TÉZISEK A PÁRIZSI KOMMÜNRÕL
(1962. MÁRCIUS 18.)
1.
"A klasszikus munkásmozgalmat bármiféle illúziók
nélkül kell vizsgálni, és fõként
figyelembe véve a változatos politikai és pszeudoteoretikus
örökségeket, mindazt amit a kudarcaiktól örököltek.
Ennek a mozgalomnak miközben kudarcokat élt át (Párizsi
Kommün vagy az asztúriai lázadás) nyilvánvaló
sikere és egyben alapvetõ kudarca (reformizmus az állambürokrácia
létrehozása), a legígéretesebb sikerek eddig
számunkra és a jövõ számára."
(Szituacionista Internacionálé (7.)
2.
A Kommün a XIX. század legnagyobb ünnepe volt. Az 1871-es
tavaszi eseményeket alapul véve észrevehetõ
a lázadás ünnepi jellege, ami a saját történelmük
uralkodójává vált, nem annyira a "kormányzati"
politika szintjén, mint inkább a mindennapi életük
szintjén (figyelembe véve, hogy például azt
amit mindenki a saját fegyverével játsszott: õk
valójában a hatalommal játszottak). Tehát Marxot
ebben az értelemben kell érteni mikor azt mondja "a Kommün
legfontosabb társadalmi mértéke pont a létezése
a cselekvésben".
3.
Engels jegyzetét "Nézzük a Párizsi Kommünt
- az volt a proletariátus diktatúrája", komolyan
kell venni azért, hogy felfedjük azt ami nem a proletaréátus
diktatúrája (az állami diktatúrák különbözõ
formái, a proletariátus felett, a proletariátus nevében).
4.
Nagyon könnyû jogosan kritizálni a Kommün koherens
szervezeti vázának nyilvánvaló hiányát.
De a politikai apparátusok problémája sokkal összetettebbnek
látszik ma számunkra mint a bolsevik típusú
apparátus múltbeli örökösei számára,
itt az idõ, hogy a Kommünt ne csak mint a forradalmi primitivizmus
ódivatúság mintájaként azokkal a hibákkal
együtt, amiket künnyû let volna megelõzni vizsgáljuk,
hanem mint egy pozitív kísérletet, aminek az egész
igazságát még nem fedezték fel vagy nem hajtották
végre mind a mai napig.
5.
A Kommünnek nem voltak vezetõi, és ez abban az idõben
történt amikor a vezetõk szükségességének
eszméje általánosan elfogadottá vált
a proletár mozgalomban. Ez az ellentmondások sikereinek és
kudarcainak elsõ okainak egyike. A Kommün hivatalos szervezõi
hozzá nem értõk voltak (Marxxal, Leninnel és
Blanquival szembe állítva õket). De másrészrõl
éppen ezek a változatos felelõtlen "tevékenységei"
ennek a pillanatnak pontosan azok amik szükségesek a forradalmi
mozgalom folytatásában, a mi idõnkben (még akkor
is ha a körülmények korlátozzák az összes
ilyen tevékenységet a tisztán destruktív szinthez-
leghíresebb példája ennek az volt, mikor egy lázadónak
egy burzsoá gyanúsított azt hangoztatta, hogy soha
semmi köze nem volt a politikához, lázadó erre
azt felelte, hogy "pontosan ezért foglak megölni!").
6.
A tömegek általános felfegyverzésének szükségszerûsége,
amely egészen a kezdetektõl végig kísérte
a mozgalmat kifejezõdött gyakorlatilag és szimbolikusan
is. Nagyjából - egészében a jog, a közakarat
erõben történõ kifejezõdése, sem
nem adta meg magát és nem is vezetett semmilyen specializációhoz.
A fegyveres csoportok példás függetlenségéne
koordinációjuk hiányában voltak meg, a szerencsétlen
kihatásai: az emberi (népi) erõk Versailles ostromának
sem az offenzív sem a defenzív részében nem
értek el valós katonai hatékonyságot. Mindazonáltal
észben kell tartani azt, hogy a spanyol forradalom- mint végsõ
formában egy polgárháború a "köztársasági
hadseregbe" való átalakulás nevében veszett
el. Az ellentmondás a függetlenség és a koordináció
közt úgy tûnik leginkább a korszak technikai szintjével
magyarázható.
7.
A Kommün modern szóval a forradalmi urbanizáció
egyetlen realitását képviseli - az élet domináns
szervezeteinek megtámadása a szociális, politikai feltételekben
való megértése, megtagadva bármilyen emlékmû
ártatlanságának elfogadását. Bárki,
aki ezt valamilyen "lumpenproletár nihilizmusra" vagy pétroleuses
(gyújtogatók) felelõtlenségére degradálja
meg kell mondania, hogy mit ért pozitív értéken
a gyõztes társadalomban, és mi éri meg megtartani
azt (kiderül, hogy majdnem minden). "Már minden teret elfoglalt
az ellenség... Ha a megszállás megszûnik bizonyos
zónákban autentikus urbanizáció fog megjelenni.
Itt kezdõdik az amit mi alkotásnak nevezünk. Ezt a modern
fizika által kifejlõdött pozitív üres elmélet
fogja tisztázni." ("Elementary Program of Unitary Urbanism,"
IS. (6.)
8.
A Párizsi Kommün inkább a szokások, mint a fegyverek
erejével adta meg magát (a legbotrányosabb gyakorlati
példája ennek az volt, hogy megtagadták a tüzérség
bevetését, vagy hogy elfoglalják a Francia Nemzeti
Bankot, amikor kétségbe esett pénzhiánnyal küszködtek.
A Kommün létezése alatt a párizsi bank versailles-i
területként maradt meg, ami semmi más nem védett,
mint néhány puska, a lopás és a tulajdon mítosza.
Más ideologikus szokások miden tekintettben épp olyan
katasztrofálisnak bizonyultak (jakobinusok lázadása,
barikádok defetista stratégiája 1848 emlékében
stb.)
9.
A Kommün megmutatja, hogy azok akik megvédik a régi világot
mindig hasznot húznak, egyik vagy másik pontból, a
forradalmárok bonyolultságából, és végül
is azokból akik kitalálják a forradalmat és
akikrõl kiderül, hogy még mindig úgy gondolkodnak
mint a védõk. Igy a régi világ ellenségei
között tartja meg alapjait (ideológia, nyelv, szokások,
ízlés), és arra használja õket, hogy
vissza szerezze az elvesztet területeit (csak a forradalmi proletariátusnak
természetes cselekvésben való gondolkodás kerülheti
el visszavonhatatlanul: Adó Irodák lángokban álltak.)
A valódi "ötödik oszlop" áll és
a forradalmárok fejében van.
10.
A gyújtogatók története- akik a Kommün utolsó
napjai alatt Notre-Dame-ot mentek elpusztítani, csak azért,
hogy szembe találják magukat a Kommün mûvészeinek
felfegyverzett csapatával, a közvetlen demokrácia provokatív
példájaként. Ezen felül megmutatja, hogy a problémákat
a tanácsok hatalmának szemszögébõl kell
megoldani. Ezeknek a mûvészeknek joguk volt-e megvédeni
a katedrálist az örökös esztétika jegyében-
és végsõ elemzésként a múzeumi
kultúra jegyében- míg más emberek úgy
akarták kifejezni magukat ott és akkor, hogy ezt a pusztítást
a társadalomhoz viszonyuló abszolult dacként szimbolizálják,
amely a gyõzelem pillanatában azon voltak, hogy rábízzák
teljes életüket a csendre és a feledésre? A Kommün
mûvész partizánjai, akik specialisták voltak
máris az elidegenedés elleni küzdelem extrém formájával
kerültek konfliktusba. A Kommünárokat meg kell kritizálni
azért mert nem mertek válaszolni az erõ totális
terrorjára fegyvereik totális terrorjával. Mindez azt
mutatja, hogy azokat a költõket, akik abban a pillanatban tényleg
kifejezték a Kommün lényeges költészetét
simán félreállították. A tömegei
befejezetlen tevékenységek által lehetõvé
tették, hogy a kísérleti akciók pusztán
"atrocitássá" váljanak, és az emlékeit
cenzúrázzák. Felidézzük Sain-Just észrevételét,
aki így szólt, "Azok, akik csak fél forradalmat
csinálnak saját sírjukat ássák meg."
ez egyben megmagyarázza az õ hallgatását is.
11.
Azok a teoretikusok, akik azzal magyarázzák ennek a mozgalomnak
a történetét, hogy az isteni mindent tudás nézõpontjára
helyezik magukat; -ez a szemlélet a klasszikus regényírókat
jellemezte- könnyen be tudják bizonyítani, hogy a Kommün
eleve kudarcra volt ítélve, és nem valósulhatott
meg. Elfelejtik azonban azt, hogy azoknak akik ezt valójában
megélték a végrehajtás a saját kezükben
volt.
12.
A Kommün vakmerõségét és leleményességét
nyilvánvalóan nem a mi idõnkkel való kapcsolatba
kell nézni, hanem saját idejének intellektuális,
morális és politikai attitûdjének az összes
közös vállalás szolidaritásának szempontjából,
ami darabokra szedte. Ugyanígy a jelenleg uralkodó felfogások
mély szolidaritása képet ad nekünk arról
a leleményességrõl, ami ma egy hasonló robbanáskor
várható.
13.
Azt a szociális háborút, aminek a Kommün csak
egy pillanata volt még ma is vívják (bár a felületes
felételei jelentõsen megváltoztak). "A Kommün
öntudatlan tendenciáinak tudatossá tétele"
(Engels) ez a feladat, ennek még ek kell hangoznia..
14.
Franciaországban kb. húsz évig a baloldali kereszténusek
és a sztálinisták egyetértettek a nénet
ellenes nemzeti frontjuk emlékében, és abban hogy a
Kommünben kifejezzék a nemzeti zavarodottság és
sértett patriotizmus elemét. (A jelenlegi sztálinista
vonal szerint "francia emberek jobb kormányzást kérvényeztek",
és végsõ soron kétségbe esett lépésre
kényszeríttette õket a burzsoázia csalóka
és hazafiatlan árulása.) Azért, hogy megcáfoljuk
ezt a kegyes értelmetlenséget elég lenne megnézni
azt a szerepet amit azok a külföldiek játszottak akik a
Kommünért harcoltak. Marx szerint a Kommün volt az elkerülhetetlen
csata, és ez volt "pártunk" 23 éves európai
harcának csúcsa