"Elkapja, és szeptember"

Szóbogáncsokról Gergely Tamással

Az, ahogyan írok, nem most változott meg. Az még Bukarestben, amikor egy balkánfülledt este kockás viaszosvásznú konyhai asztalunk mellett – négy négyzetméteren hat személy meg egy üveg bácsi szilvapálinka - James (Lelik Elemér néven temesvári íróként futott) feltette a kérdést: neked olyan humorod van, hogy mi csak kapdossuk a fejünk, minden kis tüske talál, miért nem látszik meg ez az írásaidon is? Még ki sem hûlt szájában a szó, elkezdtem gondolkozni igazán, a következõ nyáron pedig odaadtam neki a Lúdas Matyi általam átírt változatát. Abban a ludak együtt szalonnáznak Döbrögivel és nagyokat röhögnek Lúdas Matyin, szóval sírni meg kacagni egyformán lehet rajta.

Svédországban nem a "mit" vagy a "hogyan megírni" változott, hiszen például hosszú ideig a Túrterebesen elkezdett egyperceseket bütyköltem, s mai napig az otthoni dolgokat boncolom, tulajdonképpen egy érzés, egy világ csángója lettem, számomra a megírni való valóság továbbra is a hetvenes, nyolcvanas évek romániai diktatúrája. Hanem a "hogyan látni és láttatni", az lehet, hogy változott. Szívesen hoznám itt fel példának a Struccpurc címû színpadi jelenetem, ám az már "elmerült" - megjelent ugyan a Látóban, de nem mutatták be se Marosvásárhelyen, se Kolozsváron, nem vált belõle élõ szöveg. Ha kaptam valamit ettõl a valóságtól, akkor az a szemléletmód, hogy "hûvösebben", tárgyilagosabban tudom figyelni magam, sõt, egykori önmagam, tudlak vizsgálni benneteket.

Leszámítva a kolozsvári diákéveket, mindig is elszigetelt voltam: Tamásváralján tanítottam például, ahonnan a Szatmárra való beruccanás is kalandnak számított, Bukarestben meg egy olyan lapot szerkesztettem, mely a Kárpátokon túl élõknek szólt, és Szõcs Géza Fellegvárának küldözgettem az egyperceseim, oda szerettem volna tartozni. Mostanáig itt is egy szigeten léteztem, úgy szerepelek például a Brassói Lapok kolofonján a szerkesztõk között, hogy a fél szerkesztõség mellett elmennék a Kapu utcán, nem ismerném meg õket… Viszont az internetes kapcsolat hirtelen megváltozttatta a viszonyokat. Egyrészt a Jani Istvánnal fél évvel ezelõtt indított Brassó-Stockholm weboldal közelebb hozott olyan emberekhez, akiket személyesen nem ismertem. Másrészt most kitaláltam egy új, igazán internetes mûfajt, a "szóbogáncs"-ot, melynek lényege, hogy a maximum háromsoros rövid szöveget, melyet többnyire magam írok, s amelyet sajátkezûleg naponta a világhálóra kiteszek, szerteküldöm a világba, Kolozsvártól, sõt Bukaresttõl Mexikó-városig, együtt vagyok tehát azokkal, akik azt elolvassák…

Ezt, hogy "érzelmes" vagyok, már Láng Zsolt is leírta, ha már ketten állítjátok ugyanazt, biztosan úgy is van. Én mindössze "érzékeny"-nek tartom magam. Azért nem örvendek különösebben a minõsítésnek, mert azt a legtöbben "érzelgõs"-nek olvassák.

A Latorcza kontinens majdnem két évtizeddel a Forrás-kötetem után jelent meg, ha ugyanilyen ütemben folytatjuk, akkor tíz év múlva lesz aktuális a kérdésed. Ha nem is válogatás, de könyv, az volt, ugye, egy hónappal ezelõtt jelent meg a Fragmentárium, magad is írtál róla a Krónikában. A Latorcza kontinens tulajdonképpen nem válogatásként él az én tudatomban, az volt számomra egyperceseim könyve, s egészében fogalmazta meg a döbbenetet, a döbbenetet, hogy a meghirdetett eszmék nem azonosak a gyakorlattal, hogy zuhanunk, bár szárnyalni tanítottak. Ha már errõl kérdezel, hadd mondjam el, hogy amirõl a legjobban szeretném, hogy könyv alakban megjelenjen, az nem válogatás, hanem egyetlen, nem is túl hosszú szöveg: a "Jaj, anyám…!" címû monodrámám, szürrealista siratóm pár évvel ezelõtt jelent meg a Korunkban, ám "meghalt". Ki olvasta, ki nem a színházat csinálók közül, nem tudom, azt viszont igen, hogy senki sem "nyúlt érte". Egy könyv talán életre keltené.

-Tulajdonképpen tudod, hiszen naponta kapod tõlem az említett "szó-bogáncsokat". A lényeg az, ugye, legalábbis az internet változatnak, hogy a rövidnél is rövidebb szövegekkel gondolatot ébresszek, állásfoglalásra késztessek, emlékeket hívjak elõ mások tudatában – az áll mintegy alcímként mindenik elküldött levélben: "szóbogáncs, gondolataira tapad".

Ilyen például a "Státusmagyar". Egyetlen szó. Július elején, megtudtuk, ugye, hogy konkrétan mit is terveznek "odaát" a kisebbségben élõ magyarok jövõjét illetõen. Azzal, hogy én leírtam a szót, és elküldtem, kiemeltem. Én kiemeltem, aki olvassa, elgondolkozik rajta – talán meggondolkoztatja egyik-másik anyaországbelit, minket, ugye, újra összehoz.

-A szóbogáncsok egy része az utcán: a sajtóban, a tévé, a rádió egy-egy mondatában "hever". Itt van az: "Arnold Schwarzenegger megcsodálta a Szent Koronát", hát azt én a Duna tévében hallottam. Mai napig csakis a "polgári kormány" által keltett nemzeti õrülettel tudom magyarázni, hogy egy húszperces híradóba bekerül egy külföldi filmszínész azért, mert megnézte a Szent Koronát. Azt is, hogy Schwarzenegger csakis "megcsodál"-ni tudja a Szent Koronát.

-Bogáncsot látok meg néha magánlevelekben is. Ha ott hagyom, levélrészlet, ha kiemelem, már az én bogáncsom, hadd idézzem a jelenleg legkedvesebbet: "fejemen pedig az összefércelt sebek" . Aki megfogalmazta, Tóásó Áron Zoltán, brassói újságíró, aki mert magyar és újságíró, fején ma összefércelt sebek éktelenkednek.

-Hát az – érzelmesen most elmelegedem -, az egyik legjobb. Ösztönös, automatikus írásnak tûnik, az is. És mégis, "mégis" az életem benne van. Elindultunk szeptemberben, elkaptak, leszedtek egyenként - "õk", a sors, a történelem, kinek-kinek akit, amit asszociál, a szóbogáncs nyitott …mû.

-Ez a nagy mû, igen, illetve ennek folytatásaként el szeretném készíteni a "bogáncs-bokrot", melyben a különbözõ szálak, szárak(?), kórók(?) találkoznának, meg szétválnának, az asszociációs rendszerre bízva a szerkezetet. Internetmûfajnak tûnik, lehet akár CD-ROM lemez, de kis fantáziával ugyanúgy élvezhetõ egy klasszikus irodalmi lapban.

-Web Anna éppen az, aki a bogáncsgyûjteményét mutogatja. Vagy aki a bogáncsgyûjteményben, vagyis az egy helyre gyûjtött bogáncsok egyikében Mór Infóval együtt szerelmes pár… Legjobban talán így foglalhatom ezt ösze: az internet világa külön valóság, s minthogy én abban is élek, továbbá írónak tartom magam, hát arról írok.

-A képtelen… Nagy Lajosnak volt egy ilyen sorozata. Egy ilyen kívülre játékos, mosolygós, befele zokogó karcolatot írtam ’80-ban, "Látni" a címe, benne van Forrás-kötetemben. Ki olvasta azt, s ki mit értett meg belõle, nem tudom, mindenesetre vakokról meg látókról van szó benne, továbbá abban a zsákutca szinonímája a diktatúrának. Az azóta eltelt húsz év alatt gyakran volt kedvem megírni a magam képtelen állatkertjét. Te egy ilyen darabról tudsz, a státusmagyarról. Ez kezdõdhet úgy, ahogy korábban már írtam: "A státusmagyar konok. Magyar szeretne lenni, bár azt senki nem akarja." lehet, hogy be is fejezem, azt hiszem, az elkövetkezõ hetek bõven fogják szolgáltatni a megírásához szükséges indulatot. Lehet, hogy érzelmes vagyok, ám engem háromezer kilométer távolságából is felbõszít, hogy nekünk alamizsnát ad az, akitõl a legtöbbet várunk, hogy számukra mi nem magyarok, hanem "geci románok" vagyunk - olvastad Benkõ Levente interjúját a Székelyföldben?

-Nem nem kell beszüremkednie, nem besz¨remkednie kell. Az irodalom, én legalábbis így értelmezem, tükre a valóságnak. A politikum az életnek része, része kell tehát lennie az irodalomnak is. Lehet, hogy én régimódi vagyok, de én a Lócsiszáron meg a Tornyot választokon nevelkedtem. Én akkor fogalmaztam meg a "szobrot gyújtottak" szóbogáncsot, amikor Marosvásárhelyen felgyújtották a szobrot, és akkor írtam, hogy "Hajtson busszal körmenetbe!", amikor Brassóban szolgálati idejében egy rendõr egy buszsofõrt arra buzdított, hogy hajtson az Úrnapi körmenetbe…

Kérdezett: Demény Péter