AZ „ANTI-GLOBALIZÁCIÓS” MOZGALOM KRITIKÁJA
A burzsoázia szorgosan kutatja osztályunk „eltuntetésének”
lehetoségeit, hogy a határokat, nemzeteket eltörlo proletárküzdelmet
megelozhesse. Ebben a harcban ismét nagy segítségére
válik a szociáldemokrácia, a „burzsoá szocializmus”
mozgósító ereje.
Az úgynevezett anti-globalista mozgalom a Toke egyik kísérlete,
hogy osztályunkra ál-internacionalizmust eroszakoljon és
megpróbáljon feloldani bennünket az állampolgári
birkák sokaságában.
A burzsoázia ezt a mozgalmat annak érdekében használja,
hogy a társadalmi problémákra adott reakciót,
cirkuszi musornak mutassa be.
Ez a mozgalom egyben a baloldali burzsoázia „megújulási”
törekvése is, amely sem taktikai, sem ideológiai szempontból
nem jelent újdonságot.
A szociáldemokrácia, régi hagyományaihoz híven,
most is a kisebbik rossz ígéretével kecsegteti a proletárokat.
Akárcsak azelott, ma is kiragad egy, a burzsoázia által
alkalmazott definíciót - amellyel a toke aktuális fejlodését
jellemzik - hogy aztán annak a dialektikus ellenpárjaként
tetszelegjen a proletárok elott.
Így korábban az anti- imperializmus, az anti- fasizmus stb.
nevében küldték vágóhídra a proletárokat,
újonnan az anti- neoliberalizmusból, az anti- globalizmusból
próbál tokét kovácsolni a szociáldemokrácia.
(Egyes burzsoá ideológusok az alternatív- globalizmus
kifejezést kezdték alkalmazni. Ez a pusztán PR- megfogalmazás,
a proletárok számára érdektelen hülyeség,
hisz ily módon az alternatív- fasizmus stb. kifejezéseket
is használni lehetne.)
A toke centralizációs folyamata, tehát a termeloeszközök
egyre kevesebb kézben való összpontosulása azóta
muködik, amióta a toke megkezdte mindenre kiterjedo uralmát.
Azáltal, hogy a társadalmi össztoke állandóan
növekszik, tovább élezodik a konkurencia is, de a toke
értékesülési lehetoségei korlátozottak,
így ezek határt szabnak az egyes tokék bovülésének.
A kistokések elvéreznek az árharcban, ezeket a nagytokések
elnyelik és megfosztják tokés mivoltuktól. Magasabb
szinteken jellemzo, hogy a racionalizálás kényszere miatt
a különbözo vállalatok egyszeruen összeolvadnak.
A toke centralizációja manapság már érett,
kifejlett formában jelentkezik, amikor is óriási vállalati
konglomerátumok jelentik a kapitalista termelés fo bástyáit.
A burzsoázia „baloldala” mindent latba vet, hogy védelmezze
az Államot, ezért a monopolizációs tendenciák
kiváltó okának, az egyes magáncégek mohóságát
tartja.
Hangsúlyozni kívánjuk, hogy a toke ilyen mérvu
centralizációja a teljes újratermelési folyamat
mozgásainak következménye, amelynek a legfobb hajtóereje
korábban a kapitalista állam „kiegyensúlyozó”,
„újraelosztó” tevékenysége volt. A
gigantikus méretu kedvezményes hitelek, állami megrendelések,
felpörgetett beruházások stb. a világháború
után a felszínre hozták a kapitalizmust az általános
válságból. A fellendülés megindulásához
szükség volt arra, hogy az Állam a keresleti oldalt is
szponzorálja, így a munkabérek, a „jóléti”
kiadások korábban ismeretlen méretu növekedésével
szembesülhettünk. ( Elsosorban ott ahol a felhalmozás magasabb
szintet ért el pl. Nyugat- Európában, Japánban
és különösképpen az USA-ban, amely a dollár
központi helyzetébol eredoen, csillagászati méretekben
növelte kiadásait)
Ennek következményeképp a termelés kibovült,
ez pedig óriási méretu tokekoncentrációval,
ezáltal tokecentralizációval járt együtt.
(multinacionális cégek és állami monopóliumok
térnyerése)
E gazdasági politika alkalmazása- bármennyire sikerült
is életet lehelnie a kapitalizmus holtfáradt testébe-
megmutatta a tokés terjeszkedés objektív határait.
Mivel egyre jobb technológiákat alkalmaztak és a munka termeloereje jelentosen nott, az áruk eloállításához szükséges munkaido drasztikusan lecsökkent. Általános árufölösleg alakult ki, ezzel együtt óriásira nott az fedezet nélküli pénz mennyisége. Szinte minden jelentosebb gazdaságban, hatalmas belso adósságok halmozódtak fel és a beruházási lehetoségek szukülése miatt, hiába tömte az Állam a termeloket pénzzel, a profitráta általános süllyedését képtelen volt megakadályozni.
A Toke óriási termeloerot hozott létre,
de mindezen felhalmozás egyetlen célja az értékesülés
immár komoly akadályokba ütközött.
A kapitalizmus természetesen elrohadna, hogy ha jelentosen csökkennének
a vállalatok számára juttatott állami támogatások,
kedvezményes hitelkeretek, szubvenciók stb. Ezért a tokésállam,
hogy a költekezést csökkenthesse, az úgynevezett jóléti
kiadásokon kezdett spórolni.
A burzsoázia szólamaival ellentétben
a Toke semmivel nem lett globálisabb mint eddig volt, de immár
világméretekben kényszerül azokhoz az eszközökhöz
nyúlni, amelyeket korábban, a kisebb periodikus válságok
ellensúlyozása során, a profitok esése ellen alkalmazott.
Ennek a „kezelésnek” a legfontosabb eszköze, hogy
növelik a kizsákmányolás mértékét:
ahol ez lehetséges, a túlmunka hosszabbításával,
vagy a munka intenzitásának fokozásával. Más
esetekben elbocsátásokat alkalmaznak.
Ezeket az intézkedéseket a burzsoázia nem teheti meg
minden korlátozás nélkül. mert ezzel hosszabb távon
tokéje értékesülési lehetoségeit sodorná
veszélybe. (Másrészrol mindez társadalmi robbanások
sorozatával fenyegetne) Ezért a tokés vállalatok
újabb piacokat kényszerülnek kifosztani, melyre a túltelítettség
miatt többnyire csak olyan eszközöket találnak, hogy
a profitráta alatt termelo tokéket tönkreteszik és
bekebelezik, vagy fiktív tokékkel gerjesztik a konjunktúrát
(dereguláció). A piacok, az olcsó munkaero és
a nyersanyag után féktelen kutatás indul meg, a tokések
igyekeznek kiiktatni a konkurenciát. Azokat a tokerészeket,
amelyek improduktívak, részben vagy egészben elsorvasztják.
(lásd: KGST- ipar esete)
Az egyes tokéknek gyakran az élete függ
attól, hogy a leheto legolcsóbban termeljenek és kiszorítsák
a piacokról azokat a termeloeroket, amelyek meggátolják
oket az önértékesülésben. Ezért szükségszeru,
hogy a toke ott termeljen, ahol a leheto legolcsóbb munkaerot találja
és az egyes régiókban elavult technológiákat
olyan területekre helyezze át, ahol hosszabb a szükséges
munkaido.
Ebben a helyzetben – a profitokhoz hasonlóan- a veszteségek
is a tokések között egyenlítodnek ki, így a
konkurenciaharc egyre könyörtelenebb lesz az egyes burzsoá
csoportok, vagy államok között.
A legtöbb pofont természetesen most is a proletariátus
szenvedi el. Nem pusztán fokozódó nyomorral, kizsákmányolással
és fehérterrorral kell szembenéznie, de olyan jelenségek
akuttá válásával is, mint az közvetlen létfeltételek
általános romlása. (környezetpusztítás).
És mindaz amit a burzsoázia ellenszerül ígér
számára e töméntelen szenvedés ellen, az
körkörös módon újból a kiváltó
okokat tartalmazza, vagyis, még nagyobb versenyképességet,
még nagyobb áldozathozatalt, még több demokráciát!
A burzsoázia nem képes arra, hogy beismerje
a Toke - mint társadalmi viszony- globális fennállását.
Ezért a mitikus „globalizáció” ideológiájával,
mint egy vadonatúj társadalmi jelenséggel próbálta
igazolni ezt a válságfolyamatot.
Az anti- globalista mozgalom, a burzsoázia globalizáció-
mítoszát kezeli evidenciaként és azt mint különöst
kiragadja a kapitalista valóságból. Ezzel a revizionizmus,
osrégi (de bármikor aktualizálható) módszere
éled újjá, mely azzal akarja félrevezetni proletariátust,
hogy a kapitalizmus alaptermészete megváltozott, ezért
új eszközökkel kényszerülünk harcolni ellene!
A burzsoázia, újdonságként próbálta
feltálalni a „liberalizmus” dicsoséges visszatértét
is, ami a saját meghatározásában neo- liberalizmust,
újkapitalizmust jelentett. ( hasonló szisztéma szerint,
mint az újbaloldal, a neo- bolsevizmus stb.) Mindez azonban még
ideológiai szempontból sem jelentett újat, csak a legerosebb
burzsoá frakciók immár véglegesnek tuno gyozelmére
mutatott rá.
Az általános elégedetlenséget,
amelyet a burzsoázia újabb és újabb támadásai
váltanak ki osztályunkból, az anti- globalista mozgalom
igyekszik egy burzsoáközi összecsapás mezejére
terelni.
A „sokszínuség”, az „alulról építkezés”,
a „ decentralizmus” stb. , álarca mögött egy
nagyon régi és dögszagú szociáldemokrata
harcmodort, a konferenciák és ellenkonferenciák taktikáját
élesztették újjá.
A burzsoázia baloldala már a fennállása óta
alkalmazza ezt a taktikát, hogy az osztályantagonizmust két
szembenálló politikai apparátus harcává
alakítsa át. Egy példát kiragadva, a bécsi-
döntés idején több tízezres ellencsúcsot
szerveztek a „baloldali erok”, hogy demonstrálják
magukat a konkurens burzsoá szektorok elott. A nácizmus ezekre
az akciókra ugyancsak grandiózus népgyulésekkel
és tömegfelvonulásokkal válaszolt.
Mindezek a csúcstalálkozók és ellencsúcsok
azért kellenek a tokének, hogy a proletariátust a politikai
harc eszközeként használja fel és elterelje a figyelmet
a valóságban dúló harcról.
Ezzel együtt létrehoz egy fiktív közösséget,
ahol a sok különálló proletárt - akárcsak
a juhokat az akolban- összezsúfolja egy helyen és megengedi
nekik, hogy „közösségben” boruljanak le a kapitalizmus
oltára elott.
Jelenleg az ellencsúcsokat a „globális
civiltársadalom” nevében szervezik meg, hogy osztályunkat
egy mesterséges politikai „közösség” alkatrészeként
idomítsák állampolgárrá.
Az érték ember formájú termeloit a „részvételi”
demokrácia elve szerint hasznosabb elemként próbálják
alkalmazni, mint a gépeket, berendezéseket, szerszámokat
stb. hiszen az elobbiek önmaguktól is képesek beleszólni
a toke muködésébe. Üzenetüket megpróbálják
eljuttatni a „vezetokhöz”, hiszen a proletariátus
csak jobban tudja, hogy miként lehet ot ’igazságosabban’,
’fenntarthatóbban’ stb. kizsákmányolni.
A „burzsoá szocializmus” mindig is fontosnak
tartotta ezt az „alulról érkezo”, „civil”
nyomást, hiszen a burzsoázia mint osztály számára
lényeges, hogy a proletárok úgy tekintsenek rá,
mint a történelem tudatára, amely befolyásolni tudja
a világ folyását.
Ellenségünk, saját történelmi erofeszítései
csúcspontját a Nagy Döntésekben: a szerzodésekben,
egyezményekben, csúcstalálkozókban stb. jelölte
ki.
Ezek a nagy burzsoáközi tanácskozások természetesen
látványok, hiszen az igazi döntések nem itt, hanem
a valóság frontján, a toke mindennapos muködésének
területén születnek.
A nemzetközi szervezetek, mint a Világbank, az IMF, a WTO, a G8 stb., a burzsoázia legbefolyásosabb csoportjait referálják, és lényegében ezen szektorok marionett figuráiként muködnek. Kedélyes összeröffenéseik természetesen kirakatrendezvények. E nagyszabású események során - amelyekben különféle résztokék, államok, ország csoportok egyezkednek- rendszerint bebizonyosodik, hogy a Toke számára a hosszú távú megállapodások teljesen használhatatlanná váltak. A világtoke gyakorlatilag irányíthatatlan, a számtalan résztoke partikuláris érdeke, pedig nem teszi lehetové, hogy olyan döntéseket foganatosítsanak, amelyekben minden burzsoá frakció egyetért. Ám ezek a különféle szektorok folyamatosan megkísérlik, hogy kiterjedt gazdaságpolitikai egyezményeket hozzanak létre. Ezek a törekvések szinte mindig kudarcot vallanak ( lásd GATT-tárgyalások, Seattle, Cancún), hiszen amiben tegnap még mind egyetértettek, azt mára már nem muködoképes, mert egyes tokék számára halálos tordöfést jelentene.
Ezek a soha véget nem éro produkciók csak a toke igazgatási mechanizmusa számára szükségszeru és használható momentumok. A demokrácia minden törekvése arra irányul, hogy: 1. rögzítse az eroegyensúlyt 2. megteremtse a konszenzus- keresés látszatát 3. az állampolgárokat vezetok és alávetettek csoportjaira ossza ketté.
Az anti- globalista mozgalom ez utóbbi elválasztást
hívatott megerosíteni, amikor minden egyes „vezetoi”
csúcstalálkozó során ellencsúcsot rendez.
A döntésekbol kirekesztett alávetettek így demonstrálják
saját alávetettségüket és újratermelik
a tolük elválasztott vezetok fölérendeltségét.
Mindez látványossá teszi és megerosíti
a demokráciát, amely az anti- globalizmus egyik legfobb kijelölt
célja
A mozgalom saját maga is szervez összejöveteleket,
hogy az alávetettek kötetlen és „párbeszéden
alapuló” konferenciáit, mereven elválassza a vezetok
kötött és protokolláris csúcstalálkozóitól.
Ezek a figyelemelterelo szájtépések és áltiltakozások
„társadalmi fórum” néven vonultak be a kapitalizmus
történetébe. (A Toke vezeto szektorai természetesen
nem törik magukat, hogy ellencsúcsot rendezzenek ilyenkor, ám
a „tuntetés turizmus” újabb profitszerzési
lehetoséget biztosít a számukra )
A kommunistákat gyakran éri az, az ellenérv, hogy egyoldalún
látnak, mert egységes masszaként kezelik e mozgalom mögött
felsorakozó tömeget.
Hangsúlyozni kívánjuk, hogy a dolog éppen fordítva
áll fenn. Szerintünk az anti- globalista mozgalom azt célozza,
hogy a leheto legtágabb és legváltozatosabb skálában
fogja be a proletárokat.
Az általunk támadott szélesköru ellenforradalmi bázis ugyanis csak a megszámlálhatatlanul sok szervezet és egyén összefogásából alakulhat ki. Ez a „közvetlen” demokrácia cinikus magamutogatását jelenti, mely az eltéro állásponton lévo proletárokat azzal az eszménnyel fogja egybe, hogy kizárólag a tömeges részvétellel van lehetoségük javítani, személyre szabott nyomorúságukon.
Az elszigetelt egyén nézeteinek álszent
felmagasztalása éppen a közösségi cselekvés
abszolút tagadását jelenti, mert minden egyes proletárt
ideológiai fogollyá tesz. E foglyok a masszában nem lehetnek
azok, amik valójában hanem arra vannak kényszerítve,
hogy a rájuk osztott ideológiai szerepet érvényesítsék.
Ez a gyakorlat rányomja a bélyegét minden egyes globális
fórumra, csúcstalálkozóra és ellencsúcsra.
Az anti- globalista mozgalom ezen „sokszínu” és „toleráns” vállalkozásai mind az individualizmust hívatottak erosíteni. Ezeket a gyuléseket vidám és parádés külsoségek között rendezik meg, ahol az állampolgárok „parasztként”, „feministaként”, „zöldként”, „anarchista radikálisként”, „hippiként”, „harmadik világbeli kommunistaként”, vagy akármiként demonstrálhatják önmagukat. Fo cél, hogy még véletlenül se a valódi önmagukként, tehát egységes osztályként jelenjenek meg. A toke végtelen számú sablont, ideológiát, társadalmi kategóriát termelt ki osztályunk számára, amelyekkel aztán ingyenjegyet válthatunk az anti- globalizációs mozgalomba. Még akár „harcoló proletárként” is befogadnak minket, hogy legvégül a könnygázban fuldokolva, vagy egy kényelmes cellában fejezzük be a napunkat.
És minél látványosabban, minél „kreatívabban” minél „alternatívabban” uzik ezt a politikai cirkuszt, az annál inkább ellenségesen lép fel a proletariátussal szemben. Ezek az ellencsúcsok valójában semmi más célt nem szolgálnak, minthogy elfecséreljék a proletariátus energiáit és látvány- befogások legyenek.
A nagyfokú biztonsági intézkedésekkel
elokészített burzsoá konferenciák számtalan
csapdát vonultatnak fel a proletárok ellen. Mindezek lehetoséget
biztosítnak az Állam számára, hogy a „balhézó”
aktivistákat lefényképezzék, filmre vegyék,
a személyazonosságukat meghatározzák és
kiszurjék oket a tömegbol.
Ennek a mozgalmak célja, hogy a dühös proletárokat
szigorúan orzött konferenciatermek elleni képtelen támadásokra
kényszerítse és a készenléti rendorség
karmaiba kergesse oket.
Számos proletár bedol a kapitalista látvány e
selejtes termékének és a média számára
elorecsomagolt küzdelem mögött valódi osztályharcot
vél fölfedezni.
Seattle, Genova, Prága, Göteborg, Barcelona, Santiago de Chile… Számtalanul lehetne még sorolni azokat a helyszíneket, ahol az ellencsúcsok alatt eroszakos cselekményekre került sor. A látványos események során kirakatokat törtek be, fosztogattak és gyújtogattak, egyes helyeken a rendorséggel csaptak össze a résztvevok.
Mi köze mindezeknek a kommunista harchoz? Azon kívül
hogy proletárok hajtották végre ezeket, az ég
világon semmi…
Az anti- globalizációs mozgalom alapjait olyan csoportok, szervezetek
alkotják, amelyek minden erejüket a reakció fegyvertárából
merítették. A „konzervatív szocializmus”
ósdi hagyományait visszaböfögo számtalan polgári
szervezodés és a bérmunkát teljes erobol védelmezo
baloldal nemcsak a mozgalom stratégiai szempontjait határozzák
meg, hanem abszolút létszámbeli fölényben
vannak.
Ez – a számtalan környezetvédo szervezet,
NGO, politikai párt, pacifista és humanista egylet, parasztliga,
egyházi szervezet, jogvédo kör, szakszervezet, feminista
klub, leninista, trockista banda stb.- képezi a mozgalom arcvonalát.
Mondanunk sem kell, hogy ezek egytol- egyig a rendet hivatottak fenntartani
és az osztálytársadalom alapjait védelmezik.
Egymástól látszólag eltéro karakterükkel
programjukkal, egy eszményien demokratikus szeparációt
hoznak létre maguk között, amely megfelelo alapot biztosít
az áldemonstrációkhoz, a proletárok kifárasztásához.
Ez a toke reakciója saját elkerülhetetlen válságaira,
mely által az ellentmondásait úgy tuntetheti fel, mintha
azok nem tartoznának a mindennapos muködéséhez.
Mint már említettük ezek eltéro ideológiák
nevében vonulnak utcára, de abban mind egyetértenek,
hogy még demokratikusabb (!), még humánusabb (!), az
emberi jogokat még jobban érvényesíto kapitalizmusra
van szükség.
Bár a burzsoázia szerint a mozgalom antikapitalista, ez megtévesztés,
mert a valóságban az nem képes (és nem is akarja)
a kapitalizmust megragadni, így abszolút tagadja az osztályharc
valóságát.
Az anti- globalista ideológia egy fölmelegített leves,
amely az anti- imperializmus eszmei örökösének tekintheto.
Ez a struktúra nagyvállalatokat, pénzügyi csoportokat,
gazdasági- politikai tömböket támad meg, az egyszeru
polgárok, diffúz közössége, vagy a „munkásosztály”
érdekei nevében.
Az anti- globalizmus, a jelenlegi társadalmi viszonyokat örökérvényunek
és mindenek fölött állónak hiszi, pusztán
a magántokés monopolizmussal helyezkedik szembe. (az állami
monopolizmust többnyire támogatja.) Olyan homályos fogalmakat
tart ellenségének, mint a „multinacionális nagytoke”,
a „ nagyvállalati globalizáció”, „a
pénzhatalom” stb. Ezekkel szemben pedig töméntelenül
sok kapitalista alternatívát sorakoztat fel.
Ezek az alternatívák minden esetben olyan választ
tartalmaznak, amelyek csak egy adott kapitalista válságtünet
elsimítását, ezáltal a további ellentmondások
kiélezését célozzák.
A hamis kategóriák, amelyeket e mozgalom használ mind
a kapitalizmus fejlodésével eszkalálódtak . Példának
itt van a „fejlett országok”, és a „szegény
dél” fogalmai, amellyel a burzsoázia és proletariátus
között húzódó szerves ellentétet, egy
látszólagos földrajzi ellentétben kívánják
feloldani. Ez az ideológia persze valóságos indítékokon
nyugszik, a mozgalom ugyanis a „szegénység elleni harc”
nevében még (lobbi szinten) támogat is egyes burzsoá
frakciókat, méghozzá olyanokat, amelyek az egykori gyarmati
kapitalizmusok örökösei.
A mozgalom, a „fogyasztói társadalom” mítoszát hirdetve, egyrészt tagadja hogy e társadalom alapja az értéktöbblet termelés, másrészt még támogatja is a burzsoázia megszorító intézkedéseit, amikor a fogyasztás visszafogásáról prédikál. Más esetben nem éri be pusztán azzal, hogy a fogyasztást szidalmazza, hanem olyan termékeknek próbál keresletet teremteni (például a környezetvédelem jogcímén), amelyeknek a termelési költségein egy adott burzsoá frakció spórolni tud.
Az anti- globalizmus egyáltalán nem antikapitalista, hiszen képtelen arra, hogy valós jelenségeket társadalmi összefüggésben tárjon fel. A mozgalom ugyanis konzekvensen csak a tokés rend muködésének látványosan kártékony következményeit támadja. Nem foglalkozik az okok általános feltárásával, hanem csak a kapitalizmus legkirívóbb és legborzalmasabb jelenségeire fókuszál. Ezeket a jelenségeket válságtünetnek, a normálistól eltéro különös fejleménynek értelmezi, amelyeknek természetesen közük sincs az egész társadalmi rendszer muködéséhez
Ezek után a burzsoá ideológusok és
a polgári aktivisták akár odáig elmennek, hogy
láthatatlan ellenségüket puszta fantomokkal (céges
logók, tudományos fogalmak stb.) azonosítják.
Ezzel összefüggésben úgy lépnek fel, hogy a
polgárok beleszólását követelik a termelésbe,
persze csak a „saját” államuk közvetítésével,
és még több ellenorzést akarnak az „antidemokratikusnak”
kikiáltott szervezetek felett. (A radikális szociáldemokrácia
odáig elmegy, hogy a Világbankot, a WTO- t és társait.
el akarja pusztítani.)
Így a gyakorlatban valóra válik egy
új burzsoáközi összecsapás, melyben a befogott
proletariátus civil, kistulajdonos-. tömeggé hamisítva
szembe szállhat a saját „vezetoivel”.
A nagy ellenkonferencia cirkusz, a bamba tömegek felvonultatása
csak eszköz az Állam kezében a proletariátus effajta
megsemmisítéséhez.
Ezeknek az ellencsúcsoknak a lebonyolítása,
a korporativista szervekre: szakszervezetre érdekvédokre stb.
tartozik ( hogy ezek „radikálisak” e vagy sem, számunkra
mindegy). Ez alkalmakkor a hivatalos szervezetek igyekeznek „saját”
munkásaikat az utcára hívni és mozgósító
erejüket a proletariátus harcosabb részeire is megpróbálják
kiterjeszteni.
A korábbi évtizedekben a Állam (már ahol ezt megtehette)
fontosnak tartotta szponzorálni ezt a szektort- foképp a munkásharcok
féken tartása miatt, másrészt, azért, hogy
a proletárok érdekeit kistokés érdekekké
változtassa át.
Napjainkra ezek a szervezetek jelentosen vesztettek befolyásukból.
Mivel a lehetoségeikhez képest túlméretezetté
váltak, erejüket kénytelenek voltak átcsoportosítani,
például úgy, hogy az utcára vonultak.
A proletárok követeléseivel már egyre kevésbé
képesek lépést tartani, így a különféle
ellencsúcsok lehetoséget adnak nekik, hogy az általános
feszültséget „tiltakozással” vezessék
le.
Ez megenged némi eroszakot is- persze csak megfelelo kontrollal, a
rendorség szoros együttmuködésével.
Ezért gyakorlattá vált, hogy míg a proletárok
nagyobb részét fárasztó vonulgatásokkal
és az anti- globalista szónokok csaholásával kötik
le, addig a harcos kisebbséget az egyenruhások gondjaira bízzák.
A fo cél, hogy a harciasabb elemeket elkülönítsék
a felvonuló tömeg többi részétol. Gyakran elofordul
az is, hogy maga a rendorség provokál, vagy kezdeményez
eroszakos akciókat, hogy ürügyet adjon a rajtaütésekre,
letartóztatásokra
Máskor viszont már az elokészületek során
nagy gondot fordítanak arra, hogy a többségben lévo
pacifista, zöld, humanista stb. békés tiltakozók
falanxot képezzenek a „radikálisok” elott. A bejelentett
tüntetések útvonalai keresztezik az illegális tiltakozások
helyszíneit. Ezáltal egy élolánc, vagy ülosztrájk
megbénítja a közvetlen akciókat és lehetetlenné
teszi a „balhézók” számára, hogy a
rendorök elol elmeneküljenek.
Hogy ezt tudatosan teszik e résztvevok, vagy sem- teljesen mindegy…
Mindezek mellett az eroszak, a konfrontáció
látványa önigazolásként szolgál a
mozgalomnak. Annak ellenére, hogy a mozgósított tömeg
nagy része „eroszakellenes”, igazi médiacirkuszt,
közfigyelmet eddig csak az eroszak látványa által
tudtak kelteni.
Meg kell jegyeznünk, hogy az itt alkalmazott akcionizmus semmilyen szempontból
nem képviseli osztályunk céljait és semmilyen
eredménnyel nem járhat a toke elleni küzdelemben. Ez csak
a kapitalizmus látványait támadja meg és eroink
elpocsékolását jelenti.
A burzsoázia rengeteg figyelmet fordít a saját
konferenciái biztonságára. Ezek a rendezvények
ürügyet jelenthetnek a fokozott ellenorzésre, az erodemonstrációra,
esetleg a tömegoszlatás újabb taktikáinak kikísérletezésére.
Kituno alkalmat biztosítanak, hogy az Állam a számára
veszélyes elemeket nyilvántartásba vegye, a konspiratív
hálózatokat feltérképezze. Az így szerzett
információkat, az államgépezet a saját
belpolitikai céljai érdekében is fel tudja használni.
Mikor konfrontációra kerül sor – mint egyes ellencsúcsok
esetén- a burzsoázia kényelmesen lecsaphat.
A anti-globalisták úgynevezett „radikális”
része ráadásul arra specializálta magát,
hogy a kiemelt helyszínek és a rendorség ellen uszítsa
a biztos vereségre ítélt aktivistákat.
A mozgalom integráló ereje olyan „anarchista” szervezetekre,
egyénekre is kiterjed, amelyek az önszervezodést autonóm
folyamatnak képzelik.
Az úgynevezett „anarchizmusnak” –
pont eredendo elszigeteltsége miatt- szüksége van a hírverésre
és az önmutogatásra, így a mozgalom uszályában
könnyen érvényesülhet.
Tevékenysége ettol fogva- akarva akaratlanul- arra szukül,
hogy az anti-globalizmus keretei közé szorít minden olyan
megnyilvánulást, amely a fennálló renddel szemben
dühöt fejez ki.
Az anti- globalista mozgalom (szintén önigazolásképpen),
a „radikális” elemeket, mint valódi forradalmárokat,
bazári majomként mutogatja.
Korlátok közé terelt radikalizmusra némileg szüksége
is van a mozgalomnak, hiszen választ kell adnia a kapitalizmus által
folyamatosan kitermelt elégedetlenségre.
A maga módján, elsosorban a társadalmilag aktív
proletárok energiáit kell lekötnie, illetve a küzdelmet
domesztikált formában kell megjelenítenie.
A tokefelhalmozás jelenlegi szintjén, már
az ellenállás, a közvetlen akció is látvánnyá
silányulhat. Ennek köszönhetoen a proletariátus egy
része- mivel polgári hamis tudatát képtelen leküzdeni
- olyan tokeként funkcionáló eszközöket épít
fel, amelyek a saját lázadását úgy jelenítik
meg, hogy egyben le is verik azonnal.
Ezek a látványok, mint az utcai ripacskodás, a városi
gerilla akció, a non-konformista muvészet, a hobbi- házfoglalás
stb. mind a tiltakozók kényszeres ragaszkodását
mutatják a jelen viszonyok adta szuk keretekhez.
Az anti- globalizmus felhasználja ezeket az integrált „tiltakozási”
formákat. De a saját céljai érdekében önmagának
is létrehoz (illetve a résztvevo domesztikált proletárok
létrehoznak) olyan formákat, szervezeteket, amelyek a rendszer
megtámadásának látványait nyújtják.
Ezek többnyire multicégek lógói, reklámjai ellen intéznek akciókat, esetleg tervszeruen támadnak meg nemzetközi üzletláncokat. A különféle lopkodási akciók ( pl. Yomango) nem támadják meg, hanem éppen védelmezik a magántulajdont, mert a lopást önmagáért a lopás kedvéért, az állampolgári kisajátítás eszközeként gyakorolják. Ezt az öncélú tevékenységet, a kistoke védelmében (csak a nagy cégeket támadjuk!), a nagyvállalati konkurenciától rettegok „erkölcsi” támogatásával (a nagy cégnek úgyis nagy a profitja!) vezették be.
Ez az akcionizmus jellemzo más csoportokra –
így a People’s Global Actionra is- amely többek között
menekülttáborokat támad meg eroszakmentesen(!), és
minden társadalmi összefüggésbol kiragadva követeli
az országhatárok megszuntetését, hogy ezáltal
mint egy a kapitalizmus összmuködésétol független
részproblémára, a menekültek sanyarú helyzetére
irányítsa a figyelmet.
Az anti- globalizmus ezen brutális racionalitással végrehajtott
akciói csak egy mozzanatát képezik annak a harcnak, amelyet
a burzsoázia, osztályunk céljainak eltérítéséért
folytat…
***
Az anti- globalizmus propaganda gépezete jelenleg a megtévesztés és az utópiaképzés egyik világszerte jelenlévo forrása. Bár ez befogó erejét tekintve jóval gyengébb, mint például a nagyüzemi politika, mára nem elhanyagolható részét képezi a burzsoázia által irányított közbeszédnek.
Az írás eddigi részében ismertetett
tendenciák tulajdonképpen hanyatlófélben vannak.
(A fokozódó állami terrorizmus a mégannyira meghamisított
társadalmi harcot is. elkezdte visszaszorítani) Ám a
burzsoázia, a saját érdekében, nem kerülheti
meg azokat a kiemelt problémákat, amelyeket az anti- globalizmus
folyamatosan napirenden tart.
Az a szociális populizmus ugyanis, amit ez a mozgalom képvisel,
jelenleg az osztálybéke megtermelésének egyik
fontos eszköze lehet. Nem véletlen, hogy a burzsujok egyre többet
foglalkoznak olyan témákkal, mint például egyes
országok adósságainak elengedése, a tokemozgások
megadóztatása, az éhezés stb.
Az anti- globalizmus, globálisan fennálló
jelenségekre reagál. Így a létbizonytalanság,
a tömegnyomor, a környezetrombolás, a faji, nemi és
vallási elnyomás, a lokális háborúk stb.
Ezek nem új és nem is elkülönítheto problémák,
hanem a Tokének az egész bolygót átható
muködésébol erednek.
Ám a mozgalom tudatosan kiragadja ezeket a feltuno jelenségeket
az általános kapitalista nyomorúságból,
azért hogy partikuláris problémaként tálalja
fel oket. Ugyanakkor egyetlen közös eredot talál az elszigetelten
megjelenített problémák mögött. Ez pedig a
nemzetközi pénzügyi intézmények jogellenes
(sic!) muködése, és a vállalati monopolizmus (szerintük)
antidemokratikus magatartása. Persze még ezt sem feltétlenül
a valósághoz igazodva propagálják. Egyes reakciós
képviseloik egyenesen az uralkodó felfogást, a neo- liberális
ideológiát okolják minden egyes részproblémáért.
A válasz, amit e jól propagált jelenségekre adhatnak
(burkoltan vagy burkolatlanul) egy büdös szociáldemokrata
program, amely az állam kiterjesztését, a bürokratikus
gépezet hatékonyabb muködését, az osztályellentétek
elsimítását szolgálja.
Nem kívánunk most az irányzaton belül lévo
ideológiai különbségekkel foglalkozni. Le kell szögeznünk,
hogy az anti- globalista tendencia- jelenjék meg zöld- lokalista,
neo- bolsevik, álanarchista, vagy akár szélsojobboldali
köntösben - minden osztályantagonizmust, árukat cserélo
állampolgárok érdekkonfliktusává változtat
át.
Hiszen ahhoz hogy a proletárokat, „civil”
árutermelok hamis közösségeként egyáltalán
meg lehessen nevezni, szükség van arra, hogy ennek az anyagi alapját:
az egyenértékek szabad cseréjét törvényes
úton biztosítsák.
A munkához való jog, a kistermeloket megilleto jogok nevében
szervezkednek, hogy ellenálljanak a tokeeros konkurencia támadásainak.
Ezzel élbol rögzítik és a gyakorlatban is megerosítik
azokat a viszonyokat, amelyek a proletariátust munkája bérbeadására
kényszerítik.
Amikor harcba hívnak minket pl. a privatizáció,
a beruházás védelem ellen, tulajdonképpen azt
akarják, hogy a munkaeronkkel öntudatosan kufárkodó
rabszolgák legyünk.
Ez az öntudatosság persze semmi esetre sem a mi érdekünket
szolgálja, hanem a burzsoáziáét. Azokat a viszonyokat
erosíti meg jogilag és propagandisztikusan, ahol nem léteznek
osztályok, csak - tokeszegény és tokeeros- árutulajdonosok.
Amikor tehát beszerveznek minket egy WTO- ellenes attakra, azon érintkezési
rendszer védelmére szólítanak fel, amelyben bérmunkát
kell végeznünk, a megélhetéshez. Még akkor
is, ha egyes proletárok önként és heherészve
végzik ezt a szolgálatot, anélkül hogy tudnák,
hogy a tokés társadalom, az Állam alapjait védelmezik.
Amikor a proletariátus osztállyá szervezi
magát természetesen leszarja majd a saját árueladói
érdekeit. Amikor megtámadja ennek a társadalomnak az
alapját, az áruviszonyt, maga az anti- globalizmus is pusztulásra
lesz ítélve.
De figyelembe kell vennünk, hogy a szociáldemokrácia ezidáig
sohasem merte ilyen pofátlanul az osztályellenség érdekében
tettre bírni a proletárokat. Azonnali érdekekre hivatkozva
ugyan korábban is visszaküldte oket a munkapad mellé, de
mindezt úgy tette, hogy a munka felvételét egy késobbi
forradalom lehetoségének tüntette fel.
Korábban a leninista pártok, a szakszervezeti bürokraták
stb. arról zengedeztek, hogy a munkásosztály tudata még
nem elég érett a forradalomra, ezért a munkahelyén
kell kiharcolnia az érdekeit.
Mára viszont kialakulhatott az a helyzet (hozzátesszük
nem mindenhol), hogy a szociáldemokráciának szinte semmi
szüksége nincs forradalmi ideológiákra. Ma már
képes nagy tömegeket mozgósítani azzal, ha nyíltan
eszményíti a kereskedelmet, a közjogi rendszert, a munkát…
Tény az is, hogy a proletariátus nem fog fegyvert, ha ilyenekkel
szembesül. Inkább bedol, ha a nagyobb felvásárlási
ár, a népképviselet, a jobb életfeltételek
mézesmadzagját elhúzzák elotte. Mindez a saját,
globálisan jelenlévo gyengeségeit mutatja meg.
Ám ezen állapot nem fog örökké tartani. A proletárok
elobb- utóbb arra fognak kényszerülni, hogy leszálljanak
az ideák ködfelhoibol.