Évforduló után.... Gondolatok

(Megjelent 1996 november elején az Új Magyarországban)

Elmúltak az ünnepek, a Forradalom 40. évfordulója, majd a november 4.-i ugyancsak gyászos emlékezetű évforduló. A mai magyar társadalom alig vett ezekről az ünneplésekről tudomást. Szomorú tény.

Az ünneplések szerencsére egységes szervezésben kerültek lebonyolításra. Végre sikerült a különböző 56-os szervezeteket arról meggyőzni, hogy senki sem sajátíthatja ki magának 1956 október 23.-át. Sajnálatos módon az érdeklődés, mely a rendezvényeket körülvette, ugyancsak minimálisnak mondható. Az ünnepségek résztvevőinek, de különösen azoknak, akik 56-október 23.-át még sajátjuknak tekintik, mert résztvevői voltak a csodálatos napoknak, nagy élményt jelentett a helyszíneken való emlékezés. Különös érzés volt látni a Corvin közben az ünneplő csoportot megkerülő mozilátogatókat, akik mintha egy cirkuszi mutatványt néznének, melynek csak szemtanúi nem résztvevői, ámulattal vegyes érthetetlenséggel tekintettek az összegyűlt ünneplőkre. Önkéntelenül felmerül a kérdés, kik azok, akiknek október 23.-a nem mond semmit? Világos-e számukra az, hogy ami 40 esztendővel ezelőtt Budapest utcáin történt, az a világtörténelem egyik alapkövévé vált? Tudatos-e bennük, hogy a Pesti Srácok negyven esztendővel ezelőtt elhullatott vére nélkül ma nem lenne szabad Magyarország?

Néztem az embereket és egyre szomorúbb lettem. Emlékeimben felidéződtek a gyönyörű emlékű napok, lelki szemeim előtt láttam az izgalomtól kipirosult arcú gyerekeket akik képesek voltak a világ legbrutálisabb hatalma seregével felvenni az egyenlőtlen harcot. Igyekeztem összehasonlítani az akkori embereket a maiakkal, azokkal akik ajkukat lebiggyentve nézték azokat, akik 40 esztendővel ezelőtt ki mertek állni a barikádra, akiknek sok nyomorúság, fájdalom, üldöztetés vált életük meghatározójává. Néztem az embereket és elszomorodtam.

Kiknek szóltak a szép megemlékező beszédek, szavalatok, énekek? Annak a pár száz résztvevőnek, akik vették maguknak a fáradtságot és eljöttek ünnepelni, emlékezni, vagy annak az utcákon hömpölygő, egymást lökdöső és a munkaszüneti napnak örvendő szürke, érthetetlenül messzibe néző tömegnek? Néztem az embereket és egyre szomorúbb lettem. Fájt a lelkem és mint az Új Zrínyiász modern változatába bele csöppent egyén, semmit sem értő ember, tanácstalanul jártam körbe-körbe. Kerestem valamit, talán inkább valakit, akinek a szemében még látható egy könnycsepp, a megemlékezés könnyei. Akinek az elmúlt negyven esztendő mételyei még nem rágták cafatokra a lelkét. Keveset találtam.

Egyidőben az ünneplésekkel tartotta a Magyarok Világszövetsége tisztújító közgyűlését. A Világszövetség nem teljesítette nevének megfelelően feladatát, az összes magyarok szövetségét. Széthúzás, személyeskedés keretei között zajlott le a rendezvény. A 40 esztendő nem múlt el nyomtalanul. Más értékrend alapján gondolkodnak az anyaországiak és másként a külföldiek. Mialatt a Corvin közben, a Kossuth téren, a Széna téren és még sok más helyen emlékeztek a 40 esztendő előtti nagy magyar összefogásra, a Világszövetségben dúlt a testvérharc. Mindezt átgondolva ma is egyre szomorúbb leszek. Nincs összefogás a magyarban? Csak akkor tudunk összefogni ha idegen hatalom tör hazánkra? Miért nem érthető a mai magyar embernek, hogy van másfajta idegen hatalom is, ehhez nem kell okvetlenül harckocsikkal feldúlni a fővárost! A lelki eltompulás is ennek az idegen hatalmi befolyásnak az eredménye.

Milyen lesz Magyarország 10-20-50 év múlva? Milyen világban fognak majd gyermekeink, unokáink a Duna-Tisza mentén élni? Csupa kérdés. Pillanatnyilag nincs rá válasz. Elszomorító.

Magyarország jövője csakis egy megtisztult társadalomban képzelhető el, egy olyan életformában, ahol a dolgos ember eredményire büszkén nézhet fel, akit hagynak élni és nem az "ügyeskedő", sikerdíjakat behabzsoló lesz a fiatalok eszményképe. A megtisztulást ma kell elkezdeni. Talán még nem késő. Ehhez szükséges, hogy a különböző szervezetekből eltűnjenek azok, akik saját hasznukra igyekeznek pozícióikat kihasználni és nem a nemzet, az ország érdekeit szolgálják. Nem hitelképesek azok, akik azelőtt is és most is a húsosfazék közelében ülnek s a tűznél sütögetik saját kis pecsenyéiket. Olyan emberekre van az országnak és az összmagyarságnak szüksége, akik nem a szétzüllést hanem az összefogást mozdítják elő. Tanuljuk meg végre, nincs "nyugati" és "anyaországi" magyar, csak magyar van, ezt a megkülönböztető meghatározást csak azok használják, akiknek érdeke a széthúzás elősegítése, a magyarok közé ékeket verőké.

A magyar Parlamentben lézengenek az "országgyűlési képviselők", a TV-néző naponta győződhet meg arról, hogy fontos tárgypontokról való döntés esetén a Tisztelt Ház döntésképtelen, mert a képviselők nincsenek jelen! Kérdés, hol vannak? Nem kellene-e esetleg a jövőben a képviselők fizetését a parlamentben eltöltött munka arányában díjazni? Hogyan szavazhat egy képviselő jó lelkiismerettel, ha a döntéshozatalt befolyásoló beszédek, felszólalások számára ismeretlenek, mert nem volt jelen? Mindezek után felteszem magamnak a kérdést, mi nyugatra elüldözött magyarok szakadtunk el az anyaországtól, vagy az anyaország szakadt el tőlünk?

Sajnálatos módon, - vagy örömünkre, - a külföld sokkal nagyobb erővel és formában emlékezett meg az 1956-os Forradalomról mint azt a (közszolgálati) Magyar Rádió és Televízió tette. Talán azért, mert a külföld rádöbbent arra, hogy az 56-os Pesti Srácok világtörténelmet formáló tetteket vittek végbe. Az egész magyar társadalomnak ezen tényre rádöbbenve hálásnak kellene lennie nekik. Jó lenne, ha ez a tudat egyszer majd Magyarországon is honos lenne. Mindaddig ünnepeljenek a külföldiek. Kenessey Csaba

:: index