A "liberilzmus", egy elkoptatott fogalom újkori magyaros értelmezése

A "liberalizmus" kifejezés használatában és értelmezésében Magyarországon az utóbbi időkben, vagy a tudatosan helytelen, vagy a fogalom valós értelmezésének nem ismerése miatt, nagy bizonytalanságok mutatkoznak. Ezt szeretném itt , a liberalizmus kifejezés mögötti fogalom általános, klasszikus értelmezését ismertetve egy kicsit megvilágítani.

Általában aki kedves, simulékony ember alakját szeretné magára ölteni, az liberálisnak nevezi magát, gyakran csak azért, nehogy saját véleményét kelljen kinyilvánítania, azaz egy másik véleménnyel szemben kelljen határozottan, világosan és egyértelműen állást- foglalnia. Nyugaton a médiákban általában azokat nevezik liberálisnak, akik a politikai ellenfelükkel való nyílt konfrontálást kerülik, annak elveiből, beállítottságából lehetőség szerint sokat átvesznek, azaz minden oldalra nyitottak. Magyarul ezt megalkuvásnak, vagy elvtelenségnek is lehetne nevezni.

A kommunikáció az életben, így a politikában is nagy szerepet játszik. Ezért a vitát azesetben nem szabad elkerülni, ha elvek, alapvető világnézetek kerülnek egymással szembe. A vita célja a saját nézet lehető legmesszebb menő megvédése és a tárgyalópartner meggyőzése. Tárgyi kérdésekben a politikusoknak lehet, sőt sokesetben kell kompromisszumos megoldást keresni. A közös megállapodáson alapuló kompromisszum azonban csak a tárgyalás eredményében mutatkozhat, de sohasem lehet a tárgyalás előzetesen meghatározott célja.
A politikai vereségek is szorosan hozzátartoznak, a mindennapi politikai élethez a politizáláshoz. A vereségnél azonban sokkal károsabb, ártalmasabb a szavahihetőség , a politikai hitelképesség elvesztése és az arculat, a "profil" hiánya.

A klasszikus értelmezésű liberilzmus első és legfőbb követelménye: az állam törvények és előírások sokaságával polgárai feletti hatalma gyakorlásának minden lehetséges módon való beszűkítése, a megszorító intézkedések minimumra való lecsökkentése, illetve az egyén - a polgár - szabad mozgásterének biztosítása. A liberalizmus tehát, - az eredeti felfogás szerint, - alapjában véve az állami beavatkozás elleni védekezést jelenti. Fő feladatának tekinti az állam minden olyan irányú tevékenységének meggátolását, amelyik az egyén, a polgár személyes szabadságát, az együttélés érdekében okvetlenül szükséges mértéken túl, korlátozza. Röviden összefoglalva: a liberalizmus több szabadságot és kevesebb állami beavatkozást jelent.

A liberalizmus az egyén számára teremt szabadságot, saját felelőssége számára biztosít minden területen szabad mozgásteret. Ez annyit jelent, hogy meg kell szűnnie annak az állapotnak, amikor a felmerülő napi problémák megoldására állandóan állami beavatkozás- tól várják a megoldást. Az államot ettől a felelősségtől meg kell szabadítani, nem szabad újabb és újabb feladatokkal tovább megterhelni. Amint a mindennapos gyakorlat is mutatja, - lásd költségvetés körüli viták, - ehhez anyagilag sincs meg a fedezet és minden új törvénnynel, rendelkezéssel saját szabadságunkból adunk fel egy-egy darabkát. A szabadság a legértékesebb közös tulajdonunk. Nem szabad vele úgy bánnunk, mintha fogyasztási cikk lenne!

A másként gondolkodókkal szembeni nyíltság és tolerancia az egyén saját hatáskörébe tartozik. Ezen felfogásnak a liberalizmushoz politikai szempontból semmi köze nincs. Egy valóban liberális felfogású rendszerben mindenféle nézetnek, felfogásnak van helye. Csakis egy ilyen környezetben tudnak különböző nézetek meghonosodni, amik egyben a pluralisztikus államforma, a demokrácia alapját képezik. Egy nyílt szellemiségű társadalomban, ahol a különböző nézetek, elvek egymással versenyeznek, lehet csak helye egy termékeny vitának. Jó példát mutat a liberalizmusra Lessing Nathan a bölcs c. művében: A vélemények és ötletek versenyzése, olyanoké is, amelyek számunkra veszélyes- nek látszanak.
Igen károsnak tűnik számomra, hogy a liberalizmus köpönyege alatt, vagy annak tudatos félremagyarázásával, a társadalommal el akarnak fogadtatni egy olyan értékrendet, amelynek alapjában véve a liberalizmushoz nincs köze.
Amint láthattuk, a liberalizmus szabadságot jelent, nagy mozgásteret nyújt minden egyén számára. Sokesetben azonban pontosan a helytelenül alkalmazott "liberális szellem" és felfogás ürügye alatt kerülnek a valósan értelmezett liberális elvek védelme alatt álló egyéni szabadságok megnyirbálásra. Meg kell gondolni, az egyik egyén szabadsága pontosan odáig tart, ahol a másik egyéné kezdődik!

A fő gond nem a liberalizmussal mint világnézeti alapelvvel, hanem annak helytelen alkalmazásával mutatkozik. Ne csodálkozzunk rajta, sokévtizedes változó előjelű parancsuralmi rendszerek hagyták hátra értékrendüket, ezt a felfogást örökölte a társadalom, az ország. Ez a szellemi hagyaték abból az időből ered, amikor a személyes véleménnyilvánítás az egyén számára veszélyes volt, ez a viselkedésmód lett meghatározója a mai polgár viselkedésének. Ha ezt képesek vagyunk magunkban tudatosítani, el lehetne indulni egy valóban liberális, egészséges felfogású demokratikus életforma felé. Ezzel szemben veszélyesnek tűnik az álliberalizmus, mely a társadalommal igyekszik toleránsnak tűnő megjelenésmódján keresztül hitelességét elhitetni, valójában azonban egészen más célokat követ.

A MAGYAR SZEMLE 1994 évi 9. számában Molnár Attila behatóan foglalkozik a Tudományos Liberalizmus-al (TUDLIB) és annak megjelenési formáival. Dolgozata igen tanulmányos, megállapítja, hogy a tudományos liberalizmus végtermék, az elmúlt negyvennégy (44) évé, aminek jellemzője a diktatúra, a pluralizmus teljes kiirtása, tehát a valós liberális értékek mellőzése ill. azok megsemmisítése volt. Sajnos ezen gondolkodás-modell a mai társadalom értelmiségi rétegének uralkodó felfogását jelenti, azokét, akik hívatottak lennének egy új nemzedék egészséges felfogású és értékrendű nevelésére. Molnár megállapítása szerint itt nem egy egységes, ellentmondásoktól mentes nézetrendszerről van szó, hanem inkább egy előítéletek, gondolkodási struktúrák és attitűdök rendszertelen halmazáról. Mint a többi világképeknek, így a TUDLIB.-nek is meg van a maga infrastruktúrája, azaz - figyelemre méltó módon - intézmények, szervezetek, folyóiratok és más médiák segítségével kerül a társadalom intenzív befolyásuk, "megmunkálása" alá. Sok hasonlatosságot fedezhetünk fel az elmúlt évtizedek tudományos szocializmusával (TUDSZOC), a dialektikus és történemi materializmussal (DIALMAT). Kísért a múlt! Az elmúlt évtizedek világnézeti öröksége annak ellenére, hogy ma is sokan vallják magukat "baloldalinak", a marxista-leninista felfogás az értelmiségi rétegben valójában nem vert gyökeret. Ennek ellenére a "TUDSZOC" valamilyen formában, és ide tartozik a DIALDMAT is, ezen társadalmi réteg attitüdjeiben, reflexeiben, gondolkodási modelljében valamint megnyilvánulásaiban kétségkívül megtalálható. Terjesztői főként azokból a korosztályokból tevődnek össze, amelyek a 60-as, 70-es években minden kritikus megkérdőjelezés nélkül szívták magukba az akkor még töretlen eszméket.
Ők azok, akik a folytonos agymosás folytán hittek abban, hogy a Szovjetúnió a megjósolt időpontban utól fogja érni, sőt túl fogja szárnyalni az Egyesült Államok termelését, valamint azt is tudták, hogy mikor fog kihalni az utolsó vallásos ember! Nem vették, nem vehették észre, hogy a szociális gazdasági rendszer nem volt más mint államkapitaliz- mus, a kizsákmányolás minden jellemző velejárójával, alátámasztva a diktatúra teljes instrumentáriumával. Akit a téma érdekel, utána olvashat az akkori nyomdatermékekben, ahol megtalálhatja a SZTAHANOV- és annak magyar változata, a MUSZKA IMRE-moz- galmakat, amikor a munkások maguk kérték a normák emelését! Mindezt támogatták a Szakszervezetek! Ezekben az időkben jött létre egy vezető technokrata réteg, amelyik az összes létező privilégiumokat élvezhette, az u.n. ÚJ OSZTÁLY (Gyilasz).

Mivel a rendszerváltozás utáni társadalom az előbbi vezető rétegre épül, amelyik a szocialista tervgazdaság egyértelmű bukása után hirtelen a magántulajdont és piacgazdaságot tartja a nemzetgazdaság működéséhez feltétlenül szükségesnek. Világképükben a "tudszoc" elveit részben elvetették, egy részét beépítették a "tudlib"-re megváltoztatott elvekbe. A mai baloldali emberektől ezután csak és kizárólag "liberális" érveket és megnyilatkozásokat hallhatunk. Saját érdekeiket és pozícióikat védve zászlójukra tűzték a "pluralizmust", a "toleranciát", az "emberi jogokat" a "kisebbség és másság védelmét", tehát mindazt, ami az elmúlt évtizedek gyakorlatának homlokegyenest ellentmond. Szóhasználatukban a kapitalisták helyére új kifejezéssel élve az "elnyomottak" kerültek. Ezen fogalom meghatározása ködös, nem egyértelműen definiálható, tehát alkalmas egy új ellenségkép kialakítására. "Emberi jogaiban" bármelyik réteg érezheti magát megsértettnek, az elnyomottak állandó és állhatatos kutatásából ismerhető fel a tudományos liberalizmus. Amint Molnár is megállapítja ... "az elnyomás kifejezés jótékony homályossága alatt összemosható a gazdasági elit és a legalsóbb rétegek elégedetlensége. Népfrontos közös érdekük, és közös ellenségük kimutatható."

A tudományos liberlizmussal azért kell behatóan foglalkoznunk, hogy megértsük a mai gazdasági és társadalmi mechanizmusok mozgató rúgóit. Itt találkozunk a liberalizmus ma használatos "modern" változatával, amelyik alkalmas a megváltozott körülmények között létrejött tulajdonok megvédésére, az elavult technokrata felfogás liberális köntösben mutatkozó megújulására. Ez már csak azért sem meglepő, mert ennek a szellemi áradatnak zászlóvivői a 60-as évek "új baloldali hatása alatt" álltak. Ide vezethető vissza a mai magyar értelmezésű liberalizmus. A téma még hosszan boncolható lenne. Minden estere már az eddigiekből is megmutatkozik, hogy a ma használatos liberalizmus a marxista tanszékeken tanultak szellemi melegágya táptalajából ered, bizonyos kifejezések, meghatározások tudatos megváltoztatásával. A liberalizmus tehát nem más mint az előbbi hatalom birtokosainak újabb kísérlete, folytatólagos hatalmuk átmentésére.

Újkori történelmünk gazdag ilyen példákban.1945 után a tömegeket jól hangzó jelszavakkal igyekeztek a maguk oldalára terelni mindaddig, amíg hatalmuk megszilárdult. Ezután már nem volt szükség a tudatos félrevezetésre, céljaik eléréséhez elég volt a terror alkalmazása. A társadalom tudatos félrevezetésének egyik eszköze a "TUDOMÁNY", amelynek egyetlen birtokosa az uralmon lévő elit, annak fiai és leányai. Célja a társadalom átalakítása, természetesen saját érdekeik előtérbe helyezése mellett. Így alakult ki a "tudásra alapozott egyetlen jó megoldás", mely egy "bajoktól mentes megoldást" ígér. Már csak ez az abszolutisztikus gondolkodási rendszer is magában hordozza a valós liberalizmussal szembeni ellentétet, amelyik, mint már előbb láttuk, a pluralisztikus elgondolások szabad áramlását kell, hogy biztosítsa. Amennyiben a TUDLIB alapelveiből a LÁZADÁS elvét elemezzük, melyet az új baloldal vitt be a liberlizmusba, láthatjuk, hogy "a lázadás szellemi oldala a kritika és a bizalmatlanság". Önkénytelenül felelevenednek bennünk, azokban akik még a valós szocializmus korát megélték, a feltűnő hasonlatosságú emlékek, pl. az 50-es években annyit emlegetett ÉBERSÉG, melynek terméke volt a Rajk, majd a Mindszenty per és ezek folytatólagos tragikus következményei. A marxi elmélet, miszernt "az állam, a társadalom termeli a vallást, ezért a vallás, mint a társadalom terméke is elvetendő", vezetett a mai értékrendszer nélküli gyökértelen társadalomhoz. Itt is kimutatkozik a helytelenül alkalmazott liberizmus káros illetve öncélú hatása, mivel a liberlizmus jól hangzó elvei mögött nem más, mint az "újabb osztály" hatalmának megerősítése, megszilárdítása áll. Ezért kerül a valós liberizmus az új elvekkel ellentétbe, mivel a TUDLIB egyik alaptétele szerint "a lázadó számára a konformizmus a leginkább bűnszagú, dögletes dolog". A liberalizmus egyik ismertetőjele pedig - mint láttuk - a megalkuváshoz hasonló, elvtelen, jól beilleszkedni tudó, "kellemes" megjelenésmód. Alaptétele: senkihez se légy hű, csak önmagadhoz! Ezt más szóval kifejezve ÖNZÉS-nek is nevezhetjük. Ez a felfogás látszik meg a mai magyar társadalom minden megnyilatkozásában, a közúti forgalomtól kezdve a politikusok egyéni "elkötelezettségei"-ig, a másokra tekintet nélküli szemlélet elhatalmasodásáig, a társadalom javaiból kizártak iránti elfásultságig.

A lázadás elve alapján "el kell vetni a létező intézményeket, a kultúrát, az erkölcsöt, mert ezek belénk épülve, belülről is elnyomnak". A lázadók célpontjai a társadalmi alkotóelemek minden formájára kiterjednek, nem szorítkoznak kizárólag az egyházakra, hanem kihatással vannak a családra, az egész oktatási rendszerre, így az egyetemekre is. Hová vezet egy erkölcstelen társadalom? Anarchiához. Az anarchia után pedig a polgár elsődleges igénye a rend és nyugalom, erre lehet - a társadalom segítségével és egyetértésével - a demokrácia adta lehetőségek igénybevételével felépíteni egy diktatórikus államformát, amelyben a vezető réteget pontosan azok alkotják, akik az anarchiát előidézték.
Egy másik TUDLIB-alapelv a szolidaritás és szociális érzék. Az elv alapvetően semmi újat nem tartalmaz, mindezt megtalálhatjuk a kereszténységben is, onnan kölcsönözték ki (vagy lopták) maguknak. A jól hangzó, keresztény kultúrkörben is alkalmazott értékelmélet igen alkalmas arra, hogy a liberlizmus álarcába burkolva a társadalmat félrevezesse, mivel - mint azt előbb is láthattuk- a valós fő érték az önzés. Ez az oka annak, hogy a liberalizmus mai megjelenési formája a "nemzeti érzéseket" is támadja, mert gátat emelhet valós céljaik elérésével szemben.
A szolidaritás hiánya mutatkozik abban is, hogy a társadalom nem képes, vagy nem hajlandó, elesett vagy segítségre szoruló társai megsegítésére. A társadalom aszociálissá vált. Ennek egyik problémája az, hogy senki sem tudja, hogy mikor kerül ő maga a segítségre szorulók táborába. Ebből a bizonytalanságból indítva válik a társadalom harácsolóvá, önzővé. Nagyobb távlatokban és a társadalom érdekeit is szemmel tartva gondolkodni képtelen.

A nemzeti szolidaritás szükségességét világosan mutatja a határokon kívüli magyarok helyzete, ahol a fent leírt társadalmi mechanizmusok által további létezésükben veszélyeztetetté váltak, ahol a Funárok és Meciárok túlfűtött nacionalizmusa képes atrocitásokra. Sütő András marosvásárhelyi megtámadása is ennek az eredménye volt. Az új román törvények, melyek súlyos büntetést helyeznek kilátásba azoknak, akik a magyar himnuszt éneklik, vagy a magyar zászlót engedély nélkül kitűzik, mind az intolerancia, a beteges nacionalizmus termékei.
Molnár Attila dolgozata végén két igen fontos kérdést vet fel: