiféle jeladó. Sem Kronoson, sem Dawsonon nem helyeztünk el ilyet, igaz?

- Gondolja, hogy hegyet másznék, ha így lenne? – a rossz vételen át is hallani lehetett az ingerültséget a hangjában. - Sajnálom, de Geddes úr számít rám. Bármi is a célja, hamar meg akarja találnia Kronost.

- Akkor vizsgálja meg az adást. Tudom, hogy csak találgatás, nevezheti megérzésnek is, de szerintem van benne valami. Méterre pontosan meg tudom adni a koordinátákat. Akárkik is azok, nem veszíthetik el őket. - szünet. - Paul?

- Hallottam. - Paul határozatlannak hangzott. – Végül is ártani nem árthat. Oké, adja meg a koordinátákat. Ha van valami halvány remény rá, nem engedhetem meg, hogy elszalasszam.

- Van elég embere arra az esetre, ha kiderülne, hogy Kronos az?

- Viccel? Elég emberem van hozzá, hogy elfoglaljunk egy kisebb országot. Csak adja meg a koordinátákat.

- Remek. - Craven visszafordult a monitorhoz és figyelte, ahogy beosztottja bebillentyűz néhány parancsot. - Egy pillanat.

- Várok. – a hegyoldalban, Paul az apró, tenyérnagyságú adó-vevőre pillantott, és aznap első alkalommal érezte a remény hullámát. Talán most végre megfordul a szerencséje.

- Úgy tűnik, már nincs sok értelme megkérdezni, mi lesz most. - Connor az előtte heverő Lovas tehetetlen alakjáról Duncanre pillantott. A fiatalabb halhatatlan nem válaszolt.

- Ugye, nem akarod megölni? - Joe nem tudta elhinni, hogy a férfi, akit a világon a legjobb barátjának tartott, képes lenne valakit ilyen hidegvérrel a másvilágra küldeni. - Nem teheted.

- Nem? - eltartott egy pillanatig, míg Duncan képes volt szilárdan megállni a lábán, hosszú harctól kifáradt teste a szokásosnál lassabban gyógyult. - Ezért jöttem ide. Ezért rángattaam keresztül Connort a fél világon.

- Megölhetett volna, de nem tette. Gondolkozz már egy kicsit. - Joe tisztában volt vele, hogy az ő véleménye itt és most vajmi keveset számít. Nemcsak halandósága okán volt kívülálló, de árulónak is tartották. MacLeod azt hitte, hogy Methosszal és Kronosszal dolgozik. Joe tisztában volt vele, mit érezhetett a Hegylakó az „árulása” miatt, és szívből kívánta, bárcsak lenne valamilyen módja, hogy meggyőzze róla a makacs, bolondot, hogy gyanúja megalapozatlan.

- Azért nem ölte meg Duncant, mert tudta, hogy utána én ölném meg őt. - Connor előhúzta a kardját és átnnyújtotta Duncannak, saját néhány méternyire fekvő fegyvere helyett. Duncan habozott, pillantását az előtte heverő testre fordította. Connor felemelte a szemöldökét.

- Azt hittem, ez az, amit akarsz. Ez a férfi már három éve kínoz téged.

- Tudom. - Duncan még mindig nem bírta elszakítani tekintetét a mozdulatlan testről. Olyan könnyen véget vethetne neki. Most olyan könnyedén megölhetné Kronost, és örökre lezárhatná magában életének ezt a fejezetét. Nem fenyegetné többé káosszal az a férfi, aki maga volt a káosz. Mégis, valami visszatartotta. Emlékezett a hideg, kék szemekre, melyek rámeredtek, és emlékezett bennük a határozatlanságra is. Kronos éppannyira kívánta a halálát, amennyire ő meg akarta ölni a másikat, de valamilyen oknál fogva a Lovas megkímélte. Kronos nem könyörületességéről volt híres, épp ellenkezőleg. Egyszerű élvezetből gyilkolt, és szerette, ha félelmet kelthetett másokban. A vérszomj éltette, és a halandók fájdalma okozott neki örömet. Duncan megrázta a fejét. Miért törődik ezzel? Miért nem fejezi be egyszerűen? Kinyúlt, megragadta a felkínált kardot, azután felemelte a levegőbe. Karja elmerevedett, és fáradt volt, és a kard nem úgy állt a kezében, ahogy megszokta. Idegen kard volt, másvalakié. Ám tudta, hogy jó fegyver, és tudta, hogy pengéje éles. Ellátja majd a feladatát, éppúgy, ahogy már annyiszor Connor kezében, és előtte az ő tanítójáéban.

- Mac… - Joe hangja elhalt, halvány félelem remegett a szótagban. - Kérlek.

- Meghoztam az ítéletet. - MacLeod szemei találkoztak Dawson tekintetével és a skót egy pillanatig újra úgy nézett ki, mint régi önmaga. Joe nem tiltakozott tovább, csak szomorúan megrázta a fejét. Lábaik előtt Kronos megmoccant. Ragyogó, jég-kék szemei kitisztultak, majd elfordította a tekintetét és megpillantotta a feje fölött lebegő kardot. Úgy tűnt, a látványra, hirtelen visszatérő ereje elhagyja.

- Nem ölheted meg. - talán az öregebb halhatatlan visszatérése töltötte el Dawsont megújult elszántsággal, mindenesetre a halandó hangja még határozottabban csengett. Duncan karjai és vállai mozdulatlanná dermedtek.

- Csak egy okot mondj, miért ne. Mondj egy jó okot, amiért egy ilyen embert, mint ő életben kellene hagynom.

- Élvezni fogod, ha megölöd? - Dawson halk hangjára Connor magabiztos tekintete elbizonytalanodott, Duncan pedig meglepetten pislogott egyet, tekintetében döbbenet és felismerés villant. Hangja, mintha nem akarta volna, hogy meghallják alig volt több egy mély, torokhangú suttogásnál.

- Igen.

- Akkor nincsen szükséged más okra. - Joe kinyúlt, és nagyon finoman, óvatosan a Hegylakó csuklójára helyezte a kezét. A kard lassan, fokozatosan leereszkedett. Kronos felnézett a körülötte összegyűlt alakokra, és különös, keserű mosoly suhant át az arcán.

- Végül is - szólalt meg színpadias hangon. -, van különbség kettőnk között.

- Igen. - Duncan félrehajította a kardot, és lenyúlt hogy talpra segítse ellenfelét. - És ezért az összes istennek hálát adok odafönt az égben. - Kronos vállat vont és elkezdet lleporolni magát.

- Ahogy tetszik. - mormolta nemtörődöm módon. - Már te is kritizálsz…

- Érkeznek a koordináták, uram. – felpillantva az izzadó kezében tartott hordozható műholdas helymeghatározó készülékről, Paul Deltos helyettese megpróbálta távol tartani az idegességet a hangjából. Louis Hero egyáltalán nem ütött a nevére, nem volt hős, és fájdalmasan tudatában volt annak, hogyha ez a küldetés rosszul sül el, akkor a dolgok igencsak kedvezőtlenül alakulhatnak számára. - A következő emelkedő mögött lesznek.

- Fegyvereket készenlétbe. - Deltos egy apró kézmozdulattal jelzett az összegyűlt katonáknak, hogy maradjanak csendben és mozdulatlanul. Deltos egyedül indult el előre, kilesett sziklák pereme mögül, lepillantott az alatta elterülő lejtős völgybe. Négy alakot látott, akik egy csoportban álltak, egyikük egy kardot emelt a magasba, egy másik feje fölött. Deltos egy nagyot nyelt. Nem akart belegondolni, hogy Geddes mit mondana, ha az egyik célpontot a feje nélkül vinné vissza. Nem mert belegondolni. Kinyúlt a fegyveréért, azon tűnődött, hogy találna-e innen, és, hogy számítana-e egyáltalán bármit is. A férfi talán már magára a lövés hangjára is eldobná a fegyverét. Az öröm, melyet Deltos azért érzett, mert végre úgy tűnt, megtalálta, akiket keresett elszállt a felismeréssel, hogy egyiküket elveszítheti. Felemelte a puskáját, és a belenézett a távcsövébe. Felismerte Duncan MacLeod alakját, ám túl messze volt, hogy biztos legyen a lövésben.

- Dobd el a kardot. – suttogta összeszorított fogakkal, ahogy megpróbálta kiszámítani a szél erősségét és a hibalehetőségeket. Közben úgy tűnt, MacLeod egyre följebb emeli a fegyvert. Deltos mély lélegzetet vett, azon gondolkozott, hogy nézhet ki egy Serkentés. Hallott már róluk, de eddig még sohasem látott egyet sem. Nagyon remélte, hogy nem most lesz alkalma megtapasztalni. – Dobd már el azt a rohadt kardot... – még egyszer belenézett a távcsőbe, miközben kényszerítette az izmait, hogy egy kicsit ellazuljanak. Lőnie kellett, mert ha nem teszi, akkor meghal, még mielőtt beesteledne. Ravaszra simuló ujja izzadni kezdett, de nem vett tudomást a kellemetlenségről, ehelyett az odalent kibontakozó drámát figyelte. Látta, ahogy MacLeod kezében megmozdul a kard, és azután, szinte hihetetlen volt, de látta, amint az egyik alak kinyúl, megfogja MacLeod csuklóját, és a kard lassan leereszkedett. MacLeod lehajolt és talpra segítette áldozatát. Úgy tűnt, beszélgetnek Deltost azonban nem érdekelte a társalgás tárgya.

- Hero. – halkan beszélt, bár nem tűnt valószínűnek, hogy meghallhatják. – Szedje össze az embereket. Lemegyünk.

Methos érdeklődve nézett körül, bár érdeklődése leginkább kíváncsiságból fakadt, ugyanis fogalma sem volt róla, hol van. Egy kusza, kacskaringós folyosón vezették keresztül, az egy rövid falban végződött, amiről azt feltételezte, hogy egy teherautó hátulja. Nem volt kiút, nem látta merre mennek, az egyetlen támpontot az adta, amikor hirtelen beindították a jármű motorját és elindultak. A padló ingott alatta, ahogy az út kanyargott. Nem volt benne biztos, mennyi ideig tartott az út, vagy merre vitték. Csak annyit tudott, hogy nem lehetett hosszú. Éppolyan hirtelen lett vége, ahogy elkezdődött, és az ajtó kinyílt a háta mögött. Mozgásnak semmi jelét nem látta, ám annak sem látta értelmét, hogy egy lezárt dobozban üldögélve töltse élete hátralévő részét, így lesétált a rövid rámpán az egyenetlen, mozaikkal kirakott padlóra. A rámpa szinte azonnal eltűnt, ahogyan az ajtó is, és ő új környezetét méregetve ott állt egyedül egy mozaikpadlón. Kardja néhány méterre tőle a földön hevert, ettől eltekintve a hely üresnek tűnt. Túlságosan sötét volt, hogy kivehesse a falakat, a mennyezetet, vagy a lába alatt húzódó padló mintázatát. Megragadta a kardját és ruhaujjával gyengéden végigsimította a pengét. Az úgy csillant fel, mintha a belőle áradó halvány fény önálló életet élne. Ha más nem is, ez, és a tudat, hogy van valamije, amire végre számíthat, megnyugtatta.

- Methos! - a valószínűtlenül barátságos és udvarias hang csakis Anthony Geddeshez tartozhatott. Methos megfordult. Ahogyan sejtette is, az üvegpajzs túloldalán, mely úgy tűnt részben vagy teljesen a falat alkotja, ott állt a görög Beavatkozók csapatának vezetője. Szokása szerint ragyogó, makulátlan öltözéket viselt, mélykék selyemingje visszaverte a halvány narancs-színű fényt, ami körbevette az alakját. Methos odavágott kardjával az üvegre, mely elválasztotta ellenfelétől, ám nem volt elég, hogy az nem tört be, még csak meg sem karcolódott. Geddes hátrébb húzódott.

- Ugyan, Methos. Hát illik így köszönteni valakit? - elmosolyodott, és közben a halhatatlan közömbössége ellenére rendületlenül ügyelt a kedvesség látszatára. Methos rábámult.

- Mit akarsz? És hol a pokolban vagyok?

- Egy különleges helyen. - Geddes biccentett valakinek, akit Methos nem láthatott, és a hely hirtelen fénnyel és színekkel telt meg. Az öreg halhatatlan most első alkalommal vehette szemügyre új börtönét teljes pompájában, és döbbenten nézett körül.

Egy tökéletes kört látott, melynek falai ugyanabból a kemény üvegből készültek, amit egyszer már megpróbált áttörni, sikertelenül. A padló maga egy hatalmas mozaik volt, az Olümposzi istenek életét ábrázoló jelenetekkel. Látott halandó hősöket és szörnyeket is, némelyik túl nagy volt hozzá, hogy pontosan kivehesse abból a szögből, ahol állt. Methos felismerte Herkulest és a Hidrát, Iaszont az Aranygyapjúval, és Perszeuszt, amint szembeszáll a Medúzával. Nem tudott elfojtani egy halk, elismerő füttyöt. Geddes elégedettnek tűnt álmélkodása láttán.

- Szép, nem igaz? Én terveztem. A beosztottam... kissé más díszletre gondolt, így személyesen vettem kezembe a dolgokat. Mit gondolsz?

- Azt, hogy őrült vagy. - Methos kicsit eltávolodott az üvegtől, hogy jobban szemügyre vehesse a padlót. Ha Geddes előtt nem is, de legalább önmaga előtt el kellett ismernie, hogy a művészi munka egyszerűen tökéletes volt. Ahogy a gyönyörű Aphrodité körvonalait felfedezte maga előtt, már-már arra számított, hogy az asszony odafordul felé és ránéz. Ehelyett Agamemnon szandálos lábainál örök, megdermedt pózban, támaszkodott az egyik kezén. Úgy tűnt, a görög nincs tudatában a jelenlétének, ami arról tanúskodott, hogy elég rossz az ízlése. Methos emlékezetében a férfi nem ilyen hűvös, élettől elzárkózott emberként élt. Elszakította gondolatait a csodálatos padlótól, és a hatalmas üvegkerítés felé intett.

- Gondolom, itt kellene megküzdenem Duncannal? És Connorral? Mi ez? Valami űrkori amfiteátrum?

- Te tudsz róla? - Geddes annyira meglepődött, hogy eddigi barátságos álarca lefoszlott róla. Ám egy vállrándítás kíséretében egy szempillantás alatt túltette magát a dolgon, és hamarosan ismét mosolygott. - Ki mondta el?

- Még nem gondolkoztál el rajta, vajon hová tűnt az unokaöcséd? - Methos önelégülten elvigyorodott. - Kronos igencsak élvezte (azt az időt), amíg eljátszadozott vele. Hogy is hívták? Taylor? Timothy?

- Thomas. - utálat lobbant Geddes szavai közt. - Hol van?

- Motozz meg. - Methos elvigyorodott. - Bár kötve hiszem, hogy rajtam találsz valamit belőle. De talán Kronos megtartott pár darabkát... Régebben elég tekintélyes gyűjteménye volt emberi fogakból. Volt egy nővére, aki mesebeli figurákat faragott belőlük, amiket azután a lova kötőfékén hordott. Kronos később áttért a szemgolyók gyűjtésére, de egy idő után fel kellett hagynia vele. Caspian annakidején a ragujába tette őket. Caspian persze már halott, és a szakácskönyve is rég elveszett... de lehet, hogy Kronos megtartotta a szemeket, csupán a régi idők emlékére. - nem kapott azonnali választ és mintha a halandó napbarnította, máskülönben higgadt arca most enyhén elszürkült volna. Egy pillanatra valódi érzelem villant fel a tökéletes úriember képe mögött. Ám olyan hirtelen tűnt el, ahogy megjelent, és Geddes egy újabb kifogástalan mosolyt vetett a halhatatlanra.

- Ha Thomas halott, hamarosan te is csatlakozol hozzá. Nem számít, túléled-e a Játékokat, Kollias fejét veszi a győztesnek.

- Tudod, néha még a rómaiak is megkegyelmeztek a győztes gladiátoroknak. Az ember elvárná, hogy a görögök kicsit több humanitást mutassanak, hiszen mindig is olyan büszkék voltatok az erkölcsi felsőbbrendűségetekre.

- Ez egy másik kor, és ti nem gladiátorok vagytok. A szabadságod elnyerése nem lehet alku tárgya. - Geddes összefonta a karját és fölényesen elmosolyodott. - Komolyan élvezni fogom, amíg véggignézem, ahogy elveszted a fejed. Bár kétlem, hogy elég lesz hozzá, hogy befogd végre a szád.

- Most sértegetni akarsz? - Methos szintén keresztbefonta a karját. Bár Geddes jelenléte lassan kezdte fárasztani, élvezte az önelégültség érzését, amit kettejük szópárbaja egyre csak szított benne. Az öreg halhatatlanban lakozó Lovas egyre éberebb lett, és igencsak kedvére való módon vetítette elé Geddes véres végzetét; melynek remélte szemtanúja lesz. Ez eszébe jutatta Kronost, és eltűnődött, hogy miért éppen két nap elteltével hozták őt ide ebbe az „amfiteátrumba”. Vajon a testvére, és a két MacLeod Geddes markában vannak? Lelke mélyén új félelem éledt, ami abban a pillanatban lerombolta a Lovas sóvárgását, mikor az érzés megszületett benne. Talán mégsem ez volt a legmegfelelőbb pillanat a vállveregetésre.
 „Vendéglátója” szemmel láthatóan észrevette hirtelen támadt zavarát, mert hagyta, hogy mosolya teljes fényében visszatérjen. Anthony Geddes újból a hófehér mosolyú, kristály-kék tekintetű, csillogó humorú tévésztár volt. Nekitámaszkodott az üvegfalnak, ami elválasztotta vendégétől, és hagyta, hogy a bekerített helyiséget bevilágító halvány, narancs-színű fény kiemelje a szemeit, fogait, és az ujján lévő gyűrűbe foglalt tökéletes zafírt, ami olyan remekül illett kék íriszének színéhez.

- Mit gondolsz, Methos, ki fog győzni? Felülkerekednek a Lovas-ösztöneid, és megölöd Duncan MacLeodot? Vagy hagyod, hogy ő öljön meg téged, hogy megmentsd az életét? De hiszen, a nagy Methos sohasem az önfeláldozásról volt híres, nem igaz? A MacLeod mellett töltött évek kioltották volna benned a régi túlélés utáni vágyat? És mi a helyzet közös barátunkkal, Kronosszal? Nem hiszem, hogy gyilkos ösztöneit bármi is visszatarthatná, de érdekes lesz végignézni, hogyan hat rá a jelenléted. Ha a körülmények nem túl megtévesztők, tényleg törődik veled. A kérdés már csak az, képes vagy-e megölni egy barátot, hogy megments egy másikat?

- Egyáltalán nem fogok harcolni. És azt hiszem, lebecsülöd Kronost és MacLeodot. Lehet, hogy gyűlölik egymást, és nem kétlem, hogy örömmel le is gyilkolnák egymást, de a te szórakoztatásodra nem fognak harcolni. És egy másik halhatatlan kedvéért sem fogják megtenni, akit még csak nem is ismernek, és akinek az a célja, hogy mi megöljük egymást, hogy ő végül a győztes fejét vehesse. A terved nem fog működni, ha nem harcolunk.

- Igaz. - Geddes hangja nyugodtan csengett, és ez aggasztotta Methost. Ha a Beavatkozók vezetője egy ászt rejtegetett az ingujjában, az öreg halhatatlan tudni akarta, mi az. Geddes észrevette másik férfi arcán tükröződő kíváncsisággal vegyes aggodalmat, és hangosan felnevetett.

- Mindent tudni akarsz, nem igaz? Nemsokára megtudod. - az órájára pillantott. - Ha a dolgok terv szerint mennek,, hamar, nagyon hamar...

- Azt hiszed, el tudod kapni Kronost és a többieket? - Methos szándékosan visszasétált az üveghez, amíg ő és ellensége már csak centiméterekre álltak egymástól. Geddes változatlanul mosolygott tovább, nyilvánvaló volt, hogy a legvégsőkig megbízik az áttetsző falban. Keresztbefonta karjait, teljes magasságában kihúzta magát, és mosolyogva elnéző pillantást vetett a rab halhatatlanra.

- Már el is kaptam őket. És hamarosan itt lesznek, veled együtt. Ezek után, azt hiszem, rájössz majd, hogy kész leszel megharcolni ezt a kis csatát. Tekintsd kötelességednek. A világ négy leghíresebb halhatatlanja összegyűlik, hogy megküzdjön egymással egy olyan helyen, melynek, még ha én magam állítom is, nincs párja a mai világban. Korlátlan anyagi és szellemi tőke, ez a modern Beavatkozók útja a jövőben. És nélküled, meg a barátaid nélkül, a lehetőségeink még korlátlanabbak. - a hatás kedvévért egy pillanatra elhallgatott, kék szemei gúnnyal és önelégültséggel teltek meg. - Nincs semmi mondanivalód, Methos? Hol maradnak a bátor megjegyzések, a hősies visszavágások? Hol maradnak a halhatatlan felsőbbrendűségről szóló elszánt kijelentések?

- Nem vesztegetem a szavam egy halott emberre. - Methos megemelte a kardját a kezében, és az üvegpajzsot méregette. Geddes, beszélgetésük kezdete óta első alkalommal, szemmel láthatóan elsápadt.

- Azt hiszem, összetéveszted a te sorsodat az enyémmel. Te leszel az, aki még ma meghal, én viszont egyre nagyobb és nagyobb dolgokat fogok véghezvinni.

- Gondolod? - Methos rámosolygott. Látszólag élénk, lágy mosolya mögött sokkal sötétebb érzelmek feszültek. - Majd meglátjuk.

- Hamarabb, mint hinnéd. - Geddes, láthatóan anélkül, hogy tudatában lett volna, néhány lépést hátralépett. Methos előrelépett, ám az üvegnek köszönhetően csak egyetlen lépést tehetett.

- Ahogy mondtam. Majd meglátjuk. - még egyszer megemelte a kardját. - Melyikünkre tennéd a pénzedet, TTony?

- Ez számomra nem szerencsejáték. Erre szükség van. - Geddes, annak ellenére, hogy az előbbi jelenet meggyőzte róla, hogy az üvegfal elég erős ahhoz, hogy megvédje, leplezetlen idegességgel figyelte a kardot. - Azt akarom, hogy eltűnj az utamból.

- Ezt már hallottam. Neked, és a barátodnak, Kolliasnak nyilvánvalóan nincs bátorságotok hozzá, hogy lejöjjetek ide, és ő maga hívjon ki engem. Általában elkerülöm a harcot, Tony, de őt most látni akarom. Kérdezd meg, ki mer-e állni szemtől szembe egy Lovassal. Kérdezd meg, össze meri-e mérni a kardját az Apokalipszis egy darabjával.

- Majd megkérdezed tőle te magad. Feltéve, ha túléled a Játékokat. - Geddes elmosolyodott. - Kollias nem bolond, Methos. Nem fogja kockára tenni a nyakát, ha pofonegyszerű módon négy hatalmas Serkentéshez juthat egyszerre. Ugyan miért kockáztatna? Az ő helyében te sem tennéd.

- Nem. - Methos visszagondolt a Serkentésekre, melyeket átélt, és a halhatatlanokra, akikkel az eltelt évek alatt megküzdött. Nemegyszer vette fejét olyan embernek, aki képtelen volt a védekezésre, de az annyira más volt. Nem törődött a többi halhatatlannal, akkoriban csak a Lovasok számítottak. Most azonban, amikor valaki más játszotta az ő régi játékait, egészen más szabályokhoz kellett alkalmazkodnia. - De ez nem jelenti azt, hogy hagyom, hogy megtegye. Nem fog ilyen könnyen győzni.

- Elfelejted, hogy megvannak a módszereink annak biztosítására, hogy részt vegyél a játékban - Geddes elégedetten keresztbefonta a karjait. - Talán tudni szeretnéd, mik ezek?? Gondolj csak egy szakállas alakra, és egy botra... egy pár műlábra... - Methos megpróbált közönyösnek tűnni, ám dühének egy része minden bizonnyal kiült az arcára, mert a halandó válaszként elmosolyodott. - És még ott üldögél két adum abban a cellában, ahonnan téged nemrég elhoztunk. Látod, mégis azt fogod tenni, amit én akarok, Methos. Te meg a barátaid harcolni fogtok egymással. Tudod, milyen erkölcsi normák szerint élnek a MacLeodok. Nem fogják hagyni, hogy ártatlan emberek haljanak meg miattuk, különösen akkor nem, ha az egyiküket Joe Dawsonnak hívják. Kronos küzdeni fog, ha kiállnak ellene, így egyedül te maradsz. Engem nem igazán érdekel, ha nem akarsz harcolni, én akkor is megkapom a csatámat, ha ott állsz az aréna közepén, akár egy darab fa. És Kollias megkapja élete legkülönlegesebb Serkentését. Biztosíthatlak róla, a tervem nagyon alaposan átgondolt. Nagyon alaposan. - összecsapta a tenyerét. - De már eleget álldogáltam itt, veled társalogva. Jobb dolgom is akad: először is üdvözölnöm kell a vendégeket, és fel kell készülnöm a harci játékra. Azután eljátszom a házigazdát a vörös szőnyeg végénél, és drága pezsgővel kínálom őket... - elvigyorodott. - Biztos vagyok bbenne, hogy megérted.

- Ó, teljes mértékben. - kurta álmosolyt villantottak egymásra. - Kérlek, ne hagyd, hogy feltartsalak.

- Nem fogom. - Methos csak tehetetlenül figyelte, ahogy Geddes sarkon fordul, és elindul az ajtó felé, ami úgy tűnt, kivezet az üveggel körülkerített nézőtérről. - A helyedben, én kényelemesen elüldögélnék egy kicsit, Methos. Aludj egyet. Lazíts. Higgy nekem, szükséged lesz rá. - kinyitotta az ajtót és visszanézett. - Az óra ketyeg.

- Dugulj el. - Methos figyelte, ahogy a halandó vidáman kisétál az ajtón, és eltűnik a mögötte nyíló szobában. Egy másodperc elteltével a narancs-színű fények kialudtak, és az öreg halhatatlanra teljes sötétség borult. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, semmi mást nem érzett, csak a kezében tartott fegyver súlyát, semmi mást nem látott, csak halvány tükörképét maga előtt, a lehetetlenül kemény üvegfalon. A rászegeződő sötét szemek nem hordozták a szökés reményét, nem kecsegtettek szabadulással, de ahogy rájuk pillantott, azok valamiféle egyre növekvő, néma haraggal bámultak vissza. Düh lobbant a mellkasában, és egy csalódott kiáltással mérges tükörképére sújtott kardjával. A fegyver ártalmatlanul pattant vissza üvegtestvéréről, és magán a falon még egy apró karcolás sem látszódott. Methos nekidőlt, vállait a hűvös, sima anyagnak támasztotta. Lassan lecsúszott az üvegfal mentén a mozaikkal kirakott kőpadlóra. Valahol a jobb oldalán ott állt Atlasz, meghajló vállain a Föld mozaikképével. Methos nem látta őt a sötétben, de tudta, hogy ott van. Felé pillantott, lelki szemeivel látta a megfeszülő izmokat, a görbe hátat. A fáradt isten elképzelhetetlen terheket cipelt. Saját börtönében üldögélve, saját terhei súlya alatt Methos nem hajlott túlságosan az együttérzésre. Ebben a pillanatban mégis pontosan tudta, hogyan érezheti magát Atlasz. A Föld súlya hirtelen semmiségnek tűnt. A fáradt és erőlködő Atlasznak fogalma sem volt róla, milyen szerencsés.

- Mi a terv? - Kristov, Deltos helyettese, lekuporodott főnöke mellé a hegytetőn, és lenézett az alattuk lévő négyesre. Paul a hegyoldalban futó hasadék felé mutatott, ami egy rég kiszáradt patakmeder maradványának tűnt.

- Ott egy sorban lemegyünk. Kis szerencsével elkaphatjuk őket, mielőtt rájönnének, hogy itt vagyunk. Én viszem a csoport egyik felét, maga pedig itt marad a másik felével. Ha bajba kerülnénk, utánunk jönnek.

- Azt hiszi, azok négyen gondot jelenthetnek? - kérdezte Kristov meglepetten, ám Deltos nem úgy tűnt, mint aki viccel.

- Hárman közülük halhatatlanok. Harcosok, több ezer év tapasztalatával a hátuk mögött. Igen, számítok rá, hogy gondjaink lesznek, de remélem, felülkerekedünk rajtuk. Nagyon figyeljen, mert ha odalent tényleg elszabadul a pokol, nem biztos, hogy képes leszek leadni a jelet. Ugye, nem kell emlékeztetnem rá, mit tesz Geddes, ha kudarcot vallunk?

- Nem. - Kristovra nem tettek túl nagy benyomást főnöke szavai. - Azt mondta, megöli magát és azt a használhatatlan, bosszantó Hero-t nevezi ki a helyére. Ne aggódjon. Elkapjuk őket.

- Úgy legyen. - sóhajtott fel Deltos. - Most már jobb lesz, ha elindulunk. Ossza két csoportra az embereket. Hero-t tartsa a maga csoportjában.

- Ő a maga beosztottja. - fintorgott Kristov. Deltos összevonta a szemöldökét.

- Talán igaza van. Oda kellene beosztanom, ahol szemmel tarthatom. Maga csak... figyeljen minket.

- Úgy lesz. - Kristov szalutált. - Sok szerencsét, uram.

- A szerencsének ehhez nincsen semmi köze. - Deltos a vállára vetette a puskát. - Most nincs. - az emberei lassan köré gyűltek, és ő figyelte, ahogy a rátermett Kristov két csoportra osztja őket. Louis Hero nem tűnt túl lelkesnek, amikor kiderült, hogy abba a csapatba kerül, amelyik egyenesen a dolgok sűrűjébe igyekszik. A férfi egyre csak a parancsnokot kerülgette, és szemmel láthatóan igyekezett kieszelni egy meggyőző kifogást arról, hogy neki miért is kellene inkább hátramaradnia. Deltos remélte, hogy kitalál valamit, ám, hogy így történt-e vagy sem, azt már nem tudhatta meg. Ez nem volt túl meglepő, Hero-ban ugyanis sohasem volt elegendő bátorság ahhoz, hogy hangot adjon kifogásainak.

- Az emberek készen állnak, uram. – jelentette Kristov. - További parancsok?

- Igen. Nem tüzelhetnek. Odalent van egy halandó is, és az utasítás úgy szól, hogy élve kell elfogni a többivel együtt. Aki a parancsom ellenére tüzet nyit, azt lelövöm. Ha van maguknál kés vagy más szúrófegyver, tartsák azokat is a helyükön. A halhatatlanokat csak ilyen fegyverekkel lehet megölni, és ha a három halhatatlan közül bármelyik meghal, akkor maguk is. Aki kardot, vagy kést használ, azt lelövöm. Van kérdés? - egy hang sem hallatszott a csapatoktól, és ő röviden bólintott. - Jó. Az én osztagom most elindul. A többiek itt várják az utasításokat Kristov úrtól. - Hero felé biccentett, aki nyilvánvaló aggodalommal indult el felé. - Indulás.

Jól kiképzett, összeszokott alakulatként mozogtak. Costas Reuben évekig tartó kemény kiképzése most meghozta gyümölcsét. Az odalent álldogáló alakok elmélyülten beszélgetettek, és vitatkoztak egymással, így nem is figyeltek fel a hegyoldalban feléjük tartó kis csapatra. Egészen addig, amíg Connor MacLeod el nem fordult, és meg nem pillantotta a kiszáradt patakmederben feléjük vonuló férfiak sorát.
 

- Megtámadtak minket! - kiáltott fel figyelmeztetően, ahogy előhúzta kardját, és a felbukkanó férfiak felé fordult, azzal a gyorsasággal, és eleganciával, ami olyannyira a részévé vált. Kronos, aki egészen felderült a harc ígéretétől, úgy tűnt már a Hegylakó figyelmeztetése előtt készen állt. Joe a három halhatatlan mellé lépett.

- Húzódj hátra, Joe. - Duncan szokása szerint máris ellenőrzése alá vonta a helyzetet. Dawson, bár fegyveretlen volt, így nem volt éppen a legjobb helyzetben, ha védekezésre kerül a sor, tiltakozott.

- Tudod, hogy én is tudok harcolni. Talán még jobban is, mint ti, ha figyelembe veszem, hogy kettőtök még alig épült fel a halálos sérülésből.

- Nálad van a fegyvered? - Duncan úgy döntött nem vesz tudomást a megjegyzésről, miszerint finoman szólva nincs ereje teljében. Joe habozott. Elhozta magával a fegyverét Görögországba, ám az a kocsiban lapult a csomagjai között, és neki fogalma sem volt róla, hogy jelenleg hol van. Megrázta a fejét.

- Akkor menj az útból. - Duncan hangja ellágyult. - Sajnálom, Joe, de egyikünk sem akarja, hogy megsérülj.

- Te csak a magad nevében beszélj. - a MacLeodok érkezését követően Kronos félretette korábbi, kétségkívül eléggé kiszámíthatatlan előzékenységét, és visszatért régi modorához. Duncan gyilkos arckifejezést vetett rá, ám a skót tekintete mit sem ért a Lovas szemeiben tükröződő barátságtalan pillantáshoz képest.

- Mellettünk harcolsz? - a hosszú hajú Hegylakó szájából nem is annyira kérdésként, inkább fenyegetésként hangzott el a mondat, és Kronos nem törte magát, hogy bármilyen választ is adjon rá. Ehelyett csak megsuhintotta újonnan visszaszerzett kardját, majd futólag letisztogatta a fegyvert.

- Ezt igennek veszem. - Duncan visszanézett Connorra, és a közeledő társaság felé intett. - Vezetsz minket?

- Erre most nincs idő, Duncan. - Connor tekintete Kronos felé villant, minta nem bízna a gonosz halhatatlanban. Talán attól tartott, hogy Kronos kihasználva egy ilyen összecsapást, beteljesíti régóta dédelgetett bosszúját. Duncan máris elhúzódott a Lovas mellől, biztos akart lenni benne, hogy nem harcolnak majd túl közel egymáshoz.
Joe, akinek a fejében soha meg sem fordult hasonló lehetőség, csak összevonta a szemöldökét. Úgy vette észre, túlságosan sok itt a belső ellentét, és túlságosan kevéssé összpontosítanak a jelenlegi helyzetre.
Egy ideje már Kronos sem emlegette Methos kiszabadítását, és láthatóan sokkal inkább a Duncannel való leszámolás volt most a célja. Connor iránt valamifajta különös, ki nem mondott tisztelettel viseltetett, ám egyáltalán nem úgy tűnt, mintha ellenére lenne, hogy őt is felbosszantsa.

Mire a közeledő halandók odaértek hozzájuk, kellemetlen gazemberből ismét régi, félelmetes önmagává változott. Duncan visszatartotta a Figyelőt, ezért Joe egy pillanatra szemügyre vehette a Lovast a csata közepén, és önkéntelenül is csodálta férfi vakmerőségét.
Valami oknál fogva, a támadó Beavatkozó őrök nem használták fegyvereiket, ehelyett puszta ököllel igyekeztek legyűrni a halhatatlanokat. Néhányuknál földről felkapott husángok voltak, mások puskáik tusát használták, de bárhol is voltak, Kronos is ott volt, és levágott végtagokat és fejeket hagyott maga után.

Mindkét MacLeod eldobta a fegyverét, hogy ellenfeleikkel azonos feltételekkel szálljanak szembe, de ennyi erővel simán meg is adhatták volna magukat. Ha Joe-nak hirtelen nem kellett volna védekeznie egy támadás ellen, minden bizonnyal a szemeit forgatta volna, és hangosan átkozza Duncan kiállhatatlan becsületességét. A skót számára ugyanis elképzelhetetlen volt, hogy karddal támadjon egy fegyvertelen halandóra - vagy halhatatlanra, ha éppen arról volt szó - ám ezzel az erkölcsös magatartásával saját elfogását kockáztatta. Kevésbé erkölcsösen, de nem kevésbé becsületesen, Connor megragadta az egyik puskát, és bunkósbotként forgatva egy pillanat alatt jó néhány ellenfelét elintézte a segítségével. Ám a Lovasok vezetőjével ellentétben semmiféle vadság vagy kegyetlenség nem tükröződött az arcán. Nem lelt élvezetet abban, amit csinált.

Kronos jól érezte magát. Akkor döbbent erre rá, amikor a jobb karján megvágta egyik nagydarab támadóját, pont a könyöke alatt. Ráadásul, képes volt megváltoztatni a penge irányát, időben ahhoz, hogy lefegyverezzen egy újabb támadót, aki egy másik szögből rontott rá. Az első áldozat vérzuhatag kíséretében a földre roskadt, a második pedig rázuhant, holtan. Kronos annyi időre se torpant meg, hogy levegőt vegyen, ugyanazzal a lendülettel mozdult tovább. A kard lecsapott, az ellenség elesett. A távoli suttogás bizonytalan visszhangjait, melyek egykor talán Peter Kerenskyhez tartozhattak, vörös ködpermet és felszálló porfelhő mosta el.

- Visszavonulás! - hallatszott Louis Hero rémült hangja az őrült csata forgatagában, ám Paul Deltos azonnal felülbírálta. Az emberek figyelmét túlságosan lekötötte a harc, hogy megtagadják feljebbvalóik parancsát, vagy netán engedelmeskedjenek neki. Így Hero csak zavartan összerázkódott, Deltos pedig megkönnyebbülten fellélegzett. Ha ilyen közel a lehetséges győzelemhez elhagynák a csatamezőt, Anthony Geddes kivégeztetné. Ugyanakkor szörnyű bizonyossággal azt is tudta, hogy ma valószínűleg mindenképpen meghal. Már csak másodpercek kérdése volt, hogy Kronos egyszerűen utat vágjon hozzá, így Deltos megpróbált jelezni a második csoportnak. Már átkozta magában korábbi döntését, mikor kettéosztotta erőit, de abban a pillanatban eszébe se jutott, hogy négy férfi, akik közül az egyik ráadásul fegyvertelen, képes kitartani harminc husángokkal és puskákkal felszerelt ember ellen. Úgy hitte, túlbiztosításnak tűnne, ha az összes emberét egyszerre vinné le a völgybe, ám most már lassan arra gondolt, hogy éppen ez okozza majd a vesztét.

Végül Hero volt az, aki a támadó Beavatkozók számára meghozta a győzelmet, bár az egész váratlanul és véletlenül történt. Miközben igyekezett elkerülni az összecsapást, nem messze a harc fő vonulatától, szembetalálta magát Joe-val. Hero, aki úgy érezte, hogy neki még ez a kis csata is túl sok lenne, megpróbált visszavonulni a nyitott és erőszakmentes térség felé. Connor látta őt, ám félreértette a somfordáló alak látványát, és azt hitte, hogy egy alattomos támadásra készül. Amikor Hero észrevette a felé tartó dühödt Hegylakót, kétségbeesett, és fejveszett kísérletet tett rá, hogy saját bőrét mentse: előkapta az övéből kis híján elfeledett revolverét, megpördült, majd egyenesen Joe-ra szegezte a fegyvert. Connor megtorpant.

- Tedd le a fegyvert. – lágy, gyengéd akcentusa sokkal erőteljesebbnek, vékony alakja pedig sokkal nagyobbnak és hatalmasabbnak tűnt, mint az lehetséges volt. Hero habozott, de tartva a következményektől, pisztolyát továbbra is halandó célpontjára szegezte. Dawson dermedten állt, és érezte, hogy pár férfi megragadja a karját. Botját kitépték a szorításából, és ő elvesztette szem elől azt.

- Ne gyere közelebb! – szólt Connor felé Hero, túlságosan megrémülve a különös halhatatlan kisfiús arcától és vén tekintetétől. - Ha megmozdulsz, megölöm.

- Nem, nem fogod megölni. - Connor hangja olyan magabiztosan, olyan ellentmondást nem tűrően csengett, hogy maga Hero is majdnem elhitte állítását. Keze egy pillanatra megremegett. Hogy pusztán a félelem tartotta az ujját a ravaszon, vagy az elszántság, nehogy az őt figyelő társai észrevegyék gyávaságát, Hero nem tudta. Csak annyit tudott, hogy el kell hitetnie Connorral a fenyegetését, és azután rá kell vennie a halk szavú halhatatlant, hogy teljesítse a parancsát.

- És tényleg feltennéd erre a fickó életét? - megmozdítva a fegyvert, Hero kis híján meghúzta a ravaszt, csak az utolsó pillanatban fogta vissza magát. Ha összevissza lövöldözne az üres levegőbe, az nem bizonyítaná elszántságát Connor vagy a többi Beavatkozó előtt, akik figyelték. Ráadásul Deltos valószínűleg lelőné őt érte. Connor habozott, és Hero erőt merített apró győzelméből.

- Dobd el a fegyvered. - remélte, hogy idegesen csengő hangja nem ássa túlságosan alá szavahihetőségét. Nem messze tőle Duncan is észrevette őt, látta Dawson szorult helyzetét, és elindult Hero irányába. Connor még mindig habozott, nem akarta önszántából feladni a küzdelmet. A csata azonban eldöntötte helyette a dolgot. A Kronos keltette káosz, és azok között, akik megpróbálták elkerülni a Lovas kardjának pengéje által osztogatott mocskos halált, Connort és Duncant hirtelen egyre többen vették körül. Túl sokan támadtak rájuk egyszerre, és együtt túl erősek és ügyesek voltak. Ahogy Hero Joe fejéhez szegezte a fegyverét, a két Hegylakó kimondatlan egyezségre jutott, és abbahagyták a küzdelmet. Pillanatok alatt legyűrték őket. Már csak egyedül Kronos harcolt, ám még ő sem szállhatott szembe egyszerre ilyen sok ellenféllel sikeresen. Míg vagy fél-tucat husánglóbáló támadóval verekedett, egy pár katona hátulról keményen megragadta, és kicsavarta a kardját a markából. Hamarosan ő is védtelenné vált. Deltos megkönnyebbülten fellélegzett.

- Vigyük őket innen. - a puskájára támaszkodott. A lassan enyhülő feszültség, amit a bukástól való félelem miatt érzett, éppúgy kimerítette, mint maga a csata. - Dawsont vigyétek a főhadiszállás börtönébe. Tudjátok, hogy a többieket hová kell vinnetek.

- Hé! - tiltakozott hangosan a skót, mikor halandó társukat elvonszolták mellőlük. Ám Duncan MacLeod hiába küzdött, csak egy kemény ütést kapott az állára. Az ütés erejétől fogvatartója karjaiba roskadt. Connor is dühödten próbált kiszabadulni, eredménytelenül.

- Hová visztek minket? - halk hangja felülemelkedett az őket körülvevő mormogáson, ám senki sem felelt neki. Ehelyett mindhármukat megkötözték, majd elindultak felfelé a meredek, lejtős hegyoldalon. - Mi akartok csinálni Dawsonnal?

- Fogd be. - Deltos túl fáradt volt hozzá, hogy a haragos halhatatlant hallgassa, ezért fenyegetően meglengette egyikük kardját, és csak remélni tudta, hogy a mozdulat elég meggyőző. - Hosszú séta lesz. Takarékoskodj az erőddel.

- Válaszokat akarunk. - hasított Connor meggyőző hangja a feszült levegőbe, és különös tekintete alaposan elbátortalanította a Beavatkozók biztonsági főnökét. - Mit akartok tőlünk?

- Majd megtudjátok. - Deltos nem tudta tovább állni a halhatatlan pillantását, félrenézett, és inkább embereire fordította a figyelmét. A Connor mellett álló Duncan még mindig a fejét rázta, hogy kitisztítsa a legutoljára kapott ütés kábító hatásától.

- Azt hiszem, ahhoz visznek minket, aki ennek az egésznek a hátterében áll. - tekintetével Kronost kereste. - Te tudsz valamit?

- Hát persze. - a Lovasok vezetője azonban nem kockáztatta meg, hogy további információt osszon meg velük. - Ez azt jelenti, hogy Methos még életben van, és minket most hozzá visznek.

- Fütyülök rá, mi lesz Methosszal. Azt akarom tudni, hová viszik Joe-t. - Duncan egyre hevesebben kívánta,, bárcsak ne fogta volna vissza kardját korábban, és visszaküldte volna Kronost az alvilágba, ahonnan nemrég megszökött. Ingerültsége csak fokozódott, ahogy az öregebb halhatatlan higgadtan rámosolygott.

- Úgy tudtam, most Dawsont is gyűlölöd. Hiányzik belőled a hit ereje, Hegylakó.

- Egyetlenegy dologban hiszek, és azt sohasem fogom szem elől téveszteni. - meredt vad tekintettel az alacsoonyabb halhatatlanra, és mindennél jobban kívánta, bárcsak szabadok lennének a kezei. Duncan megpróbálta megfélemlíteni fogolytársát. Sikertelenül. - Egyszer már megöltelek, és újból meg fogom tenni.

- Igazán? - egy lökés az egyik Beavatkozó őrtől arra kényszerítette Kronost, hogy tovább masírozzon. Máskülönben, Connor meg volt róla győződve, a Lovas és a Hegylakó az éjszaka hátralévő részében farkasszemet néztek volna egymással. - Ez esetben még fejlesztened kell a technikádat. Legközelebb inkább akkor fenyegetőzz, ha majd nem leszel megkötözve.

- Ez nem fenyegetés, Kronos. Ha a kezembe kapom a kardom, te halott ember vagy.

- Tényleg? - ahogy a kiválasztott csapat továbbindult, Kronos még csak nem is nézett Duncan MacLeodra. - Nos, nem mondhatnám, hogy ez volt életem legrövidebb fegyverszünete, de majdnem. - saját sötét, ördögi gondolataiba merülve elvigyorodott magában. - És ezzel nem panaszkodni akarok.

Methos valamiféle kaparászó hangra ébredt, és az érzésre, mely arra figyelmeztette, hogy halhatatlan társasága akadt. Felállt, egyik kezével a kard után nyúlt, ami ott feküdt az ölében.

- Vigyázz, hová szegezed azt a dolgot. - Duncan MacLeod hangja, mely valószínűleg a legkellemesebb hang volt, amit valaha is hallott az életében (vagy legalábbis az elmúlt ezer évben), teljesen meglepte az öreg halhatatlant. Tátott szájjal bámult a mozgó árnyakra, képtelen volt kivenni azt a helyet, ahol az ajtónak kellett lennie.

- Mac? - lépett előre pár lépést, kétségbeesetten erőltetve szemeit. - Ki van ott veled?

- Szépen vagyunk - bukkant fel a sötétségből Kronos, mint valami pokol mélyéről előosonó démon, és türelmetlen kézzel lökte arrébb a még mindig fenyegetően meredező kardot. -, ha már engem sem ismersz meg, legkedvesebb testvérem...

- Nem rád gondoltam. - Methos egy pillanatra megszorította testvére kezét, majd visszafordult és az árnyékok felé pillantott. - Te vagy az, Connor?

- Igen. - lépett elő a sötétségből az idősebb Hegylakó. Ugyanaz a titokzatosság lengte körül, mint Kronost, kivéve a fenyegetést a tekintetében. Connor is képes volt rá, hogy ugyanolyan veszélyesnek tűnjön, mint a Lovasok vezetője, de ez most csupán színtiszta véletlen volt. Kevés szelídebb ember akadt nála.

Methos rámosolygott a fiatal arcú halhatatlanra, aki egy tartózkodó fél-mosollyal viszonozta a gesztust. Sok idő eltelt már azóta, hogy utoljára találkozott Connorral, ám úgy tűnt, a férfi semmit sem változott. Arcán, mely még mindig annak a fiatalembernek a vonásait viselte, mint Első Halálakor, csupán a benyomások és a tapasztalat hagytak nyomot, az idő nem.

- Hello, Methos. - nem hangzott túlságosan örömtelinek, de Methos nem is számított másra. Tudta, mit gondol most róla Duncan, és gyanította, hogy Connor is hasonlóképpen érez. A két skótot talán nem kötötte össze vérségi kötelék, de éppúgy rokonok voltak, ahogyan Methos és Kronos testvérek. A két felföldiben sok volt a közös, és ebbe az ellenségeik is beletartoztak.

- Örülök, hogy látlak. - Methos komolyan gondolta, amit mondott, bár az adott körülmények között annak örült volna a legjobban, ha egyiküket se látta volna. Duncan ironikusan elmosolyodott.

- Ezt nem kétlem. Most, hogy már láttál minket, talán elmagyarázhatnád, miért vagyunk itt.

- Hát nem tudjátok? - Methos meglepetten nézett Kronosra. - Nem mondtad el nekik?

- Nem. Nem kértek elég kedvesen. - a fiatalabb halhatatlan figyelmét már új környezete kötötte le. - Tudsz valamit Kolliasról?

- Semmit. Nem is láttam. Geddes nemrég itt volt, de senki mást nem láttam.

- És ki az ördög az a Geddes? - Duncan hangja türelmetlenül csengett, a dolgok alakulása egyáltalán nem javított a közérzetén. - És Kollias? Halhatatlanokról van szó, vagy valami másról?

- Hát ti semmit sem tudtok? - Methos kiábrándultsága szinte komikus volt. - Mit csináltatok mostanáig? Városnézésen voltatok?

- Mit mondtál?! – lassan Duncan saját csalódottsága is felszínre tört, és ezzel egyenes arányban emelkedett a hangja. - Két napja sincs, hogy megérkeztem az országba, de eddig minden időmet azzal töltöttem, hogy körbe-körbe mászkáltam, és próbáltalak megtalálni titeket. Harcolni jöttem ide, hogy alaposan elverjelek, amiért olyan kibírhatatlan hülye vagy, és utána a fejedet vegyem. Nem számítottam rá, hogy egy csapat fegyveres alak elrabol a hegyekben. - egyik nagy, erős kezével megragadta az öreg halhatatlan nyakát. - Mi köze van ennek az egésznek hozzád?

- Persze, ez mind az én hibám. – megpróbálta kiszabadítani magát a másik férfi szorításából, de sikertelenül, így Methos dühében csak a szemeit forgatta. - Ez épp annyira szól rólad, mint rólam, MacLeod. Valaki rájött, hogy milyen lehetetlen egy hős vagy, és úgy döntött, hogy talál egy kellemes módot, amivel egy csapásra mindannyiunktól megszabadul. Te, én, Kronos és Connor. – felsóhajtott és megrázta a fejét. – De mi értelme ennek? Fogalmam sincs, miért töröm magam, hogy elmagyarázzam neked. Elég az hozzá, hogy ahogyan most érzünk egymás iránt, nem segít benne, hogy véget vessen az ügyüknek.

- Azért hoztak ide minket, hogy egymással harcoljunk? - Connor úgy nézett körbe, mintha a sötétség ellenére belátná az egész helyiséget. – Odakint emberek vannak, akik minket figyelnek?

- Ezek a falak üvegből vannak. Ha elég közel mész hozzájuk, láthatod. Hogy hány néző van kint, azt nem tudom, de azért jöttek, hogy lássanak minket harcolni. Ez lenne a legnagyobb látványosság a halhatatlanok történelmében: a Lovasok a Hegylakók ellen.

- A jó és a gonosz harca. – Duncan arcán úgy tűnt, mintha egy ilyen összecsapás gondolata felkeltetné az érdeklődését. Methos csak egy lesújtó pillantást vetett rá.

- Ha akarod, felőlem. De ez nem vicc, MacLeod. Akármelyikünk győz is, lefejezésnek néz elébe egy Richard Kollias nevezetű férfi jóvoltából. Annyit tudok róla, hogy görög, és a Thanatos nevet is használja.

- Thanatos? - nézett fel Connor élesen, mire rokona meglepett pillantást vetett rá.

- Ismered?

- Azt hiszem. - az idősebb Hegylakó összevont szemöldökkel járkálni kezdett. - Régen volt. Talán száz éve, vagy még régebben. Egy csapat bajkeverő vezére volt, és az a szóbeszéd járta, hogy ő a legöregebb halhatatlan. Legalábbis ezt állította magáról. Azt már tudjuk, hogy hazudott, mindenesetre akkor is elég öreg. Legalább háromezer éves. - szemei összeszűkültek, ahogy Methost méregette. - Elég idős ahhoz, hogy tényleg ő legyen a legöregebb, ha veled történik valami.

- Nem tervezem, hogy a közeljövőben lemondok erről a címemről. - Methos elkapta a tekintetét a lenyűgöző helyiség üvegfaláról. - Bár szerintem, ez nem ilyen egyszerű.

- Ha találtak valamilyen módot, hogy téged rávegyenek a harcra, akkor megemelem előttük a kalapom. – maró gúny színezte Kronos hangját. - Nem mintha lenne kalapom…

- Náluk van Joe. - Duncan a fal felé fordította a figyelmét, végigsimított rajta a kezével. - Gondolom, ez az ő biztosítékuk, hogy harcolni fogunk, igaz?

- Igen. - Methos előrelépett, egyik kezét Duncan vállára tette. - Most mi lesz, MacLeod?

- Mit gondolsz? - a Hegylakó kerülte a tekintetét és Methos felsóhajtott. Fáradtan tűnt, gondolta MacLeod, és ez egyáltalán nem volt meglepő. Az elmúlt néhány nap feltehetően nem volt könnyű számára. - Nézd, Methos, engem nem érdekel, hogy milyen okból hoztad vissza Kronost az életbe vagy, hogy hogyan képzelted, hogy titokban tarthatod. Azt sem akarom tudni, hogy hogyan rángattad bele Joe-t. De van valami, amit képtelen vagyok megérteni, amire nem tudtam rájönni: kinek az oldalán állsz te ebben az egészben? Nem tudom, hogy bízhatok-e benned, vagy hogy egyáltalán akarok-e még bízni benned. Nem tudom, mennyi van benned abból a Methosból, akit megismertem, és akivel az elmúlt években együtt dolgoztam. Azt sem tudom, hogy az a Methos létezett-e valaha egyáltalán. Láttalak vele, emlékszel? Láttam, ahogy egy pillanat alatt átváltoztál, amikor felbukkant, nem számított, hogy élt vagy meghalt, vagy valahol a másvilágon kóborolt, mindannyiunkat az őrületbe kergetett. Mellette olyasvalaki válik belőled, akit nem igazán kedvelek, és én egyszerűen nem tudok együtt élni ezzel a bizonytalansággal. Úgyhogy lehet, hogy azért fogok harcolni veled, hogy megmentsem Joe életét, de lehet, hogy azért állok ki ellened, mert le akarlak győzni... Tényleg nem tudom, van-e más lehetőség...

- És, ha most kijutnánk innen, és megbizonyosodnánk róla, hogy Joe biztonságban van? Akkor is harcolnál velem?

- Megígéred, hogy hátat fordítasz Kronosznak és feladod ezt a bolond vértestvér-hűséget, ami kettőtök között van? Őszintén megígéred, hogy engem választasz helyette, örökre?

- Túl sokat kérsz, MacLeod. Túl sokat.

- Akkor te is túl sokat kérsz tőlem, amikor azt akarod, hogy döntsek.

- Azt hittem barátok vagyunk. – Methos hangja tompán csengett, ám Duncané még tompább volt.

- Én is. Te voltál az, aki mindezt megváltoztatta, a titkaival, és az ütődött viselkedésével. Csak magadat hibáztathatod.

- Ahogyan te is. Hogy mehettem volna el hozzád? Hogyan mondhattam volna el neked az igazságot? Egy szemernyi esélyt se adtál volna Kronosnak. Ezt már bebizonyítottad azzal az elvakult viselkedéseddel, ahogyan eddig is cselekedtél. Képes voltál faképnél hagyni minket Joe-val, miközben úton-útfélen azt hangoztattad, hogy cserbenhagytunk, és valamiféle szörnyeteggé váltunk, akik elpusztítják a világot, és ártatlanokat gyilkolnak.

- Jól hangzik. – szólalt meg Kronos nem messze tőlük. Methos csak rámeredt, de MacLeod, mindenki döbbenetére, nevetni kezdett.

- Nézz ránk. Nézz csak meg minket. Négy patkány azon vitatkozik egy csapdában, hogy melyikük szolgált rá leginkább a halálra. A fél világon keresztülrángattam Connort, hogy segítsen megölni a legjobb barátomat. És a legrosszabb az, hogy elég rohadtul festene, ha pont valami halhatatlan... akivel ráadásul még soha nem is találkoztam... lenne az, aki rákényszerítene, hogy megtegyem.

- Mit is mondhatnék, MacLeod úr. A híre megelőzte. – ahogy Anthony Geddes hangja betöltötte a helyiséget, a narancs-színű fény kivilágosodott, és a terem világossággal telt meg. Methos újból látta az aréna fenséges pompáját, és tekintete a mozaikkal kirakott padló pazar részleteire vándorolt. Úgy látta, mintha Afrodité csábítóan rákacsintana, bár Zeusz arckifejezése nem volt túlzottan szívélyes.

Kronos a hang hallatán elmosolyodott. Az üvegfal által keltett visszhang ellenére pontosan tudta, honnan jön. Még mielőtt a Beavatkozók vezetőjének mosolygó arca láthatóvá vált volna a túloldalon, ő egyenesen a kérdéses falhoz sétált. Kék tekintet fúródott kék szempárba.

- Üdvözöllek újból, Anthony. - a Lovas szinte elégedettnek tűnt, hogy megint láthatja régi ismerősét. - Örülök, hogy találkoztunk.

- Micsoda megkönnyebbülés, hogy látlak. Már kezdtem azt hinni, hogy örökre elkerülsz minket.

- Kicsoda? Én? - Kronos megrázta a fejét. – Ugyan. Azon vagyok, hogy a kedvedre tegyek. Mindig is örömmel haltam meg másvalaki szórakoztatására. Azt hittem, tudod.

- Ezt örömmel hallom. - úgy tűnt, Geddes valaki másra figyel, akit a többiek arénából nem láthattak. - Van itt néhány ember, akik eljöttek, hogy lássák a műsort, ezért leköteleznétek, ha jó előadást nyújtanátok. Minél előbb, annál jobb.

- Nem fogunk a szórakoztatásotokra harcolni. - Duncan tudta, hogy tekintve a körülményeket, ezek igencsak üres szavak, és talán Joe jelenlegi helyzete miatt jobb lett volna, ha visszanyeli őket. Mégis, úgy érezte, mondania kell valamit, nem állhat ott, mint valami tehetetlen báb. Geddes csak nevetett.

- Ugyebár Duncan MacLeodhoz van szerencsém? Sajnálom, hogy eddig nem nyílt alkalmunk megismerkedni, de azt hiszem, most már késő bánat. Bár abban a kétes megtiszteltetésben már volt részem, hogy néhány barátoddal találkozhattam, ezért lehet, hogy jobb, ha nem kötök alaposabb ismeretséget még veled is. Tapasztalatom szerint, a halhatatlanok általában kifejezetten kiállhatatlan társaság Beképzeltek. Önteltek.

- Kétségtelenül. - Connor zavarba ejtő tekintettel méregette a Beavatkozók vezetőjét. – Egy karddal kell harcolnunk négyünknek, vagy kapunk valamiféle fegyvert?

- Nézz a hátad mögé. - biccentett Geddes. A három fegyvertelen halhatatlan megfordult, és észrevették, hogy kardjaik ott hevernek egy kupacban, a padlón. Nyilván egy őr hajította be őket, akit nem vettek észre. Kronos ért először a rakáshoz, és mielőtt felkapta volna a saját kardját, odalökte Connornak az övét. Duncan fegyverét otthagyta, ahol volt, így a Hegylakónak magának kellett azt elvennie. Még mindig erősen érezhető volt a levegőben a kettejük közti ellentét. Ahogyan Connor és Methos, Geddes is látta ezt, és elmosolyodott.

- Ti még nem ástátok el a csatabárdot? – vigyorodott el szélesen, kék szemeiben humor villant. Bár nagyon idegesítő volt, Duncan fejében végigfutott a gondolat, hogy foglyul-ejtőjüket milyen rendkívüli módon könnyű lehet megkedvelni. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a ragadós mosolyt.

- Mire számítottál? Hogy elválaszthatatlanok leszünk?

- Reméltem, hogy ti ketten megpróbáljátok ízekre szedni egymást. Úgy tűnik, nem fogok csalódni. – összefonta a karjait, mosolya minden egyes pillanattal önelégültebbé vált. - Kezdjétek, amikor csak gondoljátok.

- Hol van Joe? - követelte Methos tőle szokatlan hévvel, ám nem kapott választ. Ehelyett Geddes csak ránézett, szája sarkában nyájas mosoly játszott. Felemelte az egyik kezét, csettintett egyet az ujjaival, mire a nézőteret beborító fény elhalványult. Már csak az aréna volt megvilágítva. A négy halhatatlant körülvevő lélegzetelállító színház üvegfalai kirekesztették a valóságos világot. Connor bizonytalanul felemelte a kardját, nem igazán tudta, mit tegyen. Se Duncan, se Methos nem hajlott rá, hogy megtegye az első lépést, és a foglyok csoportja mozdulatlan maradt. A hátborzongató megvilágítás egy mozdulatlan, megdermedt világ képét idézte. Methos már-már kényelmetlenül érezte magát.

- Szóval, túlesünk végre rajta, vagy csak egész nap itt állunk és beszélünk róla? - ha Kronosra gyakoroltak is valamilyen hatást a körülmények, nem mutatta ki. Ugyanolyan nyugodt volt, mint mindig és szemmel láthatóan égett a vágytól, hogy harcolni kezdjen. Pár gyengéd mozdulattal megsuhintotta a kardját. – Válasszunk ellenfelet, vagy maradjunk az egyértelműnél?

- Az biztos, hogy én nem fogok egy oldalra állni veled. - Duncan nem csapott vissza kardjával, de észrevehetően közelebb lépett. Kronos gunyoros csalódottságot színlelt.

- Ó. És én még reménykedtem...

- Fogd be, Kronos. - Methos egy mély lélegzetet vett, erőtlenül és közönyösen markolta kardját. - Nekem nem pont ez az elképzelésem a szórakozásról.

- Szamárság. Én még fizetnék is érte, hogy végignézhessem amint megölöm Duncan MacLeodot. - Kronos egy meglepően barátságos, élénk mosolyt vetett a szóban forgó halhatatlanra. Szemei ez alkalommal nem csillogtak úgy a csata örömétől, mint máskor. A Hegylakó hasonlóképp viszonozta a mosolyt, bár nem szólt egy szót sem.

- Nem fogsz megölni. – a skót kardja hegyével megkocogtatta a másik halhatatlan kardjának markolatát, elég közel hozzá, hogy kis híján megvágja a fémmarkolatra kulcsolódó ujjakat.

- Ez már kezd unalmassá válni, MacLeod. – Kronos, annak ellenére, hogy a penge közel volt a kezéhez, nem hátrált el. - Úgy tűnik, arra kárhoztattunk, hogy örökké csatában találkozunk, de végül mindig félbehagyjuk kettőnk ügyét.

- Legutoljára csak azért hagytalak életben, mert képtelen lettem volna rá, hogy hidegvérrel megöljelek.

- Azért hagytál életben, mert én is ugyanezt tettem veled. A fejedet vehettem volna.

- Ha megtetted volna, Connor megölt volna.

- Nem! - Kronos felemelte a kardját, a fegyver a levegőben MacLeod pengéjének feszült, akár egy már javában zajló küzdelem állóképe. - Azért nem öltelek meg, mert ha megteszem, nem lett volna szükség erre a helyre, és ezeknek az embereknek nem lett volna okuk rá, hogy életben tartsák Methost. Ha téged megöltelek volna, őt is megöltem volna.

- Egészen meghatódtam. – szólalt meg Methos csípősen, ám tekintete merőben mást sugallt. Ő talán még a többieknél is jobban megértette, milyen nehéz lehetett Kronos számára, hogy visszafogja a gyilkos csapást. Kronos vállat vont.

- Egy pillanatra én is. Könyörületből. De még egyszer nem fog megtörténni. – végigcsúsztatta a kardját MacLeod fegyverének pengéje mentén, melynek eredményeképpen groteszk zenei aláfestésként fémes, karcos hang csendült fel. Valahonnan, a jobboldalról tompa taps hallatszott.

- Kezdjétek. - Kronos nem ismerte fel a görög akcentussal beszélő alak hangját, nem tudta, honnan jön, vagy ki beszél, ám ez most a legkevésbé sem érdekelte. Megértette a szavak mögött rejlő jelentést, és az indulatot, ami kiváltotta. Egy ravasz mosollyal, mely semmit nem árult el valódi érzéseiből, visszanézett Methosra.

- Készen állsz, testvér?

- Készen? Mire? – lelki szemei előtt Methos egyre csak a millió rémálmot látta, melyek azóta üldözték, hogy megtudta, akaratos testvére visszatért a halálból. Az álmokat, amik Duncan és Kronos harcáról, és egyik közeli barátja haláláról szóltak. Most kénytelen lesz végignézni ezt a csatát, és a végső kimenetelének is részese lesz.

- Én készen állok. - Connor, akinek indítékai és érzései tulajdonképpen minden szempontból meghatározhatatlanok voltak, Methos felé mutatott a kardjával. - Connor MacLeod vagyok, a MacLeod klánból. Kihívlak téged.

- Mindig az illő módon. - Methos barátja rokonának fegyverét méregette. – Legyen hát. Methos vagyok... - tekintete találkozott Kronos pillantásával. -... az Apokalipszis Lovasa. Elfoggadom a kihívásod.

- Én pedig Duncan MacLeod vagyok, a MacLeod klánból. - Duncan, aki több ezer kilométert utazott ennek az összecsapásnak a kedvéért, most rádöbbent, hogy egyáltalán nem is akarja. - Mindkettőtöket kihívlak.

- Győzzön a jobbik. - Kronos figyelmeztetés nélkül felé vágott, és majdnem kiütötte Duncan fegyverét a kezéből. – És ahogyan a dolgok most állnak, hamarosan győzni is fog.

- Sajnálom. - Duncan úgy döntött, nem vesz tudomást róla, és Methos alakját kereste szilárd, sokatmondó tekintetével. Az öreg halhatatlannak címezte szavait. – Azt mondtam, meg akarlak ölni, de amikor eljön az idő...

- Felejtsd el. – Methos Connorra szegezte tekintetét, és nem viszonozta Duncan pillantását. - Joe-ért tesszük.

- Én nem. – vágta rá Kronos villogó szemekkel. - Én magamért teszem.

- Ebben az esetben – mondta neki MacLeod, miközben hirtelen támadássorozatát fémpengék csattanása akasztotta meg. -, én is. – oldalán Connor csak egy pillanatig figyelte, ahogy a harc elkezdődött, majd arrébbhúzódott.

- Még csak nem is ismerem Joe Dawsont, - jelentette ki. - Tényleg megéri meghalni érte?

- Sosem hittem senkiben és semmiben, ami megérné. – Methos egykori barátjára szegezte kardját, és azon tűnődött, hogy vajon miért érez egyre egy fokozódó izgalmat a mellkasában. Lábai előtt Árész izmos alakja saját kardját emelte. Szinte érezte, ahogy az ősi isten legendás, harcias ereje most keresztüláramlik rajta. Ajkain Kronos mosolyának árnyéka suhant át.

- Utolsó esély. – Connor, ha vonakodva is, de felkészült a küzdelemre, és már nem a Lovasok vezetőjével harcoló rokonára figyelt. Methos egy kemény mosolyt villantott rá, átható tekintetében fény gyúlt.

- Ez nem az esélyekről szól. Hanem a látványosságról.

- És a stílusról. – mosolyodott el Connor azzal a meglepően kisfiús mosolyával. – Ezt megértem.

- Jó. - Methos megsuhintotta a karját, és egyetlen fürge, megszokott mozdulattal felmérte a terepet és a férfit. - Akkor kezdődjék a műsor.

- Ez nem úgy megy, ahogy vártam. – sétált vissza a kedvenc, kék árnyalatában pompázó, selyemmel borított székek közé Anthony Geddes, és szemügyre vette az üvegfallal elválasztott nézőteret. Körülbelül 30 ember volt ott, legtöbbjük a hasonlóképp hivalkodó bútordarabokon foglalt helyet. A lengén öltözött felszolgálólányok szőlővel megrakott tálakkal jártak körbe a vendégek között. Mindenütt gazdagság és bőség tükröződött, mintha a hatalmas mozaikteremben folyó csata nemesi származású vendégek számára rendezett mulatság lett volna az ókori Görögországban. Egy fehér selyembe öltözött lány vérvörös pezsgőt töltött Geddes színarany serlegébe, majd Kollias felé fordult, hogy neki is töltsön. Egyedül a halhatatlan nem ült a vendégek közül. Ott állt Geddes széke mögött, nyugtalan, űzött arckifejezéssel.

- Biztos, hogy nem tudnak kiszabadulni onnan? – elhessegette a felszolgálót, mielőtt az teletölthette volna csontszáraz serlegét. Geddes felvonta az egyik szemöldökét. Egészen mostanáig Kollias tűnt a magabiztosnak, a rettenthetetlen álarcát viselve beijedt társai előtt. Most viszont idegesnek tűnt.

- Egészen biztos. – belekortyolt a pezsgőjébe, és azon tűnődött, hogy hová tűnt az a helyi lány, aki kekszet szolgált fel kecskesajttal. Valószínűleg ott van a galéria végénél, James O'Reilly-val, akinek valahogy sikerült az ennivaló nagy részét ott tartania. O'Reilly hatalmas termetű alak volt, óriási étvággyal, és olyan embernek tűnt, akit a legközelebbi étkezésen kívül semmi más nem érdekel. Az Ausztrál Figyelők Tanácsában az egyik legmagasabb pozíciót töltötte be, és a kilencvenes években még magának James Hortonnak volt a szövetségese, később pedig valahogy sikerült elkerülnie, hogy leleplezzék, amikor a Horton szimpatizánsok körében tisztogatást végeztek. Geddes abban a reményben hívta meg, hogy talán a Beavatkozók szolgálatába állítja rendkívüli intelligenciáját, ám eddig csupán a felszolgálólányok tálcáinak feltöltésére fordított egy kisebb vagyont.

- De ez csak üveg. - sétált előre Kollias, és ujjaival megkopogtatta azt. – Mégsem érzem a jelenlétüket. Mért?

- Nyilvánvalóan egy érdekes mellékhatás. Az üveget ólommal erősítették meg. Még gyémánttal se lenne könnyű átvágni. És egy pár férfi, egyszerű fémkardokkal akkor se lenne képes rá, ha két hétig próbálkozhatnának. Áthatolhatatlan.

- Jó. - Kollias habozott, az ígéret ellenére szemmel láthatóan nem szívesen fordított hátat a falnak. Azután végül elkezdett fel-alá járkálni. Úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli a csata kimenetele, és még csak fel sem nézett, hogy lássa, négyük közül ki áll jobban. Geddes rábámult, azt kívánta, bárcsak elmenne és valaki más előtt mászkálna, ha már nem akarja a műsort nézni.
 

- Nem úgy megy, ahogy számítottuk. – bámult maga elé a földre, ahogy járkált, szemmel láthatóan nyugtalanította valami. - Egyáltalán nem az történik, amit akartunk.

- Nem mondhatnám, hogy érdekelnek a technikai részletek. - Odabent MacLeod megbotlott, bal lába váratlanul kicsúszott alóla. Kronos abban a pillanatban majdnem lefegyverezte, és valaki izgatottan felkiáltott. Geddes elgondolkozott, hogy vajon O'Reilly volt-e az, mert ez azt jelentené, hogy a nagydarab ember elszakította tekintetét a tálcán sorakozó ételektől. A nézőtéren a hangulat messze volt attól, amit várt. MacLeod visszanyerte az egyensúlyát és Kronos elszalasztotta a lehetőségét. A harc folytatódott.

- Pedig kellene, mert fontosak. - Kollias abbahagyta a járkálást. – Nem úgy tűnik, mintha szándékukban állna harcolni. Mi történt? Magának biztosítania kellett volna, hogy gyűlöljék egymást.

- Számít ez? Harcolnak, nem igaz? - Geddes összevonta a szemöldökét. – Legalábbis azt hiszem. Nem igazán látom...

- Még hogy harcolnak! Maga káoszt ígért nekem, Geddes. Azt ígérte, gyűlölni fogják egymást, és alig lehet majd visszatartani őket, hogy megöljék egymást. Amíg maga meg nem említette előttük a Figyelő barátjukat, mást sem csináltak, csak beszélgettek. Ez így nem jó. Még mindig meggondolhatják magukat és szövetkezhetnek.

- És kockáztatják, hogy a barátjuk meghal? Kétlem. És ha igen, akkor mi van? Abból az arénából nem tudnak kijutni, hacsak én el nem fordítom a kulcsot a zárban. Egy zár, egy ajtó, egy kulcs. És az a kulcs nálam van. – ütögette meg a zsebét egy jelentőségteljes mozdulattal, azután röviden, bosszúsan felsóhajtott, és előrehajolt, hogy rávegye Kolliast, lépjen el végre az útból.

- Nekem akkor sem tetszik. Túl...

- Túl szép, hogy igaz legyen? - Geddes egyszerűen nem értette, miért nem lelkesedik a férfi. – Nézze, maga akar lenni az Utolsó. Ezt megértem. A végtelen hatalom és tudás olyan eszköz, melyért bárki ölni tudna. Én is azt akarom, hogy maga legyen az Utolsó. A Beavatkozók is azt akarják, hogy maga legyen az Utolsó. Vagy legalábbis így lesz, ha majd még teljesebb hatalmat gyakorlok fölöttük. Mi az egyetlen nagy akadálya ennek a tervnek?

- Duncan MacLeod. - Kollias nem nézett fel a padlóról. – Ő és a barátai, akik egyfolytában járják a világot, és jót cselekszenek.

- Pontosan. Itt és most egyszerre intézhetjük el Duncan MacLeodot és legközelebbi szövetségesét. Ráadásul látni fogja a két létező legnagyobb riválisának végzetét, akik a legöregebb halhatatlan címét veszélyeztethetik. Két hatalmas Serkentés. Eddig minden teljesült, amit magának ígértem. Duncan és Connor MacLeod már nem tudják megállítani, hogy elérje céljait. Methos és Kronos hamarosan ezüsttálcán nyújtják át a fejüket magának. Mit akar még? Mi a baja? Minden terv szerint megy.

- Talán. - Kollias önkéntelenül is megrázta a fejét. – De nem vagyok róla meggyőződve. Biztos vagyok benne, hogy valami még hiányzik. Valamiről elfeledkeztünk.

- Miről? Akik tudják, hogy itt vagyunk, maguk is ezt a csatát nézik, hogy lássák, mi lesz a vége. Dőljön hátra és élvezze. Egy ilyen esemény csak egyszer jön el az életben.

- Akkor miért vannak ilyen kevesen a nézők? Már hónapok óta ezzel büszkélkedik. Azt mondja, hogy a Beavatkozók minden fontosabb alakja eljön, és minden Figyelő itt lesz, akik valaha is a Horton testvéreket követték. Azt mondja, mindenki tud a halhatatlanokról, és mindenki látni akarja ezt a csatát. Akkor hol vannak? Miért ül itt alig 30 ember, akiket jobban érdekel a pezsgője, meg a felszolgálólányok, mint a kibontakozó harc?
 

Kollias, amióta a küzdelem elkezdődött, első ízben fordult az aréna felé. A párbaj látványos volt, ezt ő sem tagadhatta. A harc pontosan úgy tombolt, ahogyan elképzelte.

- Maga aztán tudja, hogyan szórakoztassa az embereket.

- Természetesen. – mosolyodott el Geddes szárazon, láthatóan éppen annyira lenyűgözte az előadás, mint magát Kolliast. – Éppen emiatt nem értem az aggodalmait. Dawson már nem jelenthet gondolt, és meghal, mielőtt maga a túlélő fejét veszi. Ahogyan Thane és Reuben is, akik csak azért vannak még életben, mert azt gondoltam, értékesek lehetnek, ha az embereim kudarcot vallanak Dawson elfogásánál. Nincs ok az aggodalomra.

- Talán. - Kollias visszafordult az üvegpajzs felé, rápillantott, ám ez alkalommal nem látta a mögötte folyó harcot. Valami eszébe jutott, és ez épp elég volt hozzá, hogy lerombolja kezdeti lelkesedését. – Mi történik az első Serkentéskor? Ezt az üveget tesztelte kardok és nyers erő ellen, és minden más ellen, ami az eszébe jutott. De tesztelte, kiáll-e egy Serkentést? Egyetlen villámcsapás, Geddes, és ez az egész szétrobbanhat. Mi lesz akkor magával, velem meg a közönségével? Kronos még a felszolgálókat se fogja megkímélni, ha ő marad életben, és számíthat rá, hogy ő lesz az.

- Én... – szólalt meg zavartan Geddes, látszott rajta, hogy ezt a lehetőséget egyáltalán nem mérlegelte. – Ez nem valószínű.

- Nem valószínű? Azt akarja mondani, hogy idehozta őket, hogy megöljék egymást, de azzal nem törődött, hogy mi történhet, amikor egyikük meghal? Mi nem úgy végezzük be, ahogy maguk, halandók. Ha jelen van egy a fajtánkból, mi nem halunk meg csendesen, mintha mi sem történt volna. Robbanások, és tűzijáték kíséretében egész épületeket elsöprő energia szabadul fel. Minden elektronikus berendezés kisül, és a környéken minden egyes ablak és üvegtárgy apró darabokra törik. Láttam már halandót szörnyethalni, csak mert túl közel állt egyhez. Egész épületek omlottak már össze az erejétől. – megrázta a fejét. – Talán ezért nem jöttek el a vendégei. Mind tudják, milyen hasznavehetetlen szervező.

- Jobban teszi, ha ezt visszavonja. – pattant fel Geddes. Kellemes, simulékony természete egy csapásra semmivé foszlott. – Nem tűröm el, hogy kritizáljanak, különösen nem az alkalmazottaimtól.

- Szóval, maga ezt hiszi? Hogy az alkalmazottja vagyok? - Kollias hangosan felnevetett. – Akkor mondok magának valamit. Halhatatlan vagyok, és én leszek a legutolsó a fajtámból. Talán nem érti, hogy ez mit jelent, vagy talán azt hiszi, nem számit. Mindegy, mert ha akarom, miszlikbe aprítom a kardommal, és maga azzal a fegyverrel nem árthat nekem. – lökte meg Geddes-t a mellkasán, aki visszatántorodott a selyemmel bélelt székébe.

- Ez még megbánja. – a máskor melegséget és kedvességet sugárzó kék szemek most dühvel és gyűlölettel teltek meg. Kollias megrázta a fejét.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy a maga segítsége nélkül nem én leszek az Utolsó? Mert egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy szükségem van a segítségére. Még abban sem vagyok biztos, hogy ebben az épületben akarok maradni, főleg, mert abban az arénában az egyik férfi hamarosan meghal. És ha a maga üvege nem olyan erős, mint ahogy azt hiszi, ebben a galériában mindenki megtapasztalja, mennyire nem halhatatlan.

- Ezt nem tudhatja. Az az üveg elég erős volt, hogy ellenálljon minden támadásnak, és erőhatásnak, aminek kitettük. Annak ellenére, hogy csak néhány méternyire van tőlük, elég erős hozzá, hogy az a négy halhatatlan ne érezze a maga a jelenlétét. Elég erős lehet ahhoz is, hogy kibírjon egy Serkentést. - Geddes újból felállt, kezével a pisztolya közelében matatott, bár tudta, hogy az nem sokat ér egy olyan ember ellen, mint Kollias. – Most üljön le és élvezze a harcot. Ha udvarias marad, talán elfelejtem, hogy beszélt velem az előbb.

- És ha én döntenék úgy, hogy nem felejtem el a hangnemet, ahogyan velem beszélt? - Kollias hirtelen határozottan harciasnak hangzott. – Ez egy kész vicc, és nekem úgy tűnik, hogy már a legelejétől fogva az volt. A nagy Anthony Geddes, éppannyira eredményes, mint a Horton testvérek voltak. Ők mindig tele voltak nagyszabású tervekkel, kockáztattak, mindig azt állították, hogy elkapták Duncan MacLeod-ot, és végül mindig teljes mértékben kudarcot vallottak. Úgy látszik, maga sem jobb náluk. Csak a levegőbe beszél, eredménytelenül. Bolond voltam, hogy csatlakoztam magához.

- De megtette. Most már itt van, jóban-rosszban, és itt is marad.

- Vagy mi lesz? Megöli Joe Dawsont? Sajnálom, Anthony, de rossz halhatatlant választott, ha ezzel akar rám hatni. Az égvilágon semmivel se vehet rá, hogy belecsaljon a csapdájába. Addig megyek el innen, amíg még tudok.

- Mi... – egy hirtelen támadt dühkitöréssel Geddes előkapta a fegyverét a zakójából. - Öntelt fattyú. Ez éppannyira a te álmod volt, mint az enyém. Hogy mered tagadni ezt és elsétálni innen. Minden egyes lépés a te ötleted volt.

- Az én ötletem volt, hogy megöljük a MacLeodokat. Az én ötletem volt, hogy megpróbáljuk megölni Methost, mert az ő Serkentése érdekes tapasztalat lenne. De nem az én ötletem volt, hogy idehozzuk őket erre a helyre, és a te szórakoztatásodra megküzdjenek egymással. És az sem az én ötletem volt, hogy ezt kihasználva megerősítsd a helyzeted a Beavatkozók között. Nem mintha az események pillanatnyi állása mellet ez bekövetkezhetne.

- Te... jobban tennéd, ha nem keresnéd a bajt, halhatatlan... – a dühtől sápadt Geddes testtartása teljesen megváltozott. A barátságos arckifejezés, a kedvesség és a mosoly eltűntek. A kék szemei szikráztak a haragtól, sötét tónusú bőre világossá vált, ahogy a vér kifutott belőle. Egyik pillanatról a másikra Anthony Geddes már nem annak a jóképű alaknak tűnt, mint eddig. Sőt. Kollias, akit ez a változás elbátortalaníthatott volna, azon kapta magát, hogy erőt merít belőle. Mindig is zavarta Geddes hibátlan kinézete és makulátlan megjelenése, de most, hogy látta, hogy ez csupán vékony máz, magabiztosságot adott neki. Elmosolyodott.

- Szükségtelenül hívod fel magadra a figyelmet, Tony. Amúgy se sokan nézik a műsort a vendégeid közül. Gondolom, nem szeretnéd, hogy inkább téged figyeljenek a csata helyett?

- Mi? – a Beavatkozók vezetője zavartan megperdült, és látta, hogy egy maroknyi vendég meglepetten bámul rá. Megpróbálta összeszedni magát, bizonytalan mosoly ült ki az arcára. - Kérem, uraim, a harc egyre érdekesebb lesz...

- A harc sohasem volt érdekes. Szívesebben nézem a tévében a birkózást. – emelkedett fel kissé ügyetlenül az óriástermetű O'Reilly a székéből, és visszafordult az üvegfal mögött zajló csatához, ahol úgy tűnt Connor és Methos sokkal inkább csak kerülgetik egymást a harc helyett. Ahelyett, hogy meggondolatlanul egymásra rontottak volna, szemmel láthatóan azon voltak, hogy ezt elkerüljék. Még Geddesnek is el kellett ismernie, hogy nem volt egy különösképp lenyűgöző látvány. Ugyanakkor úgy érezte, meg kell védenie a sokat magasztalt attrakciót.

- A dolgok egy kicsit lelassultak. De majd teszünk róla, hogy ne így legyen. Idehozatom Joe Dawsont. Ha meglátják, csinálni fognak valamit. Akkor majd cselekedniük kell. És idehozatom Reubent és Thane-t is. Mindketten árulók, nem jók semmire sem. Van egy olyan érzésem, hogy Methos törődik velük, és ismerve a MacLeodok meggyőződését az ártatlanok védelméről, ez majd még érdekesebbé teszi a küzdelmet. Nemcsak saját maguk miatt, de három halandó túlélésért is harcolniuk kell majd.

- Maga minden apró szalmaszálba belekapaszkodik. – tápászkodott fel O'Reilly, miközben hidegen meredt Geddes-re. – Nagyratörő tervei vannak, nem igaz? Elhatározta, hogy maga mellé állítja a Beavatkozókat. Tervezget, mesterkedik. Azt hiszi, eléri a célját. – tette hozzá kifulladva, hangja mégis erőteljes volt, és messzire elhallatszott. – Azt hiszi, hogy maga különleges, mert pénze van és kijárt pár iskolát. De azt már nem látja meg, amikor másoknak nem egyezik a véleménye. – elmosolyodott, arca kivörösödött az erőfeszítéstől. – Drága ruhák, kifogástalan kinézet. Mindig mosolyog, mindig barátságos és kedélyes. Senkit sem tud becsapni, Geddes. Senki sem akar egy olyan Beavatkozóval közösködni, aki sokkal inkább beavatkozik a dolgokba, mint az egész rohadt szervezet. Az emberek többsége, akiket meghívott erre a kis rendezvényre, nem jött el. Néhány esetben egyszerűen semmibe vették. Ám sokaknál más volt a helyzet. – hüvelykujját szürke flanellnadrágja hajtókájába akasztotta. Úgy nézett ki, mintha a 20-as évekből lépett volna elő, már csak a szalmakalap és a teniszütő hiányzott, meg egy Charlestont játszó banda.

- És gondolom, maga elmondja, miért. - úgy tűnt, Geddes elfeledkezett a fegyverről, melyet a kezében tartott, és pillanatnyilag O'Reilly-t sem zavarta. A nagydarab alak elővett egy nagy, rózsaszín és zöld mintákkal nyomott vörös zsebkendőt.

- Szükséges lenne? Jelenleg maga az egyetlen, aki egyben tartja a Beavatkozókat. Mert vannak mozgolódások. Sugdolóznak. És egyre többen lesznek, nem kétséges. De most, úgy igazán, ki az, aki elfordulna magától?

- Senki. – nemcsak az önhittség tette Geddest ilyen határozottá. Őszintén hitte, hogy senki más nem tudta volna megszervezni a renegát Figyelők szélnek eresztett csoportjának, és a hatalmuktól megfosztott Beavatkozóknak a közös támogatását. Senki, kivéve őt, határtalan vagyonával és eszével. O'Reilly elmosolyodott.

- Szép munkát végzett, elismerem. Ha mindenki eljött volna a vendégei közül, akiket meghívott, valószínűleg sikerrel is járt volna. Mindenki szeretne vezetőt, és maga jobb, tehetségesebb az átlagnál. Nem számított volna, hogy a harc ennyire szervezetlen, mert minket csak a végkimenetele érdekelt, nem a küzdelem. – ujjával fenyegetően a levegőbe bökött, mint valami gyermeket dorgáló tanár. - De végzetes hibát követett el. Figyelőket is meghívott az összejövetelére. Figyelőket, akik régen közösséget vállaltak James Hortonnal. Olyan emberek, mint én. Akikben még él a régi Figyelő büszkeség, és akik gyűlölik a Beavatkozást és mindent, ami vele kapcsolatos. És legfőképp: nekünk már van vezetőnk. Nincs szükségünk magára, mert nem azok az elveszett, céltalan lelkek vagyunk, akiknek maga minket gondol.

- James Horton halott. - köpte a szavakat Geddes. – Vagy talán magát akarja kikiáltani annak a hatalmas vezetőnek? Talán van hozzá esze, O'Reilly, de nincs hozzá se gyomra, se kisugárzása. Még a bejárati ajtóig se követné magát senki.

- Ha a helyében lennék, vigyáznék rá, mit mondok. - O'Reilly általában nyugodt arca megfeszült a sértés hallatán. - Ám ha így is lenne, nincs szükségem rá, hogy felajánljam, mert ahogyan már mondtam, nekünk van vezetőnk. Igen, James Horton halott. De mint oly sok embernek a Földön, neki is van egy testvére. Frank Horton talán nem rendelkezik James tapasztalataival, és talán nincs akkora tudása sem, de ő az a vezető, akinek világszerte több ezer Figyelő engedelmeskedik. Akár ma lecsaphatunk, vagy holnap, vagy holnapután... bárhol, bármikor. Ha akarunk.

Geddes hangja gunyorosan csengett. – Várnak valamire?

- Talán. - O'Reilly elvigyorodott. – De valójában nem erről van szó. Nem kell várnunk semmire, de ha arra lenne szükség, megtennénk. Nem sietünk. A halhatatlanok úgyse mennek sehová. Nekünk miért kellene? Ezt az egész problémát rossz szemszögből nézi, Anthony. Nem arról van szó, hogy meg kell változtatni a Játékot, és a saját emberét tolni az előtérbe, hogy az elnyerje a Díjat. A lényeg, hogy a Jutalmat soha senki ne nyerhesse el. Miért hagynánk, hogy egyetlen ember ilyen hatalmas erő birtokosa legyen? Feltéve persze, ha egyáltalán létezik. Nem tudjuk, hogy a Díj valóban létezik-e, de elég elszántak vagyunk, hogy biztosítsuk, hogy soha ne is derüljön ki. És hogy ez így is maradjon, biztosítanunk kell, hogy néhány gondosan kiválasztott halhatatlan olyan sokáig maradjon életben, amilyen sokáig csak lehet. Nem avatkozhatunk a Játékba, és nem befolyásolhatjuk azt, ha a Díjat egyszer valaki elnyeri. Hogyan képzelni, hogy hatalmat gyakorolhat a Föld legerősebb embere fölött? Hogyan akarja rávenni, hogy a maga terveit kövesse, ha egyszer már az övé a Díj?

- Megvannak a módszereim. Megvannak a terveim. – hirtelen, mintha eszébe jutott volna, hogy fegyver van nála, Geddes felemelte és O'Reilly mellkasának szegezte a pisztolyt. – Ez itt az én helyem, az én művem. Itt az én szabályaim érvényesek. Találkoztam a maga Frank Hortonjával, és higgyen nekem, semmi különleges nem volt benne. Ráadásul sohasem beszélt hasonló tervekről a múltban. Nekem mindig úgy tűnt, hogy ő mindenkit meg akar semmisíteni. A Figyelőket és a halhatatlanokat is.

- Ki mondta, hogy megváltozott az álláspontunk a Figyelőket illetően? De a halhatatlanok... a halhatatlanok hasznosak lehetnek, különösen, ha úgy rendezi, hogy egymással harcoljanak. Amint látja, készek vagyunk elismerni, hogy vannak terveink, melyek változtatásra szorulnak, különösen a legutóbbi kudarc fényében. Ez talán olyasvalami, amit a Beavatkozóknak még meg kellene tanulniuk. – vigyorgott O'Reilly, és minden egyes másodperccel egyre elégedettebbnek tűnt. Kollias, aki ekkor már elég hosszú ideje csendben volt ahhoz, hogy elkapja a beszélgetés lényegét, előrelépett és óvatos, mégis erőteljes mozdulattal kinyúlt, hogy Geddes pisztolyt markoló kezét a föld felé irányítsa.

- És maguk hol állnak ebben az egészben? – kérdezte O'Reilly-t, amitől Geddes megborzongott. Újból megpróbálta felemelni a pisztolyát, de Kollias túlságosan erős volt. - Ha nem akarják, hogy bárki is elnyerje a Jutalmat, mi a helyzet azzal, akinek épp ez a célja?

- Nagyon érdekes helyzetben vagyunk. - O'Reilly lusta pillantást vetett a csodálatos arénában folyó harcra. Úgy látta, mintha a küzdelem lelassult volna. Biztos volt benne, hogy már nem várat magára sokat az első halála. – Számunkra megfelel, ha azok odabent kiirtják egymást. Tulajdonképpen számítottunk is rá. Ha most maga hasznot akar húzni belőle, rendben, mi nem bánjuk. Amíg nem próbál meg beavatkozni.

- Beavatkozni? Mibe? Pont úgy beszél, mint a Figyelők. Van egyáltalán valami különbség köztük és maguk között?

- Nagyon is sok. – úgy tűnt, nem is mozdult, olyan nemtörődöm és fesztelen volt a mozdulatsor, amivel O'Reilly benyúlt bő kabátjába és előhúzott egy fegyvert. Annyira közel volt hozzá a célpontja, hogy még csak céloznia sem kellett. Kollias még Geddes csuklóját markolta, benne a padlónak szegezett pisztollyal, amikor O'Reilly saját fegyvere a kezébe szökkent. Egyetlen lövés hangja visszhangzott csupán a galéria falai között. Geddes megdermedt, nagy kék szemei kitágultak majd megüvegesedtek. A padlóra zuhant, és már azelőtt halott volt, hogy teste földet ért volna. Kollias csodálkozva pislogott egyet.

- Mit akarsz ezzel mondani? – bár a történtek váratlanul érték, túlságosan hozzászokott már a halálhoz, hogy egyszerű meglepettségen kívül bármi mást érezzen. O'Reilly önelégülten elmosolyodott, vaskos ajkai csillogtak az arénát betöltő narancsos fényben.

- Majd meglátod. – elfordította a fegyvert és visszatűzte az övébe, majd megfordult, hogy szemügyre vegye a néhány méterre folyó küzdelmet a pompás arénában. – Szegény, öreg Geddes. Pedig nem is volt ez olyan rossz ötlet.

- A Lovasok a MacLeodok ellen. - Kollias nyugodtan, könnyedén nekitámaszkodott az üvegfalnak. Egy férfi nem élhetett meg négyezer évet anélkül, hogy ne tanult volna meg időnként másokkal dolgozni. - Mit gondolsz, ki fog győzni?

- Ki a francot érdekel. - O'Reilly visszafordult a felszolgálólányok felé, és elvette Geddes egyik vörös pezsgővel teli serlegét. - Engem sohasem érdekelt. Ez volt a kedves Anthony másik hibája. Ki az ördög akar eljönni ide, és végignézni egy ilyen harcot? Két hős egy pár ősi harcos ellen, akikről az emberek többsége még csak nem is hallott. – felhajtotta a pezsgőt, majd elfordult, és elindult a nézőtérről kivezető ajtó felé. Kollias csak most vette észre, hogy a vendégek többsége már elment. Majdnem egyedül álldogált ott, csupán néhány férfit látott, akiket nem ismert, és akik rettenetesen részegek voltak, a hátuk mögött pedig megpillantotta a felszolgálólányokat. Csak ők nézték a csatát. Kollias erre elmosolyodott.

Mind a négyen odabent voltak, az életükért harcoltak, készen rá, hogy megöljék a legjobb barátjukat, miközben semmi okuk nem volt rá. Még csak arra sem maradt ember, hogy végrehajtsa Joe kivégzését, ha a csata befejeződne.

Kollias újból eltűnődött, vajon melyikük fog meghalni elsőnek. Nem kellett sokáig gondolkoznia, mire rádöbbent, hogy őszintén szólva nem érdekli. Átlépett Geddes holtteste fölött, és elindult az ajtó felé. Ideje, hogy a sakkjátszma parasztjai békében meghaljanak.

Methos fáradt. Már egy ideje érezte, ám most olyan elemi erővel tört rá az érzés, mint eddig sohasem. Sohasem volt igazán jó harcos, és most Connor MacLeod teljesen fölékerekedett. Az idősebb Hegylakó olyan gyorsasággal, és eleganciával mozgott, ami mellett még Duncan is szégyenben maradt volna. Alacsonyabb termetét, kisebb, vékonyabb testfelépítését kihasználva nagy előnyre tett szert, és olyan manővereket hajtott végre, melyekkel Methos szinte képtelen volt lépést tartani.
Ő a múltban, a harcban mindig valamilyen trükkre támaszkodott: blöffölt, alkalomadtán elrejtett tőrét használta, amikor az ellenfele túl közel került hozzá. Inkább elbújt a harc helyett, inkább elmenekült mintsem kiálljon. Ez volt az ő stílusa. Sokkal inkább, mint a kifogástalan vívótudás. Így marad életben ötezer évig. Most azonban nemcsak egy olyan ember ellen harcolt, akiről tudta, hogy valószínűleg nem tudja legyőzni, de egy olyan csatában kellett részt vennie, ami elől nem futhatott el. Nemcsak csapdában volt egy olyan helyen, ahonnan nem létezett kijárat, de egy barátja életéért harcolt.
Nem akarta a Joe életével járó felelősséget, ám az mégis az övé volt, és ennek most sokkal inkább tudatában volt, mint eddig bármikor. Hat hónappal ezelőtt talán még lelép, és hagyta volna Dawson-t meghalni. Minden bizonnyal érzett volna némi bűntudatot, ám miután magába zárta és eltemette, bizonyára úgy folytatja, mintha semmi sem történt volna. De ez most már a múlté. Azóta a nap óta, hogy Dawson beleegyezett, titokban tartja Duncan előtt Kronos visszatértét, szoros kötelék jött létre a halandó és a legöregebb élő ember között. Egy kötelék, melynek nem számított, hogy Methos most mennyire szét akart tépni, akkor is az arénában tartotta, egy vesztes csatában, egészen addig a pillanatig, amíg nem tud tovább harcolni. Fájdalmasan tudatában volt ennek, a csontjaiban érezte.
Nem messze tőle, annak ellenére, hogy a Duncannel vívott küzdelem lefoglalta, Kronos is tudta ezt. Látta, ahogy lelassultak testvére mozdulatai; támadásaiban és a védekezéseiben felismerte az erőtlenséget. Amikor egy alkalommal a csata közepén tekintetük egy kurta pillanatra egymásba kapcsolódott, Kronos olyasvalamit látott Lovas társa szemében, amit még soha ezelőtt, és ez megrémítette. A vereséget látta a tekintetében, mely azt tükrözte, hogy Methos nem tud tovább harcolni. Azt mutatta, hogy testvére veszíteni fog.

Úgy tűnt, Connor szinte ugyanakkor ismerte fel a helyzetet, amikor Methos is szembesült vele. Talán látta a két Lovas által váltott pillantást, vagy az öreg halhatatlan arckifejezését. Bármi volt is a magyarázat, megkettőzte erőfeszítéseit, és újult hévvel támadott. Nem akart ártani Methosnak, de ha a Lovas halála azt jelentette, hogy ő és rokona életben maradnak, akkor ezt az árat készséggel hajlandó volt megfizetni érte.

Különböző szögekből támadtak egymásra, elhajoltak, kifordultak, hogy elkerüljék a vagdalkozó pengéket. Methos egyre fáradt, kardja súlya kezdte lelassítani.
Egyre világosabb lett, még az amúgy lefoglalt Duncan számára is, hogy hamarosan történik valami. A fiatalabb Hegylakó a legöregebb halhatatlanra pillantott, és átfutott a fején a gondolat, hogy esetleg szemtanúja lesz legjobb barátja halálának.
 

- Add fel. - szólalt meg Connor halkan, mintha attól tartott volna, hogy hangosabban kiejtett szavait meghallják az üvegfalon túl a bámészkodók – Majd úgy teszek, mintha a fejedet venném...

- Igazán? És hogyan produkálsz Serkentést? - Methos kimerült volt, és a szavak nemigen akartak a szájára jönni. – Felejtsd el, Connor, és hallgass. Lehet, hogy fáradt vagyok, de még nem győztél le.

- De hamarosan legyőzlek. – Duncan jelenlegi Methoshoz fűződő viszonya nyomán Connor hajlott rá, hogy olyannak lássa az öreg halhatatlant, ahogy a múltban megismerte: a gonosz, kíméletlen Kronos társa, aki semmit sem tett, hogy megállítsa testvére kegyetlenkedéseit. Connor nem az a fajta volt, aki ítélkezett mások felett, de volt benne egyfajta könyörtelenség, ami megkülönböztette őt a másik MacLeodtól. Methos megölése nem olyasvalami volt, ami túlzottan zavarta volna, és Methos túlságosan is tudatában volt ennek.

- Talán. – megragadta az alkalmat, hogy egy pillanatra lélegzethez jusson, és megpróbálta növelni a távolságot ellenfelétől, hogy időt nyerjen és gondolkozhasson. A nyaka máris úgy viszketett, mintha a pengét érezné. Connor elmosolyodott.

- Talán készen állsz, hogy feláldozd magad? A Serkentésed valószínűleg elég erős hozzá, hogy lerombolja körülöttünk ezeket a falakat. Akkor kijuthatnánk, és talán lenne rá esélyünk, hogy kiszabadítsuk Joe Dawsont.

- Gondoltam rá. - Methos összerándult egy hirtelen szúró fájdalomtól, amit az oldalában érzett. Görcsölni kezdett, és az izmaiban termelődő tejsav hatására minden egyes mozdulat kész kínszenvedés volt. – De az önfeláldozás sohasem tartozott kedvenc elfoglaltságaim közé. Nem vagyok benne valami jó. Ez inkább a rokonod területe.

- És ő valószínűleg meg is fontolná. De az igazság az, hogy nem tudjuk, milyen erősek ezek a falak. Amikor idehoztak, nem éreztem a Jelenlétedet. Lehet, hogy Duncan Serkentése nem lenne elég erős hozzá, hogy kitörjünk innen.

- De az enyém igen? – ez a gondolat már megfordult Methos fejében, annak ellenére, hogy ellentétben állt mindazzal, aki valaha is volt. De most annyira fáradtnak érezte magát, hogy a harc bármilyen befejezése elfogadhatónak tűnt. Vagy talán a szíve legmélyén már tudta, hogy nincs más kiút. – Szavadat adnád? Ha megölsz, és kijutsz innen... elmész, és nem fejezed be a harcot? Te, Duncan és Kronos együtt kijuttok, és kiszabadítjátok Joe?

- Nem ígérhetek semmit. Az ő nevükben nem. – ahogy Connor a másik kettőre pillantott, úgy tűnt, azok csak egyre nagyobb intenzitással harcolnak. Düh töltötte be körülöttük a levegőt. Egy pillanatig azt hitte, hogy Kronos megpróbál a közelükbe jutni, de Duncan erősebb volt, és keményen ugyanazon a helyen tartotta a férfit. Hogyan is dolgozhatnának össze, hogy kiszabadítsák Dawson barátjukat? Szívesen megígérte volna Methosnak, de tudta, hogy Duncan vagy Kronos megszegné az ígéretet. Valószínűleg még azelőtt, hogy az öreg Serkentése véget érne.

- De igen. - Methos már nem harcolt, vagy csak úgy döntött, hogy nem tetteti. Meggörnyedve a kardjára támaszkodott, amit botként használt, hogy megtartsa a súlyát. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyire fáradt lett volna, vagy ennyire elveszettnek érezte volna magát. - Meg kell ígérned, ha meghalok, kiszabadítod Joe-t. Ezt tudnom kell.

- Nem kell tudnod semmit. Te itt nem tudod megfordítani a dolgokat, Methos. Ha megöllek, nyíltan fogom tenni. Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozz.

- És te nem vagy hidegvérű gyilkos. - Methos megpróbálta felemelni a kardját, de képtelen volt rá, ereje cserbenhagyta. - Talán nem vagy olyan fekete-fehér, mint Duncan, de egy Kurgan sem vagy. Nem ölsz élvezetből.

- Nem élvezetből vagyok itt. – lépett előrébb Connor felemelt karddal. Saját kimerültsége ott tükröződött a tekintetében, ám mindketten tudták, hogy ez hamarosan eltűnik, elsöpri a Serkentés ereje, amikor az ember által ismert legerősebb energia elszabadul. - Azért vagyok itt, mert idehoztak. Azért vagyok itt, hogy segítsek a rokonomnak túlélni.

- Nemes célok, Hegylakó.

- Talán. - Connor megállt, kardja még mindig készenlétben. - De nagyon aljas vég.

- Igen. - Methos felnézett a pengére, mely már csak néhány centire volt a fejétől. Nem volt benne biztos, mit érzett. Félelmet, persze, de sokkal távolabbi érzésként, mint azt gondolta volna. Megbánást talán, és szomorúságot. Szomorúságot, hogy vége, és még nagyobb szomorúságot, hogy így ér véget. Felemelte a tekintetét és az üvegfal felé pillantott, remélte, hogy egyenesen Geddesre vagy Kolliasra néz. Talán ekkor, ha ő nem is látja a tekintetüket, meglátnak valamit abból, ami valójában volt. Szégyenletes dolognak tűnt anélkül meghalni, hogy még csak ne is lássák. Maga a halál is szégyenletesnek tűnt. Mély lélegzetet vett, hogy összeszedje magát és arra gondolt, hogy lepereg-e majd előtte az élete. Ha igen, akkor vajon mit fog látni majd? Újra látja halandó szülei arcát, és több ezer év elteltével ismét emlékezni fog rájuk? Vajon emlékezni fog végre Első Halála pillanatára, és az első halhatatlan nevére, akit megölt? Vagy csak Cassandrára, és Alexára fog emlékezni, és még arra az ezer másikra, amit megbánt? Nyelt egy nagyot. Könnyű most Alexára gondolni, amikor a halál ilyen biztos és elkerülhetetlen, mint valamikor a lány számára volt. Könnyű emlékezni az ő erejére, és saját kétségbeesett tehetetlenségére. Semmit nem érzett most a lány erejéből, sem a hitéből. Csak ugyanazt a tehetetlen állapotot érezte, és mélységes sajnálatot, mely az elkerülhetetlennel jött. Ötezer év – és így ér véget. Connor felemelte a kardját.
 

A terem másik végében, Kronos látta, amint a kard kis híján lesújt. Fegyvere mozdulatlanná dermedt a kezében és Duncan annyira meglepődött ezen, hogy majdnem ledöfte. Zavartan torpant meg egy pillanatra, nem értette, mi állította meg ellenfelét, azután még inkább zavarba jött azon, hogy ő miért nem fejezte be a támadást, amíg lett volna rá lehetősége. Kronos azonban nem adott időt a Hegylakónak, hogy kijavítsa hibáját.

A kard közeledett. Methos érezte a szelét a nyakánál, és a tarkóján a pihék égnek meredtek. Arra koncentrált, hogy ne hunyja be a szemét, és ne fojtsa vissza a lélegzetét. Úgy érezte, remegnek a kezei. Lépteket hallott, ám azt hitte, csak testvére küzdelmének zajai. Kronos és Duncan MacLeod harcolnak a halálig. Keserűség töltötte el az öreg halhatatlan elméjét. Minden egyes rémálomban, melyre felriadt, látta ezt a csatát, és látta egyik vagy másik barátja fej nélküli holttestét a földre zuhanni. Most, hogy végül megtörténik, nem lesz itt, hogy lássa a végkimenetelt. Nem volt benne biztos, hogy örül ennek. Nem igazán volt rá ideje, hogy tovább mérlegelje.

- Methos! – kiáltott fel Kronos. Methos ösztönösen felé fordította a fejét. Tekintetével elkapta Connor kardjának képét, mely már olyan közel volt a nyakához, hogy tudta, életének most vége lesz. Még akkor sem lett volna ideje félreugrani, ha szeretett volna. A kard pengéjén tükröződve egy pillanatra látta a vigyorgó Árészt, azután valami nekicsapódott, keményen, gyorsan és erősen, hogy elakadt a lélegzete. A földre zuhant, a levegő kiszorult a tüdejéből, a világ lassított felvétellé vált körülötte. Várta a véget, nem tudta mire számítson. Gondolatait hirtelen fém csendülése szakította félbe.

- Mi...? – megpróbált megmozdulni, de rá kellett jönnie, hogy képtelen. Egy súly nehezedett rá, ez megmagyarázta, miért nem jutott lélegzethez, és egy éles, erős fájdalmat érzett a nyakánál, melytől nehezére esett megszólalni. Rá kellett jönnie, hogy most még a mozgás is kínszenvedést jelent. Megpróbálta fókuszálni a tekintetét. Kronos feküdt rajta keresztben, kardját lehetetlen szögben tartotta, igyekezett kivédeni Connor MacLeod második csapását, aki folytatni próbálta a harcot, melyet olyan durván félbeszakítottak. Methos homlokát ráncolta. Kronos valahogy közéjük keveredett, és saját kardját, vagy inkább testét pajzsként vetette Connor kardja és Methos nyaka közé. Most esetlenül feküdt, és próbálta felemelni a fegyverét, hogy hárítsa az idősebb Hegylakó dühödt támadását. Azonban valami oknál fogva úgy tűnt, nincs meg hozzá igazán az ereje.

- Connor! – futott közelebb Duncan, kezében saját kardjával, készen rá, hogy megvédje megtámadott fivérét. Methos megpróbálta arrébb lökni Kronost, hogy talpra tudjon állni. Izmai tiltakoztak, és nyaka pokolian fájt. Egyik kezét a torkához emelte, és rádöbbent, hogy nyaka csupa vér. A keze nedves és ragadós volt, és ismerős, sós-fémes ízt érzett. Felköhögött, és még több vér csordult a szájából. Talán Kronos időzítése nem is volt olyan tökéletes.

- Lépj hátra, MacLeod. – Kronosnak sikerült felállnia, ám mozdulatai lassúak és esetlenek voltak. Methos friss vért látott testvére ruháin, és nem hitte, hogy mind az ő sérült nyakából származik. Majd, ahogy látása egy kicsit élesedett, már látta, hogy a fiatalabb Lovas különös szögben tartja a kardját. A férfi jobb vállán csontig hatoló vágás tátongott, fekete bőrdzsekije foszlányokban lógott a karján.

- Kettő egy ellen, ellentétes a Szabályokkal, Kronos. - Duncan a Lovas fölé tornyosult. - Nem kellett volna közbeavatkoznod. Arról nem is beszélve, hogy ezzel most valószínűleg megölted Dawson-t.

- Engem... nem... érdekel. - Kronos hatalmas erőfeszítéssel lábra állt, de megérte, mert így már nem kellett legnagyobb ellensége előtt térdelnie. - Nem fogok... állni, és... végignnézni, ahogy megölik a testvéremet. Nem, amíg tehetek valamit, hogy megakadályozzam.

- Ez nem így működik. Nem avatkozhatsz közbe. - Duncan a férfira szegezte kardját, és a borotvaéles fegyver hegyével megütögette sérült vállát. Kronos lélegzet után kapkodva rogyott térdre a fájdalomtól. MacLeod a másik védtelen nyakához illesztette az éles pengét. - A büntetésed halál.

- Ezt már hallottam. - a kétségbeejtő körülmények ellenére Kronos elvigyorodott. - Ez... a büntetés... gyakori nálaad. Különösen... amikor rólam is szó van.

- Így van. – a kard vért fakasztott. - Elég volt, Kronos. Egyszerűen... elég.

- Nem avatkozhatsz be. - Kronos elmosolyodott, szemében őrült fény villant, melyről Methos tudta, hogy csak bajt jelenthet, és a legöregebb halhatatlan megpróbált talpra állni, ám Connor visszatartotta. - Kihívtam a rokonodat. Ha engem megölsz, te is megszeged a Szabályokat.

- Itt nincsenek Szabályok. Már nincsenek. - Duncan az üvegfal felé pillantott. - Légy átkozott. Ha Dawson halott....

- Akkor mi lesz? Megölsz? - Kronos egy mély lélegzetet vett, erőtlen nevetés tört fel belőle. - Már megint. A Lovasok nem halnak meg egykönnyen, MacLeod. – hirtelen felegyenesedett, és nem törődve a vállában izzó fájdalommal, jobb kezével félrelökte a kardot. - És, ha meg is halunk, mindig visszajövünk.

- Én... - MacLeod hangja elhalt, ahogy lebámult a mellkasából előremeredő kard markolatára. Kronos sötét arckifejezéssel rámosolygott, és egy könnyed, szinte nemtörődöm mozdulattal kiütötte a Hegylakó katanáját a kezéből. A skót elerőtlenedett ujjai könnyedén engedtek. - Ezt nem teheted.

- Miért nem? Te megtetted. – felkészült rá, hogy MacLeod saját fegyverével vegye a Hegylakó fejét.

- Duncan... - Methos erőtlenül küzdött Connor szorításában, remélve, hogy ereje visszatér. Vajon Kronos mennyit fogott fel a testével a halálos csapásból, és annak mekkora része érte a nyakát? Nem tudta a választ, ám nem úgy érezte, hogy elég gyorsan gyógyulna. Lelke mélyén bizonytalanságot és lassan feltámadó félelmet érzett. Még sohasem hallotta, hogy valaha is bárki így megszegte volna a Szabályokat. Még akkor sem állt soha halhatatlan és a halála között, amikor a Lovasok élén lovagolt. Hirtelen félig elfeledett, ősi történetek jutottak az eszébe, melyek megtorlásról és büntetésről szóltak, bár senki sem tudta, ki szabhatta volna ki őket.

- Duncan? – fordította el a fejét Kronos, arca megrándult a vállában érzett fájdalomtól. - Én mentettem meg az életed, és te az ő nevét kiáltod?

- Ne öld meg, Kronos. - kiszabadulva Connor szorításából, Methos végre talpra állt. A kimerültség hullámokban söpört végig rajta, és pólóját még több vér áztatta. Egyik kezét a nyakához emelte, tudni akarta, mekkora a sérülés mértéke. A vágás mély volt, de nem végzetes.

- És mi van a barátoddal, Dawsonnal?

- Őt mindenképp megölik. – jelentette ki az igazságot, melyet oly sokáig igyekezett titkolni önmaga előtt. - Valószínűleg már meghalt. - előrebotladozott, hogy felemelje kardját. - Ne tedd.

- Beavatkozol, testvér. Megszeged a Szabályokat.

- Lovas vagyok. – bár a beszéd fájdalmas volt, a szavak elvették a fájdalom egy részét. - Én írom a Szabályokat. És most dobd el a kardod.

Hosszú csend. Kronos habozott, MacLeodról Methosra pillantott, majd vissza. A háta mögött megjelent Connor, készen rá, hogy közbeavatkozzon, ha Kronos visszautasítja. Úgy tűnt, a Szabályokat teljes mértékben megszegték. Végül egy idő után, mely évszázadoknak tűnt, Kronos félredobta a kölcsönvett kardot. Duncan összeesett és mozdulatlanul elterült. Methos egy mély, reszketeg lélegzetet vett.

- Örülj, testvér. Megmentettél egy életet. – Kronos kirántotta a kardját Duncan mellkasából és dzsekije ujjába törölte a vért a pengéről. Bizonytalanul állt a lábán, egész teste remegett az erőfeszítéstől, hogy egyenesen álljon, ám a Lovas büszkesége még ekkor is ott volt a szemeiben.

- Minek örüljek? Most öltem meg Joe Dawsont, és valószínűleg mindannyiunkat halálra ítéltem. Közben pedig segítettem lerombolni a halhatatlanok közötti harc Szabályainak alapjait. – ahogy Methos hirtelen a legközelebbi falnak dőlt, vércsíkot hagyott maga után az üvegfalon. – Szörnyen érzem magam.

- A halál közelsége miatt van, de higgy nekem - segített a barátjának leülni Kronos. -, a valódi halál még rosszabb.

- Már... négyezer évvel ezelőtt megtanultam... hogy még véletlenül se higgyek neked. – mosolygott Methos a fájdalmon keresztül. Kronos is leült mellé, éppoly fáradtnak és kimerültnek tűnt a sebesülése miatt, mint testvére. - De egyszer még szavadon foglak. – Methos lassan kinyújtotta a kezét. - Köszönöm, testvér.

- Micsodát?

- Tudod te azt. Ha rosszul időzítesz, talán megmented a fejem, de elveszíted a tiéd. Vagy mindkettőnkét.

- De nem így történt.

- Nem, nem így történt. Miután a Szabályokat így megszegted, lehet, hogy mindannyiunk fejére az istenek haragját hozod...

- Igen. – a káosz ígérete szikrákat csalt a jég-kék szemekbe. – Ha szerencsések vagyunk.

- Degenerált.

- Semmirekellő.

- Féleszű.

- Hé. – Connor irigylésre méltó energiával elindult feléjük. Ő volt az egyetlen, aki nem sebesült meg, és makkegészségesnek tűnt. – Nem akarom félbeszakítani ezt a megható pillanatot, de miért nem jön senki, hogy elkapjon minket?

- Hogy érted? – kérdezte Methos, azután hirtelen ráébredt, mit is akar mondani a skót. Miért nem jön senki, hogy elmondja nekik, hogy Dawsont kivégezték, amiért nem engedelmeskedtek? Miért nem jön senki, hogy elvigye őket, vagy megmondja nekik, mi lesz a sorsuk? Kronos talpra küzdötte magát, és lehajolt, hogy segítsen Methosnak felállni.

- Valami nem stimmel. – fordult az üvegfal felé, és úgy bámulta, mintha képes lenne átlátni a túloldalon honoló sötétségen. – Hol vannak a többiek?

- Gondolod, hogy magunkra hagytak minket? - Methos szintén megpróbálta kivenni a galérián helyet foglaló alakokat, de nem látott semmit. – Miért tennének ilyet?

- Miért tesznek bármit is? Talán a dolgok nem pont úgy mennek, ahogyan azt a kedves Anthony remélte. – Kronos kardja markolatával megkopogtatta az üveget, eredménytelenül. – Ha mind elmentek, akkor lehet, hogy még sokáig itt ragadunk.

- Nem feltétlenül. – tért magához Duncan, hangja rekedten és érdesen csengett. – Valakinek kell lennie odakint. Nincs rá okuk, hogy itt hagyjanak minket. Legalábbis Kollias...

- Ha Kolliasnak van egy kis esze, már rég nincs itt. Biztosan rájött, amire mi is, hogy egy nagy Serkentés lerombolná ezeket a falakt. Geddes elszámította magát. - Methos végre érezte, hogy visszatérőben az ereje, bár torka még mindig szúrt. Megkocogtatta az üveget. – Bár ez nem magyarázza meg, hogy hová lettek a többiek.

- Geddes ezt az egészet nyilvános eseménynek szánta. Talán a nyilvánosságot nem érdekelte a dolog. – vigyorodott el Kronos.

- Remélem, hogy nem. Szívesen találkoznék ezzel a Geddes nevezetű barátotokkal. - MacLeod nekilátott megtisztítanii a kardját, mintha arra készülne, hogy megrohamozza az üvegfalat. Mozdulatai határozottságot tükröztek, és annak ellenére, hogy nem hitték, hogy sikerrel járhat, fellelkesítette a többieket. – Van egy-két dolog, amit szívesen megbeszélnék vele.

- Akkor állj be a sorba, MacLeod. – indult el Methos az ajtó irányába. – Talán van itt valaki, aki kienged minket.

- És talán van valaki odakint, aki abban a pillanatban a fejünket veszi, amikor kisétálunk azon az ajtón. – lépett mellé Duncan.

- Igaz, de a jó oldalát kell néznünk. – csatlakozott hozzájuk Kronos, miközben Connor is közelebb sétált, mintha felkészült volna rá, hogyha szükséges megvédje rokonát. - Vezess, Hegylakó. Megígérem, hogy elkapom a fejed, mielőtt földet ér.

- Így nem fogunk kijutni. Hacsak valaki ki nem nyitja az ajtót. - Duncan keményen ráütött a falra, ám a szívós anyag meg se rezzent. – Francba! Ki tudja, mit csinálnak most Joe-val. Ki kell jutnom innen!

- Gondolod, hogy még életben van? – futtatta végig a kezét Methos azon a helyen, ami az ajtónak tűnt.

- Életben kell lennie. Ha nem lettem volna olyan elvakult, valószínűleg nem is került volna ebbe a helyzetbe. - Duncan dühödt pillantást vetett Kronos felé. – Persze, ha ez a visszajáró lélek tényleg halott maradt volna, egyikünk se lenne ebben a helyzetben.

- Ez is egy vélemény. - Kronos úgy játszadozott kardja pengéjével, hogy az egyszerre tűnt viccesnek és megdöbbentően fenyegetőnek. - Bár te akkor is itt lennél. Csak sokkal gyorsabban meghalnál.

- Azon a napon, amikor kiegyenlítem a számlát, hogy az életemmel tartozom neked…

- Fogjátok be. – emelte fel Connor a kezét, hogy csendre intse őket. – Hallottátok?

- Nem hallok semmit. – jelentett ki Methos. Duncan összevonta szemöldökét.

- Neked mindig is természetfeletti hallásod volt. Mit gondolsz, mi az?

- Emberek. Talán léptek Valamiféle hangot is hallok. - a sötét szemű halhatatlan közelebb húzódott az ajtóhoz, és a másik három anélkül állt félre az útból, hogy kérnie kellett volna. - Azt hiszem, asszonyok. A hangjuk lágy.

- Hányan vannak? – úgy tűnt, a halk-szavú halhatatlan puszta jelenléte is olyan erűvel bírt, hogy még Kronos is hajlandó volt teljesíteni Connor utasítását.

- Azt hiszem, ketten. - Connor oldalra döntötte a fejét. – Talán hárman.

- Jobb, ha hátrahúzódunk. – intett nekik Duncan, hogy ellépjenek az ajtótól. Ekkor már mindannyian hallottak valamit, bár nem igazán tudták eldönteni, mi is az. Valahonnan távoli kaparászó hang hallatszott: a zárban elforduló kulcs eltéveszthetetlen hangja. Széles, magabiztos vigyor ült ki Methos arcára. A „szökés” gyönyörű szó volt.

- Hello? – a hang óvatos és dallamos volt. Beletelt egy pillanatba, míg Methos rájött, hogy az idegen görögül szólalt meg és még egy újabb pillanatba telt, míg ráébredt, hogy ő maga manapság már nem ezt a nyelvet beszéli. Egy fej jelent meg az ajtóban, és azután egy másodperccel később, egy nő lépett be lassan a helységbe.

A lány, különösen az aréna istenekkel és mitológiai hősökkel díszített mozaikpadlója láttán, meglepődött. Nyilvánvalóan helybéli lehetett, fehér selyemtógát és bőrszandált viselt, kezében pedig egy korsó bort tartott. Mintha egyenesen a történelemkönyvekből lépett volna elő, a képet csupán a nyakában csillogó modern nyaklánc törte meg.

- Hello. – üdvözölte Methos a nőt az anyanyelvén, és nem zavartatta magát, hogy a két MacLeod nem tudja követni beszélgetésüket. – Ki vagy te?

- Én Geddes úrnak dolgozom. – a nő hangja elhalt. – Ő... ő meghalt. Elvettem tőle a kulcsot. Nem tudtam, mit csináljak. Mindenki elment, csak mi maradtunk itt.

- Odabent legyilkoljuk egymást, és még csak nem is figyelnek? – felháborodás színezte Methos hangját. – Hová mentek?

- Többségük el se jött. Valami Horton nevű férfi miatt, de nem igazán figyeltem a beszélgetésekre. – nézett a férfiakra bocsánatkérően. – Volt itt egy nagydarab férfi, O'Reilly, ő lőtte le Geddes urat. Azt mondta, neki más tervei vannak. azt hiszem, visszamentek Geddes úr irodájába. De nem tudom, pontosan hová.

- Dawson. – ragadta meg Duncan a karját. Angolul szólalt meg, ami egy pillanatra összezavarta a lányt. – Mondtak valamit egy Dawson nevű férfiról?

- Nem emlékszem. Említették a nevét... De azt nem tudom, hol van most.

- Nem adtak rá parancsot, hogy kivégezzék?

- Kivégezzék? - döbbenten nézett a halhatatlanokra. - Nem. Dehogy. Sajnálom, én nem tudok túl sokat.

- Nem baj. – engedte el Duncan, azután ösztönösen Connorhoz fordult. – Utánunk kell mennünk. Ha Dawson ott van, ahol gondoljuk, akkor akárki ölte is meg Geddest, szintén odamegy. Lehet, hogy Joe-nak már nincs sok ideje.

- Igen, persze. Talán a hölgy meg tudja mondani, hogy hogyan juthatunk el oda gyorsan? – mosolygott lágyan a lányra Connor.

- Nem mehetnek el. Geddes úr ezt világosan megmondta. Nem értettem mindent, de nem engedhetem, hogy elmenjenek innen. Most csak azért jöttem ide, hogy elmondjam, mi történt. Azt gondoltam, joguk van hozzá, hogy tudják. Rettentő bajba kerülhetek, ha elengedem magukat.

- Ez ne zavarjon. - Kronos is elmosolyodott, közelebb lépett hozzá, kardját a háta mögé rejtette, hegye a föld felé mutatott. – Nem megyünk sehová. Csak válaszolj pár kérdésre, és azt tesszük, amit mondasz. Ez így megfelel, nem igaz?

- Azt hiszem. – egy pillanatra a két másik tógába öltözött nőre nézett, akik odakint álldogáltak, majd visszafordult a halhatatlanok felé. – Mit akartok tudni?

- Kollias. Hol van?

- Kollias úr elment. Nem tudom, hogy hová. Fontos?

- Ó, nem. –Kronos közelebb lépett a lányhoz, és Methos már akkor látta, mi fog történni, mielőtt bárki más ráébredt volna. A legöregebb halhatatlan kinyitotta a száját, hogy odakiáltson egy figyelmeztetést, ám végül némán becsukta. Kronos egy szempillantás alatt felemelte a kardját. – Emiatt ne aggódj.

- Nem fogok. – a lány még mindig Connort figyelte, aki a közelben álldogált. A skót barna tekintete távoli és rejtélyes volt, ahogy mindig. Talán mert az idegen (valószínűleg francia) fiatalember, elterelte a gondolatait, észre sem vette, amikor Kronos a torkának szegezte a kardját.

- Kronos, ne! - Duncan villámgyorsan lépett előre, ám túl messze volt ahhoz, hogy bármit is tehessen, és a hosszú kard a csinos lány nyakába mélyedt. A lány szemei egy pillanatra döbbenten tágra nyíltak, azután hidegség és üresség töltötte meg őket és a teste a földre zuhant. Az ajtónál rövid felfordulás támadt, de a Lovas túlságosan gyors volt. Egy pillanat elteltével már mindhárman halottak voltak. Kronos hideg precizitással nekiállt megtisztítani a kardját.

- Szörnyeteg. Te hideg, szívtelen... - Duncan egy kemény ütéssel Kronos fejére sújtott. - Nem volt rá okod, hogy ezt tedd. Nem kellett volna megölnöd őket!

- Nem, valóban. - Kronos, aki az ütés ereje a falhoz csapott, felegyenesedett mintha mi sem történt volna. - De megtettem. Fogadd el. – eltette a kardját. – Úgy tűnik, szabadok vagyunk. Ezt ki akarom használni, mielőtt valaki felbukkan és megpróbál ezen változtatni.

- Veled sehová sem megyek - Duncan nem tette el a kardját, és fenyegetően meglengette a fegyvert. Methos odalépett és félretolta a pengét.

- Ki kell jutnunk erről a helyről, MacLeod. Nem tudjuk, hányan tudják, hogy itt vagyunk. Horton is szóba került, emlékszel? Nem szívesen várnám meg itt, amíg felbukkan. Nem igazán kedvel minket.

- Igen. - MacLeod nagyon lassan elfordult a halott felszolgálóktól. - Azt hiszem, igazad van.

- Általában igaza van. Ez az egyik legidegesítőbb tulajdonsága. - Kronos hátat fordított nekik, szemmel láthatóan bízott benne, hogy MacLeod nem fogja megölni. - Most induljunk. Bár nem túl bölcs dolog részemről, de biztos akarok lenni benne, hogy Dawson jól van. – kis híján elfintorodott saját szavai hallatán, Methosnak pedig nehezére esett, hogy ne mosolyogjon.

- Menjünk. – megelőzte őket, és előresietett a kihalt galérián, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna Geddes holttestére. A férfi mindig makulátlan ruhája az esés következtében összegyűrődött. Ha látta volna, valószínűleg megdöbbent volna. Ám még csak észre sem vette senki.

Odakint hajnalodott, bár Methos nehezen tudta volna megmondani, hogy milyen napnak néznek elébe. Nem tudta, mennyi ideig volt az arénában, de érezte, hogy érzékei még nem a régiek. Egy kissé a többiek is zavartnak tűntek, bár ez talán csak a kimerültségnek volt köszönhető. Hosszú éjszaka volt.

- Most mit csinálunk? - Connor már a látóhatárt fürkészte, mindig készen állt, ha ellenségeik visszatérnének. Ami azt illeti, Methost annyira Kronosra emlékeztette, hogy nehezére esett, hogy ne nevessen fel.

- Ki kell szabadítanunk Joe-t. – jelentette ki Duncan ellentmondást nem tűrő hangon. – Éppen elég keményen bántam vele mostanában. Sohasem bocsátanám meg magamnak, ha nem lenne módom elnézést kérni tőle. Ha valami történik vele...

- Igen. - Methos vállon veregette. - Én megértelek. De nemcsak Joe-t kell kiszabadítanunk. A Beavatkozók elkapták Costas Reubent, és Andros Thane-t is. Felelősnek érzem magam értük. – mozgást vett észre a szeme sarkából, és felsóhajtott. - És ne nézz rám így, Kronos. Nem rossz dolog néhanapján a felelősség. Jót tesz a léleknek.

- Nincs is lelked. – a fiatalabb halhatatlan arckifejezése sötét volt és veszélyes, hangja komoly és fenyegető, ám Methos épp elég jól ismerte őt ahhoz, hogy tudja, ez az egész csak színjáték. - Te vagy a Halál. Jobb lesz, ha minél előbb ennek megfelelően kezdesz el viselkedni, vagy új utakat kell találnom a kísértetjárásra.

- Egyetlen hatalmas ellentmondás vagyok. - fektette testvére izmos vállára a karját Methos. – Csak próbáld azt mondani, hogy nem így kedvelsz jobban.

- Szállj le rólam. - a fiatalabb Lovas ellökte a másik karját majd kivonta a kardját. – Megyünk és keresünk magunknak egy csatát, vagy hagyjam, hogy elintézzétek egyedül?

- Indulás. - Methos hangja hirtelen komolyra váltott. - Ööö... tudja valaki, hogy hová megyünk?

- Arra. – mutatott Kronos határozottan egy pont felé. Nem mintha valaha is elismerte volna az ellenkezőjét, de irányérzékét nem tompította el a kimerültség. - Egy napos séta talán, ha az én tempómban megyünk. Ha úgy piszmogunk, ahogy te szoktál, testvér, akkor két nap.

- Találnunk kell valami járművet. - Methos nem vett tudomást a gúnyolódásról. Szívesen csatlakozott volna a megszokott cukkoláshoz, ha nem lett volna sietős a dolguk. - Láttok valahol kocsikat?

- Odalent. - biccentett Connor, de amikor a három másik férfi is odafordult, nem autókat, hanem lovakat pillantottak meg. Egy kisebb csapat legelészett a hegyoldal hosszúra nőtt fűcsomói között. Duncan felnyögött.

- Lovak? Ti vicceltek. Tudjátok, nem ok nélkül tartják a belsőégésű motort olyan jelentős találmánynak.

- Ne légy ennyire maradi. - csapott Connor a hátára. - Vagy szívesebben sétálnál?

- Szívesebben vezetnék. Egy kellemes, szervokormányos autót. A jelenlévők egy részétől eltérően én szeretek haladni az idővel.

- Ahogyan én is. - Connor önkéntelenül is elmosolyodott. - Gyerünk... csak sodródj az árral. Olyan lesz, mint régen.

- Igen. Pontosan ezért aggódom. - Duncan felsóhajtott. - Akkor gyerünk. Essünk túl rajta, de csakhogy tudjátok, én tiltakoztam.

- Sohasem hittem volna. - Methos már előresietett, és nem hallhatta a háta mögött a bosszús Hegylakó halkan eldörmögött megjegyzését. Connor felnevetett.

- Úgy látom, ti ketten újból barátok vagytok.

- Hogy én? Methos barátja? - Duncan nem tehetett róla, de elmosolyodott. - Néha elgondolkozom rajta, miért kell nekem ilyen felelősség. Azután eszembe jut, hogy milyen kiállhatatlan is tud lenni, és akkor már tudom, hogy egy cseppet sem vágyom erre a fajta felelősségre. - színpadiasan felsóhajtott. - Sajnos, a Sors istennőjének más tervei vannak.

- A Sors istennője általában tudja, mit csinál. – Connor fellendült a karámot elkerítő kerítésre, majd kérdőn a nyugodt négylábúak felé intett. - Melyiket szeretnéd?

- A dízelmotorost. - Duncan be akarta fogni az egyik hozzá legközelebbi pejt, ám elvétette. Azon tűnődött, hogy Methosnak és Kronosnak hogyan sikerült ilyen gyorsan elkapniuk a kiválasztott hátasokat. Már-már csábító gondolatnak tűnt, hogy a segítségüket kérje.

- Igyekezz, MacLeod, vagy itt hagyunk. – olyan könnyedén lendült fel Kronos az általa kiválasztott ló hátára, hogy MacLeod azon kapta magát, hogy valamiféle balesetért imádkozik. Természetesen nem történt semmi. Elkapta a legközelebbi állat sörényét, és ez alkalommal nem eresztette. Az állat lassított, várta, hogy a férfi fellendüljön a hátára. MacLeod elégedetten nyugtázta: sikerült anélkül végrehajtania a műveletet, hogy túlságosan úgy tűnt volna, hogy kijött a gyakorlatból. Az utolsó dolog, amit akart, az az volt, hogy lelepleződjön Kronos előtt.

- Merre? - Methos Kronoshoz fordult a kérdéssel, ahogy mindig, most is fenntartás nélkül megbízott az ítéletében. A Lovasok egykori vezetője nyugat felé mutatott.

- Ha jól időzítjük, a nap felől fogunk felbukkanni. A tapasztalt harcos mindig onnan támad.

- Igen. - Methos arcán leírhatatlan kifejezés suhant át. Anélkül, hogy további szót vesztegetett volna a témára, visszafordult, és a két Hegylakóra nézett. A páros felzárkózott melléjük, hogy egy vonalba kerüljenek. A legöregebb halhatatlan valamiféle mélyről jövő örömöt érzett, és egy széles vigyor jelent meg az arcán. Duncan gyanakvó pillantást vetett rá.

- Mi olyan vicces?

- Nos… nem is annyira vicces. - a vigyor tovább szélesedett. - De egyedül én találom csak ironikusnak ezt?

- Ironikusnak? - Duncan körülnézett, és most először látta mind a négyüket, csatára készen, a lovaikon. Arca egészen elvörösödött, kimondottan egészségtelen színezetet vett fel. - Majd adok én neked iróniát, te…

- Ne most, MacLeod. - Methos arrébbtáncolt a lovával, ám még mindig képtelen volt abbahagyni a mosolygást. - A Lovasok sohasem harcolnak.

- Legalábbis egymással nem. - Kronos nyugat felé figyelt, nem vett tudomást a körülötte folyó tréfálkozásról.

- Legalábbis nem mindig. - Methos előhúzta a kardját és feltartotta a magasba. Kronos, mintha egy ősi és időtlen rituálé részese lenne, követte példáját. A két kard pengéje keresztezte egymást, és az egymáshoz ütődő fém zaja egy háromezer éve letűnt dallam visszhangjaként csendült fel az ősi hegyormok között.

- Egymásért. - közölte Kronos azon a végzetes, drámai hangon, amit olyan jól beszélt.

- Mindhalálig. - felelte rá Methos szinte ugyanazzal a hangsúllyal. A két idősebb harcos kérdően egymásra nézett, és Methos lassan bólintott.

- A Négy Lovas újból vágtat. - mély, és lágy, ugyanakkor fenyegető hangsúllyal ejtette ki a már-már mantra-szerű szavakat. Duncan MacLeod csak a szemeit forgatta.

- És az Úr segítsen mindannyiunkat.

- Az biztos, hogy senki másra nem számíthatunk. - Kronos a hüvelyébe lökte a kardját, kihúzta magát, és úgy ülte meg a lovát, mintha az egész világ a lábai előtt heverne. Megsürgette a lovát és Methos felzárkózott mellé, mintha hátasaik összenőttek volna. Duncan rokonára meredt, mély megbánás ült ki kifejező arcára.

- Már túl késő visszafordulni?

- Hová tetted a kalandkedved, Duncan? - saját lova oldalába vágva a sarkát, Connor a többiek után vágtatott. A fiatalabb MacLeod mélyet sóhajtott.

- Úgy tartják, bátraké a szerencse. - megrázta a fejét, azt kívánta, bárcsak figyelmen kívül hagyhatná azt a vidámságot és derűt, ami mellkasát feszíti. Ilyen érzés lett volna Lovasnak lenni? Ilyen lehetett több ezer évvel ezelőtt, amikor ezek a dolgok jelentették az életet, és négy férfi lóháton hatalmasabb jelképpé vált, mint maga a halál? A többiek után eredt, és érezte, ahogy a paták dübörgése szíve dobbanását kezdik visszhangozni. Szél fütyült a füle mellett, és három társa széthúzott előtte. Nem sokkal később már egymás oldalán lovagoltak, egy láthatatlan, bűvös kéz alkotta szabályos alakzatban, mégis úgy tűnt, hogy Kronos vezeti őket. Bár egyenlő, szinte matematikai pontosságú távolságban voltak egymástól, úgy tűnt, hogy Kronos és Methos közelebb vannak egymáshoz, és szorosan egymás mellett lovagolnak. Amióta 1997-ben azon a szörnyű délutánon megtudta az igazat az öreg halhatatlan múltjáról, Duncan MacLeod most először érezte úgy, hogy megértette kicsoda, micsoda is volt a barátja annakidején. Mintha egy mázsás súly hullott volna le a szívéről, és legszívesebben hangosan felkiáltott volna. Az eskü szavai, amit a két öregebb halhatatlan tett, újra és újra a fejében csengtek. Egymásért. Mindhalálig... Egészen a lelkéig hatolt.

- Remélem, tudod, mit csinálsz, MacLeod. - mormolta a szélnek, mintha válaszra is számított volna. Persze, nem érkezett felelet, csupán egyre növekvő izgatottságot érzett, melytől nem tudott szabadulni. Legszívesebben már a céljánál lett volna, csatára készen, hogy kiszabadítsa barátját, és bosszút álljon mindazért, amit át kellett élnie. Amit igazán akart, ismerte fel döbbenten: az vér, káosz, és erőszak volt. Elmosolyodott. Ideje, hogy átadja magát az ösztöneinek, ideje, hogy eggyé váljon a káosszal. Holnap majd ismét kiscserkész lehet, de ma Lovas volt. Methos szavai visszhangoztak a fejében, és azon kapta magát, hogy ő is azokat suttogja maga elé a füle mellett vágtató szélbe.

- Mindhalálig - Olyan érzés volt, mint az újjászületés. Olyan... apokaliptikus. Mintha még a lova patái is azt az ősi mantrát dobogták volna a hegyoldal kemény talaján.

A Négy Lovas újból vágtat... visszhangozta újra és újra az egyszerű üzenetet a szakadatlan patadobogás. A Négy Lovas újból vágtat...

Duncan átadta magát a ritmusnak, és hagyta, hogy magával ragadja.
 

Vége (egyelőre)