Prológus

A kard először idegennek tűnt számára, egyensúlya más volt, mint azé a fegyveré, melyet megszokott. Eltűnődött rajta, hogy vajon hol lehet a saját kardja. Bordeauxban hagyta volna? Valószínűleg. Azokról az eseményekről bizonytalanok voltak az emlékei, elfelejtett, sodródó vázlatok csupán, melyek fel-felbukkantak, ahogyan bolyongó személyisége lassan kezdett hozzászokni új környezetéhez.
A halhatatlanok között bevett szokás volt, hogy a győztes fél, kardjával a kezében egy titkos sírba temette legyőzött ellenfelét, hogy így őrizze meg a halhatatlanok legféltettebb titkát. Talán neki is volt egy ilyen sírja és talán a kardja is ott pihent a csontjai mellett, azzal együtt, ami megmaradt előző önmagából. Egy ideig fontolgatta, hogy megpróbálja visszaszerezni a fegyvert. Annyi kalandon át kísérte, olyan sok nehéz, vagy kínos helyzetben volt vele, szégyen lett volna csak úgy otthagyni, a hideg nyirkos földben.

Nem minden sajnálat nélkül, de végül lemondott a tervéről. A kard fölött mostanra valószínűleg eljárt az idő: minden bizonnyal berozsdásodott, nyilvánvalóan nem az a pompás fegyver már, amire most szüksége van. Inkább új fegyverére fordította figyelmét, melyet ott talált a kezében újjászületése pillanatában. Eltűnődött rajta, hogy kié lehetett és honnan származhatott. Bár elméjének néhány emlékéhez könnyedén hozzáfért, az élők közé való visszatérésének percére gyakorlatilag nem emlékezett. Tudta például, hogy testének eredeti tulajdonosát Peter Kerensky-nek hívták és, hogy Methos, a Pusztító ismerte őt. De fogalma sem volt róla, hogy Kerensky hogyan halt meg és ő, Kronos, hogyan ébredt fel a testében egyedül egy félig leégett kunyhóban, egy hegyoldalban.

Először azt hitte, hogy valamiféle álom volt, vagy trükk, hogy Duncan MacLeod csak megsebesítette, de nem ölte meg, amíg Bordeauxban harcoltak. Végül is, ez volt az egyetlen logikus magyarázat. Egy ideig azt hitte, hogy még mindig 1997-ben vannak, és talán Methos kérésére, MacLeod itt hagyta őt, ezen az elhagyatott helyen, hogy kivonja a forgalomból, de mégsem ölje meg.

Nem telt bele sok idő, míg felfedezte, hogy régi sebhelye mely oly látványosan megjelölte arcát a jobb szeme alatt, eltűnt. Később megtudta, hogy 1997 már elmúlt, és a világban, az ő tudta nélkül, eltelt három év. Amikor nem ezen törte a fejét, amikor csak arra koncentrált, amiről tudott, és amit megismert, úgy érezte, emlékszik valamiféle furcsa, zavaros pillanatokra, melyeket mintha egy másik helyen töltött volna. Egy helyen, ahol az általa ismert valóságtól való elzártság érzése ölelte körül. Különös, nyugtalan időszak volt az, amit ott töltött, és miközben az a furcsa benyomása támadt, hogy valaki más szemén keresztül látja a világot. Hogy valaki más fejében és testében lakik, és bár csak rövid időre, de irányítja tetteit. Biztos volt benne, hogy Duncan MacLeod nyomdokaiban jár. Az idegesítő, utálatos jófiúéban, a minden lében kanál Hegylakóéban, akit Kronos enyhén szólva nem kedvelt. Úgy hitte, emlékszik rá, hogy nagyon elveszettnek és elkeseredettnek érzi magát, bár ez túlságosan valószerűtlennek tűnt számára ahhoz, hogy biztos legyen felőle. Az emlékek a legjobb esetben is töredékek voltak csupán, mint a bizonytalan hallucinációk, melyeket egy függönyön keresztül pillant meg. Mintha egy félig hiányos kirakós-játékot kellett volna összeraknia.

Nem kis zavart okozott ebben az amúgy is kiegyensúlyozatlan lelkiállapotában, míg elfogadta, hogy halott volt és azután feltámadt. Olyasvalami volt ez, amit csak négyezer évvel ezelőtt bekövetkezett Első Halálához tudott mérni. Vagy legalábbis ezt hitte. Nem igazán emlékezett. Bárhogyan is, de olyan helyzetbe került, ami alapjában véve példa nélküli volt. Ugyanakkor biztosan tudta, hogy létezik magyarázat, és hogy a kulcs a válaszhoz szintén a birtokában van - fájdalmasan közel, ugyanakkor makacsul elérhetetlenül. A megértés ígéretével kecsegtette, de elrejtőzött azok között a különös memóriatöredékek között, a füstös függöny mögött. Mindent egybevetve, csupán egyetlenegy lehetséges magyarázat maradt, mely önmagába véve is egy kérdés volt.

Methos.

Az öreg halhatatlan éppoly megfejthetetlen rejtély volt, mint maga a neve: mítosz. Miért tette a dolgokat, amiket tett, mire gondolt miközben megtette őket, mit hitt, mit nyerhet az ezer különböző cselekedete által, melyek látszólag ellentmondásban voltak egymással, ugyanakkor mégis egységesek voltak? Ez mind rejtély volt Kronos számára most éppúgy, mint azon a napon, amikor először találkoztak. Hosszabb ideje voltak jóbarátok, mint amennyi ideig a legtöbb civilizáció fennállt és Kronos mégsem tudott többet mondani 1999-ben egy elhagyatott lengyel hegyoldalban arról, mik is Methos céljai, mint amikor négyezer évvel ezelőtt kelet-Európa hatalmas, üres ege alatt először mutatkoztak be egymásnak.

Kronos azonnal útnak akart indulni Seacouverbe, hogy megkeresse legöregebb barátját. Meg akarta tudni mi történt az elmúlt években, ki volt Peter Kerensky, mit tett Methos a testével, és hogy ő, Kronos hogyan került a másik férfi testébe. Hogy hogyan tért vissza egy kunyhó kiégett maradványai között Lengyelország hegyeiben, csak egy újabb kérdés volt az eddigiek mellett és Kronos erős, szinte ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy annyi erőszakkal amennyit feltétlenül szükségesnek vélt, kiverje Methosból a válaszokat.

Amikor előmerészkedett hegyi rejtekhelyéről, rá kellett, hogy döbbenjen, a világ melyben most újra itt volt, szabadon, meglehetősen barátságtalanul viseltetett feléje. Sokkal barátságtalanabbul, mint ő a világ felé. Halála alatt, melyet egyszerre tartott érdekesnek, és figyelemre méltóan hatásosnak, úgy tűnt, felkerült Európa – vagy inkább a világ – legjobban keresett személyeinek listájára. Olyan eredmény volt ez, amit eddigi élete során nem sikerült elérnie és egy kicsit váratlanul érte visszatértekor, de mivel mindig is kedvelte a sors előre nem látott fordulatait, Kronos nem kérdőjelezte meg új helyzetét, nevezetesen, hogy keresett csalóként üldözték.

Igaz, kissé igazságtalannak tűnt, hogy egy olyan nő meggyilkolásáért is körözték, akit még csak nem is ismert. Feltételezte, hogy a rendőrség valójában Peter Kerensky-t keresi, bár kétségkívül ő maga sem volt ártatlan. Végül is, bűnös volt a Caspari néven ismert hírhedt tömeggyilkos megszöktetésének kieszelésében. Csupán arról volt szó, hogy nem igazán számított rá hogy közel három év elteltével - melyet nem kimondottan élőként töltött el - olyan bűnök miatt keresik majd, amiket nagyrészt azelőtt követtek el, hogy ő váratlanul visszatért volna a halálból.

Kissé még mindig zavartan, Kronos visszavonult hegyi búvóhelyére, és ott eltűnt a világ szeme elől, majd semmi más, csupán egy idegen kard táraságában, hozzálátott, hogy visszanyerje a fizikai állóképességét. Kerensky nyilvánvalóan tudott valamit a vívásról, mert izmai jól feleltek bizonyos mozdulatokra, bizonyos gyakorlatokra. Azonban nem olyan fizikumú férfi volt, aki négyezer évet töltött azzal, hogy elkerülje mások fegyverének élesebbik végét, és Kronos hozzáfogott, hogy Kerensky testét a sajátjává alakítsa.

Ahogy teltek a hetek, a felkelő nap minden egyes alkalommal ébren találta, amint évszázadokkal ezelőtt tanult gyakorlatokat végzett, melyeknek mesterei már rég porrá lettek. Csak a madarak és a kecskék látták komoly erőfeszítéseit, csupán a szél vette a fáradságot, hogy közelebbről is megnézze, mit csinál. Gyorsan elbánt volna persze bárkivel, aki az útjába akad, de nem találkozott emberekkel, és az egyedüllét hetei jótékony csendben teltek. Majdhogynem sajnálta, amikor utolsó alkalommal fordított hátat rejtekhelyének és elszántan, határozott céllal, még egyszer lesétált a hegyoldalon. Ez alkalommal nem időzött a városban, nem tért be a postahivatalba kérdezősködni, és nem terjesztett szóbeszédet és gyanakvást a vidéken. A nem hivatalos útvonalat használta, amit olyan jól ismert előző életében. Könnyen elhagyta Lengyelországot, és Európából sem volt túl nehéz kijutnia. Végül egy parókakereskedő - aki késő este nem túl ésszerű módon sétát tett a Champs-Elysées-én - „látta el” Kronost az Államokba való beutazáshoz szükséges úti-okmányaival. A halhatatlan egy félreeső reptéren szállt le, melyet csupán a haditengerészet használt. Onnan Kronos, aki szinte a középkorban érezte magát, kényelmesen elrejtőzve a hosszú göndör paróka és az álszakáll alatt, titokban délnek vette az útját.

Valaki, valahol ismerte az összes választ a kérdéseire, melyekre már olyan kétségbeesetten kereste a megoldást és ez a valaki nem volt más, mint Methos. Methos minden bizonnyal Seacouverben volt. Ahogyan Duncan MacLeod is. Így 2000 januárjában, három évvel azután, hogy különös látogatást tett a halhatatlanság Mekkájában, az Apokalipszis Négy Lovasának vezetője újból visszatért arra a helyre, ahol részben életének utolsó heteit töltötte. Csendes visszatérés volt. Egy fagyos, ködös reggelen egy utcasarkon kifizette a türelmetlen taxisofőrt, hátára vetette zsákját és elindult, hogy megkeresse legrégebbi barátját. Minden tekintetben a legöregebb barátot, akit valaha is ismert.

Akadt azonban egy apró részlet, ami elkerülte a figyelmét. Amikor Methos is belekeveredett a dolgokba – nem számított hogy azok nagyok, vagy kicsik, életbevágóak, vagy jelentéktelenek voltak – soha semmi nem ment terv szerint. Soha semmi.

A folyó mellett hideg volt. A távoli ragyogó napfény halványan visszaverődve meg-megcsillant a víz felszínén és fekete-arany kígyókat rajzolt a lágy hullámokra. Methos saját lélegzetének fehér ködpáráján keresztül figyelte őket egy darabig, és élvezte az árnyék és a fény változó mintáit. A Nap még csak most kelt föl és ezen a sötét árnyékos helyen még hűvös volt. A magas öreg épületek egyre nagyobb árnyékot vetettek, azt a kis meleget is távol tartották, ami ezen a korai órán megülhetett volna itt. A hangokat is megszűrték, és a forgalom zaja távoli és tompa volt. A mindig ébren lévő város több száznyi különböző zaja is messze volt most ettől a csendes pihenőhelytől.

Néhány száz lépéssel arrébb a folyóparton pár fiú horgászott, otthon készített botjaikat egy rég elhagyatott, rothadó mólóról lógatták be a vízbe. Methos egy ideig derűsen figyelte őket. Még ha a Seacouvert átszelő hosszú, kanyargó folyó hemzsegett is volna a halaktól, akkor sem lett volna rá túl sok esélyük, hogy bármit is fogjanak. Nevetve, sikoltozva csúszkáltak a nedves, moszatos mólón, ezzel minden közelben fellelhető élőlényt elijesztettek.

A világ legöregebb halhatatlanja elmosolyodott a látványra. Néhány hónappal ezelőtt még azon tűnődött volna, hogy lehet most ilyen nyugodt. Milyen kellemes érzés is volt, hogy nem voltak gondjai, nem volt miért aggódnia. Néhány hónapja még elnézte volna a fiúkat, miközben azt kívánta volna, bárcsak hasonlítana hozzájuk. Most azonban csak mosolygott és élvezte a látványt. Élvezte a nyugalmat és a csendes tényt, hogy nincs miért aggódnia, hogy éppolyan gondtalan, mint a gyerekek. Egyszer az életében úgy tűnt, semmi nem nyomasztja. Nem érezte magát nyomorultul, jókedve volt, és egyáltalán nem volt dühös sem. Még csak nem is aggódott semmi miatt. Talán a 20. századtól vett végső búcsú miatt érezte ilyen jól magát.

Valójában nem kellett volna, hogy bármit is jelentsen számára, hiszen ő másik korból, másik kultúrából, másik civilizációból jött. Az idő modern felfogása nem bírt túl nagy jelentősséggel számára és különben is, sokan úgy gondolták, hogy az új évezred csupán a jövő évvel veszi kezdetét. Ez mind lényegtelen volt. Amikor január elsején felébredt – vagy legalábbis magához tért -, órákat töltött vele, hogy rájöjjön hol is van. Olyan volt, mint egy felfrissülés, vagy újjáéledés. Duncan csak kinevette, amikor később megpróbálta elmagyarázni neki. A Hegylakó azt felelte, hogy egyáltalán nem egy nagy jelentőségű új kezdet, hanem inkább egy hatalmas másnaposság és a túl sok sör volt az oka. Sok tekintetben igaza lehetett a skótnak, ám Methos akkor is élvezte az érzést. Egy új évszázad, amíg még képes volt egy új kezdetre, pont az a dolog volt, ami elmoshatta a múlt gondjait és bajait.

Elgondolkozott rajta, hogy eladja a lakását, ehelyett vásárolt vagy 20 doboz festéket. Köztük olyan színeket is, amiket esze ágában sem volt használni. Eladta bútorai többségét, és azzal töltötte az éjszakáit, hogy újrafesse és berendezze a lakást. Minden alkalommal félúton megunta a dolgot, amikor a fal nagy részét már kifestette, és ilyenkor átment egy másik szobába, és elővett egy másik színt, csakhogy érdekesebbé tegye az életet. A festés kezdett határozottan szedett-vedett benyomást kelteni, de Methos nem akarta a Szép Házak-ban reklámozni otthonát. Jobban meggondolva, talán nem is volt egy olyan remek ötlet, hogy pont az estéit szánta a festésre: amikor a tágra nyitott ablak mellett kedvenc rock-válogatását hallgatta teljes hangerőn. A szemközt lakó alak azzal fenyegetőzött, hogy ír a ház tulajdonosának és azonnali kilakoltatást követelt.
A szomszéd akkor is fenyegetőzött, amikor Methos véletlenül befestette a kocsiját világossárgára. A halhatatlan megpróbált elnézést kérni, azonban ellenséges szomszédja nem az a fajta ember volt, aki meghallgatja a bocsánatkérést. Ez csupán két választást hagyott Methos számára. Vagy rendkívül udvarias lesz az évezred hátralévő részében és reménykedik benne, hogy nem veszíti el az otthonát, vagy az éjszaka közepén átoson a szomszédhoz, és szó nélkül fejét veszi. Jelenleg a második lehetőség volt a leginkább kedvére való. Különben is, ha lefejezné azt az alakot, sokat javítana a megjelenésén.
 

Elterelve gondolatait a barátságtalan szomszédokról Methos leült a földre, és kinyújtózott a hideg satnya füvön. Nem éppen a legkényelmesebb pihenőhely volt, de mivel majdnem 48 órája nem aludt már, örült neki hogy lazíthat egy kicsit. Behunyta a szemét és hagyta, hogy megjelenjen előtte hálószobája új színösszeállítása, a szépen festett deszkák és a kézzel szőtt szőnyegek. Kellemes dolog volt erről ábrándozni és végre egyszer az életben nem akadt ennél érdekesebb dolga, amire gondolhatott volna. Nem voltak őrült halhatatlanok a nyomában, nem üldözték vérszomjas halandók, nem bukkantak fel szomorú, eltévedt halandó lányok MacLeod ajtajában, hogy megmentsék őket erőszakos férjüktől, vagy barátjuktól. Még csak részeg, rendbontó alakok sem tűntek fel Joe bárjában. Az élet csendes, eseménytelen, és nyugodt volt. Methos kinyitotta a szemét.
És unalmas.
Szörnyű volt elismerni, de a hónapokig tartó hajmeresztő kalandok után semmi mást nem akart, csak egy kicsit rendbehozni a lakását, az emelkedő sörárak miatt aggódni, és leveleket írni a lemezcégeknek a CD-k szemtelenül magas ára miatt. Most, hogy mindezt megkapta, elmondhatatlanul unatkozott. Lehetséges volna, hogy szeret éjjel-nappal halálos veszélyben lenni, és kockára tenni a fejét, hogy egy hajszálon függjön az élete? Nem, ez őrültség.

Mégis volt benne valami. Valami nyugtalanította, és ösztönzést érzett hogy tegyen valami izgalmasat. Különös késztetés fogta el, hogy mondjuk, a környék összes postaládáját befesse lilára, vagy grafitiket fessen minden rendőrségi autóra. Elmosolyodott magában, ahogy még kényelemesebben elhelyezkedett, és azt kívánta, bárcsak ne heveredett volna le a hideg fűre. A föld kényelmetlen volt és hepehupás, de nem tudta magát rászánni, hogy újból felkeljen.

Nem törődött a kényelemtelenséggel és hagyta, hogy fáradt karjai ellazuljanak, élvezte, hogy elszakadt egy kicsit az egyhangú munkától, amit a festés jelentett. Nem arról volt szó, hogy nem engedelmeskedtek volna a kezei, mikor megfogta az ecsetet. Csupán a festék valahogy mindenhová ment, kivéve oda, ahová kellett volna. Jutott belőle a földre, és Methosra is. Trikója tele volt festékfoltokkal, az egyik vállán kék, a másikon piros, és elöl egy érdekes keverékével a zöldnek, sárgának, és a rózsaszínnek. Ez igen meglepő volt, mert még csak nem is emlékezett rá, hogy egyáltalán használt volna rózsaszín vagy zöld festéket. Arra sem emlékezett, hogy narancssárgát használt, de ott volt belőle egy egész csomó a nadrágja egyik szárán. Az élet egyik legérdekesebb tudományos kérdése volt ez, és Methos úgy döntött, a festék vonzódik a ruhához. Az övé nyilvánvalóan sokkal jobban vonzotta a festéket, mint a többi ember öltözete. Esetleg megpályázhatna valamiféle állami támogatást, hogy tovább tanulmányozza a jelenséget…
 

- Hé uram. – Methos vonakodva nyitotta ki a szemét és pislogva bámult fel a két kisfiúra, akik ott álltak fölötte. Toldozott-foldozott farmerjükről és túlméretezett South Park-os trikójukról felismerte a gyerekeket: ők horgászgattak korábban. Egyikük, az idősebb tízdolláros bankjegynek tűnő dolgot tartott a kezében, és ezzel a „gazdagsággal” együtt járó halvány szemtelenséggel döntötte oldalra a fejét. Tizenegy év körüli szőke, göndör hajú fiú volt, nagy, sötétzöld szemei annak a fenyegető bűnözőnek a képét tükrözték, akivé majd minden bizonnyal válni akart. Társa, egy vöröses hajú fiú olajfoltos arccal és ideges vigyorral, nyugtalanul állt egyik lábáról a másikra, mintha attól félne, hogy valaki elkobozza jogosan megkeresett, magabiztosan fitogtatott vagyonukat.

- Mit tehetek értetek? – kedvesen mosolyogva - bár legbelül azt kívánta bárcsak visszatérnének korábbi foglalatosságukhoz, a horgászáshoz -, Methos a könyökére támaszkodott. Az idősebb fiú összefonta a karját.

- Valami fickó azt mondta nekünk, hogy jöjjünk ide és beszéljünk magával. – adta át az üzenetet, mint valami kihívást. – Azt mondta, találkozni akar magával ott, annál az autónál. – mutatta az egyik hosszú, piszkos ujjával, azután mélyen a zsebébe rejtette a kezét. – Adott nekünk egy tízest és azt mondta, hogy magától is kapunk egyet.

- Valóban? – Methos felült. A levegő hirtelen határozottan lehűlt, ám ennek semmi köze nem volt lenge öltözékéhez és az időjárás kellemetlenségeihez. – Hogy nézett ki a fickó?

- Nemtom. – vonta meg a vállát a fiú. – Azt mondta, siessen.

- Igen? Nos, talán nem akarok annyira sietni. – Methos szemei összeszűkültek. – Magas volt vagy alacsony? Milyen akcentussal beszélt?

- Magas volt. – a fiú most határozottan ravasznak tűnt, vállait kicsit meggörbítette, szemei felcsillantak. - És New Yorki akcentusa volt. – eltúlzottan felsóhajtott. – Nézze, csak annyit mondott, hogy vigyük oda hozzá magát ez minden. Azt mondta, beszélni akar magával. Most kifizet minket vagy nem?

- Talán. – Methos benyúlt a zsebébe a tárcájáért és kivett egy tízdollárost. A fiú érte nyúlt, azonban a halhatatlan elkapta előle. – Várjál. Először néhány választ akarok.

- Mit? – Az idősebb fiú keménynek próbált látszani, de határozottsága szertefoszlott és újból úgy nézett ki, mint egy kisfiú. Pontosabban, mint egy kisfiú, aki azon tűnődik, hogy mibe keveredett bele, és inkább szívesen kimaradna belőle.

- Biztos vagy benne hogy egy magas New Yorki volt, és nem egy alacsonyabb angol fickó? Sötét hajjal, és világoskék szemekkel? Olyasvalaki, aki egy kicsit veszélyes alaknak tűnik?

- Nem. – határozottan megrázta a fejét. – Biztos, hogy nem angol volt, és nem is kékszemű. Sötét szemei voltak, nagyon sötétek. Úgy nézett ki, mint egy görög, de New Yorki volt. – a fiú összevonta a szemöldökét, azután megint megpróbált visszabújni a keményfiú szerepébe. – Most már megkaphatnám a pénzemet?

- A mi pénzünket. – alacsonyabb társa most szólalt meg először, magas hangja volt, ami alapján szép jövő várt rá az egyik helyi templom kórusában. Methos felsóhajtott, felállt, és leporolta a ruháját mielőtt átadta volna a pénzt a kisebbik fiúnak. A gyerek olajos arca felderült, és egy pillanat alatt sarkon fordult, és eltűnt. Képtelenség volt szemmel követni, melyik sikátor felé szelelt el, mert egy üldözött róka sebességével és ügyességével mozgott. Az idősebbik fiú utána bámult, mint aki azt fontolgatja, hogy követi, ám Methos gyorsan elkapta a csuklóját.

- Ez az alak, akivel találkoznom kellene. Hosszú kabátot viselt?

- Nem. Rövid kabát volt rajta. Báránybőr azt hiszem, egy nagy övvel mintha a Starsky és Hutch-ból jött volna. Kesztyű is volt rajta. Úgy nézett ki, mint egy dokkmunkás. – rábökött a nyaka jobboldalára. – Volt itt egy tetoválása is, egy hajó, és egy nagy kígyó. És nagy csizmái voltak. – habozott, határozottan idegesnek tűnt. – Most már elmehetek?

- Igen. – Methos eleresztette és figyelte, ahogy a fiú elrohan. Úgy szaladt, mint egy riadt nyúl, egy pillanatra elbizonytalanodva, mielőtt eltűnt az egyik sikátorban. Visszabámult Methosra, aki még mindig a folyóparton állt és egy percig úgy tűnt, a fiú rágódik valamin, mintha vissza akarna fordulni, hogy még valamit mondjon a halhatatlannak. Azután az esze győzött, és elrohant a sikátor felé. A folyó nagyon csendesnek tűnt a jelenléte nélkül.

- Egy matróz. – Methos tűnődve megdörzsölte az állát, megpróbált visszaemlékezni rá találkozott-e valaha is bárkivel, akire ráillett a fiú leírása. – Egy görög New Yorki. Talán egy volt tengerész? – Nem tűnt ismerősnek, és ez arra engedett következtetni, hogy nem olyan halhatatlan volt, akivel eddig összeakadt. Bár időnként megbízhatatlan volt a memóriája, azokra, akiket felbosszantott mindig emlékezett. Főleg ha olyan fajták voltak, akik pár évszázaddal később újból felbukkanhattak. Ebben az esetben a legcsekélyebb támpontja sem akadt. Reménykedett benne hogy a fiú hazudott, amikor először rákérdezett, de későbbi szavai nem támasztották alá, hogy át akarná verni Methost. Az öreg halhatatlan arra számított, hogy a furcsa üzenetet a világoskék szemű, alacsony, angol fickó bízta rá a küldöncre. Amióta majdnem egy hónappal korábban megtudta, hogy makacs testvére Kronos nyilvánvalóan visszatért az élők közé várt, reménykedett, tűnődött.

[Kiegészítés: Xenon előző történetében - The Truth In Masquerade - Kronos anélkül, hogy személyesen felbukkanna üzen Methosnak. Az öreg halhatatlan innen tudja meg, hogy testvére újból életben van.]

Hosszú álmatlan éjszakákon át virrasztott, az érzésre várva, melyet egy felbukkanó halhatatlan kelt. Nyugtalan pillanatokat töltött elhagyatott parkokban, miközben azon tűnődött, hogy Kronos valóban csatlakozni akar-e hozzá, vagy csupán bosszúra éhes. Tudta, hogy testvére könnyedén megölhetné, mielőtt egyáltalán tudtatára ébredne jelenlétének.
Ezt egyszer már bebizonyította legutóbbi találkozásuk alkalmával.
Most azonban úgy tűnt, az öreg halhatatlannak újból csalódnia kell. Nem Kronos volt az, csupán egy rejtélyes görög tengerész New Yorkból, aki lehet, hogy egy pszichopata karddal a báránybőr kabátja alatt, de az is lehet, hogy nem.
Az öreg halhatatlan nem mondhatta el, hogy az élet túl sokáig telt békésen…

Kavicsropogás riasztotta fel Methost, aki idegesen megperdült - képzeletében most minden egyes zaj fenyegetőnek tűnt. Csak akkor fogta fel, hogy nem érzi más halhatatlan jelenlétét, mikor észrevette a deres füvön felé közeledő magas, sötét, báránybőr kabátot viselő férfit. Könnyed eleganciával lépdelt, mint az olyan ember, aki kezelni tudja az élet váratlan akadályait. Kissé ringó járása arról tanúskodott, hogy legjobb éveit a tengeren töltötte. Negyvenes éveinek vége felé járhatott, hajába feje mindjét oldalán ősz csíkok vegyültek, és sötét, napcserzette arcát mély ráncok barázdálták. Szemei majdnem feketék voltak, ám szempillái és szemöldöke szinte hófehér. Ez meglepően átható tekintetet kölcsönzött neki, mely olyan erőteljes volt, hogy az már zavarónak tűnt. Annak ellenére, hogy mosolya elég barátságos volt, a tekintettel együtt azt sugallta, hogy ezzel az emberrel nem egy kellemes dolog összetűzésbe kerülni. Methos végigmérte. Közben próbált nem túl gyanakvónak tűnni, ugyanakkor igyekezett olyan benyomást kelteni, hogy vele nem lehet packázni. Valahogy úgy érezte, ez utóbbi része nem volt igazán meggyőző.

- Hello? – hangja óvatosan csengett, és rájött, azon tűnődik, hogy a férfi vajon meglepődne-e egyáltalán, ha előhúzná a kardját. Új ismerőse csak elmosolyodott.

- Már kezdtem azt hinni, hogy nem jön el. – mondta derűsen, erős New Yorki akcentussal, mely Bronx árulkodó bélyegét viselte magán. – Így arra gondoltam, a legjobb az lesz, ha inkább én jövök ide.

- Remek. – összefonva karját Methos mosolyt erőltetett az arcára. – Mit tehetek önért?

- A nevem Daniel Reuben. – Egy nagy kesztyűs kéz nyúlt ki felé és Methos reflexszerűen szinte azonnal megrázta.

- Adam Pierson.

- Igen tudom. – Reuben felhajtotta az egyik kesztyűje ujját, és alatta láthatóvá vált egy kék Figyelő-tetoválás. – Magát keresem.

- Örülök. – a mosoly ez alkalommal könnyebben jött, viselője viszont egyre kényelmetlenebbül érezte magát. - Van valami különösebb oka?

- Igen. – Reuben mosolya még szélesebbé vált. – Nézze, hosszú ideje vagyok a tengeren és az ember sokmindent hall odakint, különösen, ha a legénység olyan nemzetközi összetételű, mint nálunk. Talán egy kicsit elszigetelődtem, de hallok dolgokat, és van valami, amiben biztos vagyok. – egy pillanatra habozni látszott, nagyon önelégültnek tűnt. Methos, akinek egyre határozottabb balsejtelmei támadtak, kérdőleg felvonta a szemöldökét.

- És? – érdeklődött miközben azon igyekezett, hogy hangja ártalmatlannak tűnjön. Reuben vigyora tovább szélesedett.

- Nyomára akadtam Methosnak. Ez most tényleg forró nyom. Tulajdonképpen, azt hiszem, itt van Seacouverben.

- Tényleg? – Nos, ez nem is volt olyan vészes, mint legelőször gondolta. Végül amint Reuben bejelentkezik a helyi főirodába, rájön, hogy kicsoda Methos valójában. Még szórakoztató is lenne jelen lenni abban a pillanatban. Reuben keményen bólintott, és sokkal komolyabbá vált.

- Akkor hallottam, amikor elindultunk Cape Town-ból. Úgy tűnik, egy fickó díjat tűzött ki Methosra. Azt mondják, a merénylő itt van Seacouverben és annak alapján, amit hallottam Methos is itt van. – aggodalom ráncolta barátságos vonásait. – Reméltem, hogy maga az az ember, akivel beszélnem kell. Tudom, hogy maga a kutatásnál dolgozik és nem odakint, de, ha nem teszünk valamit, akkor Methos meghalhat… és nekem tetszik, hogy létezik a világon egy olyan öreg fickó, mint ő. Ez jó dolog.

- Hajlok rá, hogy egyetértsek. – Methos aggódva pillantott a férfire. – Mit tud erről a merénylőről?

- Nem túl sokat. Hallottam ezt meg azt, de nem tűnik túl jónak az öreg fickó szempontjából. - Reuben előhúzott egy megviselt szivart kabátja zsebéből és egy kékes-szürke füstfelhő kíséretében rágyújtott. – Mit gondol?

- Azt, hogy fel kell vennünk a kapcsolatot Joe Dawsonnal. – Methos érezte, hogy elnehezedik a gyomra, és valami azt súgta neki, hogy hamarosan az unalmas festés és tapétázás után fog vágyakozni. – Hol van az autója?

- Nem messze. - Reuben szemei összeszűkültek. – Nem néz ki valami jól.

- Na ne mondja. – Methos úgy pillantott körbe, mint aki minden percben arra számít, hogy egy nagydarab fickó rohan feléje kardot lóbálva a kezében. – Tegyen meg nekem egy szívességet, oké? Maradjon mellettem.

- Arra számít, hogy baj lesz? – Reuben úgy csapta össze két nagy kesztyűs kezét, mintha a “baj” egyike lenne a kedvenc dolgainak. Csupán egy halvány mosolyt kapott válaszul.

- Így is mondhatjuk, igen.

- A mindenit! - Daniel Reuben szavai úgy hangoztak, mint a kisfiúé, akit bemutattak a hősnek, akire egész életén át felnézett. – Methos. A mindenit. – kinyúlt és fél perc alatt már vagy hatodszor rázta meg az öreg halhatatlan kezét, azzal fenyegetve, hogy határtalan lelkesedésében esetleg letépi a karjáról. – Nem tudom elhinni. Úgy értem… úgy értem… a mindenit.

- Nem értem, miért annyira hihetetlen. – Methos kissé barátságtalanul megpróbálta kiszabadítani kezét a satuszerű szorításból. – Ez csak egy név. Én pedig csak egy fickó vagyok. Miért van az, hogy az emberek mindig mást várnak?

- Nem tudom. Azt hiszem, én úgy képzeltem… nem is tudom. – Reuben vállat vont zavartnak és boldognak tűnt. – Azt hiszem, mindig is úgy képzeltelek el, mint… szóval… mint Charlton Hestont. Tudod magas, köpenyes, szakállas alak. Ahogy a Tízparancsolat-ban játszott.

- Ha Mózest keresed, akkor rossz táborban jársz. – Methos összevonta a szemöldökét, ahogy elcsípte a vigyorgó Joe tekintetét. Valahogy, ez a fajta kijelentés sohasem illett bele terveibe. – Különben, lehet, hogy szerencsém lesz. Hogyha te ilyen nehezen tudod elfogadni, ki vagyok, talán ennek a bérgyilkosnak sem fog egykönnyen menni. Elmegy, lefejezi Charlton Hestont, én meg szép csendben elüldögélek.

- Nem. - Reuben megrázta a fejét, sűrű haja meglebbent. – Úgy hallottam, van rólad egy fényképe. Pontosan tudja, hogy nézel ki. Bárki bérelte is fel, úgy tűnik, pontosan tudja, ki vagy és, hogy hol találhat meg. Ez meglepő. Úgy értem, azt hittem, hogy Adam Pierson az első számú szaktekintély Methos ügyében. Még arra is gondoltam, hogy ő van a háttérben. – elvigyorodott. – De most már azt hiszem, hogy nem. Mindenesetre, nem tudtam, hogy a személyazonosságod ilyen ismert tény manapság. Sohasem hittem volna, hogy a Figyelők végül le tudnak nyomozni. Mi történt? Hibáztál?

- Nem. – Methos tekintetében olyan tűz és erő lobbant, hogy az még a követ is megolvasztotta volna. – Ne érdekeljen mi történt. A helyzet az, hogy a személyazonosságom nem ismert tény. A legtöbb Figyelő még mindig azt hiszi, hogy az egyszerű, öreg Adam Pierson vagyok, és azt akarom, hogy ez így is maradjon.

- Szóval, mit akarsz csinálni ezzel a bérgyilkossal? – Reuben kinyújtotta hosszú lábait, úgy nézett ki, mint valami nyurga óriás. A magas bárszék, melyen üldögélt túl kicsi volt neki, és az ő hatalmas termete, és Methos közt az ellentét szinte komikus volt. Ahogy a szomszédos székeken ültek, úgy néztek ki, mint egy eltorzított perspektívájú kép. – Utánamegyünk? Levadásszuk? Egy csapat Figyelő, akik az utcákon keresik…

- Nem. – Methos felállt és arra gondolt, hogy elvesz egy üveg sört, ehelyett azonban odament az ablakhoz. – Csendben kell elintéznünk.

- Kár, hogy Mac most Amandánál van. – Joe újratöltötte Reuben poharát és meglepődött, hogy Methos visszautasította, hogy feltornázza a véralkoholszintjét. – Körbekérdezősködhetne. Az emberek szívesen beszélgetnek Mac-kel.

- El tudjuk intézni a kiscserkész nélkül is. – Methos leült az ablakpárkányra, lábait majdnem az álláig felhúzta. – Hogyha ez a bérgyilkos halhatatlanokra vadászik, akkor ez azt jelenti, hogy olyasvalakivel van dolgunk, aki tudja, mik vagyunk és tudja, hogyan ölhet meg bennünket. Jobban érezném magam, ha MacLeod kimaradna ebből.

Joe felvonta egyik szemöldökét. – Ez elgondolkoztató.

Methos tekintete elsötétült. – Van néhány ötletem, ki állhat e mögött. Azért hoztam el Danielt hozzád, mert szükségem van a segítségedre. Úgy értem, a Figyelőkére. Vannak bizonyos akták, amikhez nem biztos, hogy hozzá tudok férni. De egyedül akarom ezt elintézni, és azt akarom, hogy szólj a Figyelőmnek, néhány napig vonuljon vissza. Ha igazam van, akkor bárki, aki a nyomomban jár, a legelső lesz, aki a fűbe harap.

- Nem tudom, öregem. – Joe több mint aggódónak tűnt. Methos rámosolygott.

- Szükségem van mozgástérre.

- De nem nélkülem. – Reuben elélépett és nagy kezét a halhatatlan vállára tette. – Hosszú utat tettem meg, hogy figyelmeztesselek. Továbbra is itt leszek és megbizonyosodom róla, hogy jól vagy.

- De Daniel én…

- Csak semmi de. – A nagydarab ember gyengéd, ugyanakkor határozott hangon beszélt. – Azt mondtad, van ötleted kivel állunk szemben. Elárulnád a részleteket?

- Csak egy fickó, akit régen ismertem. Azt mondták meghalt, de nemrég megtudtam, hogy mégis életben van. – Az öreg halhatatlan még Daniel előtt is óvatosnak tűnt, akivel csak most ismerkedett meg. Joe arckifejezésén pedig világosan, látszott hogy a történet nem mondott neki valami sokat. Methos felállt. – Hazamegyek. Lehet, hogy kapcsolatba akar lépni velem.

- Miért tenné? – Joe hangja hitetlenkedő volt, ám Methos nem vett róla tudomást.

- Nem fontos. Később beszélünk. – Ezzel kilépett az ajtón és eltűnt az utcán. Joe felsóhajtott.

- Utálom, hogy ezt kell kérnem. – kezdte bizonytalanul. – Úgy értem, csak most találkoztunk…

- Ne aggódjon miatta. – Reuben megveregette a vállát, majdnem feldöntve. – Nem hagyom cserben. Kezdjen el dolgozni az ügyön. Majd jelentkezem.

- Kösz. – pillantott Joe hálásan a férfira, ahogyan a matróz elindult Methos után nagy tengerészcsizmái dobbantak a padlón. Az ajtó becsapódott mögötte és az idős Figyelő lassan a bárpultra támaszkodott és felsóhajtott. Éppen, amikor kezdtek elcsitulni a dolgok. Bár számíthatott volna erre már. Eltűnődött rajta, hogy Methos vajon kire gyanakodhat és vajon talál-e bármit is azokban az aktákban. Ideje volt elkezdeni a keresést, így bezárta az ajtót, lehúzta a redőnyöket, és hátrament az irodába. Itt volt az ideje egy kis kutatásnak. Ha volt valami, amit Joe Dawson nem tett volna meg az az volt, hogy hagyja, hogy Methos egyedül vegye kézbe ezt az ügyet.

Kétség nem férhetett hozzá, ez volt Methos lakása. Hogyha a hatalmas könyvespolc teli olyan öreg szövegekkel, mint maga Seacouver, nem lett volna elég, a válogatott, különböző stílusú bútorok elárulták volna.
Egy hatalmas antik íróasztal uralta az egyik falat, faragott lábai legalább kétszáz szamárfüles papírlap, vagy harminc nehéz könyv, és fél tucat irattartó alatt roskadoztak. És volt ott egy asztali számítógép is, ami úgy nézett ki mintha most jött volna ki a gyárból. A zöld bőrrel bevont asztalon legalább három tintatartó állt, az egyikben még tinta is volt, mellette egy gyanúsan eredetinek tűnő lúdtoll. Az asztal mellett két hosszú könyvespolc magaslott, mindegyik tele könyvekkel. Látszólag nem voltak rendszerbe szedve. Tom Éjféli Kertje ott volt az Iliász társaságában, mely az Orvostudomány képekben című könyv mellett hevert. Csak a Twist Olivérnek legalább tizenkét, láthatóan kiolvasott kiadását látta, mind különböző nyelven, melyek közül csak kettő használta a latin ABC betűit. Olyan könyvek keveredtek a polcokon, mint a rongyosra olvasott Titkos kert, Háború és béke, (eredeti kiadásban), vagy Mrs Beeton pástétom receptjei. Legalább egy tucat gyermekkönyv is volt, ahogyan ifjúságinak tűnők is akadtak. A Rock Enciklopédia egy csapat vallásról szóló kötet között lapult, melyek a modern hit minden vállfaját képviselték, és mellettük, középen ott volt a Hogyan készítsünk papírrepülőgépet, és az Őserdő állatai – Origami kis kezeknek.
Kronos önkéntelenül is elvigyorodott. Egy csapat pszichiáter egy évtizedre boldog lehetne azzal, amit itt talál.

A lakás többi részével nem törődött, nem érdekelte a félig befejezett festés, sem az art deco kávézóasztal, az ultramodern polcok, vagy a háromrészes bútorgarnitúra. Nem érdekelte a játékprogramokkal telezsúfolt CD-tartó sem, mely két nagyteljesítményű számítógép társaságában kellette magát a fal mellett. A szoba egyik sarkában felbecsülhetetlen értékű perzsaszőnyegek társaságával egy halomban pár hétköznapi szőnyeg hevert, mind arra vártak, hogy a felújítás végeztével helyükre kerüljenek. Valószínűleg sokáig várhatnak. Kronos a túloldali ablak mellett álló kis könyvszekrényhez lépett. A sietősen összetákolt szekrényen – megereszkedett polcairól és görbe tetejéről – látszott, hogy előregyártott elemekből készült. Bárki rakta is össze, szemmel láthatóan figyelmetlen és nagyon részeg volt. Kronosnak nem kellett találgatnia, ki lehetett a mesterember.

Letérdelt a könyvespolc mellé és gyorsan átnézte a National Geographics, az Új Természettudomány, és az Orvosi Folyóirat számait, futólag átszaladt a Történelem Ma magazinon, és megpillantott egy pár régi könyvet és naplót melyek az alsó polcon bújtak meg. Bőrkötésűek voltak, egyik régebbi, mint a másik. Némelyik alig volt száz éves, mások ezer évesek is megvoltak. Jó párat felismert közülük, és túlságosan is jól emlékezett a megszámlálhatatlan holdvilágos éjszakára, amikor papíron futó toll sercegésére ébredt, vagy ahogy a stílus futott végig a pergamenen, vagy éppen a kés karcolt a fába… és figyelte testvére árnyékát, ahogy a tűz fényénél írja a naplóját. Állandóan ugratták vele, még veszekedtek is miatta, hiszen Kronos Silas és Caspian nem látták értelmét a naplóírásnak. Methos ölni tudott volna, amikor párszor hamuvá lettek. És mégis, mindig ott volt, törődött velük, pedig voltak idők, amikor egy teljes kontinens választotta el tőlük, és évekig nem is folytatta őket. Ennek ellenére megpróbálta naprakészen tartani, és a saját részeként gondolt rájuk.

Kronos elmosolyodott, ahogy most meglátta a naplókat és további várakozás nélkül kinyúlt az egyikért, amelyik újabbnak tűnt és kirántotta a polcról. Egy véletlenszerű oldalon nyílt ki: 1996. július. Kronos letelepedett a padlóra, hátát a reszketeg könyvespolcnak támasztotta, térdére fektette a könyvet, és olvasni kezdett.

- Gyakran hagyod tárva-nyitva az ajtót, amikor elmész? – maga mögé tolva Methost, Reuben a lakás bejárati ajtaja felé intett. Methos kissé bosszankodva félretolta a férfit.

- Nem, általában nem. Igaz, már hozzászoktam a hívatlan látogatókhoz. – Nem feltétlenül kedvelte, de megszokta őket. Methos felfogásában a hívatlan vendég ő kellett volna, hogy legyen. Semmi gond nem volt azzal, amikor ő tett előre be nem jelentett látogatást, de hogy mások bukkanjanak fel nála bejelentés nélkül…
A legöregebb halhatatlan gyanakodva oldalazott az ajtóhoz és már végigfutott rajta az árulkodó érzés, mely arról tájékoztatta, hogy vendége halhatatlan. Erős, és határozott érzés volt, és dühítő módon ismerős. Ez különös volt, és mélységesen nyugtalanító.

- Mi az? – tengerészcsizmái minden egyes lépésnél nagyot dobbantak, ahogy Reuben odafutott mellé, művészi módon simulva az ajtó mellett a falhoz. – Egy másik halhatatlant érzel?

- Pszt! – nem sok esély volt rá, hogy ezek után még titokban érkezzen meg, de Methos a maga javára fordíthatta, hogy „vendége” nem tudja, hány ember van az ajtó túloldalán. Tekintetét szilárdan az ajtóra szegezve, Methos leengedte a jobb kezét a derekához és nadrágja egyik szárából előhúzott egy rövid kardot. Inkább volt kés, mint valódi kard és persze nem esett azonos kategóriába kedvelt fegyverével, ám a penge éles volt, és praktikus. Hasznos fegyver volt hátrányai ellenére. Jobb, ha az ember egy kis fegyvert tart magánál, mint semmit. Legalábbis ez volt Methos véleménye, és ezt a fegyvert könnyedén elrejthette - főleg mikor könnyű sétára indult egy szál trikóban és farmerban. Reuben felvonta a szemöldökét.

- Maradj hátul. – utasította élesen, láthatóan nem tett rá túl nagy benyomást, ahogy társa előkapta arzenálját. – Majd én elintézem. – egy pisztolyt vett elő kabátjából és felcsavart egy hangtompítót a csőre, majd’ 30 centivel megnövelve a hosszát. Methos megvonta a vállát.

- Csak tessék. – kellemes dolog volt, hogy valaki hajlandó volt eljátszani a régi trükköt, és Methosnak esze ágában sem volt a boldog önkéntes útjába állni. Visszalépett, vidáman intett Reubennek, hogy előreengedje. Reuben arca megkeményedett, bár szemei még mindig mosolyogtak. Felvonta egyik hófehér szemöldökét.

- Kívánj szerencsét.

Methos megszorította a kardját, és eltűnődött rajta, figyelmeztesse-e reménybeli testőrét, hogy prédájuk már tudja, hogy itt vannak. Mivel még mindig érezte a halhatatlan jelenlétét, Methos biztos volt benne, hogy nem menekült el a tűzlépcsőn át - ez azt jelentette, hogy majdnem biztos, hogy odabent vár.
Reuben azonban egyáltalán nem tűnt nyugtalannak.
Methos tekintet nélkül eddigi szokására már-már felajánlotta neki segítségét, amikor a tengerész egy csatakiáltással teljes erejéből kivágta az ajtót. Hatalmas, tompa puffanás és kilincscsikorgás hallatszott, amint az ajtó belecsapódott a vakolatba és a festékbe. Reuben erős karjai kinyúltak, ahogy előretörtetett a lakásban, félrerugdosva az útjába akadó festékesdobozokat.
Egy homályos alak vált láthatóvá a szoba szélénél és a tagbaszakadt tengerész megperdült, hogy szembenézzen vele, ám erejéből csak egy fájdalmas, figyelmeztető kiáltásra futotta, amikor egy nehéz, keménykötésű könyv szállt felé és meglepő pontossággal, keményen nekiütődött a csuklójának. Ennek következtében elejtette a fegyverét, még mielőtt bármit tehetett volna. A pisztoly agya ért földet először, egyszer visszapattant, majd egy sorozatot lőtt ki, ami a frissen festett plafont nagy, fekete lyukakkal szórta meg.

Reuben dühödt kiáltással ugrott a fekete alak felé - ez volt minden, amit támadójából látott. Testméretéhez képest gyorsan mozgott és mielőtt jövendőbeli áldozata oldalra vetődhetett volna, a tengerész már rajta volt. Megragadta ruhája elejét és a falnak ütötte. A kard kiesett a halhatatlan erőtlen ujjai közül, aki felemelte a kezét, hogy védje magát, nehogy az erős ember szétmorzsolja a mellkasát.

- Ki az ördög vagy te? – meglepő erővel küzdött egy olyan emberhez képest, aki Reuben mellett nagyon kicsinek tűnt, és a halhatatlan majdnem kiszabadította magát. Reuben azonban szorosan megragadta a férfi ingét, és ez alkalommal látható élvezettel újból a falhoz csapta.

- Itt én kérdezek. – csupán a hatás kedvéért harmadszor is a falhoz csapta szerencsétlen foglyát, majd Methos elé cibálta. – Ismered? Szabad itt lennie?

- Életemben nem láttam. – Methos összevont szemöldökkel meredt az alakra. Volt valami meglepően ismerős a halhatatlan arcában, de biztos volt benne, hogy nem ismerte fel a hosszú göndör hajat és a hozzáillő szakállat. Volt valami a férfi kinézetében, ami egy középkori lovagra emlékeztette Methost.

- A francba, Methos. Barátsággal jöttem. – düh lángolt a férfi szemeiben. – Újabban így köszöntöd a barátaidat, vagy csak nekem tartod fenn ezt az üdvözlési módot? Hát Duncan MacLeod már akkora befolyással van rád, hogy valami halandó gorilla mögé bújsz, és fegyverrel, meg erőszakkal üdvözlösz?

- Kronos? – ha a külső nem is volt ismerős, a hang az volt, ahogyan a visszafojtott, lobogó düh is azokban a jégkék szemekben. Methos tátott szájjal, szemeiben boldog mosollyal bámult rá. Azonban az öröm hirtelen haragba fordult, mely szinte ugyanolyan elemi erejű volt, mint Kronosé. – Te. Te… Még te mersz barátságtalannak hívni engem? Hogy van merszed idejönni, és úgy tenni, mintha én lennék a rosszfiú, amikor mindketten tudjuk, hogy a fejemért jöttél? Megbíztam benned! Lehet, hogy gyűlöltelek te hülye, érzéketlen, vérszomjas idióta, de szerettelek is. Visszahoztalak a halálból. Heteket töltöttem Lengyelország hegyei között, miközben majdnem levágta a fejem egy csapat tébolyult, akikhez fogható őrült fickókkal soha életemben nem akadt dolgom. Mindent elkövettem, hogy visszahozzalak az élők földjére, és milyen köszönetet kapok? Milyen jelét látom a barátságnak? Küldesz egy kódolt üzenetet egy fickón keresztül, akit négyezer évvel ezelőtt sikeresen az őrületbe kergettünk* és éppen mikor már kezdtem azt hinni, hogy létezik számunkra jövő, te felbukkansz Seacouverben, hogy megszerezd a Serkentésem. Ott kellett volna hagyjalak, sodródni a túlvilágon, miközben megőrjíted MacLeodot. – úgy tűnt az öreg halhatatlan kimerült a hosszú kitöréstől, és szinte lecsúszott az ajtófélfa mellett a földre. Amikor újból megszólalt hangja sokkal halkabb volt. – Csak azt mondd meg, miért, Kronos. Tudom, hogy okoztam neked fájdalmat korábban, de a francba, te is nekem. Nem kellett volna azt kérned, hogy válasszak közted, és MacLeod között. Nem, amikor már majdnem kétszáz éve nem találkoztunk…

* [Kiegészítés: ez a megjegyzés szintén Xenon előző történetére utal]

- A fejedet? – Kronos védtelenül küszködött Reuben szorításában, hogy enyhítse a nyomást a torkán és felelhessen testvére vádjaira. - Nem akarom a fejedet, mi az ördögöt kezdenék a Serkentéseddel? Az enyém százszor nagyobb, és ezt te is tudod. Ha a fejedet akarnám, már ezer éve levehettem volna. Azért jöttem, hogy beszéljek veled. El akartam ásni a csatabárdot, és valamennyire megérteni, hogy mi történt velem. Meg akartam tudni, hogyan lehetséges, hogy ismét élek. – Egy hirtelen kitöréssel félresöpörte Reuben lapátnyi kezeit és Methos elé lépett. - Hogy hihetted, hogy a fejedet akarom? Gyűlöltelek azért, amit velünk tettél. Gyűlöltelek, amiért hagytad, hogy MacLeod megölje Caspiant. Gyűlöltelek, amiért Silas fejét vetted. Gyűlöltelek, amiért minden egyes lépésemet meghiúsítottad, amikor legutoljára itt voltam. Akkor kész voltam a fejedet venni, de komolyan azt hiszed, hogy betörnék ide, lesben állva, majd kihívnálak anélkül, hogy esélyt adnék neked, hogy védekezz? Ha a fejed kellene, nyílt terepen néznék veled szembe. Ha én vadásznék rád, Methos, akkor azt tudnád. – hangja veszélyes suttogássá halkult. – Ha meg akarnálak ölni, arról tudnál. Addig várnék, amíg minden egyes porcikádban reszketnél tőlem a félelemtől, azután cselekednék. Ez az én legjobb módszerem, emlékszel?

- A régi pózőr. – Methos hangja úgy hangzott, mintha megbénult hangszálakból jött volna. – A félelem a te játékod, nem igaz?

- Mindenkinek kell valami hobbi. – elvigyorodva az álöltözet alatt Kronos kinyúlt, és megragadta Methost az ingmellén. – Barátsággal jöttem, de nagy kedvem lenne…

- Hagyd őt békén. – nagy sebességgel, és méretéhez képest figyelemreméltó könnyedséggel Reuben előrelépett, és elkapta Kronos torkát. Ellökte őt Methostól, szövet szakadt, azután a meglepett halhatatlant egyszerűen a szoba sarkába hajította. Az hangos puffanással ért földet, megrázta a fejét, hogy kitisztítsa mielőtt talpra áll, ám félúton hirtelen megdermedt, amikor Reuben gyorsan visszaszerzett pisztolyának csövébe bámult. A jégkék szemek felszikráztak.

- Ki az ördög ez a fickó? – kérdezte, a türelmetlenség gyerekes dühvel töltötte meg a hangját. – És miért vagy olyan átkozottul biztos benne, hogy a fejedet akarom? Mi ütött beléd, Methos?

- Valaki meg akar ölni. – Methos átvágott a szobán, hogy talpra segítse öreg barátját, ám ehelyett inkább visszahúzódott, és Reuben oldalához menekült a testvére arcán megjelenő színtiszta düh láttán. - Ő itt, Daniel Reuben, Figyelő. Rájött a dologra, és idejött figyelmeztetni engem. Bárki is az orgyilkos, ismer, tudja, ki vagyok, tudja, hogy nézek ki. Talán, még azt is tudja, hol lakom. Amikor meghallottam, hogy ennyire jól értesült, azt hittem te vagy az. Nincs túl sok ember, aki ilyen sokat tudna rólam, és el kell ismerned az, hogy ez éppen azután történt, miután felvetted velem a kapcsolatot… Nos, ez elég rohadtul egyértelmű bizonyíték volt, testvér.

- Egy gyilkos? Ki az ördög akar elkapni téged? – megvetés töltötte be Kronos hangját, ahogy feltápászkodott, ez alkalommal ügyet sem vetett a fegyverre. – Kit bosszantottál már fel megint? Egy újabb féltékeny férj? Egy újabb elhagyott szerető?

- Ez komoly dolog. – most már teljesen felbőszülve, Methos megrázta a fejét. – A francba, nem tudom, miért törődöm veled. Holtan vagy élve, de te sohasem változol. Mindig is egy bosszantó gazember voltál Kronos, és úgy tűnik, még most is az vagy. – Gyilkos pillantást vetett az egyre jobban összezavarodó Reubenre. –Lődd már le, az isten szerelmére. Különben egyikünk letépi a másik fejét, és én nem akarok vérfoltokat az új, kedvenc bútoromon.

- Azt akarod, hogy lőjem le? – Annak ellenére, hogy Reuben tudta, hogy egy pisztolylövés nem okozna Kronosnak tartós sérülést, elsápadt a gondolattól. – Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?

- Ez az egyetlen ötlet, ami az eszébe jut. – Kronos hangja mélységesen becsmérlően csengett. – Miután elmúltak a dicsőséges évei a Bronzkorban, más emberek fegyverei mögé rejtőzött. Sohasem nézel szembe senkivel te magad, igaz, Methos. Addig nem, amíg van valaki, aki helyetted húzza meg a ravaszt.

- Ha nem fogod be, én…

- Mit? Mit fogsz csinálni? Megküzdesz velem? – Kronos kellemetlenül felnevetett. – Nem hiszem. Találsz valamilyen kifogást, és elosonsz az árnyékok közé, miközben reménykedsz benne, hogy senki sem veszi észre. Ismerlek, Methos. Ugyanolyan jól ismerlek, mint te önmagadat.

- Igazán? – düh és felháborodottság színezte az öreg halhatatlan hangját, éppúgy ahogyan az arcát is. – Akkor majd meglátjuk. Vedd fel a kardod, testvérem. Egyszer s mindenkorra kiderül, hogy melyikünk a jobb. Ha arra gondolok, hogy egykor az oldaladon lovagoltam, te idejétmúlt, nagyfejű…

Vad üvegcsörömpöléssel és egy robbanással, melybe beleremegett még a mennyezet is, az öreg halhatatlan jobboldalán betört az ablak, és egy kis fémtárgy gurult végig a padlón, eredményesen elnémítva Methost, és a három férfi meglepetten fordult meg, hogy szembenézzenek a zaj forrásával. Methos szemei tágra nyíltak.

- Gránát! – alig kiáltotta el magát, mindhárman az ajtó felé kezdtek rohanni, ám az túlságosan messze volt tőlük. A szerkezet sercegni kezdett, majd egy másodperccel később egy jóval kisebb robbanással, melytől megremegett a padló, füstöt kezdett okádni magából szerte a szobában. Methos érezte, hogy szédül.

- Az ajtóhoz. – krákogta hasztalanul. Reuben küszködött, hogy megőrizze a fegyverét.

- Lépteket hallok. – mormolta, bár szavai alig voltak hallhatók.

Kronos az ajtó felé pillantott, és két pár csizmába bújtatott lábat látott felé közeledni. Ami lehetetlen távolságnak tűnt, a lábak fölött két elmosódott, rosszul kivehető arcot pillantott meg, amiket többé-kevésbé gázmaszk takart. Felnyögött és abba az irányba meredt, amerre Methost sejtette.

- Orvgyilkosok, mi. – ezek voltak az utolsó dühös szavak, melyeket képes volt suttogni, mielőtt ájultan előredőlt és a földre zuhant. Methos felnyögött.

- A francba. – értelmetlennek és egy kicsit elkésettnek tűnt most bocsánatot kérni Kronostól, amiért kételkedett benne, és egyik gondolata, mielőtt elvesztette volna az eszméletét az volt, hogy Seacouver kezd túlságosan veszélyes hellyé válni számára ahhoz, hogy itt éljen. Legutolsó értelmes gondolata mielőtt a világ sötétbe borult volna az volt, hogy vajon a szomszéd alak az utcában miért nem jött még át, hogy a zaj miatt panaszkodjon.

Methos hatalmas fejfájással és a küszöbön álló végzet érzésével ébredt, melyen nem enyhített a gyors ráeszmélés, hogy egy székhez van kötözve. Hagyta, hogy lázadozó feje megnyugodjon mielőtt felmérte új környezetét, és szinte azonnal találkozott testvére villámokat szóró tekintetével. Methos idegesen elmosolyodott. Valahogy az a tény, hogy Kronos szintén meg volt kötözve, nem töltötte el túl nagy önbizalommal. A Lovasok vezetője még így, tetőtől talpig gúzsba kötve is halálos volt.
Ezt már megmutatta korábban.
A fiatalabb halhatatlant most azonban szemmel láthatóan jobban érdekelte, hogy megértse a helyzetet, mintsem hibáztasson valakit miatta.
Így miután megvizsgálta a még eszméletlen Reubent, Methos megpróbált lazítani, és azt kívánta, bárcsak meg tudná vakarni lüketető fejét. A szűk helyiség ajtaja felé pillantott, félig-meddig arra számítva, hogy az bármelyik percben kivágódhat.

- Elmondod végre, mi folyik itt? – Kronos hangja nem tűnt mérgesnek, és ez több volt, mint meglepő. Talán Peter Kerensky-ből maradt benne valami, vagy csupán… és ez volt a valószínűbb… egy későbbi, valódi kitörésre tartogatta az energiáit. Az öreg halhatatlan rámosolygott, arckifejezése csupán árnyalatokkal volt kevésbé ideges, mint az előbb.

- Mondtam már, – kezdte, miközben remélte, hogy hangja nem cseng túlságosan mentegetőzőn. – egy gyilkos van a nyomomban.

- Hogyha egy gyilkossal akadtál össze, akkor miért nem vette a fejed ott a lakásban? – Kronos egy pillanatig a köteleinek feszült, szemmel láthatóan jelezve, hogy türelme igencsak véges. – Egy kész átok vagy, testvér. Akármikor találkozom veled, abból mindig baj lesz.

- Csakugyan? Akkor hadd mondjak neked valamit, testvér, én…

- Már megint kezditek? – halkan nyögve a szavakat Daniel Reuben megmozdult mellettük, körbepislogva az egyszerű barna szobában, ahol ültek. – Az ember azt gondolná, hogy ellenségek vagytok.

- Azok vagyunk. – mondta Methos hevesen, de megpróbálta féken tartani mérgét, ahogy legújabb halandó ismerőséhez fordult. – Jól vagy?

- Viccelsz? Tengerész vagyok. Ez sem rosszabb, mint a másnaposság néhány parton töltött éjszaka után. – Reuben megpróbált egy kicsit változtatni a helyzetén a széken, azután felsóhajtott. – Bár elismerem, általában nem egy székhez kötözve térek magamhoz. – elvigyorodott, egy kicsit még mindig gyengének tűnt. – Hozzá kell tennem, egyszer Szingapúrban…

- Majd legközelebb elmeséled. – Methos egy száraz mosollyal visszafordult Kronos felé. – Oké, zsenikém. Ha ez nem egy orgyilkos műve, akkor nem osztanád meg velünk az elképzelésedet? Talán téged akarnak. Lehetséges nem? Végül is, neked a hét minden napjára ezer ellenség jut.

- Igen, de mind azt hiszi, hogy halott vagyok. – Kronos megrázta a fejét. – Ez nem rólam szól. Lehetetlen. Nyugaton mindenütt keresnek ugyan, és erről alkalomadtán majd szeretnék veled elbeszélgetni, de amióta elhagytam Európát, rejtőzködöm. Senki sem tudja, ki vagyok. És különben is, azt mondtad, hogy ez a fickó téged akar elkapni.

- Így van. – Methos pár percig dühödten erőlködött, ám kötelei szilárdan tartottak. – A fenébe is. El kellett volna mennem MacLeoddal Amandához.

- Szóval még mindig a Hegylakóval lógsz? – Kronos hangja elsötétült. – Tudhattam volna. Ellopja a tüzedet testvér. Amikor ő is veled van, nem az az ember vagy, aki lehetnél. A legjobbat hozza ki belőled, és a jó mindig a legrosszabb egy Lovasnak.

- Én már nem vagyok Lovas, Kronos. – Methos halkan beszélt, halvány szomorúsággal a szemeiben.

Reuben szinte úgy érezte magát, mint egy betolakodó. Bármi is volt e között a két férfi között, szinte tapintható volt: a kötelék olyan erős volt, hogy szinte látta a levegőben kettejük közt. Furcsa, hogy majdnem tíz évet töltött el azzal, hogy mindent elolvasott, amit a legöregebb halhatatlanról talált, mégsem hallotta soha ennek a Kronos nevű férfinak a nevét. Eltűnődött rajta, hogy vajon hogyan ismerték meg egymást és mitől kerültek ilyen közel egymáshoz. És mi történt, hogy ilyen hatalmas szakadék keletkezett közöttük, amitől most az egész szobában lehűlt a levegő.

- Már én sem. – Ha Methos hangja halk volt, Kronos még halkabban beszélt, szavait alig lehetett kivenni, mint egy távoli szellő egy néma szobában. A padlót bámulta. – Annak a bandának vagyok a vezetője, Akiket Elfelejtett Az Idő. Tudod, hogy mennyire fáj ez?

- Igen. – fájdalmas elismerés volt ez, különösen itt és most, de Methos megtette. Mert minden eltökéltsége mellett, amivel maga mögött hagyva a régi utakat, tudta, hogy azok éppannyira részei, mint mindig is voltak.

És voltak idők, amikor annyira hiányoztak neki, hogy belesajdult a szíve. Elhagyatott éjszakák alatt, vagy nappal, amikor úgy tűnt, a hideg eső és a hó sohasem áll el. A hosszú heteken át, melyek unalomba és magányos emlékezésekbe nyúltak. Ezek voltak azok az idők, amikor otthonában ült, és azon tűnődött, mi lett volna, ha...

Mi lett volna, ha nézeteltérései Caspiannal nem váltak volna annyira elviselhetetlenné? Mi lett volna, ha a Lovasok még ezer évig együtt maradnak? Mi lett volna, ha Kronosszal marad, ahelyett, hogy a saját lábára áll és megpróbálja elhitetni magával, hogy túl sokat változott ahhoz, hogy a múlttal maradjon?

Talán semmi, talán minden. Talán már mind halottak lennének, vagy talán istenek.

Ehelyett csak annyit tehetett, hogy visszanézett a történelemre, és figyelte a tanítók és okoskodók millióit, amint róla és a testvéreiről vitatkoznak és kijelentik, hogy csupán egy különleges mítosz voltak, semmi más.

Valahogy ez mindennél jobban fájt.

– Én is sajnálom, Kronos. Talán, nem kellett volna visszahoznom téged.

- Itt vagyok, nem igaz? Mindig is túl sokat tűnődtél olyan dolgokon, amiket nem lehet megváltoztatni. – a fiatalabb halhatatlan félbeszakította a beszélgetést, ahogy újult erővel megpróbált kiszabadulni. – Azt hiszem, úgy érzem, engednek a kötelek.

- Ragyogó. Akkor majd gyere, és segíts nekünk is. – Methos egyáltalán nem haladt a saját kötelékeivel. Kronos viszont válaszként csak mélyen, kellemetlenül felnevetett.

- Ha kiszabadulok, testvér, ki mondta, hogy bárkit is magammal viszek? Miért kellene magammal vinnem azt az embert, aki a gyilkosomat a legjobb barátjának tartja?

- Hallgass ide… - ismét düh áradt szét Methosban és bár biztos volt benne hogy pont ez az, amit bosszantó testvére akar, mégsem tudta megállni.

- Nem, ti figyeljetek ide! – Daniel Reuben, akiről szinte teljesen elfeledkeztek a beszélgetésük alatt több mint dühösnek tűnt. – Mi az ördög van kettőtök között? Olyanok vagytok, mint egy pár gyerek. A vak is láthatja, hogy nem gyűlölitek egymást igazán, úgyhogy fogjátok be és próbáljatok meg kiutat keresni innen. – sötét szemei, világos-fehér szempilláival Kronos felé fordultak. – Nem tudom, ki vagy te, de nem is igazán érdekel. Engem csak az érdekel, hogy megmentsem Methost. Úgyhogy ha ki tudsz szabadulni, az ördögbe, próbáld meg! Hagyj fel ezzel a keményfiú hozzáállással, ne veszekedj állandóan, és tegyél meg mindent, hogy megments minket. Nem érdekel, hogy halhatatlan vagy. Egy egész számmal nagyobb vagyok nálad. Megértetted?

- Megértettem. – Kronos hangja jéghideg volt. Kedvenc hűvös mosolyával mosolyodott el: a kínzó mosolyával, mint aki éppen legkedvesebb fegyverét készül, az arra leginkább rászolgált áldozatába döfni. Gonoszság csillant lényének minden egyes atomjában, ahogy gunyoros mosollyal az ajkán felemelkedett, majd ellépett a székétől. Szakadt kötélvégek és meglazított csomók estek le körülötte, mások még a karján lógtak. Hogy csuklóját és ingét vér csíkozta legutolsó erőfeszítése nyomán, nem zavarta és mosolya szélesedett, ahogy Reuben elé lépett. Vér csöpögött ujjai végéről a padló kövére apró, kopogó hangokat hallatva. Tompa hang volt, távoli és különös.

- Ööö… - Reuben nem tudta, mit mondjon. Hogy a vérrel festett őrület bénította-e meg a nyelvét, mellyel most szembetalálta magát, vagy a halhatatlan hirtelen kiszabadulása feletti döbbenet volt az ok, lehetetlen volt megmondani. Mindenesetre a szavak, mint a hajókonyhán felszolgált háromnapos húspástétom, a torkán akadtak. Megpróbálta megköszörülni a torkát, ám hirtelen egy pár hideg, erős kéz akadályozta, a légcsövét szorítva.

- Kronos. – Methos hangja éppoly hideg és erős volt, mint testvére szorítása. Az öregebb halhatatlannak ki kellett nyújtania a nyakát, hogy pontosan lássa, mi folyik, de ez nem csökkentette elszántságát, vagy hangjának parancsoló színezetét. Kronos rámeredt.

- Mi az? A barátod életéért fogsz könyörögni, testvér?

- Nem, csak azt akarom, hogy hagyd őt békén. Ha valakivel vitád van, az én vagyok. – felsóhajtott. – Daniel nem úgy értette, amit mondott. Mindannyian ezt tennénk, amikor meg vagyunk kötözve és az életünket féltjük. – humortalan mosoly jelent meg az arcán. – A többségünk legalábbis. Egyszerűen írd az idegesség számlájára, és szabadíts ki minket. Ha tényleg ezt akarod, később megbeszélhetjük, csak mi ketten. Ha tényleg akarod valakinek a fejét, akkor az én vagyok. Rendben?

- Rendben. – Kronos egy pillanatig nem moccant, azután egy hirtelen mozdulattal elengedte Reubent, és elkezdte kioldozni a halandó kezeit. A kötelek könnyedén engedtek, és a halhatatlan Methoshoz lépett. Az ő kötelei is hamar megadták magukat, és Methos kiegyenesítette fáradt karjait.

- Köszönöm. – felnézett, egyenesen Kronos szemébe, és azon tűnődött, mi az istent fog tenni, hogy elkerülje az összecsapást, melybe épp most sodorta magát. A világoskék szemek legnagyobb félelmének szörnyű megerősítéseként meredtek rá. Mielőtt ez véget ér, nagyon valószínű, hogy meg kell küzdenie Kronosszal. És nincs esélye a győzelemre.

- Jobb, ha megkeressük a kifelé vezető utat. – Kronos ismét csendes volt, hangja meglepően nyugodt. Methos automatikusan bólintott.

- Igen, persze.

- Nem lesz könnyű. – sarkon fordulva Kronos a legközelebbi falhoz lépett. – Azt hiszem, a föld alatt vagyunk.

- Igen, én is erre a következtetésre jutottam. – meglepően jó érzés volt, hogy visszakapta öreg és megbízható társát, még akkor is, ha jelenleg más-más oldalon álltak. – A levegő nem stimmel, és van valami furcsa ennek a helynek a hangulatában.

- De nem vagyunk túl messze a felszíntől. – Kronos a mennyezetre meredt, mintha néhány lehetetlen számítást akarna elvégezni. – Pinceszinten, de nem sokkal mélyebben annál.

- Talán egy bunkerben. Egy régi óvóhelyen? – Methos vállat vont, majd azonnal elvetette az ötletét. – Nem, az nem lehet. Seacouverben nincsenek földrengések, legalábbis olyan, amit bárki észrevenne.

- Ki mondta, hogy még mindig Seacouverben vagyunk? – Kronos elkezdte ütögetni a falakat. – Szilárd, de csak kő. Nem nukleáris óvóhely anyaga.

- Akkor azt hiszem, hogy csak egy földalatti börtönben vagyunk. – Methos érezte, hogy visszatér a csüggedése, és magával hozza lehangoló kis barátait is. – Jóval a föld alatt, így megölhetnek minket, senki sem fogja látni a Serkentéseket.

- Csak ne bízd el magad. – szólalt meg Kronos kissé derűsen. – Talán tudják, hogy te halhatatlan vagy, de rólunk fogalmuk sincs. Semmit nem tudhatnak rólam. Nem fognak elrejteni, amikor úgy hiszik, hogy csak egy halhatatlant ölnek meg, aki egyedül van. Nem lesz Serkentés.

- De lesz, hogyha a háttérben halhatatlanok állnak. – mutatott rá Daniel ésszerűen. Methos vállai még lejjebb ereszkedtek, és Kronos gyilkos tekintetet vetett a halandóra.

- Akkor jobb, ha minél előbb kijutunk innen és utánajárunk, nem igaz? – elindult az ajtó felé, léptein még akkor sem lassított, amikor kulcs csikordult hangosan a zárban. Methos teste megfeszült.

- Kronos… - sziszegte élesen. Testvére még csak meg sem torpant. Ahogy az ajtó kinyílt, ő odalépett, és egy seregszemlére készülő király méltóságával masírozott ki rajta. Dulakodás, meglepett kiáltás, majd egy pisztolylövés hallatszott. A golyó megpattant valamin - a hangból ítélve az ajtó mögött egy kőfolyosó húzódott -, és valaki ijedten felkiáltott. Pillanatokkal később a szoba tele volt őrökkel. Methos szinte mosolyogva figyelte, hogy ketten közülük Kronost tartják fogva. Fiatalabb társa figyelemre méltóan nyugodtnak tűnt, majdhogynem jókedvűnek. De, gondolta azután sajnálkozva a legöregebb halhatatlan, a káosz mindig is Kronos éltető eleme volt, és bár szökése nem volt sikeres, megpróbált legalább némi zűrzavart okozni, és már ez is elegendő ok volt az önelégült megelégedettségére. Szinte, minthogyha egy gyerekkel kellene bánnia, és eléggé különös módon, ez a gondolat halvány mosolyt csalt az öreg halhatatlan arcára.

- Min mosolyogsz? –az egyik őr, aki a vezetőnek tűnt, ráförmedt Methosra, mintha ő lenne a felelős mindenért. Methos vállat vont, hirtelen gondtalannak és furcsa módon magabiztosnak érezte magát.

- Semmin. – biztosította a férfit, és hagyta, hogy az ajtó felé vezessék. Az őr hangosan felhorkant.

- Nehéz elhinni, hogy megéritek ezt a sok fáradságot. – fegyverét Methos hátába nyomta. – Ne lássam, hogy bajt csináltok.

- Eszünkben sincs. – az öreg halhatatlan körülnézett a kőfolyosón, melyre kilépett. Különös módon valaki megpróbált javítani a kinézetén azzal, hogy kitapétázta. Ide nem illő, bizarr, és mégis meglepően megnyugtató volt. – Milyen messze vagyunk a felszíntől?

- Ne érdekeljen.

- Még Seacouverben vagyunk?

- Megmondtam: ne érdekeljen. – az őr keményebben nyomta a fegyvert a gerincébe, bár Methos nem érezte fenyegetőnek. Biztos volt benne, hogy a férfi nem sütné el a fegyverét ebben a zárt térben. A reakció az előző lövésre, és a megpattanó golyó hangja bizonyította hogy ez a hely nem egy fegyverbarát környezet. Eltűnődött rajta, vajon őreik tudják-e, hogy fegyvereik amúgy sem lennének túl nagy hatással rá, és úgy döntött biztos, ami biztos, nem feszíti tovább a húrt.

- Hová megyünk? – kérdezte olyan barátságosan, ahogyan csak tudta. Az őr nem felelt. – Ó. – Methos arcára távoli mosoly ült, ahogy megpróbálta tartani magában a lelket. – Ez nagyszerű. – Az egyetlen felelet, amit kapott egy éles döfés volt a pisztoly csövével.

Egy ideje már gyalogoltak, amikor megérezték egy másik halhatatlan jelenlétét. Erős, és kellemetlen érzés volt, ahogy körülvette őket - megragadó, ugyanakkor mocskos módon támadta érzékeiket. Methos habozott, és őre nem noszogatta tovább. Már-már úgy tűnt, a férfi szánja őt amiatt, akivel szembe kell néznie. Nem volt egy megnyugtató gondolat, és Methos megkettőzte lépteit. Jobb szembenézni ezzel az idegen érzéssel, mintsem elrejtőzni előle.
Egy újabb halhatatlan jelenléte csatlakozott most az elsőhöz, mely még zavaróbb természetű volt, és az öreg halhatatlan egy másodpercre felkapta a fejét. Szinte émelygett és azt kívánta, bárcsak láthatná Kronost jelenlegi helyzetéből. Testvére jelenlétének csendes, ismerős érzése olyan volt számára, mint egy hűsítő, segített benne, hogy a víz felszínén maradjon, segített benne, hogy koncentrálni tudjon. Olyan régóta élt már nélküle – még csak belegondolni sem mert mennyi ideje –, ám most úgy bízta rá magát, mint egy különleges, erős ölelésére. Olyan volt, mint egy régóta nélkülözött család kényelmes biztonsága.

A hosszú folyosó végén hamar - vagy talán nem elég hamar -, elérték az ajtót, ahol a vastag falakon penész tenyészett a hasadozó tapétán. Régi mintájú tapéta volt, kiemelkedő kis, rózsaszín rózsákkal és nagyobb, vibrálóbb ibolyákkal. Mostanra elhalványultak és megöregedtek, szürkeség lepte be őket, mely úgy tűnt mindent áthat. A folyosónak ezen a részén, a fényeknél Methos is szürkének érezte magát, és, mikor lenézett a kezeire azokat is olyannak látta, ahogy az egyhangú fény halálos sápadtasággal átmosta a bőrét. Úgy nézett ki, mint egy hulla, ami nem volt éppen a legbátorítóbb felfedezés.

- Itt várjatok. – az őr halkan beszélt, szinte tiszteletteljesen, szavai gyorsan elvesztek a környezet szivacsszerű nyirkosságában. Kihúzta magát, azután keményen kopogott az ajtón. A fa öreg és nyirkos volt, úgy tűnt, mintha az őr ökle belemélyedt volna az anyagába, és a hang sem volt több egy tompa puffanásnál. Valaki azonban kétségtelenül meghallotta, mert egy halk, ám tagadhatatlanul erőteljes hang szólalt meg.

- Gyere be. – az őr habozott, láthatóan összeszedte a bátorságát mielőtt egyik puhatolódzó kezét a nagy, fekete kilincsre helyezte volna. Az elég könnyen elfordult, bár olyan nyikorgás kísérete, ami még a halottakat is felébresztette volna. Egy gyengéd lökés és az ajtó kitárult. Hangosan megcsikordult régi sarokvasain mielőtt megállt volna, azután nem mozdult tovább, megereszkedett széle megakadt a padló valamelyik egyenetlenségében. Az egyik őr beterelte a három foglyot a szobába.

Hatalmas, rosszul megvilágított helyiség volt. Az egyetlen világosság egy maréknyi sercegő gyertyából áradt a túloldalon álló polcról; a terem közepén helyet foglaló asztalon pedig egy magányos lámpa állt.
A három jókora szürke gyertya egy sor fekete gyertyatartóban magaslott, melyeket réges-régi viasz fedett. Hosszú, csöpögő ujjakként néha újabb viaszcseppek csatlakoztak róluk a padlón gyűlő tócsához. A lángok lobogtak és reszkettek, ezért a fény és az árnyak mérgesen táncoltak, mintha egy szellemmé lett, elfelejtett zenész parancsolt volna nekik.
Ennek ellentéteként a lámpából áradó fény állandó volt. Tökéletes, változatlan, világossárga ovális fénysugarat rajzolt. Megvilágította a nagy és ormótlan asztal lapját, ami egyfajta sötét fából készült. Távolabbi végén egy rakás régi könyv állt, és rengeteg papírlap hevert rajta szanaszét. Ezek legnagyobb részét beborították, néhány szamárfüles volt és öreg, és mind dohosnak tűnt. Elvétve sár és föld nyomát viselték magukon és penészszagot árasztottak, amitől a szoba valahogy kisebbnek és végtelenül nyomasztónak tűnt.
Egy magányos alak ült az asztalnál, éppen egy vékony, sárga papírcsomó fölé hajolt, elmélyülten. A papír sarkai felgyűrődtek, széle foszladozott, és a legalsó lapon egy ősi viaszpecsét jele rajzolódódott ki. Még a rossz megvilágításban is kivehették egészen sötétvörös színét, és még a bonyolult pecsét eredeti lenyomatának egy részét is látni lehetett.

- Ah. – az árnyékos alak az asztalnál még mindig túlságosan a papírok fölé görnyedt, hogy látni lehessen, és a hang nem tőle származott. A szoba túlsó végéből jött, ahol egy másik alak várakozott. Amint észrevette az újonnan érkezetteket, közelebb lépett, és ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy ő a zavaró halhatatlan jelenlétét forrása. Léptei élesen, kimérten koppantak a kőlapokon.

- Ah. – mondta ismét, közelebb húzódva. Most már láthatták őt: nyurga, görnyedt figura volt, 19. századi stílusban, teljesen feketébe öltözve. Vékony, hosszú és olajos haja válláig ért. Fekete színébe őszes csíkok vegyültek, ez csak még inkább kiemelte arcbőrének sápadtságát. Szemei, melyek ugyanúgy árnyékban maradtak, ahogyan vékony, erős orrának nagy része is, szinte pislogás nélkül pillantottak előre. Mosolygott. Vagy legalábbis kivillantotta sárga fogait, melyek ferdén befelé dőltek, mintha el akarnának szökni nyálas, szürke ajkai elől. Hosszú, sápadt kezeit összedörzsölte. Egy nagy csipke zsebkendőt csavargatott ujjai közt, és ahogy nyugtalanul játszott hímzett szélével, a mindenhová beivódó nyirkosság eredményeképp kis vízcseppecskék hullottak belőle a padlóra.

- A nevem Pascoe. – mutatkozott be kellemetlenül sziszegő hangon. - Josiah Pascoe. Üzletember és vállalkozó. – amennyire hasa engedte, vékony vállai kiegyenesedtek. – Korábban London nemeseinek szabója, amíg a körülmények arra nem kényszerítettek, hogy megváltoztassam a mesterségem.

- Ügyfeleid végtelen megkönnyebbülésére. – a második hang mélyebb, rekedtebb volt, és attól az alaktól származott, aki az asztalnál ült. Miközben beszélt, felállt, letette a papírokat és hagyta, hogy a lámpa fénye elérje korábban elrejtett vonásait – és megmutassa, miért rejtegette őket ilyen sokáig.

Nagydarab ember volt, majdnem két méter magas, nagy vállakkal és szinte lehetetlenül vékony derékkal. Lábai túl kicsinek, és vékonynak tűntek, hogy felsőteste súlyával megbirkózzanak, ám szemmel láthatóan elég jól szolgálták, mivel, amikor megkerülte az asztalt határozott kecsességgel és könnyedséggel mozgott.
Pascoe-hoz hasonlóan ő is elavult öltözéket hordott: nehéz pamutnadrágot, vastag háziszövésű inget és egy nagy formátlan bőrmellényt. A bőrmellényhez kapucni is tartozott, és egy-két pillanatig úgy markolászta, mintha azt fontolgatná, hogy a fejére húzza-e vagy ne, ám az utolsó pillanatban meggondolta magát, és fedetlen fővel megkerülte az asztalt.

Hatalmas fejét sebhelyek borították, melyek szinte felismerhetetlenné tették vonásait. Orra tulajdonképpen nem is volt, kis szemei besüllyedtek pörsenéses, színtelen bőrébe. Nagy kérges kezével megvakarta szemöldökét mielőtt pár lépéssel közelebb lépett volna, és számító arckifejezéssel megbámulta a foglyok trióját. Ravasz mosoly jelent meg az ajkán.

- Szóval te vagy Methos. – dörögte, Kronosra bámulva. – Egy kicsit többet vártam…

- Charlton Hestont, igen, tudom. – Methos előrelépett, mielőtt önvédelmi ösztönei megszólalhattak volna.  – Én vagyok Methos.

- És én Kronos vagyok. – az alacsonyabb halhatatlan szintén előrelépett, vállt vállnak vetve megállt legöregebb barátja mellett.  – Te ki vagy?

- Kronos? – meglepettség rezgett a mély, karcos hangban. Nagyobb vendéglátójuk esetlenül biccentett. – Hallottam rólad. Elég nagy a híred, Kronos.

- Igen. – a Lovasok vezetőjének arcán a mosoly kellemetlen volt, de kihangsúlyozta a szemeiben fellobbanó erőt. – Tudom.

- Kiérdemelted? – élvezet volt a nagy ember hangjában. Kronos egy újabb lépést tett előre, mozdulatai szinte lazák voltak. Egyik őr sem mozdult, hogy megállítsa bár már elég közel ért, hogy megérintse a nagy, rút halhatatlant maga előtt. Mosolya kissé szélesebbé, és szemei sokkal gonoszabbá váltak.

- Ó, kiérdemeltem. – mosolya egyre inkább önelégült vigyorrá alakult át. - Boldogan bebizonyítom.

- Biztos vagyok benne. – a dörgő hang kellemetlen éllel szólalt meg, mely szinte azonnal el is halt. A hatalmas vállak kiegyenesedtek, és a nagy ember a háta mögé rejtette a kezét, hogy még inkább a felsőbbség érzését keltse hallgatóiban. – A nevem Gulmore. Paul Gulmore. Filozófus, tudós, csillagász. – újból az a széles mosoly. – És ritka dolgok gyűjtője. Mint amilyenek ti vagytok.

- Gyűjtő? – Methos hideg ürességet érzett a gyomrában. – Ezt, hogy érted?

- Ahogyan mondtam. - a nagy kezek szórakozottan a levegőbe csaptak. -  Hadd magyarázzam meg. Nem szeretek kimenni a külső világba. Nem szeretem az ottani embereket, és azt, ahogyan néznek rám. De idelent unalmas egyedül. Magányos, üres… hideg. Így, dolgokat gyűjtök, hogy betöltsem az űrt.

- Embereket? – Reuben hangjában undor csendült, ám úgy tűnt, Gulmore nem vette észre kitörését. Tekintetét Methosra szegezte, és csak annyira nézett félre, hogy Kronost is lássa.

- Tárgyakat. – mondta végül, apró szemei a kevés fény ellenére felcsillantak. – Kincseket, műtárgyakat, fontos tudományos, és vallási dolgokat. Festményeket, szobrokat, domborműveket. – megvonta a vállát. – Majd láthatjátok a gyűjteményem. Bár, úgy hiszem, egyikőtök jobban fogja értékelni a tapasztalatot, mint a másik.

- Hogy jövünk mi a képbe? – Methos érezte hogy nyelve kiszárad a szájában. – Ne mondd, hogy csak azért hoztál ide minket, hogy megcsodáljuk a gyűjteményed.

- Megcsodálni? Nem. – Gulmore intett Pascoe-nak, hogy folytassa, mielőtt visszahúzódott az árnyékok közé, melyek hatásosan megrajzolták a szoba körvonalait. Kis, hajlott hátú társa még mindig lilás-fehér kezei között csavargatta zsebkendőjét. Kenetteljesen elmosolyodott, görbe testtartása szinte eltúlzott, abszurd alázatot kölcsönzött neki.

- Te vagy Methos. – tájékoztatta társát, mintha olyasvalamit közölne vele, amit az még nem tud. – Nagyon régóta életben vagy. Olyan dolgokat tudsz, amit a legtöbb ember nem.

- Igen, tudom, hogy Néró császár megforgatva szerette a tükörtojást, és Dzsingisz kánnak volt egy kis anyajegye itt. – bökött Methos a csípőjére. – Ti mit akartok tudni?

- Gulmore úr növelni szeretné a gyűjteményét. Úgy gondolja, te meg tudod mondani neki, hogyan. Vannak térképeink, naplóink, mindenféle ősi dokumentumaink, de egyiket sem tudjuk elolvasni. Élő ember nem ismeri azokat az ősi nyelveket. Halandó ember. Ó, a tudósok próbálkoztak, spekuláltak, találgattak… De én úgy vélem, te többet tudsz ennél tenni.

- Mi úgy véljük. – visszhangzott Gulmore hangja a sötétségből. Pascoe felébólintott.

- Ki máshoz fordulhatnánk? Ki más tenné meg ezt nekünk? Természetesen hallottunk rólad. Ahogyan a legtöbb fiatal halhatatlan. Nem volt túl nehéz rájönni, hogy több vagy, mint mítosz és nem sokkal később jóval többet is megtudtunk: például, hogy hogy nézel ki. Persze rádtalálni jóval nehezebb volt, és Gulmore úr ravaszabb eszközökhöz folyamodott. – elvigyorodott, szinte hang nélkül elnevette magát. – Felbéreltünk egy fejvadászt. Rendkívüli képességeik vannak rá, hogy levadásszák az embereket, amikor azt hiszik, hogy pénz van a dologban. Miután odaadtuk neki a fényképedet csak hátra kellett dőlnünk és, hogy úgy mondjam, mi csak figyeltük, ahogyan téged figyelt. Azután, amikor megtalált…

- Közbeléptetek és elraboltatok minket. – Methost lenyűgözte a terv arcátlansága, bár képtelen volt bármiféle tiszteletet érezni iránta. – Mit csináltatok vele?

- Embereink eltávolították a képből. – Pascoe elutasító mozdulatot tett. – Nem hagyhattuk, hogy később megpróbálja végrehajtani a feladatát. Csupán problémát okozott volna. – elvigyorodott, vállai erősen rázkódtak a néma nevetéstől. – És szegény Reuben úr olyan bátran jött a megmentésedre. Megérdemli a dicséretet, de teljesen felesleges volt. A fejvadász, akit felbéreltünk, nem tudott mást Methosról csak a nevét, és eszébe sem jutott volna a fejét venni. – nevetésével ellentétben kuncogása határozottan zajos volt. – A hajódon kellett volna maradod. Ott biztonságban lettél volna.

- Már tudom. – Reuben Gulmore homályos alakja felé bámult. – És most mi lesz? Feltételezem, a terveitekbe nem férek bele?

- Másrészről. – szólalt meg Gulmore hátborzongatóan testetlen hangja az árnyékok közül. – Bármikor megölhetünk téged, ha Methos nem ért egyet a követeléseinkkel.

- Még semmilyen követelést nem hallottam. – Methos kissé ideges lett és rendkívül gyanakvó. Ha ezek az emberek csupán a segítségét akarják egy kis fordításhoz, elég különös módját választották, hogy megszerezzék. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami más is van. Valami mocskos kis kikötés az egyezségben, ami a nyálkás, dohos, sötét földalatti falak közt lapul. Hallotta saját hangját visszahangozni a nagy szobában, tompán csengett a kellemetlen atmoszférában. Pascoe közelebb oldalgott.

- Egyszerű. – egy nagyot lépett, és akaratlanul is megnyomta az „sz” hangot, sziszegéssé változtatva a szót, amitől Methos hátán végigfutott a hideg. – Lefordítasz nekünk egy szöveget, és segítesz, hogy megtaláljunk dolgokat, amire a halandóknak a maguk gépeivel és felszereléseivel és tudós régészeivel reményük sincs.

- És cserébe? – bár Methos fején futottak át a szavak, Kronos volt az, aki kimondta őket.
Igaz, úgy tűnt nem érdekelte - ez biztos jel volt Methos számára, hogy öreg barátja közel van hozzá, hogy döntő lépést tegyen.
Nem először kívánta, bárcsak tudná, mi folyik Kronos sötét, tevékeny agyában, melynek megvolt az a tulajdonsága, hogy a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban lépett működésbe. Ilyenkor vagy egy szempillantás alatt mindenkit megölt, vagy ugyanilyen hamar megölte a reményt a szabadulásukra. A briliáns, taktikus elmét könnyen elsötétítette a harag, és úgy tűnt, az idő sem enyhítette természetének ezt a vonását.
Methos más körülmények között, ha a helyzet nem lett volna ennyire veszélyes, talán elmosolyodott volna. Meglepő módon, bár már régóta külön utakon jártak, most mégis könnyedén hozzá tudta igazítani saját terveit testvére bizonytalan kimenetelű cselekedeteihez. Úgy tűnt, vannak dolgok, melyek sohasem változnak.

- Cserébe? – Pescoe hangosan felkuncogott, mintha egy megrakott vonat küszködte volna fel útját a meredek hegyre. – Ha azt teszitek, amit mondunk, élni fogtok. Persze, sohasem mehettek majd föl a felszínre. Ott túl nagy a csábítás, túl sok a lehetőség, hogy megszökjetek. A fentiek nem bíznak bennünk. Nem szeretnek minket. Túl gyakran üldöztek már el minket a városaikból, és én nem fogom hagyni, hogy ez újból megtörténjen.

- Ahogyan én sem. – Gulmore előjött az árnyak közül, sebhelyes vonásai ismét a lámpa fókuszába kerültek, ahogy a fény szilárdan végigsütött az arcán. – Lekényszerítettek ide, és azóta is idelent élek. Most meg kell osztanotok velem a száműzetésem. Én megosztom veletek a gyűjteményem, és a kincseimet. Láthatjátok a szépséget, mely annyival elviselhetőbbé teszi börtönöm. Azt hiszem, egy idő után még élvezni is fogjátok a föld alatti életet.

- Te őrült vagy. – Methos hátralépett, de beleütközött Danielbe, aki valamikor a beszélgetés folyamán közelebb húzódott hozzá. A felszínen nyugtatóan hatott uralkodó jelenléte, azonban itt, ezen a rémálmok szülte sötét, és nyirkos helyen csak idegesítő, és zavaró volt, és az öreg halhatatlan legszívesebben félretolta volna a férfit. Nagy nehezen legyűrte a késztetést. – Nincs üzlet. Most pedig, tudni akarom az utat vissza a felszínre. Azonnal. Vissza akarok menni a napfényre, és egyikőtöket sem akarom látni, soha többé. – megkerülte Reubent, hogy menekülési útvonalat keressen, ám az egyik őr eléje lépett, elzárva az egyetlen kiutat. Gulmore furcsa, gargalizáló hangot hallatott a torka mélyéről, mely lehetett düh, de ugyanúgy szomorúság is.

- Nem kedvel minket, Pascoe úr. – hangja lágy volt. Pascoe bólintott, belegyűrte a zsebkendőjét az egyik ujjába mielőtt közelebb húzódott Methoshoz.

- Így van. Éppolyan, mint a többiek. – felsóhajtott. – Reméltem, hogy nem lesz szükség vérontásra. Nem szeretem a vérontást.

- Én sem. – Gulmore keresztbefonta vaskos karjait. – Bár szórakoztató lehet, amikor jól csinálják.

- Valóban, Gulmore úr, valóban. – Pascoe keményen bólogatott, kis feje szinte elkeseredetten mozgott hosszú, vékony nyaka végén. – Főleg halandókkal, nem gondolod? Sokkal védtelenebbek, sebezhetőbbek. – Danielre mosolygott, majdhogynem kacéran. – Azt hiszem, Reuben úr érdekes időtöltéssel szolgálhat, amíg Methos átgondolja az ajánlatunkat. – pattintott az ujjaival, két őr lépett előre, akik megragadták a tengerész karját.
Mielőtt bárki bármit tehetett volna, Reubent elvonszolták egy korábban rejtett ajtó felé, mely hangos csattanással záródott be mögöttük. A csattanás apránként elhalt, és néhány pillanattal később egy félelemmel teli sikoly visszhangzott fel az üres, dohos helyiségben. Újból és újból, mint egy halálosan sérült állat borzasztó kiáltása. Methos szemei tágra nyíltak a rémülettől, ahogy a sikolyokban felismerte Daniel hangját - még akkor is, amikor alig tűntek emberi kiáltásnak.
Észrevette, hogy Kronos megmozdul mellette. Ha a fiatalabb halhatatlan érzett is valamit Daniel Reuben sorsa iránt, nem mutatta, ám nagyon tisztában volt vele, hogy Methos közel van hozzá, hogy beadja a derekát.
Az öregebb halhatatlan azt kívánta, bárcsak nagyobb befolyása lenne testvére felett, de csak annyit tudott tenni, hogy kizárta tudatából a jelenlétét és imádkozott, hogy ne legyen túl késő, ahhoz hogy megmentsék Danielt, és Kronos se tegyen semmit, amivel esetleg tovább rontja a jelenlegi helyzetet. Methos, miközben érezte, hogy szíve fájdalmasan dörömböl a mellkasában, a bizonytalanság határán egyensúlyozva előrelépett.

- Engedjétek el. – mondta halkan, minden egyes szót gyűlölve melyet kiejtett. Kronos halkan felnyögött mellette, de Pascoe ronda elégedettséggel elvigyorodott. Ujjait begörbítette, és egy szörnyű pillanatig Methos azt hitte, hogy a kis, hajlott hátú ember meg fogja ölelni.

- Ó, istenem. – a szavak olajosan és édesen hangoztak, leereszkedő, túlzó hangsúlyuk hasonló volt ahhoz, amit a felnőtt használt, amikor eljátssza a kisgyereket. – Remek. Ó, jó, jó, jó.

- Még semmiben sem egyeztünk meg. – Kronos tett egy gyors lépést előre, ám az egyik nagydarab őr hirtelen az útjába állt. Elkapták a karját, és megakadályozták benne, hogy továbbjusson. Gulmore rámosolygott.

- Viselkedj. – mondta kedvesen, mélyen atyáskodó stílusban, láthatóan osztozva partnere efféle hajlamában. – Ha nem teszed, bánthatunk. És mi nem akarjuk ezt, igaz, Pascoe úr?

- Ó, nem, Gulmore úr. – Pascoe visszamosolygott.

- Nem akarunk bántani, mert fontos része vagy a gyűjteményünknek. És mi nem hagyjuk, hogy baja essen a gyűjteményünknek, ugye, Pascoe úr?

- Semmiképp sem, Gulmore úr. – Pascoe közelebb húzódott. Egy újabb félelemmel teli sikoly töltötte be a levegőt. – A gyűjteményünk az életünk. Úgy is mondhatnánk, hogy számunkra ez a raison d'ętre*.

[* Francia eredetű kifejezés jelentése: életcél]

- Valóban. – bólintott Gulmore bölcselkedve. – Valóban. Értsétek meg, a mi életünkben a szépség igen fontos. Egy festmény, vagy egy szobor tökéletessége… Mások nem is sejthetik milyen érzés ez nekünk, hogy azok vagyunk, akik, és, úgy élünk, ahogy. De mi szabadságot találunk a gyűjteményünkben. – vigyázva kinyúlt, és gyengéden egyik tenyerébe fogta Kronos állát. – Az életünk árán is megvédenénk a gyűjteményünket.

- Mi nem vagyunk szobrok. – Kronos a fogai közt szűrte a szavakat, szemeiben féktelen düh tombolt, mely kitöréssel fenyegetett… ha valahogy kiszabadulhatna. Újra kezdte vad küzdelmét őreivel, és Reuben folytatódó sikolya sem volt rá hatással. – Nem vagyunk festmények, vagy domborművek, vagy…

- Ó, tudom én. – Gulmore gyengéden a másik halhatatlan ajkára tette nagy, formátlan ujjait hogy csendben maradjon. – Sokkal több vagytok. Egy új, élő gyűjtemény része. Eleven történelem. Vibráló, élő, eleven régészet. – felkuncogott majd élesen elfordult és elkezdett fel-alá járkálni. – Persze, ha nem akartok maradni, akkor nincs üzlet. Daniel Reuben meghal. Visszamehettek az utcára a mocskos, kicsinyes halandók közé. Tudjátok, hogy soha nem bízhattok meg bennük. Uralkodnak a világon, és az égvilágon semmit sem tehetünk ellenük. Kivéve, ha elrejtőzünk a föld alá, és gyönyörű dolgokat gyűjtünk. Sok szép dolgot. – elmosolyodott, szemei távolivá váltak, mintha gyűjteménye legkedvesebb darabjaira gondolt volna. – Válasszatok. Biztos, hogy azt a lehetőséget választjátok, amelyiket a legjobban szeretném. - nehéz asztala szélével játszadozott. – Vagy mérges leszek.

- Elmegyünk. – ez volt az, amire Methos számított Kronostól, és láthatóan ez volt az, amit Gulmore és Pascoe is vártak. Egymásra pillantottak, ami lehetett szomorúság, vagy beletörődés – még elégedettség is. Pascoe megrázta a fejét.

- Jól van, jól van. – felsóhajtott. – Milyen kár, igazán. Bár, Reuben úr szenvedéseinek véget vetünk. Biztos vagyok benne, hogy boldogan hallja majd. Persze, mikor túljut a kezdeti fájdalmon, amit a belétek vetett bizalmának elárulása jelent…

- Ne bántsátok. – Methos vállai eddig még soha nem látott mélységekbe süllyedtek. – Kérlek.

- Methos! – Kronos hirtelen újból dulakodni kezdett fogvatartóival, hogy a testvéréhez jusson, és bár az őrök könnyedén megfékezték, indulatait nem tarthatták féken. Hangja megemelkedett. – Megőrültél?! Ezek az emberek elmebetegek. Nem érthetsz egyet az akaratukkal. Nem mehetsz ebbe bele!

- Túl késő, Kronos. – Methos képtelen volt testvére szemébe nézni. Ehelyett Gulmore és Pascoe felé fordította az arcát, akik mindketten mosolyogtak. Bólintott, érezte, hogy nyaka lázadozik a ritmikus mozdulat ellen.

- Megegyeztünk. – mondta, miközben próbálta nem visszanyelni a szavakat. – Ittmaradunk és a gyűjteményetek része leszünk, vagy amit akartok. Megtesszük, bármit mondtok. Csak eresszétek el Danielt.

- Természetesen. – Pascoe összedörzsölte a kezeit. – El van intézve. – csontos vállai kiegyenesedtek. – A részleteket később megbeszéljük… a szerződés feltételeit, és minden ilyesmit. Most talán látni szeretnétek a szállásotokat?

- Danielt szeretném látni. – Methos megpróbált erőteljesnek hangozni, anélkül hogy túl ellenséges lett volna, ám úgy tűnt, ez nem számított, mert egyik férfi sem figyelt már rá.

- Lehetetlen. Teljességgel lehetetlen. Reuben úr már úton van a felszín felé, és soha többé nem jön le ide. – Pascoe ezzel elsietett a szoba túloldalán gyülekező sötétségbe. A két öreg halhatatlan hallotta a lépteit, amint végigkopognak a kövezeten, majd elhalnak. Gulmore szórakozottan intett az őröknek.

- Vigyétek őket. – megfordult, láthatóan elbűvölték a közelben álló sercegő gyertyák. – Vigyétek őket és gondoskodjatok a kényelmükről. Sokáig velünk maradnak, nagyon sokáig…

- Erre azért ne fogadj. – ahogy az ajtó felé vonszolták Kronos megpróbálta elkapni Methos pillantását. A tekintetben, melyet barátjára vetett színtiszta méreg volt, és a legöregebb halhatatlan feleletül nyugtalanságot érzett.
Némán beletörődve engedte, hogy őrei kitaszigálják az ajtón át, vissza a folyosón, és nem hagyta, hogy Kronos dühére a sajátjával válaszoljon. Elméje csupán akkor tért vissza a valóságba, amikor a Gulmore és Pascoe rejtekhelyére vezető nehéz ajtó becsapódott.
Most kezdte el felfogni, mit is tett.
Beleegyezett, hogy idelent marad a sötétségben egy csapat őrülttel, mindezt azért, hogy megmentse egy halandó életét, aki - amennyire tudta - már amúgy is halott volt. A nyirrkosság hidegen, kellemetlenül körülfonta a nyakát és egész gerincében beleborzongott. Hagyta végigfutni testén az érzést. Talán így érzi magát az állat az állatkertben. Szíve fájdalmasan kalapált ketrecében, és azon tűnődött, vajon a többiek is hallják-e. Hangosabbnak tűnt, mint általában, nehézkes, és egyhangú volt ebben a nyirkos kővilágban. Miközben végigvonult egy újabb sötét, nyirkosságtól csöpögő folyosón, rádöbbent, hogy ez lehet a világa örökre, hogy mostantól nem létezik semmi más. Nincs többé tiszta, friss levegő. Nincs többé sugárzó égbolt, kellemes, meleg napsütés. Csak alacsony mennyezetek, összeszűkülő falak, és hideg kőpadlók.

És a legrosszabb az volt, hogy felajánlották neki a lehetőséget, hogy elmenjen, ám ehelyett azt választotta, hogy itt marad. Nem érezte a hideg ujjakat, melyek fel-alá masíroztak a hátán, már túlságosan fázott, hogy jelenlétük bármilyen különbséget is tegyen. Ehelyett csak egy gyötrő érzést érzett a zsigereiben: feltámadó hatodik érzéke arra figyelmeztette, hogy veszély közeleg. De a dolgok már amúgy is rosszul álltak. Csak nem fordulhatnak még ennél is rosszabbra? Ez olyan eshetőség volt, amire még csak gondolni sem mert. Inkább Danielre gondolt és reménykedett benne, hogy a tengerész még életben van.  Minden rosszban kellett, hogy legyen valahol egy kis jó is – máskülönben, úgy gondolta, örökre feladhatja.

**********

Őreik egy leginkább útvesztőre hasonlító, folyosókból, és szobákból álló hatalmas hálózaton vezették őket végig. Ez egyértelművé tette Methos számára, hogy már nem Seacouverben vannak.
Ezalatt Kronos forrongott belül, egész teste megfeszült. Methos idegesen összerezzent - nem volt benne biztos mit tegyen: közbelépjen, vagy várjon és figyelje, mi történik. Volt egy olyan érzése hogy Kronos agya valószínűleg pillanatokon belül elborul, és akkor darabokra szedi ezt a helyet. És, ahogy Methos jobban belegondolt, ő szeretett volna valahol máshol lenni, amikor ez bekövetkezik.

- Hová megyünk? – meglepetten hallotta, milyen fegyelmezett Kronos hangja. Az őrök nem feleltek. Kronos vállaiban a feszültség hirtelen elérte a forráspontját, és a halhatatlan felgyorsította lépteit.
Methos fontolóra vette, hogy figyelmeztetően felkiált, vagy legalább tesz valamit, amivel lecsillapíthatja a testvérét, ám a kiáltás a torkára fagyott. Mi értelme lenne? Kronos sohasem hallgatott rá, és az őrök sem figyelnének rá.
Kíváncsian, már-már kívülállóként figyelte, ahogy a fiatalabb halhatatlan előrelép, vállánál fogva megragadja a legközelebbi őrt, majd megpenderíti. Émelyítő puffanás hallatszott, ahogy a szerencsétlen halandó a falnak csapódott, majd egy csapatnyi őr elölről megpróbálta lerángatni róla Kronost. A halhatatlan, miközben eredeti áldozatát még mindig fogva tartotta, könnyedén félrependerítette őket.

- Azt kérdeztem, hová megyünk. – hangja olyan volt, mint a jég. – Értelmes kérdés volt, és azt hiszem, elég kedvesen is kérdeztem. Még csak nem is túl hangosan. – szorítása erősödött az őr hajtókáján, hátraszorította a férfi fejét, és az furcsa, tompa hanggal a nyirkos falnak ütődött. A többi őr zavartan, tanácstalanul figyelte. Úgy tűnt, egyikük sem tudta, hogy kezelje a helyzetet. Egyikük sem tudta, milyen döntést hozzon, és a rettegő őr, aki pár alig kivehető szót gurgulázott, továbbra is a dühös halhatatlan szorításában hánykódott. Úgy hangzott, mintha Gulmore gyűjteményét emlegette volna.

- Nem elég jó. – Kronos közelebb húzta magához a férfit és a szemébe bámult. – Tudni akarom, hová megyünk, és tudni akarom, hogy igazán oda akarok-e menni. És azután tudni akarom az utat vissza a felszínre. – elmosolyodott, szemei barátságos, szinte valódi őszinte fénnyel csillogtak. – És én tudom, hogy te mindent el akarsz mondani nekem, igaz? – bátorítóan elvigyorodott. Az őr túlságosan rettegve a negatív vagy a pozitív választól, csupán boldogtalanul pislogott, miközben Kronos feje mellett csendes kétségbeeséssel pillantott a szövetségeseire. Methos már-már maga is akcióba lendült, amikor érezte, hogy keményen megragadják a karját. Harcolt ellene, ám a szorítás erősödött.

- Hé! – fontolóra vette, hogy megkérdezi miért vele bánnak keményen, amikor Kronos viselkedik illetlenül, azonban nem jutott rá ideje. Methos egy hangos, fájdalmas csattanás után, miután az ő feje is a falon koppant, már sokkal együttérzőbben viseltetett a Kronos kezei közt hánykolódó őr iránt. Levegő után kapkodott.

- Kronos! –közvetlenül Methos füle mellett fájdalmasan, hangosan felcsattant az egyik őr hangja. Kronos elfordult, szemeiben hirtelen düh villant. Ki vagy te, hogy félbeszakítod a szórakozásomat? ez a kérdés tükröződött vonásain, némán. Eltartott egy ideig, míg eljutott a tudatáig Methos képe, amint tehetetlenül vergődik két őr szorításában. Methos bágyadtan rámosolygott.

- Mi? – elkésett válasz volt, hogy megállítsa a halhatatlant. Ahogy Kronos kezei összeszorultak foglya torka körül, a szerencsétlen őr rekedt, ziháló hangot adott ki. Válaszként az egyik őr, aki Methost tartotta egy hosszú, keskeny pengét húzott elő a jobb csizmájából. A penge alig volt szélesebb, mint egy ceruza és a homályos folyosón alig látszódott. Ám, ha Methosnak bizonyíték kellett tapinthatóságáról, hamar megtapasztalhatta a fegyver kellemetlen, hideg érintését, amint védtelen torkához szorították. A nyirkos folyosó hűvösében a kard fagyos érintése is elég volt hozzá, hogy összerázkódjon.

- Csináld csak. –a Kronos hangjában csendülő gúny hallatán Methos szemei méltatlankodva kitágultak. – Semmit nem jelent nekem.

- Kösz szépen! – Methos kiegyenesedett. Igyekezett kihasználni, hogy az őr egy pillanatra másfelé fordította figyelmét, és megpróbált kiszabadulni, sikertelenül. A kardot még szorosabban nyomták a torkához, ám ősi félelme ellenére kezdett rájönni, hogy valami nem stimmel. Nem érezte a penge élét a torkán, nem érezte, hogy a meztelen kard végigkarcolná a bőrét, vagy vért fakasztana, nem érezte a kínzó, lélegzetelállító fájdalmat. A csupasz fém hidegét kivéve, nem érzett semmit.

- Kronos… – figyelmeztetni akarta, el akarta mondani testvérének a megérzését, ám a másik halhatatlan szemeiben olyasmit látott, ami megállította, és torkán akadtak a szavak. Kronos szomorú tekintettel pillantott rá, dühe már nem volt több arcának rejtett vonásai között megbúvó szellemnél. Komor volt az arca, és a veszteség kifejezése még inkább azzá tette. Methos hirtelen rádöbbent, hogy hiányzik neki a sebhely, ami oly sokáig megjelölte.

- Jól van, Methos. – szólalt meg Kronos, és közben eleresztette az őrt. – Nem kell, hogy könyörögj. – hangja halk volt, és üres. – Komolyan azt hitted, hogy hagyom, hogy a fejedet vegyék?

- Ne! – haszontalan kiáltás volt, és miközben Methos félresöpörte a használhatatlan kardot, Kronost maga alá gyűrte a dühös őrök gárdájának falkája. Hátrafeszítették a karját. – Kronos, a francba, nem kellett volna…

- Mozogj! – az őrök újból megragadták, végiglökdösték a folyosón.

Methos megbotlott, elharapta a szavakat, arra összpontosított, hogy megőrizze az egyensúlyát. – Hamis kard volt, Kronos. Nem kellett volna… mi a fenéért kellett éppen most játszanod a becsületest?

- Legközelebb hagyom, hogy a fejedet vegyék, te hálátlan… - Kronosba belefojtották a szót, ahogy a hátára csaptak. Lépés közben vesztette el az egyensúlyát, és az őrök megragadták a karját, hogy talpon maradjon. Methos félrenézett. Nem akart arra gondolni, hogy testvére hogyan hajította el az előbb a legjobb esélyüket a szökésre, hogy őt megmentse egy nemlétező fenyegetés elől. Liftezni kezdett a gyomra a gondolatra.

- Erre. – az őrök vezetője egy nagy kulcsot húzott elő a zsebéből, és megpörgette hosszú ezüstláncán, mielőtt belelökte volna a nehéz faajtó zárjába. Az ajtó láthatóan több volt, egy egyszerű bejáratnál: minden faragott virágjáról, minden kivésett mintáról és jelről sugárzott a büszkeség és a művészi kidolgozás. Ahogyan a többi, ez a fa is nyirkos volt, és az alján penész nyomai látszódtak. Methos megérintette az ajtót, amikor kinyitották, és besétált rajta: nyálkás volt és hideg, és sötét foltot hagyott a ruháján.

- Isten hozott itthon. – az őrök vezetőjének szavaiba kárörvendő hangsúly költözött, mely korábban hiányzott belőle. Mintha mindent el akart volna venni foglyaitól, amit csak tudott, és ezt értésükre is adta. Körbeintett. – Gulmore úr gyűjteménye. Mi a véleményetek?

A „gyűjtemény” az előttük álló hatalmas szobában húzódott. A falakon festmények, faliszőnyegek lógtak. Olyan sok volt belőlük, hogy néhol részben még egymást is befedték. Fehér márványszobrok, és domborművek borították a földet - mindenféle elképzelhető témában. Pontosan egymásra helyezték őket, jónéhányat még akkor, amikor még elég hely volt, és jobban el lehetett őket rendezni. Most szinte lehetetlen volt megkülönböztetni egyiket a másiktól. Arany férfialakok feküdtek, kőkatonák mellett, állatok, és mindenféle képzeletbeli lények álltak ékszerekkel, és féldrágakövekkel borítva. A polcok roskadoztak a borostyán és szteatitkő dísztárgyak súlya alatt.
A többi tárgytól elkülönítve, a szoba középpontjában álltak a gyűjtemény legértékesebb darabjai. A szoba oldalánál álló több száz gyertya fénye egy színtiszta aranyból készült „kalitkán” csillant meg. A kalitkában más dísztárgyak ragyogtak, szinte túl fényesek voltak, hogy rájuk lehessen nézni. Az egyik polcon, olyan szögben, hogy a legjobb megvilágítást kapja, egy ezüst ágon egy csapat arany kanári állt. Szépen metszett drágakövek, ékszerek hatalmas gyűjteménye hevert a halhatatlanok előtt, melyeket a leggazdagabb emberek számára készítettek.
Szinte a legelső, kurta pillantásra Methos olyan fejdíszeket, nyakláncokat, brossokat, és gyűrűket látott, melyek túl nagyok és ormótlanok voltak ahhoz, hogy viseljék őket.
Egy másik, kisebb aranykalitkában, ami az elsőben foglalt helyet, életnagyságú porcelánfigurák álltak: katonák, a legkülönfélébb fegyverekkel. Ezen belül, egyedül, egy faemelvényen, egy arany domborművekkel díszített, bőrfedeles könyv magaslott. Bonyolult minták borították a fedőlapját: kanyarogó, tekeregő formák, szürrealisztikus képekkel. A könyv címét nagy, vörös betűkkel írták, olyan régi stílusban, hogy amikor Methos közelebb sétált, hosszú percekbe telt, míg felidézte magában a nyelvet, melyen íródott. Az ábécé egyike volt azoknak, amiket több ezer éve nem látott, és sohasem gondolta volna, hogy egyszer még újból látni fogja.

- Otthon érzed már magad? – komisz él csendült az őrök vezetőjének hangjában, és Methos nem tudta, mit feleljen. Hogyan is érezhetné magát bárki otthon, egy ilyen ízléstelen, dekadens, és mocskos helyen? Fájt a szemnek ennyi aranyra, ezüstre, és tündöklő ékszerre pillantani. A természetellenes megvilágítás, a csillogó fényesség, és az árnyékok kettősének émelyítő összeállítása elég volt hozzá, hogy érzékszervei meghátráljanak.
Azonban az őr nem törődött a halhatatlan bizonytalanságaival, kinyitotta a belső kalitka ajtaját, és a belső ketrec felé intett. A két halhatatlan észrevette, hogy egyik őrt sem érdekli az őket körülvevő pompa. Talán már hozzászoktak, vagy csak túl jól képzettek voltak. Nem látszott rajtuk aggodalom, amikor Methos megvizsgált egy-két tárgyat, és akkor sem bosszankodtak, amikor a halhatatlan ártatlan babrálása következtében az arany kanárik csapata dalolni kezdett. Valamiféle ősi, mechanikus eszközön keresztül trilláztak egy Methos számára teljesen ismeretlen dallamot. Talán, a művész szerzeménye volt, talán a hangok véletlenszerűen jöttek. A halhatatlan mindenesetre, hamarosan torkig lett velük, és nagy megkönnyebbülés érzett, amikor végül elhallgattak.

- Befelé. – vezetőjük kinyitotta a belső kalitka ajtaját, és intett a két halhatatlannak, hogy lépjenek be. Methos habozott. Úgy érezte magát, mintha ő lenne az egyik arany kanári. Mik voltak ők? Újabb részei ennek a mocskos gyűjteménynek, és azt várták tőlük, hogy parancsra énekeljenek? Őreik azonban nem voltak olyan hangulatban, hogy eltűrjék a lázadozást, különösen azok után, amit foglyaik nemrég műveltek. A legöregebb halhatatlan egy éles ütést érzett a hátán, és erejétől bebotladozott a kalitkába. Egy másik őr Kronost próbálta meg hasonlóképpen beterelni, ám egy lesújtó pillantás megdermesztette a férfi kezét. Kronos az őrökről Methosra pillantott, odabent a kalitkában, azután a lehető legnagyobb méltósággal, bevonult az aranyozott kalitkába, testvére után. Léptei visszhangoztak a hideg, csillogó fémpadlón.

- Milyen érzés, eleven szobornak lenni, testvér? – hangja hideg volt, és az óvatosan kiejtett szavak jeges precizitást adtak a mondatnak. Különös módon úgy tette föl a kérdést, mint egy fenyegetést. Mintha ő lenne a rácsok túloldalán, és nála lennének a kulcsok. Methos, tekintetében halvány kétségbeeséssel, rámosolygott. Az ajtó becsapódott mögöttük, és az őrök rosszindulatú vezetője a rácsoknak támaszkodott, hogy bebámuljon rájuk.

- Amíg odabent vagytok, elkezdhettek dolgozni. – mondta nekik, a könyv felé bólintva. Methos minden józan esze ellenére érezte, hogy a könyv szinte magához vonzza, mellélépett, végigfuttatta kezét a poros borítón. Akár akarta, akár nem, izgatta a fantáziáját, és egyik fele nagyon szeretett volna a fordításon dolgozni. Érdekes dolog lehet felfedezni, mit tartott annyira fontosnak ez az egykor élt tanító, hogy leírja, és ebben a stílusban bekösse, amikor akkoriban a könyvformátum szinte ismeretlen volt. Vajon tényleg ez a kulcs több száz, rég elfeledett kincs rejtekhelyéhez? Kronost szemmel láthatóan nem érdekelték az ilyesfajta lehetőségek.

- Meddig kell itt maradnunk? – hangja választ követelt. Őreik gúnyos meglepettséggel nevettek fel.

- Örökre. Ugyanúgy, mint a gyűjtemény többi darabjának. – egy vékony bajszú, görnyedt vállú, magas, sötéthajú őr közelebb lépett, veszélyes közelségbe kerülve a Négy Lovas vezetőjéhez. Természetesen, tudatában volt a kockázatnak, és csak mosolygott, ahogy öklét az arany kalitkának támasztotta. – Bár, el kell ismernem, nem értem a felhajtást. Miért vagytok ti ketten olyan különlegesek? Kik vagytok ti, hogy bezártak ide titeket?

- Miért nem jössz ide, és találod ki te magad? – ahogy Kronos keze láthatatlanul kikígyózott a rácsok között, a nyakánál fogva elkapta az őrt, és előrerántotta. A férfi feje éles csattanással csapódott a rácsoknak, és Methos érezte a remegéseket a padlón. Összerázkódott. Kronos vigyorgott, szemében a régi fény égett.  – Talán, féltékeny vagy? – érdeklődött kellemes hangon. – Talán, te is a kiállítás része szeretnél lenni?

- N… n… nem. – az őr megpróbált visszahúzódni, és egyik barátja elkapta őt, igyekezte elhúzni onnan. A mosoly Kronos arcán szélesebbé, és hidegebbé vált.

- Szamárság. – már nevetett, de nem a szokásos módján. Humortalan nevetés volt, ugyanaz a tűz járta át, ami megtöltötte a szemeit. – Emiatt a hely miatt vagy itt. Része kell, hogy legyél. – a halhatatlan ingujjából egy szempillantás alatt egy apró tárgy csúszott elő: egy tőr, apró mása a csillogó pengének, mely Kronos ujjai közül az őr torkában kötött ki. A halandó fojtottan felkiáltott, és térdre rogyott, szeme hitetlenkedve kitágult, arca elszürkült. A kis késhez kapott, levegő után kapkodva próbált meg segítséget kérni. Nem hagyták el szavak elfehéredő ajkát, csak egy vörös vérpatak, mely szétterül a földön, a belső, és a külső kalitkában piros habbal permetezve be az arany kanárikat. Az egyik kanári énekelni kezdett.

- Te szemét. – az őrök vezetője térdre vetette magát elesett társa mellett, ebből a helyzetből nézett fel a Lovasok vezérére. Kronos arckifejezése nem változott, talán csak a mosolya vált kevésbé őrültté. Összefonta a karját, és börtöne értékes rácsainak támaszkodott.

- Jó szobor vált belőle. –halkan ejtette ki a szavakat, mintha egy áhítatos tanító szavalná a versét. – Nem gondolod? Szinte tökéletesen elvágódott, és magam sem tudtam volna szebben elrendezni azt a vért. – kötekedő mosollyal hajolt közelebb a megmaradt őrökhöz. – Minden egyes halál mestermunka, különösen, ilyen lelkesítő környezetben. – az őrök akár egyet értettek vele, akár nem, nem mutatták jelét, hogy méltányolnák szavait. Ehelyett odarohantak az ajtóhoz, vezetőjük egy pillanatra megtorpant, hogy bezárja a külső kalitka ajtaját, majd elfutott beosztottjai után. A nehéz faajtó becsapódott, és az azt kísérő szélroham számos gyertyát kioltott. A távoli rezgéseknek köszönhetően, a kanárik újból énekelni kezdtek - rekedt kíséretként a földön heverő őr egy utolsót lélegzett. Teste elernyedt, de a kanárik tovább énekeltek, tudomást sem véve a névtelen tragédiáról. Kronos halkan felnevetett, és hátat fordított legutóbbi áldozatának.

- Erre semmi szükség nem volt. – mondta neki Methos a kalitka túloldaláról. Kronos nem pillantott rá.

- De igen. Ez egy kinyilatkoztatás volt. Demonstráció. – hirtelen megfordult, szembenézett öreg barátjával. – Hát ennyire elpuhultál?

- Nem. –Methos lassú, nehéz léptekkel csatlakozott hozzá, egy pillanatra lebámult az elnémult testre. Az ékszergyűjtemény számos értékes darabját vér borította, és a porcelánkatonák most vörös csizmát viseltek. Az öreg halhatatlan egy kicsit zavartan elmosolyodott. – Véletlenül nincs még egy késed? Vagy úgy döntöttél, hogy az utolsót vesztegeted el a „kinyilatkoztatásodra”?

- Ez volt az egyetlen. – Kronos próbaképp megütögette az egyik rácsot.  – És akkor mi van? Nincs rá szükségünk. Ez a kalitka többé-kevésbé színtiszta arany. Puha, mint a vaj.

- Elég erős. – Methos megrázta az egyik rácsot, hogy szemléltesse állítását. A kanárik, melyek az előbb elhallgattak, most újból énekelni kezdtek. A halhatatlan rájuk meredt. – Csak én vagyok ilyen szerencsés, hogy életem hátralévő részét ezekkel a kis… - szavai elhaltak, talán jobb is volt. A kanárik élénken csiripeltek, és a halhatatlan haragos tekintete elsötétült.

- Komolyan azt tervezed, hogy életed hátralevő részét itt töltöd? – Kronos különös módon vidámnak hangzott. – Ennyire szereted ezt a helyet? – szórakozottan elkezdte lapozgatni az öreg könyvet, nem törődött törékeny lapjaival. – Mondok neked valamit, testvér. Nem sokáig maradsz itt, ha elbűvölő barátaink megtudják, mit is írtak valójában ebbe a kis „aranybányába”. Lehet, hogy azt hiszik, különlegesek vagyunk, de nem hiszem, hogy ez helyet biztosít nekünk ebben az elbűvölő kincsleletben.

Methos szemei összeszűkültek. – Hogy érted?

- Úgy, hogy ez a kedves páros azért hozott ide minket ehhez a könyvhöz, hogy lefordítsuk, és elmondjuk nekik, hol találnak új darabokat a gyűjteményükhöz, emlékszel? – elvigyorodott, végigfuttatta a kezét a régi köteten. – Szinte sajnálom őket. A szépség nyilvánvalóan sokat jelent… - fölényesen vállat vont. – Elvehetem, ha kell, ha nem.

- Észevettem. – Methos mellémasírozott, félretolta öreg barátját, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a könyvet. – Miről beszélsz?

- Vess rá egy pillantást, testvér. Vess rá egy pillantást. – vigyorgott Kronos, Methos rámeredt, mielőtt figyelmét a szövegre fordította volna. Percekig csendben olvasott, küszködött megkopott memóriájával, ahogy a nyelvre vonatkozó dolgokat, és az ábécét felidézte. Meglepő könnyedséggel emlékezett rá, és kényszerű mosoly festette arcát.

- Ez egy szerelmi történet. – mondta hűvösen. Kronos halkan, magában felnevetett.

- Egy ősi nemzedék Rómeó és Júliája. – vállat vont. – Igaznak kell lennie, különben nem dolgozták volna fel, de ez nem az, amit Gulmore keres.

- És, ha elmondjuk neki, fejünket veszi, mielőtt bocsánatot kérhetnénk. Remek. – egy hirtelen dühkitöréssel, mely saját magát is meglepte, és szemmel láthatóan felvidította testvérét, Methos becsapta a könyvet, mozdulatával teljes oldalak omlottak porrá.

- Hoppá. – Kronos nevetni kezdett. – Az ő hibája. Ellenőrzött körülmények között kellene tartania.

- A pokolba az ellenőrzött körülményekkel! – ingerültségtől, és dühtől vörös arccal Methos áthajította a kalitka túloldalára a könyv maradványait. A rácsok megremegtek, és az arany kanárik újból dalra fakadtak, és hangosabban kezdetek el énekelni, mint eddig bármikor. Methos megperdült, és rájuk bámult, azt kívánta bárcsak lenne nála valami, amit hozzájuk vághatna. Azt kívánta, bárcsak keze közé kaparinthatná ördögi fémtorkukat. Le akarta tépni gondosan faragott fejüket szépen metszett testükről, és az egészet kis darabokra akarta törni. Legszívesebben minden egyes apró fogaskereket, és csavart megetetett volna Paul Gilmore-ral.

- Valami baj van, testvér? – Kronos hangja akkor sem hangozhatott volna vidámabban, ha akarta volna. Methos szembefordult vele arcán, vad ingerültség maszkja ült.

- Ki akarok jutni innen. – megragadta Kronos ruhájának elejét, komoly kárnak kitéve az elmúlt nap eseményeitől már amúgy is megviselt ruhadarabot. – A fejét akarom venni minden egyes élőlénynek ebben az átkozott, ocsmány lyukban. Fel akarok gyújtani minden egyes folyosót, most rögtön. – hangja alig volt több egy sziszegésnél; a színtiszta rosszindulat mély, torokhangú suttogása. Kronos csupán egy mosollyal üdvözölte. Társa fenyegető hozzáállásáról tudomást sem véve, vállon veregette, majd röviden megölelte Methost.

- Isten hozott, testvér. – mondta olyan ragyogva, és fesztelenül, mint a még mindig csiripelő kanárik. Methos összevont szemöldökkel bámult rá, most nem volt vicces kedvében. De a harag nem tűnt el az arcáról, és a szeméből. Érezte, ahogy égeti belülről. Talán, mert újból Kronosszal volt. Talán, keményebben kellene harcolnia ellene, hogy visszaszorítsa lelke legmélyére.

Vagy, talán, ki kellene eresztenie az egészet. És a pokolba a következményekkel.

A világos napfény bántotta Daniel szemét, de sokkal kellemesebb érzés volt, mint bármi, amit hosszú idő óta érzett. Bár a közeledő este hűvös levegője elsötétítette az eget, sokkal világosabb volt, mint Gulmore és Pascoe földalatti barlangjai. Megborzongott a halhatatlan páros, és az utca alatt húzódó nyirkos rejtekhelyük gondolatára.

Nem volt nehéz rájönnie, hol van, amikor már odafönt volt. Egyértelmű volt, hogy már nem Seacouverben van, mert az utcák keskenyebbek, és a házak szürkébbek voltak. Kevés éjszakai mulató volt, és még kevesebb neonfényt és hirdetőtáblát látott. Az épületek is öregebbnek tűntek, ami arra engedett következtetni, hogy maga a város is öreg, ahogyan valószínűleg az alatta húzódó útvesztő is. Daniel nem tehetett róla, de eltűnődött rajta, vajon milyen régóta élhet odalent Gulmore és Pascoe? Mikor, és miért építették meg búvóhelyüket? Miért élnek ilyen félelmetes elszigeteltségben?

Végül félretette a gondolatot, úgy döntött most nem rágódik ezen, és elindult, hogy keressen egy telefont. Az utca túloldalán egy öreg újságárus boldogan megmutatta neki, azzal a feltétellel, hogy Daniel vesz tőle egy újságot.
A helyi lap, az Archville Gazette fejlécét régies betűkkel nyomtatták, és a címlapon legalább három olyan cikk szerepelt, ami valószínűleg csak a városlakókat érdekelte. Minden jel arra utalt, milyen kicsi is ez a közösség.
Szinte szórakoztató volt elképzelni,  hogy a helyiek hogyan reagálnának a hírre, mi is fekszik a lábuk alatt… Egy kotorék, vizes, penészes csatornákkal néhány bolond alakkal, akik valószínűleg már évszázadok óta odalent élnek… Bőrük szürkés-fehér színe biztos jele volt, hogy hosszú ideje nem jártak már a felszínen…

Daniel az öreg készséges útmutatása ellenére megtalálta a telefont és egy New Yorki számot tárcsázott, közvetlen felettesének számát a Figyelőknél. A kicsi, pocakos férfit Cassidynek hívták, és megadta neki Joe Dawson számát. Daniel lázas sietséggel tárcsázott újból. A telefon nagyon sokáig kicsöngött, ezalatt kellemetlen lehetőségek egész sora futott át a fején. Talán Gulmore és Pascoe elrabolták Dawsont is. Lehet, hogy már Methos összes barátja földalatti rejtekhelyükön van. Szinte észre sem vette, amikor Dawson végül beleszólt a kagylóba.

- Halló? – Joe valószínűleg siethetett, mert lélegzete kapkodó volt. – Halló? – nem érkezett azonnali válasz, és ő a kagylóra meredt. – Ki az?

- Huh? Ó! – Daniel hatalmasat sóhajtott megkönnyebbülésében, és a fülke falának támaszkodott. – Dawson, Daniel Reuben vagyok. Magánál találkoztam Methosszal…

- Pszt! – Joe gyorsan körbenézett, bár a vonal túloldalán valószínűleg senki sem hallhatta meg. – Csak óvatosan, rendben? Tudja, hogy inkognitóban szeretne maradni. Mi Adamnak hívjuk őt. - Más, kevésbé… hízelgő jelzők mellett. - Mi a baj?

Daniel elmosolyodott. A másik férfi olyan erősnek, olyan magabiztosnak tűnt. Mintha már meg is oldották volna a problémát. Elgondolkozott rajta, hol is kezdje. – Ööö, nos… van egy kis gond.

- Ne beszéljen félre. – Joe idegesnek tűnt. – Itt járt a rendőrség. Robbanásokról, meg gránátos fickókról beszéltek. Ez Seacouver, Reuben, nem Külső-Mongólia. Itt felfigyelnek a gázmaszkban mászkáló alakokra. – szívdobbanásnyi csend. – Bár utána iszonyú gyorsan felszívódtak. Mindenki látta a fickókat a maszkban, de senki sem látta, hová tűntek. Reménytelen.

- Én azt hiszem, meg tudom mondani, hová tűntek. – Daniel kibámult a fülke ablakán, már-már arra számított, hogy megpillantja a helyieket feléje vonulni fegyverekkel, meg vasvillákkal. Nagyon is tudatában volt, mennyire egyedül van, és nem volt egy kellemes érzés, hogy nem tudhatta, kiben bízhat. – Egy Archville nevű helyen vagyok. Egy kisváros, valahol Secouver mellett. Nem látom a tengert. Igazából, nem túl sok mindent látok.

- Tudom, hol van. Körülbelül 120 kilométerre innen. Mi az ördögöt csinál ott? Beszélhetnék Methosszal?

- Nem. – Daniel felsóhajtott. – Oké, nézze, elmagyarázom. Ez a két halhatatlan hozott ide minket, vagy legalábbis azt hiszem, hogy halhatatlanok. Tudja, úgy viselkedtek, ahogy azok szoktak. Elég hátborzongató egy páros, mintha egy Tim Burton moziból léptek volna elő. Gulmore, és Pascoe. Hallott már róluk?

- Nem. – Joe hangja tűnődő volt, mintha máris azokon az értékes Figyelő-aktákon járna az agya. – Fejvadászok?

- Nem úgy hangzott. Valamiféle gyűjteményről beszéltek. Műtárgyak, vagy ilyesmi, amiket már nagyon régóta gyűjtögetnek. Régi dolgaik vannak, és van egy szöveg, amiről azt gondolják, hogy Methos le tudja nekik fordítani. Azt hiszik, hogy ezzel majd újabb kincsekre tesznek szert, olyanokra, amiket a régészek még nem tártak föl. – vállat vont. – Engem elengedtek. Azt hiszem, mivel halandó vagyok, nem voltam számukra értékes. Először meglepődtem, de azután, amikor alaposabban körülnéztem, rájöttem, hogy nem tudnék visszatalálni a rejtekhelyükre. Esküszöm, Dawson, az a hely legalább akkora, mint a New Yorki metró. De a felszínről nyomát sem látni. Érthetetlen.

- És Methos teljesen egyedül van odalent. – Joe felsóhajtott. – Nem állnak rendelkezésemre a szokásos csapatok, Reuben. Hasonló esetben beavatnám Duncan MacLeodot is, és egy pillanat alatt ott teremnénk, de most nem tudom, mit javasoljak.

- Nincs szükség rá, én itt vagyok, én is tudok tenni valamit. És Methos nincs egyedül. Nem ismerem a fickót, aki vele van, bár nagyon hozzáértőnek tűnik. Bár kissé ingerlékeny alak.

- Van vele valaki? Kicsoda? Egy halhatatlan? Az egyik Figyelője?

- Nem. Halhatatlan azt hiszem. Egyikük sem beszélt túl sokat, de mielőtt a fickó felbukkant, Methos furcsán viselkedett, mintha egy másik halhatatlan jelenlétét érezte volna. Alacsony ember, legalábbis hozzám képest. Sötéthajú. Jéghideg, kék szemei vannak. Úgy tűnt, jól ismerik egymást.

- Van neve ennek a fickónak? – Joe a sötétben tapogatózott, senkit sem ismert, akire illett volna a személyleírás. Vajon Methos hány régi „barátjáról” hazudott még?

- Igen. – Daniel szemöldökráncolva próbált meg visszaemlékezni a szokatlan névre. – Kronos. Azt hiszem, ez volt az. Igen, biztos vagyok benne. Mint az istenek királya. Emlékeznem kellett volna rá, a nagyanyám imádta azokat a legendákat.

- Kronos? Egészen biztos, hogy ez volt a neve?

- Igen. Methos mondott róla valamit, hogy milyen régóta elment. Mintha nagyon hiányoztak volna egymásnak, ugyanakkor gyűlölték egymást, vagy… vagy szerették, vagy valami ilyesmi. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a fickó neve Kronos volt. Azért emlékszem rá, mert furcsa, és különös hangzása van, mint a Methosnak. Azt hiszem, az ismeretségük elég régi. Ez azt jelenti, hogy Kronos is elég idős. Azt hiszem, Gulmore és Pascoe is ezt gondolták. Hallottak róla. Azt mondták, nagy híre van, de ez nem illik a képbe, mert mi, Figyelők nem hallottunk róla. Annakidején az összes aktát elolvastam Methosról, de nem emlékszem, hogy ezt a Kronos nevű fickót említették volna. Methos és Kronos lovasokról is beszélgettek. Ebből arra következtettem, hogy már legalább azóta ismerik egymást, mikor még nem létezett más szállítóeszköz, igazam van?

- Igen. – Joe csak félfüllel hallotta Reuben jókedvű hangját. - Figyeljen rám, Daniel, tartsa a frontot, oké? Odamegyek, amilyen gyorsan csak tudok.

- Persze, Dawson. – meglepődve a másik férfi hangjának komoly színezetén Daniel a telefonra bámult. – Várom. – Joe szavaiból úgy vette ki, hogy a Figyelő elbúcsúzott, és nem is lepődött meg túlságosan, amikor csupán egy kattanást hallott, amint a másik lerakta. Ő is letette a kagylót. – Furcsa. – mégsem volt semmi oka, hogy aggódjon. Jobb dolga is akadt, míg Joe Dawson felbukkanására várt. Az lesz a legjobb, ha megpróbálja megkeresni a visszautat Gulmore és Pascoe földalatti főhadiszállásához. Megígérte, hogy vigyáz Methosra, és megvolt rá a saját oka is, hogy pontosan ezt tegye.

Methos fel-alá járkált a ketrecben, hagyta, hogy átjárja, és növelje a dühét az arany kanárik folyamatos csiripelése. Jó érzés volt, el kellett ismernie. Régóta nem érezte magát ennyire dühösnek, ennyire haragosnak. Bár, volt egy távoli, zavaros időszak, melyet a Beavatkozók uralma alatt töltött, ám emlékei azokról a napokról összefüggéstelenek, és furcsák voltak, mintha egyáltalán nem is az övéi lettek volna, csupán történetek, melyeket egy barát elmeséléséből ismert meg.
Ez viszont igazi volt: az erő, a hatalom, amit életének egy részében minden egyes nap érzett, ahogy szíve gyorsabban pumpálta ereibe a vért. A dolog megijesztette, és nem azért, mert szeme sarkából látta, hogy Kronos végtelen elégedettséggel az arcán figyeli. A fiatalabb halhatatlan úgy hitte, végre visszakapta testvérét. Talán, igen.
Talán Kronos elvesztése, és visszatérése volt a bizonyíték, hogy örökre vele akar maradni? Vagy talán, a külön töltött évek alatt rádöbbent, hogy már egyáltalán nem akar a testvérével lenni?
Methos agya egyik hátsó zugában még emlékezett a vad, féktelen öröm pillantására Kronos arcán, amikor először engedte át magát haragjának, és először csapott rá dühödten a cella rácsaira. Kronos úgy vigyorgott rá, mint egy gyerek, jégkék szemei a régi dicsőség visszhangjával keltek életre.
Nem volt tisztességes, hogy így hagyta őt reménykedni. Vágyakozni valami után, amiről maga Methos sem tudta, hogy képes lesz-e megadni neki.
Ez volt a valódi gond, és ez csak még nagyobb dühvel töltötte el, még inkább erőszakra sarkallta. És ez mindennél jobban elégedetté tette Kronost.

- Használhatjuk ezt. – Kronos nyugodtan, és barátságosan szólt, ellenséges színezetű hangja, melyet gyakran használt másokkal szemben, most teljesen eltűnt. Máskor mintha valamiféle maszkot viselt volna, hogy elrejtse éles eszét, és meglepően jó humorát a világ elől. A világ elől, melyre egykor megesküdött, hogy meghódítja, vagy elpusztítja.

„A fenébe!” sikoltotta Methos agya „Kedveled őt. Tudod, hogy kedveled. Miért nem tudod akkor egyszerűen elmondani neki, hogy vége van?”

De ez volt a baj. Mélyen, legbelül nem volt benne biztos, hogy vége volt.
Nem teljesen.
Még mindig ő volt Methos, és bármilyen messze jutott is a Lovasokkal töltött napoktól, attól még ugyanaz az ember maradt, aki azokat a dolgokat tette.
Újból Kronosszal lenni olyan volt, mint felvenni egy pár kényelmes, öreg cipőt, vagy egy rég elfelejtett kardot használni. Emlékezett minden egyes gyengeségére, minden egyes erősségére, minden bukására, és minden győzelmére, és tudta jól, hogy azok a sajátjának a tükörképei.

- Mit használjunk? – nem fordult meg, nem nézett az ezernyi boldog emlék árnyalta, vigyorgó arcra, amit legszívesebben elfelejtett volna.

- Ezt. – Kronos beballagott látómezejébe, karjaiban tartva azt, ami megmaradt az egykori régi könyv nehéz faállványából. – Ez elbír a rácsokkal, és azokkal a rohadt kanárikkal.

- Azok a „rohadt kanárik” 11. századi darabok. Valószínűleg mindegyiket más-más művész készítette. Emlékszem, egyszer hallottam valami ilyesmit. Darabja majdnem egymillió dollárt ér, és együtt felbecsülhetetlen az értékük.

- Nem érdekel. – Kronos újra és újra elvigyorodott, és Methos rájött, hogy hiányzik neki a sebhely. Könnyebb volt azokra a szörnyű dolgokra gondolnia, amikor még ott volt a sebhely, és emlékeztette az erőszakra és a régi időkre. A sebhely nélkül Peter Kerensky ártatlansága annyira élő volt ebben az arcban…
Methos eltűnődött rajta hogy vajon maradt-e még valami Peterből a testben, és a lélekben. Nem tűnt valószínűnek. Kronos túl hatalmas volt, túl erős egyéniség és túl határozott személyiség volt.
És ez azt jelentette, hogy amint MacLeod rájön, hogy régi ellensége visszatért a halálból, a kiscserkész Hegylakó kivont karddal veszi üldözőbe. Methos képtelen lett volna szembenézni Kronos újbóli elvesztésével, és Duncant sem akarta elveszíteni. Összerázkódott. Talán mindannyian jobban jártak volna, ha Kronos egyszerűen halott marad.

- Gyerünk, Methos. Ne ábrándozz. – a jeges él visszatért társa hangjába, ráébresztve, figyelmeztetve, hogy az álmodozásnak vége. Jobb dolguk is akadt, mint a dekorációt bámulni, és olyan dolgokon rágódni, amiken nem kellene. Methos elmosolyodott.

- Igen. Persze.

- Jól vagy, testvér? – voltak alkalmak, amikor egyáltalán nem úgy hangzott, mint Kronos, sokkal inkább, mint Kerensky. Methos biztos volt benne, hogy csupán azért, mert Kerensky hangjához szokott hozzá. Végül is, ugyanaz a hang, ugyanazokból a hangszálakból jött. Még a Lovasok vezetője sem volt rá képes, hogy állandóan gonoszságot erőltessen a hangjába, és amikor hagyta, hogy az erőszak maszkja lehulljon, egy az egyben Kerensky-re hasonlított.
Vajon ez elég lenne hozzá, hogy meggyőzze MacLeodot, hagyja őt élni?
Ostoba kérdés.
Mindaz, amit Byron tett, mindaz, amit valaha is képviselt, nem volt hozzá elég, hogy Duncan MacLeodot meggyőzze, hogy életben hagyja. Mindaz a szépség, melyet alkotott, mindaz a szépség, melyet megihletett. Mindaz a költészet, és a fájdalom, mely végül elpusztította, és felőrölte, kevés volt hozzá, hogy bármilyen hatással legyen Duncan MacLeodra.
És Kronos közel sem mutathatott fel annyi szépséget, mint George Gordon, vagy Lord Byron, vagy bárhogy nevezte is magát az a zavarodott, megkínzott lélek. Byron végül is, bizonyos fokig sajnálta, amit tett. Az egyetlen sajnálat, amit a Lovasok vezetője magáénak mondott az az volt, hogy uralma csupán ezer évig tartott, és nem tízezerig. Azt sajnálta, hogy nem ihletett nagyobb félelmet, nagyobb terrort, nem okozott nagyobb pusztítást.
Nagyon nehéz dolog volt bármilyen mentő körülményt találni egy olyan ember számára, aki pár éve még képes lett volna a fél kontinenst megmérgezni, egyszerűen azért, mert élvezte.
És mégis, itt, és most Methos tudta, hogy bármit megtenne, amit a fiatalabb halhatatlan kér tőle. Énje egyik fele még mindig el szeretett volna lovagolni vele a felkelő nap irányába, a véget nem érő kalandok után. Az a fele boldogan visszahívta volna a pusztítás hatalmát, és a sötétséget, hogy megsemmisítse a modern civilizációt, mely lerombolta a lehetőségeiket a mulatságra, a dicsőségre, és az izgalomra.

- Methos? – a jeges él visszatért, és a figyelmeztetés is. Kronosnak nem volt ideje olyan emberekre, akik elvesztek a gondolataikban, amikor a tettek százszor helyénvalóbbak, és sokkal hasznosabbak voltak.

- Sajnálom. – Methos egy mély lélegzetet vett. Nem szabad gondot okoznia magának a problémáival. Úgysem tudja megfejteni a megfejthetetlent.

Nézz szembe vele, mondta tudatalattija. Bármilyen nehézségekkel jár is, bármilyen fájdalom kíséri is, Kronos visszajött. Tényleg visszajött. És ez a tény nem fog elmúlni.

Kinyúlt, segített társának a faállvánnyal. – Kész vagyok, amikor te is.

- Remek. – Kronos megkönnyebbülnek hangzott. Attól a naptól kezdve, hogy a régi Methos valami újjá kezdett válni, sohasem értette meg igazán társát. Biztosan most sem értette ezt az aggódását olyan dolgok felett, amiken nem tud változtatni, és nem értette meg a szenvedélyt sem, ahogy állandóan mindenfélén elgondolkozott. Kronos számára a gondolkodás olyasvalami volt, amihez csak akkor folyamodott, amikor a cselekvés nem vezetett eredményre, vagy nagy kockázat idején, mikor tervezni kellett. Máskülönben a gondolatok csak útban voltak, és elfelhősítették az elmét, amikor valami mást, hasznosabbat kellett volna kezdeni vele.
Társa segítségével felemelte a nehéz faállványt, most úgy tartották, mint egy faltörő kost a régi időkből. Elmosolyodott. Mosolya jól illett mostani megjelenéséhez és hangulatához. Úgy nézett ki, mint egy középkori lovag, és éppen arra készült, hogy megostromoljon egy kastélyt. Kellemes gondolat volt, hogy még ma esélye lehet rá, hogy egy halhatatlan fejét vegye, és visszanyerje régi erejét. Túl sok volt ebben a testben Peter Kerenskyből. Szüksége volt egy erős Serkentésre, hogy elmossa, és emlékeztesse magát rá, hogy halhatatlan. Egy erős halhatatlan, egyike a legöregebb élőknek.

- Háromra. – Methos hátrált egy lépést megpróbált jobb fogást találni a faltörő koson. – Az ajtó rácsai célozd. Ha azok nem engednek, az ajtó talán igen.

- A rácsok engedni fognak. Megmondtam neked, ez a ketrec színarany. Sikerülni fog, ha elég erősen csináljuk.

- Lehet, hogy csak kívül arany. Belül bármilyen fém lehet, és ebben az esetben, egy könyvállvány semmilyen hatással nem lesz rá.

- Methos. – a Lovasok vezetője mélységesen megbántottnak tűnt. – Te azt akarod mondani, hogy nem ismerem meg a színaranyat, amikor látom? El tudod képzelni, mennyi aranyat loptam én életemben? Van róla fogalmad, hány tolvajbandát vezettem, hány rajtaütésben vettem rész aranykereskedők, ékszerészek, bankárok, magángyűjtemények ellen? – kiegyenesedett, és a hatás kedvéért megigazította gyűrött gallérját. – Meg tudom neked mondani az arany és a fémek arányát bármilyen tárgyban, amit csak mutatsz nekem. – újból felemelte a faltörő kost. – Vaksi.

- Csak jutass ki minket innen. – más időben, más helyen, egy másik életben, talán vitáztak volna egy ilyen állításon, és végül egy kocsmában kötöttek volna ki, részegen, ahol a tulaj nem merte volna megtagadni tőlük az ingyen sört és bort. Most mindent elkövettek, hogy elkerüljék a valódi összecsapást. – Egy.

- Kettő. – Kronos türelmetlennek hangzott. Methos visszanyelt egy éles visszavágást.

- Három. –előreléptek, és minden erejükkel, amit csak össze tudtak szedni, előrelökték a könyvállványt a rácsok felé. Hangos csattanás hallatszott, valahol a közelben megszólalt egy riasztócsengő. A fém engedett, az arany meghajlott, a kalitka rácsainak ajtaja pedig elgörbült. Kívülről úgy tűnt, mintha a kalitkán egy óriási daganat keletkezett volna, olyan nagy volt a kitüremkedés az egyik oldalon. A zár szinte teljesen széttört, de az ajtó még nem nyílt ki. A páros újból hátralépett, és újból próbálkoztak, ez alkalommal az egész szoba hangosan zengett ütésük erejének visszhangjától. Az ajtó recsegve, nyögve megadta magát, a rudak meghajlottak, és végül mind engedtek. Kettő eltörött, mint a puha műanyag, csattogva gurultak végig a külső ketrec padlóján Methos diadalittasan felkiáltott.

- És most azok az átkozott kanárik! – figyelmeztetés nélkül félredobta a könyvállványt, és felkapta az egyik törött aranyrudat. Aránytalanul nehéz volt, valódi sűrűsége bizonyította tisztaságát. Methos erejéből csak arra futotta, hogy a feje fölé emelje a rudat, és a levegőbe suhintson vele. Egyetlen csapással három értékes madarat ért el, az elsőt lefejezte, a másik kettőt pedig leesett, és ott pörgött, forgott a kalitkában a földön. A többi madár elhallgatott, mintha attól féltek volna, hogy most az ő életük a tét.

- Ez jólesett. – Methos egy mély lélegzetet vett, érezte, hogy mellkasa kidagad, vállai kiegyenesednek. Elhajította Adam Pierson nyomasztó szellemét, és úgy érezte, mintha Clark Kentet figyelné, amint Supemanné változik. Felemelte fejét, tartása megkeményedett, és a csillogás a szemeiben észrevehetően eltökéltté vált. Visszabámult a megmaradt kanárikra, visszaemlékezett, mint mondott róluk Kronosnak. Ősi. Felbecsülhetetlen érték. Valódi mestermű. Talán királyok, uralkodók, vagy hódító tábornokok megbízásából készült. Valószínűleg gyönyörű hercegnőknek szánt ajándék, melyet gazdag udvarlóik hoztak messzi földekről. Kinek énekelhettek az elmúlt évszázadokban? Elvigyorodott. Ki a francot érdekelt?

Elégedett kiáltással Methos felemelte az aranyrudat, egy újabb erőteljes ütéssel lecsapott az értékes madarakra. A maradék, mint valami nehéz eső, csörömpölve hullott a padlóra. Néhány azonnal abbahagyta az éneklést, mások a földet érés után még fürgébben folytatták. Methos odatörtetett hozzájuk, és úgy forgatva a rudat, mint egy golfütőt újra és újra lesújtott a madarakra, mintha a világ sorsa múlna rajta, milyen gyorsan tudja elintézni élettelen ellenfeleit. Ahogy dühítő daluk utolsó foszlányai is elhaltak az arany tető alatt, Methos széttaposta az utolsó fogaskereket is, törmelékké őrölve a madarakat. Kronos elfüttyentette magát.

- Majd emlékeztess rá, hogy soha nem énekeljek olyan dalt, amit nem szeretsz.

Methos csak rábámult szemei még mindig lángoltak a dühtől.

- Csak juttass ki minket innen.

Kronos eltekintett a további tréfáktól, és újból lehajolt a könyvállványhoz.

- Akkor gyerünk.

A második ketrecet könnyebb volt áttörni, mint az elsőt (vagy talán a második alkalommal motiváltabbak voltak), és könnyebben összegyűjtötték a szükséges erőt. Mindenesetre, már az első csapásuk alatt széttörtek a rudak, és bár az értékes bejárat elgörbült roncsai között szűk volt a hely, nem sokkal később kiszabadultak, és ott álltak a fő helyiségben. A magas, sötétbe borult kőmennyezet ott tornyosult fölöttük. Úgy érezték, hogy itt hűvösebb van, mint a ketrecben, ahol a mennyezet közelebb volt, és a zártabb környezet csökkentette a mindig jelen lévő nyirkos, hideg érzését.

- Nézzük meg azt az ajtót. – Methos odamasírozott a hatalmas faajtó elé. Kronos megelőzte, kezét végigfuttatta a nehéz ácsolaton. Az ő oldalukon nem volt zár, így lehetetlennek tűnt a kényelmes szökés.

- Gyújtsuk föl. – javasolta a fiatalabb halhatatlan a milliárd reszkető gyertyára pillantva, mely megvilágította a hatalmas, eklektikus, gyűjteményt. Methos megrázta a fejét.

- A célnak talán megfelelne, igen, de nem lenne ésszerű. Hogyan uralnánk a lángokat?

- Nincs rá szükség. – Kronos elvigyorodott. – Talán egy kicsit megégünk, de látni szeretném Gulmore szemeit, amikor megpillantja a felé közeledő lángokat.

- Ahogyan én is, testvér. Az volt a benyomásom, hogy ő egyszer már vesztett a tűzzel szemben. Emlékszel a sebhelyekre az arcán? De nem akarom életem hátralévő részét ropogósra sülve tölteni azért, hogy pár pillanatnyi dühömet kielégítsem. Néhány sérülést még a halhatatlanság sem gyógyít be.

- Az ajtónál semmire se mennénk a könyvállvánnyal. – Kronos megfordult, és végignézett a gyűjteményen: páncélokat hatalmas szobrokat és inkább látványos, mintsem használható fegyvereket látott. Bármelyikük jó lett volna, hogy betörjék vele az ajtót, de még ketten együtt sem tudták volna fölemelni.

- Akkor, mást forgunk kitalálni. – Methos megkocogtatta az egyik sarokvasat. – Keress nekem valami éleset. Olyat, mint egy csavarhúzó, vagy, mint egy véső.

- Ilyet? – Kronos elégedetten emelt fel egy kis szobrot, az egyik közeli polcról. A jelenet egy apró Szent Györgyöt ábrázolt, amint méltóságteljes pompával egy hatalmas sárkány felé tart. Mellette egy csoport álmélkodó néző fegyverével a kezében döbbenettel, és csodálattal figyeli. Szent György ragyogó ónix-páncélzatban egy 10 centi hosszú kardot viselt, aminek a vége olyan volt, mint egy apró csavarhúzó. Egy éles ütés a mellette álló kisgyermeket ábrázoló szoborral letörte a kis fegyvert a szent törött kezéből. Methos elégedetten bólintott.

- Tökéletes. – letérdelt a legközelebbi zsanér mellé, és elkezdett dolgozni a nagy, fekete csavarokon. A dárda túl kicsi volt, hogy gyorsan haladjon, és már a csavarok is berozsdásodtak a helyükre. Ám nagy türelem, és sok bosszankodás után, az első pánt a földre hullott. Methos mérgesen felsóhajtott, és a következő zsanérhoz lépett.

- Próbáld meg meghajlítani az egyik aranyrúddal. – Kronos égett a vágytól, hogy továbbjusson, feszült benne az energia és a felgyülemlett düh. Methos rámeredt.

- Semmi értelme nem lenne. Csak vegyél vissza egy kicsit, oké?

A fiatalabb halhatatlan erre elkezdett fel-alá járkálni, és az egyik nehéz, díszes karddal vad, kaszáló mozdulatokat tett a gyertyák felé. A fegyver túl nagy volt hozzá, hogy valódi hasznát vegye, de enyhítette egy kicsit a feszültséget mely a belsejében tombolt. Saját kardja feltehetően Methos lakásának padlóján hevert, és hogy ilyen messze volt tőle, szinte az őrületbe kergette.

- Aha! – egy végső mozdulattal Methos kihúzta az utolsó csavart is. Végtelen megkönnyebbülésükre az ajtó még csak meg sem rezdült. – Gyere, testvér.

- Végre! – Kronos félrehajította az értékes kardot, az porcelánbabák és üvegfigurák között landolt. Törött darabjaik kettétört gyertyák, és horpadt gyertyatartók mellé zuhogtak a kőpadlóra. Gulmore gyűjteményének egy része teljesen romokban hevert. Gulmore, tűnődött Methos meglepő élvezettel, őrjöngeni fog.

- Segíts. – megragadta az ajtót, próbált úgy helyezkedni, hogy a lehető legjobban elossza a súlyát. Kronos melléállt, és biztos fogást keresve az ajtó szélén megpróbálta megítélni, merre fog dőlni a hatalmas faszerkezet. Lehetetlen volt megmondani.

- Kész vagyok, ha te is testvér. – erős izgalom hallatszódott a hangján, és Methos azt kívánta bárcsak sajátjában egy kissé kevésbé lenne hallható.

- Akkor húzd. – együtt megemelték, ám eredménytelenül. Már-már feladták, hogy gyorsan újragondolják a tervet, amikor az ajtó egy hatalmas, méltatlankodó nyikorgással elkezdett dőlni. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a helyén maradna, mintha valahogy megállna márcsak színtiszta makacsságból is. Végül azonban egy szomorú nyögéssel a hatalmas szerkezet dőlni kezdett. A két halhatatlan az utolsó percben ugrott el az útból. Figyelték, ahogy a felszálló porfelhő, és Gulmore gyűjteményének szerteszét szórt maradványai közepette az óriási akadály teljes hosszában végigterül a földön. Már lehetetlen volt megmondani, hogy a körülöttük heverő törött szemét egykor mi lehetett, de Methos úgy emlékezett, hogy látott egy öt darabból álló márványszobor-csoportot az ajtó mellett. Most csak három volt ott, úgy néztek ki, mint valami szomorú bánatos kirakósjáték, aminek a legfontosabb darabjai hiányoznak. Még az ajtó is kettéhasadt és eltörött. Methos szinte sajnálta.

- Micsoda rendetlenség. – Több millió fontnyi művészi értéket pusztítottak el. Emlékezett rá, hogy hogyan festett a szoba, amikor először beléptek. A hivalkodó gazdagság jeleire: a csillogásra, az aranyra, és a márványra. Most a kalitka összetört, a kanárik elpusztultak, a kisebb szobrokat tartó polcok ledőltek. Fejnélküli szobrok álltak csendben, míg lehullott fejük kifejezéstelenül meredt a többi végtagjukra. Miközben figyelték, ahogy az ajtó a földre zuhan, egy polc meglazult, és levetette magáról értékes üvegállatkáit a földre. Egy riadt tekintetű Noé is leesett, és másodpercekkel később követte a bárkája is. Utoljára Noé felesége zuhant le, lassan lecsúszott a dőlő polcon, és egy pillanatig egy konzoldarabon egyensúlyozott. Gyertyafény világította meg félig áttetsző testét, és nyomában apró szivárványok táncoltak a mennyezeten. Úgy tűnt, mintha egyenesen Methosra bámult volna, mielőtt lezuhant. A halhatatlan hallotta, ahogy a szobor teste családja törött maradványain szanaszét szóródik a kövön. A szivárvány élesen felvillant, majd eltűnt, és mintegy válaszként, az azt létrehozó gyertya lángja is kialudt.

- Kész? – kérdezte Kronos, mintha hirtelen elbizonytalanodott volna testvére ígérete felől, hogy megszöknek. Methos szárazon rámosolygott.

- Kész. – elméjében meg akarta gyászolni a pusztítást, ám szíve még többet akart. Visszaszorította az ösztönzést, és elindult a tátongó ajtónyílás felé. – Gyerünk. – együtt szaladtak ki a nyirkos, rosszul megvilágított folyosóra.
 

- Mentek valahová? – a hang a hátuk mögül jött, ahol egy őr állt és egyik kezében egy hosszú karddal, másikban egy pisztollyal figyelte őket. Mély ránc redőzte homlokát, és tekintete kellemetlen volt. Methos érezte, hogy alaptalanul is haragra gerjed ellene. Olyan közel, és mégis oly messze…

- Hello. – a Kronos arcán megjelenő vigyor sokatmondó volt. Megtévesztően nemtörődöm léptekkel, néhány métert előresétált, kezeit összekulcsolta a háta mögött. Világos szemei csillogtak a gyertyafényben. Csupán akkor torpant meg, amikor már karnyújtásnyira volt az őrtől, és vigyora veszélyes mosolynak adta át a helyét. Az őrre függesztette a tekintetét. – Tudod, van választásunk. Vagy félreállsz az utunkból, és átadod nekünk a fegyvereidet, vagy elvágom a torkod. – szája széle egy másodpercre bíztató mosolyra görbült – Választanod kell.

- Felejtsd el. – az őr kardja felemelkedett, és nekiszegezte Kronos mellkasának. A halhatatlan érezte az éles végét, ahogy a fegyver megszúrja a bőrét, és pár vércsepp jelent meg ruhája elején. Egy mély lélegzetet vett, és megrázta a fejét.

- Igazán próbáltam kedves lenni. – színpadiasan felsóhajtott, egy pillanatra visszanézett Methosra, mintha ártatlanságát bizonygatná a bíróság előtt. – Komolyan. Felajánlottam a választást.

- Nálam vannak a fegyverek, ember. – az őr szemei összeszűkültek. Nyilvánvaló volt, hogy félt, csak abban nem volt teljesen biztos, hogy miért. Végül is, itt állt felfegyverkezve, rettenthetetlenül, egy alacsony, fegyvertelen emberrel szemben, aki csupán fenyegetőzött. Kronos biccentett, szemmel láthatóan elismerte a tényt. Azután vállat vont, felemelte az egyik karját, és csuklójával egy gyors mozdulatot tett. Az őr rekedten, fulladozva felköhögött, és döbbent hitetlenkedéssel bámult le a kis, szürke tőrre, ami a mellkasából emelkedett ki. Nem tudta, hogy került oda. Még csak abban sem volt biztos, hogy honnan jött. Látása elhomályosult, felemelte elszürkült arcát, és Kronosra nézett. Kronos bátorítóan elvigyorodott.

- Viszlát. – mondta türelmetlenül. Methos ránézett, azután egy erős ütéssel a földre küldte az őrt. A férfi térdre zuhant, és arccal a hideg kőre borult. Utolsó lélegzete lassan, zihálva távozott tüdejéből, és egy vértócsa jelent meg alatta. Ügyelve bőrcipőjére, Methos megvetően ellépett az útjából, azután erősen megtaszította Kronost.

- Úgy emlékszem, azt mondtad, nincs nálad több kés. Tudod te, mennyivel könnyebb lett volna kijutnunk onnan, ha elmondod nekem, hogy van egy másik tőröd? Feleannyi idő alatt kivettem volna az ajtót, és a kalitka zárját is kinyithattuk volna vele. Telement szálkával a kezem attól a könyvállványtól. Nagy, csúnya, szúrós szálkákkal. Még a szálkáimba is szálkák mentek.

- Nyugi. – Kronos vállat vont. – Ha odaadtam volna nekem a kést korábban, akkor most nem tehettem volna meg azt, amit megtettem, nem igaz? Methos, testvérem, lazíts. Sodródj az árral. Gondolkodj nagyban, és stílusosan. Miért okozz csak fájdalmat valakinek, amikor meg is kínozhatod? Miért ijessz meg valakit, ha meg is félemlítheted? – elvigyorodott. – Dühös vagy. De abban nincs semmi szórakoztató, ha egyszerűen csak dühös vagy. Legyél bosszúszomjas. Legyél Lovas.

- Igen. – Methos nem tudta megállni, hogy megszakítva szájának kemény vonalát, ne jelenjen meg az arcán egy halvány mosoly. Bár a mosoly nem oszlatta el a lángolást a szemeiben. Előrenézett a folyosón. – Ne aggódj, testvér. Minden egyes pillanattal egyre inkább visszajön.

- Hello. – a hirtelen hang hallatán felpattant, és alaposan beverte a fejét a felemelt aknafedőbe. Egy hajszálon múlott csupán, hogy nem zuhant bele a nyitott lyukba. A hang halkan elnevette magát mögötte. – Sajnálom.

- A fenébe! – csapott rá Daniel Reuben a fémtetőre, ahogy megpördült, és a hívatlan jövevényre meredt. Joe Dawson vigyorgó arca nézett vissza rá, és ő megkönnyebbülten felsóhajtott. – Ó, maga az.

- Valaki mást várt? – Annak ellenére, hogy minden bizonnyal hosszú, és sietős út állt mögötte, Dawson hangja könnyednek hangzott. Daniel valahogy nem igazán tudta elképzelni Dawsont egy repülőgépen, amint egyik kezében egy pohárral, másikban egy jeges koktéllal hátradől az állítható támlájú szék ölelésében. Egy gyors autóút, egy ’69-es ütött-kopott Chevy-ben, sokkal inkább illett hozzá. Ez utóbbit feltétlenül el tudta képzelni.

- Nem vártam senkit. – Daniel az akna felé intett. – Bejáratot kerestem a halhatatlanok rejtekhelyéhez, és abból, amit eddig láttam, nagyon úgy tűnik, hogy ez az egyik. Nagyobb fedele van, mint a többi aknának, és ahogy most megnéztem, ez a csatorna sokkal szélesebb, és magasabb, mint a szabályos csatornaalagutak.

- Szóval, úgy gondolja, hogy ez az? – Joe lelkesedés nélkül bámult le az akna mélyére. – Jó móka lesz, amíg rájövünk.

- Maga mondta. Egyébként, hogyhogy ilyen gyorsan ideért? - érdeklődött Daniel kíváncsian.

- A Figyelőknek megvannak a módszereik. – Joe incselkedve elmosolyodott, bár hangja komolyan csengett. – Egyébként, behajtottam néhány szívességet a rendőrkapitányságon. Az egyik helyi zsaru a mi emberünk. – felemelte tetovált csuklóját, utalva rá hogyan is értette. – Szóval, menjünk, és rendezzük el a dolgokat, mielőtt ideérnek, rendben?

- Örömmel. - Daniel óvatosan átlendítette magát a lyuk peremén, és elkezdett leereszkedni az akna egyik oldalán található létrafokok felé. Keresgélnie kellett egy darabig, míg sikerült biztos támaszt találnia, és aggódva pillantott fel Joe-ra.

- Ööö… nem akarok… úgy értem…

- Csak ne állj az utamba, és lemegyek utánad. – Joe máris úgy helyezkedett, hogy könnyebben követhesse társát. Arckifejezése kicsit megenyhült. – Felejtsd el, oké? Ismerem a korlátaimat, és majd én aggódom miattuk.

- Értettem. – Daniel elkezdett mászni az aknában. Már majdnem leért az aljára, és szinte teljesen elborította a sötétség, amikor visszanézett Joe-ra, és zavartan elmosolyodott. – Ööö… Egészen véletlenül, nincs nálad egy fáklya?

**********

Még három őrrel találkoztak, miközben visszafelé haladtak a folyosón, és Kronos mindhármukat a szokásos gyorsaságával intézte el. Az elsőt a saját fegyverével lőtte le, és amikor kicsavarta a pisztolyt a szerencsétlen férfi kezéből, mindkettejük csuklója megsérült. Bár először természetesen fájdalmas érzés volt, a halhatatlan keze még azelőtt begyógyult, hogy az őr holtteste földet ért volna.
A második, és a harmadik őrt könnyebb volt elintézni: mindegyiküket csendben, egyetlen csapással ölte meg, azzal a karddal, ami elesett társuké volt, amelyikkel az korábban Kronost fenyegette.
Methos szenvtelenül figyelte. Egyre inkább nehezére esett bármiféle szimpátiát, vagy sajnálatot érezni a testvére nyughatatlan kardjától elesett, lemészárolt áldozatok iránt. Sorsukról megfeledkezve rohant tovább a folyosón, és csupán annyi időre torpant meg, hogy bevárja Kronost. Methos arra a szobára koncentrált, ahol Gulmore-ral és Pascoe-val találkoztak. Semmi más nem számított neki. Sem a haldokló, fiatal halandók utolsó lélegzetvétele, sem az elpusztított kincsek a szobában, amit maguk mögött hagytak, sem a távoli hangok, melyek azt tudatták vele, hogy felfedezték a korábbi gyilkosságot.
A kőfolyosón máris léptek visszhangoztak, melyek minden egyes pillanattal közelebb értek hozzájuk. Methost azonban nem érdekelték. Hadd jöjjenek. Ha Kronos nem tudja őket elintézni, ketten együtt minden bizonnyal el tudják. Bár keze üres volt, csaknem érezte kardja markolatát jobbjában. Szinte azt kívánta, bárcsak belemárthatná a jól kiegyensúlyozott pengét valamelyik felbukkanó ellenfele testébe. Enyhítette volna a feszültséget, eloszlatta volna a hosszú ideje gyűlő dühöt. Már a gondolatra is felgyorsult a pulzusa, tekintetét nyugtalanság és sürgető őrület homályosította, egyre növekvő vörös köd telepedett az elméjére. Hadd jöjjenek. Jöjjön csak mind. Többé már semmitől sem félt.

- Közelednek. – jelentette ki Kronos, mikor utolérte az öregebb halhatatlant, és befordultak az egyik sarkon. Hátrapillantott a válla felett. – Maradjunk itt, és várjuk be őket, vagy menjünk tovább?

- Továbbmegyünk. – Methos nem nézett hátra. – Mielőtt utolérnek, egy kis szerencsével eljuthatunk Gulmore főhadiszállásához, és ott könnyebben védekezhetünk. Lefogadom, hogy akad egy-két fegyver abban az irodában.

- Aha, és rajtunk fogják kipróbálni. Csak, mert olyan hátborzongató páros, még nem jelenti azt, hogy könnyen elintézhetjük őket. – Kronos ismét hátranézett, ez alkalommal már mozgó árnyakat látott maga mögött a falon. – Hogyha elöl akarsz maradni, testvér, jobb lesz, ha sietsz egy kicsit. Halandó barátaink már majdnem itt vannak.

- Akkor gyerünk. – Methos futni kezdett, egy pillanatra maga mögött hagyta társát. Felismerte a folyosót, amin haladtak… az egyenetlen falakon még a penészfoltok is ismerősek voltak. Az állandóan csöpögő víz réseket vájt a mennyezetbe; a halhatatlant most ez vezette előre. Kronos a nyomában haladt, kardját néha végighúzta a fal kiugró részein.
Amikor egy csapat várakozó őrrel találták magukat szembe, Kronos megpróbált az élre állni, Methos azonban elállta viharos előrenyomulását. Az öregebb halhatatlan indult el előre, és bár öklét leszámítva, fegyvertelen volt, az őrök sorra estek el csapásai alatt.
Az első nekiesett a falnak, beütötte a fejét a kőbe, és tarkójából ömleni kezdett a vér. A második szinte ugyanilyen hamar elesett, és Methos egy pillanatra megállt fölötte, tűnődve félrehajtotta a fejét.
Mi volt ez az érzés, ami elfogta, amikor lenézett az élettelen alakra a lábai előtt?
Nem volt benne biztos. A férfi kitörte a nyakát, a halhatatlan ütése túlságosan erős volt ahhoz, hogy a gerince kibírja, Methos mégsem érzett lelkiismeret-furdalást. Amit érzett, több volt, mint egyszerű elégedettség. Nem is megelégedés, hanem inkább a jól végzett munka öröme. Azon kapta magát, hogy elmosolyodik.

- Gyerünk, testvér. Nincs idő a vállveregetésre. – Kronos már átlépett a testeken, és továbbindult, előre a folyosón. Methos felnézett.

- Ne olyan sietősen, testvér. – erőteljes, kemény mozdulattal félretolta társát, szemei szinte izzottak a falilámpák homályos fényénél. – Én megyek előre.

- Persze. – Kronos visszalépett, hogy elengedje maga mellett, és értékes perceket vesztett, ahogy gondolataiba mélyedve utána bámult. Miközben számba vette a lehetőségeket, egy apró mosoly suhant át az arcán. Szinte olyan volt, mintha hazatért volna.

- Ismerősnek tűnik valami? – korábbi magabiztos szavai ellenére Joe egyre nehezebben jutott előre az egyenetlen csatornában. Daniel visszanézett rá.

- Az égvilágon semmi. Eszméletlen voltam, amikor lehoztak, és amikor visszavittek bekötötték a szemem. Nem tudtam geológiai terepszemlét végezni. – Reuben összevont szemöldökkel nézett bele az orra előtt tátongó feketeségbe. – Még csak azt sem tudjuk, egyáltalán jó helyen járunk-e. Lehet, hogy ez egy másik csatorna, vagy egy másik hálózat. Nem tudjuk, amíg bele nem botlunk abba a két halhatatlanba. – elfintorodott. – És ez nem egy olyan élmény, amit szívesen megtapasztalnék.

- Azt elhiszem. – Joe küszködött, hogy lépést tartson vele. – Mielőtt utánad jöttem, leellenőriztem a két barátunkat. Paul Gulmore egy kicsit kétes figura, de az biztos, hogy a sebhelyeit akkor szerezte, amikor egy fanatikus banda meg akarta égetni, 1528-ban. Valahol Európában, nem tudom pontosan, hol. Miután állítólag megátkozta a riválisát, aki a szeretője kezére pályázott, boszorkányság vádjával bíróság elé állították. Valószínűleg ez volt az Első Halála, és utána a társadalom kivetette magából. Hogy könnyebb volt-e akkoriban, azt nem tudom, mindenestre azokban az időkben azt, akinek ilyen sebhelyei voltak, aligha látták bárhol is szívesen. Mindenki elől elrejtőzött. Csak éjszaka utazott, az arcát elrejtette. A többit kitalálhatod.

- Elrejtőzött a föld alá és gyönyörű dolgokat kezdett gyűjteni a felszínről. – Daniel megrázkódott. – Remek. Szinte már sajnálom.

- Ne tedd. Ha nem égetik meg, mint boszorkányt, akkor felakasztják, mint gyilkost. Lehet, hogy nem átkozta meg riválisát, de ő okozta a halálát, többek között. Előtte is sok embert megölt, bár a pontos számot nem ismerjük, és sokak haláláért felelős lehet még. 1793 óta nincs Figyelője, szerintem, ekkor jött Archville-be, de addigra mindenkit félreállított az útjából. Főleg műgyűjtőket, de sok művészt is megölt. Gondolom, ez volt a legkönnyebb módja, hogy gyarapítsa a kincseit, és biztos legyen felőle, hogy ne készíthessenek másolatot. Ez valószínűleg csak még különlegesebbé, és értékesebbé teszi a gyűjteményét.

- Nem mindennapi látvány lehet. – Daniel visszaemlékezett azokra a percekre, amikor először pillantotta meg a fenyegető tekintetű, veszélyes mosolyú nagydarab halhatatlant. – Nem igazán illik hozzá. És mi van Pascoe-val?

- Josiah Pascoe. 1286-ban halt meg először. Szintén rejtélyes figura, általában havonta lerázta magáról a Figyelőjét. Üzletemberként kezdte, de ellopta az üzletfelei pénzét, ezért kivégezték, így tovább kellett állnia. Az utolsó hiteles adat az 1790-és évekből származik róla. Feltételezem, ekkor találkozott barátjával, Gulmore-ral. Akkoriban tengerész volt, ám az üzlete tönkrement. Ő és Gulmore műkereskedéssel kezdtek foglalkozni, sikertelenül. Mivel illegális dolgokat is beszereztek, 1791 végén elzavarták őket Londonból. Együtt mentek Amerikába, itt-ott felbukkantak, csináltak ezt-azt, azután mindketten egyszerre tűntek el a Krónikákból. 1912-ben egy meg nem erősített hír szerint Pascoe-et látták Pompeji feltárásakor. Gondolom, ereklyéket keresett. Ezen kívül semmi.

- Tényleg rejtélyes egy ember. – Daniel az alagút végéhez ért, megállt és körbenézett. Az egyik éles forduló egy rosszul megvilágított átjáróba nyílt, melynek falán lámpák pislákoltak. Legtöbbjük nem égett, de a maradék elég fényt adott ahhoz, hogy a férfi megpillantsa a durva kőfolyosót. Visszanézett a válla fölött, és elvigyorodott. – Bingó.

Mire az utolsó sarokhoz értek, már pontosan tudták, hol vannak, és hogyha az ismerős, szakadt tapéta és a rothadó faajtó nem lett volna elegendő bizonyíték, az idegen halhatatlan jelenlétének érzése, minden bizonnyal az volt. A páros megállt.

- Azt hiszem, megtaláltuk őket. – Methos hangja izgalommal telt meg, ahogyan a szemei is, amikor belegondolt, mi következik. Kronos bólintott.

- Azt hiszem, igazad van. – az ajtó felé intett. – Szeretnéd tiszteleted tenni?

- Arra mérget vehetsz. – szorította ökölbe a kezét az öreg halhatatlan. A felhangzó léptek zajára visszapillantott a válla felett. Nem aggódott miattuk. A torzulás, és a visszhang ellenére is legalább öt különböző léptet tudott megkülönböztetni, ami legalább öt őr közeledtét jelentette. Majd foglalkozik velük, ha itt lesz az ideje. Most csupán az ajtó érdekelte. Lenyomta a kilincset, és nem lepődött meg rajta túlságosan, amikor az nem mozdult. Az ajtó zárva volt. Fejében és szíve mélyén izzón égett a másik halhatatlan jelenléte. Tenyerével a faajtóra csapott, és örömmel hallotta, ahogy az kissé megrezdült. Ez az ajtó távolról sem volt olyan erős, mint amelyik a gyűjteményt őrizte. Nekirugaszkodott, hogy betörje, és ahogy keményen nekicsapódott a fának, az ütés erejétől fájdalom nyilallt a kulcscsontjába. A fájdalomtól elmosolyodott.

- Hadd csináljam én. – Kronos indult volna, hogy átvegye a helyét, ám Methos arrébb lökte.

- Nem. Csak azért, mert azt képzeled, hogy te vagy a mester, én pedig a tanítvány, még nem jelenti azt, hogy nem tudok betörni egy ajtót. – még egyszer az ajtónak vetette a vállát, ám az Methos fájdalmas fáradozásai ellenére alig-alig mozdult meg. Kronos elnevette magát.

- Kijöttél a gyakorlatból testvér.

- Egyikünk sem ajtók betörésére specializálódott. – Methos rövid szünetet tartott, hogy társára figyelhessen. – Egyébként, ha én kijöttem a gyakorlatból, akkor te mit csináltál? Három évig halott voltál. Én ezalatt legalább csináltam valamit.

- Igen. Duncan MacLeod körül lógtál, és hagytad, hogy a hőst játssza.

- Ő a barátom, Kronos. – Methos megrázta a fejét. – Ó, a pokolba is. Minek vitatkozom veled? Sohasem értettél meg semmit, csak, ha te is akartad. – figyelmét újból az ajtóra fordította, és még egyszer nekifutott, elég keményen ahhoz, hogy a csontjai a kezében elroppanjanak. – A francba! Miért nem nyílik már ki ez a rohadt ajtó?

- Nem csinálod elég erősen. – Kronos száraz megállapítása nem volt éppen segítőkész, de megtette hatását. Methos rámeredt.

- Akkor keményebben kell próbálkoznom, nem igaz? – egy percre a közeledő őrök felé pillantott. Az első éppen ekkor tűnt fel a sarkon, egyik kezében pisztollyal másikban karddal. A rossz megvilágításban Methos nem tudta megmondani, hogy valódi penge-e, vagy egyike a hamisítványoknak, amiket korábban látott. Valahogy volt egy olyan érzése, hogyha az őröknek meg is parancsolták korábban, hogy halhatatlan foglyaiknak nem eshet bajuk, ezek az utasítások mostantól kezdve már nem érvényesek. Érezte, ahogy zúg a vére a fülében. Nem fog meghalni egy csapat karddal hadonászó halandó kezei között, amikor valódi ellenfelei ilyen közel vannak. A legkevesebb, hogy megpróbálja elkapni őket, mielőtt az őrök lecsapják a fejét. Megpördült, a makacs ajtóra meredt, szemeiben gyűlölet és düh lángolt. Egy mosoly jelent meg az arcán, amiben azonban egy szikrányi boldogság sem volt. Ugyanezt a jéghideg mosolyt látták az arcán hajdanvolt áldozatai, akiknek a vére megfagyott a félelemtől, amikor megpillantották. Kihúzta magát, hagyta, hogy a düh minden porcikáját átjárja, majd hátralépett, mély lélegzetet vett, és még egyszer nekirugaszkodott.

Az ajtó fülsiketítő csattanással esett szét, száz különböző darabra hasadt, melyek megvágták Methos karjait, és beleálltak a kezébe, és a ruháiba. Félrerugdosta az ajtókeretből a meglazult darabokat, és izgatottsággal vegyes diadalmas kiáltással az ajkán beesett a szobába. Felegyenesedett, és épp jókor nyerte vissza egyensúlyát, hogy megpillantsa a kardot, ami fütyülve szelte át a levegőt, és egyenesen a feje felé tartott. Az ajtó romjain keresztül oldalra vetődve látta, ahogy a kard rezegve megáll az ajtókeretben. Kronos kihúzta a fegyvert, és halkan elfüttyentette magát.

- Tudod, a helyedben én ezt személyes sértésnek tekinteném, testvér.

- Fogd be, és add azt ide nekem. – Methos feltápászkodott, elkapta a kardot, és megpördült, hogy körbenézzen a szobában. Éppen időben, hogy megpillantsa Pascoe-et, amint kiszalad egy másik kijáraton, az elsővel szemben. Gulmore keresztbefonta a karját, és mély elégedetlenséggel bámult halhatatlan társaira.

- Nem emlékszem, hogy engedélyt adtam volna, hogy elhagyjátok a szobátokat. – úgy hangzott, mint egy szigorú, de jóindulatú apa. – Saját érdeketekben kerültetek oda.

- Különös. – lépett előre Methos. – Azt hittem, azért történt, mert néhány új csecsebecsét akartál a vitrinedbe.

- Így van. – Gulmore szemei összeszűkültek. – Ám ahhoz sem vagyok hozzászokva, hogy visszautasítsanak. Amikor meglátok egy új mesterművet, megszerzem. Nem érdekel, mit ábrázol. – Methosra mutatott, ujja a levegőt döfködte. – A művészet az életem. A gyűjteményem az életem. És, ha én úgy döntök, hogy te is a része leszel ennek a gyűjteménynek, akkor ebbe semmilyen beleszólásod nem lehet.

- Tényleg? Nos, ebbe azért talán mégiscsak szeretnék beleszólni. – Methos még előrébb lépett, megpörgette a kardot az ujjai között. – Sok célom van, de az hogy egy kalitkában éljek, összezárva pár mű-kanárival, valahogy nem szerepel közöttük.

- Talán, ez nem számít. – egy pillanatig azt hitte, hogy Gulmore beszél, ám ahogy megfordult, megpillantotta az őröket, akiket a folyosón hallottak, és akik most odaértek az irodához. Felsorakoztak az ajtónál, mindegyiküknél kivont kard volt. Kronos saját kardjának lapjával megütögette a tenyerét, és felmérte újonnan érkezett ellenfeleit, mintha épp most választaná ki közülük első áldozatát. Időközben még többen érkeztek, és a szoba kezdett megtelni. Gulmore önelégülten elvigyorodott.

- Talán, szeretnétek újragondolni az ajánlatomat. Itt maradhattok velem, és segíthettek feltölteni, ahogy korábban olyan kedvesen megjegyezted, „csecsebecsékkel a vitrinemet”. Viszonzásképp nem parancsolom meg az embereimnek, hogy levágják a fejeteket. – közelebb sétált a két halhatatlanhoz. – Hogyha igazak a legendák, akkor ti ketten majdnem tízezer évesek vagytok. Felbecsülhetetlenek vagytok, hát nem értitek? Már azelőtt azok voltatok, mielőtt lefordítottátok volna nekem a könyvet, és elmondtátok volna, hol találok még több kincset, még több gyönyörű dolgot. Olyan műtárgyakat, amikért a halandók bármit megtennének, csakhogy az övék legyen. Remek csapat leszünk ti meg én.

- Ó, igen. A könyv. – Methos rávigyorgott. – Tudod, van vele egy kis probléma. Már korábban is szólni akartam róla.

- És a gyűjteménnyel is van egy kis probléma. – Kronos az egyre csak érkező őrökre függesztette a tekintetét, és bár figyelmét más foglalta le, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy be ne kapcsolódjon a szópárbajba. Az egyik őr elindult felé, ám a halhatatlan rácsapott a kardlappal, és a férfi rémülten visszabotladozott maréknyi társához.

- Mi van a gyűjteményemmel? – Gulmore arcán látszott, hogy az összeomlás határán van. – Mit műveltetek vele? Mit csináltatok?

- Ó, semmi különöset. – Methos megvonta a vállát. – De a lényeg, hogy élveztük. Igaz, testvér?

- Bizony. – bólintott Kronos egyetértően. – Nagyon élveztük.

- Rengeteg régi emléket hozott a felszínre. – álmodozó pillantás suhant át Methos arcán. – Azokban az időkben szinte mindennap ilyesmit csináltam. Szórakozásból, élvezetből felbecsülhetetlen értékű műkincseket pusztítottam el. Kellett valami, amivel eltölthettem a szabadidőmet. Tudod, egy-egy régi görög templom porig égetése, pár függőkert feldúlása, egy tucat Vesta-szűz megégetése. Mindennapos elfoglaltság volt.

- Csináltatok valamit a gyűjteményemmel? – a sebhelyek és a színtelen bőr alatt Gulmore hirtelen nagyon elsápadt. Hangja elakadt. – Nem tehettétek… ti… ti…

- Nem tehettük? – Methos hangja színlelt ártatlansággal és megbánással csengett. – Nem bánod, ugye?

- Nekem ez mindenem. Ez mindenem, amim van. Lekényszerítettek ide, nem engedték, hogy odafönt éljek közöttük, mert így nézek ki. Mindenemet elvették, csak azok a gyönyörű dolgok maradtak nekem, amiket idelent gyűjtöttem. Nekem, és senki másnak. – feje megrázkódott, ahogy könnycseppek szivárogtak szeme sarkából. – Nem engedem, hogy bántsátok. Nem hagyom, hogy bármit is tegyetek vele. Nekem ez mindenem.

- Hoppá. – Methos kellemetlen, jeges hangon felnevetett. – Hát, egyszer fenn, egyszer lenn, nem igaz, Paul? Sose bánd, mindig újrakezdheted. Feltéve, ha elég hosszú ideig élsz.

- Ó, élni fogok. – Fájdalom, és düh színezte a nagy ember hangját. – Élni fogok. – intett az őröknek. – Kapjátok el őket. – ezzel olyan gyorsan tűnt el a másik ajtón át, hogy Methos alig vette észre. Meglepetten pislogott.

- A szemét… - Kronos hihetetlen gyorsasággal elviharzott a második ajtó felé, épp amikor az őrök kardjukat lengetve hirtelen mozgásba lendültek. Methos megpördült, hogy szembenézzen velük, szemei tágra nyíltak, mikor meglátta, hogy körbevették, és elvágták minden menekülési lehetőségét. Valahol a jobbján hallotta, ahogy Kronos széttöri a második ajtót.

- Kronos! – düh, és kétségbeesés színezte szavait, ám csak egy nevetés volt minden válasza.

- Ne aggódj, testvér. Elbírsz velük!

- Átkozott! – hallotta testvére lépteinek dobbanását a folyosón, és arra gondolt, hogy ő fog szembeszállni Gulmore-ral, és az övé lesz a Serkentése. A Serkentés, amit Methos magának akart. A gondolatra düh száguldott végig az erein, és minden erejét beleadta, ahogy meglendítette a kardját… a fegyver legközelebb álló őr mellkasába hatolt. A férfi elesett, társai újból közelebb jöttek, minden oldalról körülzárták Methost. A halhatatlan újból megsuhintotta a kardját, és miközben Kronosra gondolt, érezte, ahogy szinte égeti a düh. Vérpermet szállt a levegőben, ahogy utat tört magának, visszaszorítva az őröket.
Zord mosoly jelent meg az arcán, és szíve énekelt. Lehet, hogy élete véget ér, de most úgy érezte, évek óta erre a pillanatra várt. Újból megsuhintotta a kardot, és látta, hogy egy újabb alak esik el. Őrült nevetés hagyta el ajkait. Érezte a vér ízét, ahogy az arcára fröccsent.
Testvére jelenléte már elhalványult, és tudta, hogy egyedül maradt. Egyedül, a hihetetlen túlerővel szemben. Reszketnie kellene. Duncan MacLeod támogatása, és kardja védelme után kellene sóvárognia. Ehelyett csupán még több vért akart, és még gyorsabban támadott. Az őrök továbbra is  közeledtek felé, ám idáig egyikük sem tudta még csak megkarcolni sem. Könnyedén sakkban tartotta őket. Az öldöklés olyan, mint a biciklizés. Sohasem felejted el. Még akkor sem, ha azt gondoltad, hogy időközben valaki mássá lettél.

Ahogy előrehaladt a folyosón, maga mögött és körül saját léptei visszhangját hallotta. Majdnem úgy hangzott, mintha két vagy három rohanó láb üldözné. Nem törődött velük. Ha egyvalamit megtanult az elmúlt négyezer év alatt, akkor az az volt, hogy hogyan különböztesse meg egymástól a vélt és a valódi fenyegetést. Kicsit elcsodálkozott rajta, hogy Methos még mindig nincsen mellette, de mikor legutoljára látta testvérét, mindenhonnan bosszúszomjas halandók rohannak az öreg halhatatlan felé, így annyira talán mégsem volt meglepő. Végül úgyis utoléri majd. Kronos elvigyorodott futás közben. Talán még azelőtt vége lesz mindennek, hogy találkozik Methosszal. Hogyha az Öreg halandókkal akart játszadozni a valódi játék helyett, az ő baja.

Egy olyan folyosószakasz tűnt fel Kronos előtt, amit felismert, és a halhatatlan azonnal megtorpant. Hideg, számító agya máris az esélyeket latolgatta, védekezést tervezett, menekülési útvonalat keresett. Megemelte nemrég szerzett kardját, és óvatosan megkerülte a sarkot. Ahogyan számította, ott találta magát a gyűjtemény helyiségének széttört ajtaja előtt, és egy apró, kemény mosoly jelent meg az arcán. Megpillantotta Gulmore-t. A férfi fejét tenyerébe temetve, mint akit mély bánat ért, teljesen mozdulatlanul áll a hatalmas szoba közepén. Kronos mosolya széles, gunyoros vigyorrá változott, és kardját a vállára vetve besétált a szobába. Átsöpört rajta a másik halhatatlan jelenléte, ez erősebbé tette, felszabadította energiáit, emlékeztette idegen testét, hogy kicsoda és mit akar. Peter Kerensky szellemének megmaradt része hamarosan eltűnik belőle, gondolta, és a fények a szemében felvillantak, ahogy elvigyorodott.

- Hello. – járása könnyed volt, léptei magabiztosak. Gulmore rámeredt. Könnycseppek nyomai látszódtak az arcán, és sötét szemei dühtől és fájdalomtól voltak fényesek. Nem szólalt meg. Kronos közelebb lépett, kardja még mindig a vállán nyugodott, mosolya vidám és felhőtlen volt. – Nagyon kellemes. Úgy értem, tetszik a dekoráció. Különösen ez a romos kinézet. Illik a hely hangulatához. Ezek a törött figurák… első osztályú. – meglendítette a kardját, és tisztán lefejezett egy közelben álló szobrot. Gulmore rábámult, arckifejezése különös módon tompa volt.

- Évszázadokat töltöttem azzal, hogy felépítettem ezt a gyűjteményt. – amikor végül megszólalt hangja olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani. – Idehoztam magammal, amikor a világ többi része kivetett magából. Gyönyörű dolgokat. – keze egy pillanatra sebhelyes arcára tévedt. – Egy ronda világban.

- Együtt érzek. – Kronos egy másodpercre felnyúlt, arra számított, hogy megérzi a sebhelyét az arcán. Természetesen nem volt ott. A sebhely régi teste része volt, mely már ott oszladozik valahol egy titkos sírban, Bordeauxban. Ez itt az új teste volt, az új, sebhely nélküli teste. – De az elrejtőzés nem válasz. Sohasem volt az. Hogyha a világ nem a te szabályaid szerint játszik, neked kell megteremtened. Formáld át. Tedd a saját alkotásoddá. – elvigyorodott, és lefejezett egy újabb szobrot. – Ha megsértenek, öld meg őket. Ha kinevetnek, öld meg őket. – majdhogynem humorosan vállat vont. – Nálam bevált.

- Azt hiszed, különleges vagy, mi? – Gulmore most elélépett, és közben kihúzta a kardját. A fegyver éppolyan volt, mint viselője: nagy, nehézkes, és nélkülözött minden kecsességet. A penge fekete volt, és a markolatot hátborzongató minták díszítették. Nyilván ez is a gyűjtemény egy darabja volt, ám sokkal praktikusabb, mint a többi. – Azt hiszed, bármit megtehetsz, és utána megúszod.

Kronos vállat vont. – Nemigen vettem észre, hogy az emberek sorban állnának, hogy megállítsanak. Persze, hacsak te nem akarsz megpróbálkozni vele. – elvigyorodott. – Viszont, én már halott voltam. Nem túl sok ember mondhatja ezt el magáról… még közülünk sem. Tényleg meghaltam, és tényleg visszatértem. El kell ismernem, nem volt valami jó dolog. És nem tervezem, hogy visszamegyek. – hangja elhalkult, bizalmas színezetett vett. – Tudod, ez a visszatérés csak akkor működik, ha Methos is velem van. Múltkor belekerült egy részem, és ő visszahozott. Ha nincs itt, nem működik, és, hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy másodjára is sikerülne-e. A magam részéről nem tervezem, hogy kipróbálom.

- Azt hiszed, mindenre tudod a választ, igaz? – Gulmore csizmája szárához veregette a pengét, olyan hangot hallatva, mint amikor szögeket vernek egy koporsóba.

- Nem, nem hiszem. – Kronos előrébb lépett, küzdőállást vett fel, miközben felemelte a kardját. – De ez a Serkentés szépsége, nem igaz? Betölt néhány űrt. Olyan dolgokat tanulunk általa, amiket nem ismertünk. Feltárul néhány újabb darab a kirakós-játékból.

- Serkentés. – Gulmore becsmérlően felhorkant. – Nem akartam a Serkentésed. Életben akartalak hagyni.

- Életben? Mint a gyűjteményed egy darabját? – Kronos röviden, kellemetlenül felnevetett. – Azt akartad, hogy mint valami kiállítási tárgy, elücsörögjünk az arany kalitkádban. És minek? Hogy szegény, kicsi Paul még több gyönyörű dolgot gyűjthessen, és elrejtőzhessen a világ elől, amitől annyira fél. Tudod, már vége a régi időknek. Akármilyen régóta vagy is idelent, fönt sok minden történt. Most már valószínűleg új arcot is kaphatnál, és utána nem gyűlölnéd magad ennyire. Biztos, hogy már nem űznének el a városból.

- Nem a rejtőzködésről van szó. Hanem arról, amit akarok. Gyűjteni akarok. Meg akarok bizonyosodni róla, hogy a valódi szépség, a valódi kincsek azokhoz az emberekhez kerülnek, akik a legjobban vigyáznak rájuk. Itt élhettetek volna. Nem fenyegetett volna a veszély, hogy valaki a fejetek veszi. Sohasem éheztetek volna, sohasem éreztétek volna magatokat kényelmetlenül, sohasem fáztatok volna, és semmiben nem szenvedtetek volna hiányt. Ugyanúgy gondoskodtam volna rólatok, ahogyan minden tárgyamról. Te, és Methos különlegesek vagytok. Olyan öregek, olyan erősek. Megbecsült helyetek lett volna a gyűjteményemben, a legértékesebb műtárgyak lettetek volna, amim valaha is volt.

- Micsoda mázli. – Kronos elvigyorodott. – De nekem nem úgy tűnik, mintha annyira vigyáznál a többi tárgyadra. Ez a hely egy szemétdomb, Paul. A helyedben, én kirúgnám a gondnokot.

- Te… - düh futott végig Gulmore eltorzult arcvonásain, és egy pillanatra fájdalom villant a szemében. – Ez a hely volt a büszkeségem, az örömöm, és te elpusztítottad. A gyönyörű kanárik, a domborművek, a szobrok… mind elpusztultak. – arca hirtelen kifejezéstelen maszkká vált. – De most megfizetsz érte.

- Nem hiszem.

Összeérintették a pengéiket, küzdőállásba helyezkedtek, tekintetük ravasz, számító, és óvatos volt. Kronos csak védekezett, mert Gulmore mellett Pascoe felbukkanására is számított Gulmore azonban csak Kronosszal törődött. A nagydarab ember megpörgette kardját a feje fölött, erőteljes csapásaival képes volt sakkban tartani az alacsonyabb férfit. Kronos biztosra akart menni, és ki akarta várni a megfelelő pillanatot. Tisztában volt Gulmore haragjával, és ez segített neki féken tartani a sajátját, segített benne, hogy megnyugodjon, és a gyilkolásra összpontosítson. Csak egy kis baklövésre, egyetlen apró hibára volt szüksége, és a játszmának vége.

Csak akkor hibázott, amikor Gulmore egy hatalmas suhintással már sokadszor lendítette meg kardját, és Kronos hátratántorodott az ütés erejétől. Egy pillanatra őszinte pánik lett úrrá rajta, ahogy elhátrált néhány törött márványdarabon, és majdnem a kődarabokra zuhant. Földet érése távolról sem volt puha, és a levegő kiszorult a tüdejéből.

- Elkaptuk! – az izgatott, magas kiáltás jobboldalról jött az árnyékok közül, ahol Pascoe rejtőzködő alakja, mint valami éhes hüllő, hirtelen előbukkant a fedezékéből. A hajlott hátú, alacsony halhatatlan előkígyózott a törött szobrok közül, kardját magasan a feje fölé emelte. Hosszú, és vékony fegyver volt, mint a kígyó nyelve és elképesztő fürgeséggel döfte előre.

- Szóval, így akartok játszani. – minden megmaradt erejével Kronos oldalra vetette magát, át a törött üvegen, és az ősrégi szobrok darabkáin. Kardja kihullott a kezéből, és eltűnt az egyik műkincs-halomban. Gulmore diadalittasan felkiáltott, majd nehézkes léptekkel a szökevény halhatatlan nyomába vetette magát. Kronos a csúf, sebhelyes arc fölé emelkedő hatalmas, fekete kard mögött megpillantotta ellenfele homályos alakját. Az öreg halhatatlan elvigyorodott, és fölbámult a dühös szemekbe, majd ugyanabban a pillanatban összezárta lehorzsolt ujjait az egyik törött aranyrúd körül. A kalitka egyik rácsa volt az. Felemelte, és félúton megakasztotta vele a csapást. Bár a hatalmas kard kettévágta az aranyrudat, az eléggé lefékezte az ütés erejét, hogy eltérítse útjából. Kronos elkapta Gulmore csuklóját, továbbvitte a lendületét, így ellenfele védtelen maradt a támadás előtt. Az utolsó kép, amit a tagbaszakadt halhatatlan láthatott, az Kronos volt, amint kitépi a kezéből a kardot, megpördül, és megsuhintja a fegyvert, miközben Gulmore meginog, és tehetetlenül mered a várakozó pengére. Az utolsó tiszta kép, amit Kronos Gulmore-ról látott az az volt, amikor a férfi szemeiből egy-egy nagy kövér könnycsepp hullott le, és felzokogott mielőtt a feje elvált volna a nyakától. Hirtelen csend támadt.

- Pascoe? - Kronos megpördült, a homályos távolba bámult. A szobában túl kevés gyertya maradt égve, és az árnyékok is túl erősek voltak ahhoz, hogy bármit is lásson maga előtt. Nyugtalanággal töltötte el, hogy van odakint valaki, aki egyszer már készen állt rá, hogy megszegje a Szabályokat. Ketten egy ellen az egyik legfőbb vétség volt a Játékban, és túl nagy volt a valószínűsége, hogy a kígyószerű halhatatlan megpróbálja lefejezni Kronost amíg gyenge a Serkentéstől. Mintha rohanó lépteket hallott volna. A szél már feltámadt, hatalmas szélroham futott végig a keskeny folyosókon a semmiből a semmibe tartva. Körbetombolta Kronost, erőteljes lökésekkel körözött körülötte, és olyan erővel tépte, szaggatta ruháit, hogy szövet szakadt. Gulmore kardja kiesett a férfi kezéből, és csengve gurult el a köveken.

Szétrobbant egy gyertya. Lángja egy végtelen pillanatig a levegőben lógott, a semmi felett, azután egy villanás, a láng eltűnt, majd egy újabb gyertya követte a példáját… és egy újabb… és egy újabb… amíg a teremben az összes gyertya ki nem aludt, vad, kísérteties hangulatot teremtve a sötét, átláthatatlan helyiségben. Kronos egy pillanatra megpróbálta kifújni magát, ám a szél minden eddiginél erősebben kezdett tombolni, és a halhatatlan érezte, hogy elveszíti az egyensúlyát. Megpróbált megkapaszkodni az egyik mellette álló fej nélküli szoborban, de a kődarabok megvágták az ujjait, majd maga a szobor is darabjaira robbant szét. Felkapta a karját, hogy védje a fejét a repkedő szeméttől, és majdnem elszalasztotta a látványos jelenetet, amikor a holttest körül elkezdett emelkedni az ismerős kék fény.
Felemelkedett, ereje lerobbantotta a mennyezetet, majd célba vette Kronost. Minden egyes kék villám úgy hatolt a testébe, ahogy a kígyó megmarja az áldozatát. Minden egyes erőteljes csapás kín, és gyönyör volt egyben, mindegyik más és más emlékdarabot, vagy gondolatot hordozott. Álmok, és rémálmok fonódtak össze, igazság, és káprázat, egy és ugyanaz volt. Fel akart kiáltani, hogy megossza valakivel a pillanatot, ugyanakkor mindenki elől el akarta rejteni. Ökölbe szorított kezével a levegőbe ütött, tágra nyílt szemmel bámult a feje fölött örvénylő villámcsapásokba, épp időben, hogy lássa, amint a mennyezet megreped, és tűz-és kővihar kíséretében egyszerűen szétrobban. Egy autó állt mozdulatlanul az újonnan keletkezett lyuk szélénél, és valamiféle távoli út tűnt fel az üreg fölött, kőtörmelékkel borítva el Gulmore-et, valószínűleg örökre. Magasan a feje fölött Kronos tinta-fekete eget látott, a legfényesebb csillagokkal pettyezve. Odafent egy sor utcai lámpa kiégett, és ő hallotta az üvegcsörömpölést. Egy része ráhullott, ki tudja honnan jött. Figyelte, ahogy a Serkentés fénye minden egyes apró darabon átvilágít, és figyelte, ahogy felizzottak, megégtek, végül annyira megolvadtak, hogy ami földet ért az már nem is üveg, hanem valami olvadt folyadék volt. Ott sziszegett, és sistergett a tomboló szélvihar hangján túl, amíg elcsendesült. Végül maga a szél is elült. Kronos egyedül volt. Lassan térdre rogyott. Olyan vastagon borította a kőpor, hogy inkább tűnt szobornak, mint élő embernek, ahogy a hirtelen támadt csendre behunyta a szemét. Azután csendesen, előredőlt, és mozdulatlanná dermedt.

- Methos! – Joe Dawson rohant be a terembe, szemei tágra nyíltak, arca vörös volt a futástól. Szabad kezében egy fegyvert tartott, másik kezében botját szorongatta, olyan erősen, hogy ujjai egészen belefehéredtek. Lassan megállt, és az őt körülvevő káoszra meredt. - Jól vagy?

- Jól vagyok, Joe. – Methos fáradtan rámosolygott. Kimerült volt, belül mégis boldogságot érzett. Ötöt, vagy hatot megölt, és majdnem ugyanennyien feküdtek sebesülten, vagy ájultan. Egy-kettő még nyöszörgött, de egyikükön sem látszott, hogy igyekeznének valahová. Joe megveregette a halhatatlan vállát.

- Aggódtam miattad, úgy tűnt, Daniel azt hitte, veszélyben vagy.

- Én? – Methos, bár nem tudta pontosan, miért is töri magát, továbbra is ártatlan tekintettel nézett a Figyelőre.

- Igen, te. – Joe körbejárta a testeket. - Mi történt itt?

- Nem tudom. Legtöbbjük már halott volt, amikor ideértem. – Methos egy fiatalember teste mellett csatlakozott a Figyelőhöz. A halandót alig fél perce szinte teljesen lefejezte egy vad kardcsapás. Methos (szerencséjére) pillanatokkal azelőtt csúsztatta be a véres kardot a hüvelyébe, hogy Joe megérkezett volna. – Azt hiszem Pascoe, és Gulmore tették. Feldühödtek, amikor rájöttek, hogy megszöktem. Ezek a fickók voltak az őreim.

- Nem gondolod, hogy esetleg Kronosnak valami köze lehet a dologhoz? – Joe kérdő tekintettel fürkészte Methost, ám a kutató pillantásra az öreg halhatatlannak arcizma se rándult.

- Kronos? Kronos meghalt. 1997 óta nem ölt meg senkit.

- Daniel elmondta nekem. – Joe hangja nem volt vádló, de szilárd volt. Methos homlokráncolva meredt rá.

- De ez… ó, igen. Már értem, hogy gondolhatta. Az nem Kronos volt. Legalábbis nem az a Kronos. Emlékszel a fickóra, aki azt állította magáról, hogy ő Methos? Az küldetéssel, és minden ostobasággal? Na, ez a fickó meg Kronosnak nevezi magát, de valójában fogalmam sincs róla, hogy kicsoda. Kicsit bolond, de jószándékú. Legalábbis annak tűnik. – elmosolyodott. – Majd meglátod, Joe. Hidd el, nincs még egy fickó, aki ennyire ellentéte lenne Kronosnak. Inkább néz ki költőnek, mint harcosnak, és a légynek se tudna ártani. Hosszú, göndör haja van… El tudnád te képzelni Kronost ilyen hajjal?

- Újabb hamisítvány? – Joe elmosolyodott. – Rendben. Bármi jobb, minthogy újból ránk szabaduljon a valódi. Csak, mert nem találkoztam a fickóval legutóbb, amikor felbukkant nem jelenti, hogy nem tudom mire képes. Láttam, mit művelt MacLeoddal.

- Igen tudom.

 Joe megveregette a halhatatlan vállát, és közben elmosolyodott.

- Nem érdekes. Ez már a múlt. – megrázta a fejét. – Tulajdonképpen nagyon aggódtam miattad. Nem könnyű elismerni, de komolyan aggódtam. Bár, Isten tudja, miért…

- Ismersz, Joe, én mindent megúszok. – léptek zavarták meg az öreg halhatatlant, és ahogy felnézett, Daniel Reubent pillantotta meg. – Láttad Gulmore és Pascoe nyomát? A… a barátom utánuk eredt, de én azóta nem láttam őt. Azt hiszem, zajt hallottam, mielőtt ideértetek. Lehet, hogy egy Serkentés volt…

- Akkor jobb, ha megyünk, nem igaz? Van valami ötleted, merre lehetnek? – Joe máris a legközelebbi ajtó felé tartott, bár nem tudta, hogy az ajtó, vagy a mögötte nyíló folyosó merre vezet. Methos gyorsan felzárkózott mellé.

- Igen. Valószínűleg abban a szobában vannak, ahol a gyűjtemény. Gulmore büszkesége, és öröme. Ha a barátom is használta a fejét, akkor ő is rájött, hogy Gulmore oda megy először.

- Remek. Amúgy is szerettem volna már egy pillantást vetni arra a gyűjteményre. – Joe elindult a folyosón, amikor Daniel elévágott. Methos egy apró, bocsánatkérő mosolyt villantott a Figyelőre.

- Már nem olyan tetszetős, mint volt. – ismerte el halkan. Joe gyanakvó pillantást vetett rá.

- Ezt hogy érted?

- Tudod, itt-ott szükség volt némi… átalakításra.

- Felbecsülhetetlen érték lehet! – Joe megszaporázta a lépteit, és Methos egy pillanatra figyelte, ahogy elsiet. Egy apró mosoly futott át a legöregebb halhatatlan arcán. Bár nagyon kedvelte Joe-et, és általában hajlandó volt azt az arcát mutatni felé, amit a halandó a leginkább megszokott, most úgy döntött, nem fog sajnálatot mutatni egy olyan gyűjtemény iránt, aminek a megsemmisítésében ilyen tevékenyen részt vett.  Arról már nem is beszélve, hogy egy olyan emberé volt, aki megpróbálta a kollekció részévé tenni az öreg halhatatlant.

Még jóval azelőtt, hogy elérték volna a szobát, rádöbbentek, hogy valami nagyon nincs rendben. Ahogy a folyosó elkanyarodott, észrevették, hogy a lámpák kiégtek és megolvadtak, és szinte az összes gyertya leégett. A kanócok érintetlenek voltak, ám a viasz eltűnt róluk. A folyosó fala repedezett volt, és a fejük fölött húzódó mennyezetből is leszakadtak darabok. Methos nyugtalanul az élre vágott.

A gyűjtemény szobájának ajtaja még mindig ott hevert a padlón, a megrongált szobortöredékek között. A mögötte húzódó helyiség azonban már egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogyan emlékezett rá. A mennyezet eltűnt, és a padlót az utcáról lehullott kő-és szeméttörmelék borította. A fejük fölött tátongó lyuk szélén kocsik álltak, és egy szétrepedt víznyomócsőből víz ömlött az egyre gyarapodó szemétre. Szikrák repkedtek az elektromos vezetékekből, és a vízvezetékcsőből vízpatakok kígyóztak szerte a porban és a növekvő sárban. És az egész közepén, ahogyan várható volt, ott állt Kronos. Amire Methos nem számított, az a két egyenruhás rendőr volt, akik Kronost fogták közre, mozdulatlanságra kárhoztatva a halhatatlant. Egy harmadik éppen kérdéseket tett fel neki. Úgy tűnt, nem kifejezetten udvarias válaszokat kap a halhatatlantól. Ez a rendőr pillantott fel, amikor Methos, Joe és Daniel beléptek, és a fegyverével a kezében elindult feléjük.

- Kik maguk? – hangja kifejezetten harcias volt. Methos agyán száz meg száz hihető, és kevésbé hihető felelet futott át. Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, ám Joe megelőzte. A Figyelő az egyik nagyobb kőcsonkhoz bicegett, egyik kezét kinyújtotta.

- Joe Dawson. – mondta vidáman, hangja jókedvvel telt meg. – Én hívtam magukat.

- Ó, igen, Dawson úr. – a rendőr megrázta a kezét, bár egy kicsit még mindig zavartnak tűnt. – Igyekeztünk, ahogy mondta, uram, ám úgy tűnik, egy kicsit elkéstünk. De azért elfogtuk az egyik bandatagot. – mutatott Kronosra. Joe megrázta a fejét.

- Sajnálom, tiszt úr, de ő az egyik jófiú.

- Valóban? – a rendőr szemmel láthatóan csalódott volt. Bizalmas hangon hozzáfűzte. – Pedig megesküdtem volna… úgy értem, nem ismerem, de mégis van benne valami. Mintha már láttam volna az arcát. – vállat vont, és felvillantott egy gúnyos mosolyt. – Azt mondja, Kronosnak hívják, és ő az Apokalipszis Négy Lovasának a vezetője. – megkocogtatta a halántékát. – Azt hiszem, hogy egy kicsit… ööö… tudják…

- Nem, nem tudjuk. – bár tudatában volt, hogy Joe meglepetten bámulja, Methos képtelen volt kizárni hangjából a hideg élt. Végül ügyet sem vetett a halandókra.

- Jól van. Felőlem elvihetik. De holnap reggel mindannyiukat látni akarom, hogy föltehessek pár kérdést. Megértették? - jelentette ki végül a zsaru.

- Igen, persze. – bólintott Joe, és élénken elmosolyodott.

Úgy tűnt, a rendőr kissé megnyugodott, azután Kronos felé pillantott.

– Mindenkit, kivéve őt. Nem hiszem, hogy ennél többet megtudunk tőle, és, hogy őszinte legyek… elég ijesztő alaknak tűnik.

- Örüljön, hogy csak annak tűnik. – Methos tudta, hogy hangja még mindig hidegen és keményen cseng, de nem tehetett róla. Viszonzásul kierőltetett egy mosolyt, ám az éppolyan hideg volt, mint a hangja, és valami hiányzott belőle. A rendőr elfordult, és elsétált. Joe pedig kieresztette hosszan visszatartott lélegzetét.

- Ez közel volt.

- Elmondanád, mit csinál itt a rendőrség, Joe? – Methos igyekezett halkan, suttogva beszélni, azonban sürgető és nyers volt a hangja. Dawson türelmesen pillantott rá.

- Azt hittem, bajban vagy, emlékszel?

- Bajban is voltam. – a szoba túloldalán Kronos elvigyorodott, ahogy tekintete találkozott testvére pillantásával, és Methos viszonozta arckifejezését. – Csak megvoltak rá a saját módszereim, hogy kikeveredjek belőle.

- Igen látom. – sóhajtott fel Dawson. – Oké, oké, elismerem. Csak általában olyan visszahúzódó mimóza vagy. Néha elfelejtem, milyen hosszú ideje vigyázol magadra. – megveregette az öreg halhatatlan vállát. – Nos, bemutatsz minket a barátodnak?

- Nem hiszem. – valamivel arrébb Kronos már átmászott a szeméttörmeléken, és a felszín felé tartott. – Pár perc múlva találkozunk, Joe.

- Igen, persze. – Joe nem tehetett róla, de valahogy úgy érezte, ez jóval hosszabb idő lesz. Talán a bocsánatkérő fény tette a halhatatlan szemében, vagy a komor, éber tekintet, ahogy barátja után pillantott. – Azért legyél óvatos. Azt mondtad, egy Serkentést hallottál, és ha jól számolom, ez azt jelenti, hogy az egyik rosszfiú még szabadlábon van.

- Óvatos leszek, Joe. – Methos ezzel el is ment, már nem is volt hallótávolságon belül. Joe a halhatatlan távolodó alakját figyelte.

- Néha nem is tudom, miért törődöm vele. – jegyezte meg sötéten. Daniel elvigyorodott.

- Azért mert az, aki, és képtelen lennél meglenni nélküle. – szemei összeszűkültek. – Bár, ezt a barátjáról nem mondhatnám. Az a fickó tényleg hátborzongató.

- Igen? – Joe a göndör hajú halhatatlan után bámult. Ahogyan Methos is mondta, a férfi ártalmatlannak tűnt. Sokkal inkább tűnt költőnek, mint bármi másnak. Úgy nézett ki, mintha Walter Scott regényének lapjairól lépett volna elő, vagy Wordsworth virágos domboldalai közül sétált volna elő. Nem tűnt veszélyesnek.
De, emlékeztette magát, Methos sem tűnt annak. És nem sok ember volt a világon, aki halálosabb lett volna a férfinél, aki egykor az Apokalipszis Lovasainak feje volt. A gondolat befészkelte magát a fejébe. Hogyha az egyik Lovas ilyen ártalmatlannak tűnik, a másik miért ne tűnhetett volna szintén annak? Tekintete felszikrázott. – A francba!

- Mi van? – Daniel zavartnak tűnt, nem ismerhette Joe sötét gondolatait. A Figyelő elévágott, és a legközelebbi, számára is járható kijárat felé sietett.

- Nem érdekes. Csak maradj itt, és tartsd itt a rendőröket is. Majd később elmondom. – összerezzent. – Remélem.

- Ez mit jelent?

- Azt, hogy barátunk, Methos, éppen most készül eltűnni a legközelebbi horizont felé. És én ezt nem szeretném. Ha újból eltűnik, lehet, hogy soha többé nem látjuk, és gondolni se akarok rá, hogy mibe keveredhet amellett a középkori hippi mellett, akitől mindenki annyira megijedt.

- Én sem szeretném, ha eltűnne. – Daniel követni akarta, de Joe visszatartotta.

- Ne. Maradj itt. Még csak az kellene, hogy riasszuk a rendőrséget. Csak maradj itt, és viselkedj természetesen, én pedig megnézem, hogy mihez tudok kezdeni a világ legöregebb legelviselhetetlenebb, legidegesítőbb alakjával. – elsietett, lába meg-megcsúszott a széttört padlón. Daniel elkomoruló tekintettel, sötét arckifejezéssel bámult utána.

- Jobb, ha Methos nem tűnik el. – mondta, hangja éles suttogás volt az árnyékok között. - Szükségem van rá, itt és most, ahol éppen van. Nem fogom hagyni, hogy elmenjen.

A felszín sötét, a koszos, üres út pedig csendes volt. Valószínűleg lezárták, gondolta Methos. A helyi rendőrség nyilván nem akarja, hogy civilek ügyetlenkedjenek a sötétben, és beleessenek a város legújabb geológiai képződményébe.

Kronos az öreg halhatatlan jelenlétének tudatában, az egyik utcai lámpa alatt álldogált. Mosolygott, bár arckifejezése egyáltalán nem tűnt derűsnek. Ugrásra készen áll, nyugtázta Methos, nyilván azt keresi, hová tűnt a másik halhatatlan.

Különös módon, Methos rájött, hogy őt ez nem érdekli. Talán, mert végre itt volt az alkalom, hogy feldolgozza magában saját csalódottságát, vagy talán, mert az újjáéledt érzelmek dicsőségében sütkérezett. Odasétált, hogy csatlakozzon testvéréhez, miközben igyekezett nem tudomást venni arról a közelben bóklászó rendőrről, akit a szeme sarkából észrevett. Biztos volt benne, hogy ugyanazt a férfit látja, aki korábban beszélt vele. A rendőr látszólag jegyzetelt egy füzetbe, és a rádióján jelentett, ám Methos számára úgy tűnt, igencsak érdeklődve figyeli őket. Kronos látszólag megfeledkezett a halandó jelenlétéről. Ahogy az öreg halhatatlan közeledett felé, odabiccentett egy köszöntést, és üdvözlésként felemelte a kezét. A mozdulat ugyanúgy beillett volna egy búcsúzásnak is.

- És most mi lesz? – Methos képtelen volt rá, hogy valódi mosolyt csaljon az arcára, bár maga sem volt benne igazán biztos, miért. Ő újból szabad, ellenségei halottak, de csak bizonytalanságot érzett.
Mit tegyen most? Mit akar tenni? És, ha Kronos felajánlja neki, tényleg képes lenne visszautasítani, és tovább élni Seacouverben, amíg a testvére elmegy egyedül?
Látta, hogy a rendőr még mindig őket nézi, és azt kívánta, bárcsak eltűnne valahol a halandó, és hagyná, hogy egyedül csinálják ezt végig.

- Hogy érted? – Kronos furcsán szelídnek tűnt, még halvány iróniával fűszerezett hangja is halk volt.

- Visszajössz velem Seacouverbe?

- Nem. – Kronos felnézett, szemei egy pillanatra találkoztak barátja tekintetével. – Nem hinném, hogy ez olyan jó ötlet lenne.

- Ó, igen. – gúny színezte a legöregebb halhatatlan hangját. – És téged mióta tart vissza bármitől is egy rossz ötlet?

- Amióta meghaltam, és visszatértem az élők közé. – egy apró mosoly jelent meg az álszakáll alatt. – Talán, most tisztábban látom a dolgokat. Talán, most nem állok rá annyira készen, hogy elhajítsam magamtól az életet, mint korábban. Duncan MacLeod Seacouverben van, és nincs város, ami elég nagy lenne kettőnk számára. Egyikünk előbb, vagy utóbb meghalna… és azt hiszem, kicsit dühös lennél, ha megölném őt. – a mosoly szélesebbé vált. - És egy kicsit én is dühös lennékk, ha ő ölne meg engem.

- Ahogyan én is.

- Tényleg? – A kérdésből hiányzott a megszokott, csípős él. Halvány zavar futott át Kronos arcán. – Néha nem tudom. Nem tudom, melyikünket választanád, ha egyszer rákényszerülnél.

- Ez az élet szépsége, nem igaz? – Methos szinte, mint egy szégyenlős iskolásfiú, a zsebébe rejtette kezeit, és a földre bámult. – A bizonytalanság. A rácsodálkozás.

- Talán. – Kronos elkapta a tekintetét, és elvigyorodott. – És mindig is te voltál a legnagyobb bizonytalanság az életemben.

- Úgy emlékszem, hogy ezt már azóta az évezred óta elmondhattam magamról. Mielőtt még Négyen lettünk.

- Még mielőtt hárman lettünk. – egy másodpercre csend telepedett a két túlélő Lovas közé, majd egyszerűen egymásra mosolyogtak, azután Kronos vállat vont és elfordult. – De az idők változnak. Te magad is. Nem akarsz velem jönni, és én nem kérhetlek meg rá.

- Próbáld meg. Azt hiszem, még te is kellemesen meglepődnél a válaszomon.

Kronos bólintott, apró mosolya még mindig ott ült az arcán.

– Talán. Talán, ha megkérnélek, velem jönnél, és újból együtt folytathatnánk. Új kalandokkal. Talán, egyikünk se nézne vissza soha.

- Akkor kérj meg.

- És talán, életed hátralévő részben bánnád a döntésedet, és azt kívánnád, bárcsak itt maradtál volna az új barátaiddal. Megváltoztál Methos. Megteremtetted a saját életed, és bármenyire is szeretném hinni, már nincs rám szükséged. – vállat vont. Különös módon egészen ártalmatlannak nézett ki, egyáltalán nem annak a férfinek tűnt most, aki egykor maga volt a pusztítás. – Persze, nekem még szükségem lehet rád. Szóval, ne lepődj meg, ha egy sötét reggelen egyszer csak felbukkanok az ajtód előtt, és a segítségedet kérem valami szerencsétlen kontinens elpusztításában. – újból megvonta a vállát. - Ez vagyok én. Én nem változom, testér. Bármit is gondolsz. Bárkinek is látszom, és bármit is teszek… Én még mindig a Lovasok vezetője vagyok. Még mindig az Apokalipszis a végső célom. Csak, mert te más életcélt találtál, nem jelenti azt, hogy én valaha is megváltozom.

- Tudom. – Methos a megszámlálhatatlan lélekre gondolt, akiket a testvére ölt meg. Férfiak, nők, gyermekek ezrei és ezrei, akiket ő söpört le a föld színéről. Feldúlt városok, lerombolt falvak, legyőzött seregek. Furcsa, de könnyedén elhessegette őket gondolatai közül, mintha még mindig a régi módon gondolkodna. – Túl sokáig próbáltalak meg olyasvalakivé tenni, aki nem te vagy. Ideje hogy elfogadjalak, úgy ahogy vagy. A hibáiddal és az erőszakkal együtt.

- És én épp olyan sokáig próbáltalak megváltoztatni téged. Ezért megyek el ma éjjel, és ezért nem viszlek magammal.

- Ma éjjel? – hideg kard döfte át Methos szívét. – De…

- Nincs, de, testvér. Nem búcsúzom el. Nem örökre megyek el.

- De, elmész. Csak most találkoztunk. Nem akarlak ilyen hamar elveszíteni.

- Évszázadokat töltöttünk külön korábban, Methos. Azt hiszem, most túlélünk pár hónapot egymás társasága nélkül, nem? El kell mennem pár helyre, meg kell tennem néhány dolgot. Van egy testem, amit meg kell szoknom. Újra találkozni fogunk.

- Mikor?

- Á - Kronos rávigyorodott. –, ha most megmondanám elveszne az egész mulatsága, nem igaz? Sosem fogod tudni, mikor sétálok elő legközelebb az árnyak közül, testvér. Sosem fogod tudni, mikor jövök el érted, vagy, mik lesznek a szándékaim. Végül is, ezt magam sem tudhatom előre, neked miért kellene?

- A régi pózőr.

- Én ebben vagyok a legjobb. – egymásra vigyorogtak. Kronos félig megrázkódott, félig vállat vont, mintha le szerette volna vetni magáról a szükségtelen érzelgősség pillanatát. Göndör tincsei táncba kezdtek a fején, és Methos felnevetett.

- Tetszik az új külsőd, mi?

- Viccelsz? – Kronos egy kemény rántással levette a parókát és a szakállat, teljes pompájában felfedve régi, vad önmagát. Őrült, kék szemei megvillantak sötét haja alatt, és borotvált arcán egy színtiszta, mániákus vigyor jelent meg. – Úgy festettem, mintha egyenesen János herceg korából jöttem volna, és bármilyen jó mulatságok is voltak akkoriban a csaták és a fosztogatás, az a kor nem a divatjáról maradt emlékezetes. – félrelökte a parókát, szenvtelenül figyelte, ahogy a szél sárral, porral, és esővízzel keverve elfújja az úton. A rendőr, ahogyan arra számítani is lehetett, hirtelen nagyon kíváncsian kezdett figyelni.

- Nagyon okos. A nyugati világban minden rendőr a férfit keresi, a te arcoddal, testvér. Részben az én hibám, elismerem, de túlnyomórészt elkerülhetetlen.

- Rendben leszek. – az aggodalom hiánya szinte kedves volt. - És majd találkozunk.

- Készül valahová? – az éles hang az utca túloldaláról jött. Methos nézett föl előbb, és egy ismerős kék egyenruhát látott, azután a férfit is megpillantotta, és végül meglátta az arcát is. Tiszta és fiatal arc volt, szőke hajjal és barna szemekkel. Az intelligens, barna szempár melyben egyébként melegség és humor csillogott, most jéghideg volt. – Azt hiszem, maga ismerős nekem.

- Ő nem Peter Kerensky. Ő George Hadley. – Methos rámosolygott a rendőrre, ám nem látta, hogy az viszonozta volna. Csupán egy fagyos tekintetet kapott válaszként.

- Magával majd később foglalkozom. – pisztollyal a kezében, a rendőr Kronosra meredt, bár szavait Methosnak címezte. – Ezt az embert a sógornője meggyilkolásáért körözik. Ezenkívül Európában is keresik, ahol meggyilkolt egy román orvost, és egy bukaresti elmegyógyintézetből megszöktetett egy sorozatgyilkost. – a rendőr egy olyan ember mosolyával mosolyodott el, aki imádja a kötelességét. – Letartóztatom. Jogában áll hallgatni…

- Ó, de én beszélni akarok. – Kronos mosolygott, tekintete szinte hipnotikus volt. – El akarom mondani magának, ki vagyok valójában. Olyan jó kis történet. Tudja… én nem az vagyok, akinek tűnök.

- Ahogyan egyikünk sem. – Methos előrelépett, szemei figyelmeztetően villantak, ám ezt egyedül Kronos érthette. A szél a paróka, és a szakáll maradványait sodorta a kihalt utcán. A rendőr figyelmeztető pillantást vetett Methosra, tekintete csendre intette a férfit, és az öreg halhatatlan ártatlan arccal elmosolyodott. - Ő nem Peter Kerensky. Peter Kerensky meghalt. Ez itt Kronos.

- Kronos. – a rendőrre nem tett túl mély benyomást ez a gyenge fedőtörténet. Methos bólintott. Hangja egészen elmélyült, ahogy újdonsült komolysággal folytatta mondanivalóját.

- Az Apokalipszis Négy Lovasának a vezetője.

- Az Apokalipszis. – a rendőr már kevésbé tűnt meglepettnek, mint korábban, és a bilincsért nyúlt. Kronos boldogan vigyorgott, a szemeiben bujkáló hidegséghez vidámság társult. – Ahhoz már egy kicsit elkésett, uram. A világvégének tavaly kellett volna megtörténnie.

- A ti legendáitok szerint igen. De a miénk bármikor megtörténhet. – Methos mélyen a rendőr szemébe nézett. Csinált valamit a kezével, a férfi nem tudta megmondani, mit, ezért, hogy elkerülje a kockázatot, hátrált egy lépést.

- Fel a kezekkel.

- Nem. – Methos mosolygott, szemei azonban hidegek maradtak. Vállat vont. – Sajnálom.

- Mit?

- Hogy én én vagyok. – napfény csillant pengén, és az egyik fehér ruhás kar előrelendült. A rendőr felkiáltott, és hátratántorodott. Felköhögött, összeesett, és mozdulatlanná dermedt a földön. Methos lebámult a testre, majd a leghalványabb érzelmek nélkül megtisztította a kardját, és visszatette rejtett tokjába. Nem nézett Kronosra, és Kronos sem pillantott rá. Egy percig egyikük sem szólalt meg, halálos csend telepedett közéjük. Hirtelen sietős léptek törték meg a némaságot, és Methos érezte, hogy szíve gyorsabban ver, mint valaha.

- Adam? – Dawson hangja volt az, és az öreg halhatatlanon aggodalom és félelem söpört át. Míg mindez történt, elfeledkezett Dawsonról.

Mennyit látott a Figyelő?

Methos megpördült. A halandó olyan gyorsan közeledett felé, amilyen gyorsan csak tudott, meg-megbotolva, ahogy botjával próbálta megtartani egyensúlyát. Megállt a rendőr mellett, és ahogy lenézett a holttestre, felismerte a kard ejtette sebet. – Mi az ördög történt?

- Így találtunk rá. – gúnyos szikra lobbant a halk hangban, mely a Figyelő kérdésére válaszolt. Joe tekintetében azon nyomban kialudt a becsmérlő tűz, amint felkapta a fejét és megpillantotta Kronost. Tátott szájjal meredt a halhatatlanra.

- Te. – szemei kitágultak. – Ez lehetetlen.

- Tudom. – Kronos mosolyában és hangjában melegség csendült. – Vicces.

- Te… te… - Joe Methosra meredt. – Ő tette? – mutatott a rendőrre. – A francba, Methos, beszélj! Ő ölte meg a rendőrt?

- Nem. – egyszerű őszinteség tükröződött az öreg halhatatlan arcán, bár a Figyelőnek nem volt rá oka, hogy elhiggye szavait. – Nézd, Joe, magunkra hagynál minket pár percre? Rendben?

- Nem, nincs rendben! – Joe most Kronos felé bökött az ujjával. – Ő nem Peter Kerensky. Hanem Kronos. Az Apokalipszis Lovasa. A Halál, Éhínség, Dögvész…

- Tudom, hogy kicsoda. – volt valami Methos hangjában, amitől Joe karja az oldala mellé hullott.

- Megyek, és hívom Duncant. – jelentette ki kemény, határozott hangon. - Azután pedig szólok a rendőrségnnek.

- Nem, nem mész sehová. – alig hallotta meg a suttogást, valahogy mégis felfogta, hiába volt olyan halk, mint a lehulló hópelyhek a szelíd szellőben. Joe-nak nem kellett lenéznie, hogy tudja, egy kard hegye mered a mellkasának. Inkább felnézett, egyenesen Methos könnyekkel teli szemeibe. – Kérlek, Joe. Nem akarom megtenni.

- Megölnél?

- Ha szükséges.

Gyűlölet égett a szavakban. – Kronosért.

- Nem. – a könnyek kicsordultak. A halhatatlan szemei meglepően melegek és fényesek voltak. – Nem Kronosért, hanem miattam. Kérlek.

- MacLeod úgyis rá fog jönni.

- Tudom.

- Harcolni fognak.

- Ezt is tudom. De addig meg kell tennem, amit tudok. Meg kell tennem, amit tudok, hogy mindkettejüket megmentsem. Kérlek, érts meg, Joe. Nagyon kedvellek, de nem fogom hagyni, hogy az utamba állj. – szeme sarkából, könnyein át Kronosra pillantott. - Menj. Én elintézem a többit.

- Persze, testvér. – Kronos rámosolygott, de Methos nem látta. Dawson azonban igen, és az a melegség és boldogság, amit a fiatalabb halhatatlan arcán látott, összezavarta. Nem értette, hogy lehetséges, hogy egy ilyen érzéketlen, hideg ember ennyire barátságosnak és szelídnek tűnjék. Még akkor is ezen törte a fejét, amikor Kronos elment, olyan gyorsan és hangtalanul sétált végig az utcán, mint egy árnyék vagy egy szélfuvallat. Távozásával eltűnt a feszültség Methos testéből, és az öreg halhatatlan elmosolyodott. Mosolya a régi Methosra emlékeztette Joe-et. Mintha csupán ennyi maradt volna Adam Pierson személyiségéből. Ha Adam félénk, visszahúzódó személyisége túl is élte Kronos legelső visszatérését, majd Byron, Richie és Jacob Galati halálát, nagyon valószínűnek tűnt, hogy Frank Horton, Joshua Kenton*, és különösen a Beavatkozók felbukkanásával végleg a múlté lett. Ez volt a dolgok rendje.

[Kiegészítés: utalás Xenon a Vértestvéreket megelőző történeteire]

- És most mi lesz? – elég ügyefogyott egy kérdés volt, döbbent rá Joe, ahogy Methos a kezében szorongatta a kardját.

- Nem tudom, hogy érted. – a Figyelő önkéntelenül is hasonló hangsúllyal válaszolt, mint a halhatatlan. Halkan elsuttogott, félszeg, zavart, és elveszett felelet volt.

- Vége?

- Kronos elment, ha erre gondolsz. És van egy halott rendőrünk, akivel kezdenünk kell valamit. – felvonta a szemöldökét. – Véres a kardod. Kinek a vére az? Pascoe-é vagy Golmure-é? – Nem akarta megkérdezni, hogy a rendőré is lehet. Nem akarta elhinni, hogy lehetséges.

- Valakié.

- Valakié. – Joe megrázta a fejét és már sokadik alkalommal kívánta, bárcsak sose csatlakozott volna a Figyelőkhöz, és sose hallgatta volna meg a történeteket a halhatatlanokról. És mindenekelőtt sose lépett volna kapcsolatba Duncan MacLeoddal, mikor a skót fenekestül felforgatta, és visszavonhatatlanul összekavarta az életét. Félrelökte a kardot nem akart a közelében lenni és nem akarta a vele járó felelősséget.

- Tudok titkot tartani. – mondta végül. – Ha úgy gondolom, hogy szükség van rá.

- Ez azt jelenti, hogy nem beszélsz MacLeodnak Kronosról?

- Azt jelenti, hogy hallgatni fogok róla. De, ha kiderül, akkor már nem. Te talán nem tudod, kinek az oldalán állsz, én viszont igen.

- Nem kérem, hogy megbocsáss Joe.

- Az jó. – Dawson arca kemény volt. – Mert ezt nem fogod megúszni.

- Nagyot csalódnék benned, ha így lenne. – egy pillanatra elmosolyodott azután hagyta, hogy szemei a földön heverő test felé kalandozzanak. Az utca most éppen kihalt volt, de ez még ezen a félreeső helyen sem marad így túl sokáig. Valamit tenni kell a járőr holttestével, mielőtt túl késő lesz. Lehajolt, esetlenül felemelte a nehéz súlyt. Egy pillanattal később érezte, hogy a súly csökken, és rádöbbent, hogy Joe segít neki. A gesztus nagyon meglepte és, ahogy a legközelebbi sikátor homályos árnyai felé sietett diadalmasan elmosolyodott magában.

- Csak biztos akarok lenni valamiben. – szólalt meg Joe rekedten, esetlenül küszködve, hogy a testtel is boldoguljon, és közben haladjon is.

- Éspedig? – Methos megpróbált visszanézni a válla felett, és a halott férfi látványával találkozott a tekintete, pont áldozata fehér arcát pillantotta meg. Nem volt benne biztos, hogy bűntudatot érez, vagy csupán halvány lelkiismeret-furdalást. Semmi esetre sem érezte magát olyan rosszul, amennyire kellett volna, ám semmiképp sem tervezte, hogy ezt el is árulja Joe-nak.

- Ezek után jössz nekem egy nagy szívességgel. És ebbe beleértem, hogy segíts a bárban. Becsületes munka. Talán még fizetést is kapsz.

- Hogy én? Egy bárban? Ugyan már Joe… - Joe erre elengedte a testet, és a halhatatlan megbotlott a hirtelen megnövekedett súly alatt. Majdnem elesett. – Oké! Oké, csak segíts felemelni. - Újból megtántorodott, és Joe éppen időben segített, hogy visszanyerje egyensúlyát.

Egy percig egymásra meredtek, tekintetük összekapcsolódott. Bár különböző okokból, de egyik férfi sem mozdult.

Különös, gondolta Joe. Olyan sokáig harcoltak… persze csak szavakkal… hogy szinte anélkül váltak fontossá egymás számára, hogy felismerték volna.  És most, hogy végül valódi, közeli barátok lettek, kapcsolatuk újból megváltozott. Nem volt benne biztos, hogy most mi volt, és nem volt benne biztos, miért volt ennyire elszánt, hogy megvédje. Ahogy segített félrevonszolni a meggyilkolt rendőr testét egy sikátorba (ezzel valószínűleg bűnrészessé válva magában a gyilkosságban), nem hitte, hogy ezek után még bármiben is biztos lehet.

Egy dolgot kivéve, hogy Methos a barátja volt.

Más dolgokkal összehasonlítva ez nem volt valami túl sok.

De itt, és most, talán elég volt.
 

VÉGE (egyelőre)