Lengyelországban volt. Ez volt minden, amit tudott. Ezt is csak a hangokból tudta megállapítani: a takarítónő, aki minden reggel megjelent, azok a fickók, akik az ételt hozták, mind lengyelül beszéltek. Nem értette a szavakat, nem tudta, mit is mondanak, de felismerte a nyelvet. Az oroszra emlékeztette, amit egyszer elkezdett tanulni, valami régi Figyelő-ügyből kifolyólag. Ez a gondolat mosolyra késztette. Nem sok nagyobb sértés van egy lengyel számára, mintha egy orosszal hasonlítják össze. Ősi, történelmi gyűlölködés feszül a két nép között. De az avatatlan fül számára mégis hasonló volt a két nyelv… bár ez elég sovány vigasz volt számára.
Egy szomorú sóhajjal, Joe végigfeküdt a matracon, ami jelenleg az ágya volt, és cellája ajtajára meredt. Valamikor hotelszoba lehetett, de fogvatartóinak nem sokat kellett alakítaniuk rajta, hogy börtönné váljon. Egy üres szoba, mely valamikor más célokat szolgált. Nincs benne más bútor, mint ez a matrac. Sima, unalmas falak, amit egyszerű, fantáziátlan színűre festettek. Az első öt napban, még a szemét is bekötötték. Most teljesen mindegy, be van-e kötve a szeme, vagy sem, az egyetlen, amit lát, a keskeny ablakon át, a szomorúan zuhogó eső. Senki sem áll vele szóba, bár Joe-nak úgy tűnt, megértik, amit mond, de szigorúan megtilthatták nekik, hogy válaszoljanak.
Belefáradva a fekvésbe, Joe talpra küzdötte magát, és az ablakhoz lépett. Már megszámlálhatatlan órákat töltött az aprócska üveglapot bámulva. Egyszer feltornázta magát a rácsra, de csak azt látta, hogy semmi esélye a menekülésre. A szoba nagyon magasan volt, és semmi kapaszkodó, semmi fogódzó nem adott reményt, hogy kijuthat innen. Odalent, valahol nagyon messze egy piactér négyszöge látszott, ahol nők kószáltak, bevásároltak, beszélgettek, pletykáltak mindenféle dologról, amit Joe csak elképzelni tudott. Utcai mutatványosok is akadtak odalent, főleg akrobaták. Túl távol volt, hogy pontosan kivegye a mutatványaikat, de némelyik mozdulatuk, még ilyen messziről is lélegzetelállító volt. Próbált kiabálni, de senki sem hallotta meg a hangját. Már azon törte a fejét, hogy elkap egyet a helyi madárkolónia tagjai közül, hogy levelet küldjön vele, de a szemfüles szárnyasok vigyáztak a tollaikra, nem bírt megfogni egyet sem. Ott sorakoztak, és csiripeltek az ablakpárkányon, hangjukkal a végletekig felidegesítve a Figyelőt, majd miután hozzájuk vágta ebédje egy részét, elégedetten, jóllakottan távoztak.

- Hol vagy Mac? - Már vagy ezredszer mormolta ezt a kérdést a szürke ég felé, mióta idehozták, de újra és újra feltette. Hol volt a felmentőcsapat, hol voltak a halhatatlanok, hogy a segítségére siessenek? Tényleg ilyen keveset jelentett számukra, azok után, amit együtt átvészeltek? Hol volt Methos, az idegesítő szarkazmusával, és szakállas megjegyzéseivel? Hol voltak a Figyelők, aki állítólag mindent látnak, mindenről tudnak, és semmi sem kerüli el a figyelmüket? Miért van itt, a fenébe, egyedül, mindentől elzárva? Az ablaküvegnek támasztotta a homlokát, és lebámult a mohával fedett háztetőkre.

- Hol vagy, Mac? - kérdezte ismét. És mint mindig, most sem volt válasz.

Duncan MacLeod, megmentő, harcos, és minden szempontból jófiú felemelte fejét gyűrött ingének ujjairól, ahol az eddig nyugodott, és a pincérnőre pislogott.

- Megismételné? - kérdezte, zavarba ejtve a lányt sötét szemeinek pillantásával.

- Azt kérdeztem, hogy újratölthetem-e csészéjét? - felemelte a kávéskannát, hogy nyilvánvalóbbá tegye a célzást, de a férfi megrázta a fejét.

- Nem, köszönöm.

- Akkor hozhatok egy szendvicset? A cseresznyés piténk is nagyon finom. Vagy maradt egy kis sült, még délről…

- Nem. Köszönöm. - Megpróbált mosolyogni, de arcizmai túlságosan feszültek voltak. Nyilván végigordibálta az éjszakát, álmában. Végül kipréselt egy mosolyt, mire a pincérnő majdnem megijedt.

- Akkor hozhatom a számlát? - kérdezte, még mindig vidám hangon. Bólintott.

- Igen.

Két hete nem látta Methost. Két hete, hogy dühösen kiviharzott a saját lakásából, faképnél hagyva társait. Néha, mint most is, úgy gondolta, kissé túlreagálta a dolgot, máskor, főleg éjszaka, meg volt róla győződve, hogy helyesen cselekedett. Kronos még itt volt, vele volt, valahányszor kialudtak a fények. Hangokat hallott, érezte egy másik halhatatlan jelenlétét, ujjak érintését, amíg aludt. A forró napsütés ellenére megborzongott, és a pincérnő aggódva pillantott rá. A nő talán azt hitte, készül valamire, vagy megszökött valahonnan. Talán nem is tévedett túl nagyot.

A számlát rohamosan fogyatkozó készpénzéből egyenlítette ki. Vajon miért nem jutott eszébe, hogy magához vegye a hitelkártyáját, mielőtt elrohant? Kilépett az utcára. Egy motoros rendőr várakozott a szemközti parkolóban, és szerencsére másik irányba bámult, így MacLeod megúszta az estleges lebukást, gyorsan elfordult, és a másik irányba indult. Körözés alatt állt, ezzel már tisztában volt. Újságok lapjain, a televízió képernyőjén látta viszont a saját arcát. Biztos volt benne, hogy az emberek, akik szembe jönnek vele az utcán, tudják, hogy kicsoda, mindössze nem érdekli őket. Ez az egyik előnye, ha az ember nagyvárosban él. A lakosság egyik fele fel sem ismeri, a másik fele pedig nem foglalkozik vele. Emlékezett azokra az időkre, amikor… nos, amikor minden olyan más volt.  Elmosolyodott és lesodródott a tömeggel egy aluljáróba. Ideje szállás után néznie, ma éjszakára. Valahol, ahol Methos nem találja meg, és remélhetőleg, Kronos sem. Összejátszanak, ebben biztos volt. Methos csak megjátszotta a jófiút. Segített neki, amikor szüksége volt rá, és színleg a barátja volt, de a lelke mélyén ugyanaz maradt, aki volt. És az első lehetséges alkalommal visszapártolt Kronoshoz. Így kellett lennie, különben a régóta halott halhatatlan, hogyan találta volna meg olyan könnyen az utat Duncan fejében, igazodott ki az emlékei között. Hogyan másképp próbálhatna most visszatérni az élők közé? Methos segít neki, új, halandó barátja segítségével. Peter Kerensky, a Lovasok Vezetőjének élő hasonmása. Peter Kerensky, aki olyan ártatlan, olyan csodabogár, vagy gonosz, vagy leginkább mindhárom keveréke. MacLeod nem tudta pontosan, de ez volt jelenleg, ami a legkevésbé érdekelte. Csak önmagát akarta újra megtalálni, valahogy… visszaemlékezni, hol is hagyta el. Visszamenni az időben, oda, amikor Kronos még nem telepedett rá a gondolataira. Talán Joe Dawson tudta volna a választ néhány kérdésre, de Joe eltűnt. Ez vajon azt jelenti, hogy Joe is szövetkezett ellene? Duncan nem volt benne biztos.

Az egyetlen, amiben Duncan biztos volt, az hogy ebbe bele fog őrülni. Nem akarta, de ez volt a helyzet, és nem tudott kiutat, hogyan akadályozhatná meg. Néha már azt kívánta, bárcsak lenne végre túl az egészen.

Hacsak, le nem számol Kronossal.

Úgy gondolta, végre rájött a titok nyitjára. Talán. Elfogadta a halhatatlanok létezésének tényét, különösen, Methos ijesztően durva demonstrációja után. A Figyelők létezését is megértette, teljesen természetesnek tűnt, hogy szemmel kell tartani ezeket a gyakorlatilag sebezhetetlen harcosokat, akik közöttünk járnak. Azt is megértette, ha egy Halhatatlan, Figyelőnek álcázza magát, ez teljesen kézenfekvő, különösen, ha valaki olyan találékony, mint Methos. De a többit képtelen volt elhinni.

- Ötezer év? - kérdezte, az elmúlt negyvennyolc óra alatt, legalább ötödször.

- Ötezer év. - erősítette meg Methos újból.

- Biztos vagy benne?

- Nos, ott voltam. - kis szünetet tartott, összeráncolta a homlokát - Többnyire… Bevallom, a hatvanas évek egy része kiesett, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.

- De, ötezer év? - Pontosan a szakterületét érintette: az ókori történelmet. Mindaz, amit az egyetem töltött évek alatt tanult, ez a magas, lezser öltözékű férfi személyesen élte át. Róma. Görögország, Babilon, Egyiptom… és a többi… Végtelenek a lehetőségek. - Soha nem gondoltál rá, hogy leülj egy történésszel, és megoldj néhány ősi rejtélyt?

- Elég gyakran. - Methos elnyomott egy mosolyt - De az igazat megvallva, ez sohasem jött össze. Sohasem hittek nekem, még akkor sem, ha az igazat mondtam. Ebben soha sem voltam valami túl jó.

- De biztosan sok emberrel találkoztál?

- Egy-kettővel. - Methos felsóhajtott, és alaposan átgondolta a kérdést. - Mellesleg, jómagam is sok ember voltam, ha már arról van szó. Némelyikük egész híres.

- És Kronos veled volt, ugye?

A válasz hosszú szünet után érkezett.

- Néha igen, néha nem. Minduntalan búcsút mondtunk egymásnak, ahogy különböző irányba indultunk, de a végén mindig együtt találtuk magunkat, valahol az utunk mentén. Inkább az a tudat volt kényelmes, hogy akár egy évszázadig, vagy még tovább, egyedül lehetek, majd hirtelen ott találom őt, ahogy befordulok egy sarkon, és rám vigyorog. - újabb szünet - Általában valami szerencsétlen lefejezett holtteste mellől, akinek annyi volt az összes bűne, hogy keresztezte az útját. - egy mosoly - De én mindig megbocsátottam neki ezeket az apró bűnöket, még akkor is, ha nem voltak túl aprók. Például, amikor megtagadta, hogy segít megfékezni a pestisjárványt, ami Európán söpört végig…

- Te láttad az egészet?

- Végigjártam az egészet. - Methos elmerült emlékei között - Láttam egész utcákat megsemmisülni, a holttestek megtöltötték a házakat, a csatornákat… És természetesen, minél többen meghaltak, annál több patkány született, és minél több patkány született annál többen meghaltak… - szavai úgy hangzottak, mint valami hátborzongató mondóka - A járvány pedig egyre terjedt. Kronos nagyon tehetséges tudós volt, aki mindig bütykölt valamit. Talált volna valami ellenszert, hogy a pestis ne terjedjen el annyira… - felsóhajtott - De nem tette meg. Nem értette meeg, hogy miért kellene neki… Úgy tűnt, azt hiszi, még ha meg is menti őket, a halandók így is, úgy is megölik egymást.

-  Talán neki volt igaza.

- Talán. Ezt már sohasem tudjuk meg. - Még egy mosoly, ha lehet, még szomorúbb. - Időnként nagyon dühös voltam rá, de valahogy, nem tudtam hosszú ideig tartani ezt a haragot. Felteszem, ha valaki útja során végigrabol, fosztogat, és gyilkol több kontinenst, évezredeken át, nem sok joga van elítélni, ha mások teszik azt.

Ez volt az a másik dolog, ami egyáltalán nem fért Kerensky fejébe, de most inkább félretette, és csak ennyit mondott.

- Hiányzik neked, ugye.

- Igen. Talán, ha újabb négyezer évet töltök nélküle, ugyanannyit, ameddig társak voltunk, nem fog hiányozni. Pillanatnyilag, ez a lehetőség elég rémisztőnek tűnik. - Methos mosolya majdnem bocsánatkérővé vált - Nem akarok négyezer évig ezzel a tudattal élni.

- Akkor hozd vissza.

- Nem tudom. - Methos kardjának markolatával játszott, ami csupaszon hevert az ölében. Mostanában, már-már nyíltan viselte, habár még senki se mutatta, hogy észrevette volna. Korábban, művészi fokra fejlesztette a rejtőzködést, de belső énje legmélyén, valami lázadozott ez ellen. Csak próbálják a halandók kifogásolni… csak próbálják elvenni a kardját… hamarosan megbánják… Szemei villámlottak az új gondolatok hatására, és keze megfeszült a kard markolatán. - Ő tényleg halott, és én tényleg nem tudom visszahozni. Tudom, MacLeod azt hiszi, hogy igen, és azt tervezem, hogy meg is teszem, de én tényleg nem tudom, hogyan fogjak hozzá. És még csak abban sem vagyok biztos, hogy meg akarom tenni. - "Igen, megteszed." - mondta a lázadó hangocska odabent - "Tudod, hogy mit kell tenned, és meg is akarod tenni. Azt akarod, hogy megint veled legyen, hogy visszahozd a régi szép időket…" - majdnem megborzongott, és Kerensky gyanakodva nézett rá.

- Jól vagy?

- Igen, remekül vagyok. - Tudta, hogy ez nem hangzott túl meggyőzően, de nem érdekelte. Mit érdekli őt, hogy ki mit gondol? Van itt valami egyáltalán, ami érdekli? Tényleg, igazán, valóban érdekli? A válasz úgy hasított sötét gondolatai közé, mint valami vakító fénysugár. Igen, van valami, ami érdekli. Elmosolyodott. Joe. Aggódik Joe miatt.

- Hova megyünk? - Különös, hogy Kerensky annyira bízott benne, hogy csak most tette fel a kérdést. A halandó helyében, Methos egyáltalán nem bízott volna magában. Egy jottányit sem.

- Lengyelországba. - mondta olyan magabiztosan, ahogy csak telt tőle.

- Hogy?

- Lengyelország. - Hátranézett a válla fölött, meglepetten, hogy a másik férfi hirtelen lemaradt - Valami baj van?

- Nem. - Kerensky újra a nyomába szegődött - Csak azon gondolkodtam, hogyan fogod átcsempészni a kardodat, a repülőtér biztonsági rendszerén.

- Miért pont Lengyelországba megyünk? - kérdezte Peter. "És ez a kérdés, vajon miért csak Németország felett jutott eszembe?" - tette hozzá magában.

- Mert innen érkeztél Seacouverbe.

- És?

- Olyan röviddel a hazaérkezésed után raboltak el, hogy nyilvánvaló, már Lengyelországban ki kellett szúrják, ki vagy… Bocsánat, hogy kire hasonlítasz, és neki kellett látniuk az előkészületeknek. Elindulunk a nyomaidon, visszafelé.

- Nem túl gyenge ez a teória?

- Tudsz jobbat?

- Nem.

- Akkor jó. - Methos hátradőlt az ülésében. Szerette a repülőgépeket. Sokkal kényelmesebbek, mint hat heti hajóút után, egy hosszú vágta lóháton. - Ráadásul, Lengyelországban nem kköröznek minket. Habár ott van a Caspari-ügy, de remélem, hogy a kelet-európai rendőri szervek még mindig nem beszélnek túl sokat egymással. Bukarest elég messze van Lengyelországtól.

- Most aztán megnyugtattál. - Kerensky hangja keserűen csengett, mire Methos meglepetten pillantott rá.

- Ha földet érünk, - váltott témát utánozhatatlan könnyedséggel - felkeressük azokat a helyeket, ahol megfordultál.

- Ez nem olyan, mint amikor az egér integet a macskának?

- Nagyon remélem. - A halhatatlan arca szinte ijesztően kiismerhetetlen volt, de Kerensky már régen túl volt azon, hogy aggódjon emiatt. - Utánunk jönnek, hogy lecsapjanak, és akkor végre megtudjuk, kikkel állunk szembe.

- Feltételezhetően, pontosan ezelőtt, mielőtt megölnek minket.

Methos ránézett. Szemei árnyékban maradtak, és mintha egy kegyetlen mosoly halvány visszfénye ült volna ajkain, de csak egy pillanatra. Rögtön el is tűnt.

- Hosszú ideje élek már, Peter. És nem tervezem, hogy valami nyamvadt mellékutcában végezzem valahol. A "Túlélő" a becenevem.

- De az enyém nem. A legveszélyesebb dolog, amit eddig tettem, az volt, ha egy rendőr szeme láttára közelítettem meg a legmagasabb megengedett sebességet.

- Jó neked. - Methos hangján hallatszott, hogy komolyan gondolja, amit mond, és ez új volt.

Mióta találkoztak, az öreg halhatatlan most tűnt először igazán őszintének. A vele töltött idő alatt, Kerenskynek az a véleménye alakult ki, hogy legalább öt, vagy hat Methos létezik, mind ugyanabban a testben, de nagyon különböző napirenddel, értékrenddel és életfelfogással. Nem tudta egymástól elkülöníteni őket, de a napirend tekintetében biztos volt. Mintha egy hatalmas pók hálójába kerültek volna, és Kerensky egyre inkább kezdte magát csapdába esett légynek érezni, valahol a háló kellős közepén. Egyedül az a ködös bizonyosság tartotta vissza attól, hogy elrohanjon, hogy Methos ugyanúgy belesétál a csapdába, mint Ő. A halhatatlan szemmel láthatóan ugyanúgy nem tudta, kikkel állnak szembe, mint Peter maga.

Ez önmagában még nem kellett volna, hogy megnyugtató legyen, de mégis az volt.

- Azt hiszed, tudják, hogy jövünk? - kérdése inkább csak arra szolgált, hogy elterelje figyelmét a saját agyában zakatoló gondolatokról. Methos sóhajtott.

- Lehetséges. Nem tudom, milyen kiterjedt lehet a besúgóhálózatuk.

- Akkor talán egyenesen a csapdájuk kellős közepébe repülünk.

- Ja. - Methos egy élénk vigyor villantott rá, ami sokkal inkább ahhoz a harmincéves testhez illett, amit viselt, mint ahhoz az ötezer éves személyiséghez, aki valójában volt. Peter, mintha még valami gyerekes ártatlanságot is látott volna átsuhanni a szemein. - Amikor alig pár száz évvel voltam idősebb, mint Te most, rájöttem, hogy vannak dolgok, amik ellen nem lehet védekezni. Ezek azzal járnak, ami vagyok, és aki vagyok, de megpróbálok mindent megtenni, hogy ne aggódjak emiatt.  - Elfordult, hogy kibámuljon az ablakon, kezei finoman szorították széke karfáját. Kerensky lehunyta a szemét, és megpróbált hasonlóképpen megnyugodni.

Ehelyett inkább azon gondolkozott, hogy a mögöttük ülő emberek, akik bizonyára hallották ezt a beszélgetést, vajon mit gondolhatnak róluk.

- Nem dohányzót. Köszönöm.

- Rögtön, uram. - Elfordult a billentyűzettől, nem téve szóvá, hogy az útlevélben Claude Reynard néven szerepel, míg hitelkártyája Philippe Marchant részére van kiállítva, és újra elmosolyodott. - A jegye, uram.

- Köszönöm. - újabb mosoly kíséretében átvette a jegyét, és átverekedte magát a fickókon, aki buzgón ajánlgatták, hogy viszik nem-létező csomagjait. Mindössze kardját vitte magával, amit egy különleges kézitáskába rejtett, amit még a hetvenes években készített neki egy csodabogár. Gavin, jutott eszébe a fickó neve, zseniális feltaláló volt, és megszállott anarchista. Ajándéka, a bőrönd, elrejtette tartalmát a repülőtereken általánosan használt letapogató-rendszerek elől, és MacLeod mind a mai napig hálás volt neki ezért. Most, hogy egy Kelet-Európa felé tartó gép fedélzetén ült, kezében a régi, jól bevált táskával, mintha maga előtt látta volna a fickó alakját. A valóságban, persze Gavin már régen eltávozott. Az FBI végül elkapta, és álmában lőtték agyon, még nyolcvannégyben.

- Hölgyeim és uraim, kérem, kapcsolják be a biztonsági öveket. Hamarosan felszállunk. - A stewardess hangja visszarántotta Duncant gondolatai közül. Automatikusan bekapcsolta az övet, nem mintha szüksége lett volna rá. Ez aligha védené meg a lefejezéstől. Tudott egy fickóról, New York-ban, akit egy baleset alkalmával saját biztonsági öve fejezett le, amikor az a nyakára tekeredett… Mivel elő-halhatatlan volt, ő tudhatta magáénak a legrövidebb karriert a halhatatlanok között, amit csak a Figyelők valaha feljegyeztek.

"Utazunk?" Kronos, hívatlanul, mint mindig, megjelent, már meg se várva, hogy MacLeod elaludjon. A folyosón állt, vigyorogva, sebhelye élesen elütött bőrétől. "Valami izgalmas?"

- Tűnj el. Halott vagy. - MacLeod felemelte a kezét, következetesen nem véve tudomást az emberekről, akik a folyosó másik felén ültek. Bizonyára azt hiszik, hozzájuk beszél. Nem érdekelte.

"Te tettél azzá." Kronos sóhajtott. "Azt mondják, meghalni igen jó húzás, már a karrier szempontjából. Vegyük például Beethovent, vagy Van Goghot. Kutyába se vették őket, amíg éltek. Egyszer találkoztam Van Goghgal. Egy tökkelütött fajankó volt, én mondom. Komplett őrült. Akárcsak Te." - elvigyorodott - "Milyen érzés megőrülni?"

- Azt mondtam, menj. - MacLeod elfordult, és kibámult az ablakon, az üres szék felett, ami közte, és az ablak között volt. Tiszta szerencse, hogy van mellette egy üres hely. Egy hely, ahová halott árnyéka alattomban leülhet, és bosszanthatja őt az út végéig, amíg meg nem érkeznek Lengyelországba.

"Miért megyünk Lengyelországba?" - Egy gondolat válaszolt MacLeod gondolatára, és Kronos megjelent az üres székben. MacLeod megpróbálta figyelmen kívül hagyni a jelenlétét. Ez alkalommal Kronos nem volt gonosz lángelme, ehelyett inkább kimondottan bosszantóvá vált.

- Nem tudom, miért. Csak egyszerűen eldöntöttem és kész.

"Aha." - bólintott Kronos sokatmondóan - "Úgy tűnik, van még valaki a fejedben, rajtam kívül, aki helyetted hoz döntéseket."

MacLeod aggódó pillantást vetett rá. Az utóbbi pár napban úgy tűnt, Kronos többet tud az elméjében zajló eseményekről, mint Duncan maga. A Lovasok vezetője felnevetett, jellegzetes, őrülettel és kegyetlenséggel teli hangján. Ugyanez az érzés ült az arcán, sütött szemeiből, és MacLeod úgy érezte, fázik.

"Látod? Tényleg meg fogsz őrülni."

- Én nem. - fogain át sziszegte ezeket a szavakat, szemeit lesütötte. A korábbi bizonyosság, amivel Lengyelországba akar jutni, szertefoszlott, már csak gyorsan el akart tűnni erről a gépről.

"De igen MacLeod." - Kronos hangja jéghideg volt, lágy, mindent befedő jég, mely lassan beszivárgott Duncan fülébe - "Fogsz, vagy már az vagy, nem számít. Mindenféleképpen az enyém vagy."

- Mi az, hogy a Tiéd? - MacLeod felé fordult, ránézett, mire Kronos visszamosolygott rá. A sebhely eltűnt, ruhái, haja megváltoztak. Már nem Kronos volt. Hanem Peter Kerensky… ártatlan, tágra nyílt szemű, barátságos… az ördög arcával. Kinyúlt, és ujjaival gyengéden megérintette MacLeod állát.

"Tudod, mire gondolok." - mondta puhán, és elmosolyodott.

Azután eltűnt, és a hajtóművek életre keltek.

Gdansk… Hát igen, Gdansk. Olyan volt, mint mindig, legalábbis Methos szemében. Nem tudott visszaemlékezni, mikor is járt itt legutóbb. Úgy képzelte, valamikor a második Világháború idején lehetett. Emlékezett, ahogy a tankok égnek meredő ágyúcsővel vonulnak lassan az utcákon és a talpraesett helyi lakosok, akik látszólag az önvédelmi ösztön legkisebb szikrájával sem rendelkeztek, házilag barkácsolt bombákat és gránátokat dobáltak a megszálló katonákra. Most nem látott katonákat, mindössze elfoglalt emberek siettek a dolguk után, autók tengere tolongott az utakon.

- Ezt a helyet látogattuk meg utoljára, mielőtt Seacouverbe mentünk volna. - Kerensky elnyomott egy ásítást, majd a vízpart egy pontjára mutatott. - Emlékszem, ott álltunk, és figyeeltük a madarakat. - sóhajtott - Ez tényleg segít?

- Van jobb ötleted? - A kérdéses hely felé sétált, egy csapat madarat rebbentve fel a parton. A szél lengyel párbeszédek foszlányait sodorta a fülébe. Az emberek az időjárásról, pletykákról, a tegnap esti filmről, és egyéb érdektelen dolgokról beszélgettek, semmi sem mutatott titokzatos, megfoghatatlan ellenségük jelenlétére. Sóhajtott. Most már tényleg nem tud hova menni. A hotelszobájára gondolt, egy hosszú fürdőre, egy italra a bárban. Bár nem tartottak túl sok féle sört, mégis örült a gondolatnak, hogy mindet végigkóstolhatja. Ez nem túl kellemetlen módja az éjszaka eltöltésének.

- Most merre? - kérdezte Peter felé fordulva. A halandó egy csapat emberre bámult, akik közvetlenül mögöttük álltak. Sápadtnak tűnt. Methos a szabadon maradt út felé fordult.

- Hello. - mondta a legközelebb álló fickó, aki erős akcentussal beszélt. Egy pisztolyt szorított Kerensky bordái közé. - Velünk jönnének, kérem?

- Van más választásunk? - kérdezte Methos. Az idegen rámosolygott, szeme ragyogtak a víztükörről visszaverődő fényben.

- Hát persze. Meghalhatnak. - A fickó mosolya egy pillanatra szélesebbé vált, majd hirtelen eltűnt, mintha kikapcsolta volna. - És eszébe ne jusson kardot rántani, ha nem akarja, hogy ártatlan járókelők is megsérüljenek. - a mosoly újra szétterült az arcoon - Erre.

- Láthatnánk Joe Dawsont? - A kérdés gondolkodás nélkül bukott ki Methos száján, aki túl későn kapott észbe, hogy nem célszerű megmutatni, mennyit is tud. Egy nagyméretű, sötétített üvegű, fekete furgonhoz értek, és a fickók betessékelték foglyaikat a kocsiba. Vezetőjük végigmérte Methost.

- Talán, lehetséges. Ez nem tőlem függ.

- Akkor kitől?

- Valaki mástól. - Belökték a furgon rakterébe, Peterrel együtt, majd az ajtó becsapódott. Odabent teljes sötétség uralkodott. Methos nem látta, kik ülnek körülöttük, de tudta, hogy ott vannak, hallotta, érezte őket, ahogy lélegeznek, ahogy mozognak. A furgon motorja felzúgott, és a padló gyengén megrándult alattuk. Elindultak.

- Ez is terv része? - kérdezte Kerensky, majdnem keserűen. Methos a sötétségbe bámult. Eddig a régi magabiztosság öntötte el, majdnem úgy érezte, megtalálta régi önmagát, és el tud bánni mindennel és mindenkivel, aki az útjába áll, úgy érezte, hogy rettenthetetlen, legyőzhetetlen, és kész arra, hogy kiálljon az egész világ ellen. De ez a tudat hirtelen semmivé foszlott. Újra az a Methos volt, aki elrejtőzik a problémák elől, aki kivárja, amíg azok meg nem oldódnak maguktól, vagy valaki más meg nem oldja őket. Végül is mi a fenét hitt? Ez MacLeod asztala. Másfelől viszont…

- Igen. - hangja megtelt határozottsággal, eltökéltséggel, kalandvággyal, és önbizalommal. - Pontosan ez a terv.

A folyosóról beszűrődő párbeszéd hangos, majdnem izgatott volt. Joe azt kívánta, bárcsak értené, mit beszélnek, hogy megtudja, mi izgatta fel fogva tartóit. Talán a közeli áruházban rendkívüli árengedményt adnak arra gyanús-ízű instant levesre, amiből majd minden ebédje állt. Talán ma van a kivégzése. Talán ma van a takarítónő születésnapja. Lépések közeledtek a folyosón, a ritmusuk alapján, úgy tűnt, ketten vannak, majd megálltak az ajtó előtt, és Joe hallotta, ahogy elfordítják a kulcsot a zárban. A Figyelő közelebb lépett az ajtóhoz. Bármi is vár rá, úgy döntött, nem fogja megkönnyíteni a fickók dolgát. Szökésre vajmi kevés esélye volt, ahhoz lényegesen gyorsabban kellene mozognia, mint két, feltehetően állig felfegyverkezett, és két lábbal rendelkező fickó. Ráadásul a sétabotját is elvették, ami tovább rontotta az esélyeit. De sohasem lehet tudni. És sohasem szabad feladni.
Az ajtó kivágódott, és Joe meglepetten látta, hogy a folyosó nincs kivilágítva. Az odakint álló két homályos alak egyikét felismerte, a takarítónő volt az, aki miután kinyitotta az ajtót, sietősen távozott. A másik, magányos alak ott maradt az ajtóban, egy pisztollyal a kezében.

- Jó reggelt, Dawson úr. - Nem ismerte fel a hangot. A kiejtése alapján a férfi leginkább lengyelnek tűnt, de ugyanúgy jöhetett legalább hat, vagy hét közép-európai országból, amit Joe nem ismert. Az akcentus nagyon gyenge volt, egy olyan emberé, aki már régóta angol nyelvterületen él. Joe hirtelen azt kívánta, bárcsak inkább felvett volna néhány nyelvkurzust a Figyelők továbbképzési listájáról, minthogy Duncan MacLeod társaságában lógott volna, mindenféle hajmeresztő kalandok közepette.

- Ki maga? - Tett egy lépést előre, hogy a gyenge megvilágítás ellenére kivegyen pár részletet a fickó arcából, de a másik megállította, fegyverének határozott intésével.

- Nono, Dawson úr. Őrizzük meg a nyugalmunkat. A nevem lényegtelen. - Joe nem tehetett róla, de az juttott az eszébe, hogy ez az egész jelenet olyan, mintha egy rossz James Bond filmben lennének.

- Maga a felelős a történtekért?

A fegyveres felnevetett, vidám, enyhén ellenszenves hangon, amitől Joe különös, hideg borzongást érzett végigfutni a hátán.

- Miért kérdezi?

- Mert én nem tudom, hogy ki maga, haver, de elegem van abból, hogy ebbe a szobába vagyok bezárva, teljesen egyedül, és senki sem szól hozzám, egy árva szót sem. Válaszokat akarok. - újfent előrelépett - Miért tartanak itt? Maguk halhatatlanok? - A férfi újfent felnevetett.

- Igaza van, Dawson úr. - szünet - Maga tényleg nem tudja, kik vagyunk. Ne találgasson. - Úgy tűnt, mosolyog, bár az árnyékban levő arcról ezt Joe nem tudta biztosan leolvasni.

- Akkor miért nem mondja meg. - Újabb pár lépést sikerült lecsalnia a köztük levő távolságból, és azt kívánta, bárcsak itt lenne a sétabotja. Mialatt ebbe a szűk szobába volt bezárva, nem is érezte a hiányát.

- Nem kell magának mondanunk semmit, Dawson úr. Mellesleg, már így is sokkal többet mondtunk, mint szükséges. - újabb, rövid, kellemetlen nevetés, majd a pisztoly megrezzent a homályos kézben - Most menjen vissza a falhoz.

- Nem. - Joe keményen arra a helyre meredt, ahol a fickó szemeit saccolta. Rövid szünet után, újabb nevetés jött válaszul, és mintha vállrándítás kísérte volna.

- Nagyon jó. - A pisztoly halkan felköhögött, és valami kemény, nehéz dolog csapódott Joe mellkasának, hátralökve a Figyelőt. A matrac felfogta zuhanását, és a férfi a mennyezetre meredt. Hirtelen a szoba nagyon sötétnek, nagyon homályosnak tűnt. Erőlködött, hogy megmozduljon, de teste nem engedelmeskedett az akaratának. Ez őrület. Nem halhat meg most, vagy igen? Itt, egy elfelejtett kis szobában, egy idegen országban, és még csak azt sem tudja mi, és miért történik? Ez nem igazság. Érezte, ahogy szemei lecsukódnak, hallotta egy beszélgetés utolsó foszlányait elhalni a füle mellett. Utolsó gondolata Duncan MacLeod volt, és az, hogy hol a fenében lehet.

Azután minden sötét lett.

A furgon egy hirtelen zökkenéssel megállt, kibillentve Methost, és az őrök nagy részét is, az egyensúlyából. A halhatatlan éppen azon a nagyon is kellemes látványon csemegézett, ahogy az egyik őr lefejelte az ablakot, amikor a hátsó ajtó kinyílt, és éles fény hasított be az autó, eddig homályosnak is csak nagy jóakarattal mondható belsejébe. Mindenki pislogott, a látószervét ért inzultustól. Methosnak rá kellett ébrednie, hogy ez nem természetes fény. Bárhová is hozták őket, pillanatnyilag hatalmas reflektorokkal tették őket látás- és harcképtelenné. Megpróbálta beárnyékolni a szemét, de kezek ragadták meg a karjait. Érezte, ahogy előrerántják egyik kezét, és nem éppen finoman elfordítják, hogy a belső csuklójára tetovált jelet láthatóvá tegyék. Megpróbált kiszabadulni, de valami kemény és hideg, az érintése alapján, feltehetően puskacső, nyomult bordái közé, ami pillanatnyi nyugalomra ösztönözte. A fény lassan elhalványult.

- Methos? - Kerensky hangja határozottnak tűnt. A halandónak mindig sikerült újra és újra meglepnie az öreg halhatatlant. Az egyik pillanatban határozatlannak tűnik, majd amikor a dolgok sűrűjébe csöppennek, elképesztő hidegvérről tesz tanúbizonyságot. Lépések hallatszottak, egy kiáltás egy olyan nyelven, amit Methos automatikusan lefordított, anélkül, hogy csodálkozott volna rajta, majd a reflektorok forró, fehér fénye kialudt. Egy átlagos kinézetű férfi, makulátlan öltönyben, lépett eléjük. Ugyanolyan precízen, hibátlanul beszélt, ahogy ruhája állt rajta. Német akcentusa volt, és még valami, leírhatatlan.

- Jó napot. Remélem, nem volt túl kellemetlen, ahogy idehoztuk Önöket?

- Igen, igen. Igen. - Methos hangja azt jósolta, hogy nem fogja sokáig keresgélni a frázisokat. - Ki az ördög vagy Te, és mi a fenét keresünk Mi itt?

- Maga dühös.

"Ez volt az évszázad felfedezése." - gondolta Methos, de visszafogta magát, ehelyett inkább keresztbe fonta karjait.

- Nem vagytok halhatatlanok, és fogadni mernék rá, hogy Figyelők sem. Akkor mi ez az érdeklődés a tetoválásom iránt?

- Ez is, az is. - A széles teátrális mozdulat még jobban felidegesítette Methost. - Pusztán azért nézem meg, hogy biztos legyek benne, valóban az illusztris Figyelő szervezet tagja-e. Tekintettel arra, akik vagyunk, és amiért itt vagyunk… Azt hittem, már magától is kitalálta. Mi küldtük Kerensky urat az útjukba, hogy találkozzanak. Kicsit hamarabb történt, mint számítottuk, de ez nem volt probléma a számunkra. - Elmosolyodott, ami, mint egész lénye, rendkívüli udvariasságot tükrözött. - Úgy tűnik, megjelenésük kétségkívül beleillik a terveinkbe.

- Ti öltétek meg Annát. - A mondatban nem volt rosszindulat. Methos ránézett Kerenskyre. Néhány méterrel arrébb állt, az őrök nem törődtek vele, hogy lefogják. Szemei rezzenéstelenül tapadtak a jólöltözött idegenre, valami hideg, csillogó és olyan ismerős fény világított tekintetéből.

- Peter… - Methos hangja figyelmeztető volt, de Kerensky nem foglalkozott vele. Ehelyett előrelépett, egy pillanatra összeráncolta a homlokát, mintha próbált volna megérteni valamit, feldolgozni valamit az elméjében.

- Ti. A Ti embereitek. Ti öltétek meg Annát, ugye. - megrázta a fejét - Miért? Mit tett ellenetek? Soha,, senki nem bántott, egész életében. - Még egy lépést tett előre. Eddig senki sem próbálta megállítani. A leírhatatlan német, a ránctalan öltönyében, rezzenéstelen arccal nézett rá. - Olyan ártalmatlan volt. Vegetáriánus. Még a légynek se tudott ártani. Miért öltétek meg?

- Ő lényegtelen volt a mi szempontunkból. Csak arra szolgált, hogy megerősítsük a kötődést Ön, és halhatatlan ismerősei között. - a német enyhén felvonta a vállát - Csak egy lépés azon az úton, mely idehozta Önt, Methos úrral együtt.

- Lényegtelen? - Peter hangja alig volt hangosabb egy suttogásnál. Fejét félrehajtotta, úgy tűnt, mintha a szó jelentését akarná kitalálni, mint amit még soha nem hallott korábban. - Lényegtelen? - Előrelépett, és jobb kezével megragadta a makulátlan öltönyt. Bütykei elfehéredtek a szorításban.

- Peter! - Methos közbevetette magát, látva, hogy az őrök fegyverei társára szegeződnek. - Ereszd el!

- Miért? - Peter hangja majdnem lapos volt, mintha az érzelmek kiszöktek volna belőle. Methos gyengéden lefejtette öklét a házigazdájuk ruhájáról, mire az hátraléphetett.

- Mert ha nem teszed, megölnek téged. - Az öreg halhatatlan olyan halkan ejtette ki a szavakat, hogy csak Kerensky hallja. - És ezt nem akarom. Megértetted?

- Én is a játékod része vagyok? - Peter világoskék szemei felé fordultak, és mindazzal a tűzzel és vadsággal meredtek rá, amit olyan jól ismert. A szíve kihagyott egy ütemet.

- Ha ez egy játék, Peter, akkor nem én vagyok az egyetlen játékos. El kell mennünk ezekkel a fickókkal, hogy megtudjuk, kik is valójában, és mire készülnek, és miért teszik mindezt. Semmi értelme megöletni magad. - Lassan, gyengéden előrenyúlt, éss Peter vállára tette a kezét. Még mindig fájt belepillantani azokba a szemekbe, nem számított, hányszor bizonygatta már magának, hogy ez a férfi nem a testvére. - Figyelj. Megígérem, hogy nem feledkezem meg Annáról. De most nem alkalmas az idő.

- Milyen megindító. Aprócska példája az egységnek, és kölcsönös támogatásnak. - A német egy hirtelen mozdulattall félrelökte őket, és egyáltalán nem tűnt meghatottnak. - Úgy tűnik, megőrizte a józanságát, Methos úr…

- Csak Methos. - Az öreg halhatatlant nem érdekelte, honnan jöttek rá ezek a fickók, ki is ő valójában… úgy tűnt, ettől jóval többet tudnak, és ez volt a legkisebb problémája. Jelenleg leginkább Joe Dawson miatt aggódott. - És nem érdekelnek a teátrális szónoklatai. Itt vagyunk, és elkaptak minket. Hol van Joe?

- Hát igen. Dawson úr. - A makulátlan-öltönyös férfi elmosolyodott, és megvonta a vállát. - Ki tudja? Ez egy nagyváros. Azok után, ami mostanában történt Martin Chenggel, nem sokat adnék Dawson úr testi épségéért. Ezek a Figyelők folyton szörnyen veszélyes dolgokba ártják magukat.

- Ha megöltétek, esküszöm, magam tekerem ki a nyakad. - Methos egy percig se hitte, hogy ez nagy hatással lenne fogva tartóikra, de valamit mondania kellett. Vendéglátójuk felnevetett, szemmel láthatóan élvezte a másik kirohanását. Előrenyúlt, jobbja megragadta Methos kezét, és elfordította, hogy a Figyelők jele tisztán láthatóvá váljon. A mozdulat felfedte saját tetoválását, mely jobb csuklója belső részén virított, élesen elütve világos bőrétől. Egy vörös, fejjel lefelé fordított Figyelő-jel volt, amit egy karddal szúrtak át.

- Maga Figyelő? - Methos a tetoválásra bámult, megpróbálva visszaemlékezni, látta-e valaha ezt a jelet, de nem rémlett neki semmi. Vendéglátójuk felnevetett, szemeiből azonban több sütött, puszta vidámságnál.

- Nem, Methos ú… Bocsánat. Methos. Én, történetesen, egy alapvetően más szervezet tagja vagyok. Vajmi kevés közünk van a Figyelőkhöz.

- És mit akar velünk tenni? Miért küldte Petert hozzánk, és miért kergeti MacLeodot az őrületbe? Mire készül egyáltalán?

- Hogy én mire készülök? - A férfi meglepetten nevetett fel. - Attól tartok, jócskán túlértékeli a szerepemet. Én csak egy aprócska csavar vagyok a gépezetben. Csak azt teszem, amire utasítottak. - Megvonta a vállát, és egy pisztolyt húzott elő öltönye alól, amit az öreg halhatatlan mellének szegezett. - Most pedig, valaki szeretne találkozni önökkel.

- És ha visszautasítjuk?

- Ismeri? - Vendéglátójuk szemében különös, vidám fények gyúltak. - Hát engem ez egy fikarcnyit sem érdekel. - Meghúzta a ravaszt. Halk, köhögésszerű hangot hallott, majd Methos hirtelen, éles szúrást érzett mellkasában. Ahogy lenézett, látta, hogy egy kábítópisztoly lövedékének vége áll ki az ingéből. Lábai megbicsaklottak. Az utolsó, amire emlékezett, mielőtt elveszítette az eszméletét, egy második lövés hangja, és Peter Kerensky összecsukló testének zaja volt.

Szóval Methos és Kerensky is Lengyelországban vannak. Gdansk legkisebb, legócskább, és legolcsóbb szállodájának recepciójánál állva, MacLeod az előtte heverő vendégkönyvbe bámult. Methos még mindig az Adam Pierson nevet használta, Kerensky pedig, magától értetődően, nem használt álnevet. Nem értette, ha a nyomában vannak, mint korábban feltételezte, akkor hogyan érkezhettek meg korábban, mint Ő. Talán Kronosnak hagytak nyomokat, hogy idevezesse Őt, de ez a magyarázat se nyerte meg a tetszését. Kerensky volt maga Kronos, vagy mégsem?

- A kulcsa. - a gondolataiba mélyedt skót, hirtelen nem fogta fel, mi is az a fémdarab, amit a recepciós tolt elé. A hatvanhatos szobaszám nem tűnt különösebben szerencsésnek, de a másik szabad szoba a tizenhármas lett volna… Kinyitotta az ajtót, kissé rémülten mérte fel, hogy ennél azért jobbra számított, majd az ágyra dobta bőröndjét, és maga is mellédőlt. Az ágy, figyelmeztetőn megnyikordult, de nem törődött vele.

"Micsoda szemétdomb." Kronos tetőtől-talpig Lovasnak öltözve, bőrcuccban, arcán harci festéssel jelent meg. Még régi ezüst-fekete páncélját is viselte, oldalán kardja függött. Kezeit, ruháját vér pettyezte. "Aludtam jobb helyeken is, mint ez, még akkor is, ha csak a puszta homok volt az ágyam. És egy nomád széthasított teste a takaróm… "- villogó szemmel vigyorgott Duncanre - "Persze, mostanában Tessa tartjaa melegen az ágyam." - Elismerően füttyentett. - "Ha tudnád, milyen… Ó, hát perszze, hogy tudod, ugye. Azelőtt, biztosan veled is ezt csinálta."

- Szűnj meg. - Duncan még ahhoz is fáradtnak érezte magát, hogy hallucináljon. Kronos majdnem sértődöttnek tűnt.

"Tudod, nem vagy túl szórakoztató."

- Árulj el valamit. - A Hegylakó ásított, és lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, Kronos még mindig ott volt, és egy hatalmas fenőkővel élezgette a kardját. - Mit akarsz?

"Nem akarok semmit. Halott vagyok, igényeim minimálisak." - Eldobta a fenőkövet, mire az eltűnt a levegőben. - "Azt hiszed, összejátszok Methossal, igaz? Hogy hamarosan visszatérek az életbe."

- Tudom, hogy erre készültök. - MacLeod újra lecsukta a szemeit, és elnyomott egy ásítást. - Ne próbáld velem elhitetni az ellenkezőjét.

"Miért tennék ilyet?" - Kronos közelebb lépett, és kinyújtotta a kardját. MacLeod érezte, ahogy a hideg fém megérinti a nyakát, és szemei felpattantak. Kronos rávigyorgott. - "Methos az én testvérem. Hozzám tartozik. Azt hiszed, tetszik, ahogy együtt látlak benneteket, nevetve, élvezve az életet, amíg én holtan fekszem, valahol, egy jeltelen sírba eltemetve? Azt hiszed, tetszik, hogy az utcán kóborol egy halandóval, aki az én testemet viseli? Hát nem MacLeod. Egy cseppet sem tetszik ez nekem, és ha tehetném, bizisten, éket… vagy inkább kardot… szúrnék a testvérem, és a kiscserkész Hegylakó lovagja közé. Boldogan megtenném." - Mosolya ijesztővé vált, árnyékok táncolta a szemeiben. - "Végül is, kit érdekel? Te most gyűlölöd Methost, ugye. Azért jöttél ide, hogy megöld."

"Azért?" - MacLeod összeráncolta a homlokát. A feje fájt, és ahogy egyre tovább nézte Kronost, egyre jobban hasogatott. - "Nem emlékszem erre."

"Ne légy buta." - Kronos hangja hirtelen megváltozott, leült az ágyra a Hegylakó mellé, és rámosolygott. Eltette a kardját, és gyengéden megérintette MacLeod homlokát. Érintése hűvös volt és megnyugtató, és Duncan lehunyta a szemeit, ahogy a fájdalom egyre nagyobb hullámokban öntötte el az agyát. Amikor Kronos újra megszólalt, hangja is, teste is átváltozott. Duncannek nem kellett kinyitnia a szemét, hogy tudja, ki ül a Lovas helyén.

"Azért jöttél ide, hogy megöld Methost." - Tessa hangjában ott bujkált a lány csodálatos nevetése. - "Azt mondtad, értem teszed. Nem emlékszel mennyire megbántott engem? Nem emlékszel, miket mondott, hogyan sértegetett? Nem emlékszel, hogy megesküdtél, a fejét veszed, mert megríkatott engem?"

"Én… emlékszem." - Duncan összeráncolta a homlokát, de a lány gyengéd érintése kisimította a ráncokat. - "Azért jöttem Gdanskba, hogy megöljem Methost. Meg… meg kell találnom."

"Nem most, Duncan. Most aludj. Később is megkeresheted." - Mosoly érződött Tessa hangján, és MacLeod bólintott.

"Igen. Elég fáradt vagyok." - Mélyet sóhajtott, a fájdalom egy pillanat alatt eltűnt a fejéből. - "Azt hiszem, alszom egy keveset."

"Hát persze. És mikor felébredsz, megkeresed Methost. És megölöd."

"Igen. Amikor felébredek…" - Nehezére esett beszélni, érezte, ahogy az álom kinyújtja felé hívogató karjait. - Amikor felébredek… Methos halott ember.

Methos elmerevedett végtagokkal ébredt. Valahol, agyának hátsó zugában egy harang zúgott kitartóan, amitől az a téves elképzelése támadt, hogy kis városkában van, valamikor a huszadik század elején, és éppen délre harangoznak. Pislogott, hogy megszabaduljon következő képzetétől, miszerint a semmi közepén lebeg. Fehérre festett mennyezet bámult vissza rá, ahogy végre sikerült szemeit együttműködésre bírni. A mennyezet önmagában még semmi jót, vagy semmi rosszat nem jelentett a helyzete szempontjából, ezért oldalra fordította a fejét, hogy tájékozódjon, hol is van tulajdonképpen.

Olybá tűnt, hogy egy nagyon egyszerűen berendezett, régi stílusú, de nem túl öreg épületben van. Leginkább parasztházra emlékeztette: egyszerű, fehér falak, minimális mennyiségű bútor, négyszögletes ablak. A padlón egy matrac hevert, rajta egy ismerős, szakállas férfi, gyűrött, világosszürke öltönyben. Eszméletlen volt. Methos letérdelt mellé, és megrázta a vállát.

- Ó. Szállj le rólam. - az amerikai hangjára az öreg halhatatlan elvigyorodott.

- Joe? Joe, kelj fel, az ördögbe is.

- Uh. - Nyögte Dawson beletörődötten. Kinyitotta az egyik szemét, Methosra bámult, majd megint felnyögött. Szeme lecsukódott.

- Joe… - Methos addig rázta, amíg végül a halandó felsóhajtott, és kinyitotta mindkét szemét.

- Mit akarsz?

- Hát így kell üdvözölni a felmentőosztagot? - Methos sarkaira ereszkedett, és nagyon sértődöttnek tűnt. Joe felült.

- Felmentőosztag? - Hirtelen reménykedve nézett körbe, majd felsóhajtott. - Ha te vagy a felmentőosztag, akkkor miért van zárva az ajtó?

- Még a felmentőosztagoknak is megvannak a maguk korlátjai. - Az öreg halhatatlan szúrós pillantást vetett társára. - Mindent elkövettem, hogy megtaláljalak, Joe. Lehetnél egy kicsit hálásabb.

- Elképzelhetetlenül hálás leszek, ha kijuttatsz innen. - Joe kinyújtotta a kezét, és kihúzott egy aprócska nyílvesszőt Methos mellkasából. - Csak remélni merem, hogy még mindig Gdanskban vagyunk. Engem is egy hasonló aprósággal lőttek le, mielőtt idehoztak, bizonyára nem akarják, hogy tudjuk, hol is vagyunk. Úgy tűnik, ez nem az a hely, ahol eddig fogva tartottak.

- Akkor nézzünk körül. - Methos az ablakhoz lépett, kicsit óvatosan, tartva az esetleges őröktől. Erősen sötétedett, és senkit sem látott odakint. Az ablak mögött hegycsúcsokat pillantott meg, és a lenyugvó nap sugarai egy víztükrön csillantak meg, az ormok között. A látvány festői volt, és valahonnan, a régi időkből, olyan különlegesen ismerős. Úgy tűnt, hogy egy hegyvidék szívében vannak. - Hát, nem úgy néz ki, mintha a városban lennénk. - foglalta össze megfigyelését. Joe csatlakozott hozzá, hogy megvizsgálja az új körülményeket.

- A Balti-hegység? - kérdezte, megpróbálta összeszedni hiányos földrajzi ismereteit. Társa bólintott.

- Nagyon valószínű.

- És Macnek semmi nyoma. - sóhajtott Dawson, miközben a szoba egyetlen székére ereszkedett, egy házilag eszkábált szörnyűségre, amit nála jóval hosszabb lábú felhasználóknak terveztek. Ráadásul figyelmeztetően megingott a férfi súlya alatt. - Hogyhogy szétváltatok?

- Elég egyszerűen. Még Seacouverben becsavarodott, és egyedül elrohant, miután megfenyegetett, hogy levágja a fejemet. - mondta Methos morcos hangon - Utoljára aznap láttam, amikor elltűntél. Inkább Peter miatt aggódom.

- Magaddal hoztad? Egy civil halandót? - Joe megrázta a fejét - Methos, tudom, hogy ez nehéz…

- Nem arról van szó, Joe. - Methos vitát nem tűrő hangja hallatán Joe elnémult. - Nem hagyhattam ott. Mert miattam… nos, volt egy-két dolog… szóval köröznek minket Seacouverben, és nagyon úgy tűnik, hogy máshol is. A vendéglátóink megölték Peter sógornőjét, és a rendőrség azt hiszi, mi voltunk. Elég durva ügy. - Megvonta a vállát, különösen elveszettnek és fiatalnak tűnt. - És most isten tudja, mi történt vele.

-  Biztos vagyok benne, hogy jól van. - A megjegyzés elég laposnak tűnt, de Joe nem törődött vele. - Most inkább magunk miatt aggódom. Még mindig nem tudjuk, kikkel állunk szembe, és mi a fenéért teszik mindezt velünk.

- Ja, igen. - Methos elgondolkodva bámult maga elé, ahogy visszagondolt első találkozására az ismeretlen ellenséggel. - Gondoltam, megkérdezlek… az egyikük tetoválást viselt - tétován sajátja felé intett - Olyat, mint ez, de vöröset. Fejjel lefelé.

- Átszúrva egy karddal? - Joe hangja hitetlenkedő, majdnem izgatott volt, és Methos bólintott.

- Igen. Ismered őket?

- Hallottam róluk. Ez minden. - A Figyelő mély lélegzetet vett, és megrázta a fejét, mintha nem tudná feldolgozni a hallottakat. - Beavatkozóknak hívják magukat. Évezredekkel ezelőtt ők is Figyelők voltak. Valami belső hatalmi harc folyamán, kiváltak a fő szervezetből, azóta alig van róluk információnk. A Beavatkozók szerint a mi be-nem-avatkozó álláspontunk helytelen. Beleártják magukat a halhatatlanok harcába, ezért is hívják magukat Beavatkozóknak. Ráadásul mindig a gonosz halhatatlanokat támogatják. Időről időre kiválasztanak maguknak egyet, és minden erejükkel támogatják, hogy a kiválasztott legyen az Egy, aki utolsónak marad közületek. Minden aljas trükköt képesek bevetni: agymosás, hipnózis, és még egy sor egyéb dolog. Mi, a Figyelők, igyekeztünk visszaszorítani őket, keresztülhúzni a számításaikat. Néhány évtizede azt hittük, végképp leszámoltunk velük… De csak visszahúzódtak, kelet-Európába, a Vasfüggöny mögé. Innen nem tudtuk kifüstölni őket, és most úgy tűnik, erőre kaptak megint. - megvonta a vállát - Na persze. - hosszú szünet - Gondolnom kellett volna erre, amikor kivágták Cheng karjából a tetoválást. Ez jellemző a fajtájukra. Mindig utólag okos az ember…

- Megtakaríthattuk volna ezt az egész balhét. - Methos hangja sötéten csengett. Joe barátságtalan pillantást vetett rá.

- Te is Figyelő vagy, Adam. Ugyanazok a források álltak a rendelkezésedre, mint nekem. Ha Én olvastam a Beavatkozókról, akkor Te miért nem?

- Fontosabb célok lebegtek a szemem előtt. Többek között az, hogy életben maradjak. - Leült a matrac szélére, lábait átkarolva. - Úgy tűnik, ez a hibám most megbosszulja magát.

- Igen, akkor bocsásd meg az én hibámat is. Az igazat megvallva, nem hittem a Beavatkozók létezésében. Azt hittem, csak egy mítosz az egész.

- Azt gondoltad, Én vagyok mítosz, Joe. Nem túl jók a megérzéseid. - a halhatatlan felpillantott, és Joe-ra villantotta mosolyát - Ez legalább megmagyarázza, mi történt MacLeoddal. Valahogy elkapták, és hipnotizálták. Nem emlékszik semmire, de elindíthattak az agyában egy időzített programot…

- Igaz. - bólintott Joe egyetértően - Elültették benne, hogy ne higgyen neked, és hogy kezdjen irracionálisan gondolkodni.

- És ez Peterrel kapcsolatban is megmagyaráz néhány dolgot, hogy miért jött olyan váratlanul vissza Seacouverbe. Nem tudta megmondani, miért indultak el arra az útra Annával, Lengyelországba, és hogy miért szakították félbe… Fogadni mernék, hogy valami hasonló van a háttérben.

- Egyetértünk. - Joe előbányászta a Beavatkozókkal kapcsolatos információit. - A Beavatkozók egy nagyon hatalommközpontú szervezet. Mindig van egy vezető, aki egyszemélyben irányítja a szervezetet. - Összeráncolta a homlokát, ahogy emlékeire összpontosított. - Brenner, azt hiszem, így hívják. Jason Brenner. Azt mondják, sohasem hagyja el a központjukat. Talán saját szemével akarta látni Kerenskyt, hogy meggyőződjön róla, alkalmas alany az akció kivitelezéséhez. Az a gyanúm, hogy az a fickó tiszta őrült. Gyakorlatilag egy oxigénsátor alatt él, csírátlanít mindent, mielőtt hozzáér. Elhatározta, hogy örökké fog élni… hogy túléli a Játékot. - megvonta a vállát - Nem normális.

- Nagyszerű. Szóval, akkor most egy őrülttel kell szembenéznünk, aki egy gyilkosokból álló szervezet főnöke. - Methos csüggedten ingatta a fejét. - Seacouverben kellett volna maraddnom. Ha gyilkosság vádjával letartóztatnak, akkor kimaradtam volna ebből az egészből.

- Hát persze. - Joe hangja kimondottan gúnyos volt. - És abban is biztos vagyok, hogy ez a jól szervezett, kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező, erőszakos, titkos szervezet nem talál meg téged a börtönben. Végül is eddig se mutattak sokat, igaz? Csak az őrületbe kergették Duncan MacLeodot, a legjobb barátja ellen fordítva… Elhitették vele, hogy Kronos vissza tud térni az élők közé… Elraboltak minket, és elhoztak valahova ide, a semmi közepébe.

- Ez talált. - Methos hangja kemény, és erős volt, valami kellemetlen, erőszakos éllel hangsúlyozta a szavakat. Nyújtózkodott, körülnézve a szobában, kicsit reménytelenül. - Túl öreg vagyok már ehhez. - Joe felnevetett, mire a halhatatlan felkapta a fejét. Tiszta, vérfagyasztó méreg villant át a szemein, de csak egy pillanatra, azonnal el is tűnt. - "Azt hiszem, Joe. Úgy érzem… Nem is tudom. Nem érzem jól magam. Az elmúlt pár hét…

- Mi? - Együttérzés suhant át a halandó arcán, de Methos elfordult. Felállt, az ablakhoz lépett, és morcosan bámulta a gyönyörű panorámát.

- Semmi. - Hangja azt sugallta, nem szeretne erről többet beszélni, de Joe nem állta meg szó nélkül.

- Valami baj van, Adam?

Methos nem válaszolt. Nem tetszett neki Joe hangsúlya: a tiszta, leplezetlen aggodalom. Valahányszor Joe az álnevén szólította, amikor kettesben voltak, azért tette, hogy eljátszhassa a rangidős szerepét, hogy azt az illúziót keltse benne, a bártulajdonos az idősebb kettőjük közül. Néha Methos belement a játékba. Már nagyon régóta nem volt nála idősebb ember társaságában, olyanéban, akihez tényleg oda tud fordulni tanácsért, ha szüksége van rá.
De ebben a pillanatban, Joe jelenlétét kifejezetten idegesítőnek érezte. A halhatatlan kezeire bámult, a bennük támadt éles fájdalom miatt. Az ablakpárkány szélét szorította, és most azt látta, vércseppek futnak végig az ujjain.

- Adam? - Joe a háta mögé lépett, kinyúlt felé, és gyengéden megragadta a vállát. Methos kifordult az érintés elől, majdnem megütve a másik embert. Joe egy eszelős villanást fedezett fel a másik szemében. - Methos?

Methos tétovázott, kapkodva szedte a levegőt, majd elvigyorodott. Szemei világítottak. Felemelte a kezét, hogy Joe lássa, ahogy vére végigfut a tenyerén.

- Fáj. - mondta végül, majdnem izgatottan. Újfent elvigyorodott, és keményen bólintott. - Igen. Tényleg fáj. Én… Felteszem, most sírva be kellene húzódnom az egyik sarokba. Adam ezt tenné, igaz? - Undor költözött a hangjába. - Adná a gyávát, ahogy mindig, elbbújna egy sarokban, amíg ez a világ elmúlik a feje fölül, és ő végül egyedül marad. - a vigyor visszatért az arcára, ahogy Joe felé lépett. Dawson majdnem hátrahőkölt, de Methos érintése meglepően gyengéd volt, ahogy előrenyújtotta egyik, véres ujját, és vörös vonalat húzott vele Joe arcára. - Harci festés. - mondta elégedetten.

- Izé… Methos? Jól érzed magad? - Joe meg akarta érinteni a másikat, de nem volt benne biztos, hogy az hagyná. Methos felnevetett, a sötét, hosszan visszhangzó nevetés megdermesztette a Figyelő vérét.

- Ó, nagyszerűen vagyok, Joe. Évek óta nem voltam ilyen jól. - Újra kezeit bámulta, és amikor felpillantott barátjára, hirtelen elsápadt. A tűz eltűnt a tekintetéből, és egy másodpercre félelem vette át a helyét: valóságos, csontig ható félelem. - Joe? - kérdezte, alig észrevehetően remegő hangon. Dawson gondolkodás nélkül mellette termett, és segített neki leülni a matracra.

- Jól vagy? - kérdezte, a halhatatlan szemébe nézve. Nem tetszett neki, amit ott látott, pedig ez alkalommal nem tűz, és nem kénköves lángok fogadták pillantását.

- Nem. - Methos pislogott, mire az évezredes életút alatt összegyűlt cinizmust, és nehezen megszerzett tapasztalatokat tükröző tekintet gyorsan elhalványodott. - Azt hiszem, engem is elkaptak, Joe. Azt hiszem, kezdem elveszíteni a józan eszemet.

**********

Kívülről teljesen normálisnak tűnt. Egy ház, talán kicsit nagyobb, mint amit általában a hegyekben építenek. Fehér falai, vidám, kékre színezett cserépteteje volt, a kertben öreg fák hadserege állt őrt. Minden tiszta, és rendezett volt, mintha még a fű is a kert szimmetriája szerint nőtt volna.
A ház belseje fehér volt. Fehér padló, fehér mennyezet, hosszú, töretlenül csillogó, steril-fehér falak mindenütt. Alig néhány festmény törte meg a mindent elborító fehérséget, és az a pár darab is kék és vörös foltok egyszerű kompozíciója volt. Semmi árnyaltság, semmi kidolgozottság, semmi pasztell. Csak kék és vörös, egyszerű, fekete keretben. A keret feketéje illett a bútorhoz. A katonás rendben elhelyezkedő székek és asztalok éles kontrasztot alkottak a háttér világító fehérségével. A bútorok nem szolgáltak kényelmi funkciókat. Nem lehetett pihenni, elnyújtózni a székeken, rákönyökölni az asztalokra. Mereven álltak egy képzeletbeli kör középpontja körül elhelyezkedve. A középpontban egy szobor magasodott, elvont, csupa-lyuk-és-spirál alakzat, sima, szürke, betonszerű anyagból. A talapzat oldalán, visszafogott, egyszerű táblán ott volt a szobrász és a mű neve: Joel Brenner: Beavatkozás.

- Brenner úr? - Egy hang hasított a hátborzongató, fehér-fekete csendbe. Egy magányos, sebészmaszkot viselő alak lépett a terembe, majd megtorpant, mintha félne, hogy összepiszkolja a makulátlan padlót. - Brenner úr?

- Nem kell kiabálnia. - Csendes, de hatalmat és önbizalmat sugárzó hang válaszolt a kérdésre. - Maga az, Yitzak. - Halk villanymotor zúgott fel, egy ajtó félresiklott, és elektromos tolószék gurult ki egy orvosi műszerekkel telezsúfolt szobából. - Mit hozott ma nekem?

- Egy jelentés, uram. - Yitzaknak eszébe se jutott, hogy összehasonlítsa magasságát főnőkével, de igazság több mint jó fejjel a tolószékben ölő férfi felé magasodott. - Methos és Dawson őrizet alatt van, a házban, ahogy parancsolta. Kerenskyvel is minden a terv szerint halad. Bármelyik percben találkozhat MacLeoddal.

- Kiváló. - Az aprócska öregember elmosolyodott, és nyilvánvaló elégedettséggel bólintott. - Gratulálok Yitzak. Jó munkát végzett.

- Köszönöm, uram. - Yitzak erősen feszengett, szemmel láthatóan szeretett volna minél hamarabb visszatérni a munkájához. Ehelyett Brenner közelebb gurult, a tetovált csukló egyetlen mozdulatával a közeli számítógép-terminálhoz parancsolta beosztottját.

- Maga ideges, Yitzak. - a hang hideg volt és szenvtelen - Szeretne valahol máshol lenni?

- Nem! Nem, uram, egyáltalán nem. Csak… ott akarok lenni a következő lépésnél. Ez minden. - Brenner bólintott.

- Ott lehetett volna, Yitzak. Ott lehetett volna. És milyen kár, hogy nem lesz ott. - még mindig mosolyogva, a tolószékes férfi egy pisztolyt húzott elő a tolókocsi oldalából. A fegyvert fekete volt, tökéletesen illett a kocsi színéhez, és persze a bútorzathoz is. Yitzak hitetlenkedve meredt főnökére.

- Uram? - kérdezte. Brenner rámosolygott.

- Hívja végzetnek, Yitzak. Nevezze balszerencsének. Nem igazán érdekel. - kissé megemelte a fegyvert - Szeemély szerint, én természetes szelekciónak hívom. - Meghúzta a ravaszt.

- Mi-ért? - Még mindig a lábán ingadozva, Yitzak megpróbált Brenner szemébe pillantani. Hideg, kék acél meredt rá vissza, aminek még most sem tudott ellenállni. Elfordította a tekintetét, mire Brenner felnevetett.

- Mert túl sokáig tartott. - mondta egyszerűen, majd elfordította a székét, a lift felé indult. Yitzak utána nézett, haldokló szemei ezt a képet őrizték meg utoljára, egy apró, tolókocsis alak távolodó hátát. Hallotta, ahogy a liftajtó becsukódik, majd összerogyott, és meghalt.

- Alagsor. - mondta be a lift mikrofonjába Brenner, majd hozzátette - Szemétszállítás rendel.

- Igenis uram. - A válasz szenvtelenül, a meglepődés legkisebb jele nélkül érkezett. - Óhajt még valamit, ma éjszaka?

- Köszönöm, nem. Azt hiszem, ma korán lefekszem.

Duncan MacLeod álmodott.

Egy hatalmas, jórészt üres raktárban volt. Fáradtnak érezte magát. Nemrég még Caspiannal harcolt, de most itt van, hogy elvigye az igazi díjat: Kronos fejét. Az öreg halhatatlan az árnyékban állt, arcán halálos fenyegetés, és az őrülettel határos düh ült. Szemei megvillantak a lámpák fényében, villámokat szórtak a Hegylakóra.

Methos is ott volt. Harcolt, ahogy MacLeod. Lefejezte Silast, a hatalmas, szőke halhatatlant, aki olyan hűségesen szolgálta a Lovasok Testvériségét. MacLeod emlékezett a Methos szemében ülő sajnálatra és fájdalomra. Methos őszintén meggyászolta Silast, ahogy Kronost is. A Hegylakó újra átélte a történteket álmában. Emlékezett a Silas és Kronos testéből kicsapó kék villámokra. Látta a testeket felemelkedni, és lebegni, ahogy az Őserő utat tört belőlük. Emlékezett a fényre, a zajra, és a hihetetlen, elmondhatatlan fájdalomra. Emlékezett, ahogy egy ragyogó, kék fényörvény magába szippantotta Methos és az Ő testét, és arra, hogy azt hitte, a Serkentés el fogja pusztítani mindkettőjüket. Újra hallotta a sikolyokat, újra megérezte az agóniát, és ahogy fájdalomtól gyötört, kihunyni készülő lelke hirtelen a Lovasok elméjében találja magát.

Érezte Silast, teljes, brutális egyszerűségében, a különös gyengédséget, ami kegyetlenséggel keveredett. Látta Kronos, a briliáns, gonosz zsenit, érezte a bensőjében forrongó féktelen indulatokat, a vegytiszta dühöt, a zabolátlan agressziót. Látta, ahogy öldökölni indulnak a régi időkben, érezte a vérszomjat, a harci vágyat, érezte az izgalmat, az adrenalin dübörgését…

És érezte Methost. Egy röpke pillanatig a legöregebb halhatatlan szemén keresztül látta a világot. Hallotta az ősi káosz hangjait, érezte az elnyomott múlt visszhangjait, ami még nem volt elég mélyre temetve. Érezte a sóvárgást a vér iránt, és a határtalan szabadságvágyat, hallotta a távoli sóhajokat… a titkolt vágyakozást a régi idők után. Majd az érzés olyan gyorsan semmivé foszlott, hogy át se tudta gondolni. Túl sok a tennivalója ahhoz, hogy filozofáljon. Túl sok a kötés, amit fel kell oldania.

Most mégis megint erre gondolt. Az érzésekre, amit Methos lelkében látott: a mélységesen mély, sötét helyekre, a félénk, visszahúzódó felszín alatt, ami mögé rejtőzködik, már oly hosszú ideje. Kronos lelkére gondolt, a darabkákra, melyek saját lelkébe szövődtek a Serkentés alatt, és most ott lapulnak valahol benne, és abban a halhatatlanban, aki megosztotta vele a Serkentést azon az éjszakán. Egy halott ember darabkái, amik arra várnak, hogy életre keljenek.

"Vágtatni akarok…" - Felismerte saját hangját. Az arca is a sajátja volt, de a Lovasok Vezetőjének fekete-ezüst páncélját viselte. Haja kibontva lebegett, arcán az a fekete harci festés, amit Kronos viselt, sok ezer évvel ezelőtti csatáiban.

Érezte a testén átáramló izgalmat, ahogy szíve gyorsabban pumpálja ereibe a vért. Hallotta a kiáltásokat és sikolyokat visszhangozni a koponyájában. Vért látott és lángokat, halandók mozdulatlan testeit. Hangja csatlakozott Lovas cimborái nevetéséhez.

- Nem… - Hangosan ejtette ki, majdnem kiáltotta a szót, és áthallotta az álmába. Olyan volt, mint valami haza vezető hívás, és mohón belekapaszkodott. Erőlködött, kapálódzott, érezve, ahogy az őrület és a káosz magához akarja szippantani. Kronos és a többiek hangja, kezeik érintése húzta vissza az odalent kavargó zűrzavarba. Görcsösen belekapaszkodott saját hangjába, figyelmen kívül hagyva a többit. Lassan, nagyon lassan a felszínre emelkedett.

Az aprócska hotelszobában, valahol Gdanskban, Duncan MacLeod felnyitotta a szemét, és felült. A sötétségbe bámult, hallgatta a város zajait, és kilépett az erkélyre. Hosszan, mélyen beszívta a levegőt.

"Közel vagy, MacLeod." Nem látta Kronost ez alkalommal, pusztán a hangját hallotta. A fülében suttogott, képtelenül arra, hogy elhallgattassa. "Olyan közel. Hamarosan bevégezzük, Hegylakó. Újjá fogok születni."

- Nem. - Nyújtózkodott, lebámult az utcára, nagyokat lélegzett a hideg, tiszta levegőből. Jó érzés volt, Szemei végigpásztázták az üres utcát, a nyugalmas látvány segített megnyugtatni kótyagos elméjét. Újra mélyen beszívta a levegőt, egy régi jól bevált légző-gyakorlat szerint… ami hirtelen köhögésbe csapott át. Odalent, az utca közepén Peter Kerensky állt. Ruháját vér fedte, és egy kardot tartott a kezében. Methos kardját. Duncan egy hosszú pillanatig bénultan meredt a látványra, majd felragadta saját kardját, ami az ágyon feküdt. Kirohant a szobából, le a lépcsőn, képtelenül arra, hogy kizárjon egy gondolatot a fejéből. Odakint, az utcán, Kronos várja, hogy végre leszámoljon vele.

És ez alkalommal, Duncan végre pontot tehet a történet végére.

- MacLeod? - Kerensky bizonytalanul és hitetlenkedve meredt a hotel ajtaján kirobbanó alakra. - Te vagy az?

- Én vagyok. - Duncan hangja rekedt volt és barátságtalan. - Akarsz valamit?

- Nem. Nem hinném. Én… Én Methossal voltam.

- Beszélj még róla. - MacLeod közeledett, az utcai lámpák fény megcsillant a kardján. Peter felfigyelt a hideg villanásra, és összeráncolta a homlokát.

- Azt hiszem, elraboltak minket. Valószínűleg elkábítottak, mert nem emlékszem semmire. Itt ébredtem az utca közepén fekve…

- És Ő? - Ahogy közelebb ért, egy másik alakot is észrevett, Kerensky mögött. Egy lefejezett férfi testét. A tetem hátán feküdt, pár lépéssel arrébb, az esőelvezető csatornába fordulva, ott hevert a fej. Kerensky követte a Hegylakó tekintetét, és elsápadt, ahogy megpillantotta a holttestet. Majd hirtelen a kezében tartott kardra meredt, mintha csak most venné észre a jelenlétét. A penge véres volt, ugyanúgy a halandó kezei, és ruhája is.

- Én… nem tudom. - Pillantása zavartan repkedett a Hegylakó, a holttest, és a kezében tartott kard között. - MacLeod, esküszöm, én…

- Tartogasd olyannak a magyarázataidat, aki el is hiszi. - MacLeod mosolygott, és még közelebb lépett. - Azt hitted, okos vagy, igaz? Elhitetted velem, hogy megőrültem, hogy bennem fogsz újjáéledni. Egész idő alatt Te és Methos álltatok a háttérben… újjászületés, visszatérés a halálból. Hogy történt, mi? Valóban létezik egy "Peter Kerensky", vagy ezt a nevet is csak kitaláltátok? - kardjának lapjával megütögette aa tenyerét - Gyerünk, Kronos. Emeld fel a kardod. Intézzük el végre ezt a dolgot egymás között.

- Nem hazudok, MacLeod. - Peter csak ekkor kezdett rádöbbenni, mekkora veszélyben van. Szemei valami menedékhely után kutattak, de a kihalt utca nem kínált semmi hasonlót. - Nem vagyok Kronos. Még csak nem is hallottam róla, mielőtt ez az egész el nem kezdődött…

- Fogd be, és harcolj. - Duncan vadul a másik felé csapott a pengéjével, Kerenskynek hátra kellett ugrania, hegy elkerülje a vágást. A Hegylakó követte, mire Peter egy tétova, önkéntelen mozdulattal felemelte Methos kardját, hogy megpróbáljon védekezni a vagdalkozó Hegylakó ellen.

- MacLeod…

- Fogd be, az ördögbe is! - MacLeod előrevetette magát, a rémülten hátráló Peter elveszítette az egyensúlyát, elesett. A vágás alig milliméterekkel hibázta el.

- Nem akarok harcolni veled!

- Akkor halj meg. - Düh villámlott MacLeod sötét szemeiben. Mozdulatai a négy évszázados beidegződés szerint követték egymást, kardja mintha karjának meghosszabbítása, saját testének szerves része lett volna. Peter a földön ülve araszolt hátra, közben próbált valahogy talpra vergődni, valahogy egérutat nyerni kilátástalan helyzetéből.

- Az ördögbe, hallgass meg! Methos és én, azért jöttünk ide, hogy megtaláljuk Anna gyilkosait, és az elrabolt barátotokat, Joe Dawsont. Methost elkapták, bizonyára fogva tartják. Nem tudom, mit terveznek vele. - Nem érkezett válasz, csak a hidegen csillogó penge nyomult egyre közelebb és közelebb. - Téged ez egyáltalán nem érdekel??

- Nem. - Duncan ellenfele felé csapott, akinek sikerült közben valahogy lábra állnia. Kerensky eddig távol tartotta a Hegylakó vágásait, ami igazolta a skót gyanúját. Ez bizonyára Kronos. Mosolygott, szemei az önigazolás elégedettségét tükrözték. Támadott, és ez alkalommal sikerült eltalálnia Kerensky karját, kiütve a kardot a halandó kezéből. Peter térdre rogyott.

- Most fejedet veszem, Kronos. Ez alkalommal a pokolra küldelek, és elégetem a tested, hogy biztosan ott is maradj. - MacLeod előrelépett és felemelte a kardját. Peter minden erejét összeszedve félrevetődött. Kezei a kard után kaptak, de MacLeod rátaposott az ujjaira. Kerensky lélegzete elakadt a fájdalomtól és a félelemtől. Félig térden, botladozva, odébb dobta magát a fegyvertől. Megpróbálta megmozdítani összezúzott ujjait, de ez, akárcsak a másik kezén égő mély vágás, iszonyú fájdalmat okozott.

- Nem vagyok Kronos! - Minden vad dühét, félelmét, keserűségét belesűrítette ebbe a kiáltásba. A kard újra lecsapott, mire ő, összezúzott ujjait testéhez szorítva, odébb gurult a kövezeten. Hangosan felnyögött, de nem volt ideje elmerülni a fájdalomban. Duncan egyre közeledett, és Peter végső elkeseredésében, a halálfélelemtől hajtva, gyomorszájon rúgta ellenfelét. A meglepett Hegylakó hátratántorodott. Kerensky kihasználva az alkalmat, felugrott, és átvetette magát a közeli kerítésen. A telken álló házat renoválták, a halandó macskaügyességgel mászott fel az állványzaton, majd meglepő könnyedséggel ugrálva a háztetőkön, eltűnt MacLeod szeme elől.

- Az ördögbe. - morogta MacLeod. Megfordult, hogy felvegye Methos kardját, ami az utca közepén hevert. Valami apró, fehér tárgy volt a markolatára kötözve. MacLeod levette az összehajtogatott papírlapot, és a közeli lámpaoszlop alá lépett. Egy fénykép volt, ami Joe-t ábrázolta - Mi folyik itt…? - suttogta maga elé a skót. Megfordította a képet. Néhány szavas üzenet volt rajta, Methos jól ismert, jellegzetes kézírásával:

Még életben van. Egy kocsi parkol az utca végén. Szállj be, ha azt akarod, hogy életben is maradjon.

- Vigyen el az ördög, Methos. - Duncan összegyűrte az üzenetet, és az autót kereste tekintetével. Az elindult felé, majd amikor egészen közel ért, lefékezett. MacLeod számba vette lehetőségeit. Nem tűntek túl rózsásnak.

- Duncan MacLeod? - a sofőr egy jelentéktelen fickó volt, német akcentussal. MacLeod bólintott. - Kérem, szálljon be a kocsiba.

- Miért? - Legszívesebben elfordult, és elsétált volna, de nem merte kockára tenni Joe életét. A sofőr rámosolygott.

- Meg akarja ölni Methost, igaz?

- Igen. - A skót összeráncolta homlokát.

- Jó. - a mosoly szélesebbé vált - Akkor szálljon be.

- Ki maga?

- Ó. Nehéz kérdés. - A férfi vállat vont, és a visszapillantó tükörből figyelte, ahogy MacLeod beül a hátsó ülésre. - Mostanában a halál küldöncének érzem magam. Tudom a címet, nálam a meghívó, és még a bejárati ajtó kulcsa is. - Beindította az autót. - Ha ügyesen játszik, holnap ilyenkor Dawson és Ön a hazafelé tartó repülőgépen ülnek. És Methos már csak egy keserű emlék lesz.

- Csak egy keserű emlék… - MacLeod elmosolyodott ezen, és kipillantott az ablakon. Együtt tud majd élni ezzel az emlékkel, nem probléma. Már sok hasonlót megtapasztalt már. Ujjait végigfuttatta kardjának élén. A penge nyomán vérfolyam indult meg a hegylakó ujjaiból, és lecsöpögött a padlóra, de a Hegylakó észre sem vette. Túlságosan lefoglalták gondolatai, ahogy a közelgő harcra, és Methos Serkentésére gondolt.

Ideje, hogy véget vessen a rémálmoknak.

A makulátlan, hófehér házban, a fekete bútorok között három férfi állt, sebészmaszkkal az arca előtt, és az apró, tolószékes alak szavait követték feszült figyelemmel. Az öregember szemeiben a Lovasokéhoz hasonló, gonosz fény csillogott, de hiányzott belőle a karizma. Sárga fogai elővillantak baljós mosolyából, amikor elvette az oxigénmaszkot az arca elől. A látogatók tisztes, három lépés távolságban álltak meg tőle, tisztában voltak a nagyhatalmú ember paranoiájával, a vírusok, baktériumok és egyéb kórokozók terén.

- Mit tehetek önökért, uraim? - kérdezte éles, barátságtalan tónusú hangon, amit kissé eltorzított az újra a szája elé emelt maszk. Ez egyik férfi kihúzta magát, enyhe vigyázzállásba merevedett, ahogy jelentést készült tenni.

- Minden a tervek szerint halad, uram. - A férfi óvakodott attól, hogy közelebb lépjen. Brenner szenvtelenül bámult rá, mintha beosztottja csak a bútorzat szerves része lenne, majd lenyúlt és megigazította a térdeiről lecsúszott, ezüstszínű takarót. Világos, ráncos kezei megmarkolták a takaró szélét, és szúrós, merev tekintettel bámult a jelentéstevőre.

- Nos?

- MacLeod a ház felé tart, uram. Vierman tökéletesen utánozta Methos kézírását, és most úgy tesz, mintha MacLeod oldalán állna. Egy órán belül itt lesznek.

- És akkor? - Brenner hangsúlya azt sugallta, hogy tisztában van a válasszal, mindössze beosztottjait akarja ellenőrizni, és hallani akarja az összes véres részletet.

- És akkor MacLeod és Methos megküzdenek egymással. Nem tehetnek másként. Addigra Methos kondicionálása is éreztetni fogja a hatását, MacLeodé pedig már túljutott azon a szinten, amit vártunk. Talán túlságosan is jól sikerült. Majdnem megölte Kerenskyt, pedig az, kellemetlen következményekkel járt volna. Nem sokat tudnánk kezdeni egy lefejezett holttesttel.

- Akármit. - Brenner kézlegyintése azt sugallta, nem sokat törődik az ilyen apróságokkal. - És amikor MacLeod és Methos küzdenek? - Előredőlt székében, hangja kérdően elvékonyodott.

- Egyikük győzni fog. Nem számít, melyikük, hiszen a túlélőt mi öljük meg. Csak az számít, hogy véghezvigyük a rítust. Mégpedig úgy…

- Ezt tudom. - intett az öregember türelmetlenül - Ez az én elképzelésem volt, maga idióta. Mi a következő? A következő?

- A túlélő magában fogja hordozni Kronos teljes Serkentését, és akkor már meg fog felelni a céljainknak. - A fickó befejezte beszédét, kissé lezserebb testtartást vett fel, minta "pihenj"-t vezényelt volna magának, majd társai felé intett.

- Ez az egész alapvetően eltér az én kutatásaim eredményeitől, uram. - vette át a szót a második férfi - Pontos szavak, és meghatározott mozdulatok mellett folyik a szertartás. Szükségünk van MacLeod, és Methos vérére, élve, vagy holtan, ez lényegtelen… és a harmadik összetevő. Egy test, amely befogadja Kronos újjáéledő lelkét. Azt kell mondanom, erre Kerensky a legalkalmasabb. Kronos örülni fog.

- És megtesz mindent, amit csak kérünk. - Brenner felnevetett, különösen magas, átható hangon. - Az Apokalipszis Négy Lovasának vezetője újra életre kel, a mi erőinkkel a háta mögött indul csatába. Képzeljék csak el! - hangja átszellemült, ahogy elképzelte maga előtt a lehetőségeket - A Beavatkozás elsöpri a Figyelőket, és nagy lépést teszünk előre, hogy a saját terveink szerint alakítsuk a Játékot. Mi fogjuk eldönteni, kié legyen a Díj, és úgy tűnik, ez a nap hamarosan elérkezik. - magában kacarászott - Egy minden erő fölötti halhatatlan, aki a mi oldalunkon áll, a Díjjal a kezében… a mi kezünkben. Elég hatalma lesz ahhoz, hogy biztosítsa a mi halhatatlanságunkat. - A hideg szemek végigsiklottak azz előtte álló alakokon. - Mire várnak még? Menjenek, tegyék a dolgukat. Nem lenne szabad itt lenniük, amikor MacLeod a ház felé tart. Már ott kellene várniuk.

- Igen, uram. - A három fickó egy emberként mondta ki a szavakat, majd katonás fegyelemmel sarkon fordultak, és az ajtó felé indultak. Csak miután az ajtó becsapódott mögöttük, szabadultak meg valamennyire Jason Brenner idegesítő, romlott jelenlététől.

- Mindig piszkosnak érzem magam, amikor kijövök erről a helyről. - jegyezte meg az első - Ez a legtisztább, legsterilebb hely ezen az átkozott sárgolyón, de mégis a legmocskosabbnak tűnik.

- Tényleg? - a második, tudóskinézetű alak meglepetten pillantott rá - Én most voltam itt először. Úgy éreztem, kitüntetés. Van néhány lenyűgöző műalkotás odabent.

- Bizonyára. - A harmadik egy Dvorak névre hallgató idősebb férfi, fiatalkora óta ismerte Brennert, magában felidézte azokat az időket. Különös, hallgatag fickó volt, aki keményen dolgozott a Beavatkozók szervezetében, elvállalta és elvégezte a legpiszkosabb munkát is, hogy előrejuthasson. - De a legérdekesebb darab, az a szürke szobor, a terem közepén. A fia készítette, amikor itt raboskodott, az épület egyik cellájában. Azzal vádolták, hogy elárulta a Szervezetet, amikor meg akarta menteni egy Figyelő életét, aki a halhatatlanja nyomait követve tévedt a területünkre. Az öreg Brenner együtt végeztette ki őket, majd mindkettejüket zárkájuk padlója alá temették el. Hónapokon át, borzalmas szag volt arrafelé, de Brenner semmit sem tett ellene. Azt mondta, szolgáljon ez tanulságul mindnyájunknak. - Felpillantott a hatalmas, fehérre festett házra, amely hallgatagon őrizte szégyenteljes titkát. - Joel Brenner jó barátom volt, ahogy mindegyikünké, de azóta sem akadt senki, aki bosszút állt volna érte.

- Te viccelsz. - A tudósforma is visszafordult a ház felé. Képtelen volt elhinni a történetet. Dvorak összevonta bozontos, fehér szemöldökét, hogy azok találkoztak az orrnyerge felett.

- Soha, senki sem viccel Jason Brennerrel. - mondta mély átéléssel, majd elfordult, és autójukhoz lépett. - Gyerünk. El akarok tűnni innen, mielőtt a nagyfőnök úgy dönt, hogy nem mozgunk elég gyorsan. Semmi kedvem a Mamry-tó fenekén, Yitzak társaságában végezni.

- Yitzak meghalt? - Most az első alak fordult vissza, és pillantott a házra. - Mikor?

- Korábban. Mert nem szervírozta MacLeodot elég gyorsan. - Dvorak kinyitott a kocsi ajtaját. - Indulunk már végre?

- Igen. - Az első fickó becsúszott a kormány mögé, arcán zavarodott kifejezés ült. Még azelőtt beindította a motort, hogy a többiek beszálltak volna, és elindult, mielőtt a tudós bezárta volna az ajtót. Dvorak bekapcsolta a biztonsági övet.

- Nincs értelme megszökni Brenner haragja elől, ha felcsavarodunk az első fára, Henri. - szögezte le. Henri nem válaszolt.

- Tényleg megölte, Yitzakot? - kérdezte hirtelen.

- Miért. Sokat jelentett neked?

- Nekem? Alig ismertem. - Henri mereven az utat bámulta. Arca kifejezéstelen volt, de a szemeiben csillogott valami. A tudós nem vette ezt észre.

- Hát igen, - jegyezte meg közömbös hangon - felteszem, Yitzak teljesítette a feladatát, csak nem volt elég gyors. Végül is, ez a Beavatkozás, nem pedig egy cserkészcsapat. - Henri rápillantott munkatársára, de nem válaszolt, ahogy Dvorak sem. Különös hallgatás ülte meg a kocsi légterét, ahogy az a kilométereket falta. Csak a motor zaja hallatszott.

Joe Dawson elmerevedett nyakkal, és szaggató fejfájással ébredt. Az elmúlt időszakban rendszertelenül, és nem saját jószántából a szervezetébe jutott altatók hatására napokat átaludt, mégis úgy érezte, alváshiányban szenved. Megdörzsölte a szemeit az ujjaival, és elnyomott egy ásítást.

- Kávét akarok. - nyögte - Nagy, forró, feketekávét. Némi kísérővel ízesítve. - Elmosolyodott saját magán. - Vagy inkább, egy nagy adag kísérőt, némi kávéval ízesítve.

- Vodkával. - Methos az ablaknál állt, a kilátásban gyönyörködött. - Lengyelországban vagyunk, vagy nem?

- A vodka orosz ital. - mutatott rá Joe, mire egy mérges pillantás jött válaszként.

- Nem mindegy? Csak egy italt akarok, és kész. - Methos elfordult az ablaktól, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. - Éppen elég baj az nekem, hogy bezártak ide, ráadásul egy halandó társaságában. És még egy italt se kapok.

- Bocs, hogy élek. - Joe nyújtózkodott, és remélte, hogy nem alszik el a széken ülve. - Jusson eszedbe, milyen következményei lehetnek a kis Beavatkozó-hipnózisnak és próbálj úrrá lenni rajta, rendben? A legutolsó, amire vágyom, egy őrült cellatárs.

Methos feléje fordult, és rábámult sötét ráncok keresztezték a homlokát. Mintha valami ősi erő villámlott volna belőle, és Joe majdnem megijedt. Ehelyett inkább összeszedte magát, és keményen visszabámult.

- Tudom, hogy ez most nem a legjobb hely, és a legalkalmasabb idő a számodra… de ez valójában nem Te vagy. Zárd ki magadból.

- Nincs mit kizárnom magamból. - Methos hangja puha volt, lassan, szótagolva ejtette a szavakat. - Nem vetettek alá hipnózisnak.

- Nem. - jegyezte meg Joe szárazon - Hát persze hogy nem. - Hosszan felsóhajtott, kissé kábán saját álmosságától. Lehetetlen, hogy még mindig a nyugtató hatna rá… Átpillantott társára. Idősebb… vagy fiatalabb… miért olyan nehéz ezt időnként eldönteni?… társa a szobában járkált, olyan energiával és nyugtalansággal, mint egy csapdába esett tigris.

- Ne próbálj kinevetni, öregember. - Methos egy pillanat alatt előtte termett. A halhatatlan szemei vadul lángoltak, ugyanakkor arckifejezése jéghideg volt. - Nem tudod, kivel állsz szemben.

- Nagyszerű. - nyögte Joe, és megrázta a fejét - Minden ember közül a földön, pont egy Charles Manson imitátor halhatatlannal vagyok összezárva. Methos, kérlek, fogd fel amit mondok, rendben? Te nem az elsőszámú közellenség vagy, hanem Adam Pierson. Aki a sarokba húzódik, és azt képzeli, nincs is itt. Aki eltűnik az árnyékok között. Emlékszel?

- Csak arra emlékszem, hogy figyelmeztesselek: vigyázz magadra. - Methos először lassú mozdulattal nyújtotta ki a kezét, majd hirtelen, figyelmeztetés nélkül megragadta Joe torkát. Magához húzta a halandót, homlokuk összeért, és mélyen a szemébe bámult. - Azt ajánlom.

- Methos! - Joe megpróbált kiszabadulni, és egyidejűleg lélegzethez is jutni. - Fogd már fel! Mi egy csapatba tartozunk.

- Nem közösködöm halandókkal. - A halhatatlan arcán visszataszító mosoly jelent meg. - Különösen nem Duncan MacLeod halandó barátaival. Szívesen a kezem közé kapnám azt a fickót. Puszta kézzel tépném le a fejét a nyakáról.

- Mi bajod Duncannel? - Dawson valahogy kiszabadult Methos szorításából, és zihálva hátrált néhány lépést. - Azt hittem, a barátod.

- Megölte Kronost. - Methos hátralépett, és újfent fel-alá kezdett járkálni. Joe megdörzsölte a szemét.

- Nem volt választása. Vagy Kronos, vagy Ő.

- Ahogy te azt elképzeled. - Methos megint felé fordult, arcán arrogáns mosoly ült. - Ez nem olyan egyszerű. A Lovasok esetében nem. Vissza tudom hozni Kronost, bármikor, ha úgy döntök. Ez az egyetlen oka, amiért eddig életben hagytam MacLeodot. Ha azt hittem volna, hogy Kronos örökre elmegy, magam öltem volna meg Hegylakót, azon az éjszakán, amikor a testvérem fejét vette.

- Ne beszélj zöldségeket. Ez nem te vagy, Methos. Te nem beszélsz így. Ez a Beavatkozók műve.

- Nem. - Methos egy elképesztő, követhetetlenül gyors mozdulattal a Figyelő elé lépett, és a vállára tette a kezét. - Korábban, az Idő beszélt belőlem. Az idő, a félelem, a fájdalom és még ezer más dolog, ami átformált engem valaki mássá. Most először, legelőször Joe, mióta találkoztunk, most tényleg Methost hallod beszélni. Ez vagyok én. Ez. Nem játszom hegedűn, nem szónokolok a békéről, és a tudásról. Nem zavarom össze az embereket az álruháimmal. - Közelebb hajolt, hangja vékony suttogás volt, ami Joe alig tudott elkapni. - Tetszik? Tetszik, hogy végre egy valós ember áll előtted, hogy a szívébe láthatsz annak az férfinek, akit olyan régóta ismersz? Tetszik az igazság, ami a máz alatt van? Akit ismertél, akit láttál eddig, az Adam Pierson volt. De ő most halott. - szélesen elmosolyodott - Átvághatnám a torkod a matrac drótjaival. Egy mozdulattal kitörhetném a nyakad. Kibelezhetnélek, lassan, hogy közben tudd, mi történik veled. - Boldogan bólintott, vigyora szinte kisfiús izgatottságot tükrözött. - Ehhez nagyon értettem. Meg ahhoz is, hogyan nyúzzam meg élve az áldozataimat. Megmutathatnám, de azt hiszem, nem élnéd túl elég hosszú ideig, hogy felismerd a benne rejlő szépséget. Talán a lányodon. Rajta bemutathatnám neked, amit tudok. Azt hiszem, megérné megnézni, nem gondolod? - Lágyan, majdnem gyerekes hangon felnevetett, minek hallatán Joe hátán végigfutott a hideg. - És most ne gyere azzal nekem Joe, hogy ez nem én vagyok. Sokkal inkább a saját énem vagyok, mint korábban bármikor, mióta ismerjük egymást. És ez az én nem túl kedves. - Ellökte magától a halandót, feleemelkedett, majd az ajtóhoz ment, és az öklével ütni kezdte. - Az ördögbe, van valaki odakint? Miért nem válaszol senki? - Egyre erősebben verte az ajtót, és Joe látta, hogy ökle véres nyomokat hagy maga után a fán. - Engedjenek ki!

- Methos! - Joe felállt, megragadta a barátja vállait, és elhúzta az ajtótól. - Nyugodj meg, csak megsérted magad.

- Csak a néző szemében tűnik fájdalomnak. - A halhatatlan újabb, őrült vigyort villantott fel, és szemléltetésképpen felemelte a kezét. A sérülések már eltűntek. - És veled mi a helyzet, Joe? A te fájdalmad is viszonylagos, vagy inkább valós? - Kinyúlt, kemény markát Dawson csuklója köré fonta. - A halandók vére is olyan, mint aaz enyém? Tudod, olyan régen volt már, hogy majdnem elfelejtettem… - hirtelen az ajtó felé kapta a fejét.

- Joe! Joe, odabent vagy? - MacLeod hirtelen megjelenése nyomán Dawson ki tudta szabadítani kezét Methos szorításából. Elhátrált, és aggódva pillantott a halhatatlanra, aki hitetlenkedve meredt az ajtóra.

- Mac?

- Joe! - Győzelem rezgett MacLeod hangjában, és még valami más is, valami meghatározhatatlan. A kopácsolás az ajtón újra kezdődött, és Methos közelebb lépett. Gonosz kifejezés ült az arcán, szemei szinte vörös fényben égtek. Egy reccsenés, és MacLeod ökle, benne egy feszítővas, megjelent az ajtó közepén keletkezett lyukban.

- Most megvagy! - Eszelős kuncogással, Methos megragad a kezet, és keményen megrántotta. Fájdalmas kiáltás hallatszott, ahogy MacLeod feje nekikoppant az ajtó másik oldalának. Methos kicsavarta a feszítővasat a másik kezéből, és egy vad mozdulattal feltépte vele az ajtót. MacLeod alakja feltűnt a küszöbön, arca vérben úszott. Kardja a kezében volt, egy másik, Methosé, pedig az övébe tűzve.

- Methos. - mondta jeges hangon.

- Nem mondhatnám, hogy örülök a jelenlétednek, MacLeod. - Vérforraló mosoly játszott az öreg halhatatlan ajkain. - Mi szél hozott Lengyelországba? Azt hittem, már régen egy kies gumiszobában gubbasztasz valahol, talpig kényszerzubbonyban.

- Pofa be. - MacLeod kihúzta övéből a másik férfi kardját, és odadobta neki. - Te egy söpredék vagy, Lovas, de még neked is megadom az esélyt. Ha nem tenném, olyanná válnék, mint Te. - A kard megcsörrent a padlón. Joe, megrémülve a lehetséges végkifejlettől, megpróbálta megszerezni. Methos durván félrelökte, Figyelő hátraesett, és a matracon ért földet. Az játékosan fel-le mozgott alatta.

- Mac, ezt nem teheted. Tudom, milyen elviselhetetlenül idegesítő alak, de az isten szerelmére!

- Maradj ki ebből, Joe. Ez csak rám, és erre a birkára tartozik.

- De hiszen a barátod!

- Volt a barátom. - Egy másodpercre Duncan a halandóra pillantott, pillantása majdnem olyan kemény volt, mint Methosé. - De minden megváltozott. Segített Kronosnak, hogy újjászülessen. Fel akarta használni a testemet, életre keltse a testvérét. Azt akarod, hogy álljak félre, és engedjem el, vagy valami hasonló? - Ijesztő gyorsasággal, csapott egyet a kardjával. - Már eddig is, túl sokáig éltél, Methos. Lejárt az időd.

- Tényleg? - Methos rávigyorgott, az arrogancia és a vidámság egyenlő mértékben osztozott arckifejezésén. - Akkor fejed be a dumát, és bizonyítsd be.

- Azt fogom tenni. - Duncan előrelépett, kardját egy könnyed mozdulattal kettejük közé emelte. Tisztában volt vele, hogy Methosnak nincs esélye ellene. Duncan MacLeod volt, a MacLeod klánból, az ártatlanok, a gyengék rettenthetetlen védelmezője, bíró és ítéletvégrehajtó egy személyben, aki már száz csatában bizonyította igazát. Mindig Ő nyer.

Kardjaik szikrázva csaptak össze. Duncan kemény ellenállást érzett a másik penge mögött, mire széles, barátságtalan vigyor öntötte el az arcát. A harc keménynek ígérkezett, és ez elégedettséggel töltötte el. Édesebb a Díj, ha nem könnyű megszerezni.

- Mac, Adam… kérlek. - Joe feltápászkodott, és megpróbált közéjük lépni. Tisztában volt vele, hogy testi erővel nem tudja szétválasztani őket. Két kardpenge közé vetni magát, ez pedig az őrültséggel volt határos. - Figyeljetek rám!

- Maradj hátul, Joe. - Ahogy MacLeod figyelme megoszlott egy pillanatra, Methos kihasználva az alkalmat, előre vetette magát. Pengéje eltalálta MacLeod vállát és mellkasát, mély sebet ejtve rajtuk. A Hegylakó, meglepett, fájdalmas kiáltást hallatott, de a sérülés nem tudta megtörni saját támadása lendületét. Kardjának hegy elérte Methos karját, felszakítva inge ujját, valamint az alatta levő bőrt, húst és elvágva inakat. Fájdalom villant az öreg halhatatlan szemeiben, de csak egy pillanatra, azonnal elnyomta a düh és a vérszomj.

- Meg fogsz halni, öregember. - MacLeod újra meglendítette a kardját, nem törődve, a mellében és vállában égő fájdalommal. - Meghalsz, és én szélnek fogom ereszteni a hamvaidat. Mindörökre eltűnsz a föld színéről.

- Gondolod, hogy törődöm a halállal? - Methos ránevetett, arcát gyűlölet torzította el. - Azt hiszed, törődöm a kardoddal, a bosszúddal? Engem egyedül a testvérem érdekel, akit megöltél. Vissza fogom őt hozni az életbe, a te fejetlen tested romjaiból. - Vadul előre csapott a kardjával, látszólag véletlenszerű mozdulatokkal, valójában egy régi, jól bevált koreográfia szerint. Szavak hagyták el ajkait, valami ősi, régen elfeledett nyelven, amit MacLeod képtelen volt azonosítani.

- Kronos már visszajött. Miután leszámoltam veled, őt is elintézem, és a négy égtáj felé küldöm haló porait. - Vagy nincs igaza? Most Kerensky tényleg Kronos, vagy csak egy újabb hallucináció? MacLeod nem tudta, mit gondoljon, de gyorsan elhessegette gondolatait, és a harcra összpontosított. Következő, hatalmas ütése térdre küldte Methost, a kard mély sebet ejtett az öreg halhatatlan vállán. Methos téren állva próbálta hárítani a következő csapást, de MacLeod könnyedén félreütötte ellenfele kardját, és visszakézből mélyen beleszúrta pengéjét a férfi oldalába. Elvigyorodott, még mélyebbre nyomva a fegyvert, majd egy elégedett csavarintással kirántotta. A feje fölé emelte a vértől csöpögő pengét, és Methos szemeibe nézett. Ha félelemre számított, akkor csalódnia kellett. Mindaz, amit legyőzött ellenfele tekintetében látott, nem volt egyéb, mint hideg, hígítatlan gyűlölet. Minden erejét karjaiba összpontosítva, lesújtott.

A kard hirtelen kihullott elerőtlenedő ujjai közül. Egy pillanatig zavartan maga elé nézett, majd hang nélkül összeesett, és mozdulatlanul elterült a földön. Joe torkát egy hosszú, megkönnyebbült sóhaj hagyta el.

- Ezt nevezem időzítésnek. - Peter Kerensky vidáman vigyorogva dobta el az ajtó maradványaiból származó törött deszkát, amivel leütötte MacLeodot, és Methosra nézett. - Jól vagy?

- Hát persze, hogy jól vagyok. - Az öreg halhatatlan lábra küzdötte magát, odalépett a kardjához, és felvette a földről. A vér még mindig szivárgott az oldalából, de úgy tűnt, nem törődik vele. Próbaképpen megsuhogtatta a kardot, majd tőle eddig szokatlan, gonosz mosollyal fordult megmentője felé. - Örülök, hogy benéztél.

- Én is. Nem hinném, hogy a halálod segített volna kivonni Anna gyilkosait a forgalomból. - Kerensky Joehoz fordult. - Minden rendben?

- Jelenleg az egészségi állapotom meglehetősen változó. - mondta Joe bizonytalan mosollyal - Ha a vérnyomásom visszatér a normális érték közelébe, szólok.

- Ne fáradj. - Methos kinyújtotta a kardját, és hegyét Kerensky vállának nyomta. - Hé, te.

- Mi van? - Kerensky meglepetten fordult felé. Methos rávigyorgott, a kard hegye most Peter nyakának feszült.

- Csak egy apró változás a tervben. - baljós mosoly - Eredetileg MacLeod testét akartam felhasználni, de azt hiszem, ez elég problémás lett volna. Ráadásul, miért tenném, ha itt vagy te is? Végül is, Kronos pontosan olyan lesz, mint régen volt.

- Megismételnéd? - Peter kissé elsápadt és hátralépett. Methos felnevetett.

- Ne fuss, halandó. Nincs hova elbújnod. Csak a testedet akarom, és ígérem, nem fog fájni. Gyors, tiszta munka lesz, mert nem akarom, hogy a tested megsérüljön. Egy nagyjából sértetlen szervezet, ami befogadja az elveszett, kóválygó lelket… - Szemei szinte fanatikus lángban égtek. - Csak maradj nyugton.

- Methos, fogalmam sincs, mi folyik itt, de… - Peter vadul elődobta magát, abban a reményben, hogy meglepheti Methost. MacLeod kardja felé ugrott, de a penge tulajdonosának jóvoltából összezúzott ujjai nem engedelmeskedtek az akaratának, amikor meg akarta markolni a fegyvert. Félrevetődött, hogy kikerülje Methos támadását, aki felemelt karddal rontott rá. Peter látta, ahogy hajnali nap első sugarai megcsillantak a feléje sújtó pengén, és az a képtelen ötlet villant át az agyán, hogy ezt meg kellene festenie. Azután egy tompa puffanás hallatszott, és a kard lendülete megtört. Methos kissé csodálkozó tekintettel térdre esett, majd elterült a padlón.

Joe alakja tűnt fel az összeesett Methos mögül, kezében azzal a deszkával, amit Kerensky már kipróbált egyszer MacLeod fején. A két halandó összevigyorgott.

- Köszönöm. - Mondta Peter mély átéléssel. Joe vállat vont, és a padlóra dobta alkalmi fegyverét.

- Ne köszönd. - Elfordult, és begyűjtötte a padlón elszórt kardokat. - Neked kell kicipelned ezeket a ffickókat innen.

- Kösz. - Kerensky végigmérte az ájult halhatatlanokat, majd mély sóhajtás kíséretében vállára emelte MacLeod ernyedt testét. - Pontosan hova parancsolod?

- Van itt egy autó? - Dawson kikukucskált az ajtó maradékán keresztül a folyosóra, melynek végén egy másik, főbejáratnak tűnő nyílászáró kellette magát. - Hogy állsz a csomókkal?

- Csomók? - Peter kissé értetlenül meredt társára, aki a fekete autó felé indult, amit Gdansktól követett ideáig. A korábban leütött Vierman a füvön feküdt, a kocsi mellett, és Joe lehajolt, hogy elgördítse Peter útjából.

- Igen, csomók. Ez a két púp a fejükön, nem fogja túl sokáig nyugton tartani a halhatatlanokat, és én nem élvezném, ha össze lennék velük zárva egy kocsiba, amikor ezek ketten felébrednek.

- Aha. Ez talált. - Kerensky vállat vont. - Végül is, voltam kiscserkész.

- Nagyszerű. - Joe kinyitotta a csomagtartót, és egy kötéltekercset vágott Kerenskyhez. - Akkor kötözd meg őket. Addig keresek egy térképet, hogy végre megtudjam, hol az ördögben vagyunk, és hogyan tűnhetünk el innen. Valami azt súgja, hamarosan vendégekre számíthatunk.

- Igazad lehet. - Kerensky ledobta MacLeodot a földre, és akkurátusan nekilátott megkötözni. - Bár azt hiszem, jelenleg jobban kell tartanunk a barátainktól, mint az ellenségeinktől.

A válasz egy mindössze egy vigyor, és egy bólintás volt.

Az autó lassan döcögött a sziklás hegyi úton, amik inkább lovak, de még valószínűbb hogy zergék számára terveztek. Peter a kormányba kapaszkodott, és megpróbálta elterelni gondolatait a hátsó ülésen elhelyezettekről. A Beavatkozók csatlósát, Viermant biztonsági okokból beékelték Methos és MacLeod összekötözött teste közé, aki már magukhoz tértek, és nagyon dühösek voltak, amit nem rejtettek véka alá. A hasonlóképpen gúzsba kötött Vierman, akit, az egyre indulatosabb szópárbajt vívó két fickó közé ültettek, hozzátette saját dühös megjegyzéseit és sértéseit az egyre növekvő hangzavarhoz. Joe Dawson Kerensky mellett ült, kezében Vierman pisztolyával, és látszott, hogy azon gondolkozik, lelő egyet-kettőt a hátul ülők közül.

- Joe! Az ördög vigyen el, sohasem gondoltam volna, hogy elárulsz engem. - MacLeod vadul küzdött kötelékei ellen, miközben közvetlenül Dawson füle mögött ordítozott, és rugdosta a székét hátulról. - Mindig tudtam, hogy titkolsz valamit, de hogy pont Kronos? És mikor döntöttél Methos mellett, helyettem? Ez is valami átkozott Figyelő praktika?

- Ez nem az, aminek látszik, Mac. - Joe higgadtság irányuló kísérletei semmivé foszlottak, az őt ért a szóbeli támadás során. - Ezt a saját érdekedben tesszük.

- Methos meg akar ölni, Joe. Fel akarja támasztani Kronost. - MacLeod szemei idegesen repkedtek Dawson és Kerensky között. Valami szemmel láthatóan nem volt rendjén. Kerensky nem más, mint Kronos… de ha Kronos még halott… ugye? De ha nem, akkor hogyan tudott behatolni az álmaiba, sértegetve, idegesítve őt? Fogalma sem volt róla. Mintha egy belső hang kiabált volna ellentétes parancsokat a fejében, hogy összezavarjon mindent.

- Fenemód igazad van, hogy meg akarlak ölni. - Methos ellentétben a többiekkel nyugodtan üldögélt. - Jogom van rá, hogy megöljelek. Tudnod kell, hogy mit jelent az a szó, hogy Testvériség, Hegylakó. Tudnod kell, mire kötelezi a harcosokat a hűségeskü.

- Amiről beszélsz, nem több mint betyárbecsület. Ti nem harcosok voltatok, hanem gyilkosok! - Megpróbálta Viermanon keresztülfészkelődve elkapni Methost, de az energikus Beavatkozó keményen a mellébe fejelt.

- Vissza. - lihegte, a német akcentust elfedte a hangjában rezgő düh. - Nem akarom, hogy a hülye veszekeedésetek miatt halálra nyomj.

- Talán tényleg gyilkosok voltunk. - Egy sértő, kígyószerű mosoly futott át Methos arcán, szemei leplezetlen, hideg gyűlölettel tekintettek a másikra. - De mi voltunk a legjobbak. Évezrredeken át uralkodtunk mindenek fölött. Ki más mondhatja még el ezt magáról? Ki más tartott rettegésben egy egész civilizációt?

- Ki más akart volna ilyet tenni? - Macleod hátradőlt a székben, pillanatnyilag feladva a rúgkapálást. - Amikor megszabadulok végre ezektől a kötelektől, te szemét, centiről centire fogom veled megetetni a kardodat. Bocsánatot fogsz kérni, mielőtt lefejezlek.

- Ne fogadj rá, MacLeod. A bocsánatkérésre különösen ne. - A Methos hangjában csörömpölő jég még a Hegylakót is gondolkodóba ejtette. - Te még csak el sem tudod képzelni mindazokat a dolgokat, amiket velem tettek, nemhogy lenne hozzá gyomrod, hogy kipróbáld őket. Sem a szavaid, sem az, amire készülsz, nem tudnak megijeszteni.

- Nagy szavak, Lovas. - MacLeod elfordult, és inkább kibámult az ablakon. - Meglátjuk, mivé foszlanak, ha újjra a kezemben lesz a kardom.

- És majd meglátjuk, milyen magabiztos vagy, ha az én kardom lesz végre az én kezemben. - Methos arrogáns mosolya nem távozott az arcáról. Viermant ez nem hatotta meg különösebben.

- Nem számít, kinek van kardja. Egyikőtök meg fog halni, de a másik sem örülhet sokáig a győzelemnek. - Felkuncogott, élvezve a halhatatlanok értetlen pillantásait. - Jobban tennétek, ha inkább feladnátok. Nincs esélyetek.

- Gondolod, hogy utánunk jönnek? - Kerensky hátrafordult, és végignézett a poros hegyoldalon. Vierman felnevetett.

- Hát persze, hogy követnek. Egy csapatot vártam, akik már bizonyára megérkeztek a házhoz, és felfedezték a szökést. Már bizonyára a nyomunkban vannak, és ti hamarosan halottak lesztek. Ha megadjátok magatokat, megengedem, hogy méltósággal haljatok meg.

- Azt mondtad, ha megölöm Methost, elengedtek minket, Joe-val. - MacLeod jeges tekintettel meredt a Beavatkozóra, mire az megvonta a vállát.

- Soha nem csodálkoztál azon, miért kívánom annyira Methos halálát? Miért érdekel egy öreg halhatatlan halála? Te bolond vagy, MacLeod. Ráadásul halott bolond.

- Hogyan csodálkozott volna, amikor átprogramoztátok az agyát? - Dawson a Beavatkozóra szegezte a pisztolyt, ami nem volt kis teljesítmény egy köves úton rázkódó kocsiban. - Mondanál erről valami bővebbet?

- Nem áll szándékomban.

- Akkor megismétlem. - Joe a német bordái közé nyomta a pisztolyt. - Ki vele! Ne hagyj ki semmit.

Vierman egy szúrós pillantást vetett rá, majd a pisztolyra, szemei gyűlölettel teltek meg, majd végül sóhajtott, és önkéntelenül is megvonta a vállát.

- Felteszem, nincs más választásom. - hátradőlt az ülésében, megpróbált a kötelek és a pisztoly ellenére kényelmes pozitúrát felvenni. - Valóban, mi ültettünk gondolatokat MacLeod fejébe, hipnózis útján. Könnyű volt. Methos ellen akartuk fordítani, hogy azt higgye, az ellensége. Valami hasonlót tettünk Methos esetében is. Így akartuk kiprovokálni, hogy kihívják egymást, ami sikerült is.

- Remélem, figyelsz Mac. - szúrta közbe Joe. A Hegylakó felhorkant, látszott, hogy egy szót sem hisz el az egészből. Vierman felnevetett.

- Soha nem fogja meggyőzni őket az igazáról. Ez is a kezelés része. A Beavatkozás mindent tud a hipnózisról, mióta csak feltalálták. És ezért leszünk mi az Egy mögött a Gyülekező után.

- Ezért teszik mindezt? El akarják tenni Methos és MacLeodot az útból, amit a választottjuk előtt egyengetnek?

- Gyenge a képzelőereje, Dawson úr. Végül is, egy Figyelőtől ez is szép teljesítmény… A dolog nem ilyen egyszerű. Talán, ha megkérnénk Methost, hogy elmagyarázza…

- Hmm. - Methos mindössze ennyit fűzött a beszélgetéshez. Vierman zavartalanul folytatta.

- Egy ősi rítus, egy mitikus Szertartás. A Testvériség Szertartása két halhatatlan között. Én személy szerint sohasem hittem benne, de úgy tűnik, hamarosan a saját szemmel győződhetek meg az igazságról. Két legendás harcos, akik összekötötték a sorsukat, hogy megvalósítsák az igazi halhatatlanságot, hogy megkapják mindazt, ami csak elérhető ezen a világon. Azt hittem, mindez csak mese… egy részeges vicc. Azt tanultuk, hogy bármelyikük, akár Methos, akár Kronos meghal, akkor bizonyára a másik is jelen lesz, és a Serkentés kettéválik, és egy része az életben maradt testvérbe jut. A túlélő Lovasnak szereznie kell egy frissen meggyilkolt, megfelelő gazdatestet, valószínűleg halandót, mert egy halhatatlan lefejezett teste erre kevéssé alkalmas… Ezután fejét kell vennie a halhatatlannak, aki megölte a testvérét. A két részre hasadt Serkentés egyesül, és létrehoz egy csatornát, amin keresztül a halott lelke elfoglalja a gazdatestet. - kissé kifulladva elmosolyodott - Persze, mindez feltevés. Soha, ssenki nem látta, soha senki nem próbálta… mostanáig. Visszahozni Kronost és élők közé, abba a testbe, ami kétségkívül az övé, - a kocsi erőteljesen megrándult, mintha a kormánynál ülő Peter Kerensky érzelmeit akarná demonstrálni - ez a Beavatkozás terve. És személyében megtaláljuk az Egyet, aki támogatni fogunk, hogy övé legyen a Díj. Hát nem zseniális? Lehetne rátermettebb valaki, mint Kronos, aki négyezer éve hordozza magában a káoszt? Megérdemli valaki jobban a Díjat, annál a halhatatlannál, akinél félelmetesebb harcost még nem hordott a hátán a föld? A férfi, aki vezetésre és hatalomra termett…

- Én nem mennék ilyen messzire. - MacLeod most a visszapillantó-tükröt tanulmányozta. A távolban, azon a magaslaton, amit legutóbb elhagytak, egy autó körvonalai jelentek meg. Minden kétséget kizárólag követték őket, de úgy tűnt, a többiek nem vették eddig észre. - Kronos őrült volt, és gyilkos, nem pedig "mindenek felett álló". Még csak nem is volt olyan gonosz, mint amennyire szeretett volna az lenni. Hogy lehet valaki igazán gonosz, ha közben úgy szereti a testvérét, mint Ő? Ha valami mindenek felett állót kerestek, akkor Kronosban nem fogjátok megtalálni. Ő is csak tizenkettő egy tucat.

- Kronos akarjuk. Azt az embert, aki egyidős Európával. Az embert, aki nyomott hagyott az ember által ismert legnagyobb civilizációkon.

- Soha sem fog veletek dolgozni.

- Úgy gondolja? - Vierman felvonta szemöldökét Methos kijelentése hallatán. - Meg fogjuk menteni az életét, viisszahozzuk a halálból. Hozzásegítjük a legnagyobb hatalomhoz a világon. Velünk fog dolgozni. Végül is, mi hozzásegíthetjük a Díjhoz.

- Nem fog. Kronos nem tartozik senkihez és semmihez, és nem is fog soha. Nincs esélyed, hogy megértsd. - Egy mosoly villant át a halhatatlan szemein. - Alig várom, hogy lássam, amikor rádöbbentek erre a tévedésre.

- Halott leszel. Vagy MacLeod fejez le, vagy mi, amikor még nem térsz magadhoz a Serkentés után. Bár, tekintettel a körülményekre, lehet, hogy mi ölünk meg mindkettőtöket. Megvan a tervünk, amit véghez is fogunk vinni, mindenáron. - Egy pillanatra Vierman majdnem olyan megszállottnak tűnt, mint Methos, de azután elmosolyodott, és ellazította izmait. - Mi vagyunk a Beavatkozók. Mi fogjuk irányítani a Halhatatlanságot.

- Ó. - Methos elkezdett nevetni, sötét, erőteljes hangon, ami a vidámság és az őrültség mezsgyéjén ingadozott. - Remek. Sok szerencsét hozzá.

- Talán van oka az önbizalomra, Lovas. - MacLeod a visszapillantó-tükör felé biccentett. Methos követte a tekintetével, mit mutatott a másik, és abbahagyta a nevetést.

- Elintézzük őket. - Élesen Joera pillantott. - Magaddal hoztad a kardjainkat, megkaphatnám?

- Elhoztam őket, de halálbiztos, hogy nem engedlek a közelébe. - Dawson aggódva pillantott Kerenskyre. - Lehagyhatjuk őket?

- Szerintem még egy rollerező gyereket se tudnánk lehagyni. - A kuplung megreccsent, Kerensky szavait alátámasztandó. - Az ördögbe. Mintha az Alpokon akarnánk átkelni.

- Adjátok fel. Talán közbe tudok járni Dawson életéért. - Vierman leginkább egy tejet szimatoló macskára emlékeztetett. - Kiválóan játszottad a szerepedet Peter. Idehoztad őket, segítettél MacLeodot az őrületbe kergetni. Ez garantálja a felvételedet a Beavatkozók soraiba…

- Felejtsd el. - Peter tövig nyomta a gázpedált, de az autó alig reagált. Mögöttük lövések csattantak. - Ó, te magasságos…

- Tartsd egyenesen. - Joe kihajolt az ablakon, kezében a pisztollyal. Semmit sem látott a portól, vaktában pedig nem akarta pazarolni a golyót. Mindössze a tárban levő lövedékek álltak rendelkezésre.

- Vannak még kardjaink is. - Peter mintha kitalálta volna társa gondolatait. Joe elvigyorodott. Nem tudta nem kedvelni a fiatalembert.

- Ha visszatérünk Seacouverbe, és úgy érzed, pályát akarsz változtatni, csak hívj fel.

- Kösz, de ha egyszer hazajutok, azt hiszem, soha többé nem hagyom el Angliát. Talán belépek egy Buddhista közösségbe. Rögtön, miután átplasztikáztattam az arcomat. - A lövések egyre közelebbről hallatszottak. Egy lyuk támadt a szélvédőn.

- Nincs esélyünk meglépni. Állítsd meg a kocsit, és oldozz ki minket. Legalább legyen esélyünk harcolni. - MacLeod hangja dühös volt, de Joe nem törődött vele. Kerensky a tükörbe pillantott. Már látta üldözőiket. Egy idősebb, ősz hajú férfi, és két fiatalabb. Egyszerű, szürke öltönyt viseltek.

- Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy százhat évesen, Miss World 2070. aktjának festése közben és majd a halál. - A világoskék szemek, amiknek pontos másától valaha ezrek rettegtek, tiszta, kicsit száraz humort tükröztek. - Különös, de sohasem hittem volnaa, hogy egy halott halhatatlan újjáélesztése lesz a végzetem.

- Érdekes meglátásaid vannak. - Joe néhány golyót küldött üldözőik felé, nem sok eredménnyel - Miért van az, hogy a rosszfiúknak vannak a legjobb autóik? Ez nem igazság.

- Egyetértek. - Peter feszülten koncentrált, hogy a keskeny úton tartsa a kocsit.

- Engednetek kell, hogy harcoljunk. - Methos hangja meglepte őket. Nyoma sem volt benne a korábbi ellenségességnek. - Mi értelme itt ülni, és várni, hogy elkapjanak?

- Talán igaza van. - Kerensky mereven előrebámult, de szavait Joenak szánta. Dawson összeráncolta a homlokát.

- És megölik egymást, mielőtt az ellenségnek esnek? A két legjobb barátom ül hátul, Peter. És, lehet, hogy most nem tudják, de egymást is nagyon szeretik. Gondolod, hogy valami hülye agymosás miatt hagyom, hogy miszlikbe aprítsák egymást? Tudod, mi történne, ha kiszabadítanánk őket, és kardot adnánk a kezükbe. - Erre a kirohanásra nem volt mit válaszolni, és Peter nem is fárasztotta magát vele. A műszerfalra pillantott.

- Az hiszem, ez már a kisebbik probléma. Kifogyott a benzin.

- Nincs benzin? - Joe is a műszerfalra meredt. - Szorítsd le őket az útról! Ez az egyetlen esélyünk!

- Jó. - Kerensky összeszorította a száját, szemei vonalnyivá szűkültek. Félrerántotta a kormányt, de ugyanabban a pillanatban üldözőik is ezt tették. A két jármű összekoccant egy pillanatra. A kerekek felsírtak, és az inzultus ellen tiltakozó fém sikolya hallatszott. Kapaszkodj!

Egy olyan robajjal, mintha villám csapott volna le, a két autó újra összeütközött. A becsapódás ereje kilendítette egyensúlyából a hátsó ülésen tartózkodókat. Megkötözve, kapaszkodni, vagy egyensúlyozni képtelenül, végül egy halomban kötöttek ki a padlón. Egy másodperccel később berobbant a hátsó szélvédő, üvegcserepekkel szórva be őket. Az egyik oldalsó ablak is követte példáját. A kormánykerék kiszabadult Kerensky szorításából, és hirtelen szabadságától megittasodva önálló életre kelt. Peter minden erejével próbálta visszavenni az irányítást az elszabadult négykerekű felett. Joe néhány lövést küldött a másik autó felé, mely láthatóan hasonló problémákkal küzdött, mint ők.

- Adják fel! - Vierman visszaküzdötte magát a hátsó ülésre. - Adják meg magukat! Ez az egyetlen kiút.

- Pofa be. - Methos kezei hirtelen kiszabadultak. Elkapta Viermant, és hátrarántotta. Együtt küszködtek, az egyik még megkötözve, a másik többé-kevésbé szabadon, de ez nem jelentett túl nagy előnyt a szűk helyen. Vierman feje tisztán eltalálta Methos állkapcsát, amitől az megszédült. Feje a kárpitnak ütődött. Hirtelen a Lovas Dawsonra támadt, hátulról elkapta a nyakát másik kezével pisztolya után nyúlt. Az összekapaszkodott pár Kerensky oldalának csapódott. A halandó kezéből kicsúszott a kormány, és az újfent elszabadult jármű keresztbe fordult az úton, az üldözőik már nem tudták kikerülni őket. Hatalmas csattanás hallatszott, majd a világ a feje tetejére állt, majd újra vissza, ahogy az autó lebukfencezett a meredek hegyoldalon, szorosan a másik járműre ragadva, mintha most felcserélték volna a szerepeket. Még mindig szorítva Dawsont, Methos végre megszerezte a fegyvert. Viermanra szegezte, szemében dühödt fények táncoltak.

- Ne lőj, itt a kocsiban! - MacLeod még a padlón feküdt összekötözött lábaival megpróbálta kirúgni a fegyvert Methos kezéből. Az nem vett róla tudomást. A pisztoly csövét a Beavatkozó homlokának szorítva meghúzta a ravaszt, pontosan, amikor Duncan lába végre elérte. A lövedék irányt változtatott, kirepült az ablakon, és az üldözők kocsijának tankját találta el, egy szempillantás alatt lángba borítva azt. A zuhanás során megsérült autókból kifolyó üzemanyag is lángra kapott, és a tűz gyorsan elérte a menekülők kocsiját.

- Ugrás! - Kerensky az ajtózárral küzdött. Mire kinyitotta, az ülése háttámlája lángokban állt. Vierman vadul erőlködött, hogy összekötözött kezeivel kinyissa valahogy az ajtót. Végül sikerrel járt, és a poros füvön landolt. Kerensky és Dawson követték példáját. Methos is az ajtó felé vetette magát, de Duncan elállta az útját.

- Nem hagyod el ezt a kocsit. - Sötét szemeiben ott csillogott az egyre növekvő lángok visszfénye. - Nem engedem, hogy visszahozd Kronost.

- Gondolod, hogy hagyok neked választást? - Methos kezei megragadták a Hegylakó vállát, és kirángatták őt a kocsiból. - Nem hagyom, hogy elégj. Addig nem, amíg a testvérem egyetlen darabkája is a fejedben van.

- Akkor együtt fogok égni a pokolban Kronossal. - MacLeod megpróbált visszaugrani az égő roncsba, de Methos visszarántotta. Normális körülmények között nem lett volna kétséges a küzdelem kimenetele. Duncan jóval magasabb és erősebb testfelépítésű volt, mint Methos, de a Hegylakót még mindig akadályozták a kötelek, míg az öreg halhatatlanban ott égett a Lovas féktelen vadsága. A két halhatatlan elvágódott, és összekapaszkodva gurultak le a meredek, sziklás hegyoldalon. A hátuk mögött, mindkét autót elborították a lángok. Valami felrobbant az egyikben, ami elindította az egymáshoz ragadt járműveket a leejtőn, a verekedő alakok nyomában. MacLeod szemei elkerekedtek, amikor meglátta a feléje robogó lángoló kocsikat. Megpróbált félrevetődni, de kötelékei akadályozták. Mellette, Methos éppen megszabadult a lábán maradt kötelektől, és talpra ugrott. A Hegylakó felé vetette magát, eltaszította MacLeodot a tűzgolyóvá vált autók útjából, de lendülete mindkettejüket továbbsodorta, átbillentve őket egy magas sziklaszirt szélén, az alant húzódó szakadékba. Mindketten eltűntek szem elől.

Duncan MacLeod álmodott.

Azt álmodta, hogy zuhan, zuhan a semmibe, és régi álomképei sorra elmaradnak mögötte. Látta azt a képet elsuhanni, amin Tessa és Kronos kéz a kézben sétálnak. Ahogy zuhant, a kép megváltozott. Már nem Kronos ábrázolta, hanem Methost. Azután Joe Dawsont. Végül Peter Kerensky, a fiatal, ártatlan halandó volt rajta, aki tizenöt évvel ezelőtt találkozott a lánnyal, Párizsban, és beleszeretett.

Azt álmodta, hogy Kronossal harcol, a dühös, minden erő feletti démonnal, harci festéssel az arcán, vértől csöpögő karddal a kezében. Lemészárolt ezrek sikolya visszhangzott MacLeod fülében. És nem volt többé Kronos. MacLeod maga állt ott, Kronos véres kardjával a kezében. Majd a kard is eltűnt, helyette egy fehér porcelán szobor, Tessa egyik alkotása jelent meg.

Álmában a sziklaszirt tetején állt, és Methosssal harcolt. Halálos küzdelem volt, amit népes nézősereg követett figyelemmel. Kronos, Silas, Caspian. Joe Dawson és Richie. Amanda, Darius, és Hugh Fitzcairn. Mind ott voltak, és nézték a küzdelmet, de képük elhalványodott a Hegylakó emlékezetében. Nem emlékezett többé, hogy nézett ki Fitz. Fekete volt? Rövid, vagy hosszú hajú? Vagy az Richie volt? Amanda hord műlábat? Silas aki pipázik, és kifolyik a kezéből a pénz? MacLeod leengedte a kardját, és látta, ahogy Methos mosolygó arca elhalványodik előtte. Már Vierman volt, a jelentéktelen külsejű német, vörös tetoválással a csuklóján, ahogy ránevet. A szirt eltűnt helyette egy hatalmas toronyban találta magát, körülötte, ameddig a szem ellát végtelen víztükör. A padlón hatalmas, vörös mozaik: a Beavatkozók jele. Duncan hiába csukta le a szemét, maga előtt látta a jelet, szinte beégett az elméjébe.

"Eljövök érted…" Kronos hangja szólt Vierman ajkairól. Vagy Vierman hangja Kronoséról? Minden összezavarodott. Halotta Methost is, ahogy azt mondja, hogy őrült. Talán az öreg halhatatlannak volt igaza. Semmi sem volt már biztos, kivéve egy dolgot. Ezt világosan látta maga előtt. Seacouverben volt. A bárban beszélgettek Methossal, majd a Hegylakó hazaindult. Egy öregember lépett hozzá az utcán és megszólította. Egy öregember, vörös tetoválással a csuklóján. És ezután semmi. Csak sötétség, szürke árnyékokkal. Fehér felhők úsztak át az elméjén, elfedve mindent. Mindent, kivéve…

A szirt alján MacLeod szemei felpattantak. Tagjaik el voltak merevedve, ami egyrészt a csuklóit és lábát még mindig fogva tartó köteleknek, másrészt a jó huszonöt méteres zuhanásnak volt köszönhető. Mély, ziháló lélegzettel tért vissza az életbe, és az első pillantása Kronos szemébe mélyedt. Elmosolyodott. Peter Kerensky visszamosolygott.

- Jól érzed magad? - kérdezte. MacLeod felköhögött, mire a mellkasába nyilalló fájdalom azt tudatta vele, hogy a bordái kissé átrendeződtek a zuhanás alatt.

- Halhatatlan vagyok. - jelentette ki mogorván, és ülő helyzetbe küszködte magát. - A fejem még a nyakamon van? - Peter rávigyogott.

- Úgy tűnik.

- Akkor jól vagyok. - Belenézett a világoskék szemekbe, és most látta meg először, mennyire különböznek attól a másik, ugyanolyan kék szemektől. Nem talált benne hidegséget, gyűlöletet, kegyetlenséget. Ártatlanság, esendőség, és segíteni akarás csillogott bennük. - Tényleg jól.

- Örülök, hogy ezt hallom. - Kerensky felemelkedett, és felemelte a Hegylakó kardját, amit a kezében szorongatott. Elvágta vele a másik férfi köteleit, majd hozzátette. - Ezeket még a robbanás előtt sikerült kimenekítenem az autóból. - kardra mutatott. Lenyújtotta a kezét, hogy talpra segítse a Hegylakót, aki mosolyogva fogadta el a gesztust. Odafent, a szirt szélén Dawson integetett, a lábánál kivehetetlen halom, talán Vierman hevert. - Joe azt mondta, ha valaki képes megtörni a Beavatkozók hipnózisát, akkor Te vagy az.

- Megtettem. - Duncan a kardja felé nyúlt. Kerensky habozott, mire a halhatatlan elvigyorodott. - Félsz, hogy levágom a fejed?

- Nos… - mondta ideges mosollyal a halandó - Nagyon dühös lennél, ha azt mondanám… igen?

- Nem igazán. - Duncan gyengéden megfogta a másik férfi kezét, és kivette belőle a kardot. - Te Kronos hasonmása vagy. Tényleg. De nem vagy Ő, és most már én is tisztában vagyok ezzel. - A pengét az övébe dugta, és Peter vállára tette a kezét. - Sajnálom. Az én hibámból, a poklok poklát kellett végigjárnod. Eltörtem a kezed…

- Semmiség. Már alig fáj. Nem nagyon. - Peter kissé fájdalmas grimasszal emelte fel a szóbanforgó végtagot. - Azért még harcképes maradtam.

- Harc? - Duncan elfordult, és elindul felfelé a hegyoldalon. - Miféle harc? Figyelj, már nem vagyunk közvetlen veszélyben, igazam van? Innen egyenesen a reptérre megyünk, és felülünk az első gépre, ami Amerikába tart. Az Beavatkozók ott gyengék, és nem tehetnek semmit a Figyelőkkel szemben. Viermanból mindent ki tudunk szedni ahhoz, hogy lezárhassuk az ügyet végre.

- Ez nem olyan egyszerű, MacLeod. - Kerensky szemei a földre tapadtak, és ahogy a Hegylakó követte a tekintetét, néhány kötéldarabot pillantott meg. Megértette, mire céloz társa.

- Methos! - Előrerohant, szemei barátját keresték. - Mi… azaz hol van? Ő is leesett, velem együtt, igaz?

- Úgy tűnik. Nem láttam. - Kerensky megvonta a vállát. - Úgy néz ki, Ő tért vissza előbb, és elment. Örülhetsz, hogy nem ölt meg.

- Nem tehette. Vissza akarja hozni Kronos az életbe, és csak akkor tudja ezt megtenni, ha megfelelő helyen és módon végez velem. - A Hegylakó leroskadt az egyik közeli sziklára. - Az ördögbe! A fene essen bele! Valahol kint kóborol, és ott a fejében a teljes Apokalipszis.

- Nem hagyhatjuk itt. - Kerensky felvett a kötéldarabot, és tétován forgatta ujjai között. - Nem mehetünk így vissza Seacouverbe.

- Tudom. - suttogta maga elé MacLeod. - Csak egy választásunk maradt. Meg kell keresnünk a Beavatkozókat, hogy megtudjuk, hogyan túrtak bele Methos agyába. Vissza kell kapnunk Adam Piersont, mielőtt Methos, az a Methos, aki a barátom, örökre eltűnik.

- És ha nincs mód a hipnózis megtörésére? - Kerensky már tudta a választ, mielőtt feltette a kérdést. Duncan a távolba meredt, elkerülve Peter tekintetét.

- Methos valamikor végigvágtatott ezeken a földeken, megölve mindenkit, aki az útjába akadt. Az egyetlen ember, aki jelentett valamit a számára, Kronos volt… és ez megfordítva is igaz. Ha nem tudjuk megtörni a kondicionálást, ha nem tudjuk visszahozni azt a fickót, aki velem lógott az elmúlt években Seacouverben… csak egy választásunk marad. Vissza kell hoznunk Methos… vagy meg kell ölnünk. - Ezzel MacLeod felállt, és újra nekivágott felfelé, a meredek hegyoldalon. Odalent, Peter Kerensky csendesen meredt maga elé. Odakint, valahol a sziklák között, ott volt Methos, magányosan, ezt tisztán érezte. És még csak a kardja sincs vele.

- Gyere már, Peter! - szirt tetején, Joe integetett. Kerensky visszaintett. Tényleg szükségük van rá? Egy négyszáz éves harcosnak, és legjobb barátjának tényleg szüksége van egy kétbalkezes halandó festőre, hogy harcba szálljanak a Beavatkozók ellen? A válasz nem. Azelőtt még csak egy pisztoly sem sütött el soha, harcművészetekben való jártassága kimerült abban a néhány vívóleckében, amit még gyermekkorában vett, mielőtt végképp elkötelezte magát a festészet mellett. Szomorúan elmosolyodott. Volt valami, amit meg kellett tennie, amit fontosabbnak érzett, a Duncan MacLeod és Joe Dawson iránt érzett kötődésnél. Egy honfitársa… vagy valami olyasmi… volt odakint, fegyvertelenül, magányosan, egy idegen, ellenségektől hemzsegő területen. Hirtelen elhatározástól vezérelve, Kerensky kihúzta magát, és elindult lefelé a leejtőn, hogy megkeresse azt a férfit, aki egyszer a testvérének szólította. Talán Kronos is ezt tenné, mondta magának. Kronos volt, akit Methos keresett, így hát Peternek Kronossá kell válnia.

Odafent, Duncan MacLeod elérte a szirt tetejét, és visszapillantott a lassan eltűnő alak felé. Kinyitotta a száját, hogy utána kiáltson, de Joe megfogta a karját.

- Hagyd. - mondta egyszerűen.

- Nem hagyhatjuk egyedül kószálni. A vidék tele van Beavatkozókkal, akik el akarják kapni.

- Nem fogják megölni. Még nem.

- De…

- Semmi de, Mac. Methos nem fog utánunk jönni. Ha valakiben bízni fog egyáltalán, akkor abban a fiúban odalent. Peter megértette ezt.

- És most hova?

- Egy találkozóra. - Dawson a vállára vette Methos kardját. - Jason Brennerrel.

- Tudod, hol találjuk?

- Nem. - Joe talpra rángatta Viermant. - De ő igen.

- Ó igen. Majdnem elfelejtettem. - a fogoly ádámcsutkájának szegezte a kardját - Tudod, ki ölte meg Martin Chenget? Vagy Anna Kerenskyt?

- Ez most nem számít. Meg fognak fizetni a bűneikért. - Dawson keményen, barátságtalanul elkapta a fickó vállát. - Most elmondod, amit tudni akarunk.

- Elviszlek Brennerhez. De csak akkor, ha megígéritek, hogy nem fogja megtudni, én voltam. - Most először, igazi félelem ült Vierman szemeiben. - Ígérjétek meg.

- Ha ezt akarod. - Dawson félreállt. - Vezess! - Vierman előrelépett, és a látóhatár felé intett a fejével.

- Erre.

- Kár, hogy felrobbant az autó. - vigyorgott Duncan. Joe viszonozta.

- Nehéz az élet.

- Igaz. - Elindultak a Beavatkozó után. Joe egy percre visszafordult, és végignézett a tájon. Odalent füstölögtek az autók roncsai, melyben három Beavatkozó lelte halálát. Még a nevüket sem tudta. Felemelte Methos kardját és barátjára gondolt. Felidézte azt a napot, amikor rádöbbent ki is Adam Pierson valójában. Emlékezett harcokra, és kellemes estékre. Arra a hosszú utazásra, Methos kocsijában, ami igazán közel hozta őket egymáshoz. Fájt, ha arra gondolt, végig kell néznie Methos halálát, ha nem tudják Adam Piersont visszahozni. Az még jobban fájt, ha ez lehetséges, hogy most ez a fickó egyedül van, fegyvertelenül, egy halhatatlanoktól és Beavatkozóktól hemzsegő vidéken.

- Erre talán szükséged lesz. - A felhők felé intett a karddal, majd két kézre fogva, a sziklák között kibukkanó sekély talajba szúrta, a kőszirt tetején. Énjének egyik fele remélte, hogy gazdája megtalálja a pengét, a másik fele remélte, hogy amíg Methos Lovasként érez, addig nem. Talán egy napon együtt jönnek vissza a kardért? Vagy talán Methos egy napon egyedül keresi meg? Nem volt több idő az elmélkedésre. Elfordult, és a többiek után sietett.

Mélyen alattuk, egy magányos alak tornázta magát egyre feljebb a sziklákon, a kard felé. Ruhája cafatokban lógott, vér szennyezte be. Arcának egyik felét egy növény nedve kékre festette. Elérte a kardot, és megragadta. Az ég felé emelte és meglengette, a fénysugarak megcsillantak a makulátlan pengén.

- Azt hiszem, - mondta az alak, és leengedte a kardot - túl sokáig voltam távol. - Gonosz vigyor öntötte el az arcát, majd halk kuncogással az övébe dugta fegyverét, és a látóhatárra meredt. Itt az ideje, hogy a világ felidézze a haragját. Háromezer év után, az utolsó Lovas kész volt újra vágtatni.

VÉGE
(egyelőre)