A Bronzkorban, a keleti sivatag szívében

Az ősi templom kövei dacoltak az idővel. Senki sem tudta már, hogy milyen nép, mely isten tiszteletére építette. Nem maradt egyéb hírmondó a hajdanvolt civilizáció után, mint néhány homokmarta fal maradéka, és a szikla csúcsán magasodó, fehér kövekből emelt templom. Különös módon, míg az épülethez vezető lépcsősor az idő martaléka lett, maga a szentély, szinte teljesen épségben maradt, mintha az elfeledett isten, akinek a kultuszát őrizték itt valaha, még mindig vigyázna rá.
A romos lépcsősor alján, négy felnyergelt ló álldogált. A köves, sziklás talaj semmi ehetőt nem kínált a számukra, s a lassan emelkedő nap heve elől ösztönösen az árnyékba húzódtak, csakúgy, mint gazdáik. Két férfi üldögélt az állatok közelében. Egyikük, egy hatalmas termetű, de meglepően gyengéd arckifejezésű alak, elmélyülten bámulta a hegy tövében megbújó oázis felett keringő madarakat. Társa, egy sötét arcú fickó, szemmel láthatóan idegesen játszott egy tőrrel, melyet az alkarjára erősített tokból húzott elő.
A harmadik hátasló gazdája a templom felől érkezett társaihoz. Az alacsony, feketébe öltözött alak, imponáló könnyedséggel szökellt egyik kőről a másikra. Érkezésére, a nagydarab férfi elszakította tekintetét a madarakról, és kicsit gyerekes hangon intonálva, megkérdezte:

- Mit találtatok odafent, testvér? Van ott valami érdekes?

- Kövek. Csak kövek, Silas. És vésetek a falon, valami ősi írás. Szerinte, - intett fejével a templom felé - nagyon érdekes.

- Érdekes?! - horkantott megvetően a harmadik férfi - Ez azt jelenti…

- Igen. Maradunk, Caspian. - az alacsony alak hangsúlya nyilvánvalóvá tette társai számára, hogy már döntött - Silas, vidd le a lovakat, az oázisba, megitatni. Te, - intett a sötét képű, tetovált alak felé - tüzet raksz, mire visszajövünk. Én pedig valami ehető után nézek, testvérek, mert unom már a szárított húst. Talán az oázis környékén akad valami vad. Egy darabig veled tartok, Silas.

- Jobb lenne, ha odalent, az oázisban ütnénk tábort, Kronos. Semmi értelme itt maradni. - Caspian nehezen törődött bele a döntésbe - Csak azért, hogy Methos… Megint el kéne égetni a papírjait. Akkor előbb-utóbb feladná az írásmániáját.

- Elég legyen! - csattant fel a Kronos - Arra nem gondolsz, hogy ez a hely sokkal áttekinthetőbb, és biztonságosabb, mint odalent, a völgyben? Nem akarok több ellenvetést hallani! - pillantása belefojtotta társába a szót.

Elfordult, és egyetlen, lendületes mozdulattal, lova hátán termett. Magában Caspiannak adott igazat, de óvakodott attól, hogy kimutassa ezt. Szívesebben táborozott volna az oázis fái alatt, és nagy kísértést érzett, hogy tűzre vesse Methos feljegyzéseit, mint azt pár hónapja tették. Néha mindhármukat az őrületbe kergette testvérük különös mániája. Hányszor ébredtek a pergamenen sercegő toll hangjára, ahogy Methos éjszakánként a tábortűz pislákoló fénye mellett próbálta gondolatait papírra vetni, s hangosan szitkozódott, ha túl közel hajolva a lángokhoz, a papír tüzet fogott. Eredetileg Kronos ötlete volt, hogy elégessék a feljegyzéseket, de Caspiannak se kellett sokat könyörögni, hogy segítsen kivitelezni. Amíg Silas lefogta a kétségbeesetten kapálódzó halhatatlant, a két fickó az enyészetnek adta Methos naplóját. Jó heccnek indult, de amikor Kronos vigyorogva barátja szemébe nézett, amit ott látott, az örökre elvette a kedvét a hasonló csínyektől. Methos távolról sem volt érzékeny alkat, de feljegyzéseinek elvesztése nagyon mélyen érintette. Még az eset után napokkal se volt hajlandó szóba állni velük, minden kérdésükre csak egy lesújtó pillantás volt a válasz részéről. Persze első dolga volt, hogy új írókészletet szerezzen be, s ott folytatta, ahol abbahagyta. Régebbi feljegyzéseit jól elrejtett, száraz barlangokban tárolta, amiket időről időre felkeresett, így csak pár hónap esett a lángok martalékául.
Kronos elképzelte, ahogy öreg bajtársa éppen a templom padlóján kuporog, s elmélyülten másolja a falakat borító vésetek képét naplójába. Methos egyszer azt mondta neki, hogy ez segít frissen tartani az elméjét, s a fiatalabb halhatatlannak be kellett látnia, hogy pontosan az esze az, ami miatt ekkora szükségük van rá. Ezzel el is döntötte magában, hogy ezentúl tiszteletben tartja barátja naplóját.

Lassan ereszkedtek le a meredek leejtőn. A lovak megérezték a víz illatát, fülüket hegyezve, horkangatva igyekeztek az oázis felé, Silas kétségbeesetten próbálta őket visszafogni, nehogy kárt tegyenek magukban. Végül célba értek. Kronos leugrott a nyeregből, s lovát hátrahagyva vadászni indult. Napok óta a magukkal hozott készletekből éltek, s a sötét ruhás halhatatlan nagyon szeretett volna végre valami friss harapnivalót enni vacsorára.
A nap már túljutott a zeniten, mikor visszatért a táborba. Silas még odalent volt a lovakkal, Caspian pedig aludt, az akkurátusan megrakott de még meg nem gyújtott tűz mellett. Kronos elégedetten vigyorogva látott neki az elejtett antilop megnyúzásának. Amikor végzett, kiadta a közben felébredt Caspiannak a vacsora elkészítését, ő maga pedig egy borostömlőt felragadva a templom felé indult. Methos egész nap étlen-szomjan körmölte a naplóját, itt az ideje, hogy végre csatlakozzon hozzájuk. Amikor belépett a félhomályos szentélybe az a látvány fogadta, amit várt. A nyurga, fehér ruhás alak a padlón kuporgott, s buzgón jegyzetelt az előtte heverő papírokra. Barátja közeledtére, a halhatatlan felnézett, s Kronosra mosolygott, de látszott, hogy gondolatai valahol egészen máshol járnak.

- Nos, testvér - vigyorgott Kronos - van valami érdekes, esetleg egy elrejtett kincses barlang térképe, vagy valami hasonló… Miről meséltek neked ezek a falak? - odadobta Methosnak a borostömlőt, aki reflexszerűen elkapta azt, leejtve kezéből a lúdtollat, ami jókora pacát ejtett az előtte fekvő papíron. Kronos elnyomott egy nevetést barátja szerencsétlen arckifejezése láttán.

- Nagyon különös dolgokat írtak ide, testvér. - sóhajtott Methos, feltörve a borostömlő pecsétjét, jó alaposan meghúzta annak tartalmát, majd visszaadta bajtársának - Nem éppen kincsesbánya, de nagyon érdekes. Rólunk szól.

- A Négy Lovasról?

- Amikor ezt ide felvésték, talán még én sem éltem, testvér, nemhogy Te, vagy a többi Lovas. Ez az írás a halhatatlanokról szól. Egy szertartást említ. A Testvériség Szertartását.

- Testvériség? Mint a miénk? - Kronos érdeklődését felkeltette a dolog.

- Nem egészen. Amennyire ki tudtam venni a sorokból, sokkal több annál. Hiszen tudod, testvér, hogy a halhatatlanoknak nincsenek vér szerinti rokonaik, mégis, akik alávetik magukat a Szertartásnak, szorosabb kötődést alakíthatnak ki egymással, mintha igazi testvérek lennének. Kapcsolatot, amely egy életre szól. - visszaszerezte a tömlőt és újra leküldött egy jó adag bort a torkán.

- Miből áll ez a… Szertartás?

- "Az oltár szent tüze előtt a halhatatlanok vére elegyedik…" vagy valami ilyesmi van ideírva. Meg egy csomó más dolog is van itt még. Persze teljesen mindegy, hiszen az oltár tüze évszázadokkal ezelőtt kialudt már… Menjünk, testvér, kezdek éhes lenni. - az éhgyomorra elfogyasztott erős vörösbor tüzet gyújtott Methos gyomrában. Kicsit bizonytalan léptekkel indultak meg lefelé a lépcsőn.

A táborhelyhez közeledve, a két Lovas meglepetten nézett egymásra. Érzékeik egy harmadik halhatatlan jelenlétét tudatták velük, Silas és Caspian jól ismert auráján kívül. A hosszú évszázadok alatt összeszokott páros egymás hátát tökéletes összhangban fedezve osont a tábor felé. Amikor látótávolságba értek, nyilvánvalóvá vált, hogy nem fenyegeti őket veszély. Silas és Caspian a legteljesebb lelki nyugalommal sütötték a húst, mellettük a tűz mellett egy apró, összeaszott alak kuporgott, aki mindennek látszott, csak veszélyesnek nem.

- Üdv, testvérek! - nézett fel Silas - Ezt a fickót az oázisban találtam. Meg se próbált védekezni, vagy harcolni, ezért inkább idehoztam. A neve…

- Akom. - Methos hangja lágy volt, és tűnődő, mint aki nem hisz a szemének - Nem gondoltam, hogy még életben vagy.

- Én viszont biztos voltam abban, hogy még találkozunk, Methos. - a férfi elmosolyodott, öreg arca ezer ráncba húzódott - Rég láttalak.

- Ti ismeritek egymást? - Kronos nem szerette, ha olyan dolgokról beszélgettek a jelenlétében, amiről nem volt tudomása - Ki ez az öregember?

- Ő Akom. - mondta Methos - Valamikor, nagyon régen találkoztunk… közvetlenül az első halálom után. Tőle tudtam meg, hogy ki vagyok, hogy mi is vagyok valójában.

- Ezek szerint, - ámulat vegyült az alacsonyabb férfi hangjába - öregebb, mint Te?

- Sokkal öregebb. - a nyurga halhatatlan odalépett az öregemberhez, és megszorította a kezét - Isten hozott, Akom. Örülök, hogy látlak.

Ez a gesztus el is döntötte, hogy mit tegyenek az öregemberrel. Bár Caspian morgott valamit az orra alatt, de senki sem törődött vele. A két újonnan érkezett Lovas letelepedett a tűz mellé, s amíg a húsra vártak, újabb borostömlő került elő.
Kronos pontosan szemben ült a jövevénnyel, így alaposan szemügyre vehette. Akom öreg volt, a szó mindkét értelmében. Régóta élt már a halhatatlanok között, ebben Kronos egy percig sem kételkedett, ugyanakkor a halál életének alkonyán érte utol, így teste is egy megfáradt öregemberé volt. A Lovas el sem tudta képzelni, hogy valaki, akinek még a járáshoz is botra van szüksége, hogy tud ennyi ideig életben maradni. Methos majd ezer évvel öregebb volt, mint ő és ezek szerint, Akom akár több ezer éves is lehet.

- Mi járatban vagy erre? - tudakolta Methos az öregembertől.

- A templomot jöttem megnézni. Időről időre felkeresem Ahuramazda-Átar szentélyét. Jól esik a régi időkre emlékezni, amikor még égett a szent tűz az oltáron.

- Ismerted őket? Akik itt éltek, és ezt a templomot emelték? - vetette közbe kíváncsian Kronos.

- Igen, sokáig éltem közöttük. Tulajdonképpen… valahol itt születtem… azaz itt nőttem fel. Ez hoz ide mindig vissza.

Kronost gondolkodóba ejtették az öreg szavai. Vacsora közben, és utána is, alig szólt hozzá a társalgáshoz. Egy gondolat fészkelte be magát a fejébe, ami nem hagyta nyugodni. Lassan hajnalodott, de Methos és Akom még mindig beszélgettek. A nyurga Lovas alaposan felöntött a garatra, de az öregember láthatóan színjózan volt még. Kronos végre elhatározásra jutott.

- Testvér, - kezdte - figyelj rám.

- Hmm? - Methosnak nehezére esett fókuszálni a szemét bajtársán, ennyi bor után már erősen kancsalított - Mi a baj, testvér?

- Akom nem véletlenül van itt. A végzet hozta ide. Figyelj, Methos, Te olyan vagy nekem, mint a testvérem, s itt az idő, hogy ezt örökre megpecsételjük.

- Miről beszélsz? - a nyurga alak elnyomott egy csuklással vegyes részeg nevetést.

- A Testvériség Szertartásáról, természetesen. Nem tartod jó ötletnek?

- De. Kiváló ötlet. - abban a pillanatban Methos az égvilágon mindent "kiváló ötletnek" tartott volna - De hogyan csináljuk?

- Mi sehogy. Majd Akom. Hiszen Te tudod, hogyan kell, igaz? - rávigyorgott az öregemberre.

- Elolvastátok a feliratokat. - bólintott lassan a kérdezett - Nem gondoltam, hogy van élő ember, aki kiigazodik még azok között a sorok között.

- Ott ül melletted. - intett Kronos - Methos az égvilágon mindent elolvas, amit valaha valaki kőbe, fába vésett, vagy papírra vetett.

- Ez a kötés nagyon erős. - suttogta Akom - Erősebb mindennél, még a halálnál is. Ezt nem olvasta el Methos? Veszélyes lehet.

- Mit nekünk veszély? - suttogott Kronos az öregember arcába, vérfagyasztó hangon - Ki mer fenyegetni minket? Mi vagyunk a Négy Lovas.

Az öregember tekintete lassan végigsiklott a tűz körül ülőkön. Silas már részegen hortyogott, kezében mindig egy kiürült tömlőt szorongatva. Caspian zavaros, kegyetlen tekintettel bámult vissza rá, amitől megborzongott. Methos borgőzbe burkolt elméje szemmel láthatóan nem fogta fel egészen, mi történik körülötte. Kronos vigyora egyre fenyegetőbbé vált.

- Ám legyen. - bólintott végül - Pirkadatkor elvégzem a szertartást. De csak rajta, - intett Methos felé - és rajtad.

- Pont erre gondoltam és is. - vigyorgott Kronos - De vigyázz! A másik két testvérünk őrködni fog. Nem ajánlom, hogy bármi trükkel próbálkozz.

- Ez eszembe sem jutott. - Akom hangjába mintha némi szánakozás vegyült volna.

A templom alatt megbújó rejtett barlangban minden kellék megvolt a szertartás lebonyolításához. Akom egy földig érő, fehér lepelbe öltözött, szája elé fehér gyolcsot kötött, még kezeire is fehér kesztyűt húzott. Cédrusolajba áztatott fahasábokat helyezett az oltárra, majd egy kristály segítségével, összegyűjtötte a kelő Nap sugarait, és lángra lobbantotta az áldozati tüzet.
A két halhatatlan az oltár előtti lépcső alján térdelt, ettől közelebb, a papokon kívül, senki sem mehetett a szent tűz közelébe. Silas és Caspian a háttérből figyeltek, készen arra, hogy közbeavatkozzanak, ha bármi gyanús jel mutatkozik. Methos ködös szemmel bámult a tűzbe, Kronosnak kellett támogatnia, nehogy elveszítse az egyensúlyát. Feje lassan kezdett kitisztulni, de fogalma sem volt, hogy hol van, és mit csinál. Akom elmondta a Szertartás szövegét, majd kezében egy hosszú, zöldes fényben játszó tőrrel elindult feléjük. A nyurga halhatatlan egy hosszú pillanatig azt hitte, álmodik. Megpróbált felugrani, de Kronos marka satuként fonódott a karjára. Testvére felé fordult, hogy megpróbálja kiszabadítani magát, de már késő volt. Az öregember tőre átjárta a szívét, s Methos hangtalanul a kőre omlott.

Mikor felébredt, a hideg kőpadlón feküdt, az oltár előtt. Úgy érezte, menten széthasad a feje a fájdalomtól. Felnyögött, és a homlokához emelte a kezét. Ahogy szétnézett, Kronost pillantotta meg maga mellett, s látta hogy körülöttük mindent beborít a vér. Bajtársa is azokban a pillanatokban tért vissza az életbe. Csak töredékes emlékei voltak az elmúlt éjszaka eseményeiről, de ahogy végignézett az áldozati tűz oltáron füstölgő maradványain, s saját magán, majd Kronoson, nem sok fantázia kellett hozzá, hogy kitalálja, mi is történt. A fal véseteire siklott a tekintete. A Szertartás szavaira, majd a figyelmeztetésre, ami a legtöbb halhatatlant visszariasztotta volna a Testvériség kötelékének felvételétől. "Kivéve Kronost… és persze engem." - gondolta keserűen. Kronos perszee nem tudta mit vállal, ő pedig nem volt abban az állapotban, hogy elmagyarázza. Persze, Akom felvilágosíthatta volna a Lovasok vezetőjét, milyen veszélyes a Szertartás de úgy tűnt, nem vette a fáradtságot, vagy nem volt elég meggyőző. Methos az öregembert kereste tekintetével, de nyomát sem látta sehol. Feltápászkodott, és bizonytalan léptekkel a kijárat felé indult. A templom előtt Silas és Caspian türelmesen várakoztak testvéreikre.

- Hol van az öregember? - kérdezte Methos.

- Elment, rögtön a szertartás után. Baj, hogy elengedtük? - Silas hangjában aggodalom csendült, Csapian pedig szolgálatkészen pillantott a lovak felé.

- Nem juthatott messzire. Megkeressem? - kérdezte reménykedve - Ez a nagy mafla mondta, hogy engedjük el…

- Hagyjátok. - sóhajtott Methos - Megvárjuk Kronost, azután indulunk.

Remélte, hogy nem igaz, amit a szentély feliratai jósoltak. Remélte, hogy soha nem kerül sor arra, amiről a falak meséltek. De abban biztos volt, hogy soha többé nem keresi fel ezt a helyet. Soha többé, ebben az életben.

Seacouver, napjainkban

Duncan MacLeod álmodott.

Ugyanazt a visszatérő álmot látta, ami az utóbbi időben kísértette. Egy hajón kezdődött, egy turistahajón, valahol a kontinensen. A vezetőjük egy ragyogó szépségű francia lány volt, aki elfogadta a vacsorameghívását. Megkérdezte a nevét, mire a lány vidáman, de kicsit félénken válaszolt, mintha nem is lenne fontos, hogy a férfi megtudja, hogyan is hívják. Tessa volt a neve, és Duncan elvitte őt a legjobb vendéglőbe, amit csak ismert. … Majd látta a lányt az utcán, ahogy a földön fekszik, és arra panaszkodik, hogy fázik. A karjába zárta Tessát, megpróbálva átadni valamit neki saját testének melegéből, saját életerejéből, a helyett, ami a lány sebéből csordogált ki, a vérrel együtt, mely vörösre festette a blúzát…

Álmában Duncan lassan forgolódott az ágyban, ökölbe szorította az egyik kezét. A képek váltottak az elméjében, egy pillanatra felvillant előtte James Horton, ahogy éppen egy sötétszínű műanyag zsákba fektetik… Lezárt szemhéja alatt, MacLeod szemgolyói sebesen forogtak, ajkai hangtalanul mozogtak. Megint új képek bukkantak fel előtte, új hang töltötte be az elméjét. Valahonnan, álmai mélyéről, a XIX. század egyik legnagyobb költője bukkant elő, ránevetett a skótra, felemelte egyik, gondosan manikűrözött kezét, és szavalni kezdett. MacLeod rámeredt a sápadt, átszellemült arcra, és a vers szavai, maga sem tudta miért megrémítették a Hegylakót.
 

Egy hosszú, szürke ködbe vesző folyosón találta magát. A köd egyre sűrűbb és sűrűbb lett, körülfonta a halhatatlant, elrejtette előle a folyosó padlóját ugyanúgy, mint a mennyezetet. Sötét, hideg árnyékok nyúltak elő a ködből, mint legyőzött halhatatlanok százai rejtőznének a ködben. Egy pillanatra felvillant előtte Caspian arca, pillantása összekapcsolódott a másik vérfagyasztó, őrült tekintetével. Majd az arcok eltűntek, feloldódtak a szétfoszló ködben, és MacLeod egyedül találta magát egy hatalmas, lepusztult épületben. Kőpadlót érzett a lába alatt, és a félig-meddig beomlott mennyezet maradékát betonoszlopok tartották. Egy alakot pillantott meg a romok között, ahogy meredten figyeli őt. Egy fiatal férfi volt, sűrű, vörösesszőke haja fésűt nem tűrő csigákba göndörödött, fekete bőrdzsekije alig rejtette el a hátán függő kardot.

"Mac?" A hang fájdalmasan fiatal volt, és MacLeod úgy érezte, mintha kalapáccsal vágták volna fejbe. Vadul hánykolódott álmában, azt kívánva, hogy legyen végre vége.

"Richie?" - kérdezett vissza tétován - "Te vagy az?"

"Természetesen nem én vagyok. Hogyan is lehetnék? Hiszen meghaltam." A kölyök közelebb lépett, fiatal, nevetős arca most fájdalmasan szomorú volt. MacLeod feléje nyújtotta a kezét, hogy megérintse, hogy újra érezze barátja kezének ismerős érintését. Richie rápillantott, szemeiben lemondó, kiábrándult kifejezés ült, majd a jelenés hirtelen elenyészett. Duncan kezei csak az üres levegőt markolták.

"Richie!" MacLeod saját kiáltására riadt fel álmából. Verítékezve ült fel az ágyában, szemei a szoba sötétjét fürkészték. Semmit sem látott. Az álom még visszahúzta volna az ágyba, ehelyett felkelt, és az ablakhoz lépett. Hideg, éjszakai szél vágott az arcába, de mégsem borzongott meg, annak ellenére, hogy nem volt felöltözve. Meredten bámulta az eléje táruló látványt, de mégsem látta Seacouver fényeit. Egy egészen más látkép jelent meg elméjében: egy magas torony tetején állt, és a tengert bámulta, a tenger hullámai, és madarak vijjogása visszhangzott a fülében, mintha valami monoton zsolozsmázást hallana.

"Vesztettél, MacLeod. Tudod, hogy így van." A Hegylakó nem fordult Kronos felé, épp elégszer hallotta már a hangját, hogy megismerje. Bár korábban nem ismerték egymást, már olyan sokszor találkoztak ezen a különleges, nem-létező helyen, hogy az öreg halhatatlan hangja olyan ismerősé vált számára, mint a sajátja. Ismerte Kronos hangjának finom tónusait, az alaposságot, amivel beszélt, és persze a semmivel össze nem téveszthető brit akcentust.

"Össze fogom szedni magam. Ahogy eddig is, mindig." Lehunyta a szemeit, nem akarta tovább nézni a hullámok végtelen sorát, ahogy a torony lábának csapódnak.

"Csakugyan?" A Hegylakó kihallotta a finom gúnyt a válaszból. "Ahriman többmindent elvett tőled, mint a tanítványodat. Ellopta a sértetlenségedet, belső egyensúlyodat, a magabiztosságodat. Elmentél, hogy megtaláld magadat MacLeod, de mit találtál? A szívedet? A lelkedet? Vagy csak egy hangot, ami belülről szólított téged?"

" Te halott vagy, Kronos. Tűnj el, és hagyj végre békén."

"Ó, én nem vagyok halott, MacLeod." Kronos hangjából eltűnt a gúny, átadta a helyét valamiféle képtelen magabiztosságnak. "Sajnálom, hogy ki kell, ábrándítsalak."

"Halott vagy, és ha rajtam múlik, az is maradsz."

Vidám nevetés volt a válasz a Hegylakó hirtelen kirohanására. "Csak egy módja van, hogy megakadályozd, MacLeod." Kronos a skót mellé lépett és lepillantott a hirtelen viharossá vált tengerre, ahogy a hatalmas hullámok a torony talapzatának ütközve finom permetként oszlanak szét a levegőben. "És Te jól tudod, mi az."

"Tűnj el." MacLeod ki akarta lökni a másik férfit. Kitaszítani az alattuk húzódó végtelen kék mélységbe, de tudta, hogy ez nem vezetne jóra. Kronos valójában nem volt jelen, valójában nem is élt. Nem tudja megölni saját elméjének szüleményét. Különben is, egy ilyen zuhanás nem sok kárt tenne egy halhatatlanban.

"Nagyszerű, MacLeod. Gondolkozz csak el ezen." MacLeod nem fárasztotta magát a válaszadással. Úgy tűnt, nincs is rá szükség. A gondolatra, hogy Kronos az elméjében garázdálkodik, önkéntelenül ökölbe szorult a keze. Tessa is ott volt, és Duncan nem akarta, hogy Kronosnak bármiképpen köze legyen a lányhoz. Azon kapta magát, hogy félti a szerelméről őrzött emlékeket, félt attól, hogy a jéghideg, kék szempár tekintete bemocskolhatja őket.

"Csak a képzeleted szüleménye vagyok, MacLeod. Vagy mégsem?" Kronos már nem volt a közelben, de a skót még hallotta a hangját. "Nem létezem. Nem igaz, MacLeod?" Testetlen nevetést hallott, a Lovas jól ismert, gúnyos kacaját, és eltartott néhány pillanatig, mire a Hegylakó ráébredt, hogy a hang, csak a fejében visszhangzik. Még mindig az ablak előtt állt, hiányos öltözékben, lehorgasztott fejjel, s amikor visszatért a valós világba, az első gondolata az volt, hogy tényleg hideg van. Megrázta a fejét, és kipillantott az alvó városra. A halott emberrel folytatott beszélgetés szavai még ott kavarogtak a fejében. Lesütötte a szemét. Valami hevert előtte a padlón. Valami, ami korábban nem volt itt. Amikor felemelte, úgy érezte, mintha égetné a kezét. Becsukta a szemét. Valaki járt itt, amíg aludt, valaki, aki nagyon jól ismeri őt, úgy tűnik, még az álmait is. Hideg eltökéltséggel pillantott le a kezében tartott tárgyra, s olyan erősen szorította, hogy, belefehéredtek az ujjai. Egy egyszerű, olcsó keretbe helyezett fénykép volt. A kép Tessát ábrázolta, kéz a kézben Kronossal.

- Tényleg megőrültem, Methos?

A világ legöregebb embere, aki inkább egy bohém angol egyetemistának tűnt, mint ötezer év élettapasztalatával rendelkező halhatatlannak, szótlanul bámult ki MacLeod lakásának az ablakán, miközben a legalkalmasabb szavakat kereste barátja megnyugtatására. Igaz, ami igaz, MacLeod a végsőkig elcsigázottnak és fáradtnak látszott, és már hosszú ideje visszatérő rémálmokra panaszkodott. Ennek, Methos feltételezése szerint, számos oka lehetett. Elsősorban az, hogy a négy évszázados élettapasztalat nem vértezte fel a Duncant a barátok elvesztésével járó fájdalom ellen. Viszonylag rövid idő alatt, túl sokan távoztak el mellőle. Darius, Tessa, Fitzcairn, Richie… Hát igen, Richie. Erre a problémára, még talált fel ellenszert a modern orvostudomány.

- Természetesen nem. - mondta élénken, széles mosolyt villantva barátjára - Csak kimerült vagy… Azután, hogyy otthagytál minket, amikor… azok után… Magad mondtad, hogy elmész, új életet kezdeni. Azt hittük, hónapokig nem látunk majd, de Te nagyon hamar visszajöttél. Vágj neki újból, de most már igazából számolj le a múlttal. Van egy kis ház Mauritiuson… valójában nem is ház, csak egy kis bungaló, de elég kényelmes, ha nem akarod ott tölteni az esős évszakot, de addig még hat hónap van hátra. Menj és élvezd a napsütést. Gyűjts kagylókat, hajkurászd a helyi lányokat…- hátradőlt a karosszékben, amiben ült - Megérdemled a pihenést, azután a… szóval azután, ami velünk történt az elmúlt pár évben. Errefelé nem túl csendes az élet.

- Nem tudok pihenni. Nem, amíg meg nem tudom, mi folyik itt. - Duncan megrázta a fejét, és hátradőlt szupermodern és szuperkényelmes karosszékében, melynek tudományosan megtervezett, állítható háttámláját, Methos minden látogatása alkalmával kipróbálta, és természetesen elállította - Ha Kronos él, akkor…

- Kronos nem él, MacLeod. Legalábbis fizikálisan nem. Már csak abban az energiában létezik, amit megosztottunk egymással a Serkentés alatt, ott Bordeaux-ban. Csak annyira létezik, mint minden lefejezett halhatatlan… ez minden. Nem fog életre kelni, hogy mindenféle ajándékot hozzon Neked.

- Valaki pedig itt hagyta ezt. Halálbiztos, hogy azelőtt nem volt itt. - Duncan Methos ölébe dobta a fotóót - Nézd meg Methos! Kronos ismerte Tessát. Találkozott vele, megérintette. Ha csak arra gondolok, hogy a közelében volt…

- Kronos tömeggyilkos volt, és nem leprás. Valaha én is olyan voltam, mint Ő, és szeretném, ha észben tartanád, mielőtt megint hozzáfognál ítélkezni. - megrázta a fejét, majd látván baarátja elgyötört arckifejezését, megbánta hirtelen kifakadását - Nézd Mac, tarts egy kis szünetet, rendben? Új környezet, új ismeretségek… ezt, mint orvos ajánlom. - mosolygott.

- Amikor orvosi diplomát szereztél, akkoriban a gyógykezelés abból állt, hogy a beteg nyakára döglött egeret kötöztek, csinos kis zacskókban. - Duncan minden fáradtsága ellenére elvigyorodott - Igazad van. Tudom, hogy igazad van, de képtelen vagyok kikapcsolni. Addig nem, amíg meg nem tudom, mi folyik itt. Tudom, hogy nem őrültem meg, és tudni akarom, ki tette ezt a képet a szobám padlójára. - szemügyre vette a fotót - Elég régi felvételnek látszik. Tessa a nyolcvanas években viselt ilyen frizurát, mielőtt még találkoztunk volna.

- Nagyon sikkes. - Methos ujjai között forgatta a képet. Kronos képe tekintett vissza rá, ez kétségtelen. Ismerte arcának minden milliméterét, minden arcvonását, minden arckifejezését. Ismerte a hideg kék szemek minden villanását. Ismerte a mosolyt, mellyel az új kalandok felé indult. Mélységes bűntudat fogta el. Négyezer év elég hosszú idő volt, hogy megismerjen egy embert, és a halála óta eltelt néhány év nem volt elég, hogy beletörődjön az elvesztésébe. Belenézett a fényképen látható alak szemeibe, és megrázta a fejét.

- Mac? - nem volt válasz, de a Hegylakó szemei rászegeződtek - Ez a férfi a képen. Ez nem Kronos.

- Ne légy hülye, öregfiú. Ki más lenne? - MacLeod a képre meredt. Ezerszer látta már álmaiban, ahogy ránevet, vagy Byron verseit idézi, tagolt, tiszta hangján. Ugyanazok a szemek meredtek rá a képről, amik éjszakáról, éjszakára elméjébe vésődtek.

- Nem Ő. - Methos visszaadta a képet - Nézd meg alaposan, Mac. Nézz meg figyelmesen mindent, és rájössz, mire gondolok. Négyezer éve ismertem ezt az embert. Mindent tudtam róla. Épphogy belekóstolt a halhatatlanságba, amikor beszerezte azt a sérülést a szeme alatt, aminek soha nem múlt el a nyoma. Ennek a férfinak nincs az arcán sebhely. Ha ez a színes fotó, amin ráadásul Tessa is rajta van, nem valamikor időszámításunk előtt 2000 körül készült, valahol kelet-Európában, akkor ez a férfi nem Kronos.

- Ez őrület. - MacLeod a képre meredt. Ahogy jobban megnézte, látta, hogy a férfi a fotón, nagyon fiatal, talán még húsz éves se lehet. Szemeiben nyoma sem volt Kronos négyezer éves élettapasztalatának. Ez a férfi fiatal volt, ártatlan, és ezek alapján nagy valószínűséggel halandó. Lehajtotta a fejét.

- Akkor most hogyan tovább? - kérdezte.

- Nem tudom. Vannak, akik azt mondják, mindenkinek van valahol egy hasonmása, Mac. A véletlen néha különös dolgokat művel, de azt erősen kétlem, hogy a hasonmás mindenben hasonlítana az eredeti modellre.

- Ez még nem magyarázat arra, hogy hogyan került ez a fénykép ide. Magyarázatot akarok, de gyorsan. Találkoznom kell ezzel az emberrel.

- Megtaláljuk. - mondta Methos biztató mosollyal az arcán - Most pedig… Kérsz egy sört?

- Hogy van az, hogy mindig Te kínálsz meg Engem a saját sörömmel?

- Tehetek én róla, hogy ilyen feledékeny házigazda vagy? - az öreg halhatatlan arcán gonosz mosoly suhant át - Ugyan Mac, engedd el magad. Ez sok hűhó, semmiért.

- Komolyan azt hiszed?

- Nem. - a válasz késett egy kicsit, amíg Methos behozta a söröket a konyhából. Az egyik dobozt MacLeod kezébe nyomta, majd leült vele szemben és mélyen a szemébe nézett. - De ha valaki tényleg meg akar téged őrjíteni, azt akarom, hogy a legjobb formádban nézz vele szembe. Bárki is vadászik a fejedre, a következő célpont én leszek.

- Kösz a bíztatást, Methos.

- Hé, - Methos rávigyorgott, olyan ártatlanul, és kedvesen, ahogy csak Ő tudott - mire valók a barátok?

Peter Kerensky berakott egy adag chillit a mikrohullámú sütőbe, és maximumra tekerte a teljesítmény. Utólag jött rá, hogy rossz edényt választott, amikor az, hangos reccsenéssel széthasadt, beterítve tartalmával a sütő belsejét. Ráadásul, fel is kell majd takarítania. Még a tegnap esti sütemény-kísérlet nyomai is ott voltak a mennyezeten, ami akkor került oda, amikor a tészta meglépett a robotgépből. Még mindig nem tudta, mit ronthatott el, hiszen pontosan követte a dobozon talált leírást.
A félresikerült chillit tartalmazó sütő csipogni kezdett, mintha volna bármi értelme, a benne található szörnyűséget szervírozni. A férfi megvárta, amíg elhallgat, majd kinyitotta az ajtaját. Vagy a chilli volt melegebb, mint várta, vagy a változatosság kedvéért a sütő órája is elromlott, mert a kicsapó forró gőz alaposan megégette Peter kezét. A mikró tartalma, a gravitáció törvényeit követve, a padlón kötött ki.

- Mondtam, hogy majd Én elkészítem a reggelit. - a kellemes női hang azt tudatta vele, hogy Anna felébredt, így a férfi megfordult, hogy köszöntse. A nő, a chilli láttán vágott egy kedves grimaszt. - Hú. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ez lesz a reggeli?

- Már nem. - nézett végig szomorúan a konyha romjain a kérdezett - Sajnos nincs itthon semmi ehető, egy csomag levesporon kívül, de az is paradicsomos…

- Miért veszel paradicsomlevest, ha tudod, hogy nem szereted?

- Valami akció volt. - vonta meg a vállát a férfi - Különleges ajánlat. Tudod, Lego-figurákat adtak hozzá. - mosolya leginkább egy ártatlan kisgyerekéhez hasonlított - Egy varázslót, sötétben foszforeszkáló varázsgömbbel a kezei között. Én, izé… szóval csak egyet vettem.

- Elmész a boltba. Most rögtön. - a nő szája széle remegett a visszafojtott nevetéstől.

- Még semmi sincs nyitva. Túl korán van. - Anna felvonta a szemöldökét, mire a férfi elmosolyodott - De valahol biztosan találok. Sajnálom, hogy nem gondoltam rá korábban. Tudod, hogy három hónapig nem voltam itthon…

- Már huszonnégy órája itthon vagy. - emlékeztette a nő, az idősebb nővér hangján, amitől a férfi újra hatévesnek érezte magát.

- Hát igen. De tudod, nem ettem itthon… Elfelejtkeztem róla.

- Vajon ez miért nem lep meg? - mosolygott - Jólesne valami olasz étel. Ismersz egy helyet, ahol ilyesmit árulnak?

- Nem, de majd találok. - felkapta a kabátját - Hamarosan visszajövök.

- Epekedve várlak. - a férfi arckifejezését látva, felnevetett - Siess. Van egy jó receptem. Kell hozzá gomba, és…

- Nem akarsz inkább Te bevásárolni?

- Örömmel. - megvonta a vállát - Persze, ahonnan jöttem, többnyire zabpelyhet és tejet esznek az emberek reggelire. Azt hiszem, kellene venned friss tejet is, mert az a valami, amit a hűtőben találtam, már nem igazán emlékeztet tejre…

- Érdekes, ugye? - kilépett az ajtón, és becsapta maga után, majd az üvegen túlról integetett Annának. A nő visszaintegetett, mosolyogva mondott valamit, de a férfi nem tudta kivenni a szavait. Megvonta a vállát, és kocsija felé indult, mellyel szemközt parkolt le tegnap este.

A lakópark, ahogy az kora reggel elvárható, kihalt volt és csendes. Peter odalépett az öreg, szürke Roverhez, mely hűséges társa volt, mióta Angliából Amerikába költözött. Az autóból hiányoztak az újabb típusok extrái: nem volt központi zár, vagy légzsákok, de mégse volt szíve lecserélni. Annyira hozzánőtt, hogy úgy érezte, ennek az autónak saját egyénisége van.

- Kerensky úr? - az ismeretlen férfi kifulladt hangja azt mutatta, hogy igencsak sietett, hogy utolérje. Peter udvarias mosollyal fordult felé. Bár nem ismerte fel ezt az embert, ez nem jelentette azt, hogy nem találkoztak már valahol korábban.

- Igen. Segíthetek valamiben?

- Remélem. - a férfi, széles, ügynökökre jellemző mosollyal nézett rá, de nem nézett a szemébe. Volt valami a kezében, valami fekete fémtárgy. Nagyon úgy nézett ki, mint egy fegyver, bár Peter nem tudta elképzelni, hogy valóban az, inkább öngyújtóra tippelt. Végül is, az idegennek egy meggyújtatlan cigaretta lógott a szája sarkában. Ugyanakkor, nem értette, hogy a férfi, miért szegezne egy öngyújtót a mellének.

- Nézze, sietek. - autója felé fordult, és kulcsai után kutatott a zsebében. Egy köhögésszerű, furcsa zajt hallott, majd egy éles, szúró fájdalmat érzett a vállában. Lepillantott. Egy aprócska nyíl vége állt ki a karjából.

- Nem fog sokáig tartani, Kerensky úr. - az idegen még mindig mosolygott, de az arckifejezése nem sok jót ígért - Ha szerencséje van, csak egy vagy két nap.

- Ki maga? - Peter feje egyre nehezebb lett, szédülni kezdett. Tudta, hogy a nyilacskában valami erős nyugtató volt. Fogalma sem volt róla miért történik ez vele. Fokozatosan erősödő hányingert érzett.

- Ne érdekelje. - egy kéz elkapta a karját, mielőtt összeesett volna - Jöjjön szépen. - a hang csendes volt, udvarias, majdnem gyengéd.

Peter nagyon messziről hallotta környezet hangjait. Ködfátyol ereszkedett elméje elé. Mintha a kocsija mögött feküdt volna a füvön, mintha hallotta volna a közeli repülőtér zajait. Mintha készült volna valahová. Hová is? Boltba, igen, bevásárolni indult. Kezeket érzett, ahogy felemelik, és egy autóba rakják, de nem a sajátjába. Megpróbált talpra állni, de lábai nem engedelmeskedtek. Különös nyugalom töltötte el… Lehunyta szemeit, hallgatta a távolról elméjébe szűrődő zajokat, képtelenül arra, hogy felfogja, mi okozza őket. Hosszan, mélyen felsóhajtott, és a teljes öntudatlanságba süllyedt.

Még sötét éjszaka volt, amikor Duncan felébredt. Tegnap este Methos sokáig nála volt. Sört, ittak (főleg Methos), beszélgettek, vagy éppen csendben elgondolkodva üldögéltek. Az öreg halhatatlan megpróbálta kizökkenteni őt borongós gondolatai közül, a tőle megszokott különleges humorral, és még különlegesebb mesékkel. Duncannek rémlett a történet, ami három szolgálólányról, egy bögre mézről, és egy tömlő borról szólt. Hirtelen sajnálta, hogy nem figyelt oda jobban, talán megérte volna meghallgatni. Bizonytalan emlékei csak arra a részre korlátozódtak, amikor bekapcsolódott az eseményekbe a helyi püspök is. Elmosolyodott. Azt hitte, ilyesmi csak Hugh Fitzcairn személyével eshetett meg.

A korai időpont ellenére, Duncan töltött magának egy whiskyt. Nem törődve az álmossággal, a skót úgy döntött, hogy eszik valamit. A konyhában csak halkonzervet, sajtot és kenyeret talált, így a melegszendvics mellett maradt. A füstjelző kétségbeesett vijjogására riadt fel, a konyhában állt a füst, a szendvicsek szénné égve szomorkodtak a grillsütőben. Megpróbálta egy újsággal elhessegetni a füstöt az érzékelő körül, hogy elhallgattassa végre, de néhány perc után feladta a próbálkozást, és ideges mozdulattal kitépte belőle az elemet, és mérgesen a sarokba vágta.
Mikor végre újra elaludt, a hajnal már halvány árnyakat festett a keleti égboltra. Általában korán ébredt, de ez a reggel kivétel volt ez alól. Sokáig aludt, mozdulatlanul fekve az ágyon, halkan nyögdécselve, amikor a rémálmok megérkeztek. Ez alkalommal nem vonultak el előtte az elveszített szerettek képei, Byron sem idézett neki költeményeiből. Ehelyett mindössze Kronos jelent meg, ha illethetjük Kronost a mindössze jelzővel. Ismét a végtelen óceántól körülvett toronyban voltak. A hullámok megállíthatatlanul ostromolták a lábazatot, azzal fenyegetve, hogy egy nap lerombolják az épületet, az óceán fenekére küldve azt. Kronos az ablakkeretben állt, és Duncan alig tudta visszafojtani a kísértést, hogy letaszítsa.

"Üdv, MacLeod." A halott harcos majdnem vidámnak tűnt aznap éjjel, az ablakból beszűrődő fény körberajzolta az alakját, karjait keresztbefonta a mellén, fejét oldalra hajtotta. A hideg kék szemek rejtve maradtak az ellenfény árnyékban, ahogy arckifejezése. Ennek ellenére MacLeod pontosan tudta, mi tükröződik ellenfele arcán: egy cseppnyi gúny, egy cseppnyi vidámság, és egy jó adag rosszindulat.

"Mit akarsz tőlem?" Az elmúlt hetek minden fáradtsága és kialvatlansága ebben a kérdésben sűrűsödött össze. "Hol az ördögben vagy?"

"Várok rád." Kronos lelépett a párkányról, a Hegylakó körül körözött. Arcán az a mosoly ült, mely annyiszor visszaköszönt már MacLeod rémálmaiból.

"Arra vársz, hogy csatlakozzam hozzád, vagy arra, hülyeségeket beszélhess nekem?" Duncan a kardra pillantott, amely még most, az álmaiban is vele volt. Különös, hogy nem lehetett olyan fáradt, soha nem hagyta el magát annyira, hogy ne hozza el kardját az álmaiba. Most is érezte ismerős súlyát a karjában, a csuklójában, ahogy meglendítette. A kard most ellensége nyakának feszült. "Az igazat, Kronos, vagy ebben a szempillantásban lefejezlek." A halott ember ránevetett.

"Tedd meg MacLeod. Ez nem a valóság, nem emlékszel? Hiszen halott vagyok. Nem tudsz megölni valakit, aki csak a saját bomlott agyad szüleménye. Talán soha nem is léteztem. Talán sohasem vetted a fejemet. Talán az elmúlt évek alatt történtek, mind csak álmok voltak. Talán még mindig az utcán állsz, és Tessa haldoklik a lábaidnál."

"Ne merj Tessáról beszélni." MacLeod erősebben nyomta a kardját Kronos nyakának. Elég erősen, hogy vért fakasszon, de persze semmi sem történt. Egy nem létező embernek vére sem lehet.

"Talán soha nem találkoztál vele. Talán a skót Felföld hegyei között fekszel valahol, a halálodra várva. Talán az egész eddigi életed csak egy haldokló Hegylakó harcos hallucinációja volt?"

"Fogd be, Kronos."

"Vagy mi lesz?"

"Azt mondtam, fogd be!" MacLeod nem tudta tovább visszafogni indulatait, és Kronos nyaka felé vágott a kardjával. A mozdulat nem volt túl gyors, és a skót biztos volt benne, hogy a Lovas el tudott volna lépni előle, de az meg se mozdult. A fejetlen torzó a padlóra roskadt, és eltűnt, porrá omlott szét. Csak a fej maradt ott, és MacLeod azt hitte, nem éli túl a pillanatot. A padlóról nem Kronos, hanem Tessa halott szemei pillantottak rá, és a férfi artikulátlan sikollyal rogyott térdre. Valahol, közvetlenül a föle mellett egy testetlen nevetést hallott… majd végre felébredt.

Duncan MacLeod magányosan ült a kihalt nappaliban, egyik kezében kardja, másik kezében egy nagy pohár whisky. Nem mert újra elaludni. Tompán zúgó fejjel meredt a lassan világosodó égboltra, amikor megcsörrent a telefon. Nem mozdult, nem akarta felvenni a kagylót, de a hívó szemmel láthatóan nem adta fel. A sokadik csörgés után feladta, és mély sóhajjal a kagyló felé nyúlt.

Methos gondolataiba mélyedve bandukolt az utcán, Joe bárja felé. A Figyelő hívása kora reggel, legszebb álmából riasztotta fel. Tegnap este későn ért haza MacLeodtól. Álmos volt, fáradt, és ezért meglehetősen morcos. A hűvös, reggeli levegő némileg magához térítette, s nekilátott, hogy átgondolja az elmúlt hetek eseményeit. Komolyan aggódott skót barátjáért. Bár nem említette neki, de pontosan tisztában volt vele, miféle rémálmok gyötörhetik. Mióta Kronos meghalt, Ő is gyakran találkozott a Lovassal álmaiban, s nemcsak ott. Mintha az a négyezer évnyi Őserő, ami felhalmozódott Kronosban, nem engedné, hogy nyomtalanul eltűnjön a világból. Barátja erejének egy része Methosban élt tovább, hiszen megosztotta a Serkentést MacLeoddal, különleges köteléket hozva létre köztük. De ennek a kötésnek egy harmadik tagja is volt, akit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. MacLeod minden szempontból, hátrányosabb helyzetben volt, mint Methos: először is nem rendelkezett mindazzal az élettapasztalattal és tudással, mint az ötezer éves hallhatatlan, másrészt, Kronos, Duncan ellensége volt, s Methos egy percig sem kételkedett abban, hogy a Lovas művészi fokon ért a rémálmok gyártásához.
Azzal is tisztában volt, hogy nemcsak az Őserő az, ami Kronost még mindig az élethez köti. Álmaiban gyakran megjelent egy ősrégi, évezredek óta elfeledett templom, újra maga előtt látta a senki más számára nem olvasható feliratokat. Nem hitte, nem akarta hinni, hogy valóra válhat, ami benne állt. Mégis, amikor ott állt Richie lefejezett teste mellett, nemcsak Joe-t és Duncant látta maga előtt, hanem egy alacsony, jeges-kék szemű alakot, ahogy pillantása hangtalanul számon kéri rajta a késlekedését. Akkor visszautasította a Hegylakó kérését, és elrohant. Maga mögött hagyott mindent és mindenkit, halottakat és élőket, de Ahriman nevét nem tudta kitörölni az elméjéből. Nem volt véletlen, hogy a Démon pontosan MacLeodot találta meg, nem volt véletlen, hogy Kronos alakját vette fel. És Ő pontosan tudta, mi történik, hiszen az ősrégi írás a templom falán pontosan erről szólt: Ahriman neve állt a figyelmeztetésben.
Hónapokkal később Joe-tól tudta meg, hogy a Démonnak vége. Elhitte, mert el akarta hinni, de most úgy tűnt, minden kezdődik elölről. És most már nem hátrálhat meg, mert az Duncan életébe kerülhet. Meg kell tennie, amire a több ezer éves eskü kötelezi. Meg kell tennie, még akkor is, ha elveszíti Duncan barátságát. Így talán megmentheti mindnyájuk életét.

Amikor már egész közel járt a bárhoz, megérezte egy másik halhatatlan jelenlétét, s szinte ugyanabban a pillanatban meglátta MacLeodot. Nem csodálkozott azon, hogy Joe őt is idehívta. A skót szintén észrevette Methost, és a bár előtt megállva, bevárta barátját. A Hegylakó szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, úgy festett, mint aki semmit sem aludt az éjszaka. Az öreg halhatatlan szótlanul megcsóválta a fejét barátja elgyötört kinézete láttán.

A bár zárva volt, természetesen, mint mindig ebben a napszakban. Kopogtatásukra Joe kinyitotta az ajtót, és szinte berántotta őket az utcáról, majd kilesett, mintha attól tartott volna, hogy figyelik őket. Egyik halhatatlan figyelmét sem kerülte el, hogy milyen feldúlt az öreg Figyelő. Nem sejtették az okát, de biztosak voltak benne, hogy ez nem marad sokáig így.

- Mi történt? - kérdezte Duncan, mikor már mindhárman Joe irodájában ültek - Mi az az óriási baj, ami miatt iderángattál minket? A hangod után, telefonban, úgy tűnt, mintha legalábbis az ég készülne ránk szakadni.

- Egy Figyelő, a neve Martin Cheng. Tegnap meggyilkolták. - Joe lesütötte a szemét - Egy fiatal fiú, ez volt az első megbízatása. - tétován intett a kezével - Tudom, ez nem újság, ha megölnek valakit, de ez nem hétköznapi eset. Az a fiú az Ő Figyelője volt. - bólintott Methos felé.

- Te ráállítottál valakit Methosra? - Duncan hitetlenkedve nézett Joe-ra. Azután összeállt a kép. Amíg Methos Figyelő volt, sok embert megismert közülük. Egy új fiú, mint Martin Cheng észrevétlenül a nyomában maradhatott, mert az öreg halhattalan nem ismerhette. - Hogy tehetted ezt?

- Martin kedves fickó volt. - szólt közbe, az eddig hallgatag Methos - Sajnálom, ami vele történt.

- Te ismerted? - a két fickó kórusban tette fel a kérdést.

- Nos, ami azt illeti, teljesen véletlenül. Tudjátok, a barátnője kínai bevándorló, és adtam neki néhány nyelvórát… Tudod, Duncan nem ez az első eset, hogy Figyelők ragadtak rám. Nem az a lényeg, hogy ne legyen Figyelőm, hanem az, hogy ne tudják, ki is vagyok valójában. És ebből a szempontból Martin ideális alany volt. - megvonta a vállát - Mit tudunk az esetről, Joe?

- Egy üzenet volt, a testére tűzve. - a Figyelő felvett egy papírlapot az asztalról. A sima, fehér lapon sötétszürke, gépelt betűk sorakoztak.

Tetszett a fénykép? Nagyon fotogén lány volt. Milyen kár, hogy ilyen szomorú véget ért.
Jól aludtatok az éjjel? Azt mondják, a rémálmok a bűntudattól gyötört lélek kivetülései, MacLeod, bár én sohasem szenvedtem ilyesmitől, így nem tudom, igaz-e.
Ez alkalommal, beérem egy figyelmeztetéssel. Nem tudhatod, mikor jövök érted, mikor végzek veled, és nem tudod megakadályozni. Ez csak a jéghegy csúcsa volt. Ami ezután jön, ahhoz képest az eddigiek semmiségnek tűnnek majd.

- Fénykép? - MacLeod felkapta a papírlapot, és végigfutotta az üzenetet. Lassan visszatette az asztalra, és barátaira nézett - Bárki is küldte ezt az üzenetet, ugyanaz a személy volt, aki becsempészte azt a fotót a lakásomba.

- Nagyon úgy tűnik. - Joe elkerülte Duncan pillantását - Methos említette nekem a rémálmaidat, beszélt a fényképről is, és… - összeráncolta a homlokát - Úgy tűnik, ez a fickó komolyan kki akar készíteni téged. Tudja, hogy nem tudsz aludni, és azzal is tisztában volt, hogyan fogsz reagálni erre a fotóra. Ki kell derítenünk, ki az.

- Frank Horton? - vetette közbe Methos. (Kiegészítés: Xenon több novellát is írt, amiben néhai James Horton öccse, Frank Horton, és más családtagok, vendettát szándékoztak venni a három baráton. Ezekre az írásokra utal Methos kérdése.)

- Nem az Ő stílusa. - rázta meg a fejét Joe - Nyílt kártyákkal játszana.

- Bizonyára halandó. - Duncan a padlót bámulta - Megéreztem volna egy halhatatlan jelenlétét, amikor becsempészi a fényképet.

- Bárkit felbérelhetett, hogy "kézbesítse" a fotót. - mutatott rá Methos. Kinyitott egy sört, és a doboz tetejére meredt. - Nem az az érdekes, hogy ki rakta oda ezt a fényképet. Inkább az, hogy ki ez itt, a képen.

Duncan megrázta a fejét. Még Methos nyomós érvei ellenére is, nagyon nehezen fogadta el, hogy ez a fickó a képen nem Kronos. Talán, mert legsötétebb rémálmait látta viszont ezen a fotón, ugyanezt hallotta, ugyanezt érezte, éjszakánként… Valami azt súgta, hogy Kronos távolról sem annyira halott, mint szeretné. Mintha tudná az utat vissza a valós életbe. Mi mással magyarázhatná a rémálmokat, a suttogásokat a sötétben, hogy éjszakánként egy halhatatlan jelenlétére riad, amikor nincs a közelben senki? Mi mással magyarázhatná, hogy azon kapja magát, hogy magában nevet, de ez a nevetés nem a sajátja? Nem akart más lehetőségre gondolni… mert a másik az lenne, hogy megőrült. Csak ez az egyetlen magyarázat maradt.

- Hogyan ölték meg Martin Cheng-et? - kérdezte végül a skót, hogy eloszlassa gondolatait.

- Kést szúrtak a hátába, közvetlenül a negyedik csigolya alatt. Volt rajta egy másik seb is, a mellkasa bal oldalán, de akkor már nagy valószínűséggel halott volt, amikor ezt kapta.

- Még valami? - Duncan érezte a habozást Joe hangjában.

- Kivágták a karjából a Figyelők tetoválását, miután meghalt.

- Legutóbb Frank Horton bánt így el a Figyelőkkel, nem emlékeztek? - Methos belekortyolt a sörébe. Ha meg is rendítette az eset, ügyesen titkolta.

- Nem hinném, hogy Ő az. - nem volt meglepő, hogy Joe elvette ezt az ötletet. Túlságosan személyesen érintette. - Mit tudhat Frank Horton Kronosról és Tessáról? Ő nem Figyelő, és soha nem is volt az. Igaz, a testvére elmondhatott neki ezt-azt, de az édeskevés, egy ilyen akció kivitelezéséhez.

- Van benne valami. - MacLeod felállt, és a kijárat felé indult - Később látjuk egymást.

- Hová mész? - Joe aggódva nézett utána, de Mac figyelmen kívül hagyta a hangjában rejlő aggodalmat.

- Körbekérdezek néhány ismerőst. Tájékozódom. Sok kapcsolatom van, és sokan tartoznak nekem egy-két szívességgel. Talán jutok valamire.

- Veled megyek. - Duncan szúrós pillantást vetett Methosra, de nem volt ellenvetése - Szükséged lehet segítségre. - tette hozzá az öreg halhatatlan.

- Hogyan? - Duncan enyhén gúnyos megjegyzését, egy adag vidámság tompította. Methos felvonta a szemöldökét.

- Téged hallva, azt gondolná az ember, hogy nincs is rám szükséged.

- Hát persze, hogy szükség van rád. - végre egy szívből jövő mosoly derítette fel a Hegylakó arcát, ahogy barátja vállára csapott - De azt ne tőlem kérdezd, hogy miért.

- Aha. - Methos kinyitotta az ajtót, kisétált rajta, és hagyta, hogy az Duncan arcába csapódjon. A Hegylakó felsóhajtott, ingadozva aközött, hogy nevessen, vagy inkább faképnél hagyja barátját. Hallotta, ahogy Joe felnevet a háta mögött, majd kilépett az ajtón.

Peter kinyitotta a szemét, és körülnézett. Egy aprócska, málló vakolatú szobában volt, a poros kőpadlón ült. Egy nagy rakás, ócska, féregrágta bútor volt felhalmozva a suba egyik sarkában, melyeknek rejtekéből egy patkány figyelte őt, csillogó, érdeklődő szemekkel. A bútorok mellett egy rakás üres festékesdoboz volt felhalmozva, poros ecsetek, és festőhengerek kíséretében. A padlót régen beszáradt festékpöttyök tarkították, por és pókhálók kíséretében.

- Isten hozott a Ritz Hotelben. - a halkan elsóhajtott szavak hangosan dörrentek a csendbe, a patkány egy szempillantás alatt eliszkolt. Valami más állat is megmozdult a sötétben, de amikor oda akart fordulni, hogy megnézze, mi is az, rájött, képtelen megmozdulni. Foglyul ejtői szorosan egy oszlophoz kötözték. Éles fájdalmat érzett csuklóiban, és hátrafeszített vállai elzsibbadtak. A kötelek szorosan belevágtak felső karjaiba, a rövid ujjú ing, amit viselt, nem védte meg a bőrét. Arra gondolt, hogy jobb lett volna hosszú ujjú inget felvenni reggel, a póló helyett, és amikor rájött, min is gondolkozik, keserűen elmosolyodott. Bár ez a reggel nem indult valami fényesen, de azért emberrablásra igazán nem számított.

- Hahó. - először halkan próbálkozott. Talán, mert félt a következményektől. Igazából nem is akarta, hogy érte jöjjenek. Amikor nem kapott választ, hangosabban kiáltott. Rángatni kezdte köteleit, de csak azt érte el vele, hogy azok fájdalmasan belevágtak a húsába, csakúgy, mint a durva betonoszlopból kiálló fémdarabok, és Peter hamarosan azt kívánta, bárcsak eszméletlen maradt volna.

- Mi ez a lárma? - a fogoly a hang felé fordította a fejét. A bejárati ajtó kémlelőnyílásán egy férfi nézett be. Szemei árnyékban maradtak, Peter mindössze egy bozontos, fekete szakállat tudott beazonosítani, mintha valami olcsó westernfilm prémvadász, vagy aranyásó alakja jelent volna meg előtte. Kétségbeejtő helyzete ellenére, Peter Kerensky majdnem elvigyorodott.

- Ki maga? - nyaka majdnem kicsavarodott, abbeli igyekezetében, hogy az ajtó felé forduljon - Hol vagyok?

- Az csak rám tartozik. - a fickó vigyora még a bozontos szakállon is átütött - Engem megfizettek, hogy itt tartsam, és hogy ne válaszoljak a kérdéseire. - felemelte kezét, hogy becsukja a nyílást - És fogja be, - tette hozzá - vagy én fogom be. - becsapta az aprócska ablakot, és eltűnt.

- Hé! - Peter újra fészkelődni kezdett. Próbálta kitapasztalni, hogyan lazíthatná meg köteleit. Hátát az oszlopnak vetve próbált lélegzethez jutni. A levegő hideg volt, és nedves, s tüdőgyulladás fenyegető képzete jutott az eszébe, amitől újfent nevethetnékje támadt. Egyáltalán nem értette, sem azt, ami történt vele, de még saját viselkedését sem. Korántsem volt olyan híres, vagy befutott festő (legalábbis egyelőre, fűzte hozzá magában, nem kevés önbizalommal), akit érdemes lett volna elrabolni. Ráadásul neki magának, sokkal jobban meg kellett volna rémülnie. Minimum holtra válnia, ehelyett itt vigyorog magában. De ez sem segít a szabadulásban. Anna már biztosan félholt az aggodalomtól, s ahogy ez eszébe jutott, elkomolyodott. Ki kell jutnia valahogy. Vett egy mély lélegzetet, és újra nekilátott kötelei feszegetésének. Bár időbe telik, de biztos volt benne, hogy ki fog szabadulni innen.

- Hová megyünk? - a tisztességtelenül derűs, és bosszantóan vidám kérdés, Methos szájából hangzott el, ahogy a kocsiajtó felett beugrott MacLeod T-Bird-jébe, és hátradőlt az ülésen. Duncan bosszankodva nézett rá. Bár jómaga is számtalanszor szállt már be így a kocsijába, de másoktól valahogy rossznéven vette. A csillogó, fekete T-Bird volt a büszkesége, a szeme fénye. A régi, boldog idők emlékeztetője, amit Tessával és Richie-vel töltött.

- Körbekérdezgetünk. Felelevenítünk néhány kapcsolatot. - MacLeod beindította motort, és mereven előrebámult. Methos keresztbefonta karját, befészkelte magát az ülésbe, lábait kényelmesen, a műszerfalon nyugtatta.

- Európában megállhatnánk. - mondta, inkább csak magának - Én, Te, francia konyha, jóféle borok…

- Kitehetlek a repülőtérnél. - Duncan nem vette le tekintetét az útról, arckifejezése merev volt, és feszült. Methos összevont szemöldökkel pillantott barátjára.

- Tudod, hogy nem erre gondoltam…

- Nem értesz semmit. - MacLeod elszakította tekintetét az útról és barátjára meredt. Methos ezt enyhe aggodalommal nyugtázta, annál a sebességnél, amivel haladtak, ez felettébb veszélyes játék volt.

- Bárhogy is. - vonta meg a vállát bánatosan Methos - Cheng talán még élne, he idejében lelépünk. Kedveltem őt.

- A Figyelőd volt. - MacLeod végre elvigyorodott - Joe igencsak meglepődött, amikor megtudta, hogy ismered.

- Tehetek róla, hogy mindenkit ismerek? Szegény lány… a barátnője. Gyönyörű, igazi keleti szépség, úgy huszonkét éves lehet. Egy szót se tudott angolul, amikor megérkezett. Szerintem ez még vonzóbbá tette. Tudod, az angol nyelv néha borzasztóan unalmas.

- Holnap beiratkozom egy sumér nyelvtanfolyamra, ha megfelel. - mosolygott Duncan.

- Nem igazán. A sumért se szerettem különösebben. Túl dagályos. - az öreg halhatatlan tarkójára fonta a kezét, és lehunyt szemmel átadta magát a napsugarak élvezetének - Mindig is az arámi nyelvet szerettem. Sokkal leíróbb. - összeráncolt homlokkal meredt maga elé - Csak azt tudnám, miért van brit akcentusom, amikor sohasem szerettem…

- Hogy hangzik vajon az arámi akcentus? - MacLeod ezt már nem bírta nevetés nélkül - Épp ideje, megérkeztünk. Jobb lenne, ha a kocsiban maradnál.

- Miért? - Methos kikászálódott a kocsiból.

- Ez elég rossz környék, öregfiú. Nem igazán illesz bele.

- Te igen? - az öreg halhatatlan végignézett saját, kopott farmerból, túlméretes Jimi Hendrix pólóból, és sportcipőből álló öltözékén, majd szemügyre vette barátja fekete nadrág, fekete ing, és méregdrága, hosszú, fekete kabát összeállítását. A kabát alapvetően nem felelt meg a meleg időjárás követelményeinek, de teljessé tette MacLeod "gyilkosnak öltözött gazdag fickó" kinézetét. Igaz, hogy ez a kardját is elrejtette, de ez sovány vigasz.

- Meth… - mivel a nyílt utcán voltak, MacLeod helyesbített - Adam. Maradj itt.

- Nem. - Methos összefonta karjait a mellén, és kísértetiesen emlékeztetett egy durcás kisgyerekre. Ettől a hasonlóságtól, MacLeod majdnem hangosan elröhögte magát. A világ egyetlen ötezer éves kamasza. Lemondóan sóhajtott.

- Rendben. Gyerünk. - odalépett a legközelebbi épület bejárati ajtajához. A kékszínű ábrákkal díszített lengőajtó hangos nyikorgással adta meg magát. Ahogy beléptek mindkettejüket mellbe vágta a teremben iszonyú hangerővel tomboló zene. Monoton, dallamtalan dance-stílusú zene bömbölt a hangfalakból. Methos gonoszul elvigyorodott.

- Hát, ezt a bandát se venném fel a Zeneakadémiára.

- Valami bajod van a zenével? - egy kellemetlen, kötekedő arc meredt az öreg halhatatlanra, amihez egy nagydarab, kigyúrt test tartozott. Methos felvillantotta legmeggyőzőbb, legudvariasabb mosolyát.

- Persze hogy nem. - ahogy a kötekedő elfordult, még halkan hozzátette - Csak a zaj miatt panaszkodtam. -- környezete nem hallotta megjegyzését, de MacLeod elkapta a karját, és keresztültuszkolta a vonagló, izzadt tömegen, a terem végébe, ahol néhány asztal volt elhelyezve. Marihuána és cigarettafüst kavargott a levegőben, összekeveredve sör, whisky, izzadt testek, és még néhány meghatározhatatlan összetevő szagával. Duncan odalépett az egyik asztalhoz, és köszönésképpen az ott ülők felé bólintott.

- Thomas. - fogott kezet az egyik fickóval. Az illető, nagyon magas, jó felépítésű férfi volt, jó negyvenes, fényes, bíborszínű öltönyt viselt, gomblyukában egy, az öltönyhöz hasonló színű orchideával.

- MacLeod. Örülök, hogy látlak. - a gyanúsan csillogó, némi illegális szer bevételéről árulkodó szemek Methosra siklottak - Látom, nem egyedül jöttél. Új munkatárs?

- Valami olyasmi. - MacLeod barátja felé intett - Adam Pierson. Adam, ez itt egy régi barátom, Thomas Henning. - a "barát" szó finom tónusa azt tudatta Methossal, hogy itt valami másról, akár többről, akár kevesebbről lehet szó. Henning váratlanul elnevette magát, és kinyúlt, hogy kezet fogjon az öreg halhatatlannal. A keze forró volt, és kellemetlenül nyirkos, és erős illat csapta meg Methos orrát, ahogy a férfi közelebb hajolt hozzá, drága, erős illatszer, melyből túl sokat használt.

- Érdekes tetoválás, Adam. - jegyezte meg. Methos lepillantott a csuklójára, ahol a Figyelők jele virított. Elmosolyodott.

- Nekem tetszik. - mondta óvatosan. Kezdte érteni, miért akarta MacLeod, hogy kint maradjon, de már nem volt visszaút. Thomas kissé felvonta a szemöldökét.

- Angol vagy. - majdnem vádló hangsúllyal ejtette ki a szavakat - Mit csinálsz itt?

- Élek. - felelte Methos, majd magában hozzátette: "És egy bárban vesztegetem az időmet, Veled beszélgetve." Thomas megvonta a vállát.

- Mindegy. Nos. - hátradőlt a székében, majd egy legyintéssel elküldte az eddig a vállait masszírozó lányt - Mit tehetek érted, MacLeod?

- Egy kis segítségre van szükségem. - MacLeod leült a Thomas székével szemközti helyre -Keresek valakit a városban. Egy bajkeverőt.

- Mondj valami közelebbit. Ez alapján kapásból tízezer nevet adhatok neked. - Henning elmosolyodott - Valami különleges fickó? Ki hívhatja fel magára egy régiségkereskedő figyelmét, aki a fél életét egy hajón tölti, Párizsban?

- Valami olyasmi. Mond neked valamit az a név, hogy Horton? Frank Horton?

- James Hortont ismertem. - csettintett Thomas - Frankről csak hallottam, de még nem találkoztunk. Tudtommal most Belgiumban él. Problémái vannak a francia hatóságokkal, valami fegyvercsempészési ügy miatt. - összehúzta a szemeit - Ha bajban vagy, MacLeod, az nem Horton miatt van. Valami nagy üzletbe fogott az Orosz maffiával a háttérben. Elég elfoglalt mostanában. - arcán szemtelen, gúnyos mosoly jjelent meg - Persze, nem szeretnék a helyedben lenni, amikor visszajön, az orosz maffiával a háta mögött.

- Erről a férfiről mit tudsz? - Methos a tulajdonos megkérdezése nélkül belenyúl MacLeod kabátjának zsebébe, és kivette Tessa, valamint a misztikus hasonmás fényképét. A klub gyengén megvilágított, füstös légterében még Methos sem tudta volna megmondani, hogy nem Kronost látja a képen. Legrégebbi, és legközelebbi barátja nézett rá vissza a képről. Mintha még testvére hangját is hallotta volna, valahol, agyának egyik hátsó zugában visszhangozni, és azon kapta magát, hogy mosolyog. Elkapta a tekintetét a fotóról, és odaadta a képet Thomasnak.

- Csinos lány. - mondta a kérdezett.

- A lányt ismerjük. - MacLeod hangja feszült volt - A férfiról akarunk tudni mindent, amit csak lehet.

- Mennyit ér ez meg nektek? - vigyorgott rájuk Thomas, szemében mohó fények gyúltak.

- Az attól függ, mennyit tudsz. - MacLeod visszavette a fotót. Nem tetszett neki, ahogy Henning Tessát bámulta. - Ki ez?

- Egy fickó, akivel, évekkel ezelőtt találkoztam, még New Jersey-ben. A neve Kradic. Roger Kradic. - megvonta a vállát - Nem hinném, hogy tényleg így hívnák. Az akcentusa alapján angolnak saccoltam, de jöhetett akárhonnan is. Különös figura volt. Néhány fiatal sráccal dolgoztunk, akik Bronx-ból jöttek. Egy kis kábítószerügylet volt… A srácok tűzharcba keveredtek egy zsaruval, aki Kradic nyomában volt. Azután ez a fickó a zsaru után ment, és elintézte. Méghozzá egy karddal. Mint valami régi filmben. A zsaru is nagyon meglepődött, még három nappal később, a hullaházban is ott ült az arcán, amit a fejével együtt, külön dobozban hoztak be.

- Roger Kradic? - Methosnak tetszett a név. Ismerősen csengett, azokból az időkből, amikor még együtt járták a világot. Nem kétséges, Kronos találkozott Thomas Henning-gel.

- Ez nem Ő. - MacLeod a fotóra mutatott - Ennek a fickónak nincs sebhely a szem alatt.

- Ez nem az én hibám. - mosolygott rá Thomas - Megadtam az információt, amit kértél, MacLeod. Fizess!

- Nem azt kaptuk, amit akartunk. - mondta felháborodva Methos. Thomas mosolya figyelmeztetővé vált.

- Megadtam, amit kértetek. - mondta tagoltan - Ha nem tetszik… - intett a kezével, mire két szekrényalkatú, kellemetlen kinézetű tűnt fel a háttérből, arcukon fenyegető arckifejezéssel.

- Nyugi, Thomas. Tudom, hogy mennek itt a dolgok. - mondta békítően MacLeod, és ötszáz dollárt vett elő tárcájából, majd az asztalra tette.

- Felmentek az áraim, MacLeod. - Thomas a pénzre bámult, de nem nyúlt érte. Methosra pillantott. - Duplázd meg a pénzt, ha azt akarod, hogy a haverod egy darabban távozzon. - vigyora egyre szélesebbé, egyre ördögibbé vált.

- Megkaptad a pénzed, Thomas. Legyen ennyi elég. - MacLeod felállt az asztaltól. Bár magas férfi volt, eltörpült Thomas emberei mellett. De nem volt ostoba. A szekrényalkatúak, minden erejük ellenére nem okoztak volna nehézséget nekik, mert a kötött, masszív izomzat sohasem volt túl nagy előny a közelharcban. Nem kétséges, meg tudnak lépni, ha minden kötél szakad.

- Nem mész el, amíg nem fizetsz. - Thomas egy pisztolyt húzott elő valahonnan - És még ezer, mert felbosszantotttatok.

- Gondolod, hogy fizessünk? - kérdezte Duncan Methost, aki éppen egyik legendás eltűnési trükkjét latolgatta. Az idősebb halhatatlan próbálta nem szem elől téveszteni a fogdmegeket, aki lassan körülvették őket.

- Gondolom, hogy ideje lenne eltűnni. - mutatott rá, miközben azt kívánta, bárcsak a halhatatlanság egy-két további szemmel is megajándékozta volna, lehetőleg a tarkóján.

- Kérlek, maradjatok. - a gúnyos invitálás valahonnan jobb oldalról jött, és Methos a szeme sarkából, nem sok jót ígérő árnyakat vett észre.

Éppen idejében bukott le, így a gyomorszájának szánt ökölcsapás a vállát érte. Válaszul az öreg halhatatlan állcsúcson vágta a támadóját, ezzel ki is vonva őt a forgalomból, egy időre. Methos félrevetődött egy közelgő ütés elől, elsodorva az asztalt, melynél még mindig ott ült Thomas. A pisztoly kiesett a férfi kezéből, és eltűnt a tömegben.

- Te kis… - egy kéz megragadta Methost, talpra rángatta, majd egy ütés a mögötte egyre növekvő káoszba lökte. A halhatatlan egy pillanatra látta MacLeodot, ahogy éppen öt férfi gyűrűjében próbál talpon maradni. Lábak erdeje vette körül Methost, és a férfi villámgyorsan kiperdült, majd a vállán átfordulva igyekezett kikerülni ellenfelei hatóköréből. MacLeod eltűnt a szeme elől, majd egyszerre csak meglátta a csodával határos módon épen maradt fényképet, a padlón. Kinyúlt, és felkapta a fotót, pontosan akkor, amikor érezte, hogy egy igen súlyos kéz nehezedik a vállára, és talpra rántja. Amikor a férfi felé fordult, elhűlve látta, hogy új ellenfele méretei alig maradnak el egy Sumo-birkózótól. Methos teljes erejéből térdkalácson rúgta az óriást, kitépte magát a markából, és éppen fel akart szívódni a tömegben, amikor egy másik masszív tömeg állta az útját, mintha az első Sumo-harcos ikertestvére lett volna. A két fickó lefogta Methos, aki mozdulni sem tudott a szorításukban.

- Bukj le! - MacLeod kiáltása áthatolt a véget nem érő, fülsiketítő zenén, bár a skót nem látszott sehol. Methos ösztönösen követte a parancsot, az utolsó pillanatban, mielőtt barátja, mint valami hatalmas, fekete árnyék közöttük termett, teljes sebességgel a Sumo-ikreknek csapódva, a padlóra küldve az egyiket. Az öreg halhatatlan kiszabadult fogva tartói kezéből, vékony alakja könnyedén átsiklott a megzavarodott tömegen, és egyszer csak a terem szélén, egy viszonylag csendes zugban találta magát. Nem sokáig örülhetett a nyugalomnak, mert három fogdmeg vetette magát a férfi után, megvadult rinocérosz módjára közeledve felé.

- Fejetek fel! - a tiszta, vidám hang hallatán többen az újonnan érkezett felé kapták a fejüket. Az idegen farmeringet, és motoros csizmát viselt, nyakában vastag aranylánc lógott. Leginkább favágóra, vagy más erdőlakóra emlékeztetett, amit hatalmas, bozontos szakálla is alátámasztott. Bár, a szája sarkában lógó drága cigaretta, és a kezében lóbált franciapezsgős üveg nem illettek bele ebbe a besorolásba. - Félre az útból, kölyök.

- Hogy? - az elképedt Methos nem mozdult elég gyorsan, így egy hatalmas, szőrős mancs határozottan félrelökte az öreg halhatatlant. A három rinocérosz irányt váltott, de a hatalmas termetű idegen, szemmel látható élvezettel, meglendítette az üveget, leterítve az elöl haladó nehézfiút, mire a második, kikerülni képtelenül, hangos robajjal átesett rajta. A váratlan segítőtárs vidáman csapott a levegőbe a sértetlen üveggel. Methos megperdült, felkapott egy, a keze ügyébe eső széket, és a harmadik támadó felé lendítette. A rekeszizmát találta el vele, mire a fickó egy fájdalmas nyögéssel megtorpant, és összegörnyedt. Nem épp rózsaillatú lehelete Methos arcába csapott, aki elfintorodott. A szájfrissítő cukorka nem szerepelt a fickó bevásárló listáján, az biztos. Meglendítette a széket, és egy végső csapással aludni küldte ellenfelét. Eközben a második, hatalmas termetű, gonosz kinézetű rinocérosz feltápászkodott a földről, és felé indult. Methos meglendítette a széket, bár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy használni fog a behemót ellen. A hatalmas fickó elkapta Methos karját, kivette belőle a bútordarabot, majd önelégült vigyorral széttörte a saját fején, s folytatta a nyomulást az öreg halhatatlan felé.

- Hűha. - a szakállas idegen előrelépett, s széles vigyorral az ajkán, félretolta Methost az útból, akinek esze ágában se volt ellent mondani. A favágó-féle felemelte a még mindig kezében szorongatott, jobb sorsra érdemes pezsgősüveget, és Methos kezébe nyomta. Szemei csillogtak az izgalomtól, és a harci láztól, ahogy a rinocérosz elé lépett. Beletörölte a kezét a kétes tisztaságú farmering mellrészébe. Előrelendült, és öklével állcsúcson vágta a rosszfiút. Tisztán lehetett hallani a csontok reccsenését, mely azt tudatta, hogy a rinocérosz néhány hétig vaníliapuding étrendre lesz kénytelen áttérni. Az óriás csak pislogott, lenézett ellenfeleire, megint pislogott, majd néhány másodperces tétovázás után ájultan zuhant a padlóra.

- Adam! - MacLeod felbukkant a vonagló és csapkodó testek egyre növekvő kupacából - Adam, én… - elakadt a szava, ahogy végignézett az ájult rinocéroszon, és láthatóan teljesen sértetlen barátján. A szakállas favágó öklét simogatta, de harcra készen pillantott a skót felé. Methos közbelépett.

- A mi oldalunkon van. - mondta gyorsan. A nagydarab fickó kissé kiábrándultnak tűnt, majd visszavette a pezsgőjét.

- Kösz. - mondta dörmögő, mély hangon - Nem voltam ilyen jó buliban, mióta kijöttem a sittről. - az üveg dugójával matatott - Pohárköszöntőt?

- Most már tényleg el kell innen tűnnünk. - Methos idegesen bámult a megtépázott, de még harcképes fickókra, akik kezdtek feltápászkodni. A lámpák villámló fényénél valami gyanúsan csillogót látott az egyik fickó kezében, és hőn vágyott rá, hogy a kardja ott lenne vele, nem pedig Duncan kocsijában, ahol hagyta.

- Igazad lehet. - az óriás letett a palack kinyitásáról, inkább elindult a legközelebbi ajtó felé, hatalmas termetével utat nyitva a két halhatatlan előtt. Egyszer csak a nyílt utcán találták magukat, tiszta levegő és napfény csapott az arcukba. Methos szemei élénken tiltakoztak az éles fény ellen, a benti zajban eldugult fülei pár percig csak tompán közvetítették a környezet zajait. Mély lélegzetet vett.

- Kösz. - fordult megmentőjéhez. A fickó felnevetett.

- Nagyon élveztem a bulit. - szemei végigfutottak a T-Bird áramvonalas testén - A tiéd?

- Az enyém. - MacLeod hangjában ott rezgett a büszkeség, ahogy mindig, amikor az autója került szóba, némi figyelmeztetéssel vegyesen, hogy ez a kocsi csakis az övé - Elvihetünk valahová?

- Nem szükséges. - vonta meg a vállát a fickó - Azt hiszem, várok egy kicsit, azután visszamegyek.

- Nem hinném, hogy jó ötlet. - figyelmeztette MacLeod - Azok a fickók, ott bent, látták, hogy segítettél nekünk. Én a helyedben elkerülném ezt a helyet egy darabig. - a szakállas elvigyorodott.

- Fél kézzel elintézem az ilyen fickókat. - mondta mély meggyőződéssel - Különben is ma fizetést kaptam, el kell költenem valahol. - Barátságosan vállon veregette Methos, mire az majdnem átesett MacLeod kocsiján. - Biztos, hogy nem akarsz visszajönni?

- Elég biztos. - a pólója alá dugott fotó ekkor esett ki rejtekhelyéről, és a járdán landolt. Lehajolt, felemelte, letörölgette róla a port, és odaadta MacLeodnak - Kösz, de a fejem jó helyen van, ott, ahol most. - a fickó kissé meglepődött a megfogalmazáson.

- Te tudod, fiú. - elvigyorodott, mint akinek eszébe jutott valami - Érdekes, ma Te vagy a második angol, akivel ma összeakadok. Hé, csak nem megint gyarmatosítani akartok, fiúk? - olyan hangosan nevetett saját viccén, hogy majdnem elejtette a pezsgőt. Methos elég halvány mosollyal válaszolt.

- Biztos. - Methos igyekezett nem túl gúnyosan válaszolni. A fickó újra felnevetett, ami azt sejttette, hogy már korábban alapozott valahol, a pezsgő előtt.

- Gondoltam, hogy egy követ fújtok. - mondta boldogan, miközben a fénykép felé intett a fejével - Ha még fotód is van róla. - megragadta, és vadul megrázta Methos kezét - Vigyázz magadra.

- Várj! - MacLeod majdnem megdermedt a felismeréstől, miről is beszél az óriás - Azt mondod, ezt a fickót, itt, a képen, ma láttad?

- Hopsz. - a fickó összevonta a szemöldökét - Ugye fiúk, ti nem zsarufélék vagytok? - kérdezte gyanakodva. Methos megrázta a fejét.

- Távolról sem. De ezt az embert keressük. Tudod, ki ez?

- Azt nem. De tudom, hol van.

- Most? - kérdezte MacLeod hitetlenkedve. A fickó vidáman bólintott.

- Most. Azt hiszem nem is fog onnan elmenni, egyhamar. - megveregette a mellét, az üveggel - Henry és én… szóval érte kaptuk azt a sok pénzt. Ha beszélni akartok vele, azt a fickót kell megkérnetek, aki felbérelt minket, hogy kapjuk el.

- Hol vannak? - MacLeod hangja jéghidegre váltott. Az óriás összeráncolta a homlokát, a gyanakvás visszatért a tekintetébe.

- Miért mondanám el nektek?

- Mert ez nagyon fontos. - Methos előrelépett, félretolva a Hegylakót a fickó látóteréből - Figyelj, Ő egy barátunk, és életbevágó, hogy beszéljünk vele. Nem keverünk bajba, se téged, se Henry-t megígérem. De meg kell mondanod, hol találjuk.

- K19-es közraktár, a nyolcas dokknál. De nem tőlem tudjátok. Rendben?

- Hát persze. - mondta Methos szívélyes mosollyal - Köszönjük. Hálával tartozunk. - összeráncolta a homlokát, ahogy belegondolt - Csak úgy kíváncsiságból, ki bérelt fel benneteket?

- Nemtom. Sose láttam. Na, most már megyek. Viszlát. - A klub ajtajához lépett, és lendületesen benyomta. Alighogy eltűnt, meg is jelent, mintha valami ismeretlen erő taszította volna vissza. Felállt, leporolta a ruháját, és újra belépett az ajtón. Dühös ordítás fogadta.

- Gyerünk. - MacLeod beindította a motort, amíg Methos becsusszant mellé. Morcos pillantást vetett barátjára, mielőtt gázt adott volna. - És legközelebb, ha azt mondom, hogy maradj kint, akkor maradj kint.

- Én? Mit tettem és? - kérdezte az öreg felháborodva - Végül is megtudtuk, amit akartunk, nem?

- Az életben nem jöhetek többé ide vissza. Thomas Henning volt az egyik legjobb informátorom.

- Nem tettem semmit. - kérte ki magának Methos. Duncan rámeredt.

- Nem is. Csak leszóltad a zenéjüket…

- Az nem zene volt. - az öregember lázadozva vágott a Hegylakó szavába, mint akit mélységesen megsértettek. Duncan még mérgesebben nézett a másikra, mint az előbb.

- Visszafeleseltél neki, és belekérdeztél abba, ami nem a Te dolgod. Te velem voltál. Soha, soha ne beszélj bele mások üzletébe. Ez íratlan szabály.

- Nem tudtam.

- Kint kellett volna maradnod.

- Mondhattad volna.

- Szeretnél inkább sétálni?

- Fogd be, és vezess, MacLeod. - Methos keresztbe fonta a karjait, és inkább a környéket bámulta, amerre jártak. MacLeod felsóhajtott. Már vagy egy hónapja, hogy nem aludt rendesen. Ez a vita nem hiányzott neki.

- Mindjárt a dokkoknál vagyunk. - mondta sötéten.

- És?

- És belefojthatnálak. - a Hegylakó elvigyorodott, ahogy elképzelte a jelenetet - Ötezer éves buborékok törnek a felszínre…

- Egy szép napon, MacLeod…

- Egy szép napon a fejedet veszem, szász kutya.

- Szász? - Methos vérig sértve fordult a Hegylakó felé - Harcoltam a Felföldért, századokkal azelőtt, hogy Te egyáltalán megszülettél, Te, Te…

- Azt hiszem, tényleg inkább sétálni akarsz, ugye?

- Nem. - Methos mereven előrebámult, karjait újra összefonta a mellén, durcás kifejezéssel az arcán. MacLeod mosolygott, hangulata sokat javult. Kimondottan jól érezte magát.
 

Henry Carr álmosan tapogatta a borítékot. Még mindig nem akarta elhinni a szerencséjét. A boríték vastag volt, s sokat ígérő: utazást, előkelő szállodákat, szép nőket, lóversenyt… Mindarról az élvezetről mesélt, melyet Henry Carr élete ötven éve alatt eddig nélkülözött. És szinte semmit nem kellett tennie érte… szinte. Ide, a K19 közraktárba kellett hoznia egy ártalmatlan, fiatal angol férfit. Kicsit sajnálta a fickót, olyan ártatlan, olyan jóhiszemű volt, mint egy gyerek. Fogalma sem volt, hogy mit követhetett el, kinek állt érdekében elrabolni, de ez nem is tartozott rá. Ő csak teljesítette a raktár titokzatos tulajdonosának megbízatását, és megkapta érte a fizetséget. A férfi gyanútlan volt, amikor elkábították, és idehozták, még akkor is mosolygott, amikor Henry rászegezte a fegyvert. Néhány órája, hogy felébredt, Henry hallotta a kiáltásait, de egy ideje már csendben volt. Az alkalmi fegyőr felsóhajtott. Ideje, hogy foglya után nézzen.

Felvette a kábítópisztolyt, amivel elaltatták a férfit, és a bejárat felé fordult. Ebben a pillanatban kopogás hangzott fel az ajtó másik oldalán.

- Ki az? - Carr korábbi álmossága egy pillanat alatt eltűnt. Az ajtóra szegezte a fegyvert. Ideges, remegő kézzel felvett egy meggyújtatlan cigarettát az asztalról, és a szájába vette.

- Henry? Engedjen be, beszélnünk kell. - a hang az ajtó mögött ismeretlennek tűnt. Amerikainak gondolta, de mintha valami más akcentust is felfedezett volna benne, bár nehéz volt megállapítani.

- Ki van ott? - ismételte, miközben a fegyvert inge alá dugta.

- A nevem Duncan MacLeod. - ismét három, kemény kopogás visszhangzott az ajtón. Bárki is a látogató, a türelem nem a fő erénye. Henry vett egy mély lélegzetet.

- Kinyitom az ajtót, de maradjon távol. - elfordította a zárat, és az ajtókeret egyik oldalára húzódott, hogy minél kevésbé legyen kitéve egy estleges lövésnek. Az ajtó feltárult, és megpillantotta a két férfit, akik a küszöbön álltak. Az egyik magas volt, fekete színű, szemmel láthatóan drága ruhákba öltözött fickó volt, harminc év körüli, kisportolt, hosszú haját ezüstcsat fogta hátra. A csat láttán, Carr ifjúkori zsebtolvaj emlékei feléledtek, ujjai bizseregni kezdtek. Ezért a darabért megérné kockáztatni.

- Beszélnünk kell a fogollyal. - a második férfi brit volt, valamivel alacsonyabb, vékonyabb, és fiatalabb társánál. Nem volt olyan jólöltözött, mint a lófarkas fickó, de volt valami a viselkedésében, ami arra intette Henry-t, hogy ne becsülje le.

- Kezeket fel. - szegezte rájuk a pisztolyt, bízva benne, hogy az idegenek nem adnak okot a tüzelésre. Csak egy töltet volt a fegyverben, és nem valószínű, hogy volna ideje újratölteni. Az angol fickó egy igazolványt villantott elő, de túl rövid ideig ahhoz, hogy megfigyelhesse, mi is van ráírva.

- Carter, Repülő Osztag. - mondta hivatalos hangon - Fogadja elismerésem, uram, már hónapok óta próbálunk a nyomára jutni annak a fickónak, akit elfogott. Azt hiszem ezért még, ki is tüntethetik.

- Engem? - Henry összeráncolta a homlokát, az igazolványra gondolva, amit mutattak neki. Nem hasonlított rendőrségi igazolványra, bár fogalma sem volt, hogyan néz ki egy brit rendőrségi igazolvány. Az igazat megvallva, még sohasem hallott a Repülő Osztagról. - Izé… Nem tudom, hogy átadhatom-e önöknek. A főnököm…

- A főnöke a mi emberünk. - az angol fickó a Jimi Hendrix pólóban ("Hordhatnak a rendőrök ilyen ruhát?" elmélkedett Henry.) rápillantott a hosszú hajúra, mintha csak most jutna eszébe, hogy itt van - Oh. Ez itt Angus Chump, az összekötőnk Seacouverben. Ő segít nekem a nyomozásban.

- Üdv. - Henry rájött, hogy még mindig pisztoly szegez a két férfira, ezért gyorsan leengedte a kezét. Fegyvert szegezni egy rendőrre, még kábító-pisztolyt is, nem jó ómen, különösen, ha az ember ellen harminchat előállítási parancs van kiadva, mint Henry ellen.

- Hol a fogoly? - kérdezte Duncan türelmesen, bár fárasztó, nehéz napja volt, és kíváncsi volt, lehet-e ettől még rosszabb. Henry nem akadékoskodott tovább.

- Hátul. - nagyon remélte, hogy ezek a fickók tényleg azok, akiknek kiadják magukat, mert ha kiderül, hogy mégse, búcsút mondhat a borítéknak, és örülhet, ha a titokzatos főnők beéri ennyivel. De bizonyára azok, el sem tudta képzelni, hogy halk szavú angol más is lehet, mint törvénytisztelő ember. - Odavezetem magukat.

- Köszönjük. - Duncan ellépett az útból, előreengedve a férfit. Egy hosszú, sötét folyosó végén egy masszív ajtó előtt álltak meg. Henry kinyitotta az ajtót.

A szoba üres volt.

- Hol van? - Duncan félrelökte Henry-t, és a szobába ugrott. Nyoma sem volt a fogolynak. Mindössze az egyik oszlop tövében heverő kötéldarabok tanúskodtak arról, hogy volt itt valaki. A magasan levő, apró ablakocska nyitva volt. Hideg huzat csapott a férfiak arcába.

- Eltűnt. - Henry összetörtnek tűnt, idegesen pillantott az ajtó felé. Nem látott más kijáratot, nem tartotta valószínűnek, hogy élő ember kifér azon a kicsi ablakon. Bár a fogoly nem volt valami nagydarab, sem pedig túl magas. "De hogy csinálta? Repült?" kesergett magában.

- Várjon itt. - Duncan hangja morcosan, hidegen csengett. Egy erős kéz kapta el a botcsinálta emberrablót, és a szobába taszította. Ajtó csapódott, zár fordult, és Henry a fogoly helyén találta magát, egyedül, bezárva. Hallotta a két idegen távolodó lépéseit, ahogy végigfutnak a folyosón. Lassan leereszkedett a padlóra, és a fejét a kezére támasztotta.

- Hova mehetett? - kérdezte Methos, miközben végigrohantak a közraktár kihalt folyosóján, a kijárat felé. Duncan kivágta az ajtót, s majdnem összeütközött bajtársával, amikor egyszerre akartak kilépni rajta.

- Honnan a francból tudjam? - egy ismerős motor zaja felelt a skót saját kérdésére - Az autóm!

- Erre. - Methos átvetette magát egy hatalmas kupac ládán, maga is meglepődve a mutatványtól. Egy kőhajításnyira ért földet MacLeod kocsijától, épp idejében, hogy lássa, amint egy zilált külsejű férfi beindítja a motort, és megfordítja az autót. Duncan, aki még a láda-hegy tetején állt előrevetette magát. A motorháztetőn landolt, keményen megmarkolta az ablaktörlőket, és kétségbeesetten kapaszkodott, amikor az éppen felgyorsult T-Bird fékjei felsikoltottak. Az autót megperdült, tehetetlenül sodródott néhány métert, majd megállt. Duncan felnézett, pillantása találkozott a vezetőülésben tartózkodó férfi tekintetével, és megfagyott ereiben a vér. A rémálmai pillantottak vissza rá, a saját kocsijából. Átgördült a vállán, majd egy könnyed, olajozott mozdulattal talpra érkezett.

- Mi ütött beléd? - a szökevény felemelkedett a kocsiban, és a szélvédő felett a Hegylakóra bámult - Meg is halhattál volna!

- Az én kocsimban vagy. - Duncan kardot rántott, egy pillanat alatt átlépve a közte és az autó között levő távolságot. A világoskék szemek elkerekedtek a rémülettől, ahogy meglátta a fegyvert, és a férfi visszahuppant a vezetőülésre, remegő kézzel próbálva beindítani a motort, de az megtagadta az engedelmességet. Ekkor a szökevény a futás mellett döntött, de elkésett, egy hideg acélpenge feszült a nyakának. Elakadt a lélegzete.

- Ki vagy? - préselte ki magából vékony, gyenge hangon a kérdést, mert úgy tűnt, a kard egy erősebb lélegzetvételnél már elvágja a torkát. A lófarkas rémálom elmosolyodott, hideg, nem sok jót ígérő mosollyal, mielőtt válaszolt.

- A kérdés az, barátom, hogy Te ki az ördög vagy?
 

Amennyire meg tudta állapítani, Peter Kerensky helyzete nem sokat változott. Először egy poros raktárban üldögélt, a földön, egy oszlophoz kötözve, és ismeretlen végzetére várva… majd megszökött, most pedig, az isten se tudja hol van, egy székhez kötözve, ha lehet még szorosabban, így még gondolni se tud újabb szökésre. Ráadásul a lábait is megkötözték, ezúttal. Úgy érezte magát, mint egy csirke, akit a fazékba szántak.

Három embert figyelte őt meredten, amennyire meg tudta állapítani, mindhárom komplett őrölt. Az első, a magas lófarkas amerikai, azzal a különleges kiejtéssel, aki megkérdezte, kicsoda. Ez még valamennyire érhető, hiszen minden jel arra mutatott, hogy el akarta lopni a fickó járgányát. Peter belátta, hogy kissé morcos emiatt. De azt nem tudta megérteni, hogy, miért faggatja őt folyton valami Kronos nevű pasasról, aki, amennyire a szavaikból ki tudta venni, ráadásul talán halott, talán nem. Peter kissé összezavarodott. Úgy sejtette, hogy Lófarok is.

Másodszor ott volt az a fickó: az ősz szakállú, akinek műlába volt. Bottal járt, bár volt benne valami, ami alapján Peter úgy döntött, jobb nem alábecsülni. Először kimondottan rokonszenves volt, de azután jött Lófarok, feltette a furcsa kérdéseit, és kardokról meg egy halott halhatatlanról kezdett beszélni. Ez kisé zavaros volt. Ha valaki halhatatlan, hogy halhat meg? Valami rémálmokról is szó volt, amikben ez a halhatatlan hulla, aki nem akar halott maradni, visszajár… Peter itt elveszítette a fonalat, de úgy tűnt Szürkeszakáll is, amitől Peter kissé jobban érezte magát. Nem értette, hogy ez az átkozott, hosszú hajú fickó, miért okol másokat a saját, átkozott rémálmaiért. Azt pedig végképp nem értette, hogy neki mi köze ehhez az egészhez.

A legrosszabb a harmadik volt. Fiatalabb volt a másik kettőnél, amennyire meg tudta állapítani. Magas, vékony, esetlen kinézetű pasas, aki eddig csak egyszer szólalt meg, de abból úgy tűnt, hogy brit. Angolnak gondolta, de mintha lett volna egy kis wellsi mellékzönge benne. Hallgatásba süllyedt Peter elfogása óta, és azóta sem tett mást, mint őt bámulta. Peter most is magán érezte a tekintetét. Próbált nem odafigyelni rá, de nem tudta kizárni a férfit gondolatai közül. Azok a higgadt, zöld szemek beleégtek a bőrébe, bizsergették a tarkóját. Az igazat hosszú percekig próbálta eldönteni, milyen színű is az a szempár. Először barnának tűnt, de ahogy a fények és árnyak játszottak vele, a barna és a zöld között változott a színe. Mint festő, elgondolkodott, hogyan lehetne vászonra vinni egy ilyen tekintetet… Nos, ha Szürkeszakáll különös, és Lófarok hátborzongató, akkor Zöldszem határozottan tébolyodott.

- Kik, és miért raboltak el? - a kérdés, ha nem is ebben a formában, már többször elhangzott, mi több Peter is ezt kérdezgette magától egy ideje. Belenézett a kérdező Lófarok sötét szemeibe, majd pislogott.

- Gőzöm sincs. Éppen boltba indultam, amikor egy fickó hirtelen megszólított. Amikor megfordultam lelőtt. - felháborodás költözött hangjába - Valami tűfélével… kábítóval. Amikor felébredtem, egy oszlophoz voltam kötözve. - rápillantott vallatóira - Valahoogy kiszabadítottam magam, amikor találkoztunk…

- Mond valamit ez a név, hogy Frank Horton?

- Nem.

- James Horton?

- Nem.

- Kronos?

- Az istenek királya? - sóhajtott, bár nem gondolta, hogy erről kérdezik - Zeusz apja.

- Nem, nem az istenek királya. - hosszú, ideges sóhajjal Duncan elfordult egy percre - Nem hiszem el, hogy tényleg semmit sem tudsz róla.

- Pedig biztos lehetsz benne! - hirtelen támadt haraggal, Peter teljes erejével a köteleknek feszült, tekintetét belemélyesztette Duncan szemeibe - Hat hónappal ezelőtt költöztem aaz ide, Angliából. Három hónapig San Franciscóban éltem, és a napokban szándékoztam visszamenni Európába. Csak pár napot töltök itt. Senkit sem ismerek itt. Fogalmam sincs miről beszéltek, fogalmam sincs, kik és miért raboltak el, és nem ismerek semmilyen Kronos nevű fickót. Azt sem tudom, hogy élő, halott, vagy hazajáró lélek. És különben is, fütyölök rá. Megértettük egymást?

- Azt hiszem, kezdem. - Lófarok kissé meglepődött a kirohanástól, és leült a Peter előtti asztal sarkára. Szemei kicsit megenyhültek. - Tényleg nem tudsz semmit?

- Semmit. - Peter keményen ejtette ki a szavakat - Az igazat mondtam, hogy nem ismerek itt senkit. Még a szomszédaimmal sem találkoztam…

Lófarok elvigyorodott: széles, barátságos, vonzó mosoly öntötte el az arcát, a korábbi ragadozóvigyor helyett. Már nem tűnt olyan veszélyesnek, mint először. Felsóhajtott, és társaira pillantott.

- Mit gondoltok?

- Én hiszek neki. - jelentette ki Zöldszem. Peter eldöntötte, hogy végül is, rokonszenves a fickó.

- Elfogult vagy. A Te szavazatod nem számít. - Lófarok Szürkeszakállhoz fordult - Joe?

Kis hallgatás után, a kérdezett megvonta a vállát, mint aki nem akarja beleártani magát.

- Ez a Te játszmád, Mac. - mondta végül - A Te szabályaid szerint játsszuk. Ha a véleményemre vagy kíváncsi, azt mondom, engedd el.

- Remek. - MacLeod felkapta az asztalon fekvő kardját. Peter izmai megfeszültek, de foglyulejtője barátságosan mosolygott. Felsegítette, és elvágta a köteleit. Az ex-fogoly mélyet sóhajtott, és masszírozni kezdte zsibbadt csuklóit.

- Most mi lesz? - kérdezte félénken. Úgy tűnt, a többiek sem tudják.

- Nem mehetsz el így. - Zöldszem hangja kemény volt, bár kissé nyugtalan - Újra el fognak kapni. Talán még meg is ölhetnek.

- Nem fogják. Nem tudnak még egy ilyen fickót elővarázsolni, plasztikai sebész nélkül, az pedig hónapokig tarthat. - Szürkeszakáll elgondolkozva simogatta az állát, s Peterben újabb kérdések merültek fel. Mi lehet olyan különleges benne, ami ezt a három férfit, és úgy tűnt, még másokat is ennyire érdekel. Ma reggelig, egy teljesen hétköznapi ember unalmas életét élte, de ez egy csapásra megváltozott.

- Kik azok az Azok? - kérdezte. A másik három kérdően összenézett, majd Lófarok felsóhajtott.

- Nem tudjuk. - majd hozzátette - Valaki megpróbálja megkeseríteni az életünket. Azon vagyunk, hogy kiderítsük. Azt hittük, hogy talán tudod, ezért hoztunk ide.

- Azok, akik elraboltak? - Peter összeráncolta a homlokát - De miért tették? Mi bennem olyan különleges?

- Nem tudjuk, mit terveztek veled. Csak annyit tudunk, amit Veled tettek… vagyis azzal a fickóval, akire hasonlítasz.

- Hasonlítok valakire? - Megkönnyebbült. Ez legalább megmagyarázza, miért bámulta Zöldszem egész délután. Megmagyarázza, miért bántak vele ilyen furcsán teljesen vadidegen emberek. Felsóhajtott. - Akkor legjobb, he elölről kezdjük. A nevem Peter Kerensky. Festőművész vagyok. - kedvesen elmosolyodott - Vagy legalábbis remélem.

- Duncan MacLeod. - Lófarok megrázta a kezét. Kézfogása erős volt, és egyenes. Szürkeszakáll felé intett. - Joe Dawson. - Dawson szintén kezet nyújtott, majd MacLeod a harmadik alak felé fordult. - És Adam…

- Methos. - mondta Zöldszem, előrelépve, majd mindkét kezével megragadta Peter kezét, és szívélyesen megrázta, mintha régen látott, öreg barát lenne. - A nevem Methos.

- Szóval erre a fickóra hasonlítok? Kronosra? - Joe Dawson a bárpult mögött állt, és poharakat tisztogatott. Igazából a poharak egyáltalán nem tűntek piszkosnak, inkább csak le kellett foglalnia a kezét valamivel. Duncan MacLeod a közelükben üldögél, egy hatalmas bögre, erős feketekávéval a kezében, és nagyon fáradtnak tűnt.

- Hogy hasonlítasz-e? - az angol fickó, aki különös módon, Methos néven mutatkozott be, halványan elmosolyodott - Kiköpött Ő vagy. Az arc, csak a kezdet. Ugyanaz a magasság, ugyanaz az alkat, ugyanaz a hang… még a szemeid is ugyanazok. Minden szempontból.

- A testvéred volt, igaz? - Kerensky a másik arcára pillantott. Enyhe szomorúságot látott az arcán, és még valamit, amit nem tudott meghatározni. Methos felsóhajtott.

- Kronos a testvérem volt. 1997-ben halt meg.

- És MacLeod azt hiszi, hogy még él?

- Megvan rá az oka. - válaszolta Methos, széles, őszinte mosollyal az arcán.

- Nem értem.

- Nem. - Methos elvett egy doboz sört az asztalról - Az egész elég bonyolult. Az igazság az... - elakadt a hangja, ahogy MacLeodra pillantott, és szemeiben valamiféle bűntudat, és szomorúság csillogott… vagy csak a lámpák fénye, vagy Peter képzelete mutatta volna ezt… - Az igazság az, hogy MacLeod ölte meg Kronost. Nem volt más választása… és azóta, nagyon különös dolgok történnek velünk. MacLeod lát bizonyos dolgokat, és én… - bocsánatkérően mosolygott - Sajnálom. Te nem ismersz, sem enngem, sem a többieket. Most azt hiszed, őrült vagyok.

- Ez az egész ügy, nagyon őrült, ami velem történik. - sóhajtott Peter - Sajnálom, de nem hiszem, hogy vaalaha is megértem az egészet. Ismeretlenek elrabolnak, azért, hogy felhasználjanak ellenetek, mert a testvéred hasonmása vagyok, aki kísért MacLeod álmaiban. - megrázta a fejét - Hogy lehet, hogy még mindig barátok vagytok, ha Ő ölte meg Kronost?

- Semmi sem olyan egyszerű, mint az első pillantásra látszik. - Methos hirtelen nagyon öregnek látszott - Én is sokat gondolkodtam már ezen. Valamikor azt hittük, Kronos és én, hogy legyőzhetetlenek vagyunk, és sohasem halhatunk meg igazán. De az idők változnak, én is megváltoztam, és néha arra gondolok, hogy jobb neki, ha halott marad. Máskor meg, mindent megtennék azért, hogy visszahozzam az életbe. Nem tehetek másként… de nem tudom, meg merem-e tenni. - elmosolyodott, elkapta legújabb barátja tekintetét, és élvezte a megjelenő zavart azokban a hátborzongatóan ismerős, világoskék szemekben - Sajnálom. Ez így nem tisztességees. Azt hiszem, sokkal részletesebb magyarázattal tartozom, de az igazság az, hogy sajnos nem tudok szolgálni vele.

- Ne aggódj emiatt. Valószínűleg, úgysem hinném el. - Peter udvariasan, de kissé feszülten mosolygott. Nem érette, miről is beszél ez a három férfi, de volt egy olyan sejtése, hogy jobb, ha tudatlan marad. Mintha valami különös szekta tagjainak tűntek, ahogy élő halottakról beszéltek, vagy hogy visszahozzák őket az életbe, és pontosan elég volt ahhoz, hogy kényelmetlenül érezze magát köztük. Haza akart menni, ahol Anna várta, minden bizonnyal már nagyon türelmetlenül, és idegesen. Elképzelte, hogy már bizonyára végighívta az össze kórházat, a rendőrséget, hogy megtudja, mi történt vele. És tényleg, mi is történt? Nem tudta biztosan. Azt sem tudta, hogy még mindig fogoly-e, vagy ez a három csodabogár tényleg elengedte. Ezt mindenestre könnyen meg lehet tudni.

- Nézzétek, nagyon köszönöm a segítséget, - bár igazából nem sokat segítettek, saját maga erejéből szabadult ki, ezek a fickók csak újra elfogták, mi több, újra megkötözték, de jobbnak látta, ha udvarias marad - de most mennem kell.

- Nem túl jó ötlet. - MacLeod hirtelen felriadva gondolatai közül, rámeredt, sötét szemeiben őszinte aggodalom csillant - Tudják, hogy hol laksz, tisztában vagy vele?

- Még egy ok, hogy hazamenjek. A sógornőm egyedül van a házban. Csak pár napja van az államokban, és még nálam is kevesebb embert ismer. Veszélyben lehet az élete.

- Nagyon valószínű. - sóhajtott a Hegylakó - Rendben, veled megyünk.

- Jó. - Joe letette a törlőkendő alatt szenvedő utolsó poharat - Ki kell nyitnom a klubbot. Ti csak menjetek.

- OK. - Duncan felkapta a kardját, ami még mindig az asztalon hevert. Gyakorlott mozdulattal rejtette kabátja alá a pengét. Peter nem bírta ki megjegyzés nélkül.

- Egy pisztoly nem lenne kényelmesebb? - kérdezte. MacLeod felvonta a szemöldökét.

- Néha a régi módszerek a legcélravezetőbbek. - mondta egyszerűen, kinyitotta az ajtót, és tartotta, amíg az angol fickó, majd Methos követte. Peter nem kérdezett többet. Meg volt győződve róla, hogy ezeknek a fickóknak nincs ki mind a négy kereke, és inkább nem vitatkozott velük. Bekászálódott a T-Bird hátsó ülésére, és megpillantotta a fényképet.

- Hát ez meg mi? - hitetlenkedve emelte fel a fényképet. Saját arca pillantott rá vissza, sötét haja kiválóan kiegészítette a mellette álló lány ragyogó szőke haját. A lány szemei nevettek, a belőle áradó életöröm szinte szétfeszítette a képkeretet. És a fénykép töredékét sem adta vissza annak a csodálatos személyiségnek, akiről készült.

- Tessa. - suttogta ámultan, és hosszan, gyengéden a képre meredt. Egy barátja készítette, a Szajna partján, egy kirándulás alkalmával. A csoporttársa volt, közösen jártak az "ókori történelem" kurzusra, és közösen nyertek egy három hónapos ösztöndíjat Franciaországba. Ekkor találkozott Tessával. A lány egy vendéglőben dolgozott, idegenvezető volt, és szabad idejében, amikor csak tehette, tájképeket festett. Csodálatos két hetet töltöttek együtt, kirándultak, festettek, kiállításokat látogattak. Rámosolygott a képre. Megpróbált kapcsolatban maradni vele, de akkoriban túl sokat utazgatott, a római légiók nyomát követve Európában. Nem látta Tessát azóta, mióta ez a fénykép készült, 1985 nyarán.

- Ezek szerint ismerted. - különös fények gyúltak MacLeod szemében, amitől Peter megint kezdte kényelmetlenül érezni magát. Sóhajtott, és óvatosan letette a képet.

- Mondhatni. Egy kicsit. Barátok voltunk, de már több mint tizenöt éve nem találkoztunk. Néha még az eszembe jut, mi lehet vele. Talán férjhez ment, és gyerekei vannak. Kerestem a munkáit is, de sohasem találkoztam eggyel sem.

- Nem is fogsz. - MacLeod beindította a motort, nem nézett hátra a mögötte ülő férfira - Amerikába költözött, még akkor, amikor Te Angliában éltél. Soha nem volt különösebben elismert a saját hazájában, de itt Seacouverben több munkája is látható a galériákban. Voltak saját kiállításai is, nem is egyszer.

- Tényleg? - Peter hangja őszinte örömöt tükrözött, és Methos Duncanra pillantott, kíváncsian, hogyan reagál barátja minderre. Nem látott semmit. A Hegylakó merev arckifejezéssel bámult előre. - Látnom kell őket. Tessa is itt él még?

- Nem. - Duncan arca megrándult - Nem, már nem.

- Ó… - valamiért Peter nem vette a lapot - Akkor hogy került ez a kép hozzátok? Ez is ahhoz a játékhoz tartozik, amit a láthatatlan ellenségeitek folytatnak ellenetek?

"Viccnek szánta megjegyzését, és talán neki az is volt." - gondolta Methos. Mosolyogni szeretett volna a halandó ártatlanságán, de valahogy képtelen volt rá.

- Ez hosszú történet, Peter. - mondta végül. A visszapillantó-tükörből figyelte a férfit, ahogy az a mellettük elsuhanó tájat bámulta. Arckifejezése ezt sugallta: ezek a fickók megbuggyantak.

Methos remélte, hogy Kerensky csak ennyit tart felőlük. Inkább, minthogy rájöjjön az igazságra. Elfordította tekintetét, legújabb, halandó ismerőséről, és inkább az utat nézte. Ha volt valami, amit hosszú élete során megtanult, az volt, hogy a remény édeskeveset ér a valósággal szemben. Előbb vagy utóbb, mindenki rájön az igazságra, akár akarja, akár nem. A legnagyobb gond az volt, hogy minden halandó, aki a halhatatlanak játékaiba keveredett, komoly veszélybe sodorta magát, és legközelebbi barátait, hozzátartozóit. Szerette volna megóvni Peter Kerenskyt mindettől, de valami azt súgta, hogy erre már semmi esélye sincs.

- Ez a házad? - Egy hatalmas, natúrfenyő bejárati ajtó előtt álltak, amit oroszlánfej formájú kopogtató díszített. Duncan azt méregette, mennyire erős az ajtó, egy esetleges támadás esetén. Mindenben ezt keresi, futott át Methos agyán, mint egy vérbeli harcos, aki tudja, hogy előbb-utóbb mindenütt harcba keveredik. Végül is megvan rá az oka: tíz esetből kilencszer, ha együtt mentek valahová, mindig összefutottak valakivel, legyen halandó, vagy halhatatlan, aki a fejüket akarta. Ez a feszültség mindenkit felőrölne, kivéve Duncan MacLeodot a MacLeod klánból. Legalábbis nagyon remélte.

- Ez az. - Peter kinyitotta az ajtót, és beléptek az előszobába. - Anna már biztosan belebetegedett az aggodalomba…

- Csitt. - A ház csendes volt, kihaltnak tűnt, de volt valami a levegőben, amitől Methos hátán végigfutott a hideg. A Hegylakóra nézett, aki elértette a pillantását. - Maradjatok itt. - mondta, inkább csak Peternek. Duncan az angol fickó vállára tette a kezét, és szótlanul Methos felé bólintott. Még nem húzták elő a kardjukat, de izmaik előkészültek a mozdulatra. Bár nem volt halhatatlan jelenlétére utaló nyom, mindketten érezték a veszélyt, mely szinte tapinthatóan lógott a levegőben. Methos nesztelen léptekkel elindult a folyosón.

Az első ajtó mögött a konyha volt, a padlón egy kettérepedt tál árválkodott, némi chilli-maradékkal körítve. Egy felmosóvödör állt mellette, ami azt mutatta, hogy valaki félbehagyta a takarítást.
A nappali üres volt, a falakon mindenfelé festmények lógtak, nyílván a tulajdonos saját munkái. Az öreg halhatatlan szeme végigfutott a vásznakon, de nem vesztegette az idejét, hogy közelebbről megnézze őket. Úgy tűnt, Peter Kerensky főleg történelmi témákat dolgozott fel: az ókori Róma, az ókori Görögország, Mezopotámia, Nagy Sándor birodalma… Kicsit ironikus volt, hogy Peter Kerensky ennyire érdeklődik a történelem iránt. Képzelete repítette el oda, amit hasonmása, Kronos végigkalandozott.

- Kerensky asszony? - kérdezte halkan, bár erősen kételkedett benne, hogy választ kap, de ha mégis rátalálna a hölgyre, nem akarta hirtelen felbukkanásával megijeszteni.

Belépett a következő szobába, ahol a bútorokat állatmotívumokkal díszített kéziszőttesek borították. A teremnek is beillő helyiség egyik fala előtt egy szobor állt, ami leginkább, négy, egymást keresztező kardra emlékeztette Methost. A szobor mögött gigantikus festmény lógott, mely az Apokalipszis Lovasait ábrázolta. Nyilvánvaló, hogy aki a képet festette, nem ismerte személyesen a Négy Lovast, mert az arcok nem hasonlítottak a Testvérekére, mégis, az elől haladó két alak közül az egyik, világos lovon ülő, fehér ruhás, magas férfi volt, míg a másik alacsonyabb, fekete ruhás, világító, kék szemekkel. Vörös és narancsszínben tekergőző lángnyelvek közül vágtattak elő, a háttérben minta ezer és ezer haldokló ember arca hullámzott volna. Szinte hallotta az emberek sikolyait, érezte a füstöt, a lángokból áradó hőt… Émelyegve szakította el tekintetét a képről, és hátralépett. Valahol, agyának leghátsó zugában egy hátborzongatóan ismerős nevetést hallott. "Hát nem gyönyörű, testvér?"

- Az ördögbe… - vett néhány mély lélegzetet, és elfordult a képtől. Valami nem stimmelt a szobában… egy ismerős illat csapott az orrába. Egy illat, ami nem sok jót ígért. Ahogy elfordult, megpillantott valamit a padlón: egy inget. Valaki, vagy valami feküdt a padlón, ami első pillantásra csak egy halom ruhának tűnt. Ahogy közelebb ment, egyre lassultak a léptei. Nem akarta látni, mi is az, de nem volt más választása, mint végigcsinálni, amit elkezdett. Valami apró tárgyat rúgott arrébb cipője orrával. Ahogy odanézett, látta, hogy egy apró, bőrkötésű verseskötet az. A fedőlapról a költő arca nézett fel rá. Ismerte az arcot, ismerte a hangját, emlékezett a lelkében lobogó, őrülettel hatásos zsenialitásra. Byron nézett rá vissza a képről.

- Találtál valamit? - Peter Kerensky hangja vékony volt, majdnem esdeklő. MacLeodnak nem kellett kérdeznie semmit, elég volt barátja szemébe pillantania. Peter nem bírta tovább, berohant a szobába. Methos utánakapott, de nem tudta visszatartani. Fojtott kiáltás hangzott fel, majd egy fájdalmas nyögés.

- Lefejezték. - mondta halkan Methos - Tiszta munka, egyetlen csapással végeztek vele. Már legalább tizenkét órája halott. Elvitték… - nyelt egyet - elvitték a fejét.

Peter a sógornője teste felett térdelt, hitetlenkedve, sokkos állapotban meredt a vérbefagyott tetemre. Amikor beléptek, felnézett rájuk, de nem voltak biztosak benne, hogy látja is őket.

- A sógornőd? - kérdezte Duncan halk, részvevő hangon. Az utolsó dolog, amire vágyott, az egy érzelmi kitörés volt, éppen itt, éppen most, és éppen ezekkel a szereplőkkel. Ideje volt hogy eltűnjenek, és hazai pályán folytassák a játszmát. Kerensky először nem válaszolt. Mintha eszébe jutott volna, hogy ez a talán nem is a sógornője. Felemelte az egyik kezet, és megnézte a tenyerét. Egy alig begyógyult, félholdalakú seb húzódott rajta keresztül.

- Ezt öt nappal ezelőtt szerezte, egy hajón, Gdanskban. A kapitány német volt, az első tiszt norvég, a kormányos holland. Azt hittük, eleget tudunk lengyelül, hogy kísérő nélkül beutazzuk az országot, de úgy tűnt, a hajón még egymás szavát sem értik az emberek. Vodkával akarták fertőtleníteni a sebet kívülről és belülről is. Végül egy egyetemistát kértünk meg, hogy fordítson, de kiderült, hogy minden nyelven beszél, csak angolul nem. - halványan elmosolyodott az emlék hatására, majd lassan, nagyon gyengéden, mintha nem akarná felriasztani az álmából, visszafektette a kezet a nő mellére. - Csak egy hetet akart itt tölteni, mielőtt hazautazott volna.

- Sajnálom. - MacLeod megfogta a férfi vállát, és gyengéden talpra állította - El kell tűnnünk innen.

- Igaz. - Kerensky automatikusan az ajtó felé indult, de a küszöbön megtorpant, - MaCLeod…

- Tessék? - Duncan megfordult, és hátrahőkölt a meglepetéstől. Mintha Ahriman állt volna mögötte, a szoba közepén. A gyenge megvilágítás ellenére, a kék szemek hideg fényben égtek, és az árnyékok mintha harci festést varázsoltak volna a Démon lopott arcára. Egy pillanatra úgy tűnt, hallja Kronos gúnyos kacaját, majd az illúzió elenyészett. Kerensky egy pillanatra összeráncolta homlokát, nem tudván mire vélni a Hegylakó baljós arckifejezését, de saját problémái nem hagyták, hogy ezen törje a fejét.

- Ki tette ezt? - nem fordult vissza a test felé. A hangja tompa volt, és úgy tűnt, még nem tudta feldolgozni a történteket.

- Nem tudom. - MacLeod meg akart fordulni, hogy kilépjen az ajtón, majd mégis inkább maga elé engedte az angolt. Nem akart hátat fordítani Kronosnak, még akkor sem, ha csak egy hasonmásról van szó. - De meg akarom őket találni, és örülnék, ha segítenél.

- Igen. - Kerensky lassan előrelépett, hátralökve MacLeodot az ajtóból. Odakint forró napsütés fogadta őket. Már késő délután volt, de az égbolt tiszta és fényes, bár a meghosszabbodott árnyékok már előrevetítették a közelgő sötétséget. - Túl egyszerű lenne a rendőrségre bízni az ügyet.

- A rendőrséget nem avathatjuk be ebbe. - egy vészcsengő kapcsolt be MacLeod fejében, ahogy Kerensky után indult, de a fiatalember ellépett előle.

- Hát persze, hogy nem. - az éles angol kiejtés még keményebbekké tette a szavakat, ahogy a halandó megfordult, és végigmérte a Hegylakót - Ez a Te harcod. Te vagy az, akit ezek a fickók akarnak. Téged őrjítenek meg azzal, hogy halott emberek visszajárnak, és újra életre kelnek. Valakinek olyan fontos vagy, hogy, amiatt a hülye nevű fickó miatt, akire állítólag hasonlítok, idejönnek, és fényes nappal megölik Annát… miattad. - MacLeod elé lépett, tudomást sem véve a megdöbbent Methosról, minden dühét a Hegylakóra zúdította - Te, ki akarod hagyni ebből a rendőrséget, de micsoda pech. Ő az én sógornőm volt, MacLeod. Gyermekkorunk óta ismertük egymást. Ő volt az egyetlen élő rokonom, aki maradt, és most halott, mert valaki, akit még csak nem is ismertünk, nem kedvel téged. Hát én sem kedvellek. Azt hiszem, teljesen becsavarodtál. Ugyanúgy ahogy az a fickó, a klubban. - elfordult, a harag hirtelen elpárolgott belőle - Harcolj csak a halott ellenségeiddel. Én megyek a rendőrségre.

- Peter, várj. - Methos elkapta a férfi karját, s amennyire tőle telt, halk, rábeszélő hangon így szólt - Nézd, tudom, hogy ez az egész őrültségnek hangzik, de kérlek, csak tarts velünk. Tudom, az emberek rendőrt hívnak ilyen esetben, az igazság az, hogy ez nem olyasmi, amit a rendőrök meg tudnak oldani. Ezeket a rosszfiúkat nem lehet letartóztatni, és rács mögé juttatni.

- És mi a francért hallgassak rád? - A jég-kék tekintet olyan volt, mint régen, ahogy a haragos, kemény arckifejezés is, amit olyan jól ismert, mintha a sajátja volna. Amit látott, szíven ütötte Methost, ahogy az ellenséges, nyers hang is, ami annyira jellemző volt Kronosra. Ez az ember a barátja lehet. Újra elválaszthatatlanok lesznek. - Elraboltatok. Karddal fenyegettetek, és úgy bántatok velem, mint egy bűnözővel. És most azt akarjátok, hogy elhiggyem, Ti vagytok a jó fiúk? Hogy Ti el tudjátok kapni Anna gyilkosait, a rendőrség pedig nem? Ez nem hangzik túl meggyőzően.

- Kérlek, Kronos… - a név elakadt Methos torkában, majd az öreg halhatatlan elfordult - Felejtsd el.

- Kronos. - Peter olyan halkan ejtette ki a nevet, hogy Methos épphogy meghallotta. Különös érzés volt, egy halandó szájából hallani ezt a szót, aki számára szinte semmit sem jelentett, mindössze az ógörög mitológia ködbe vesző alakját. Valami miatt, ez még jobban elszomorította Methost mint bármi más. Ez a férfi sohasem ismerhette az igazi Kronost, nem is tudott róla, de talán mégis volt benne valami a hasonmás szelleméből. Őrültség ilyet feltételezni. Nem volt semmi közös Kronos és Peter Kerensky lelkében. Jóval a végzetes kardpárbaj előtt született, és még csak nem is volt Franciaországban, az utolsó, hatalmas Serkentés alatt. Methos lehajtotta a fejét.

- Ez tényleg nehéz neked, igaz? Egyszer csak megjelenek, az ő külsejével. - Peter halk hangja olyan volt, miint aki végül rájön az igazságra - Sajnálom. Sajnálom, hogy úgy nézek ki, mint a testvéred. Sajnálom, hogy Peter Kerensky vagyok, és nem Kronos. Sajnálom, hogy nem lehetek az, amit annyira szeretnél.

- Nem számít, hogy ki vagy, hogy mi vagy. - Methos kissé visszafordult, kényszerítve magát, hogy újra Peter arcába nézzen - És nekem kell bocsánatot kérnem. Nem voltam veled szemben tisztességes. Azt hittem… Nem számít. - kipréselt egy mosolyt - Talán iggazad van. Talán tényleg a rendőrséghez kellene fordulnod.

- És azután? Ki tudják deríteni mi történt? Ha meg is találják Anna gyilkosát, meg tudják majd mondani, miért tette? Miért raboltak el? Mit akarnak tőletek? - Peter szavai nyomán halvány reménysugár gyulladt Methos lelkében. Talán mégsem olyan idegen ez a fickó.

- Kétlem. - A hideg-kék szemekbe fúrta tekintetét, próbálva megfejteni, meddig mehet el. Hogyan győzhetné meg a férfit arról, hogy higgyen neki. - De mi kiderítjük. Ha tényleg a ddolgok mélyére akarsz hatolni, hinned kell nekünk. - Azt várta, hogy a férfi újra dühbe gurul. Azt várta, hogy a halandó, sarkon fordul, elmegy és hátra se néz. Érezte, ha ez megtörténik, az jobban fog neki fájni, mint ahogy el tudná képzelni. Olyan lenne, mintha maga Kronos menne el innen. Megacélozta magát a várható elutasítás ellen, és várta a kitörést.

Ehelyett Peter elmosolyodott.

- Nem tudok hinni neked, - mondta halkan - Még nem. De veled megyek.

- Köszönöm. - mondta Methos egyszerűen. A halandó válasza még ennél is egyszerűbb volt.

- Nem miattatok teszem, hanem Anna miatt. - azzal követte az öreg halhatatlant MacLeod autójához. Nem volt több mondanivalójuk.
 

Még háromsaroknyira jártak a klubtól, amikor meglátták a füstöt. Sűrű, szürke felhőként hullámzott a levegőben, beterítve a környező épületeket. MacLeod vette elsőként észre, de nem szólt egy szót sem. Ehelyett a gázpedálra lépett, a klub felé száguldott, habár már tudta, mi fogja fogadni. A szívében érezte, melyik épület ég. Ott akart lenni.

Két tűzoltóautó állta el az utat, így párszáz méterre a klubtól kiszálltak az autóból, és futva tették meg a távolságot Joe bárjáig, amit a két halhatatlan második otthonának tekintett. MacLeod és Methos jóval lehagyták Kerenskyt, aki előre engedte őket, érezve, hogy a legjobb amit tehet, ha békén hagyja őket.

- Mi történt? - Duncan elkapta a legközelebbi tűzoltó karját, pont a parancsnokot szemelve ki, inkább véletlenül, mint szándékosan. Az végigmérte drága öltözékét, a hosszú kabátot, amire semmi szükség sem volt ebben a kánikulában.

- Ez a maga bárja? - kérdezte. MacLeod megrázta a fejét.

- Nem. De én…

- Akkor bocsásson meg, uram. - a tűzoltó, lerázta magáról MacLeod kezét, de ekkor Methos lépett elé.

- Kérem, várjon. - talán a kiejtése volt az oka, vagy hogy külseje szöges ellentétben állt MacLeodéval, de a tűzoltóparancsnok megállt. Szemei arra figyelmeztettek, hogy ez csak időleges, hacsak nem hall valami nyomós okot. - Joe Dawson. Hol van?

- Van valami közük ehhez a létesítményhez? - a parancsnok felvonta szemöldökét. Ha az aranyifjúnak öltözött MacLeod nem tűnt egy népszerű bár tulajdonosának, akkor Methos még kevésbé.

- Igen. Én vagyok az igazgatóhelyettes. - tudta, hogy külseje alapján ezt erősen megkérdőjelezhetik, ezért hozzátette - Szabadnapos vagyok. Figyeljen, a tulajdonos, Joe Dawson. Hol van?

- Senki sem volt bent, amikor megérkeztünk. Csak a tűz, de szerencsére azt sem volt veszélyes. - a parancsnok összevont szemöldökei összeértek - Tudja igazolni, hogy nem töltöttte itt a mai napot?

- Hát persze. - most Methoson volt a szemöldökvonogatás sora - Miért?

- Ebben az esetben, Dawson úrral kell beszélnünk, a tűz miatt. - a tűzoltó felvett egy átlátszó, műanyag zacskót, amiben egy elszenesedett tárgy volt - Nagyon úgy tűnik, hogy gyújtogattás történt, bár még meg kell várnunk a szakértő véleményét. - a feltűnő Peterre meredt - Esetleg Ő lenne az a bizonyos Dawson?

- Hogy én? - kérdezte az ámultan - Nem. A nevem Kerensky. - Methosra pillantott - A barátotok eltűnt?

- Igen. - MacLeod intett, mire mindhárman visszatértek az autóhoz. A tűzoltóparancsnok gyanakodva pillantott utánuk. Felvette a rádióját, és beszélni kezdett bele.

- Mi történt? - Kerensky szállt be utolsónak, a másik kettő pillantásától kísérve. Egyikük sem válaszolt. - Hé, menjetek már. Rossz pillanatot választottatok, ha ki akartok hagyni az akcióból. Egy oldalon állunk, emlékeztek? Megölték, a sógornőmet. - visszaintett a füstölgő klubra - Azt hiszitek, hogy az ellenségeitek gyújtották fel a bárt, és elrabolták az öreg fickót. Igazam van?

- Igen. - Methos lassan bólintott - Nézd Peter… Ez megváltoztatta a dolgok állását. Még személyesebbé vált az ügy. Ha ki akarsz szállni, még megteheted. Ez tényleg nem a Te harcod.

- De igen. - felemelte a karját, mintha esküt tenne - Nem mondtam, hogy részt akarok venni ebben a bandaháborúban, vagy mi az ördög ez, de tudni akarom, ki ölte meg Annát, és a pokolra akarom küldeni, ahelyett, hogy most hazamegyek, és megvárom, amíg néhány ütődött megint elrabol engem, vagy még rosszabb történik. - szünetet tartott, kicsit kifulladt az előbbi hadarás alatt, majd lassabban folytatta - OK, szerintem Ti is őrültek vagytok. Rendben, azzal is tisztában vagyok, hogy sok mindent elhallgattok előlem. De be akarok szállni.

- Legyen, ha ezt akarod. - MacLeod komoly tekintettel nézett hátra - De később már nem tudod megváltoztatni a döntésedet. Ha egyszer benne vagy, akkor nincs kiszállás.

- Hozzászokom a gondolathoz. - hátradőlt a hátsó ülésen, pillantása egyik halhatatlanról a másikra vándorolt - Hol kezdjük?

- Hazamegyünk. - MacLeod elindította az autót - Hozzám. A következő lépésükig nem tehetünk semmit.

- Már megtették a következő lépést. - Methos határozott hangja meglepte Petert. Még nem ismerte honfitársa ezen oldalát.

- Tényleg megtették. De tudod, hogyan szerezzük vissza Joe-t tőlük? Aligha lesz olyan könnyű dolgunk, mint raktárnál volt. Nem tehetünk semmit, legalábbis, egyelőre.

- Elfelejtetted, mit tettek Cheng-gel? Joe Figyelő, MacLeod, ahogy Cheng is az volt. Emlékszel?

- Persze hogy emlékszem. - MacLeod ingerülten megfordult a kocsijával, és a lakása felé mutatott. Nem tehetünk semmit. Ha meg akarták ölni Joe-t, akkor már halott. Szerintem vissza kell térnünk a bázisra, aludni, és megvárni, hogy mi történik. Egyetértünk? - hallgatás volt a válasz - Egyetértünk?

- Egyetértünk. - Methos hátradobta magát az ülésen, ujjai idegesen doboltak az autó oldalán. Egyikük sem fordult Kerensky felé, aki csendben figyelt a hátsó ülésen. A légkör megváltozott, és nem volt benne biztos, hogy örül neki.
 

MacLeod lakásában nyugtalan légkör uralkodott, Methos fel-alá járkált, elterpeszkedett egy székben, majd újra felugrott. Lecsapott a hűtőre egy sörért, majd bekapcsolta a TV-t, és belemélyedt egy régi westernfilmbe. A többiek is elkezdték nézni, de képtelenek voltak követni a kínai szinkront. MacLeod megpróbált meditálni, de képtelen volt a felhangosított TV, különösen a belőle szóló fegyverropogás miatt. Nekilátott dolgozni, Kerensky segítségével, de ehhez sem volt türelmük. Mint kitűnt, Kerensky osztotta a Hegylakó érdeklődését a fegyverek iránt, és még a kardokhoz is értett, egy bizonyos fokig, bár tudása messze elmaradt a halhatatlanétól. Ahogy közeledett az éjszaka a Hegylakó egyre feszültebbé és idegesebbé vált. Peter nem tudta megérteni azt a vadságot, és erőszakosságot, ami MacLeod hangjában bujkált. Valójában a Hegylakó nem vele, hanem Kronossal, és a rémálmaival harcolt, de ezt Kerensky nem tudhatta. Végül a halandó feladta, felállt, azon tűnődve, mi üthetett az eddig csendes fickóba. MacLeod új áldozatot keresett feszültsége levezetésére, és Methosban találta meg az alanyt.

- Vedd le a lábaidat az asztalomról. - MacLeod sötét pillantást vetett Methosra, mire az hozzávágott egy díványpárnát. A képernyőn éppen két cowboy ordibált egymással, ékes, kínai nyelven, majd az 1880-as évekhez képest meglepően modern hatlövetűekkel, tüzet nyitottak egymásra.

- Egyszer elkezdtem kínaiul tanulni. - jegyezte meg Peter ártatlanul - Azt hiszem, mandarin volt. Soha nem jutottam tovább az alapvető írásjeleknél.

- Mindig az ABC a legnehezebb. - Methos keresztbe fonta karjait a tarkóján, lábai még mindig kényelmesen, a kávézóasztalon nyugodtak - Emlékszem, amikor először találkoztam a latin betűkkel. Egészen mások voltak, mint amiket korábban használtam.

- Ezek szerint Te nem vagy angol? - ráncolta össze a homlokát Peter meglepetten. Képtelen volt feldolgozni, hogy a világ legöregebb halhatatlanja, aki ötezer évvel ezelőtt született, valahol Keleten, egy helyen, mely már a feledés homályába veszett, olyan ékes angolsággal beszél, mint maga Winston Churcill.

- A nemzetiség egy alapvetően hibás fogalom. - az öreg halhatatlan elkezdte váltogatni a csatornákat, a TV-készüléken, majd az egyiken megpillantotta a tűzoltóparancsnokot, akivel beszéltek, háttérben a bár füstölgő képével. A pusztítás nem is tűnt olyan nagynak, mint gondolták, amikor a helyszínen voltak.

- Ez hülyeség. - MacLeod dühösnek tűnt, de már nem a dohányzóasztal miatt, melyről, még Methos még mindig nem vette le a lábait - A legtöbb háborút valamilyen nemzet eszméjéért vívták, kivéve a vallási háborúkat.

- Nem az én hibám. - Methos felhangosította a készüléket, hogy hallja, mit mondanak a tűzről - A világ minden országában éltem már, MacLeod. A legtöbbjük nyelvét megtanultam. És soha nem találtam különbséget azok között az emberek között, akiket különböző nemzetek neveivel illetnek, és mindenféle határokkal és ellenőrzőpontokkal zárnak el egymástól. Tűntesd el a határokat, tűntesd el a politikusokat, és rájössz, hogy minden ember egyforma. Csak meg kellene tanulniuk beszélgetni egymással.

- Mondd ezt el Jugoszláviában. - válaszolt Peter. Methos felsóhajtott.

- Távolról sem tudom megérteni az emberek cselekedeteit. - ez úgy hangzott, mintha egy öregember beszélt volna a fiatalságáról.

- Én pedig távolról sem értem a híreket, kínaiul. - MacLeod hangja alig visszafojtott indulatról tanúskodott. Felkapta a távirányítót, pontosan akkor, amikor a hírblokk véget ért. - Az ördögbe.

- Nem volt semmi érdekes. - Methos megpróbált a lehető legmegnyugtatóbb hangot megütni, mert egyetlen porcikája se kívánta, hogy a Harmadik Világháború, pont most, ezek között a falak között törjön ki közte és a skót között - Csak annyi, hogy még nem találtáák meg Joe-t. - jellegzetesen ingerült mozdulattal intett - És nem is fogják.

- Methos… - Duncan hangja fáradt volt, de Methos nem figyelt rá. Felállt, és kibámult az ablakon.

- Tudni akarom, hol van, MacLeod. - újra nagyon öregnek látszott. Peter ránézett, kérdések tódultak az elméjébe, de nem tudta, hogyan tegye fel őket. Inkább megpróbált pihenni, amennyire képest volt rá.

- Valaki azt mondta, hogy aludni jövünk ide. - mondta végül hangosan, egyrészt, hogy megelőzze a levegőben lógó veszekedés kitörését, másrészt, mert tényleg fáradt volt - Ha nem bánjátok, lefekszem, a belső órám, még lengyel idő szerint van beállítva.

- Hát persze. Azt hiszem nekem is jól fog esni egy kis alvás. - MacLeod nem fáradt azzal, hogy bemenjen a hálószobába. Elnyújtózott a kanapén, kezét tarkója alá tette. - Kapcsold le a lámpát, Methos.

- Remek. - az öreg halhatatlan teljesen lecsavarta a szoba világítását szabályozó kapcsolót, majd visszafordult az ablak felé. Az utolsó, amire Peter elalvás előtt emlékezett, az volt, ahogy a magas, vékony, különös alak újra keresztbe fonja a karjait, és a lassan sötétségbe vesző várost bámulja.
 

MacLeod álmodott.

Ezúttal nem volt torony, nem voltak a köveket ostromló, végtelen hullámok. Párizsban volt, a hajója nappalijában, a háttérből egy opera halk hangja hallatszott. Különös, de nem hallotta korábban ezt a zenét. Keltául énekelték, azon a nyelven, amit sajátjának tekintett, valaha. Bár már régóta nem használta, megértette a szöveget. Egy szomorú dal volt, halott barátokról, árnyékokról, és sötét helyekről szólt. Hideg futott végig a gerincén.

"Halló?" A szobában sötét volt, de így is könnyedén megtalálta a hifi-tornyot. Kikapcsolta a kazettás magnót, majd a CD-lejátszót, de a zene nem hallgatott el. Megnyomta a lejátszó gombot, de erre sem kapott választ. A rádiót sem tudta bekapcsolni. Csak az a különös zene visszhangzott a szobában, először halkan, majd egyre hangosabban.

"Halló?" Mintha hallott volna valamit, az egyre fülsiketítőbb zene mögött, és a hang irányába fordult. A hálószoba ajtaja nyitva volt, és egy nő feküdt rajta, esküvői ruhában. Bár háttal volt, MacLeod tudta, hogy Tessa az, ismerte a lány minden porcikáját, mintha csak a sajátja volna. Ismerte minden szőke hajtincsét, vállainak, hátának minden milliméterét.

"Tessa?" Meglepte saját hangjának gyengesége, tétovázása. A nő hátrafordult, rámosolygott.

"Duncan." Általában nem így hívta a férfit, és MacLeodot elbűvölte a lány hangja. "Kedves tőled, hogy eljöttél."

"Kedves tőlem?" - nézett kérdően Duncan - "Mire gondolsz?"

"Kell valaki, aki hozzáad." A lány felállt, és megpördült a sarkán MacLeod előtt, szoknyája széle kissé felemelkedett a lendülettől. "Hogy nézek ki?"

"Ragyogóan." - elfulladt a hangja, de folytatta - "Nem értem, Tessa. Hozzáadni? Kihez?"

"Hozzám." A hang művelt volt, kifinomult, és kétségkívül angol. MacLeod felismerte a hangot, még azelőtt, hogy hitetlenkedve hátrafordult volna. Kronos kilépett az árnyékból. Most is azt az ezüsttel díszítette fekete bőr harci öltözékét viselte, amit Ahriman Démonként hordott. Mindössze a hajviselete változott. A korábbi hosszú loboncos tincsek helyett, most rövid, előrefésült frizurája volt, éppen, mint Peter Kerenskynek. A hideg-kék szemek az ismerős, játékos rosszindulattal csillogtak. "Nem hoztál gyűrűt, ugye?"

"Te halott vagy, Kronos." Duncan előre akart lépni, de mintha földbe gyökerezett volna a lába. Kronos rávigyorgott, elégedetten, a másik dühe láttán.

"Ne legyél ostoba, MacLeod. Hát persze, hogy halott vagyok. De a helyzet az, hogy Tessa is. És itt, a másik oldalon olyan szörnyű hideg van, és a magányosság… Tudod, hogy van ez… Hiányoztál neki, nekem pedig… nos nekem pedig hiányoztak az emberek, úgy általában. És akkor találkoztunk." - sóhajtott - "Érdekes, hogyan történt, mellessleg, azt hiszem, te nem találnád annak. Kicsit ironikus, ugye?" - Tessa felé nyúlt, gyengéden megsimogatta a haját, mire a lány hozzásimult - "Bárki azt hihetné, hogy te nem akarod látni azt, hogy mi boldogok vagyunk."

"Az ördögbe veled." Duncan még mindig nem tudott megmozdulni, habár nem volt benne biztos, hogy mit tenne, ha képes lenne rá. Kronos feléje intett, és tetőtől talpig végigmérte.

"Mellesleg, nem is olyan rossz itt, mint gondoltam. Jobb, mint a TV, és mindig süt a nap… De, ahogy mondják, minden jó véget ér egyszer."

"Mire gondolsz?" Duncan hirtelen megborzongott, erős, csontig hatoló hideget érzett. Kronos felvonta a szemöldökét, élénken elmosolyodott. A Duncan szavai mögött rejlő erő meglepte, majd vidámsággal töltötte el. Mint kitűnt, mindenre képes volt, hogy kényelmetlenséget okozzon a Hegylakónak. Keresztbe fonta karjait, egy tipikusan Methosra emlékeztető mozdulattal, elvigyorodott, meglepően kisfiús arckifejezéssel. Hirtelen annyira hasonlított Peter Kerenskyre, és Duncan érezte, hogy a lelkében egyre növekvő hideg mindjárt eléri a szívét.

"Nem gondolod, hogy halott maradok, ugye Dunc? Valóban?" A halk nevetés felforralta MacLeod vérét, de meg se tudott moccanni, minden dühét pillantásába sűrítette, de Kronos, legalábbis látszólag, tudomást se vett róla. "Azt hiszem, a halál nagyszerű dolog, de olyan mint egy nyaralás, tudod? Először élvezed, de utána egyre inkább honvágyad van." - felsóhajtott - "Persze, ez nem olyan egyszerű, visszatérni a halálból, mint mondjuk hazarepülni Costa Del Sol-ról, de ha valaki kinyitja neked az ajtót, az egész olyan semmiséggé válik… " - megint elvigyorodott, szemei megteltek vidámsággal - "Mac, öreg fiú, mi a helyzet? Neem akarod, hogy hazamenjek? Bárki azt hihetné, hogy félsz tőlem." Közelebb lépett, hangja elhalkult, inkább csak suttogássá vált, ahogy Duncan jobb füléhez hajolva folytatta. A kék szemek szinte természetfölötti hideg fényben ragyogtak. "Félhetsz is. Vissza tudok menni MacLeod, és vissza is fogok. Hatalmas tűzcsóvában fogok újjászületni, vagy viharban tomboló villámok között. Talán a következő Serkentésed szívéből lépek elő, vagy egyszerűen kilépek belőled, kinövök, mintha egy magot plántáltak volna beléd. Elvetted a Serkentésemet, igaz, MacLeod? Talán az elméd belsejében születek újjá. Napról-napra, éjről-éjre az őrületbe kergetlek, amíg meg nem találom a visszautat, és akkor meghagyom Neked azt, ami lelkedből megmarad akkorára." Felnevetett, a szemeiben lobogó lángok határtalan élvezetről, őrültségről, és valami még mélyebbről, még sötétebbről meséltek. "Láttad azt a filmet, MacLeod? Mi is volt a címe? A nyolcadik utas… Nem valami kellemes, ugye." - röviden felkacagott - "Inkább vicces."

"Halott maradsz, az ördög vigyen el." Hatalmas erőfeszítéssel, MacLeod végre meg tudta mozdítani a karját, és elkapta Kronos nyakát. A másik halhatatlan ránevetett, és a nevetés egyre erősödött, hangja betöltötte MacLeod fülét, és a Hegylakó egyre erősebben szorította Kronost, hogy végre belefojtsa a hangot. Egyszer csak érezte, hogy a test elnehezedik a kezei között, és akkor jött rá, hogy ez már nem Kronos. Tessa halott szemei pillantottak rá a karjai közül. Valahol, a háttérben, az ismeretlen opera hangjai felcsaptak, ostobán teátrálissá téve a jelenetet.

Hajnalodott, és az ablakon beszökő gyenge fény megvilágította Peter Kerensky arcát. Methos az alvó halandót figyelte. A lehunyt szemek elrejtették a férfi ártatlan pillantását, még hihetőbbé téve, hogy Kronos fekszik előtte. Maga elé képzelte barátja mániákus vigyorát, ahogy új kalandok, új csaták, új őrültségek felé indult. Peter Kerensky sohasem mosolygott így, és Methos szerette ezt benne, és még… Az öreg halhatatlan elmosolyodott magában, bárcsak volna rá mód… volna valami más mód, hogy találkozzon Kronossal, ha pár percre is. De ezt a percet nehezebb létrehozni, mint elfogadni az igazságot.  Elfordult Kerenskytől, mert úgy találta, túl sokat nézte. Szinte mást se csinált, mióta találkoztak. Nem tehetett róla, a régi emlékek elöntötték, nem tudott másra gondolni.
Megváltozott. Valaki mássá lett, akit elszomorított Kronos utolsó ámokfutása. Nem akarta végigjárni a régi utakat, nem akarta megharcolni a régi harcokat, nem akarta újraálmodni a régi álmokat. De akkor most miért ilyen nehéz? Ha valóban megváltozott, ha valóban már egy másik Methos volt, aki maga mögött hagyta a múltját, akkor most miért akar mégis visszatérni? Újfent elmosolyodott. Úgy tűnik, mindkét utat akarod, Methos. Ez volt az oka, hogy olyan jól kiegészítették egymást Kronossal. Egyikük sem volt képes kompromisszumra, egyikük sem tudott Második lenni… és senki sem tudott az útjukba állni.

- De az idők változnak…

Methos hallotta saját hangját a félhomályban, és hallotta a Kerensky egyenletes lélegzetvételében beállt változást, ahogy a zajra reagált. A halandó nem ébredt fel. Methos kutatóan ránézett, az erőszak, vagy tűz apró jeleit kereste az arcán, persze semmit sem talált. Visszasüppedt a karosszékébe, halántékait masszírozva, lehunyta a szemét. Igaza volt: az idők változnak. Nem volt többé vad martalóc, nem akarta többé a Világot, ezerszer kötött kompromisszumot, hogy megőrizze inkognitóját, amíg a Figyelők között volt. Már régóta Másodikként élt, sőt, Adam Pierson életstílusa még a Másodiktól is messze elmaradt. Ő elment, többé-kevésbé, és csak a kétséget hagyta maga után, hogy mi fogja betölteni a helyét. Régi önmaga utolsó foszlányai Kronos halálával távoztak… legalábbis azt hitte. De van még valami legbelül, ami visszasírja a régi időket… valami aprócska, szinte alig hallható hang, valahonnan mélyről, lelkének legbelső zugából. Elmosolyodott, sötét gondolatait elűzendő, kinyitotta a szemét, és kipillantott az ablakon. Majdnem olyan volt, mintha az a valami legbelül, újra életre kelt volna. Olyan volt, mintha hosszú kihagyás után, a szíve újra erősebben vert volna. Élvezte az érzést, bár nem tudta, hova fog vezetni ez az út, amin elindult.

- Nem… - MacLeod álma egyre nyugtalanabb volt. Végtagjai vadul rángatóztak, állkapcsa megfeszült, egészen addig, amíg úgy tűnt, fogai feladják a harcot. Homlokán veríték ütközött ki, lehunyt szemhéja alatt szemgolyói sebesen mozogtak. Egész teste reszketett.

- MacLeod? - Methos felállt, és közelebb lépett. Kerensky nem mozdult, de a Hegylakó egy vadul felsikoltott, hirtelen felült, szemei tágra nyíltak, szaggatottan, zihálva lélegzett.

- Methos. - a hangja halk volt, halálosan halk.

- Felébredtél? - Methos tett még egy lépést felé, de volt valami a skót szemében, ami megtorpanásra késztette. Arra emlékeztette, amikor MacLeodot elkapta a sötét Serkentés, és megváltoztatta.

- Hát persze, hogy felébredtem. - A hang alig volt több sziszegésnél. A Hegylakó letörölte a verítéket a homlokáról, és mélyen bajtársa szemébe nézett. - Te. Te. - ujja vádlón, fenyegetően meredt a másikra - Hogy voltál képes? Hogy tehetted ezt velem? Mindnyájunkkal?

- MacLeod, én nem…

- Pofa be! - Duncan hangja betöltötte a szobát, mire Methos hátralépett. A Hegylakó követte, egyre gyorsabban, amíg Methos nekihátrált az ablaknak, és már nem volt hova menekülnie.

- MacLeod!

- Azt mondtam, pofa be! - A Hegylakó megmarkolta az öreg halhatatlan mellén az inget - Fogd be végre! - MacLeod megrázta Methos, nekicsapva az üvegnek: egy, két, három alkalommal. Az öreg halhatatlan feje nekivágódott az üveglapnak, füle csengeni kezdett, és elhomályosult a tekintete.

- MacLeod, mi a fene ütött beléd? - Megpróbált küzdeni az őt fogva tartó kezek ellen, de a dühös Hegylakónak nem volt ellenfél. MacLeod arca eltorzult a dühtől, szemei természetellenes fényben csillogtak. Még mindig, zihálva, összeszorított fogai között szedte a levegőt.

- MacLeod! - Peter Kerensky hangja meglepően mély és energikus volt, ahogy az a mozdulat is, amivel odaugrott, hogy kiszabadítsa a vergődő Methost. - Mi történik itt?

- Maradj ki ebből. - MacLeod felé fordult, és karjának egyetlen ütésével átrepítette a legközelebbi szék támláján. Peter a földön kötött ki, megrázta a fejét, hogy kitisztuljon.

- Elég! - Talán a legújabb barátját ért inzultus miatt, talán, mert megelégelte MacLeod kezét az ingén, Methos dühbe gurult. Ellökte a Hegylakót, és talpra segítette Kerenskyt. - Mi az ördög bújt beléd, MacLeod? Mi ez az egész?

- Kronos. - Tiszta, hígítatlan gyűlölettel köpte ki a szót. Néhány másodpercre úgy tűnt, hogy a halhatatlanból áradó gyilkos indulat megperzseli őket, majd a Hegylakó ismét Methos felé fordult, arca vörös volt a dühtől, a hangja több volt puszta kiáltásnál. - Azt hitted, nem jövök rá? Azt hitted, nem érdekel? Tudok a terveitekről, tudok a Szertartásról. Reece* mindent elmondott. Azt hitted, nem volt túl sok időnk beszélgetni, de mi mégis megtettük. Vagy azt hitted, hogy talán nem tudja? Úgy tűnik, túl sokat ittál, akkor éjszaka, amikor mindent elmondtál neki. És Ő elmondta nekem.
(*Ez utalás Xenon: In Consequence című írására: Reece Walton, egy fiatal halhatatlan, Methos tanítványa. Az öreg egy alkalommal, részegen, célzást tett neki arra, hogy Kronos, ha akarná, vissza tudna térni az életbe. Más összefüggése gyakorlatilag nincs ezzel a történettel.)

- Nem tudom, miről beszélsz. - Methos inkább meghalt volna, minthogy elmondja az igazat. A Hegylakó röviden felnevetett, és előrelépett. Ez alkalommal, mikor elkapta az öreg halhatatlan karját, sem Methos, sem Kerensky nem mozdultak, hogy megakadályozzák.

- Kronosról beszélek. Arról az útról, amit választottatok, hogy egyikőtök se halhasson meg igazán. Mi volt az? Mi volt a módja, hogy a Kettőből, Egy legyen? Hogyan csaltatok a Játékban, hogyan hágtátok át a Szabályokat? Kinevettétek azokat, akik majd megmaradnak közülünk, a Gyülekező idején? Vagy azért tettétek, hogy az idők végezetéig uralkodhassatok a Világon? Elpusztítani a halandókat, csak azért, mert úgy tartja kedvetek? Hittem neked, Methos. Azt hittem, olyan ember vagy, akivel érdemes foglalkozni. Túltettem magam azon, amit a múltadról hallottam, mert azt hittem, ami történt, már a múlté. - vett egy mély lélegzetet - De nem, nem az. Az nem a múltad, soha nem is volt az. És soha nem is lesz az. Tudod Te, hogy mit tettél Velem? Tudod, milyen érzés? Bennem van, Methos. Belülről felfal engem. Éjszakánként nem tudok aludni. Ha lehunyom a szemem, az Ő arca jelenik meg előttem. Beszél hozzám, akár alszom, akár ébren vagyok. Érzem a jelenlétét, mindig, amikor egyedül maradok. - durván nekilökte Methost a falnak - Csak azért, mert Te, meg a drágalátós Testvéred, úgy gondoltátok, hogy átértékelitek a Halhatatlanság fogalmát. Mi volt az? Hogy csináltátok? - megint előrelépett, minden egyes szavával hátrálásra kényszerítve Methost - Ki mondta el nektek? Mennyit fizettetek érte? Mikor történt? Jót nevettetek, amikor utoljára együtt voltatok? Azon, hogy nem baj, ha meghal, mert úgy is vissza tud jönni, ha úgy dönt?

- MacLeod… - Kerensky aggódott, egyrészt a Hegylakó hangjában rezgő erőszak miatt, másrészt a szavai miatt, bár az igazat megvallva, töredékét se fogta fel, mit is jelentenek, de azért megpróbált közbeavatkozni. A Hegylakó ellökte, anélkül, hogy odanézett volna. Nem akarta látni a halandó arcát, nem akarta hallani a hangját, mely már annyi éjszakán át kísértette álmaiban.

- Maradj ki ebből. - sziszegte. Kerensky kicsit rémültnek tűnt, de nem érdekelte. - Ez csak kettőnkre tartozik. Arról az éjszakáról van szó, sok ezer évvel ezelőtt, amikor Te meg a testvéred vérszerződést kötöttek, valami őrült Szertartás alatt.

- Az? - habár Kerensky azt hitte, 'remélte', hogy Methos elcsodálkozik MacLeod "sok ezer évvel ezelőtt" kitételén, a másik férfi arcán olyan kifejezés ült, mint akinek eszébe jut valami, ami már régen elfelejtett - Amiatt van ez az egész? MacLeod, az semmi sem volt, esküszöm neked. Túl sokat ittunk akkor éjjel, és elhatároztuk, hogy felelevenítünk valami ősi mítoszt. Elegyítettük a vérünket. Csak egy tréfa volt, egy játék.

- Nos, működik. - MacLeod elfordult, és a legközelebbi székbe roskadt. Elveszettnek, és nagyon fáradtnak tűnt. - Becsületszavadra, hogy sohasem hallottad, azóta? Nem láttad? Nem hallasz hangokat, nem látsz árnyékokat? Nem érzed egy halhatatlan jelenlétét, amikor senki sincs a közelben? - felnézett, sötét szemei elkapták a másik tekintetét, és fogva tartották - Becsületszavadra, hogy nem jutnaak eszedbe gondolatok, amik nem a tieid? Nem érzel kezeket, ahogy megragadják a karod, miközben alszol? Amikor megöltem Richie-t, azt hittem, megőrültem. Az egész világ felborult, de azt hittem, ez nem következhet be még egyszer. És most, az elmúlt pár hónapban, megint minden a feje tetejére állt.

- Túl nagy volt a rád nehezedő nyomás, Mac. - Methos a másik férfi vállára tette a kezét, de MacLeod lerázta magáról. - Kronos halott. Hidd el, ha bármi esély lenne rá, hogy életben legyen, tudnék róla. Zeusz nevére Ő a testvérem volt. Négyezer éven át volt a legjobb barátom. Néha évszázadokon át, vagy még tovább, a színét se láttam. Néha legszívesebben magam vettem volna a fejét. Az ördögbe, volt idő, amikor megesküdtem a saját véremre, vagy egyéb más, akkoriban divatos dologra, hogy soha többé nem akarom látni. De soha senki, nem állt közelebb hozzám, mint Ő. Gondolod, hogy nem tudnék róla?

- Talán tudsz is. - Nem volt vádló hangsúly a halk szavak mögött, inkább fáradtnak tűntek. Duncan megrázta a fejét. - Mindössze annyit tudok, hogy egy ismeretlen pontosan tudja, hogyan kergessen az őrületbe engem. Ez a valaki, ismeri minden álmomat. Tudja, hogyan sebezzen meg, ahol a legjobban fáj, hogyan őrjítsen meg anélkül, hogy a kisujját felemelné. Hogyan találták meg Kerenskyt? Honnan tudták, milyen hatással lesz rám? Honnan tudnak ezek ennyi mindent rólunk, mindkettőnkről?

- Azt hiszed, Kronos áll az egész mögött? Hogy valahogy visszatért az életbe? - Methos leült a Hegylakóval szemközti székre - Kronosnak nincs szüksége ilyen játékokra. Ha az őrületbe akarna kergetni, akkor maga jönne el érted. Sohasem húzódott a félhomályba. Hogy ki ismeri ennyire az álmaidat… nos, bármelyik Figyelő ismerheti. Az Ahriman-ügy nagyon jól dokumentált, Figyelő-körökben. Mindent tudnak Richie-ről és Tessáról… ahogy Kronosról, és Byronról is. Az ördögbe is, ember, Kronos halott. Levágtad a fejét. Eltemettük, emlékszel? Szedd össze magad Mac, kérlek. Szükségem van rád. Most nem csavarodhatsz be nekem!

- Nem tehetek róla, Methos. - MacLeod megrázta a fejét - Nem tudom elhallgattatni a hangját, a fejemben. - vádló tekintettel meredt Kerenskyre - És még magam előtt is látom.

- Pontosan ez az, amit akarnak! Bárki is van e mögött, eléri a célját, ha feladod! - Methos előrehajolt a székén, megpróbálta magára vonni a másik figyelmét, hogy kiszakítsa a rémálmok bűvköréből. Hogyan tudott egy ilyen tiszta fejű ember, mint a skót, ide jutni? Kezdett pánikba esni.

- Nem érdekel, hogy mit akarnak, Methos. Fáradt vagyok. Belefáradtam, hogy állandóan a rosszfiúk ellen harcolok. Belefáradtam, barátaim elvesztésébe. Belefáradtam, hogy gonosz halhatatlanok százainak, akiket megöltem, a lelke ott kering a fejemben. Ha van valaki, valahol, aki az őrületbe akar kergetni, ám tegye. Nem érdekel.

- Akarjátok, hogy elmenjek? - Kerensky hangja távolról érkezett, mire mindkét halhatatlan felkapta a fejét. A halandó pillantása egyikükről a másikra siklott. - Sajnálom. Tényleg. Nem tudom, milyen kapcsolatban voltatok ezzel a Kronos nevű fickóval, de biztosíthatlak róla benneteket, hogy én nem Ő vagyok. Tudom, hogy hasonlítok rá, és sajnálom, hogy ismertem Tessát. Sajnálom, hogy valaha közel állt hozzám, és ez felőröl téged, de én nem vagyok Ő. Ne mondjatok semmit. - mély levegőt vett - Elmegyek. Nem megyek a rendőrségre, ha nem akarjátok, de nem tudom megígérni, hogy teljesen félreállok az útból. Anna túl sokat jelentett nekem. - az ajtó felé indult.

- Nem. - Duncan utolérte, még a bejárati ajtó előtt, és elállta az útját - Te nem mész el. Én megyek.

- Ez a Te lakásod, MacLeod. - Kerensky is fáradtnak tűnt, mintha a másik rémálmai rá is hatással lettek volna.

- Többé nem. Tudnak erről a helyről. Idejönnek, itt vannak, körös-körül. Ő is idejön. Nem maradok itt tovább.

- Nem mehetsz el. Szükségem van a segítségedre, hogy megtaláljuk Joe-t. egyedül nem vagyok rá képes, MacLeod. - Methos felugrott, hogy megállítsa a Hegylakót, de MacLeod kardja egy szempillantás alatt kettejük között termett, hegye alig pár milliméterre Methos torkától állapodott meg.

- Ne próbálj megállítani, öregember.

- Van valami, amit nem tudsz, Mac. Valami, amit el kell mondanom. Nem mehetsz el egyedül.

- Elmegyek. - A szavak, keményen, határozottan csengtek. - Légy hálás, hogy a nyakadon hagyom a fejedet. - anélkül, hogy a kard hegyét, vagy a pillantását elvette volna Methosról, hátranyúlt, megkereste a kilincset, és kinyitotta az ajtót. Kilépett az ajtón, majd becsapta maga mögött. A Hegylakó elment. A hirtelen támadt csendben Methos elkeseredetten bámult maga elé.

- Talán visszajön. - volt valami hamis vidámság Peter hangjában. Methos nem nézett rá.

- Nem fog. Addig nem, amíg pontot nem teszünk az ügy végére.

- Mégis, hogy gondolod? Nem azért, Methos, de nekem úgy tűnt, MacLeod volt a főnők kettőtök közül. Azt sem tudjuk, kik ellen harcolunk, és fogalmunk sincs, hova vitték Dawson barátotokat. Mindössze annyit tudunk, hogy ezek a fickók már legalább két embert megöltek, mindent tudnak rólatok, és utálják a képeteket.

- Ez is több a semminél. - Methos gondolatai még mindig MacLeod körül forogtak, ahogy lassan a legközelebbi székre ereszkedett, kínosan ügyelve arra, hogy elkerülje Kerensky tekintetét. - Nézd egy kicsit a TV-t, rendben. Gondolkoznom kell.

Peter úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akit játszani küldenek. Mindezek ellenére látott valamit a másik férfi szemeiben, ami arra ösztönözte, hogy ne ellenkezzen. Valami meghatározhatatlan, talán az, ahogy Methos nézett. Az arca fiatal volt, a hangja szintúgy. De a szemei, ahogy ült a széken, és a semmibe révedt, megpróbálva összeszedni az ismeretlen kirakójáték darabkáit… A halandót arra az öregemberre emlékeztette, aki a szomszédságukban lakott, amikor ő még kisgyerek volt. Egy valóban öreg személyiség, hosszú, gazdag élettapasztalattal a háta mögött…
Elfordult, és a televíziókészülékhez lépett, és kapcsolgatni kezdte a távirányítót, hogy ismét angolra váltsa a hangot. Keresett egy hírcsatornát, ahol újra a jazzklubban pusztított tüzet mutatták, de a szöveg még mindig kínaiul szólt. Végre megtalálta a megfelelő beállítást. A lenyalt-hajú riporter bájologva adta elő, hogy Joe Dawsont gyújtogatás gyanújával keresi a rendőrség, majd a bártulajdonos fotója is megjelent a képernyőn. Majd Peter lélegzete elakadt, amikor Duncan MacLeod képe villant fel, mint feltételezett bűntársáé. Kíváncsi volt, hogy vajon Methos ezt akarta elmondani MacLeodnak, mielőtt az elment. A képernyő váltott, és most Methos volt rajta, Joe Dawson társaságában. Kicsit meglepte, hogy a férfit "Adam Pierson" néven emlegetik, de ez csak apróság volt már a titkok és hazugságok tengerében, ami a nyakába szakadt. A másik férfi felé pillantott, de nem nézett vissza, szemmel láthatóan mélyen elmerült gondolataiban. Visszafordult a képernyő felé, és amit ott látott, attól elakadt a lélegzete.

A kép őt ábrázolta, ebben biztos volt, azaz… Összeráncolta a homlokát. A képernyőn látott arcon volt egy függőlegesen húzódó sebhely, közvetlenül a jobb szeme alatt, ami határozottan kalózszerű külsőt kölcsönzött viselőjének. A haja is rövidebb volt, mint most, és a férfi szemében égő őrült fény még a képernyőn is átsütött. Nyelt egyet. Ő soha nem nézett ki így… vagy mégis?

"Végül, ezen a képen látható férfi tegnap került a rendőrség látókörébe, úgy tűnik, Ő a legveszélyesebb." - A bájgúnár riporter megpróbálta hangját drámaivá mélyíteni. Peter hallotta, ahogy saját fogai megcsikordulnak. - "A rendőrség szerint, ez a férfii, akit korábban MacLeod és Pierson társaságában láttak, akik más ügyekből kifolyólag már ismertek a rendőrség előtt, nemzetközi körözés alatt áll, az Egyesült Államokban, és Európában elkövetett bűncselekmények alapos gyanúja miatt. Feltételezhetően, két bűntársával (most két újabb fotó jelent meg, rajta két alak, az egyik nagydarab, szőke, a másik arcát nem lehetett kivenni, a biztonsági kamera által rögzített képen), szöktette meg ezt a férfit, Kelet-Európában (újabb váltás, egy sötét arcú, jellegzetes, fekete tetoválást viselő férfi képével). Európa-szerte körözik ezt a férfit, neve Caspari, többek között rablás, gyilkosság és kannibalizmus van a számláján. Felhívjuk a figyelmüket, hogy mindhárom férfi rendkívül veszélyes." - a kamera visszaváltott a riporterre - "Eddig a rendőrség nem tudott a nyomukra akadni, de most beszámolhatok arról, hogy egyiküket sikerült azonosítani. Peter Kerensky, aki nemrégiben érkezett ide az Egyesült Királyságból. Kerensky sógornőjét, Anna Kerenskyt, brutálisan meggyilkolták, tegnap, a megcsonkított holttest egyes részeit még nem találták meg. Tanúk szerint, Kerensky, Duncan MacLeod, és Adam Pierson társaságában, a helyszínen járt, de erről közelebbit, a nyomozás érdekében, a rendőrség még nem árult el." - széles vigyorral az ajkán, a riporter kihúzta magát - "David Davist látták, és most visszakapcsolunk, a stúdióba."

- El akartam mondani. - Methos hangja halk volt, és gyengéd. Kerensky felé fordult, és ránézett.

- Mikor?

- Amikor képes vagyok rá. - Egy vállrándítás, egy fejrázás. - Természetesen, ez Kronos volt, akire hasonlítasz. Nem te. Nos… Kronos volt az, aki kiszabadította Casparit, Bukarestben, az elmegyógyintézetből, mellesleg.

- A Te szeretett testvéred egy pszihopata volt? - ez nem kérdés volt, és Methos nem is fárasztotta magát a válaszadással. Élete nagy része azzal telt, hogy bocsánatot kért erőszakos testvére bűneiért, de valahogy, nem vitte rá a lélek, hogy bocsánatot kérjen attól, aki Kronos tökéletes hasonmása. Inkább felsóhajtott.

- Senki sem tökéletes.

- És te vele voltál, ugye? Segítettél kiszabadítani azt a fickót.

- Ezt te nem érted.

- És ha akarom?

- Nem. - Methos rávillantotta legapróbb, legszomorúbb mosolyát - Nem tudod. Az életem… az életem nem egy nyitott könyv, Peter, de valamit elmondok. Én sokkal idősebb vagyok annál, ahogy kinézek, és több dolgot láttam, mint amit el tudsz képzelni. Megtanultam, hogy a jó és a rossz, nem olyan fogalmak, amiket a szótárakban található leírás alapján meg tudsz fogalmazni, vagy amit kék egyenruhás fickók mondanak neked. Az emberek, azok, amik, és… - sóhajtott - Csak ne akard megválltoztatni a dolgokat. Ne akarj megváltoztatni engem. És soha ne próbálj az elmémbe nézni. Higgy nekem. Nem tetszene, amit ott találsz.

-  Ezt elhiszem. - A halandó mozdulatlanul figyelte, ahogy társa kikapcsolja a TV-t, és fel-alá járkál a szobában. - Most mi lesz? Meg fogsz ölni?

- Hogy én? Téged? - torpant meg Methos - Miért akarnálak megölni?  Hogyan tudnék én valaha is… - megakadt a hangja - Nem. Nem öllek meg.

- A testvéred az őrületbe kergeti MacLeodot, de én tudom, hogy valami más is van e mögött. Biztosan van valami oka, hogy a város fél rendőrsége, ha ugyan már nem az országé, a nyomomban van. Ha kilépek az ajtón, örülhetek, ha ötven lépést megtehetek, anélkül, hogy lelőnének.

- A testvérem nem küldi MacLeodot az őrületbe. A testvérem halott.

- MacLeod nem így gondolja.

- MacLeod nem gondolkodik reálisan.

- Biztos vagy ebben?

- Biztos. - Methos leült Peterrel szemben - Egészen biztos. Ha másban nem is, de ebben hinned kell nekem. Kronos nem jött vissza. - "Még nem."

- Akkor mi…

- Nem tudom. - A világ legöregebb halhatatlanja hátrasüppedt a székében, és a padlót bámulta. Ez itt a probléma: tényleg nem tudta. A leghalványabb nyom sem volt, amin elindulhatott volna. Itt hányódott Seacouver-ben, legjobb barátja ismeretlen ellenségei fogságában sínylődött, a másik barátja valahol a városban kóborolt, tele rendőrökkel, akik le akarták tartóztatni. MacLeod az őrület szélén egyensúlyozott, halottakkal teli álmok kísértették, és kész volt arra, hogy kardot fogjon Methos ellen. Az öreg halhatatlannak fogalma sem volt, hol keresse, nem sok nyomot hagyott maga után, amikor elment. Körözték mindkettőjüket, így még a rendőrség segítségét se kérhette, hogy megtalálja MacLeodot, nem mintha egyébként igénybe venné őket. Az egyetlen ember, akiben bízhat, egy különös halandó, aki halott testvére kiköpött hasonmása. Peter Kerensky elég segítőkész volt, és a puszta jelenléte felébresztette az öreg halhatatlanban szunnyadó harcost. Akárhogy is, a barátai szétszóródtak, nem volt kihez forduljon, és kezdte megérteni, hogyan érezhette magát Luke Skywalker, "A Birodalom visszavág" végén.

- Jól vagy, Methos? - A hang annyira a testvéréé volt, hogy Methosnak figyelmeztetni kellett magét, hogy ez a férfi itt Peter Kerensky, és nem Kronos.

- Igen. - mondta határozottan - Remekül vagyok.

- Akkor most mit fogunk tenni?

Methos felállt, is kivonta a kardját. Megsuhogtatta a levegőben, próbálva elhitetni magával, hogy amíg a fegyver a kezében van, addig mindenre képes. Valamikor bizonyára elhitte ezt, de az idők változnak.

- Mellesleg… fogalmam sincs. - Felsóhajtott, elrejtette a kardot abba az ütött-kopott bőrdzsekibe, amit még MacLeod kocsijának hátsó üléséről halászott elő. Felvette a kabátot. - Gyerünk.

- Hova megyünk?

- Erről sincs elképzelésem.

- Segítenünk kell MacLeodnak.

- Ha túléljük ezt a hetet, akkor már segítettünk neki.

- Meg kell találnunk Joe Dawsont.

- Ez se egy elvetendő terv.

- Összeállíthatnánk egy listát az ellenségeitekről?

- Milyen hosszút parancsolsz? - nevetett Methos.

- Mennyi van?

- Elég.

- Legalább azt tudod, melyik országban kezdjük? - Kinyitotta az ajtót, majd Methos megállt egy pillanatra, kezében a kilinccsel, azon tűnődve, hogy tényleg szerencsésnek mondhatják magukat, ha a helyi zsaruk ötven lépésen belül nem lövik le őket.

- Tudom, melyik félteke a legvalószínűbb, de azt hiszem, még szűkítenem kell a kört.

- Aha. - Lassan, nagyon lassan, Kerensky kilépett az ajtón. - Nagyszerű.

- Fel a fejjel, testvér. Lehetne sokkal rosszabb is.

- Nem látom be, hogyan? - összevonta a szemöldökét - És nem vagyok a testvéred.

- Nem. - Sötét gondolatok kavarogtak az öreg halhatatlan agyában, de most nem hallgattatta el őket. Ez alkalommal végre kész volt üdvözölni őket. - Még nem.

VÉGE
(egyelőre)