Bevezetes:

Tisztelt Olvasó!

Ebben a könyvben igyekeztem hazámmal kapcsolatos gondolataimat, reményeimet és aggodalmaimat összefoglalni, melyeket újságcikkekben juttattam kifejezésre. Immár 43 éve élek külföldön, nem turistaként jöttem el, azaz hagytam el hazámat. Nem tudtam de nem is akartam sohasem hazámtól elszakadni. Talán családi indíttatás is van e téren bennem, a génjeimben gyökerező magyarságtudat az, amelyek arra kényszeríttettek, hogy állandóan foglalkozzam a magyarországi eseményekkel, hazám sorsával.

Amióta megtanultam olvasni, kedvenc olvasmányaim közé tartoztak a történelmi tárgyú könyvek. Szinte égő lázban éltem át történelmünk különböző szakaszait, a honfoglalástól egészen napjainkig. Különös hatással voltak rám az Egri csillagok, a kuruc-labanc időkről olvasottak és Rákosi Viktor könyvei, melyek az 1848-as forradalommal, annak történetével élményszerűen foglalkoztak. Még emlékszem, mily gyakran gondoltam akkor arra, hogy milyen kár, hogy én nem abban a korban születtem, mily boldogan lettem volna én is Vörössipkás honvéd! Az élet úgy hozta, hogy fiatalon, 20 éves koromban, a Jóisten kegyelméből részt vehettem az 1956-os forradalomban, melynek méretei és a világtörténelemre való kihatásai összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak, mint az én 1848-as forradalmamé. Többször voltam olyan helyzetben, hogy bármelyik pillalatban elérhetett volna a vég, körülöttem sokan estek el, ismerősök, ismeretlenek, fiatalok, öregek egyaránt. Ezek az élmények voltak további életem meghatározói.

Miután az ellenséges megszállók vérbe fojtották forradalmunkat és a nyugat is cserbenhagyott minket, puszta életemet mentettem ki nyugatra, a teljes bizonytalanságba. Ki gondolta akkor, hogy további életemet külföldön fogom eltölteni? A mai napig lobog bennem az a lelkesedés, amit 56 októberében magamba szívtam. Ebből táplálkoztam mindeddig és táplálkozom a mai napig. Felejthetetlen élmény maradt mindazok számára, akik megélték, és nyugodt lelkiismerettel tekinthetnek vissza azokra az időkre, mert megtették azt, ami tenni kellett. Sehonnai bitang ember, Ki, hogyha kell, halni nem mer... voltak vezérgondolataink.

Miután a fegyveres harcot be kellett szüntetnünk, nem maradt más lehetőségem, mint hogy külföldön tegyek meg minden lehetőt azért, hogy hazám, Magyarország, felszabaduljon és egy tisztességes, demokratikus államformában az ország végre felvirágozhasson. Kivettem a részemet az emigrációs politikai tevékenységekből, a mindennapi életben is, szinte naponta, mondtam el üzletfeleimnek, külföldi barátaimnak hazám sorsát. Amikor arra alkalom nyílott, írásokkal harcoltam az otthonmaradtkért, cikkeket, olvasói leveleket írtam svájci és német újságokba, barátaimmal tüntetéseket szerveztünk az elnyomás, majd az erdélyi magyar falvak lerombolása ellen és felhívtuk a figyelmet az elszakított területeken maradt magyarellenes beolvasztási kísérletekre, magyar testvéreink meghurcolásaira.
Kérem, higgyék el, ez az életforma, életfelfogás sem volt egyszerű, sokkal kényelmesebben élhettem volna én is életemet, ha a befogadó országba beolvadva, lassan elfeledem hazámat és az otthoni rokonaim, barátaim küzdelmeit. Nem voltam képes erre, és nem vagyok képes rá ma sem.

Az egyik itt található írásomban fogják olvasni azt a csalódást is, amely lelkemet a mai napig marja. Nem egy ilyen Magyarországért lettem volna képes fiatal életemet feláldozni! Sajnos, forradalmunkat elrabolták, az ilyen elkeseredett, féltő érzésekből fakadnak azok az aggodalmak, amelyek a mai napig eltöltenek. Sajnálatos módon nem tudom minden írásomnál feltüntetni, hogy mikor és melyik újságban jelent meg, mivel a szerkesztőségek a mai napig nem képesek arra, hogy a szerzőnek egy tiszteletpéldányt elküldjenek, ami pedig a nyugati országokban természetes. Kérem elnézésüket.
Ugyancsak elnézést kérek azért, hogy a közéleti személyiségekhez intézett, itt leközölt leveleimre kapott válaszok közlésétől, esetleges sajtójogi nehézségek elkerülése végett, el kellett állnom.
Lassan bejártam az életet, gyermekeimet felneveltem. A tapasztalatok, melyeket gyakori hazalátogatásaim alkalmából szereztem, eleinte igen pozitívak voltak, jó érzés volt az összetartozás, az egymásrautaltság érzése, majd a rendszerváltozás utáni években szomorúan tapasztaltam, hogy a magyar nép lelkületében nagy bajok vannak. A többévtizedes diktatúra bennük mély nyomokat hagyott, átformálta az embereket. A túlélési ösztönből jövő visszahatások nekem, külföldre kényszerült magyarnak már nem érthetőek, felfoghatóak. Rá kellett jönnöm arra, hogy bár ugyanazt a nyelvet beszéljük, mégsem értjük meg egymást, mert az anyaországban másként értelmezik a szavakat, és másként külföldön.

Írásaim indítórúgója mindig a hazámért, a magyarságért való aggodalom, az ország felvirágzásáért folytatott harc volt, a magam részéről így folytattam azt, amit 1956-ban elkezdtünk. Nem a széthúzás, az egymás bemocskolása a célom, hanem a közös érdekekért való összefogás elősegítése. Itt szeretnék köszönetet mondani azoknak a kollégáknak, barátoknak, akik írásaimnak helyet adtak. Ezeket a gondolatokat akartam itt, könyvem elején elmondani, hogy az olvasó ezen ismeretek birtokában jobban átérezze, megértse, amit újságokban leírtam. Sajnos az általam felvetett témák, elemzések ma is időszerűek. Fogadja a tisztelt olvasó ezt a gondolatcsokrot olyan érzésekkel, amilyenekkel én őket leírtam. Remélem, gondolatmeneteimet meg fogják érteni és, - merem remélni, - hogy az olvasót talán elgondolkodtatja majd egyik-másik elemzésem. Ha ezt sikerült elérnem, akkor nem volt hiábavaló az a sok keserves, sokszor éjszakai munka, szellemi vergődés, amelyet itt most ezen könyvben olvashatnak. Előre köszönöm figyelmüket és örülnék, ha közöttünk párbeszéd alakulna ki. Nagy öröm számomra, hogy időközben sok jó magyar embert ismerhettem meg, akik pártállásuktól függetlenül az ország, a magyar nép érdekeit tartják szem előtt, bárhol is élnek a világon. Ezek a barátsággá vált kapcsolatok tartják bennem a lelket és a reményt, országunk jobb sorsát illetően.

Kenessey Csaba

:: index