Peter Kerensky vállára emelte hátizsákját, és nekivágott a következő emelkedőnek. Úgy érezte, mintha már hónapok óta járná ezeket a hegyeket, pedig tudta, hogy valójában alig három hét telt el. Az indián nyár csalóka melege már elillant, s most a korán jött hó se könnyítette meg az útját.
Színét sem látta, sem MacLeodnak, sem Dawsonnnak, mióta elhagyta őket. Ők ketten, kétségkívül, a titokzatos Beavatkozók után nyomoznak. Aggódott értük, ahogy aggódott a Beavatkozók nyilvánvaló jelenléte miatt is. Saját tervei se kápráztatták el túlságosan. De jelenleg, tudta, biztonságban van. Nem ölhetik meg, amíg nem biztosak benne, hogy mind MacLeod, mind Methos, a markukban van. Methos pedig pillanatnyilag itt volt, valahol a hegyek között, ezt a csontjaiban érezte.

Kutatóútja során történetek egész sorát hallotta a hegyeket benépesítő különös szerzetekről. Szegényes lengyel nyelvtudása és a helyiek még kezdetlegesebb angolja ellenére megelevenedtek előtte a hegyi emberek mondavilágában évezredek óta kísértő árnyak: vámpírok, akik valaha emberek voltak, de haláluk után visszatértek, és áldozataik vérét szívják. Démonok, ősi szellemek, elkárhozott lelkek. Vérfarkasok, akik teleholdkor indulnak portyára. Boszorkányok, aki a holdfényes tisztásokon táncolnak, és elapasztják a tehenek tejét. Úgy tűnt, az ősi rémmesék újraélednek a frissen támadt suttogások talaján. Suttogások emberekről, akik a hegyekbe indultak, de soha nem tértek vissza. Az emberek azt rebesgették, hogy egy vadállat él a sziklák között, aki megöl mindenkit, aki az útjába akad, és ellop mindent, ami fényes. Más mesék farkasokról, vagy örült hegyi emberről szóltak. Megint mások természetfeletti szörnyeket okoltak. Végül egy öregember vérfagyasztó meséjét hallotta, egy hatalmas, fekete vérfarkasról, ami legalább hat méter hosszú, fogai pedig nagyobbak egy megtermett férfi öklénél, szemei, mint izzó, vörös parázs. Ez a szörny ellopja az emberek lelkét, megissza vérét. Elvisz minden ezüstöt, aranyat, ékszereket, hogy elássa valahol a hegyekben, ami csak arra vár, hogy megtalálják.
Peter sok, frissen ásott lyukat látott útja során, ami azt mutatta, voltak, akik hittek a gyerekes mesének. Nekivágtak a hegyeknek, hogy kincset, hírnevet, gazdagságot szerezzenek, míg mások elveszett hozzátartozóik után nyomoztak. De mind közül, akik a hegyeket járták, egyedül Peter tudta, mi vár rájuk odakint.

Már órák óta elhagyta a civilizáció utolsó jeleit is, amikor egy férfi kicsavarodott testét pillantotta meg az út mellett. Nemrég gyilkolhatták meg, a vér még nem alvadt meg teljesen a szerencsétlenül járt fickó nyaka körül. A fej pár lépéssel arrébb, arccal a föld felé hevert. Úgy tűnt, valaki fel akarta gyújtani a testet, de a nedves fű, és a szitáló hó megfékezték a lángokat.

- Ó, Methos… - Peter letérdelt a halott mellé.

Felismerte a férfi ruháit: vörös kabát, vastag kék flaneling szürke nadrág. Nem kellett a fejre néznie, mert nélküle is tudta, hogy a néhainak hosszú, őszes bajusza volt, amit életében kipödörve hordott. Pár napja találkozott vele, egy másik hegy ormai között. A férfi eltűnt gyermekét kereste, aki elindult a hegyek közé, de sohasem tért vissza. Most úgy tűnt, ugyanazon végzet érte utol apát és fiát, de Kerensky nem akart mélyebben belegondolni a történtekbe. Ehelyett ásott egy sírt, amilyen mélyet csak kezdetleges szerszámaival tudott. Egy fejfát is készített, melyre rávéste a férfi nevét: Stefan Ozeki. Csak remélni merte, hogy helyesen betűzte a nevet, mert írásbeli lengyel tudása csak egy hajszállal volt jobb beszédkészségénél.

- Jó munkát. - a hang hallatán hátrakapta a fejét. A férfi teljesen nesztelenül került a háta mögé, ami megijesztette Petert. Ha ilyen könnyű becserkészni őt, kérdezte magától, akkor hogyan lehetne esélye Methos ellen? Az idegenre pislogott, és félénken bólintott.

- Nem hagyhattam így itt.

- Megértem. - A férfi közelebb lépett, megigazította a sapkáját, mely alól kivillant őszes haja. Szürke és kék tónusú öltözéket viselt, mely harmonizált szemével. Kezeire kopottas bőrkesztyűt húzott, és széles övet viselt, amin kés, mindenféle szerszámok, többek között egy fejsze, lógtak. - Látta karmok nyomát?

- Karmok? - Peter kissé meglepődött a kérdésen, de észbekapott. - Óh. Azt hiszi, hogy a… a szörnyeteg kapta el?

- Tudom, hogy ő volt. Már láttam korábban is a nyomait, és én lefogadnám, hogy ez a szerencsétlen is neki esett áldozatul. - A fickó elgondolkodva sercegtette megközelítőleg tíz napos borostáit. - Jobban tenné, ha visszafordulna. Nem okos dolog itt kóborolni, amikor könnyen felfalhatják az embert.

- Nem falt fel senkit. - Peter elfordult, és a tájat bámulta. Ozeki nem régóta halott, ezek szerint Methos sincs messze. - És nem egy szörnyeteg ölte meg őket, hanem egy ember.

- Ember, vagy állat, el fogom kapni még napszállta előtt. - Az idősebb férfi röviden felnevetett. - Azt hiszi, le tudja hozni a hegyről, ugye? Talán meg akarja adni neki egy lelkisegély-szolgálat számát?

- Felejtse el. - Peter gyorsan véget vetett a beszélgetésnek, mert érezte, nincs vesztegetnivaló ideje. - Még találkozunk.

- Talán. - Peter a hátán érezte a férfi tekintetét, ahogy tovább indult. Nem szerette a feltűnést. Felfelé ugrált a sziklákon, biztosra vette, hogy Methos itt bujkál valahol. Elővette ütött-kopott pisztolyát, amit egy paraszttól vásárolt, két nappal, és számos hegyoldallal korábban. Úgy tűnt, legalább 1945 óta nem sütötték el, de tapintása és súlya önbizalmat adott. Nem szeretett belegondolni, hogy vajon hány golyó küld a padlóra egy halhatatlant, de számolt egy dologgal, ami még bejöhet. Jelenleg, Methos fikarcnyit se törődött Peter Kerensky életével, hasonlóképpen MacLeod, és Dawson se érdekelte. De azóta a különös reggel óta, amikor először találkozott ezzel az össze-nem-illő-de-elválaszthatatlan trióval, Peter Kerensky már nem volt csupán Peter Kerensky. Ő volt Kronos teste, arca és hangja. Nagyon remélte, ha más nem is, de ez, tényleg megvédi az életét.

Methos figyelte, ahogy közeledik. Egy kényelmes lyukban üldögélt, amit egy rég kiszáradt folyam mart a puha kőzetbe. Egy vékony, barna-zöld fólia rejtette el szem elől, egyúttal megvédve a szitáló hótól is. Karddal a kezében nézte a felfelé kapaszkodó férfit. Egy mosoly jelent meg szája szögletében. Nem értette pontosan, mit jelent ez a "látogatás". Rögtön tudta, hogy ez nem Kronos, de azzal is tisztában volt, hogy az lehet, ha ügyesen keveri a kártyát. Lassan, szemeit a magányosan közeledő alakon tartva, előbújt rejtekéből.

- Kerensky! - Hangja hideg és kemény volt, mint kardjának acélpengéje.

Peter a hang irányába fordult. Az a férfi, akit maga előtt látott, nem a titokzatos, árnyalt személyiségű Adam Pierson volt, akivel Lengyelországba érkezett. Akit maga előtt látott, letépte inge ujjait, és csuklóvédő gyanánt karjaira tekerte. Térdtől lefelé, nadrágja cafatokban lógott, és nem cipőt, hanem nehéz, magas-szárú bőrcsizmát viselt. Öltözékét egy bőrdzseki egészítette ki, melynek ujjait szintén levágta. Haja meglepően sokat nőtt az elmúlt hetekben, és egy kék színű pánttal fogta hátra szerteálló fürtjeit. Meglehetősen ijesztő kinézete volt, különös tekintettel az arca egyik felén húzódó kék festékcsíkra. Úgy tűnt, mintha nem is ember, hanem egy másik világból idecsöppent szörnyeteg lenne. Mintha a sötét korok történelmének egy darabja kelt volna életre, itt a csendes lengyel hegyormok között. Peter hátralépett.

- Methos? - felismerte az arcot, és a hangot, de a többi teljesen meglepő volt számára. Idegesen pillantott a kard felé, majd a kezében tartott pisztolyra gondolt. Egy lövés, és máris… hát máris nem sok mindent tud tenni. Azon kívül, még sohasem lőtt pisztolyból, és erős kétségei voltak, hogy valaha is meg tudná tenni. Hacsak nem egy lövészklubban… Megvenni sokkal egyszerűbb volt, mint elsütni. Célozni, és meghúzni a ravaszt. Könnyű. Felemelte a fegyvert, de Methos nem úgy nézett ki, mint aki megijedt.

- Örülök, hogy látlak, Peter. - Methos közelebb húzódott, frissen tisztított kardján megcsillant a felhők közül elősejlő nap fénye, egyenesen Peter szemébe. Kerensky egyáltalán nem volt benne biztos, hogy véletlenül történt. Pislogott párat, és elfordította tekintetét.

- Jól vagy? - kérdezte, kissé bizonytalanul, hogy mit is érdeklődik egy pszihopata gyilkos hogyléte felől. Methos könnyed mosollyal válaszolt, sötétzöld szemei furcsán ragyogtak elő a kék festékkel dekorált arcból.

- Ó, nagyszerűen vagyok, Peter. - Methos rávigyorgott, amitől a halandó ereiben megfagyott a vér. - És te?

- Voltam… jobban is. - Kerensky kipréselt egy gyenge mosolyt. - Methos… tudod, melyik évet írjuk?

- Azt hiszed, hogy nem tudom, melyik évet írjuk? - Methos felnevetett, szinte gyerekes vidámsággal, de ez nem sokat segített Peter akadozó szívverésén. - Hé, nem mentem vissza a Bronzkorrba, ha erre gondolsz. Csak úgy döntöttem, életre keltem a dicsőséges időket. Hívd ezt kapuzárás előtti sokknak, vagy aminek akarod. Mellesleg pontosan emlékszem, hogy majdnem kétezer éve volt, amikor, ott Jeruzsálemben… de ezt hagyjuk. Szóval, tudom, hányban vagyunk, és azt is tudom, hogy ez a legtökéletesebb alkalom arra, hogy az Apokalipszis Lovasai újra vágtassanak.

- Már csak egy Lovas maradt. - Kerensky megrázta a fejét. - Methos, segítségre van szükséged. A Beavatkozók összezavarták az elmédet, és nem tudom, hogyan lehetne helyretenni. Ha szerencsénk van, mostanra MacLeod a Dawson üzletet kötöttek Brennerrel és az embereivel. Ők talán meg tudják törni a hipnózist.

- Ez nem hipnózis, Peter. - Methos még közelebb nyomult, és levett néhány piszokszemet Kerensky ingéről. Mosolygott, és Peter füléhez hajolva suttogta. - Ez ébredés. Újjászületés. A szívvem, a lelkem visszatért, én újra én vagyok. Mintha a vadonból tértem volna vissza! - Felnevetett, majd hirtelen hangsúlyt váltott. - De félre a költészettel. Bármi is az oka, Peter, fiacskám, boldog vagyok. És legyek átkozott, ha engedem, hogy valami ütődött halandó visszavigyen engem a hegyekből.

- Fegyverem van. - Emlékeztette Peter, hozzányomva a szóbanforgó darabot Methos állához. Methos felnevetett.

- Most miért? Lőttél már egyáltalán? Milyen kaliber? Automata? - Úgy viselkedett, mint egy izgatott kisgyerek, aki, barátja karácsonyi ajándéka után érdeklődik. - Hadd nézzem. - Mire Peter észbekapott, Methos kicsavarta a fegyvert a kezéből, és kinyitotta a tárat. Kiábrándultnak tűnt. - Ó, Peter. Még csak meg sincs töltve.

- De igen! - Peter előrelépett, de Methos visszatolta a tárat, és a mellének szegezte a pisztolyt.

- Valóban? - Meghúzta a ravaszt, és Kerenskynek elállt a lélegzete. Csak egy üres kattanás hallatszott. Methos összevonta a szemöldökét.

- Nyertem. - Megvonta a vállát, elfordította a csövet, most Peter lába elé célzott. Hatalmas durranás hallatszott, és egy aszott fűcsomó apró darabkákban terült szét a vékony hóval borított talajon. Kerensky hátraugrott, mire Methos vállat vont. - Másfelől…

- Tedd le azt a vacakot! - Kerensky dühösen visszalépett a halhatatlan felé. Methos egy szempillantás alatt kiürítette a tárat, és visszadobta a pisztoly tulajdonosának.

- Higgadj le. Tudod, hogy nem öllek meg. Addig nem, amíg MacLeod nincs a kezeim között…

- Te elhiszed azt a baromságot?

- Brenner is elhitte. Úgy döntöttem, teszek egy próbát. Végül is, nem vesztek semmit. A testvérem már halott, úgyhogy csak nyerhetek az üzleten. Ha Kronos nem is jön vissza, legalább megszabadulok MacLeodtól. Még rágondolni is élvezet… Nincs többé Duncan MacLeod, hogy ott lógjon a vállamon, és azt prédikálja, hogy mindenkit szeretni kell. Mintha folyton 1968-ban élne az ember. Még a kinézete is, azzal a hosszú hajával, olyan, mint egy virággyermeké.

- És engem is megölsz? Azt hittem, barátok voltunk, Methos. - Peter megpróbálta nem kimutatni a félelmét, de Methos csak megrántotta a vállát.

- Azok is voltunk, Peter. Tényleg. Nem szeretném, ha rosszul éreznéd magad emiatt. De az igazság az, hogy az egy másik énem volt. A domesztikált változat, hogy úgy mondjam. Ez az új, amit most látsz, egészen más tészta. - hirtelen felkuncogott - Bizonyárra azért jöttél, hogy a jobbik felem lelkére beszélj, ugye. Azt gondoltad, veled megyek, és MacLeod kebelére vetem magam, aki majd a drága jó szívével segít engem a helyes irányba terelni. Sajnálom, Pete. Csak egy módon teheted ezt meg. - Felemelte a kardját, és saját nyakának nyomta. - Meg tudod tenni? Ez az egyetlen út, hogy lemenjek veled innen.

- Le is lőhetnélek.

- Ja. De nincs megtöltve a pisztolyod.

- Az nem. - A hang néhány méterről jött, ahol az a fickó állt, akivel Kerensky korábban találkozott. Egy vadászpuskát szorított vállához, csöve a halhatatlanra mutatott. - De ez, igen.

Jason Brenner a reggeli lapot olvasta. Az újságok oldalait vékony, átlátszó fóliába csomagolták, és gondosan fertőtlenítették. Gyűlölte az újságokat. Csírák tenyésztek rajtuk, kórokozókat hordoztak. Televíziót se nézett már hosszú ideje, túl veszélyes. A képernyő káros sugárzást bocsát ki magából, roncsolja a szemet, az agyat. A rádió se jobb. A rádióhullámok is veszélyesek, agytumort okoznak. Az Internet sem biztonságos. A monitor is sugároz, elpusztítja az elméjét. És ráadásul, mi az Internet, ha nem egymáshoz kapcsolt számítógépek a világ minden táján. Nem akarta, hogy az ő gépét is bekössék a hálózatba. Könnyen a nyomára jutnának, csak követnék a jelet. Ellopnák a titkait, feltörnék az adatbankot. Brenner biztos volt benne, hogy a CIA már évekkel ezelőtt megvette Bill Gatest, vagy ha ők nem, akkor a Figyelők, vagy egy másik titkos szervezet. Így hát maradt az újság, a csíramentes csomagolásban. Legalábbis remélte, hogy az. Hirtelen ötlettel, felemelte a fertőtlenítő brigád névsorát. Ha lelőne egy-két embert, biztosan javítana a munkamorálon…

- Jelentést kaptunk a kiküldött megfigyelőktől, uram. - Az eddig észrevétlen csendben figyelő szárnysegéd, a fax-készülék felbúgásával egy időben szólalt meg. Ez a készülék volt az egyetlen, amely összekötötte ezt a termet a külvilággal. A szárnysegéd már évek óta nem kereste az okát, hogy miért, és kitől kell tartaniuk. Ennyi erővel a Prérifarkast is kérdezhetné, hogy miért üldözi a Gyalogkakukkot. Már évtizedekkel korábban elfejtette mindenki az okát.

- Mi áll benne? - Brenner, természetesen, nem érintette meg a faxot. A szárnysegéd végigfutott a sorokon, gyakorlottan, gyorsan, pontosan tudva, mi érdekelheti főnökét. Brenner igen könnyen a másvilágra küldi a rossz hír hozóját is.

- Az emberünk megtalálta Methost. A környékbelieket rémisztgeti halálra.

- A Lovas újjászületett. - kuncogott Brenner magában - Talán felhasználhatnánk. Sohasem hittem volna, hogy a módszer ilyen pompásan beválik.

- Methos nagyon öreg. Talán elveszítette az eszét. - a szárnysegéd megvonta a vállát - Idehozhatjuk, ha gondolja. MacLeodot könnyen megölhetjük, és Kerensky begyűjtése eddig sem volt probléma. Talán itt tarthatnánk Methost, ahelyett, hogy csak Kronosra építünk.

- És mi van, ha Methos visszanyeri az önkontrollját? Nincs rá biztosíték, hogy örök életére az Apokalipszis Lovasa marad. Nem, Orlak. Az eredeti terv mellett maradunk. Mondja meg az embereinknek, hogy hozzák be Methost, és Kerenskyt.

- Máris, uram. - Orlak a billentyűzet felé hajolt, és begépelte az üzenetet. - Mit mondjak az őröknek, mit tegyyenek MacLeoddal és Dawsonnal?

- Egyelőre semmit. Nem sietünk. - Brenner becsukta az újságját, és a makulátlan asztalra dobta. - A zöld szobában leszek. Hívjon, ha újabb híreket kap.

- Természetesen. - Orlak kihúzta magát, és rövid, energikus szalutálással intett távozó főnöke után.

Az hidraulikus ajtó becsukódott, és ő egyedül maradt. Elgondolkodott. Brenner szükséges rossz volt, az egyetlen ember, akinek elég hatalma van ahhoz, hogy irányítsa a Szervezetet. Mint megannyi, alacsonyabb beosztású társa, Orlak is mohón vágyott Brenner pozíciójára. Meg akarta ölni ezt a romlott, bomlott agyú vezetőt, és nem értette, miért nem végzett már vele kóros tisztaságmániája, már évekkel korábban. Kollégái többségéről tudta, hogy túlságosan félnek, ahhoz, hogy megtegyék.
Orlak gúnyosan elmosolyodott, ahogy belegondolt Brenner legújabb tervébe. Egy halott halhatatlant akar feléleszteni, ráadásul halandó hasonmása testébe plántálva a lelkét. Ez egy teljesen abszurd terv volt, ami soha nem fog valóra válni. De amíg Brenner kezében a gyeplő, bármilyen képtelenség is, teljesíteniük kell. De Orlaknak is megvoltak a maga tervei. Saját, külön tervek Methos számára, ahogy Kronos és Duncan MacLeod számára is. Nincs más dolga, mint várni, míg főnöke kudarcot vall.

- Jön valaki? - Joe Dawson hátradőlt a székében, és a tarkója mögé kulcsolta karjait. Társa ellépett az ajtótól, és rápillantott.

- Senki. Miért, vendégeket vársz?

- Nem. Csak ilyenkor szokták ellenőrizni, hogy itt vagyunk-e még.

- Talán szombat van, és hazamentek. - Duncan felsóhajtott, a legközelebbi székhez sétált és belerogyott. - Unatkozom.

- Olvass.

- Nem akarok olvasni.

- Élesítsd a kardodat.

- Ha tovább élesítem, teljesen elfogy a pengéje.

- Akkor nézz videót. Egy egész kazal kazetta van, a másik szobában. Nyelvtanulási céllal megnéztem párat, és sohasem fogod kitalálni, mire bukkantam. Nem gondoltam volna, hogy egyszer a "Bel-Air hercege" című filmet lengyelül fogom látni.

- Nem akarok videót nézni. Tenni akarok valamit… bármit.

- Akkor tekerd egy kicsit a szobabiciklit. - Joe szemmel láthatóan elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, megőrzi jókedvét. - Ugyan, Mac. Fel a fejjel. Ez a hely, olyan, mint valami hotel. Ezüst evőeszközzel ehetjük a legjobb kajákat, amiket csak eddig kóstoltunk, és ezért a kilátásért a legtöbb szállodatulajdonos ölni is képes lenne.

- Foglyok vagyunk, Joe.

- Igen, azok. De ez attól nem fog megváltozni, ha kikoptatod a szőnyeget a fel-alá járkálással. Nem juttat ki a börtönből, ha szerencsétlennek érzed magad, Mac. Egy tágas, kényelmes szobában vagyunk, kiváló körülmények között. Nem kötöztek meg, még csak a kardodat se vették el. Nem tudom, te hogy gondolod, de szerintem nagyon civilizált módon zajlik ez az egész. Sokkal rosszabb is lehetne. Ráadásul a barátaink kint vannak valahol, és mindent meg fognak tenni, hogy segítsenek.

- Az egyikük komplett őrült jelenleg, és a kisujját se fogja mozdítani az érdekünkben. És Kerenskyre se nagyon számíthatunk. Mit tehet ő egyedül? Ráadásul ő egy művész, nem szabadságharcos.

- A háborúkat a hozzá hasonló emberek vívják. Ne veszítsd el a reményt. - Joe megvonta a vállát. - Többek között, jelenleg Ő az egyetlen, akire számíthatunk, úgyhogy kicsit jobban is bízhatnál benne. Eddig megúszta, hogy elkapják.

- A jelek szerint. - Duncan sóhajtott. - Csak nem akarok tovább itt lenni, Joe. Ki akarok szabadulni innen. A francot se érdeklik a fafaragások, meg a flancos berendezés. Az se érdekel, ha újságpapírral kell éjszaka takaróznom. Gyűlölöm, ha bezárnak, és gyűlölöm, hogy veled vagyok összezárva. Sajnálom.

- Nem tesz semmit. - Joe rávigyorodott. - Megértem az érzéseidet. Tényleg. Azt hiszed, és szeretek itt lenni? Azt hiszed, élvezem, hogy fogoly vagyok? Nem tehettünk jobbat, minthogy idejöttünk, és most már nincs kiszállás. Arra nem gondolsz, hogy rám nincs is már szükségük? Akár holnap megölhetnek. Neked legalább Methos és Peter elfogásáig nincs okod az aggodalomra.

- Igen, tudom. Bocsáss meg. Ez csak… Az elmúlt két hét nagyon lassan telt.

- Rosszabb helyekre is voltunk már bezárva, Mac.

- Igaz.

- És még mindig megnézhetjük a "Herceget" lengyelül, amíg itt vagyunk. Ez már megérte.

- Őrült vagy.

- Nem, csak élvezem Will Smith rap-jét, lengyelül. Ez amolyan kulturális dolog. - Joe újfent rávigyorgott, és természetes, vidám lénye, mint mindig, most is felvidította MacLeodot. A Hegylakó felsóhajtott, és az ablakhoz lépett. Szó se róla, a kilátás valóban gyönyörű volt. Belefáradt, hogy folyton rabságukra gondoljon. Joenak igaza van. Sokkal rosszabb helyeken is voltak már.

- Kíváncsi vagyok, hol lehet Methos. - mondta eltűnődve. Joe vállat vont.

- Talán éppen valami ártatlan civilt vág apró darabokra?  - Megrázta a fejét. - Még mindig nem tudom elhinni, ami történt. A szemem láttára változott át, és nem tudtam ellene semmit tenni. Olyan volt… mintha egy új személyiség vette volna át az irányítást a régi felett.

- Igen, tudom. Velem is pont ez történt. - Duncan emlékeibe süllyedt. - Az énem egyik fele tudta, hogy MMethos a barátom, míg a másik meg volt róla győződve, hogy összeszűri a levet Kronossal. Tényleg meg tudtam volna ölni, és mindenkit, aki az utamba áll. Tényleg azt hittem, hogy Kerensky valójában Kronos. - Bűnbánóan elmosolyodott. - Szegény fickó, miket gondolhatott rólam.

- Azért, elég derekasan megállta a helyét, ugye.

- Tekintve, hogy már több mint két hete nem tudják elkapni, kezdem azt hinni, több van benne, mint első pillantásra látszik. És mi, akik profiknak hisszük magunkat, az ő segítségére számítunk. Jó kis balhéba csöppentünk. - Megdörzsölte szemeit, és elforduult az ablaktól. - Kíváncsi vagyok, megtalálta-e Methost.

- Valami azt súgja, jobb lenne, ha nem. - Joe kényelmetlenül érezte magát arra a gondolatra, hogy Methos odakint van, és szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy valahogy, bárhogy segítsen megtörni a Beavatkozók kondicionálását. De nem tehet semmit. Bármilyen kényelmes is, mégiscsak börtönben van. Kipréselt egy mosolyt. - Fogadni mernék rá, hogy útban vannak ide, minket keresve.

- Úgy gondolod?

- Igen. - Joe mélységes meggyőződést színlelve, bólintott. - Kerensky már bizonyára megtalálta Methost, észre térítette… Megmondta neki, hogy Brennerhez jövünk, és most idejönnek, mind a ketten.

- És besétálnak ugyanabba a csapdába, mint mi?

- Nem. Persze hogy nem. - Joe rámosolygott. - Ne aggódj, Mac. Huszonnégy órán belül kint leszünk. Higgy nekem. - Duncan bólintott, szokásos, energikus módján viszonozta Joe mosolyát.

- Számon fogom rajtad kérni.

- Tegye le a fegyvert. - Peter megpróbált nyugodt hangon beszélni, miközben agya a szóba jöhető megoldásokat kereste, szédületes sebességgel. Az idősebb férfi egy zord mosolyt villantott rá.

- Akarja a vérdíj felét? Az igazat megvallva, nem találtam volna rá maga nélkül. Persze, ha elmondom a hatóságoknak, milyen meghitten beszélgettek maguk ketten, amikor ideértem, talán mindkettejüknek a körmére néznek. - Összeráncolt homlokkal Peterre nnézett, de eközben a szeme sarkából még Methost is szemmel tartotta. - Most hogy így elnézem, valahonnan nagyon ismerősnek tűnik. De valami mintha hiányozna…

- A sebhely. - mondta Methos segítőkészen. Reménybeli elfogója lassan bólintott, mintha valami óriási felismerésre jutott volna.

- Ez az! A sebhely! Maga az, aki kiszabadította Casparit, Bukarestben. - füttyentett - Szerencsés napom vvan. A hatóságok csinos vérdíjat tűztek ki a fejére, barátom. - A fegyver most már mindkettőjüket célba vette. - Velem kell jönnie.

- Nem. Nem mehetek magával. - Kerensky arca elszürkült. - Hallgasson rám. Ez nem az, amire gondol… - Megrázta a fejét, hiányos lengyel nyelvtudása ezen a ponton csődöt mondott. - Nem az vagyok, akit keresnek. És Meth… ez az ember itt, nem az, aminek gondolja. Ez az egész, nem olyan egyszerű.

- Nem ért téged, Pete. - Methos vigyorogva, idegesítő könnyedséggel váltogatta a lengyel és az angol beszédet. A fejvadász szemébe fúrta a tekintetét, mosolya egyre szélesedett, már-már megszállottá vált. Kezeit eltartotta az oldalától, mutatva, hogy nincsenek ellenséges szándékai. Előre lépett, és lengyel nyelvre váltott, ezzel nagyjából kizárva Petert a párbeszédből. - Nézze, barátom, van itt egy kis probléma. Maga csak egyedül van, mi pedig ketten, ha jól számolok. A kérdés az, hogy melyikünket akarja lelőni? Kettőnket soha nem visz le innen élve. Ezen az úton nem. - Hirtelen megállt, hátratette a kezét, és a köveket rugdosta, mint valami izgatott kisgyerek. - Gyerünk. Válasszon. Engem lő le, vagy őt? - A vigyor visszatért az arcára, de ezúttal tiszta volt, és fesztelen. Ahogy egy gyerek néz a felnőttekre, tágra nyílt szemmel, csodálkozva. - Ő, vagy én? Gyerünk…

- Maga őrült. - Az idősödő helyi férfi tekintete idegesen repkedett Methosról Kerenskyre és vissza. Rémület jelent meg arcán. Kezdte belátni az őrült fickó igazát: Ezek ketten túl veszélyesek, hogy mindkettőt szemmel tudja tartani a visszaúton. Végül is, le tudná egyiküket lőni itt helyben, hidegvérrel?

- Egy kannibált szöktetett meg. - Methos ezt úgy mondta, mintha segíteni akarna a döntésben. - Egy elmegyógyintézetből. A szökés során megöltek egy orvost. Gyerekei voltak. Három. És a felesége gyereket várt. Másfelől… - Mosolya megint kiszélesedett. - Egyszer én magam is kannibál voltam. Nagyon régen volt, igaz, de attól még megtettem. Emberhúst ettem. És még csak nem is az éhség vitt rá. Viccből történt. Mert szerettem megrémíteni az embereket. Tetszettek a történetek, amikkel a halandók ijesztgették a gyerekeiket, hogy Methos éjszaka eljön értük, elrabolja őket az ágyukból, és a csillagok fényénél felfalja őket. - Felkuncogott, és tett még egy lépést előre. - No, rajta. Válasszon. Ő vagy én?

- Mit mondtál? - Kerensky a beszéd felét se értette. Aggódva előrelépett. Féltette a fegyverrel hadonászó helyi, valamint a saját testi épségét.

- Mit gondolsz, mit mondtam? - Methos rápillantott, és visszaváltott angolra. Az öreg halhatatlan szemei tőrként döftek Peterbe: gyűlölet és lángok zölden csillogó szikrái csaptak ki belőle. - Nem fog minket elengedni, Peter. Hátralevő életedet rács mögött akarod tölteni, a testvérem bűnei miatt? Gondolod, elhiszi neked valaki, hogy csak a hasonmása vagy?

- Pofa be! - A lengyel előrelépett, puskája hegye hol az egyik, hol a másik fickó mellére mutatott. - Ne beszéljenek egymással. Beszéljenek hozzám!

- Hát persze. - Methos mosolya ezúttal arroganciát, és tenyérbe-mászó vidámságot tükrözött. - Le akar minket vinni a hegyről, igaz, öregember. Akkor gyerünk. Próbálja. - Felemelte karjait. - Vigyen le minket innen.

- Lövök, ha rákényszerítenek. Ne gondolják, hogy nem teszem meg. - A férfi Methosra szegezte a fegyvert, majdnem teljesen figyelmen kívül hagyva Kerenskyt. A halhatatlan rámosolygott halandó szövetségesére, és még közelebb nyomult a lengyelhez. A puska csöve majdnem hozzáért mellkasához.

- Akkor tegye. - Mélyen az öregember szemeibe nézett. - Húzza meg a ravaszt. Ne féljen. Gyerünk…

- Fogd be! - Saját magát is meglepő gyorsasággal, Kerensky előre vetette magát. Elkapta a fegyvert, és keményen megcsavarta. A puskacső és ég felé fordult, és egy maroknyi sörét süvített el Methos füle mellett. Az öregember dühös kiáltással fegyvere után kapott, és birkózni kezdtek. Methos eltűnt, és Kerensky megpróbált nem gondolni rá, mit csinálhat. Mintha lépéseket hallott volna… Azután pisztolylövés csattant.

- Mi? - Az öregember, még mindig a fegyverért harcolva, hirtelen elernyedt. Pislogott párat, Kerenskyre meredt, ajkai erőlködve akartak valamit kimondani. Methos egyszer csak megjelent, megállt Kerensky vállánál. Kétszer tüzelt, mindkét golyót az öregember mellkasába küldte. A test elterült a földön, vér szennyezte be a sziklás, magas-hegyi gyepet. Rémült kiáltással, Kerensky hátraesett.

- Szép munka. Nélküled, sohasem szabadultunk volna meg tőle. - Methos egy ragyogóan vidám, bajtársias mosolyt villantott rá. Kerensky rémülten, hitetlenkedve meredt rá.

- Én… én nem értem… - Megrázta a fejét. - Nem tudom, miért kellett megölnöd!

- Hülyeség. Mi mást tehettem volna? - Methos a levegőbe csapott fegyverével… Peter fegyverével, amit újratöltött, amíg azok ketten verekedtek. - És még neked is maradt golyó, így jobban jársz, ha azt teszed, amit én mondok, és minden a legnagyobb rendben lesz.

- Nem kellett volna megölnöd. - Kerensky letérdelt a test mellé, hátha még tehetne valamit érte, mintha valami csoda folytán még életben lenne. Methos elkapta a gallérját, és talpra rántotta.

- De megtettem. - jelentette ki egyszerűen, őszintén. - Ne kezdj el moralizálni itt nekem, Peter. Te legalább annyira felelős vagy a haláláért, mint én. Tetszik vagy sem, az elterelő támadásod legalább annyira okozta a vesztét, mint az én lövéseim. - elvigyorodott - Különben is, a te pisztolyod.

- Nem tudtam, hogy te…

- Tegyél már fel egy másik lemezt, Peter! - Methos rávigyorgott, mintha csak régi barátok sütöttek volna el egymás között egy viccet. - Most indulnunk kell.

- Hová? - Kerenskynek kellemetlen sejtése támadt, hogy már tudja a választ. Methos ránézett, ragyogó, kedves és ártatlan arckifejezéssel, szinte gyerekes izgalommal.

- Itt vagy te. Itt vagyok én. Már csak MacLeod hiányzik. Te pontosan tudod, hol van, igaz?

- Nem. - A dac jó érzés volt, még akkor is, ha csak az igazságot mondta. Methos sóhajtott.

- Hazug. - Kerensky nyakának nyomta a pisztolyt. Habár a nyilvánvaló fenyegetés ott bujkált a hangjában, tónusa inkább baráti, majdnem éneklő volt. - Hol van MacLeod? Ez egy olyan egyszerű kérdés. Egyszerű kérdés… egyszerű válasz. Ha nem mondod meg, egyenként eltöröm az ujjadat. És utána… el se tudod képzelni, mennyi ötletem van még. Hogy mi mindent tettem valaha, és mennyire hiányzott, hogy újra megtegyem… Végigvágtatni a világon, félelmet és terrort terjesztve amerre megyek… Oké, elismerem, ez nem egészen ugyanaz, de az embernek el kell kezdeni valahol.

- Nem tehetsz semmit velem. Szükséged van a testemre, Kronosnak.

- Ő halhatatlan, Peter. - vigyorgott Methos - Minden, amit teszek veled, meggyógyul, miután átveszi a testedet. Szóval. Hol van MacLeod?

- Brennerhez ment. Nem tudom hova.

- Brenner? - Methos elgondolkozva vakargatta állát a pisztoly csövével. Azután megvonta a vállát, elmosolyodott, és egy váratlan, lefelé irányuló ütéssel a földre sújtotta Kerenskyt. A halandó eszméletlenül terült el a földön. - Remek. Azt hiszem, szeretnék találkozni vele.

- Talán, ha csíkokra vágnánk az egyik takarót, kimászhatnánk rajta az ablakon. - Joe a kandalló párkányának támaszkodott, és porcelán fejőlány szobrocskát tanulmányozott. Az egyik közeli székben elnyúlt Duncan bólintott.

- Igen, ha ki tudnánk nyitni az ablakot.

- Be is törhetünk egyet.

- Van nálad gyémánthegyű fúró?

- Oké… az egyikünk eljátszhatná, hogy beteg, mire a másik kiugorhatna, amikor az őr bejön.

- Bejött ez a trükk valaha?

- Igen. Egyszer. - Joe összeráncolta a homlokát, és a semmibe bámult, mintha valami nagyon régi emléket elevenítene fel. - Franciaországban voltam, tanulmányi úton. Tizenkilenc, vagy talán húsz éves lehettem… Néhányunkat letartóztatták részegeskedés miatt. Erre a részre nem nagyon emlékszem, de rémlik valami, hogy körbe próbáltuk táncolni az Eiffel-tornyot. A csendőröket nem hatotta meg túlságosan a koreográfia. - megvonta a vállát - Nem késhettük le az Államokba tartó gépet, de a franciák hétfőig a zárkában akartak tartani minket, míg a repülő szombat reggel indult. Ezért megszöktünk.

- Meglógtál? Egy francia börtönből? - MacLeod elismerően füttyentett. Joe kicsit szomorkásnak tűnt.

- Még mindig nagyon részegek voltunk. Az igazat megvallva, fogalmam sincs, hogy jutottunk ki a reptérre. Mondanom se kell, elkaptak minket, mielőtt még felszálltunk volna a gépre, de olyan boldogok voltak, hogy elhagyjuk az országot, hogy inkább elengedtek minket. Szó, ami szó, nagyon pozitívan álltak a dolgokhoz.

Duncan felnevetett. Mosolyogva hátradőlt, és a feje mögé hajtotta a karját. Lustán elnyúlt a fotelben, és a fényűző berendezést tanulmányozta. Teljesen ellazultnak érezte magát. Az a gyanúja támadt, hogy a Beavatkozók valami enyhe nyugtatót csempésztek az ételükbe, vagy az italukba. De valahogy nem vette a fáradtságot, hogy aggódjon emiatt.

- Valahogy ki kell jutnunk innen. De attól tartok, ez nem egy közönséges börtön, ahogy azok a fickók odakint, sem egyszerű csendőrök.

- Nincsenek szerszámaink, ahhoz, hogy alagutat ássunk, bár hozzáteszem, ez nem akadályozta a hadifoglyokat a háború alatt. - nevetett Joe. Különös érzés volt, hogy bár teljesen tisztában volt a helyzet komolyságával, nem tudta megőrizni a sajátját. - Azt hiszem, talán építhetnénk egy falovat…

- Az betörés volt, nem kitörés…

- Nem… Nem a Trójai falóra gondoltam. A tornaszer lóra gondoltam. Mint ahogy a hadifoglyok tették, a negyvenes években. Elrejtőztek és ástak, a többiek pedig átugrálták.

- Eddig ez volt a leghasználhatatlanabb javaslatod.

- Igen, tudom. - Joe fel-alá kezdett járkálni a szobában, közben erősen a botjára támaszkodott. - Sohasem voltam túl jó az ilyesmiben, még akkor sem, amikor még megvolt mindkét lábam. - összeráncolta a homlokát - Mac… Jól vagy? Úgy értem… tényleg… jól?

- Azt hiszed, a Beavatkozók megint bevetik a régi trükkjeiket? - MacLeod megvonta a vállát. - Talán igazad van. Ne foglakozz vele. Az a meglátásom, hogy mindenáron itt akarnak tartani minket.

- Talán, mert a terveik a végkifejlethez közelednek?

- A jelek szerint. - A halhatatlan lassan felállt. - Talán Vierman segíthet nekünk.

- Vierman halott. Minden bizonnyal. Rajtakapták, ahogy segít nekünk betörni a Beavatkozók központjába.

- Ez még nem jelenti azt, hogy megölték. - MacLeod a homloka elé emelte az egyik kezét, megpróbálva összeszedni csapongó gondolatait. Képtelen volt koncentrálni. Nagy erőfeszítések árán valamennyire összeszedte a gondolatait. - Úgy tűnt, hogy mindent tud a terrvről. Hogy pontosan hogyan akarják visszahozni Kronost. Beszélnünk kell vele.

- De hogyan vesszük fel vele a kapcsolatot? - Joe hangja kedvetlen volt, ami a saját alkalmatlansága felett érzett keserűségének volt köszönhető. Duncan elszántan elmosolyodott.

- Először is, ki kell jutnunk innen.

- Eddig is ez volt a problémánk.

- Igaz. - MacLeod bólintott, és a masszív tölgyfaajtóhoz lépett, ami az első, és eddig a legnagyobb akadálya volt szökésüknek. - Várom a javaslatokat.

Vad rázkódás ébresztette fel Peter Kerenskyt, aki azzal a biztos tudattal nyitotta ki a szemét, hogy nem fog neki tetszeni, amit majd lát. Igaza lett. Egy autó első ülésében találta magát, ami hihetetlen sebességgel száguldott egy kanyargós hegyi úton. Szédítően magas, majdnem függőleges sziklafal tetején robogtak, alig öt centire a szélétől, és a férfinak elállt a lélegzete, ahogy az egyik kerék egy pillanatra kipördülve a semmi felett lebegett.

- Maradj nyugton. Élvezd az utazást. - Methos visszatért a vidám hangvételhez. Peter lopva rápillantott. Most "Euro-Disney" feliratú baseball sapkát viselt, és időnként jót húzott egy dobozos üdítőből, vezetés közben. Vérpettyek látszottak a sapka hátulján, ugyanúgy, mint férfi kézfején is.

- Honnan van ez az autó? - kérdezte Kerensky, miközben szörnyű, hideg rémület mart a bensőjébe. Methos elvigyorodott, elfordította a tekintetét az útról, olyan sokáig, hogy Peter gyomra, minden igyekezete ellenére, hánykolódni kezdett. Nyelt egy nagyot.

- Valami fickótól. Volt olyan rendes, hogy kölcsönadta. - Methos hátralökte a sapkát a fején, közben a vigyor egy percre se tűnt el az arcáról. - Nem mintha sok választása lett volna, igazság szerint. Azt hiszem, valami újságírónak mondta magát. Nem nagyon figyeltem a részletekre.

- Megölted?

- Hogy én? - nevetett Methos. - Viccelsz? Itt van a hátsó ülésen, megkötözve. - A válla felett hátraintett a fejjével, és Peter félénken követte a tekintetével a gesztust. Majdnem félt attól, amit esetleg látni fog, de Methos, meglepő módon, ezúttal igazat mondott. Egy negyvenöt körüli férfi feküdt a hátsó ülésen, keze-lába megkötözve, szája előtt, egy hatalmas Mickey Egér mintás zsebkendő volt. Bőre enyhe bíbor színben játszott, és szemei kidülledtek, de nem úgy tűnt, hogy ez a félelemtől lenne. Olyannak látszott, aki nem fogja tétlenül várni a sorsát, és ettől Peter önkéntelenül is jobban érezte magát.

- Hogyhogy megkegyelmeztél neki? - kérdezte előrefordulva, majd azonnal megbánva ezt a tettét. Az út egyre jobban összeszűkült, ennek ellenére Methos egyre inkább fokozta az autó sebességét, ahelyett hogy lassított volna. A halhatatlan felé fordult, és végigmérte Petert. Szemei szinte életre keltek a belőlük áradó hideg gonoszság fényében.

- A Lovasok sohasem kegyelmeznek, Peter. Ez sohase felejtsd el.

- Akkor miért él még mindig ez a férfi?

- Ő? Ez csak taktika, ugyanúgy, mint a te esetedben. Nem vetted észre, de egy vörös tetoválás van a csuklóján, majdnem olyan, mint ez, de mégsem. - A halhatatlan felemelte saját keezét, mire a kocsi ismét rémisztően közel került a szakadék széléhez. Peter majdnem elkapta a kormányt.

- Arra célzol, hogy Beavatkozó? - Kerensky újfent végigmérte a hátsó ülésen fekvő foglyot. A férfi pillanatnyilag inkább tűnt dühösnek, mint rémültnek, mint az elvárható egy Beavatkozótól, de a Disney-sapka és zsebkendő, kissé megingatták ezt az elképzelést. - Biztos vagy benne?

- Ó, teljesen. A kocsi sem az övé. Lopta, hogy követhessen bennünket. Mindent elmondott, amikor megfenyegettem, hogy azt teszem vele, amit ő tett ennek az öreg kávédarálónak a tulajdonosaival.

- Mit tett velük? - Ahogy kimondta a kérdést, Peter abban a pillanatban tudta, hogy nem akarja hallani a választ. Methos vigyorgott.

- Nagyon leleményes volt, mellesleg. A hullák még a csomagtartóban vannak. Nem láttam az okát, hogy otthagyjuk valahol, ahol esetleg túl hamar megtalálják a testeket, így később megnézheted őket. - kuncogott - Képzeld, két felnőtt és egy gyerek van abban az apró csomagtartóban, így nem hiszem, sok sokat fogsz látni belőlük. Nagyon elámultam azon, hogy sikerült bepasszíroznia őket oda. - vigyora kiszélesedett - Tudod, azt hiszem, együtt tudnék dolgozni ezzel a fickóval. Igazi tehetség.

- Te beteg vagy.

- Beteg? - Egy pillanatra Methos elkomorodott, de a mosoly szinte azonnal visszatért az arcára. - Hát igen. Akár annak is nevezheted. Ahonnan te jössz, ezt annak tekintik. De nekem, Peter, - kinyújtotta a kezét, és egy meglepően gyengéd mozdulattal megsimogatta halandó arcát - ti, az emberiség, tűntök betegnek. A modern ember a legnagyobb betegség. Nem az én fajtám fedezte fel az atombombát, és dobál mindenféle vegyi-, biológiai-, és egyéb tömegpusztító fegyvert egymásra. Amit mi tettünk, élvezetből tettük. Forróvérűségből. Ti is elmondhatjátok mindezt?

- Ne próbáld mentegetni magad. - Peter elfordult, a hirtelen mozdulat meglökte Methos kezét, mire néhány másodpercig úgy tűnt, hogy az autó menthetetlenül lezuhan a szakadékba. A halandó azon kapta magát, hogy kíváncsi, mi történne Methossal, ha a kocsi lezuhanna és felrobbanna. Vajon túlélné? Hamuvá égne, vagy megmentené a halhatatlanság ereje? Megborzongott a gondolatra, amit Methos észrevett. Felnevetett.

- Nem próbálom mentegetni magam, Peter. Nincs rá okom. Nincs semmi, amiről számot kellene adnom, bárkinek is. De Te… Te vagy az, aki mentségeket keres, ugye. Még mindig azt hiszed, hogy ismersz, még mindig azt hiszed, hogy a barátod vagyok. De tedd csak fel magadnak a kérdést, halandó. Az ember, akit ismertél, nevetne, miközben gyilkol?  Az a Methos, akiről azt gondoltad, ismered, miszlikbe aprítana embereket, a családjuk szeme láttára? Levágná az a Methos, a te Adam barátod, egy ember végtagjait, és hagyná, hogy elvérezzen? Most én ilyen ember vagyok, Peter. A másik halott. Most az a kérdés, hogy még mindig haza akarsz engem vinni? Tényleg, ezt akarod tenni? Vagy nem lenne jobb mindenkinek, ha inkább megölnél? Véget vetni ennek az egésznek? Visszaküldeni a Lovasok bandáját a Teremtőhöz?

- Nem erre gondoltam. - Kerensky elfordult, és lebámult a sziklaszirt széléről, megpróbálva kizárni a halhatatlant a látóköréből. Methos felnevetett.

- Hazug. - Tövig nyomta a gázpedált, mire a hátsó kerekek kipördültek, apró kavicsokat és füvet szórva maguk mögé. - Persze még mindig maradt egy kérdés. Ha nem tudsz megölni engem, lesz-e elég merszed megtenni a következőt, a lehetséges lépések közül? Képes leszel-e megölni magad, hogy Kronos ne születhessen újjá a testedben? Képes leszel-e feláldozni magad, hogy az egyetlen Lovasból ne legyen kettő? - Gyengéden felnevetett, és egy vidám dallamot kezdett el fütyörészni magában. Különös módon, Peter felismerte a dalt. Egy éppen listavezető banda nótája volt. Lehunyta a szemét, nekitámasztotta a fejét a hűvös üveglapnak, és a koponyájában érezte, ahogy az autó vadul rázkódik alatta. Methos szavai ott visszhangzottak benne, hasonló zűrzavarban kavarogva, mintha azokat is az autó rázná össze. Meg tudja ölni a halhatatlant? Meg tudja ölni saját magát? Találhat rá okot, hogy ne tegye meg egyiket sem? Mintha úgy hallotta volna, hogy a hátsó ülésen megkötözött férfi belenevet a szája elé kötött kendőbe, mire még jobban összeszorította a szemhéját. Miért hagyta ott Dawsont és MacLeodot? Mi az istenért jött ide, teljesen egyedül, hogy butaságokkal próbálkozzon? És MacLeod miért nem számolt már le Brennerrel, és miért nem sietett már a segítségére? Valami nem a tervek szerint alakult.

- Válaszokat keresel? - Methos hangja távolinak tűnt, az autó hangja, a vibráló üvegen keresztül, teljesen betöltötte Peter fülét. - Nincs egy sem. - Peter nem válaszolt. Duncan MacLeodra gondolt, és arra, ha eljön az idő, lesz-e elég ereje ahhoz, hogy megkérje a Hegylakót, vágja le a fejét.

Frederick Orlak hármasával szedte a lépcsőket. Nem volt különösebb oka a sietségre, csak annyi, hogy oda akart érni, mielőtt még meggondolja magát, és eláll a tervétől. Az őrök, aki mellett elhaladt, tisztelgéssel köszöntötték, de nem törődött velük annyit sem, hogy viszonozza azt. A szabályzat kimondta, hogy az alacsonyabb rangú nem mozdulhat, amíg a magasabb rangú nem viszonozza a tisztelgést, így ez elég udvariatlan dolog volt tőle, de ez alkalommal nem érdekelte.

- Orlak úr, uram! - A börtönblokk bejáratnál álló magányos őr beleszólt gallérján elrejtett mikrofonjába. Orlak bólintott, és ez alkalommal viszonozta a tisztelgést, elegáns fensőbbséggel mozdulatában.

- Barocek tizedes, ugye?

- Igen, uram. Miben segíthetek, uram?

- Beszélni akarok a foglyokkal. Sürgősen.

- Azt a parancsot kaptuk uram, hogy senki, kivéve…

- Megváltoztatom a parancsot, Barocek. Engedjen be.

- Igenis, uram. - Barocek beütötte a kódszámot az ajtón levő billentyűzetbe. Orlak csak az első három számot látta, de nem törődött vele. Az ajtó félrecsúszott. - Sokáig fog tartani, uram?

- Nem hinném. - Orlak belépett a hosszú, csendes folyosóra. - Néhány perc múlva visszajövök, Barocek.

- Értettem, uram. - A tizedes feszesen tisztelgett. Az ajtó becsukódott és Orlak arcáról eltűnt a korábbi magabiztos mosoly. Összeráncolta a homlokát, elfordult, és végigsietett a folyosón. Több ajtót elhagyott, de egyik sem érdekelte. A tizenhármas számút kereste.

A harmadik folyosó végén találta meg. Egy hatalmas tölgyfaajtó, fémgombokkal díszítve. Kétszárnyú ajtó volt, két tökéletesen illeszkedő részből állt, és tapasztalatból tudta, hogy elég vastag. Megállt egy pillanatra, és végigsimított a díszítésen. Ujjaival érezte a kontrasztot a fa melege, és az acél hidegsége között. Kivette a kulcsot a zsebéből, és a zárba helyezte. A fémgombok felvillantak, véletlenszerűen vibráltak az ajtón. Pontosan három másodpercet várt, majd elfordította a kulcsot. A gombok egyidejűleg felvillantak, majd kihunytak. Az ajtó kinyílt.

- Duncan MacLeod éppen elnyúlt egy fotelban, keze a feje mögött összekulcsolva, lábait átvetette a karfán. A háttérben, alig hallhatóan, egy német opera hangjai szálltak. MacLeod csendesen dúdolta a dallamot, arckifejezése mélységesen nyugodt, békés, szinte boldog volt.

- Duncan MacLeod? - Orlak belépett a szobába, és az ajtó háta mögé sandított, mintha azt várná, hogy valaki ráveti magát onnan. MacLeod kinyitotta egyik szemét, és olyan tekintettel bámult rá, ő egy pincér lenne, aki megsértette a kiszolgálás alapvető szabályait.

- Mi? - Hangja halk volt, és álmos, majdnem érdektelen. Amerikai kiejtéssel beszélt, vagy inkább kanadaival, Orlak nem ismerte fel pontosan. Arra gondolt, milyen öreg ez az ember, hány helyen, hány életet élt már végig, és elmosolyodott. A kiejtés ebben az esetben nem árulja el a hang tulajdonosának kilétét.

- A nevem Frederick Orlak. Jason Brenner személyes szárnysegédje vagyok.

- Tényleg? - Úgy tűnt, ez felkeltette MacLeod figyelmét, mert felült. Összeráncolta a homlokát, olyan mélyen, hogy Orlak azt hitte, ott fog maradni a nyoma. - Örülök, hogy találkoztunk, de ha nem bánja, most Joe és én éppen megszökünk. Nem sok időnk maradt a következő étkezésig, úgyhogy sietnünk kell.

- Maga nem szökik sehova, MacLeod úr. Ön éppen operát hallgat. Elkábították önöket. - Orlak észrevett egy kancsó gyümölcslevet az egyik közeli polcon, és közelebb lépett. Beleszagolt, és bólintott. - Ez egy tudatbénító anyag, a problémásabb foglyok féken tartására.

- Pszt. Az őrök meghallhatják. - Duncan körülnézett. - Joe? Joe, hol vagy?

- Itt. - Az őszes halandó az egyik közeli székben ült, görcsösen szorítva botját. - Nem hinném, hogy hallottak bármit is.

- Neked legyen igazad. Sürgősen ki kell jutnunk innen. Kerensky és Methos számítanak a segítségünkre.

- De nem az ilyenre. - Orlak előrelépett, megmarkolta Dawson csuklóját és erősen megszorította. - Figyeljen rám. Önöket elkábították. Olyan dolgokat látnak, hallanak, amik nem léteznek. Nem tudják, hol vannak.

- Ha nem fogja be, megetetem magával a lábait. - MacLeod Joe felé intett. - Csendesen, Joe. Épületeket látokk arra. Tele lehetnek emberekkel.

- Igazad van, Mac. - Dawson hangja ideges volt, és feszült. Orlak szúrós pillantást vetett rá.

- Nem érti.

- Nem, maga nem érti. Már két hete be vagyunk ide zárva, és már rendesen unjuk a dolgot. Ki akarunk jutni. A barátaink odakint várnak, talán szükségük van a segítségünkre. Meg kell találnunk őket, mielőtt a Beavatkozók kezei közé kerülnének. Le akarják fejezni Methost, és felhasználni Kerensky testét, hogy felélesszenek egy pszihopata gyilkost. Most nincs időnk ezt tea és sütemény mellett megvitatni.

- Figyeljen rám, MacLeod úr. Azért vagyok itt, hogy segítsek. Akarok adni egy esélyt önöknek.

- Mint? - Kissé meggörnyedve, mintha attól tartana, hogy meglátják, MacLeod odafutott az ablakhoz, kinézett rajta, végigmérte az előtte magasodó, jó harminc méteres sziklafalat, majd visszapillantott Joe-ra. A szárnysegéd elengedte Dawson csuklóját.

- Segítek, hogy kiszabaduljanak, ha segítenek, hogy megtaláljam Methost. Meg kell ígérniük, hogy átengedik őt nekem, abban az állapotban, ahogy most van… a kondicionálásra gondolok. Személyesen garantálom, hogy önök mindketten sértetlenül visszatérhetnek az Államokba, és életük hátralevő részében nem kell aggódniuk a Beavatkozók miatt.

- Amíg a főnöke meg nem nyomja a gombot, hogy a kis halhatatlan kedvence legyen végre az Egy, amilyen gyorsan csak lehetséges. - Joe-t nem kápráztatta el különösebben a felkínál lehetőség. - Még mindig vissza akarják hozni Kronost?

- Meg tudjuk úgy is tenni, hogy az ne legyen végzetes MacLeod számára. Ha Methos és Kronos a Beavatkozóknak fognak dolgozni, nincs többé Játék. Sohasem fogják megölni egymást, így sohasem lesz Egy. Hagyjuk békében élni, MacLeod úr.

- És miért teszi mindezt? - MacLeod elfordult, és a nyitott ajtóra bámult. Hogy valójában mit látott, Orlak nem sejtette, de nem is akarta tudni.

- Minden tettemet a Beavatkozókért teszem. Kronossal és Methossal az oldalunkon, mindenek feletti hatalom birtokosai lehetünk. Brenner úr, csak Kronosra gondol. Azt hiszi, az Egy képes biztosítani számára is a halhatatlanságot. Szerintem ez nem jó ötlet.

- Nem rajong érte? - Dawson csatlakozott MacLeodhoz, ő is az ajtókeretet méregette, úgy tartotta botját a kezében, mint valami kardot.

- Éppen ellenkezőleg. Képes lennék meghalni Brenner úrért, akár százszor is. De a Beavatkozók érdekeit kell szem előtt tartanom. És az nem ugyanaz, amit Jason Brenner parancsba adott.

- Magának akarja a parancsnoki széket, igaz? - MacLeod az ajtó körül körözött, és Orlaknak el kellet rántania onnan, mielőtt megérinti az egyik vészjelzőt.

- Nem, MacLeod úr. Ha felfedezik, mit tettem… márpedig felfedezik… agyonlőnek. Ha szerencsém van. Ahogy mondtam, mindent a Beavatkozókért teszek.

- Valahogy ezt elég nehéz elhinni. - MacLeod felsóhajtott, és végre Orlak felé fordult. - El tudja küldeni ezeket az őröket?

- Milyen ő…? Ó. - Orlak bólintott. - Természetesen, nem probléma. Csak jöjjenek utánam.

- És Vierman? - tette hozzá Joe.

- Vierman? Nem tudom, hol tarthatják fogva. Azt se tudom biztosan, hogy él-e még egyáltalán. Nézzék, nincs sok időnk, mielőtt felfedezik az eltűnésemet. Brenner keresni fog, és valaki biztosan megmondja neki, hogy láttak idejönni.

- Várjon egy percet. - MacLeod elkapta a vállát. - Ugyanabban az épületben vagyunk, mint Jason Brenner? Hol van Ő most?

- Most az Annex épületében vannak. Egy hatalmas, nagyrészt a föld alá épült komplexumban, az alatt a vadászkastély alatt, ahol él. Technikai értelemben, ez valóban ugyanaz az épület, igen. De valójában maga Brenner úr, jelenleg, húsz kilométerre van innen. Odavinni magukat lehetetlen, és értelmetlen vállalkozás volna. Csak kövessenek, és kijutunk innen.

- Ha maga mondja. - MacLeod összeráncolta a homlokát, marka a másik férfi karjára szorult. - Kötöttünk valamiféle üzletet?

- Methosról? - tette hozzá Joe. Orlak elmosolyodott.

- Igen. Semmi különös. Én segítek maguknak, és maguk segítenek nekem, ennyi az egész. Csak bízzanak bennem.

- Nem hinném, hogy tehetünk mást. - MacLeod elengedte, és vadul megdörzsölte a halántékát. - Hogy én milyen furcsán érzem magam egész nap.

- Ne aggódjon. Ez csak a kábítószer mellékhatása, amit kaptak. Kicsit megzavarja az érzékeket.

- Észrevettem. - A Hegylakó hosszan, kicsit bambán elmosolyodott. - Miről is beszéltünk?

- Magukról. Higgyenek nekem. - Orlak elmosolyodott, és kezet nyújtott a MacLeodnak. - Bízik bennem, ugye?

- Fenntartás nélkül. - Joe rámosolygott. A halandó szemei még zavarosak voltak, de Orlak tudta, lényegesen könnyebb lesz meggyőzni, mint MacLeodot. A kábítószer váratlanul hasznos segítőtársnak bizonyult.

- Jó. Most pontosan azt kell tenniük, amit mondok, és egykettőre kijutunk innen. Hamarosan találkozhatnak a barátaikkal.

- Azt tesszük, amit mond. - MacLeod nem tűnt különösebben lelkesnek, de ellenkezés se volt a hangjában. Megvonta a vállát, és ártatlanul elmosolyodott. - Rendben.

Orlak visszamosolygott, és gyorsan végigvezette őket a folyosón. Sietnie kellett, még mielőtt a kábítószer hatása elmúlik.

- Brennerland. - Methos sziklaorom csúcsán állt, és parancsolóan intett az egyik kezével. Peter elnyomta hirtelen feltörő vágyát, hogy letaszítsa onnan, lebámult megfigyelési pontjáról. Egy fehér házat látott, egy kővel felszórt, négyszögletes terület közepén. Szeme végigfutott az oda nem illően tökéletes alakzaton, majd pillantása visszatért a házra, és összevonta a szemöldökét.

- Mintha egy része a föld alatt folytatódna.

- Szerintem is. Szemre nem lehet megállapítani, mekkora lehet valójában ez az épület. - Methos homlokráncolva dobolt ujjaival kardja markolatán. - Kíváncsi vagyok, hogy MacLeod, éés az örök-optimista Dawson bent vannak-e.

- Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg. - Kerensky előrelépett, hogy elinduljon lefelé a hegyoldalon. Methos elkapta a karját.

- Valaki elfelejtette, hol a helye. - mondta vidáman, ugyanakkor bosszús felhangokkal. - Csak akkor mozdulsz, ha én azt mondom.

- Remek. - Kerensky elfordult, inkább visszament a kocsihoz. Kéretlen utasukat már korábban kirángatták, és minden ceremónia nélkül ledobták a kerekek mellé, a földre. Ahogy Peter elnézte az arcát, már ami kilátszott a kendő mögül, ez nem lehetett túl kényelmes fekvőhely. Nem tudott együtt érezni vele. Letérdelt mellé, és kivette szájából a kendőt.

- Hogyan jutunk be Brennerhez? - kérdezte. A fickó rábámult, és mondott valamit egy olyan nyelven, amit Kerensky nem volt képes felismerni. Megismételte a kérdést lengyelül, ahogy tudta, majd hiányos francia-tudását hívta segítségül. Methos nevetett gyenge próbálkozásain.

- Tudom, mit kérdeztél, de egy szavadat sem értettem. - Elkapta a fogoly ingét a mellén, és talpra rántotta. - Elég jól beszélsz angolul, nemde, barátom?

- Mindketten halottak vagytok. - A Beavatkozó erős akcentussal, de érthetően válaszolt, miközben tekintetét Methos szemébe fúrta. Ha meg is ijedt attól, amit ott látott, nem mutatta. Kerensky majdnem csodálta ezért.

- Aha. Elszánt típus. - Methos boldognak tűnt, amitől Peter úgy érezte, hogy valahova nagyon-nagyon messze szeretne kerülni innen, lehetőleg nagyon-nagyon gyorsan. Arrébb lépett, de Methos olyan pillantást vetett rá, amitől lábai odafagytak a földhöz. - Meséltem már valaha, Peter, hogyan kínoztam egyszer egy férfit, két teljes napon keresztül? Ez elég meglepő, de a fickó nagyon makacs volt. Kronos fogadott velem, hogy három napig húzza, de a szerencsétlen két nap után beadta a kulcsot. Szégyen és gyalázat, pedig igazán élvezet volt vele dolgozni… - Mintegy varázsütésre, egy tőr jelent meg Methos kezében. Finoman körbefuttatta a tőr hegyét a fogoly bal füle körül. - Éppen ennél a pontnál jártam…

- Ezt nem teheted. - Peter túl rémült volt ahhoz, hogy megmozduljon. A halhatatlan minden reakciója egy gyengéd mosoly volt.

- Néha, Peter, nagyon nehéz megértenem, hogyan tudsz ennyire hasonlítani a testvéremre, és miért vagy mégis, annyira, de annyira más. Tényleg nincs, ott belül, a lelked mélyén valami, ami vér és mészárlás után kiált?

- Sajnálom, hogy olyan kiábrándító vagyok.

- Nem vagy kiábrándító. Nem igazán. Inkább meglepő. - Hirtelen, anélkül, hogy arckifejezése megváltozott volna, Methos a fogoly oldalába szúrta a kését. A férfi megmerevedett egy pillanatra, majd vadul küzdött, hogy kiszabadítsa összekötözött kezeit. Vér csorgott a sziklás talajra.

- Mondd el, hogy jutunk be, és eloldozlak. Még azt is megengedem, hogy segítségért telefonálj, az autóból. A seb még nem halálos, és számításaim szerint, több mint egy órád van, ami elég idő ahhoz, hogy a segítség ideérjen. Mit mondasz?

- Főkapu… - A Beavatkozó kapkodva köpte a szavakat, szemei kiguvadtak. - Billentyűzet… kódszám… öt, nyolcc, négy, hat, kettő. Visszafelé a bejárati ajtó.

- Jó fiú. - Methos elengedte, hagyva, hogy a földre zuhanjon. A férfi felsikoltott fájdalmában, ahogy a halhatatlan keményen a bordái közé rúgott. Peter előreugrott, hogy segítsen, de Methos elkapta a gallérját, és félretaszította. - Gyerünk, Peter. Van jobb dolgunkk is.

- De azt ígérted, hogy kioldozod. - Peter küzdött, de Methos túl erős volt, hozzá képest. Ha a karcsú halhatatlan nem is tűnt izmosnak, minden kétséget kizáróan hitszegő volt.

- Igaz. - Teátrálisan felsóhajtott, vállat vont, és ellökte Kerenskyt. A halandó elhasalt a földön, és látta, ahogy Methos felemeli a kését. Egy pillanatig úgy tűnt, el akarja vágni a fogoly köteleit, de az utolsó pillanatban elfordította a pengét, és mélyen a Beavatkozó mellébe mártotta. Egy elhaló hörgés hallatszott, majd utána dermesztő csend lett. Peter feltápászkodott a földről.

- Nem kellett volna ezt tenned. - mondta sötéten. Methos rávigyorgott.

- Gyerünk. Meg kell keresnünk egy embert, a feltámasztás miatt.

- Halottak vagyunk, ahogy betesszük a lábunkat az épületbe.

- Nem, csak Te vagy halott. Mivel úgy is azt tervezem, hogy megöllek, nem sok különbség van a kettő között. - A halhatatlan kihúzta a kardját, és hegyével Kerenskyre mutatott. - Mehetünk?

- Te beteg vagy Methos. Segítségre lenne szükséged.

- Neked lenne szükséged segítségre, Peter. A baj csak az, hogy nincs itt senki, aki tehetne érted valamit. - Elmosolyodott, és intett a kardjával. - Induljunk. Nemsokára besötétedikk.

- Ezzel nem jutsz messzire. - Elég béna válasz volt, de nem jutott jobb az eszébe. Methos felnevetett.

- Tudod, majdnem azt kívánom, hogy bárcsak találkozhatnál Kronossal. Kár, hogy meg kell öljelek azért, hogy visszahozzam.

- Akkor ne tedd.

- Nincs alku. - Elindultak a ház felé. - Kronos visszajön. Vagy újra mellettem lovagol, vagy számomra sincs többé hely a földön. Senki sem állíthat meg.

- Talán majd én. - Peter tudta, hogy halk szavai jelentéktelennek tűnhettek, különösen egy ötezer éves őrült szemében, aki jelenleg az összes ütőkártyát a kezében tartja. Methos, talán meglepetésében, nem nevetett. Ehelyett válasza elgondolkodtatta Kerenskyt.

- Azt hiszem, szeretném, ha megtennéd, Peter. Talán élvezném a dolgot.

Jason Brenner körbefordult tolószékével, ahogy végigpillantott az előtte húzódó a monitorsoron. Biztonsági kamerák tucatjai küldték ide jeleiket, több mint húsz kilométeres körzetből. Ez volt a felségterülete, ahol ő volt a király.

- Bemértük Orlakot, uram. - A megtévedt szárnysegéd frissen kinevezett utódja, egy feltűnően nyálas pasas, bézs-színű öltönyben, citromsárga nyakkendőben, veszélyesen közel hajolt parancsnoka székéhez. - MacLeoddal és Dawsonnal van, ahogy sejtettük. - Brenner nem említette a tényt, hogy az új szárnysegéd korábban éppen az ellenkezőjéről volt meggyőződve. - Bármikor el tudjuk kapni őket.

- Nem sietünk. - Brenner közelebb húzódott a monitorhoz, amin MacLeod, Dawson, és Orlak aprócska alakja látszott, ahogy éppen kilépnek az Annex alagútlabirintusából, és a hegyek felé indulnak. - Szeretném látni, mire készülnek.

- Nem kockáztathatjuk, hogy eltűnjenek, uram. - A szárnysegéd unalmas hangja olyan alázatosnak, ugyanakkor leereszkedőnek tűnt, hogy már mutatványszámba ment. Brenner felvonta egyik szemöldökét válaszul. - Azaz, azt hiszem…

- Tudom, mire gondol, Hardcastle. De Orlak már régóta velem van. Mindig azt hittem, a végletekig lojális. Tudni akarom, miért árult el. - Végigsimított az állán, hosszú, világos ujjaival, melyek leginkább nyers virslire emlékeztettek. - Van barátnője, igaz? Ő is itt doolgozik, ha jól emlékszem.

- Anya Vordik, uram. Gyakorlati oktató, az önvédelmi szekcióban. Ő a halhatatlanok megsemmisítésére indított kutatási vonal felelőse. Idehívassam?

- Ne. - Brenner az önvédelmi osztály kameráit hozta be a monitorokra. Hatalmas, fehér tornaterem tűnt fel, ami a valóságban majdnem nyolc kilométerre volt tőlük. Anya Vordik egy hatalmas karddal gyakorolt, amit a legtöbb ember megemelni is alig tudott volna. Amíg figyelte, a nő egyetlen csapással lefejezett egy életnagyságú kirakatbábut, amitől elállt a lélegzete. Könnyen el tudta képzelni, hogyan csavarta el ez a nő, az egyébként cinikus Orlak fejét. - Lövesse le, amint lehetséges. Tegyen róla, hogy a hatóságok egy vagy két napon belül megtalálják a testet. - Elfordította székét, majd hirtelen visszanézett a válla felett. - Ó, és Hardcastle?

- Igen, uram? - Hardcastle éppen felemelte a telefonkagylót, de keze félúton megállt a levegőben.

- Küldjön egy osztagot, hogy behozzák Calder úr testét. A hídon túl fekszik, a keleti oldalon. Nem szeretném, ha a hatóságok megtalálnák. Körözik, néhány, Franciaországban elkövetett gyilkosság miatt, és elég csúnya halála volt. Nem akarom, hogy a rendőrök idejöjjenek kérdezősködni.

- Természetesen uram. Sajnálom, nem tudtam, hogy Calder úr meghalt.

- Ha még éppen nem, bizonyára halott lesz, mire az osztag megtalálja. Ó, és állítson össze egy fogadóbizottságot Methos számára. Erre tart.

- Halálosztag?

- Nem, fogadóbizottság. Abból, amit láttam, úgy tűnik, fegyvertelen, leszámítva persze, azt a nevetséges kardját, úgyhogy a nappaliban fogadom. Teával, azt hiszem, mert élete utolsó szakaszában eléggé átvette az angol szokásokat. Kíséretre is szükségem lesz, természetesen. Később beszélünk.

- Igenis, uram. - Hardcastle figyelemmel kísérte, ahogy főnöke távozik, majd beütötte a telefonba az önvédelmi osztály számát. North, aki felvette a kagylót, egy vékony, komolyarcú fiatalember szenvtelenül vette tudomásul feljebbvalója utasításait, a kivégzést illetően. Hardcastle a monitoron keresztül figyelte, ahogy North lelövi Nordikot, és majdnem kiábrándította, milyen egyszerűen történt az egész. Végül elégedetten bólintott, és egy másik számot hívott, ahol egy magas, negyvenes nő válaszolt. Fölényes hangon utasította, hogy szervezze meg a szerencsétlenül járt Calder testének eltüntetését, mire a nő hasonló stílusban válaszolt. Hardcastle-nak felforrt a vére. Gyűlölte, ha így beszéltek vele, pláne egy nő, aki rangban jóval alatta van. Gyerekes gesztussal, levágta a kagyló, amíg a nő még beszélt, majd megpróbálta kirekeszteni a tudatából, amíg a fogadóbizottságot igyekezett összeállítani Methos számára. Volt jobb dolga is, mint neveletlen munkatársai megjegyzéseit hallgatni. Ő volt Jason Brenner Jobbkeze. Ő volt felelős a Terv következő lépésének kivitelezéséért. Hamarosan Methos is a Beavatkozók kezében lesz, és minden darabka a helyére kerül végre. Így kell lennie. Hardcastle elégedetten elmosolyodott, és elgondolkodott, mi lenne, ha megengednék neki, hogy saját kezűleg ölje meg Methost. Ha részt vehetne Kronos feltámasztásában. A halhatatlanság végének kezdetében. Gondolatai mosolyra fakasztották, és önkéntelenül is kihúzta magát. A világ urának szárnysegédje… ez már valami.

- Gondolod, tudják, hogy jövünk? - Peter csúszkálva és botladozva próbált Methos nyomában maradni a meredek leejtőn. A halhatatlan könnyedén szökdécselt lefelé, mintha arra született volna, hogy ilyen sziklás hegyoldalakon mászkáljon. Vetett egy pillantást hátra, halvány mosoly derítette fel az egyébként kifejezéstelen arcot.

- Számolok ezzel a lehetőséggel.

- De akkor megölnek minket.

- Csak ha náluk van MacLeod.

- És ha mégis megteszik?

- Ha megteszik, megteszik. - megvonta a vállát - Gyerünk, csipkedd magad. Nem érünk rá egész nap.

- Sietsz valahová?

- Csak a testvérem újjászületésére. - Methos egy pillanatra megállt, és Peter felé fordult. - Nem várhatom el, hogy megértsd, halandó. És természetesen azt sem várom el, hogy felfogd, milyen sokat jelent számomra a halálod. Szükségem van Kronosra. Szükségem van rá, hogy újra egész embernek érezzem magam. Már olyan régóta éltem nélküle, hogy tényleg halottnak hittem. De a visszatérése többet jelent nekem annál, mint amit valaha is remélni mertem. Ezt csak az értheti meg, aki évezredekre összekötötte a sorsát valakivel.

- Igazad van. Tényleg nem értem. - Peter előrelépett, és most átvette a vezetést. - De nem is érdekel. Szóval Kronos a tökéletes barát. Szóval többet jelent neked, mint bármi más a világon. Nagyon örülök mindkettőtöknek. De nekem is jó okom volt idejönni, emlékszel? Azért mentem bele ebbe az egészbe, mert megölték a sógornőmet. Már akkor megmondtam neked, hogy fütyülök a problémáitokra. És most is ehhez tartom magam. És mellesleg, hogyha, hála nektek, jelenleg nem köröznének az Államokban, még odaát lennék. Nem is kellett volna Lengyelországba jönnöm. Akkor mi lett volna a híres terveiddel?

- A Beavatkozók mindenféleképpen ragaszkodtak volna a jelenlétedhez. - Methos mosolya lekicsinylő volt.. - Most pedig fogd be, és mozogj. Nem tudok még a te problémáiddal is foglalkozni. Nem mintha, sokáig a tieid is maradnának.

- Remélem, Brenner a fejedet veszi. - Peter extrasebességbe kapcsolt, de Methos hirtelen elkapta és visszahúzta.

- Maradj lent. - Mintegy válaszul, saját, suttogva kiadott parancsára, Methos hirtelen lebukott, és társát is lerántotta a földre. Együtt fürkészték az alattuk fekvő fehér épületet, mely útjuk jelenlegi célja volt.

- Mi az? - A durva eljáráson feldühödve, Peter dacosan megpróbált felállni. Methos most még keményebben lerántotta.

- Azt mondtam, maradj lent. - Figyelt valamit. Valamit, amit Peter képtelen volt észrevenni. - Valaki van odalent.

- Naná, hogy van valaki odalent. Az ott az Ellenség Főhadiszállása. Azt hitted, majd csak úgy simán besétálunk?

- Nem. - Methos a szemeit forgatta, látszott, erőlködik, hogy megőrizze hidegvérét. - De az utolsó dolog, amit kívánok a mai napra, hogy valami viszkető-ujjú őr lerepítse a fejedet, amikor már ilyen közel járunk a célunkhoz.

- A Te célodhoz. - mutatott rá Peter. Methos válaszra sem méltatta. - Megindító az aggodalmad. Ténylegg.

- Az életed csak egyetlen dolgot jelent a számomra. - Methos hirtelen felpattant. - Gyerünk.

- Hova?

- Bemutatkozni.

- De azt mondtad…

- Tudom, mit mondtam. Ehhez tartsd magad. - Egy hirtelen hajrába kezdve, Methos elkezdett siklani a leejtőn. Kövek peregtek lábai nyomán, apró földcsuszamlásokat, kőlavinákat okozva, melyek egymáshoz csapódva tűntek el a mélyben. Kerensky egy percig utána bámult, önkéntelenül is megcsodálva a halhatatlan összehangolt, szinte kecses mozgását. Egy másodpercre maga előtt látta, hogyan nézhetett ki ez az ember, három és fél ezer ezelőtt, amikor csatába indult. Ezek a gondolatok elvonták a tekintetét, most a látóhatár felé nézett. A menekülésre gondolt. Eltűnni innen, most azonnal, amíg Methost lefoglalja, hogy Hódítót játszik, és nem figyel rá. De rögtön el is vetette az ötletet. Nem mehet most el. Addig nem, amíg van egy halvány remény arra, hogy Methos visszatér, az a Methos, aki az első találkozásuk óta bosszantotta őt, mégis a barátjának tekintette. Nem mehet el addig, amíg ezt az ámokfutó Lovast meg nem állítja valaki, és nagyon remélte, hogy nem neki kell megtennie. Csúszkálva és bukdácsolva a halhatatlan után indult. Methos a leejtő alján várt rá. Szemmel láthatóan eszébe sem jutott, hogy Peter nem jön utána.

- Ott lent. - mondta egyszerűen. Peter követte tekintetével az útmutatást. Hat férfi tartott feléjük, aprócska, bizonytalan alakok a hóesésben, mely időnként teljesen elrejtette őket. Peter el sem tudta képzelni, hogy a halhatatlan hogyan tudta őket kiszúrni olyan messziről.

- Beavatkozók? - kérdezte. Methos megvonta a vállát.

- Feltehetőleg. Biztonsági kamerákat használnak, gondolhattam volna. Valószínűleg műholdas megfigyelőrendszert. - Felnézett az égre, mintha azokat is megpillanthatná. - Tudod, azt hiszem, kicsit alábecsültem Brenner urat.

- Te mondtad.

- Nem vagyok köteles neked bármit is mondani. - A halhatatlan szorosan megragadta Peter egyik karját, a másik kezével pedig kivonta a kardját. - Gyerünk.

- Hova?

- Üdvözölni a fogadóbizottságot. - Methos előrelökte, és egymás mellett mentek tovább, a közeledő csapat felé, amíg, mintegy ötven méter távolságra érve, megtorpantak. A hat fő szintén megállt. Valamennyien állig fel voltak fegyverkezve, hatalmas, félelmetes kinézetű puskáikkal akár egy elefántot is el lehetett volna ejteni, egyetlen lövéssel. Petert kiverte a veríték.

- Jó reggelt uraim! - A hamis vidámsággal a hangjában, Methos inkább egy angol turistának látszott, aki eltévedt a hegyek között. A karddal vagdalkozó őrült átalakulásait már így is nehéz volt követni, és Peter annak pedig végképp nem látta értelmét, hogy rámutasson, nem reggel, hanem késő este van. Ez az apróság szemmel láthatóan nem zavarta a velük szemben felsorakozó hat fickót sem.

- Methos. - Az egyik fickó kilépett társai közül, és az alkalmi duó felé indult, egyik kezében pisztolyt, másik kezében mobiltelefonnak látszó tárgyat szorongatva. Forró vonal a főnökhöz, gondolta Kerensky.

- Már elég közel van. - Methos, Peter torkára tette a kardját. - Még egy lépés, és levágom a fejét. Ez betenne a főnökük terveinek.

- Nem fogja megölni. Ugyanannyira vissza akarja hozni Kronost, mint Brenner úr. - Hideg önbizalom volt a férfi kijelentésében. Methos hasonlóan hideg mosollyal válaszolt.

- Az én életem minden másnál előbbre való. Minden másnál.

- Akkor majd másik testet használunk. Bárkiben visszahozhatjuk Kronost.

- Kronos nem éri be bárkivel. - Methos kicsit erősebben nyomta a pengét foglya nyakához. - Vállaljátok a felelősséget, hogy mi fog történni, ha használhatatlanná teszem ezt a testet?

- Mit akar? - A fickó hátralépett, és leengedte a fegyvert. Methos elvigyorodott.

- Beszélni akarok Brennerrel.

- Brenner úr várja önt. Azért küldött minket, hogy odakísérjük.

- Ja, fogadni mertem volna rá. De az én szabályaim szerint találkozunk, értve vagyok?

- Megértettem. - A férfi lassan az ég felé emelte kezeit. - A parancsunk szerint…

- Felejtse el a parancsait. Tisztítsák meg az utat a házig. Brennert akarom, egyedül. És tudni akarom, hol van Duncan MacLeod.

- Nálunk volt. - A fickó dühösnek tűnt, de pillanatnyilag nem rájuk. - De alig egy órája, megszökött. JJelenleg nem tudom, hol tartózkodik.

- Megszökött? - Methos hangja felháborodott volt. - Egyetlen ember, és nem tudják itt tartani? Nagyon lement a színvonal ennél a csapatnál, fiúk.

- Elkapjuk. Mellesleg, a műholdas keresőrendszer a nyomában van. Brenner úr szerint belülről segítették a szökésben, és nyílván valami nagyobb összeesküvés húzódik meg a háttérben.

- Nem érdekelnek a belső hatalmi harcok. - Methos előrelépett, maga előtt lökdösve Kerenskyt. - Csak az érdekel, hogy összeszedjem a testvérem darabkáit, amiknek egy részét az átkozott Hegylakó hordozza a fejében. Fütyülök rá, hogy ki ül a Beavatkozók főnöki székében.

- De Brenner urat érdekli. - A fickó megpróbálkozott egy engesztelő mosollyal. - Szeretnénk, ha velünk jönne, Methos úr, és boldogok lennénk, ha egyenesen a főnökünk elé vezethetnénk. Talán, szeretne ön menni elől?

- Hogy egy golyót kapjak a hátamba? - Methos megrázta a fejét. - Nem, maguk mennek elől. Lassan. Mindegyikük.

- Bármit, amit mond. - A Beavatkozó elfordult, és nekivágott a leejtőnek. Öt társa csatlakozott hozzá, egyedül hagyva Methost és Kerenskyt. Bár a Beavatkozók már jó néhány méterrel előttük jártak, Kerensky egyáltalán nem érezte, hogy a kard nyomása enyhülne a torkán, és amikor megpróbált fészkelődni, inkább még jobban erősödött. Világos, hogy nemcsak a fegyveresek féken tartására szolgált, hanem egyben azt is megmutatta, hogy céljához közeledve, Methos egyre elszántabbá, egyre céltudatosabbá vált. Hogy miért pont Brenner, és miért pont a Beavatkozók főhadiszállása volt a cél, azt Kerensky elképzelni sem tudta. Megpróbálta elengedni magát, sodródni az eseményekkel, hinni, hogy a sors még tartogat alkalmat a szökésre. Ez lehetetlen volt. Feszült volt, és rémült, kimerült az elmúlt hetek megerőltetésétől, és úgy érezte, a vérében keringő adrenalin utolsó molekulája is elillant már. Fájt a torka. A talaj egyenetlen volt a lába alatt, és félt, hogy megcsúszik, és ez a mozdulat bevégzi Methos fenyegetését, a halhatatlan akarata ellenére is. Véletlenül "lefejeződni", hát ez elég hülye halálnem lenne.

- Ne próbálkozz semmivel. - A fülébe suttogott mondat olyan hideg, olyan kegyetlen volt, hogy már semmi sem emlékeztette benne Petert az általa ismert Methosra. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Végül is, hálát adhat a Gondviselésnek, hogy MacLeod nincs a Beavatkozók kezei között, mert így élete nem ér azonnal véget. De nem tudta megállni, hogy el ne kezdje latolgatni, vajon mennyi időbe fog telni ennek a jól szervezett és kiterjed kapcsolatokkal rendelkező titkos szervezetnek, hogy kézre kerítse a Hegylakót, és véget vessen hasztalan próbálkozásaiknak mindörökre.

Joe Dawson figyelte MacLeodot, ahogy alszik. Nyugtalan álma volt, egy olyan emberé, aki már túl hosszú ideje, túl sok súlyt cipelt a vállán, és ez lassan felőrölte a lelkét. A halhatatlan ajkai megmozdultak, szavakat suttogott maga elé, de Joe nem értette meg őket. Veríték ütközött ki a homlokán, összegyűlt a szemöldökén, majd hatalmas, kövér könnycsepp gyanánt gurult le az arcán. Szemgolyói hevesen mozogtak lezárt szemhéja mögött, és Joe önkéntelenül is találgatni kezdett magában, vajon mit álmodhat. Bármi is az, nem lehet túl kellemes.
Joe nem tudta, hová lett Orlak. Különös vezetőjük nem akart megállni. Olyan gyorsan, olyan messzire, akart kerülni a Beavatkozók főhadiszállásától, amennyire csak lehetséges, de Joe nem bírta tovább tartani a tempót. Pihenésre volt szükségük, és arra, hogy átgondolják a történteket. Joe nem akart túl messzire kerülni innen. Addig nem, amíg Methos nyomára nem bukkannak. A Beavatkozók luxus-börtönében Joe és Duncan hallották a helyi híradásokat. Az alapján, amit ki tudtak belőlük hámozni, úgy tűnt, Methos a hegyekben bujkál, és egyelőre nincs esélyük, hogy lehozzák onnan, és ezt a teóriát Orlak is megerősítette. A pártütő Beavatkozó magának akarta Methost, és Peter Kerenskyt is, de, hogy miért is, arra Joe nem emlékezett pontosan. Az igazat megvallva, nagyon kevés dologra emlékezett pontosan az elmúlt pár órában történtekről. Még arra sem, hogy hogyan jutottak ki a szobából, ahol fogva tartották őket. Megfájdult a feje az erőlködéstől, ahogy megpróbálta visszaidézni az eseményeket, de nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy helyzetük nem sokat javult, mióta megszöktek az Annex épületéből. Azért jöttek, hogy megtalálják Methost. De megígérte Orlak, hogy elengedi Methost? Garantálja, hogy a halhatatlanok, Joe, és Peter Kerensky sértetlenül visszatérhetnek Seacouverbe? Valami nagyon nem tetszett Joe-nak Orlakkal kapcsolatban, akivel, tudta, hogy alkut kötöttek, de nem emlékezett az üzlet részleteire. Rémlett, ahogy Duncan és Orlak nevetve kezet fognak. Valahol mélyen hitt a Beavatkozó becsületes szándékaiban. Csak azt kívánta, bárcsak kicsit részletesebben emlékezne, mik is voltak azok a szándékok.

- Nem… - motyogott halkan MacLeod, miközben a hátára fordult. Kezei ökölbe szorultak, olyan erősen, hogy bütykei belefehéredtek. - A pokolba, nem!

- Mac? - Joe közelebb hajolt, de úgy tűnt, a Hegylakó nem hallja. - Jól vagy?

- Csak hagyj békén. - MacLeod szemei hirtelen felpattantak, és vadul Joe-ra meredt, majd szinte azonnal le is csukta őket, és suttogott valamit maga elé. Úgy tűnt, fel sem ébredt mindeközben.

- Mac? - Joe, óvatos, de határozott mozdulattal megrázta a Hegylakó vállát, hogy felébressze. Semmi válasz. MacLeod még mindig suttogott álmában. Amíg a halandó figyelte, a Hegylakó hangja egyre erősebb lett, végül már majdnem kiabált. Joe feszülten figyelt, hogy megpróbálja kihámozni a kusza mondatok értelmét. Régi emlékekről beszélt, olyan dolgokról, melyeket látott valaha, helyekről, ahol megfordult, emberekről, akikkel találkozott. Olyan ősi városokról, melyekről Joe még nem is hallott, népekről, melyek évezredek óta eltűntek a történelem viharaiban. És lassan, fokozatosan, a hangja megváltozott. Más lett a kiejtése. Már nem amerikai volt, hanem brit, egészen pontosan angol. Finoman intonált és lágy, tökéletesen megformált beszéd, ami mintha olyasvalakihez tartozna, aki a színpadra született. Érzelmek tárháza volt ez a hang, vad, alig visszafojtott, mindent elsöprő indulatoké. Úgy hangzott, olyan hatalmas, lángoló, olyan őrült volt, mintha maga Macbeth hangja kelt volna életre. Joe Dawson érezte, ahogy hideg veríték csorog végig a gerince mentén.

- Állj félre, halandó. - a hang újfent suttogott, MacLeod forgolódni kezdett álmában. Teste megmerevedett, egy teljesen idegen kifejezés jelent meg az arcán. Mosoly volt, de nem volt benne semmi jókedv, csak jég, és határtalan gonoszság. - Állj félre, vagy ott helyben leváglak.

- Ö… Mac? - Dawson önkéntelenül hátralépett, kiverte a veríték. Ismerős volt a hang, de nem tudta, honnan. - Mac, jól vagy?

- Azt mondtam, állj félre, halandó! - MacLeod hangja olyan kemény és nyers volt, amihez hasonlót Joe még sohasem hallott korában. - Lépj hátra, vagy megismered a Lovasok haragját! Tudod, ki vagyok?

- Duncan MacLeod. Figyelj, Mac, nem tudom, hogy mi…

- Azt mondtam, tudod, ki vagyok? - a Hegylakó mintha meg se hallotta volna őt. Hangja elhalkult, a Figyelőnek ismét közelebb kellett hajolni, hogy megértse. - Az Apokalipszis vagyok. Magamban hordozom az őrületet és pusztulást. A káosz hajnala, a vihar szíve vagyok. Tüzet hozok, vért, és halált. - Szemei figyelmeztetés nélkül felpattantak és életre keltek. Joe jeges ujjakat érzett a torkán, és halálra rémülve merült el a jég-kék tekintetben. MacLeod sötét szemei eltűntek, Peter Kerensky nézett vissza rá. Joe ekkor döbbent rá, honnan ismerte a hangot. Kerensky beszélt olyan alapossággal, olyan tökéletes kiejtéssel. De most nem Peter Kerensky meredt rá Duncan MacLeod arcából. Ez a kegyetlen mosoly nem az övé volt, mely most a Hegylakó ajkain játszott. Kronos volt az.

- Nahát, Joe Dawson. - Kronos baljós mosolya átsejlett MacLeod arcvonásain. - Mindig szerettem volna találkoznni veled.

- M-M-Mac? - Dawson hátra akart lépni, de a torkára fonódó kéz szorítása túl erős volt. Érezte, ahogy acélos ujjak összeszorítják a légcsövét, és látása elhomályosult. A Lovasok Vezetőjének nevetését hallotta.

- Nem. Attól tartok, Duncan barátod éppen szünetet tart. - MacLeod arca Joe szeme láttára kezdett átalakulni. Talán csak a képzelete játszott vele, vagy valami természetfeletti erő volt az oka, nem tudta eldönteni. Bár az arc még mindig a Hegylakó ismerős arca volt, a belőle világító jeges-kék szempár valaki máshoz tartozott.

- Mi történik itt? - Joe megpróbált kiszabadulni. Egy másodpercre, a szorítás még erősebbé vált, annyira, hogy azt hitte, itt a vég. Majd lassan, az ujjak meglazultak, és elengedték a nyakát. Majdnem elesett, mire Kronos hangja felnevetett.

- Mit gondolsz, mégis, mi történik? Meguntam a hátsó ülést, ennyi az egész. MacLeod elméje kimerült, és amíg nincs itthon, addig játszom egy kicsit. - Felállt, nyújtózkodott, megmozgatta az izmait, mintha egy új autót… vagy egy új fegyvert… próbálna ki. - Komolyan azt hiszed, ez az első alkalom, Dawson? Komolyan azt hiszed, hogy MacLeod olyan könnyen meg tudott szabadulni tőlem? Már évek óta itt vagyok benne. Ennyi idő alatt, gondolod, hogy még egyszer sem vettem át a kormányt? - felnevetett, mire Joe-nak az a szinte leküzdhetetlen vágya támadt, hogy fusson, és rejtőzzön el. - Nem fejezheted le a Lovasok Vezetőjét anélkül, hogy az Apokalipszis egy kis darabkája ne kerüljön bele a lelkedbe.

- Mit akarsz most tenni? - Dawson a bizonyosság szörnyű érzésével tette fel a kérdést, aki tudja, hogy bármit is tervez a másik, nem tudja megakadályozni. Kronos elmosolyodott.

- Ez itt a kérdés. És számodra is van egy, halandó. Mit gondolsz, meddig fog tartani, amíg a te fényes-páncélú barátod magához tér? Hány embert tudok megölni, hány életet tudok elpusztítani, mielőtt Duncan MacLeod visszaküld a pokolba? - újra felnevetett, mire Dawson úgy érezte, hogy jeges ujjak csiklandozzák a gerincét. - Talán rajtad kezdhetném a számolást.

- Dawson? - Orlak váratlan hangjára mind a halandó és a halhatatlan felugrott meglepetésében. MacLeod keze, Kronos akaratától vezérelve, közelben fekvő kardja után kapott. De Joe Dawson halálfélelemtől megsokszorozódott ereje és gyorsasága megelőzte. A Figyelő előredobta magát, ujjai rákulcsolódtak a kard markolatára, érezte a fém hideg érintését, és még szorosabbra zárta rajta szorítását. Kronos dühösen rávetette magát, hogy visszaszerezze a fegyvert, még mielőtt a halandónak alkalma nyílna használni azt. A rettegéstől sarkallt Joe Dawson gyorsabb volt nála. Megfordult, testsúlyának lendületét felhasználva, a halhatatlan felé csapott a karddal. Látta, ahogy a penge belevág MacLeod mellébe, vörös vérpatakot indítva el a bőrén. Hallotta Kronos dühtől és fájdalomtól eltorzult sikolyát. Megpróbálta kihúzni a kardot, de az, mélyen beékelődött a bordák közé. Hirtelen mozdulatlanná dermedt, elakadt lélegzettel meredt az elé táruló látványra. Az előtte álló alak teljesen átalakult. Már nem Duncan MacLeod állt előtte, hanem egy alacsony, de erőteljes, izmos alak, egy rövid hajú, jég-kék szemű férfi, aki mintha mindig harcra készen állna. A test, ami a földre omlott, nem a Hegylakó volt, hanem Kronos, minden tekintetben. Joe dermedten nézte, ahogy az élet elhalványul a világoskék, kegyetlen szemekben, és egyszer csak megint Duncan MacLeodot látta maga előtt. A sötét szempár zavart, fájdalmas pillantását érezte magán.

- Joe? - újra Duncan saját hangja szólt a torkából, tele olyan kérdésekkel, amikre a Figyelő nem tudott válaszolni. A Hegylakó csak azt látta, hogy a földön fekszik, és legjobb barátja áll felette, saját, véres kardjával a kezében. - Joe… miért?

- Nem! Nem, Mac, esküszöm, ez nem az… - már késő volt, MacLeod feje oldalra bukott, szemei lecsukódtak. Már nem lélegzett.

- Mi az ördög…?  - Frederick Orlak tágra nyílt szemmel bámult az elé táruló látványra. Megdörzsölte arcát, és hitetlenkedve megrázta a fejét. - Valami történt itt, és én tudni akarom, mi volt az.

- Nem tudom. Beavatkozó kondicionálás? - Joe nem hitte, hogy az, de meg kellett kérdeznie. Orlak nemet intett.

- A Beavatkozó kondicionálás sohasem jár ilyen hatással. Elhitethettük MacLeoddal, hogy Kronos a belsejében van, és megpróbál kitörni, de ez sohasem vezet oda, amit láttunk… - összeráncolta homlokát - Mindketten láttuk, igaz?

- Úgy gondolom. - Joe leroskadt a földre, és jóformán észre sem vette, amikor Orlak odalépett hozzá, és kivette kezéből a kardot. Gyakorlott mozdulatokkal megtisztította, majd a saját övébe tűzte.

- Meddig tart, amíg MacLeod meggyógyul? - kérdezve, miközben leellenőrizte pisztolyát, majd azt is kard mellé dugta. Joe megvonta a vállát.

- Általában nem sokáig. Néha szinte azonnal. De most fáradt… Nem tudom.

- Mennünk kell. Amíg mozgunk, biztonságban vagyunk.

- Nem vagyok róla meggyőződve, hogy biztonságban lehetünk-e még valaha! - Joe nem tudta levenni a szemét MMacLeod mozdulatlan alakjáról. Nem tudott megszabadulni a képzettől, hogy amikor a szemei kinyílnak, megint Kronos őrült, jég-kék tekintete fog rámeredni. - Egy percre, MacLeod legsötétebb rémálma valóra vált, hála a maguk piszkos trükkjeinek, amivel beleturkáltak az elméjébe. Kezdem azt hinni, hogy tanúi voltunk "Az élőhalott visszatér" című játéknak, de a valóságban, élőben előadva. Egy négyezer éves halhatatlan tombol a fejében, aki komoly magatartászavarokkal küzd! - gyengéden letörölt néhány vércseppet a Hegylakó homlokáról. - Kronos ott van benne, és valahogy meg kell szabadítanunk tőle.

- Pontosan ez az, amit a Beavatkozás is tenni akar. Amire készül, egybevág a mi terveinkkel. Az én tervemmel. - Orlak mosolygott, és Joe még mindig képtelen volt felidézni a Beavatkozó tervének részleteit, és hogyan vette rá olyan könnyen őket az együttműködésre.

- A terve… - megrázta a fejét - Meg akarja ölni Peter Kerenskyt.

- Nem. Meg akarom menteni Duncan MacLeodot. Mit gondol, meddig tud még együtt élni ezzel az őrülettel a fejében? Most láthatta, hogy ez mivel járhat… A Beavatkozók ismerik MacLeod múltját. Tudunk Richie Ryan esetéről. Vajon MacLeod ölte meg, vagy csak MacLeod kardja, amit valójában Kronos vezetett? Mikor fog másokat is megölni? Vagy már meg is tette? Néha eltűnik a szeme elől, igaz? Bárhol lehetett, és bármit megtehetett. Tényleg vállalja a kockázatot, hogy benne hagyja ezt a sötétséget a lelkében?

- Nem. - Joe, csak miután kiejtette, fogta fel a szó súlyát. Egy vékony hangocska legbelül azt kiabálta, ne higgyen Orlaknak, de egy másik, sokkal erősebb hang azt súgta, hogy ez a férfi a barátja, és megbízhat benne. Megdörzsölte a szemét, megpróbálva rendezni szétszórt gondolatait. Felsóhajtott. Eszébe jutott Peter kerensky, és az, hogy mennyire rokonszenves volt neki a fiatalember. Emlékezett, milyen mély benyomást tett rá az angol elszántsága és bátorsága. Szörnyen érezte magát, de csak ezt azt egy megoldást látta maga előtt. Végül bólintott, és tekintetét Orlakra emelte.

- Igaza van. - mondta végül, bár gyűlölte magát érte. - Segítsen nekem Duncannel, és én segítek elkapni Kerenskyt. - Orlak rávigyorgott, és elégedetten bólintott.

- Áll az alku. - mondta, szemei hideg eltökéltséggel ragyogtak. Joe csendesen ült, és várta hogy MacLeod felébredjen. Pillanatnyilag semmi mást nem tudott tenni.

- Akkor hát Ön, feltételezem, a nagy Methos. - Jason Brenner elektromos székének kerekei átgördültek kedvenc nappalijának hatalmas ajtaján. Üdvözlésül felemelte a kezét. - Kérem, foglaljanak helyet. Bizonyára hosszú utat tett meg ideáig. Látom, születésnapi ajándékot is hozott.

- Nem ajándék. Alku alap. - Methos lenyomta Kerenskyt egy székre, de ő maga állva maradt. - Ha visszahozzuk Kronost, az én szabályaim szerint fogjuk tenni. Megkapja Kerenskyt, de, csak ha én is életben maradok.

- Érthető kívánság. Mindnyájan élni akarunk. - Brenner közelebb húzódott, annyira, hogy Methos meg tudta figyelni a sárga szeplőket a világos bőrön, látta a halált a szemekben, a görbe, természetellenesen fehér fogakat. A halandó mosolygott, kivillantva szürkés rózsaszín nyelvét. - Az élet minden cselekvésünk mozgatórugója, nem igaz? De hogyan hathatnám élve, amikor a célom az Egy, az utolsó halhatatlan életre hívása. Hogyan ajánlhatnám fel Kronosnak a Díjat, ha a testvére is életben van? Bizonyára megérti a problémámat, Methos úr.

- A nevem egyszerűen Methos. - Az öreg halhatatlan keresztbe fonta karjait, karcsú alakja Brenner széke felé magasodott. Vékony testalkata ellenére, Methos fellépése nem mindennapi erőt sejtetett. A tolószékében kuporgó Beavatkozó mindenben az ellentéte volt, leginkább egy csúszómászóra emlékeztetett, amit a Lovas a csizmája orrával széttaposhat. - És én nem látok itt semmilyen problémát. Kronos nem fogja követni magát, teljesen mindegy, hogy mit ígér neki. A Játék sohasem jelentett semmit a számára, akkor sem, amikor még élt, most, hogy halott, nyílván még annyit sem. Kronos szeret ölni, és élvezetét leli a Serkentében, mint bármelyikünk, de a Díj megnyerése sohasem foglalt el előkelő helyet a céljai között. Ha a halálom árán hozzák vissza, le fogja mészárolni magukat, mielőtt egyáltalán felajánlhatnák neki az üzletet. Kronos inkább a halált választja, minthogy hasznot húzzon az én balszerencsémből. A végzetes balszerencsémből.

- Nagyon magabiztos. - Brenner mosolya kimondottan kellemetlen látvány volt. A Beavatkozó közelebb manőverezett az asztalhoz, kitöltötte az odakészített teát. Átnyújtotta az egyik világoskék porceláncsészét Kerenskynek, miközben olyan pillantással méregette, mint ahogy egy éhes vámpír veszi szemügyre áldozatát. Peter belekapaszkodott a csészébe, és feszülten figyelte Brenner és Methos beszélgetését. Bár jelenleg nem volt közvetlen életveszélyben, azért még jó néhány kellemetlen dolgot el tudott képzelni, amit ez a két őrült megtehet vele.

- Már ezer éves voltam, amikor találkoztam Kronossal. Négyezer évig volt a legjobb barátom. Ismerem őt, és tudom, hogy mit jelentek a számára. Olyan dolgokat tudok, amiket még elképzelni sem bír egy halandó. - arrogáns mosoly öntötte el az arcát - Nem adok magának választási lehetőséget. Üzletet ajánlok, amit vagy elfogad, vagy nem. Mindent vagy semmit, nincs középút.

- Maga alábecsül engem, Methos. - Brenner még mindig mosolygott. - Álltó helyében lelövethetném magát. Mire feléledne, már egy biztonságos cellában üldögélne, ahonnan nincs menekülés. Duncan MacLeod hamarosan újra a markomban lesz, és amikor eljön ez a pillanat, terveim valóra válnak. Halott lesz, eltűnik, és ezen senki sem tud változtatni, saját magát is beleértve. Senkinek sem fog hiányozni. Azok az emberek, akinek igazán számított a maga élete, meghaltak, még a Nagy Piramis megépítése előtt. - Halkan, valahonnan a torka mélyéről, felnevetett. - Maga most az én pályámon játszik, halhatatlan. Itt egyetlen intésemre, ezer emberem ugrik, lesve minden parancsomat.

- És maga is alábecsül engem, Brenner. - Methos hangja lágy volt, és ha Brenner nem is vette észre a csillogást a szemében, Kerensky igen. Érezte, ahogy a levegő belefagy a tüdejébe, és azon kapta magát, hogy hátát nekifeszíti széke támlájának. A finomművű teáscsésze megremegett a kezében, mire a térdére fektette, hogy ne csörömpöljön a csészealjon táncolva. A benne levő barna folyadék már jócskán kihűlt, de még bele sem kóstolt. Methos még csak fel sem vette saját csészéjét, egyedül Brenner adta át magát a tea élvezetének. Most újfent belekortyolt, és elvett egy teasüteményt is az asztalról. Önelégült mosoly ült az arcán, ami akkor sem tűnt el, amikor Methos feléje lépett.

- Alábecsüli a köteléket, ami összekapcsol minket. Alábecsüli a barátság erejét két férfi között, aki négyezer évig éltek egymás árnyékában. Ezer évet töltöttem Kronos társaságában, leigázva a földet. Évezredeket töltöttem el vele, és sohasem hagyhatom magam mögött azokat az időket. Szerettem és gyűlöltem, néha pokolian közel voltam hozzá, hogy én magam öljem meg. Tudom, hogy inkább halott marad, ha ez az ára az életemnek. Én pedig inkább megölöm magam, ha így meg tudom állítani, hogy olyat tegyenek vele, amit ő nem akar. Ez így működik közöttünk.

- Meg vagyok hatva. - Brenner kegyetlen mosolya egészen másról tanúskodott. - És hogyan szándékozik beváltani ezeket a fennkölt elképzeléseket? Minden adu az én kezemben van. Egyes egyedül van, ezer felfegyverzett, hűséges emberem ellenében. Pontosan a hálóm legközepébe sétált, mint valami eszetlen légy, akit elvakított a pókselyem csillogása. Lássuk, hogyan vágja ki magát innen.

- Még csak meg se kell próbálnom. - Methos felemelte a kardját, és hegyével megérintette Brenner székének karfáját. Lecsapott a beépített irányítókarra, elég óvatosan ahhoz, nehogy működésbe hozza, de elég erősen ahhoz, hogy megakadályozza Brenner esetleges szökését. - Nem vagyok olyan hülye, hogy belépjek a hálóba, biztosíték nélkül. Gyerünk halandó. Zárd be a csapdád. Add ki a tűzparancsot. - A magabiztosság egy pillanat alatt eltűnt Brenner arcáról. Methos rámosolygott, és felvonta a szemöldökét. - Mi a baj, Brenner? Elvesztette a hangját?

- Blöfföl. - szavai ellenére, Brenner hideg, nedves tekintetébe félelem lopódzott. Methos rendületlenül mosolygott. Kezében, Brenner megpillantott valamit, amit korábban a kard elrejtett a szeme elől. Fekete volt, fémesen csillogó, és egyenesen felé mutatott. A fegyver öreg volt, de biztosra vette, hogy működőképes. És akár igen, akár nem, ezt nem kívánta a saját bőrén ellenőrizni. Methos vigyora szélesebbé vált.

- Mi a baj? Az őrök nem említették a pisztolyt? Persze hozzá kell tennem, nem egy különleges fegyver, így érthető, hogy nem vették észre. De meg van töltve, és működőképes. Csak kérdezze meg Petert. Ő már látta működés közben. És ebből a távolságról, öreg vagy sem, lefogadom, hogy eltalálom a gyomrát… vagy egy másik belső szervét. - elvigyorodott, és megemelte a fegyvert - Kipróbáljuk?

- Sohasem fog kijutni innen. - sziszegte Brenner összeszorított fogakkal. Methos felnevetett.

- Hát nem tudom. Már eddig is messzire jutottam. Tényleg nem tudott a fegyverről, ugye. Tényleg azt hitte, idejövök egy szál karddal, harci festéssel az arcomon. A csalhatatlan vezetőt akarja játszani, de ha megvakarjuk a dolgot, maga is csak egy nagyravágyó pszihopata. - A halhatatlan előrelépett, a pisztoly csövét Brenner ingéhez szorította. Felháborodás villant át a Beavatkozók főnökének arcán, hogy steril környezetét ilyen durván megsértették. - Na, most beszélgessünk az üzletrről.

- Methos… az őrök. - Kerensky észrevette, hogy fegyveresek özönlenek a szobába. Methos, ha észre is vette őket, még csak rájuk sem pillantott.

- Nem az én gondom, Peter. - mondta gyengéden. Majdnem úgy hangzott, mint amikor először találkoztak, de Peternek elég volt a halhatatlan szemeire pillantania, hogy tudja, semmit sem javult a helyzet. - Nem fognak próbálkozni semmivel, ha Jason parancsot ad rá. - A fegyver még erősebben szorult Brenner bordái közé. - Igazam van, Jase?

- Álljanak le. - Brenner hangja hideg volt. Az emberei lassan kihátráltak. Kerensky lassan levegőhöz jutott, de szíve még mindig vadul dörömbölt a mellkasában. Fogalma sem volt, hogy miért sétáltak be az oroszlán barlangjába, de azt még kevésbé tudta elképzelni, hogy fognak kijutni onnan. Methos rendületlenül mosolygott, ugyanolyan közömbösen, mintha még mindig valahol a hegyoldalon álldogálnának.

- Jó. - bólintott elégedetten. - Akkor kezdjük MacLeoddal. Hol van?

- Elment. - bámult a halhatatlanra rosszindulatúan Brenner. Beharapta ajkait, ezáltal kísértetiesen emlékeztetett egy halálfejre. - Elkaptuk, de megszökött… hogy úgy mondjam. Egy emberünk segített neki.

- Árulás? A Beavatkozóknál? Nagyon lement a színvonal, Jase. Sohasem gondoltam volna, hogy egy olyan szervezetnél, mint a tiéd, megeshet az ilyesmi.

- Leszámolunk velük. - sziszegte elsötétült arccal a Beavatkozó. Methos nevetett, és leereszkedett az egyik közeli szék karfájára, hogy arca Brennerével egy vonalba kerüljön. Teljesen gondtalannak tűnt, könnyed, nemtörődöm viselkedése még tovább dühítette a Beavatkozók főnökét.

- Hogyne. - megvonta a vállát. - Nem érdekel különösebben a politikátok, Jase. Igazából fütyülök rá, de lemerném fogadni, hogy az a fickó nem jut messzire, mielőtt lelövöd, vagy kibelezed, vagy aláveted az errefelé divatos kivégzési módok egyikének. - Hirtelen összeráncolta a homlokát, miközben pisztolya csövével az állát vakargatta. - Biztos valami nagyon unalmas. Kevés embernek van már manapság igazi érzéke az ilyesmihez. - Felriadt gondolatai közül, és most Brenner nyakának nyomta a pisztolyt. - Véleményem szerint túl nagy az a terület, ahova elbújhattak. Akár napokig is koptathatom a lábamat, anélkül hogy esélyem lenne megtalálni MacLeodot. Talán már el is hagyta az országot, bár ahogy ismerem, ez kevéssé valószínű. Inkább itt fog maradni, hogy megkeressen engem. De ha így is történik, napokig bolyonghatunk anélkül, hogy megpillantanánk egymást. Az igazság az, hogy szükségem van rád. - rávigyorgott Brennerre. - Azaz nem rád, hanem a megfigyelőrendszeredre. Meg kell találnom Duncan MacLeodot, és azt hiszem, te tudnál nekem segíteni ebben.

- És cserébe? - kérdezte szikrázó szemmel Brenner. Methos felvonta a szemöldökét.

- Cserébe, talán életben hagylak. Talán ezt a helyet sem teszem a földdel egyenlővé. Ébredj fel, Jase, ez a legjobb alku, amit egy Lovassal köthetsz. Mi nem a becsületességünkről és az igazságosságunkról vagyunk híresek.

- Nem fogok segíteni. - Brenner félrenézett, szemei ijesztően villogtak a visszafojtott dühtől. - A kezemben vagy, és nem adok esélyt a szökésre. Azt akarom, hogy Kronos legyen az Egy: az utolsó élő halhatatlan a Földön. Nem engedem meg, hogy csatlakozz hozzá.

- Vagy úgy. Beszéljük meg a problémádat, Jase. - Methos rávigyorgott, azzal a mosollyal, amit akkor használt, amikor el akarta kápráztatni Joe Dawsont, még abban az időben, amikor a Figyelő azt hitte róla, hogy csak egy halandó egyetemista. A mosoly egyszerre tükrözött ártatlanságot, és éretlenséget, de most kiegészült egy jó adag gonoszsággal is. - Most nem a Te szabályaid szerint játszunk. Nem tesszük azt, amit mondasz. Nálam van a pisztoly. Most nagyon egyszerű dolgot fogunk tenni. Megyünk, és Te megmutatod a megfigyelőrendszert, hogy bemérjük MacLeodot. Majd, ezután elengedsz engem és Petert, hogy eltűnjünk a kék látóhatáron, és befejezzük, amit elkezdtünk. Nem akarom, hogy Kronos legyen az Egy. Beláthatod, mivel ez a halálomat kívánná, és én nem vagyok oda ezért az ötletért.

- De én igen. Az igazat megvallva, percről percre jobban vágyom arra, hogy holtan lássalak. - Brenner szemei lobogtak a rosszindulattól. - A puszta kezemmel tépném le a fejedet, ha tudnám. Megesküszöm, mindazokra az istenekre, akikhez a fajtád imádkozik, hogy nem hagyod el ezt a helyet élve.

- Mintha dühös lennél, Jase. - Methos rámosolygott, tágra nyílt, csodálkozó szemei megteltek vidámsággal. - Talán lelőhetnélek, hogy lássam, mit szólsz hozzá. - A Beavatkozók főnöke elsápadt, Methos mosolya még szélesebbé vált.

- Methos… - Ha Brenner ideges volt, akkor Kerensky rémült. - Mi a francot játszadozol már megint?

- Amihez csak kedvem van. - Methos hangja arrogáns volt. Ez kezdett lassan Peter idegeire menni.

- Igen? És azt elárulnád, hogy az ördögbe jutunk ki innen, ha megölöd? Hajlandó lennél végre az eszedet is használni a francos kardod helyett?

- Pofa be. - Methos szemei zöld tűzben villogtak, amikor foglyára meredt. - Ne faggass engem.

- Valakinek muszáj. - Kerensky visszarogyott a székébe. - Mi a fenét csinálunk itt, Methos? Tényleg csak azért jöttél ide, hogy ezzel a fickóval sértegessétek egymást? Tényleg ennyire korlátolt vagy?

- Azt mondtam, pofa be! - Methos majdnem elfordította a fegyvert Brennerről Kerenskyre, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. A Brenner szemében csillogó baljós fény láttán kissé észhez tért. - MacLeodért jöttünk ide. Szükségünk van rá, nem emlékszel?

- A fészkes fenét. - Peter belefáradt, hogy azon rágja magát, miszerint Methos annyira szeretné visszahozni Kronost, hogy hajlandó őt feláldozni érte. Megvetően megrázta a fejét. - Egy francot jöttél ezért. Ne várd tőlem, hogy karba tett kézzel üljek, arra várva, hogy a Beavatkozók agyonlőjenek, amíg te ezzel tolószékes mini-Mussolinivel játszod a kisded játékaidat. Azt hittem, Kronos miatt teszed. Azt hittem, azért kockáztatsz mindent, hogy visszahozd a legjobb barátodat a halálból. De nem azért teszed.

- Nem tudsz semmit! - Hirtelen támadt, vad dühvel, Methos megfordult, a pisztoly kiesett a kezéből, ahogy megmarkolta Kerensky torkát. Az álla alatt kapta el a halandó nyakát, felemelte a fejét, olyannyira hátrafeszítve, hogy Peter csigolyái belefájdultak. Kerensky a haragoszöld szemekbe bámult, és abban a pillanatban meglátott valami mást is bennük. Valami világosabbat, valami tisztábbat, amit még sohasem látott azelőtt. Valamit, ami alapvetően nem Methos volt.

- Ez az egész Kronosról szól. Hogy visszajöjjön. Hogy újjászülessen, és újra köztünk járjon. Hogy érintsen, érezzen, lélegezzen és éljen. El tudod képzelni, milyen úgy élni, hogy csak egy visszhang vagy valaki más elméjében? Talán minden halott halhatatlanra ez vár, talán csak az átkozott szertartás miatt van, nem tudom. Bármelyik is, ebből elég. Szabadságot akarok. Életet.

- Kronos? - Egy pillanatra, ahogy Peter egykori barátja szemébe nézett, mintha saját szemei tükröződtek volna vissza rá, Methos pupilláin keresztül. Vagy talán, a jég-kék pillantás máshonnan… másvalakitől… származott? Nem tudta. - Te vagy az?

- Nem… tudom. - Szemmel láthatóan nagy erőfeszítéssel préselt ki minden szót, amik a köztük levő alig pár centiméteres távolság ellenére is olyan távolinak tűntek. A ragyogó szemek zavart tükröztek. - Nem hallja… Methos… Methos erősebb, mint én. - Egy pillanatra a szemek tágra nyíltak, és a hang, bár még mindig akadozott, de a hangszíne megváltozott. Peter elhűlve ismerte fel saját hangját. - Én itt… vagyok… belül.

- És mennyi belőled Methos? Mennyire vagy Te ez a személy, és mennyire Ő? Beszélj! - könnyű volt letépni a kezeket a nyakáról. Methos, Kronos hangján, felnevetett, ami végül köhögésbe fulladt.

- Teljesen… Methos. Ő irányít engem. MacLeod nem tud. - ezúttal a nevetés még hangosabb, még ördögibb volt. - De ott kellett hagynom MacLeodot… Dawson megölte… amikor ide indultam. Megállított engem. Sohasem gondoltam volna… egy Figyelőről. - a szemek elkalandoztak, mire Kerensky elkapta a vállát és megrázta. Methos szemei ismét rábámultak, olyan lángoló tekintettel, mintha képes lenne lángra gyújtani Kerensky elméjét. - Ezért kell megtalálnom. Ezért van szükségem Brenner keresőrendszerére. Meg kell találnom, mielőtt túl késő lesz. Kell a kereső… helikopter… bármi. Segítened kell nekem. Kérlek.

- Milyen megindító. - Brenner hangjában jégkockák csörömpöltek. Kerensky körülnézett, és egy cseppet sem lepte meg, hogy állig felfegyverzett Beavatkozók gyűrűjében állnak, aki mind rájuk irányítják fegyverüket. Brenner kezében ott volt az elejtett pisztoly, mely pár perce még az ő torkának szegeződött. Arcán mérhetetlen gyönyör és elégedettség ült. - Akkor ezt most kinek címezzem? Methosnak, vagy Kronosnak?

- Én vagyok… Methos. - az alak csak ennyit tudott mondani, mielőtt Kerensky kezei közé omlott volna. Peter küszködött, hogy megtartsa, hogy ne engedje lezuhanni a kemény, hideg kőpadlóra.

- Valóban. - Brenner láthatóan nem érdekelte, melyikük az. Intett az őröknek, mire azok kitépték a halhatatlan testét Peter kezei közül. Többen elkapták Kerenskyt, és hátracsavarták a karját. - Tulajdonképpen nem számít. Mindenki számára megvan a tervem. - Elmosolyodott, intett az őröknek, mire azok a legközelebbi ajtó felé vonszolták Petert. - Hamarosan MacLeod is az enyém lesz, és akkor pontot tehetünk a történet végére. - Hangja megkeményedett, ahogy Methosra nézett. - De ha engem kérdez, várhat még egy kicsit.

MacLeod, lassan, szinte vonakodva tért vissza az életbe. Egy árva szót sem szólt Joe-hoz azóta. A Figyelő látta az árulása felett érzett fájdalmat barátja szemében, de nem volt ötlete, hogyan tudná eloszlatni azt. MacLeod nem akart beszélgetni. Elfordult, valahányszor Joe megpróbálta megmagyarázni tettét, és Dawson saját, egyre növekvő zavara, még tovább nehezítette a dolgát. Úgy tűnt, valahányszor titokzatos kísérőjük, Orlak javasol valamit, ellenállhatatlan vágyat érez, hogy teljesítse. MacLeod is hasonló cipőben járt, ha Orlak mondott valamit, elfelejtette aggodalmait, és engedelmesen követte az utasításokat.
Joe el akarta magyarázni a skótnak, hogy Kronos átvette az irányítást a Hegylakó meggyengült akarata felett, és valójában ő Kronosra támadt a karddal és nem rá, de egy szót sem volt képes kiejteni, csak csendesen ballagott Orlak után. Nem tudta hova mennek és miért. Csak azt tudta, hogy Methost keresik, és hogy segíteni fog Orlaknak, Kerensky meggyilkolásában. Ez az egyetlen mód, hogy megszabadítsa MacLeodot attól a borzalomtól, amit Kronos művel az elméjében. Azt hitte, ez a tudat jobban fogja zavarni, de Orlak egyszerűen megparancsolta, hogy felejtse el, és gondoljon másra, mire Joe könnyű szívvel, mosolyogva sétált tovább. Tisztában volt a helyzet komolyságával, és azzal, milyen szörnyűségre készül, de valahogy nem tudta érdekelni. Mintha valaki mással történne mindez, és nem vele.

- Hova megyünk? - Nem tudta biztosan, hogy mikor mondta ki hangosan a kérdést. A fejében már hosszú ideje ott visszhangzottak a szavak. Az előttük haladó Orlak megállt egy pillanatra.

- Nem szomjas, Joe? - nyújtotta felé azt az üveget, melyből már többször is kínálta, mióta elhagyták az Annex épületét. Joe megrázta a fejét.

- Nem kérek. Tudni szeretném, hova megyünk.

- Ó. - Orlak továbbindult. Kettejük mögött, MacLeod egyenletes léptekkel haladt előre. Még mindig hallgatásba burkolódzott, látszólag tudomást sem vett a többiek jelenlétéről.

- Nos? - feszegette tovább a kérdést Joe, egyre dühösebben. Orlak lassított, és hátranézett.

- Sajnálom. Azt hiszem, már régóta tartozom a magyarázattal. Csak sokkal egyszerűbb volt elkerülni, mint belekezdeni. - zavartan elmosolyodott - Arra a helyre megyünk, ahova először zárták be, Methos társaságában. Abba a házba, melyet Brenner, a Lovasok egykori táborának helyén, a szertartásban leírtak alapján építtetett meg.

- Ahol életre akarják kelteni Kronost? - Joe zavarban volt, hogy eddig nem gondolt erre. - Hát nem kézenfekvő? Methos biztosan maga is odamegy. De Brenner nem lesz ott? Ismeri a céljainkat, és tudni fogja, hol keressen minket.

- Ezt anélkül is tudja. Hála a műholdas keresőrendszerének, akkor lennék meglepve, ha nem tudna minden egyes lépésünkről, mióta elhagytuk az Annex épületét. - Orlak megvonta a vállát. - Sajnálom, Joe. Nem tudjuk kikerülni Brennert. Mindössze lépéselőnyhöz juthatunk, hogy az én terveim szerint vigyük véghez a szertartást. Brenner élve akarja Kronost, de holtan Methost. Én mindkettejüket élve akarom. Ön megígérte, hogy segít nekem, és most már nem léphet vissza.

- Nem mondtam, hogy nem fogok segíteni. Csak arra volnék kíváncsi, hogyan fogja mindezt véghezvinni, ha Brenner minden egyes lépésünkről tud?

- Nem számít. - Macleod hangja gyenge volt, mint aki most ébred egy hosszú. Mély álomból. - Ez az egyetlen esélyünk, hogy kiszabadítsuk Methost és Kerenskyt, az, ha odamegyünk. Kihozzuk őket onnan, még mielőtt az átkozott szertartás elkezdődik. Nem érdekel, hogy mit tervez, de én nem szándékozom Kronost újra rászabadítani az emberiségre.

- Ez nem olyan egyszerű, Mac. Egyáltalán nem. - Joe nem tudta, hogyan is folytassa. Miképpen mondja el barátjának, azért mennek oda, hogy egy ártatlan halandó élete árán megmentsék MacLeodét. A Hegylakó aligha lenne oda az ötletért.

- Nem érthetik. Ez soha nem is volt olyan egyszerű. - Orlak zavarban volt. - Nézzék, most nincs időnk erre. Brenner tudja, hol vagyunk. Csak azért nem küldött eddig senkit a nyomunkba, mert tudni akarja, mik a szándékaink, és ha úgy dönt, hogy visszavitet bennünket, semmi esélyünk nem marad. Nekünk kell hamarabb a házhoz érnünk. Methos is ott lesz, ebben biztos vagyok. Jelenlegi állapotában, a Lovas nem mehet máshova. Csak induljunk végre, rendben? Néhány kilométer, és ott vagyunk.

- Várjon egy percet. - MacLeod arcán hitetlenkedő kifejezés jelent meg. - Komolyan azt hiszi, hogy megtessszük, amit mond? Segítünk egy őrültet életre kelteni? Azt várja, hogy segítsünk megölni Peter Kerenskyt? - Dühtől villogó szemekkel fordult Joe felé. - Hittem benned. Bíztam benned, éveken át. És most nem elég, hogy a saját kardommal törsz az életemre, ráadásul, boldogan részt veszel ebben? Peter Kerensky a barátunk. Mindent kockára tett, miattunk. Körözik, megölték a sógornőjét, ez is mind miattunk. És most hátba akarod szúrni? Oda akarod dobni a testét a leggonoszabb gazembernek, aki valaha is kardot ragadott a halhatatlanság nevében? Mi történt veled, Joe?

- Ne őt okolja. Nem tehet róla. - mondta Orlak, feltűnően csendesen, majdnem bocsánatkérően. - Nem gondolkodott még el azon, hogy jutottak el ideáig? Már órák óta úton vagyunk. Nem zavarja, hogy csak most jutott eszükbe megkérdezni mindezt? Sajnálom, de ide kellett hoznom magukat, és ehhez felhasználtam egy apró trükköt, amivel Brenner tartotta kordában magukat a börtönben. Most kezd múlni a kábítószer hatása, amit a börtönben kaptak. - szégyellősen megvonta a vállát -- Azt reméltem, kitart, amíg a házhoz érünk. Ha már ott vagyunk, "fait accompli*". Igazság szerint, van fegyverem, úgyhogy kényszeríthetném magukat arra, hogy azt tegyék, amit mondok. De inkább nem teszem. Ez valahogy, sohasem volt az én stílusom. Reméltem, hogy Methos elvégzi a piszkos munkát helyettem.

(*francia kifejezés: megmásíthatatlanul, befejezetten)

- Kábítószer. - Joe elfordult, hitetlenkedve rázta meg a fejét. - Beavatkozó trükk.  Kitalálhattam volna.

- Nem volt minden trükk, Dawson úr. Amit ott láttunk, az valóság volt.

- Ezt most el is higgyem? - Joe megrázta a fejét. - Sajnálom, Mac. Tényleg.

- Felejtsd el. - Bár MacLeodnak még voltak fenntartásai, majdnem őszintén elmosolyodott. - Csak tűnjünk el innen végre. Ismerek egy fickót, Varsóban. Amolyan zsoldos-féle. Segíteni fog, hogy elkapjuk Methost, további vérfürdő nélkül, és utána hazamegyünk. Egy szót sem akarok tovább Kronosra vesztegetni.

- Amíg el nem alszik. Mondja el neki Dawson… tudja, mire gondolok. Tényleg megéri a kockázatot? Tényleg oda meri engedni, civilek, ártatlan halandók közé, amíg a halott halhatatlan ott tombol az elméjében? - Orlak kihívó tekintettel, elszántan, előrelépett. - Veszítette már el az öntudatát, MacLeod úr? Eszmélt-e már arra, hogy nem tudja, hogyan került oda, ahol van? Nem találta már magát olyan szituációban, amiről nem tudott számot adni? Ott van magával, MacLeod. Azóta magában hordja, mióta a fejét vette. Vajon hányszor vette már át az irányítást a teste fölött, és tett olyan dolgokat, amik önnek eszébe sem jutnának? Dawson látta mindezt. Kérdezze csak meg. Kérdezze meg, hogyan változott meg a szeme, a hangja… a végén az egész teste átalakult, a szemünk láttára. Ott van magában, és nem tud megszabadulni tőle. Csak az a kérdés, mennyi ideig tudja kordában tartani. Mennyi ideig, mielőtt végképp átveszi a hatalmat, és maga nem lesz képes visszaszerezni.

- Miről beszél? - MacLeod elfordult, nem volt igazán kíváncsi a Beavatkozó válaszára. - Felejtse el. Menjen, hagyjon békén.

- Mac? - lépett utána Joe. - Talán igaza van.

- Te is. - MacLeod hangja lágy volt, és nem nézett a Figyelőre. - Na és akkor mi van. Mi van, ha csodálkoztam, ha azt hittem, hogy talán… - megrázta a fejét - Arra kérsz, hogy öljek meg egy embert, valami ősi, őrült szertartás miatt, ami talán nem is működik, csak azért, hogy megszabaduljak Kronostól, akinek talán sohasem lesz elég ereje ahhoz, hogy átvegye az irányítást a testem felett. Hogyan vehetném el Kerensky életét… vagy bárki más életét… csak azért, hogy az enyémet mentsem?

- Ezzel nemcsak a saját életét menthetné meg. - Orlak a földet bámulta. - Maga egyszer feltett egy kérdéstt, MacLeod. Hallottam. Szegény, öreg Vierman be volt drótozva, minden szavukat hallottuk, amit a kocsiban beszéltek. Megkérdezte, miért ragaszkodunk pont Kronoshoz, amikor annyi gonosz halhatatlan él a földön. Hát most itt a válasz. Kronosnak már volt dolga a Beavatkozókkal. Még a harmincas években, ő, és Brenner elődje, hogy úgy mondjam… üzleteltek. Főleg rablásokban utaztak. Kronos volt az agytröszt, a Beavatkozók adták az emberanyagot. Milliókat raboltak össze. Sok-sok milliót.

- És Kronos az egyetlen, aki tudja, hol van a pénz. - szúrta közbe gúnyosan Joe, de Orlak nem vett tudomást a Figyelő hangsúlyáról, csak bólintott válaszul.

- Igen. Az utolsó vezető, William Hurde, szintén ismerte a rejtekhelyet. De Jason Brenner akkor még csak egy ambiciózus fiatalember volt, aki semmit sem tudott a rablásokról. Megölte Hurde-t, hogy megszerezze a Beavatkozók vezetői posztját, és csak évekkel később döbbent rá, mekkora hibát követett el. Megpróbálta felkutatni Kronost, de az a fickó zseniálisan el tudta tüntetni a nyomait. Csak egy Figyelő-jelentésben bukkantunk a nyomára, mely arról számolt be, hogy párviadal során, Bordeauxban, alulmaradt Duncan MacLeoddal szemben. Ezzel le is zártuk volna az ügyet, de nem sokkal később a kutatóink érdekes leletekre bukkantak, nem messze innen. Mindig is tudtuk, hogy a Négy Lovas itt táborozott valaha, ezek között a hegyek között. Pár éve megtaláltuk, ami a táborukból megmaradt. A feltárás során sziklarajzokra, vésetekre és néhány agyagtáblára bukkantunk. Mint kiderült, Methos készítette őket, és éveket vett igénybe, amíg le tudtuk fordítani a jeleket, de megérte. Megtudtuk, hogy van rá mód, visszahozni Kronost az élők közé.

- Visszahozni… és visszaszerezni a pénzt. - Joe megrázta a fejét. - Bárki megtalálhatta időközben. Akár maga Kronos is elkölthette. Több mint, hatvan éve volt rá, és tudjuk, szeretett költekezni.

- Én kétlem. Másfelől Brenner biztos volt benne, hogy rá tudja venni Kronost, hogy adja elő a pénzt. Brenner gyűlölte Kronost. Egy percig sem akarta, hogy Ő legyen az Egy, ezt csak azért mondta, hogy a Beavatkozók teljesítsék a parancsait. Nem mondta el az igazat a Beavatkozóknak. Akkor be kellett volna vallania, hogy megölte Hurde-t, hogy ő a felelős sok millió dollár elvesztéséért, ezért inkább kitalálta ezt a mesét. - Orlak sóhajtott, és kimerültem dörzsölgette a szemét. - Nézzék, nem kérem, hogy legyenek segítségemre az elveszett pénz visszaszerzésében. Csak azt akarom, hogy tudják, mi forog kockán. Brenner fel akarja támasztani Kronost, hogy így visszaszerezze a pénzt. Hogy hogyan tervezi kiszedni belőle az információt, inkább nem akartam tudni. És mit gondolnak, mire akarja költeni azt a pénzt? Fegyverekre. Nukleáris fegyverekre, kémiai fegyverekre… nem ismerem a részleteket. Még nekem, aki a szárnysegédje voltam, sem engedett betekintést azokba az aktákba… De el tudja képzelni Jason Brennert, mindazzal a tűzerővel a háta mögött? A Beavatkozók többé már nem lesz titkos társaság. Korlátlan hatalom, korlátlan erő, korlátlan fegyverzet. Senki sem lenne biztonságban. Kronos visszatérése lenne a legkisebb bajuk. Sajnálom, hogy félrevezettem magukat, és kihasználtam a szer hatását, amit kaptak. Mindent a Beavatkozók érdekében tettem. A végsőkig hű vagyok szervezetem alapelveihez. Szükségem van Kronosra, és Methosra is. Azzá akarom tenni őket, akik mindig is voltak: az Apokalipszis Lovasaivá. Ezért vagyok itt. Nem várom el, hogy megértsék, ahogy nem várom el, hogy Brenner céljait megértsék. Csak el akartam mondani az igazságot, hogy tisztában legyenek vele, mi miért történik valójában.

- Nagyszerű. - MacLeod elfordult. - Azok alapján, amit hallottam, Orlak úr, most még biztosabb vagyok abban, hogy Kronos soha többé nem kelhet életre. Ha így meg tudom akadályozni, hogy Brenner saját nukleáris arzenálra tegyen szert, akkor mérget vehet rá, hogy Kronos halott marad. És abban is igaza van, az ön céljai sem érdekelnek. Gyerünk, Joe. Elmegyünk innen.

- Ez nem válasz, MacLeod úr. Megértem, ha ezt teszi, de higgye el, ez nem megoldás. Nem futhat el a Beavatkozók elől. Nincs olyan hely, ahol ők… mi… nem találnánk meg. Nem tud elrejtőzni. Bárhová megy, követni fogják. Bármit el fognak követni, bárkit meg fognak ölni, hogy kézre kerítsék. Az egyetlen mód, hogy keresztülhúzza Brenner terveit, ha velem tart, vagy megöli magát, esetleg Methost, azért, hogy Kronos soha ne kelhessen életre. Még ha meg is öli Brennert, az sem garancia. Mindig lesz valaki, aki átveszi a helyét.

- Talán igaza van. - Joe nem nézett MacLeod szemébe. - Gondold meg. Ezelőtt is megtaláltak. Nézd, mit tettek veled. Belenyúltak a fejedbe. Nem tudhatod, mikor teszik meg megint. Nem bízhatsz többé senkiben, sohasem pihenhetsz, sohasem leszel biztonságban.

- Szóval azt akarod, hogy segítsek neki meggyilkolni Peter Kerenskyt, csak azért, hogy nyugodtan élhessem tovább az életemet? - MacLeod megrázta a fejét. - Ne beszélj így, Joe. Nem áll jól neked.

- Tisztában vagyok vele. És egyáltalán nem vagyok magamra büszke ezért, Mac. Kedvelem Peter Kerenskyt, a fenébe is. De gondolkozz logikusan. Vegyük sorra az érem mindkét oldalát. Képes lennél életed hátralevő részét meneküléssel tölteni? Biztos vagy benne, hogy képes leszel mindig egy lépéssel a Beavatkozók előtt járni?  Biztos vagy abban, hogy irányítani tudod Kronost? Tudod, hogy benned van, és abból, amit láttam, úgy tűnik, egyre erősebb. Ha nem vigyázol, újra életre fog kelni: egyszerűen elveszi a testedet.

- Az még mindig jobb, mint átengedni neki Peter Kerenskyét.

- Talán. - Joe félrenézett, és további érvek után kutatott, amivel hathatna rá, de nem volt semmi, amit barátja ne tudott volna ugyanúgy, mint ő. - Végül is, oda kellene mennünk, arra a helyre, Mac. Már így is majdnem ott vagyunk. Nincs értelme elfutni. Semmi értelme, ha Brenner tényleg pontosan tudja, hol vagyunk, és hogyan találjon meg. Ha rossz még rosszabbra fordul, mindig van egy másik lehetőség.

- Öljem meg magam? Vagy Methost? - MacLeod keserűen elmosolyodott. - Ha a rossz még rosszabbra fordul, Joe, az egyetlen reményem, hogy elég erős leszek megtenni ezt.

- Akkor jönnek? - Orlak izgatottnak tűnt. MacLeod nem vett róla tudomást.

- Egyelőre veled tartok, Joe. Meglátom, mi a helyzet, hogy a vezetőnk valóban az igazat mondta-e. De nem fogok segédkezni Kronos felélesztésében. Az sem érdekel, ha le kell vágnom a saját fejemet, hogy meg tudjam állítani Brennert. Ha ezt kell tennem, nem fogok habozni.

- Ha ezt akarod, mindent megteszek, amit csak tudok, hogy segítsek. - Joe megint csak nem tudott a Heggylakó szemébe nézni, de ennek most más oka volt. MacLeod megrázta a kezét.

- Köszönöm, Joe. - A szavak egyszerűek voltak, de mögöttük húzódó érzelmek, nem. Joe egy pillanatra viszonozta a szorítást, majd elengedték egymást, és Orlak felé fordultak. A Beavatkozó még nem húzta elő pisztolyát, de már nem is rejtegette előlük. Nem úgy nézett ki, mintha kényszeríteni akarná őket bármire is. MacLeod magában hálás volt ezért.

- Vezessen. - mondta nyersen. Orlak végigmérte őket, majd biccentett, és elfordult. Bármire is gondolt, MacLeod semmit sem tudott kiolvasni az arcából. De ez, pillanatnyilag, nem is érdekelte.

**********

- Óh. A fészkes fenébe. - Ziháló lélegzetvétel hallatszott, majd egy nyögés, amit egy hosszú, mély sóhaj követett. - Úgy érzem magam, mint a tizenhatodik menet után Vad Jack McGilligraw-val, Tucson városában. - újabb nyögés - Azt hiszem, nem én nyertem.

- Vad Jack McGilligraw? - Peter nem igazán akart tudni róla, de minden jobb volt, mint némán a sötétségbe bámulni, ahogy az elmúlt órákban tette. Köhécselést hallott, majd Methos hangját, kicsit erősebben, mint az előbb.

- Valamivel a születésed előtt történt. Pusztakezes bokszoló volt a "Festett Hölgy Szalon"-ban, Tucson-ban. 1875-ben, vagy így valahogy. Volt egy kisebb nézeteltérésünk egy Henrietta nevű lány miatt… Mondanom se kell, Ő győzött.

- Meglepő.

- Korántsem annyira, amennyire Henrietta lepett meg engem. Kiderült, hogy az igazi neve Gary, és azelőtt aranyásó volt Frisco-ban. - halk füttyentés hallatszott - Mit nem adtam volna, ha légy lehetek azon az éjszakán, Vad Jack szobájának falán.

- Tényleg jól érzed magad?

- Soha jobban. Miért?

Peter felsóhajtott. Most hol kezdje?

- Emlékszel valamire az elmúlt pár hétből?

- Persze… Seacouverben voltunk. A rendőrség keresett minket, mert azt hitték, mi öltük meg a sógornődet, mi pedig Joe után nyomoztunk. - Sercenés hallatszott, majd egy aprócska láng villant fel, ahogy Methos gyufát gyújtott. - Mi ez a ruha rajtam?

- Erről inkább saját magadat kérdezd. Úgy gondolom, ez lehetett a bronzkori divat. Tényleg nem emlékszel?

- Emlékszem… nem tudom. Hegyek… kirándulók… egy nagy ház, tele könyvekkel… tűz? Minden olyan zavaros. - Methos felszisszent, ahogy a gyufa a körmére égett, és elejtette az aprócska fényt. Az kialudt, minden újra sötétségbe borult. - Emlékszem, hogy veszekedtem Joe-val. Küzdöttem MacLeoddal. Meg akartam ölni, azt hiszem.

- A Beavatkozók műve. Kissé becsavarták az elmédet. - Kerensky megdörzsölte a szemét. Meglepődött saját nyugalmán, ahogy itt ül, és udvariasan beszélget ezzel a fickóval, mindazok után, amit tett vele. - Talán jobb is, ha nem emlékszel. Mellesleg, azt hitted, te vagy a Pusztító, a Halál Lóháton, meg ilyesmi. Becipeltél a Beavatkozók főhadiszállására, hogy beszélj Jason Brennerrel.

- Brenner? Ki a jó franc az… - csend. - Várj. Emlékszem… Volt valami nyálas kis fickó, valami Vierman. Úgy nézett ki, mint a Konzervatívok szóvivője, az angol parlamentben. Emlékszem egy autóbalesetre, és… Ó, az ördögbe!

- Felejtsd el. Most már nem tehetsz semmit. - Kerensky próbált nem gondolni Stefan Ozeki temetésére a hegyek között. Próbált nem gondolni a Beavatkozó tágra nyílt szemeire, amikor Methos beledöfte a kését. - Úgy tűnt, jó okod van idejönni, amíg a testvéred bele nem nyúlt az elmédbe. Bármit is akart, az lett a vége, hogy felülírta a Beavatkozók kondicionálását.

- Kronos? - Methos újabb gyufát gyújtott, olyan volt a tekintete, mint aki kísértetet lát. - Mit akarsz ezzel mondani?

- Úgy tűnt, átvette feletted az irányítást, pár percre. Motyogott valamit MacLeodról. Legalábbis azt hiszem, vele beszéltem, de még ő maga sem tűnt teljesen biztosnak ebben. Eléggé elveszettnek tűnt. Még az én segítségemet is kérte. Mintha azt képzelné, hogy én tényleg boldogan átengedném neki a testem.

- Akkor igaz. - Methos megdörzsölte a homlokát, teljesen megfeledkezve a gyufáról, amit még mindig az ujjai között tartott. Szerencsére az kialudt, még mielőtt megsértette volna magát. Az utolsó kép, amit Peter látott, az volt, hogy a halhatatlan összegömbölyödik, karjait térde köré fonja, mély-zöld szemei a semmibe révednek. - Itt van bennem. Néha azt gondoltam… hogy hallom a hangját. De nem voltam benne biztos. Azután jöttek az álmok… a fehér templom és a tűz. Az ősi írás a falon. - Olyan sokáig hallgatott, hogy Peter azt hitte, Methos elaludt. Amikor megszólalt, biztosan tudta, kiről beszél. - Tudnia kell… bizonyára kétségbeesett. Nem lehet túl nagy élvezet halottnak lenni.

- Úgy látszik, mégis van esélye az újjászületésre. - Peter hangjában keserűség csengett. - Egy konténerben vagyunk, ami ahhoz a kis házhoz visz minket, ahol MacLeoddal harcoltatok. Bár nem egészen értem miért ragaszkodnak ahhoz a helyhez, de ez most lényegtelen… Ha odaérünk, nem sok esélyünk marad. Megesküdnék, hogy Kronos beszélt akkor belőled, és ő nagyon biztos volt a dolgában.

- Nem. Nem teheti. Tudnia kell, hogy Brenner meg akar ölni. - Methos hangja nagyon határozottnak tűnt, bár ez távolról se nyugtatta meg Petert. Akár túléli Methos, akár nem, őt mindenféleképpen halálra ítélik. - Sohasem gondoltam, hogy lesz elég ereje átvenni az irányítást az akaratom felett. MacLeod estében más a helyzet. Azóta rettegtem ettől, mióta a fejét vette a testvéremnek. Amikor felbukkant Ahriman… akkor kellett volna lépnem. De elfutottam, mint annyiszor. Azt hittem a Hegylakó megbirkózik vele. Tévedtem. De hogy engem is elkapott? A Beavatkozók kisded játéka volt az oka. Meggyengítették az ellenállásomat. Sejtem, honnan szerezték az információikat. Ahova megyünk… egy időben ott volt a Lovasok tábora, legalábbis azt hiszem. Talán megtalálták a naplóm néhány "lapját", bár nem valószínű, hogy papír volt… inkább agyagtégla. És a leírás alapján megépítették a megfelelő helyet a Szertartáshoz… - Újabb gyufa sercent. Methos meredten bámult a lángba, míg Peter biztosra nem vette, hogy maradandó szemkárosodást szenvedett. - A Testvériség Szertartása… A kelleti sivatagban voltunk, amikor Kronos és én… Kíváncsi lennék, hogyan képes önálló gondolkodásra?

- Na, ez az, ami a legkevésbé érdekel. - sóhajtott Peter elgyötörten. - Hamarosan megérkezünk. Már jó iddeje úton vagyunk. Brenner biztos volt benne, hogy MacLeod is idetart, és amikor megérkezik, nekem annyi, függetlenül attól, hogy te túléled-e vagy sem. - Keserűen a sötétségbe mosolygott, ami újra elborított mindent. Methos valószínűleg kifogyott a gyufából. - Az egyetlen reményem, hogy Kronoos tényleg megéri ezt az egészet. Remélem, hogy Ő tényleg olyan, amilyennek mondjátok, mert akkor elintéz mindent és mindenkit, aki felelős a történtekért. Tudom, hogy a testvéred, Methos, és tudom, hogy talán nem így tervezted, de azért fohászkodom Istenhez, bárcsak sohase próbálnád ki, hogy működik-e az átkozott Szertartásotok. Mi a francért engedném át a testemet egy olyan fickónak, akivel még nem is találkoztam soha?

- Sajnálom. - Methos testetlen hangja mintha magából a sötétségből szólt volna. - Tényleg sajnálom.

- Tényleg? Tényleg sajnálod, hogy vissza akarod hozni a testvéredet? Vagy csak azt sajnálod, hogy esetleg Te is meghalhatsz eközben? Én sajnálom Methos. Bocsásd meg, de én elveszítettem a becsületességedbe vetett hitemet. Eleget hallottam ahhoz, hogy azt higgyem, te vagy az utolsó ember a földön, akiben bízni lehet. Láttam, ahogy embereket mészárolsz le, hidegvérrel. Láttam, ahogy nevetsz mások fájdalmán. Miért kellene hinnem neked most, amikor azt mondod, nem akarod, hogy meghaljak?

- Nem kell. Nem akarlak meggyőzni, hogy higgy nekem. Csak azt akarom, hogy tudd, sajnálom. - Kerensky valahogy magán érezte Methos kemény pillantását. Majdnem elhitte, hogy a szinte tapintható sötétség ellenére, a halhatatlan látja őt. - Nem tudom, hogyan fejezhetném ki, mennyire sajnálom, hogy te láttad… amit láttál. De kérlek, értsd meg, az egy másik énem volt.

- És hogyan lehet bármelyikünk is biztos abban, hogy éppen melyik Methos áll vele szemben? Hogyan lehet bárki biztos abban, hogy az a változat nem jön vissza?

- Ez az a kérdés, amit életem minden napján felteszek magamnak. - Az elhagyatottság, a magányosság érzése, amit Methos ebbe a mondatba sűrített, szinte fizikai fájdalmat okozott egyszemélyes hallgatóságának. Amint kiejtette a szavakat, az autó egy hirtelen rándulással megállt. - Úgy tűnik, megérkeztünk.

- Szerintem is.

- Talán MacLeod a megmentésünkre siet. Ő elég jó az ilyesmiben.

- Ja. - Amint kinyílt a konténer ajtaja, és fáklyák fénye árasztotta el a helyiséget, Kerensky többé pillantásra se méltatta Methost. Odalépett az ajtóhoz, és leugrott a földre. Két fegyveres ragadta meg karjait. Methos egy pillanatra megtorpant, lenézett a halandóra, ahogy olyan nyugodtan, olyan csendesen állt őrei között. Majd ő is az ajtóhoz lépett. Brenner már várta, felvigyorgott rá.

- A nagy Methos. - mondta boldogan, nagy adag büszkeséggel és önimádattal a hangjában. - Nem tudom elhinni, hogy ilyen könnyű volt.

- Én sem. - Methos lassan lemászott, elkerülve az őröket, aki feléje indultak, hogy megragadják. Szökésen törte a fejét, önvédelmi ösztönei, amik már annyiszor átsegítették a zavaros évezredek viharain, beindultak. De nem tudta összpontosítani gondolatait. Még a látás is problémákat okozott neki. Minden égett és kavargott a fejében, nem tudta egymástól elkülöníteni a valódi, a kitalált, és az egyszer-már-átélt dolgokat. Kíváncsi volt, hogy vajon az élet lehetőségétől megittasult Kronos tombol-e az elméjében, vagy csak az elmúlt hetek utóhatása, amit saját tudata legsötétebb bugyraiban töltött. - Itt van MacLeod?

- Itt lesz. - Brenner hangja magabiztosnak tűnt, ami tovább rontott a halhatatlan amúgy sem rózsás kedélyállapotán. - Az embereim segítettek neki a szökésben, amikor eltűnt az őrizetemből. Jó szolgálatot tett: segített leleplezni egy veszélyes összesküvést. Az árulókat eltávolítjuk soraink közül, és a Beavatkozók szervezete újra egységessé, és valóban hatalmassá válik. - arca ragyogott az elégedettségtől - Még csak nem is kellett törődnöm az elfogásával. Ő maga jön ide, erre a helyre, ahova egyébként is terveztem, hogy hozom. Az önfeláldozás a magukfajta fickók veszte. MacLeod elszökhetett volna. Még mindig lenne esélye eltűnni, mellesleg. Ehelyett idejön, és besétál, egyenesen a markomba.

- Nem hinném, hogy ez ilyen egyszerű. - Methos elfordult Brennertől, inkább az épületet méregette, ami céljuk volt. Ha úgy tekintett rá, mint arra a helyre, ahol talán bevégzi földi pályafutását, akkor borzalmasan jellegtelennek tűnt. Nem tehetett róla, de valahogy azt hitte, hogy a halála… a világ legöregebb emberének halála… kicsit ünnepélyesebb lesz.

- MacLeod, Dawson, és egy kisstílű pártütő. Milyen gondot okozhatnának ezek hárman, nekem? - Brenner megrázta a fejét, és elfordult, a ház felé fordítva a székét.  Természetellenesen sápadtnak és aszottnak tűnt a fáklyák és reflektorok fényében. Nyilvánvalóan már régóta nem tartózkodott a szabadban, és ahogy a székét kormányozta, szabad kezével a térdét borító, ezüstszínű takarót húzta szorosabbra a lábai körül. Úgy látszott, ő az utolsó ember a földön, aki miatt egy Lovasnak félnie kellene, mégis, Methos hátán végigfutott a hideg a látványától.

Nem ellenkezett, amikor az őrök megragadták, még akkor sem tett kísérletet a szabadulásra, amikor fájdalmasan hátracsavarták a karját. Az épület felé lódították. Vetett egy gyors pillantást a házat körülvevő tájra, mielőtt belökték az ajtón. Nem tűnt ismerősnek. Remélte, hogy lesz valami, amire okkal tudja mondani: "Emlékszem, hogy…". Valami, ami felnyitja az emlékeit rejtő csukott ajtót. Mintha most látta volna először ezeket a hegyeket. A szélfútta, gyengén szitáló hó a szemébe csapott, egy pillanatra átalakítva az előtte elterülő tájat, de még mindig nem rémlett semmi. Ennyi erővel akár a holdon is lehetett volna.

- Isten hozott itthon. - fordította Brenner az öreg halhatatlan felé székét. Methos egy pillantásra se méltatta. Az őrök durván előrelökték, át a terem küszöbén. Valaki keményen megütötte hátulról, a földre zuhant. Néhány másodperccel később Kerensky is ott feküdt mellette.

- Még mindig azt hiszed, Kronos megment téged? - A halandó hangja nem volt több egy keserű sóhajtásnál. Methos elkerülte a tekintetét.

- Remélem, hogy MacLeod teszi azt. - válaszolta halkan. Kerensky egy becsmérlő hangot hallatott.

- Az tuti. MacLeod idejön, mert ugyanolyan lökött, mint te. Nem látja be, hogy jobban tenné, ha elfutna. Egyenesen a kés… jobban mondva a kard alá teszi a fejét. Nekem se kellett volna idejönnöm. Ugyanolyan lökött vagyok, mint ti.

- Mit akarsz ezzel mondani? - Methos döbbenten fordult Peter felé. Kerensky elkeseredve rázta meg a fejét. Képtelen volt szavakba önteni mindazt, ami vele és Methossal történt.

- Azt, hogy vissza kellett volna mennem az Államokba. Szembenézni a zenével, és a rendőrséggel. Vagy inkább az Egyesült Királyságba. El kellett volna felejtenem ezt az egészet, de nem, idejöttem, és megpróbáltam hőst játszani. Megpróbáltam megmenteni azt a fickót, aki tönkretette az életemet. Utánad jöttem, mintha képes lettem volna segíteni. Erre ez történik velem. Körbeutazhatom a hegyeket az Apokalipszis Utazási Iroda szervezésében, majd utána ez… Ez egy olyan lecke volt, amiből, azt hiszem, már nem lesz alkalmam okulni.

- Te utánam jöttél? - Methos lesütötte a szemét. Ez a lehetőség fel sem merült benne korábban. Soha nem gondolt bele, hogyan is került ide Kerensky, csak elfogadta a jelenlétét. Megrázta a fejét. - Mindazért, amit ez jelent… köszönöm.

- Ne fáradj vele. - Kerensky látszott, hogy kimondhatatlanul retteg, bár csodálatra méltó igyekezettel próbálta palástolni. - Methos…

- Mi van?

- Remélem, ép bőrrel meg fogod úszni ezt a kalandot. Remélem, túléled, és a testvéred is, miután újjászületik.

- Talán nem jön vissza. Ez csak egy ősi legenda, ami talán semmivé foszlik… És Kronos halott marad.

- Nem fog. Nem tud. - Kerensky szeme idegesen repdesett a felfegyverzett őrökön, aki körülvették őket. Nem tudta megállni, hogy ne gondoljon kíváncsian arra, vajon milyen érzés lehet meghalni. Kíváncsi volt, vajon mennyire lesz fájdalmas? Vajon ez már a halálfélelem, vagy valami más? - Megígérnél nekem valamit, Methos?

- Mit? - Két fegyveres elindult feléjük. Methos nem akart rágondolni, miért.

- Ha valahogy túléled… és én nem… hozd vissza Kronost. Elkárhoznék, ha a semmiért áldoznám az életemet. Tudom, hogy Kronos nem éppen a szomszéd fiú, de látom, milyen sokat jelent neked. Egy pillanatig sem tudnék többé bízni benned, azok után, amit átéltem, de… de a gyilkos hajlamaid mögött, valahol te jó ember vagy, Methos. Valahol, legbelül, te tényleg rendes fickó vagy, még akkor is, ha nem engeded, hogy ezt mások is észrevegyék. És tudom, ez az, amiért MacLeod idejön, és megpróbál kiszabadítani téged.

- Kösz. - Az örök odaértek, és a terem közepére rángatták Kerenskyt. Nem ellenkezett, és nem is látszott valami hősiesnek. Nagyon kevés dolog tűnt annak a mai napon, Methos szemében. Brenner közelebb gurult székével a fiatal halandóhoz, és meredten a jég-kék szemekbe bámult, amiket Methos olyan jól ismert. Nem láthatta, mi van bennük, de mégis pontosan tudta. Tudta, de már nem azért, mert azok Kronos, hanem mert Peter Kerensky szemei voltak.

- Valami utolsó szó? - kérdezte Brenner. Lebegtette a hangját, mintha csak valami szellemes tréfára készülne. Kerensky farkasszemet nézett vele, megvetését ugyanúgy nem tudta leplezni, mint félelmét.

- Remélem, Kronos levágja a fejed.

Brenner hidegen felnevetett.

- Mire végzek vele, Kronos azt fogja kívánni, bárcsak levághatná a saját fejét. - Magában még mindig nevetgélve, elfordította a székét. - Pontosan célozzanak. Nem akarom, hogy bármi nehézséget okozzon Kronosnak, birtokba venni a testet, ha itt az idő. - Az ajtónál álló őrök felé bámult. - Van valami hír, MacLeodról és Orlakról?

- Semmi, uram.

Az egyik Őr egy műholdvevőnek tűnő tárgyat szorongatott. Methos kíváncsi volt, milyen messze lehet még MacLeod. Biztos volt benne, hogy sikerülni fog, ahogy korábban annyiszor. A hős Hegylakó mindent elsöprő belépője, a gyors harc, még gyorsabb menekülés, és boldog végkifejlet. Nem akart Kerenskyre nézni, de nem tudta levenni róla a tekintetét. Az angol egy halvány, ideges mosolyt villantott rá. Methos visszagondolt mindarra a számtalan halálra, melynek tanúja volt. Eszébe jutott néhány azok közül idétlen szavak közül, melyekkel útjukra küldte hajdanvolt halandó társait. "Gyors lesz. Nem is fogod érezni. Könnyű. Csak engedd el magad." Az igazság az volt, hogy bármit is látott és tett a múltban, ez volt az egyetlen dolog, amiről még semmit sem tudott. Ez volt az egyetlen dolog, ami még valóban meg tudta rémíteni, és semmit sem tudott ez ellen tenni. Nem volt semmi, ami megkönnyíthette volna ezt Peter Kerensky számára.

Szemei az ajtóra meredtek. Hol az ördögben lehet MacLeod? Talán ha egyedül lépne akcióba… Vesse magát a golyók elé? Ezzel alig pár másodpercet tudna nyerni Kerensky számára. Látta, ahogy a halandó lábai idegesen megmozdulnak, hallotta, ahogy az ajtónál álló őr jelenti, MacLeod közeledik. Izmai harcra készen megfeszültek, hallotta Brenner "Tüzelésre felkészülni" parancsát. A másodpercek perceké nyúltak. Két őr elkapta, és térdre kényszeríttette. Egy kard hideg érintését érezte a nyakán. Lépéseket hallott. Brenner "cél"-t kiáltott. Az ajtónálló hangja, ahogy azt kiáltja, MacLeod majdnem itt van. Hallotta saját, akadozó szívverését. Az egyik közeli lámpatest kialudt, és az árnyékok megnőttek körülötte. Ő is kiáltott valamit, de nem tudta biztosan, mit. Brenner hangja válaszolt neki, amit elnyomott a fegyverek hirtelen felropogó zaja. Az ajtó váratlanul szilánkokra robbant. Hangos, éles becsapódás hallatszott. És elszabadult a pokol.

- Kerensky! - Felismerte saját hangját, ahogy kiált. A karjait satuba szorító kezek eltűntek a zűrzavarban. A hirtelen megelevenedő zajok, fények, rohangáló alakok egyre növekvő káoszában nem volt benne biztos, hogy hallja a választ. Megpróbált odarohanni, ahol utoljára látta barátját, de egy sorozat felszaggatta előtte a helyiség padlóját. A szétrepülő szilánkok belefúródtak a lábába. Térdre esett. Valahol a közelében hangos durranással felrobbant egy világítótest. Szikrák és üvegszilánkok hullottak a földre, és a szoba szegényes bútorzatára, lángra lobbantva azokat. Valaki odaugrott a tűzhöz, majd élettelenül hanyatlott a lángok ölelő karjaiba. Methos a bejárat felé pillantott. Odakint holdfény ragyogta be a havas tájat, sokkal biztosabb fényforrást kínálva a pattogva égő bútorzat lángjánál. Füst marta a halhatatlan szemét és torkát, ahogy odébb húzott egy testet. Az Peter Kerensky hangján nyögött fel.

- Peter? - Methos letérdelt, figyelmen kívül hagyva szilánkok vágta, még be nem hegedt sebek okozta fájdalmat. Az egyre növekvő füstön keresztül látta, ahogy a világoskék szemek rápislognak. Kerensky beszélni próbált, de Methos a zűrzavarban nem hallott a szavait. Közelebb hajolt.

- Tűnjünk el innen… - a szavak gyengék voltak, de Methos felismerte őket. Megragadta Kerenskyt, hogy felemelje, de egy halott Beavatkozó feküdt keresztbe az angol férfi lábain. Methos nem merte túl erősen megrántani Peter testét, ezért inkább nekilátott, hogy legördítse róla a hullát. Hideg acél feszült a torkának. Brenner kellemetlen nevetése visszhangzott a fülében.

- Készülsz valahová, Methos? - Dühös volt, mintha nem lenne hajlandó elfogadni, hogy valaki keresztülhúzza a számításait. Methos megpróbált felé fordulni, de a penge még mélyebben szorult a nyakához. Meleg vérpatak indult meg, a kard mentén, végigfolyt a nyakán, majd a mellén. - Mit gondolsz, mi fog történni, ha itt helyben levágom a fejedet? MacLeod összeesne a Serkentés súlya alatt? Akkor mindketten az enyémek lennétek…

- Nem hinném, hogy ezt akarja, Brenner. - A szavak küszködve törtek elő összeszorított fogai közül. - Az a Serkentés elpusztítaná ezt az egész épületet, és mindenkit, aki benne van.

- Hazugság. - Éreztem a halandó leheletét a tarkóján, és teste vadul tiltakozott ez ellen a megaláztatás ellen. Megborzongott. Valaki a közelben hangosan haldoklott, és Methos ugrani próbált. A kard nyomása még erősebbé vált, és bőre megadta magát neki. A vércsík patakká szélesedett, inge hozzátapadt a melléhez a nedvességtől.

- Próbáld ki, és meglátod. - A lélegzetvétel fájt, és a vér, fémes, sós ízét hozta a szájába. Valami vigyorfélét erőltetett az arcára. Világosan látszott, hogy Brenner azt hiszi, Kerensky halott. Ha most megöli Methost, és utána MacLeodot is, azzal mindennek vége. Kronos nem tudja elfoglalni egy élő ember testét. Legalábbis, elméletileg nem. - Gyerünk. - Szíve vadul dobolt a bordáin. Énjének egyik fele szabadulás után sikoltott, kétségbeesetten, beletörődni képtelenül, de a másik elszánta magát az önfeláldozásra. Nem akarta Kronost visszahozni ide, ennek a kretén őrültnek a karmai közé. Ha a halála megóvja ettől a testvérét, akkor kész megtenni. Ezzel elvágja azt az utolsó kötelet is, ami Kronost még mindig az élethez rögzíti. A vérveszteség kezdte éreztetni a hatását. Érezte, hogy vére már elérte a padlót síkossá téve azt, a térde alatt. Kíváncsi volt, meddig bírja még, és próbálta magával elhitetni, hogy nem érdekli.

- Methos! - Duncan MacLeod alakja bontakozott ki az előttük tomboló zűrzavarból. Alakja kiemelkedett a tomboló lángok közül. Methos alig hallotta meg kiáltását. Brenner széke felé fordította a fejét. Szüksége volt ellensége látványára, hogy végig tudja csinálni, amit elkezdett. Egyik térde megcsúszott valami nedvességen, és tudta, hogy saját vére az. Érezte, Kerensky megmozdul mellette, és imádkozott, hogy maradjon csendben. Csak egy mozdulat, és mindenek vége. Meg tudja tenni… A Serkentés, persze, ahogy Brenner rámutatott, a padlóra fogja küldeni MacLeodot. Valaki le fogja vágni az ő fejét is, és akkor tényleg mindennek vége. Nincs többé Methos, nincs többé MacLeod, és nincs több lehetőség a Lovasok Vezetőjének felélesztésére sem. Mindnyájan halottak lesznek.

- Methos! - MacLeod hirtelen előtte termett, és kitágult szemekkel bámult le rá. Csak a kardja volt nála, semmi más. Nem tudta lelőni Brennert, nem tudta megakadályozni, hogy véghezvigye, amit elkezdett. Úgy tűnt, átlátta a helyzetet, sötét, élénk szemei Methos pillantását keresték. Brenner gurgulázva felnevetett.

- MacLeod. Kedves, hogy csatlakozott hozzánk. Éppen időben. - Megragadta Methos ingét, kényszerítve, hogy felemelje a fejét. - Éppen most küldöm vissza a barátját az őseihez.

- Tedd már meg. - Methos alig tudta kiejteni a szavakat. A torka már nem igazán volt alkalmas hangképzésre, majdnem fulladozni kezdett saját vérétől. Ha ez lehetséges, még erősebbnek érezte a kard nyomását.

- Ne sürgess, halhatatlan. - Brenner hangja groteszk önteltséget tükrözött. Halkan felvihogott, és közelebb húzta magához a halhatatlant. Methos kényszerítette magát, hogy ne hajtsa le a fejét, habár minden vágya az volt, hogy vége legyen végre. Fájdalmasan, összeszedve minden maradék erejét és lélekjelenlétét, tekintetét MacLeod szemeibe fúrta. Látta barátja arckifejezését, és megkeményítette a sajátját. MacLeod látta ezt. Abban az egyetlen másodpernyi hallgatásban, felfogta, mi az öreg halhatatlan szándéka, és úgy tűnt, megértette. Methos úgy látta, mintha sajnálat és megbánás villant volna át barátja tekintetén. Rá akart mosolyogni, de már nem volt hozzá ereje. Minden megmaradt energiájával előrelökte magát, és teljes testsúlyával a nyakának feszülő penge felé dőlt. Minden elsötétedett.

- Nem! - Peter Kerensky, a földön fekve, mindent látott, és alig értett valamit. De azt felismerte, hogy Methos feláldozza saját magát, és tudta, miért teszi. Egész teste fájdalomban égett a golyó okozta sebektől, de mintha ugyanaz az emberfölötti erő mozgatta volna, mint Methost. A halhatatlan felé vetődött, ellökve őt a penge útjából. Brenner kardja a padlóba csapódott, és MacLeod abban a pillanatban már fel is emelte a sajátját. Halk surrogással szelte át a levegőt, és mélyen a Beavatkozók főnökének mellkasába fúródott. Brenner felsikoltott, világítóan fehér ujjai a mezítelen pengére fonódtak. Az hozzászegezte őt tolószékéhez, ülő helyzetben rögzítve testét. Düh és hitetlenkedés artikulálatlan hangjai törtek elő torkából. Még intett a kezével, mintha parancsot akarna adni valamire, majd feje előrebicsaklott. Elcsendesedett, véglegesen és örökre. MacLeod elfordult tőle, és letérdelt Kerensky mellé.

- Jól vagy? - kérdezte. Peter, bár maga sem tudta miért, és hogy honnan vette hozzá az energiát, de felnevetett.

- Hát persze, átkozottul jól vagyok. Azt hiszem, legalább három belső szervemet elveszítettem.

- Csak maradj így. - A Hegylakó felállt, és végignézett az őket körülvevő mészárszéken. A Beavatkozók legalább fele elesett. A zajos belépőjét követő őrületben, úgy tűnt, egymást lőtték le. Néhány ember a bejárat körül gyülekezett. Amikor Orlak belépett, feszesen tisztelegve köszöntötték. Nagyon úgy nézett ki, hogy ezek a Beavatkozók itt bent, számítottak a támadásra, és a volt-szárnysegéd-reménybeli-főnők oldalán avatkoztak be a harcba. Az összeesküvés nyilván kiterjedtebb volt, mint azt Brenner gondolta. Valahogy ez nem lepte meg. Néhányan nekiláttak eloltani a tüzet, mely már magától is kezdett alábbhagyni. A közelben fekvő Methos megmoccant. A mozdulatai gyengék voltak, nyaka pedig még távolról se gyógyult be, de többé-kevésbé élőnek tűnt.

- Hé, MacLeod. - Kerenskyt figyelmen kívül hagyva, Orlak odalépett a fekvő Lovashoz. - Rendben lesz?

- Ő halhatatlan, nem emlékszik? - MacLeod csak egy futó pillantásra méltatta a Beavatkozót. - Rendbe fog jönni. De attól tartok, ő már nem az, akit szeretett volna megkaparintani.

- Mit jelentsen ez? - Hirtelen, Orlak minden korábbi bajtársiassága és kedvessége eltűnt. Sötéten mérte végig, és Duncan alig bírta visszafojtani feltörni készülő, kicsit kárörvendő, győztes mosolyát.

- Visszajött. Már nincs a Beavatkozók hipnózisa alatt. Nem tudom, hogyan történt, de nem mondhatnám, hogy sajnálom. - felemelte a karját - Vagy újra kondicionálni akarják? Valami azt súgja, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint az első alkalommal.

- Nem lesz? - Orlak kíméletlenül belerúgott az előtte fekvő halhatatlanba. Az összezavarodott, félig eszméletlen Methos mélyen felnyögött. - Azt teszek, amit akarok MacLeod. Brenner többé nem áll az utamba, és ezután én fogom irányítani a Beavatkozók szervezetét. Methos pontosan azt fogja tenni, amit én mondok neki, ahogy Kronos is. Senki sem fogja elvitatni a Beavatkozók irányításához való jogomat, ha azok ketten az én oldalamon állnak.

- Megfeledkezik egy apróságról. - Kerensky halálsápadtan feküdt a földön, de hangja nyugodt és határozott volt. Szemei világítottak a félhomályban. - Kronos nincs még itt. Én vagyok.. - Elmosolyodott, és vérrel borított kezei, mely lehetett a saját vére ugyanúgy, mint Methosé, vagy még fél tucat, a közelben fekvő Beavatkozóé, ráfonódtak egy a padlón heverő tárgyra. Lassan felemelte, és a kihunyóban levő lángok pislákoló fénye egy sötét fémtárgyon akadt meg. Egy pisztoly volt, és egyenesen Orlak szívére mutatott.

- Dobja el. - A pártütő hangjából lenézés sütött. Kerensky elmosolyodott.

- Árulja el, miért? - kérdezte lágyan, de szemei szikrákat szórtak, mintha tényleg Kronos reinkarnációja lenne. - Árulja el, mit veszíthetek? Mindenféleképpen megölnek. - Orlak egy pillanatra elbizonytalanodott.

- Csak dobja el. - ismételte, és előrelépett. A körülötte álló két-három ember csatlakozott hozzá. Kerensky nyugodtan végigmérte a Beavatkozókat. Úgy tűnt, mintha megszámolná őket, azon gondolkodva, mennyi az esélye ellenük. MacLeod készen állt, hogy ha kell, a segítségére siessen, de a labda most Peter térfelén volt. A halandó még mindig mosolygott.

- Eltűnünk innen. - Teste megrándult minden egyes kiejtett szónál, sejtetve, mekkora fájdalmai lehetnek. - Elmegyünk. Felejtsen el minket, Kronost, és Methost, és ezt az egész átkozott dolgot. Csak egyszerűen haza akarunk menni.

- Túl késő. - Orlak tett még egy lépést előre. MacLeod hasonlóképpen, bár még mindig nem tudta eldönteni miképpen avatkozhatna közbe. Kerensky megrázta a fejét.

- Nem akarom bántani magát.

- Akkor ne tegye.

- Maga ezt nem értheti. - A bizonytalanság lassan elhalványodott az angol fiatalember tekintetéből, és a helyét gyémánt-kemény, csillogó, fény vette át. - Tudja, feltettem magamnak a kérdést, vajon miért vagyok én olyan fontos maguknak. Rájöttem, ez nem azért van, aki vagyok, vagy azért, ami vagyok, esetleg azért, amit tudok. Mindez amiatt történt meg velem, akire hasonlítok. És most újra megkérdeztem magamtól. Itt nem arról van szó, hogy Peter Kerensky mit akar tenni. Itt nem is Peter Kerenskyről van szó. Egyáltalán nem. És itt lép be a következő kérdés. Mit tenne Kronos? - Mosolya hirtelen megváltozott, oolyan hideggé és keménnyé fagyott, mint a jég. - És Kronos nem akar veletek menni. Ő nem akar az ölebetek lenni, vagy bármi más, amit terveztek vele. És azt sem akarja, hogy Methosra tegyétek a piszkos kezeiteket. - A mosoly eltűnt. - Lejárt az időtök. - Meghúzta a ravaszt.

Orlak egy éles sikollyal hanyatlott hátra, egyenesen egyik követője karjaiba. Kerensky elfordult tőle, és újra tüzelt, egy-két-három alkalommal. Még egy Beavatkozó rogyott össze, majd még egy. A harmadik viszonozta a tüzet. Peter teste természetellenesen kicsavarodott, a pisztoly kiesett a kezéből. MacLeod elkapta, még mielőtt földet ért volna, és összeszorított fogakkal kilőtte a tárat az állva maradt Beavatkozókra. Ahogy az utolsó golyó is elhagyta a fegyver csövét, elejtette a fegyvert. Visszhangozva csattant a kövön, azután csend lett. Halálos csend. Csak saját, kapkodó lélegzetvételét hallotta. Hányinger környékezte.

- MacLeod? - Kerensky hangjára riadva, letérdelt a fiatalember mellé. A világoskék szemek szaporán pislogtak rá. Közelebb hajolt, hogy hallja, mit mond. - Sajnálom.

- Ne kérj bocsánatot. Nem volt más választásunk. - Ő is elhitte ezt, bár nem akarta. Mit tehettek volna még?

- M… Methos? És Joe?

- Methos itt van. Rendbe jön. Joe kint maradt. Nem akartam bevonni őt ebbe. - A halandóknak nincs helye a tűzvonalban. MacLeod azt kívánta, bárcsak Kerensky életére is tudott volna vigyázni.

- Örülök… - egy kis ideig hallgatott. - MacLeod?

- Igen?

- Most meghalok? - MacLeod egy pillanatra lecsukta a szemét. El akart fordulni. Egy kezet érzett csuklóján, és odapillantott. Methos nézett fel rá. Borzalmasan festett, és valószínűleg úgy is érezte magát. A vér még mindig szivárgott a torkából, de már közelről sem olyan erősen, mint korábban. MacLeod gyengéden közelebb segítette az elgyengült halhatatlant. Kerensky próbálta követni szemével a skót mozdulatait, de nem sikerült. - MacLeod?

- Minden rendben. - Methos megragadta a kezét, és megszorította. Kerensky felé fordította a fejét, és halványan elmosolyodott.

- Hé, Methos. Minden rendben?

- Minden rendben. Úgy tűnik, megcsináltuk.

- Igen. - Egy grimasz futott át az ismerős arcon. - A Beavatkozók?

- Elintéztük őket. Nem hinném, hogy hallunk még róluk. - "Legalábbis egy darabig nem." - Csak nyugodj meg, rendben?

- Számít… - Köhögés rázta meg a halandó testét, és Methos egy mély, éles fájdalmat érzett, egyenesen a szíve közepében. - Számít az? Én már nem megyek veletek vissza Seacouverbe, ugye.

- Nem úgy néz ki. - Már elég halottat, és haldoklót látott életében ahhoz, hogy tudja a választ. Még régen szerzett, és sokat használt orvosi ismeretei se kellettek ahhoz, hogy megállapítsa, Peter nem éri meg a reggelt. - Sajnálom.

- Ne legyél szomorú. Legyél Methos. - Megpróbálkozott egy mosollyal. - Nem a te hibád.

- De igen. Ez… ez az egész az én hibám. Minden a Szövetség miatt történt, amit Kronossal kötöttem, évezredekkel ezelőtt. Ha mi nem…

- Nem a te hibád, hogy szereted a testvéredet, Methos. Sohase érezz sajnálatot emiatt. Én tudom… - Újabb köhögés, minek nyomán vékony vércsík jelent meg Kerensky szája szegletében. - Tudom, amikor a bátyám még élt, mindent megtettem volna érte, hogy életben tartsam. Tudom, ha találtam volna rá módot, még százszor ennyit megtettem volna, hogy visszahozzam az életbe. - Elmosolyodott, és a mennyezet felé fordította tekintetét. Keserű nevetés küldött le újabb vércsíkot az állán. - Annyi mindent meg akartam tőled kérdezni, Methos. Te… Te vagy mindaz, amiről egész életemben tudni akartam. Mindazok az évek, amiknek a történelmét tanulmányoztam. Mindazok a kérdések, amikre választ szerettem volna kapni. És most már nincs elég idő rá. - Egy pillanatra lehunyta a szemeit, de gyorsan ki is nyitotta őket. - Ötezer év… Olyan sok mindent mesélhettél volna.

- Nincs semmi, amit elmondhatnék neked. Ötezer éve élek, és semmit sem tanultam belőle. - Szorosabbra kulcsolta fogását a halandó kezén, de Peternek már nem volt ereje viszonozni a gesztust.

- És mi lesz a bölcsesség szavaival? Nincs végső gondolat, amivel utamra engedsz? - Száraz humor vette át a gyengeség helyét. Mintha erőre kapott volna. - Semmi magas filozófia? És mi van az élet értelmével?

- Még egyet sem fejtettem meg.

- Nem? - Kerensky meglepettnek tűnt. - Azt hiszem, én igen. Tudom, hogy Te is tisztában vagy ezzel, és ezért fogod megtenni azt, amiről korábban beszéltünk. - Szemei lecsukódtak, és ez alkalommal nem is nyíltak fel többé. - Az élet értelme, maga az élet. SSemmi titok. Semmi filozófia. Ígérd meg nekem, Methos. Ígérd meg, hogy megteszed.

Methos lehajtotta a fejét, és becsukta szemeit, ajkain szerencsétlen, elhagyatottságot tükröző mosoly ült. A kéz pulzusa, amit még mindig szorongatott, megszűnt tovább verni. Mélyen, borzongva beszívta a levegőt, majd bólintásképpen megrántotta a fejét.

- Megígérem. - suttogta lágyan, és végre szabadjára engedte könnyeit.

- Mit ígérsz meg? - kérdezte MacLeod. Methos nem nézett a szemébe.

- Bízz bennem, MacLeod. - mondta, majd hirtelen elhatározással, tekintetét a Hegylakóéba fúrta. - Bíznod kell bennem.

- Bűneim ellenére, öregember, én mindig megbíztam benned. És azt hiszem, mindig is meg fogok.

Methos bólintott. A mozdulatra még mindig fájdalom hasított a nyakába.

- Jó. - Egy izgatott, humortalan mosolyt villantott barátjára, és felemelte azt a kardot a földről, amely még mindig ott feküdt, ahova Jason Brenner ejtette. Kényelmetlenül nehéznek érezte. - Akkor talán, később nem fogsz annyira gyűlölni engem. - a mosoly idegessé vált - Ha lesz egyáltalán később.

- Mire gondolsz? - Duncan feléje nyúlt, hogy visszatartsa. Világosan látszott, hogy az öreg halhatatlan még mindig alig áll a lábán. Methos ellépett előle, szemei vad fényben ragyogtak. Egy őrült alak, elkenődött harci festékkel az arcán, rongyos, vér borította ruhában.

- Csukd be a szemed, MacLeod.

- Mi?

- Azt mondtam, csukd be a szemed. - Bizonytalanul imbolyogva, feje fölé emelte a kardot. MacLeod moccanni sem bírt a döbbenettől. Sötét szemei elkerekedtek.

- Methos!

- Sajnálom. - Összeszorított szemekkel, és fogakkal, a legöregebb halhatatlan beleszúrta a kardot a Hegylakó torkába.

Duncan MacLeod minden porcikája fájt, amikor felébredt. Nyögve a hátára fordult, és a mennyezetre bámult. A támadás során keletkezett lyukakon, derengő, sötét égbolt nézett vissza rá. Hópelyhek szállingóztak a levegőben. Megérintette a nyakát. Még mindig gyengének érezte magát, bár a sebnek már nyoma sem volt. Csak a megalvadt vér emlékeztette a történtekre. Sokatmondó nyögés kíséretében feltápászkodott, és szétnézett. Methos a közelben feküdt, arccal a padlóra borulva, egy hatalmas, megalvadt vértócsa közepén. Egyik keze még mindig Kerensky karját szorította. Duncan félrehúzta, majd végigmérte a halandót. Még mindig halandó volt, csendes, és kétségkívül halott.

- Ó, Methos. - Megrázta a fejét, és ülő helyzetbe támasztotta társát, majd egy rongydarabbal nekilátott letörölni az öreg halhatatlan arcát borító harci festést, és vért. Methos szempillái megrebbentek, majd hirtelen felpattantak. Zihálva kapkodott levegő után.

- MacLeod… - Szavai heves köhögésbe fulladtak, és megdörzsölte még mindig fájdalomban égő nyakát. MacLeod nem tudott vele igazán együtt érezni. Nyilvánvaló, hogy miután vele végzett, az öreg halhatatlan elvágta a saját torkát is, ami még jóformán be sem volt gyógyulva. - Kerensky…

- Muszáj volt ezt megkérdezned? - A Hegylakó elfordult, hogy ne is lássa a csendes alakot. - Semmi. Sajnálom Methos. Tényleg.

- Nem, nem sajnálod. - Methos megpróbált lábra állni. Bizonytalanul megtántorodott, de MacLeod nem mozdult, hogy segítsen neki. - Az utolsó dolog a világon, amire vágysz, hogy Kronos visszajöjjön.

- De ez volt az, amit akartál, és valami őrült meggondolásból, ezt akarta Peter Kerensky is. - MacLeod megvonta a vállát. - Sajnálom, hogy nem sikerült, bár mindketten tudjuk, hogy ennek is megvolt az esélye.

- Igen. Kitaláltam. - Összeráncolta a homlokát, szemei a vérrel borított alakra tapadtak. - Én azt hittem, reménykedtem… - Megrázta a fejét. - Micsoda veszteség. És mindez a semmiért.

- Nem egészen. Megszabadultunk Brennertől, és a Beavatkozóknak is feladtuk a leckét. El fog tartani egy darabig, amíg rendezik a soraikat. Ha visszatérünk a városba, első dolgom lesz értesíteni a hatóságokat.

- Igazán? És majd mit fogsz mondani, ki a felelős? Felejtsd el, MacLeod. Csak menjünk végre haza. - Arca fájdalmasan megrándult. - Ha még egyáltalán vissza tudunk menni az országba.

- Valójában csak Petert keresi a rendőrség. Mi még mindig kitalálhatunk valami hihető történetet. - Duncan lekuporodott a csendesen fekvő alak mellé, és lezárt szemeit nézte. Ez a férfi, akinek az arca kísértette őt rémálmaiban, akinek a megjelenése segített kis híján az őrületbe kergetni… Mindezek ellenére a Hegylakó tudta, hogy hiányozni fog neki. Mindazon kellemetlen, zavaros érzelmek ellenére, amit az okozott, ha látta ezt az arcot, ezt a mosolyt, hallotta ezt a hangot, mindezek ellenére mélységesen sajnálta, hogy ez a fickó már nincs többé velük. Kezdte megkedvelni azt a mosolyt, és azt a hangot. Még a jég-kék szempár mindig enyhén gúnyosnak tűnő pillantását is. - Pillanatnyilag ő tűnik a legalkalmasabb bűnbaknak.

- Remek. - Methos nem is próbálta leplezni keserűségét. - Akkor tűnjünk el végre innen a fenébe. Még Joe-t is fel kell vennünk… Hol van Joe?

- A hegy lábánál, és már biztos félholt az idegességtől. Nem engedhettem, hogy idejöjjön. - MacLeod elmosolyodott. - Talán soha többé nem áll velem szóba, de legalább biztonságban van. Nem tehettem kockára az életét.

- Jó. - Methos végre őszintén elmosolyodott. - Én… Azt hiszem, jobb lesz, ha indulunk.

- Jól érzed magad? - MacLeod a karja felé kapott, mert az öreg halhatatlan megint megtántorodott. Methos szúrósan rápillantott.

- Persze, hogy jól vagyok. - Szemei másról árulkodtak, de MacLeod nem vitatkozott. - Talán Brenner székét kellene használnom, hogy lejussak a hegyről, de jobban leszek. - Szemei visszakalandoztak Kerenskyre. - Jól leszek.

- Akkor jó. - MacLeod visszaszerezte a kardját, és figyelmesen megvizsgálta a pengét. - Akkor tisztázzuk a dolgot, mielőtt még valaki ideér. A kardod odakint van. Nem hagyhatunk magunk után áruló nyomokat.

- Nem. Hát persze, hogy nem. - Amint Duncan az ajtón felé fordult, Methos szemei megakadtak Brenner kardján, amit saját maga és MacLeod ellen használt legutóbb. Odalépett hozzá, és felvette. Még mindig nehéznek találta, és belenézett a homályos, vérrel borított pengébe. Megijedt attól a halvány, elgyötört arctól, amely visszanézett rá. Tükörképe elkeseredetten rámosolygott. Ő természetesen, rendbe fog jönni. A legjobb, amit tehetett, a visszavonulás. Gyengéden, Kerensky teste mellé fektette a fegyvert, és óvatosan ráfonta a halott ujjakat a kard markolatára. Ez volt az utolsó, az egyetlen gesztus, amit megtehetett érte.

- Gyerünk, öregember. - MacLeod nem vette észre a mozdulatát, éppen a bejáratot igyekezett szabaddá tenni a halottaktól.

- Hosszú az út? - kérdezte. MacLeod megvonta a vállát.

- Nem tudnám igazán megmondani.

- Remek. - Methos mosolyt erőltetett az arcára, és tett néhány lépést lefelé a hegyoldalon, a sűrű, fekete sötétségbe fúrva tekintetét. Hópelyhek csaptak a szemébe, még jobban elvakítva őt. Nem érdekelte. Nem volt már semmi látnivaló ezen a helyen. Rájött, hogy hamarosan nagyon fog fázni, de ez sem érdekelte. Még azt sem vette észre, amikor MacLeod a kezébe nyomta kardját.

- Jobb lenne, ha itt maradnánk reggelig. - javasolta a Hegylakó. Methos vissza sem nézve, továbbindult.

- Gyerünk, MacLeod. - mondta halkan, és a havat kavaró szél rögtön el is nyelte szavait. - Csak haza akarok menni.

MacLeod nem vitatkozott. Már nem volt okuk itt maradni.

Peter Kerensky halott teste háborítatlanul feküdt, míg az éjszaka titokzatos órái váltották egymást. Vékony hó fedte be a halvány, csendes arcot, finom bevonatot képezve rajta, mint valami halotti maszk. A helyiségben nyugalom honolt. Nyugalom és halál. Üres nyugalom. Semmi sem változott Methos távozása óta, talán a havat leszámítva.

Órák múlva, a havazás elállt, és a keleti égbolt szélén halvány derengés támadt. Az újult erővel támadó szél elkergette a felhőket. A felkelő nap halvány sugarai belopództak a tetőn tátongó lyukakon keresztül, és beragyogták Peter Kerensky fagyott alakját. Egy pillanatig elidőztek azokon a halott, csendes, örökre lezárt szemeken.

Amik egyszer csak kinyíltak.

VÉGE

(vagy inkább a kezdete…)