Néhány információ és megjegyzés a törökországi börtönlázadásokról
Ez a szöveg egy elvtárs által írt rövid helyzetjelentés. Megpróbálja nagyon vázlatosan (talán túlságosan is) és ebbõl adódóan csak a lényegre hagyatkozva megfogalmazni azokat a tapasztalatokat, amelyeket azokból az eseményekbõl vont le, amiket átélt. A szöveg önmagáért beszél, de úgy gondoljuk, hogy (ez is) csak akkor éri el a célját, ha vitatkoznak a benne felvetett kérdésekrõl. Az eseményekre való jobb rálátás kedvéért adunk egy ki "ízelítõt" (a teljesség igénye nélkül) a közelmúltban lezajló törökországi osztályharcos megmozdulásokból.
A közelmúlt törökországi osztályharcának kronológiája
1995. március 13-16. Törökország
több nagy városában (Isztambul, Ankara, Izmír
stb.) proletár zavargások törtek ki, autókat gyújtottak
fel, szupermarketeket, boltokat támadtak meg, barikádokat
építettek. A zavargások oka a hivatalos verzió
szerint a vallási ellentét volt. Isztambul síita (alavita)
negyedében ismeretlen fegyveresek (vagy a kurd nacionalista vagy
szélsõbaloldali, szélsõjobboldali vagy állami
terroristák) több teázót támadtak meg,
amelynek két halálos és több súlyosan sérült
áldozata lett. A támadáson felháborodva állítólag
a síita tüntetõk kezdeményezték a zavargást.
A hírek nem számoltak be arról, hogy szunnitákkal
csaptak volna össze és arról sem emlékeztek meg,
hogy csak szunnita boltokat támadtak volna meg. Arról viszont
igen, hogy a rendõrség a tüntetõ tömegbe
lõtt (30 halott), amely végleg erõszakos cselekedetekre
bíztatta a proletárokat, és direkt akcióval
támadták meg a magántulajdont.
1996. augusztus 3-i hír Törökország több börtönében
éhségsztrájkolt a (az esetlegesen baloldali befogás
alatt álló) 300 proletár rab, akik többnyire rendõrök
ellen elkövetett akció miatt ültek. Az éhségsztrájkkal
az elképesztõ börtönviszonyok ellen kívántak
fellépni. Eleinte az iszlámista kormány nem akart engedni,
de a tiltakozás kiterjedt a börtönökön kívülre
is, így kormány tett bizonyos engedményeket. Például
a nyugat-törökországi Eskisehirbõl (ezt a börtönt
a két személyes cellák miatt Koporsónak nevezték)
Isztambulba szállították a rabokat. A sztrájk
során 12-en haltak meg.
2000-ben március 21.-re esett a kurd újév. A nevezetes
napot (szokás szerint?) betiltották a török hatóságok.
Ennek az egyébként számunkra, proletárok számára
teljesen érdektelen ünnepnek a betiltása, hatalmas felháborodást
váltott ki a kurd nemzetiségûekbõl, közülük
is elsõsorban a proletárokból. A proletárok
a gyakorlatban azonban túlléptek a nemzeti kereteken és
nemzetiségre való tekintett nélkül támadták
meg a magántulajdont, szupermarketeket, boltokat fosztottak ki, kirakatokat
törtek be, összecsaptak a rendõrséggel. A leghevesebb
harcok Mersin városában törtek ki. A kurd szervezetek
(köztük a PKK is) mindvégig mérsékelni próbálták
a proletárok dühödt fellépését.
2000. július 19.-i hír az Észak-Ciprusi Török
Köztársaságban, Nicosiában a bankválság
után több száz proletár rohanta meg a parlament
épületét.
2000. októberétõl több börtönben éhségsztrájkmozgalom
alakult ki. Korábban az volt a gyakorlat, hogy a rabokat egy nagy
teremben közösen õrizték. Ez lehetõséget
adott a börtönbeli szervezkedésre. Már csak azért
is, mert az õrök nem mertek bemenni a termekbe, voltak esetek,
amikor csúnyán elbántak velük. A raboknál
fegyverek (pl. lángszórók) és mobiltelefonok
voltak. A kormányzat, hogy véget vessen ezeknek az állapotoknak,
elrendelte, hogy a rabokat kisebb cellákba vagy egyenként
helyezzék el. A tiltakozás lázadásba csapott
át, helyeként fegyveres összecsapások alakultak
ki. December közepétõl a rendõrök sorra megszállták
a börtönöket. 27 rab meghalt, 130 megsebesült. December
végén 7000 rab amnesztiát kapott, természetesen
nem azok, akik részt vettek a lázadásokban. Az éhségsztrájk
hihetetlenül sokáig eltartott és újabb rabok is
csatlakoztak hozzá. Több mint 50 éhségsztrájkoló
halt meg, százak szenvedtek maradandó egészségkárosodást.
Valószínûleg az a tiltakozás ma is folyik.
2001. március-április Törökországot is elérte
a gazdasági válság, amelynek során IMF hitelre
kényszerültek, ez megszorító intézkedéseket
vont maga után. Többheti kisebb-nagyobb sztrájkok, utcai
tüntetések után, március 31-én az ország
több nagy városában több százezres tüntetések
zajlottak le, a tüntetõk több helyen utcai harcokba kezdtek
a rendõrséggel.
Április 5-én Konya városában voltak tüntetések.
Április 11-én Isztambulban 50 000 proletár rohanta
meg a parlamentet.
Április 17-én a hivatalos tilalom ellenére folytatódtak
a tüntetések.
2001. szeptember 20.-án a Tekerday börtönben felgyújtotta
magát egy éhségsztrájkoló.
2001 október, A világ számos országában,
városában voltak tiltakozások a háborús
helyzet majd a afganisztáni háború ellen. (Washington,
Fülöp-szigetek, Pakisztán, Indonézia stb.). Isztambulban
USA ellenes jelszavakkal vonultak az utcára a proletárok majd
szétvertek egy McDonald's-ot. Természetesen nem értünk
egyet azzal, hogy egy (!) államot nevezzünk ki bûnbaknak.
Vesszen minden állam és nemzet, vesszen a tõkés
társadalom!
2001. november 7-én újabb 4 éhségsztrájkoló
halt meg.
2001. november 14-én Isztambulban az éhségsztrájkolókkal
szolidaritást vállaló proletárok megrohanták
a börtönöket, összecsaptak a rendõrséggel,
úttorlaszokat állítottak fel.
2002. április eleje 301 napi éhezés után meghalt
az 50-ik éhségsztrájkoló, aki a bolsevik Forradalmi
Népi Felszabadítási Párt és Front (DHKP-C)
tagja volt. Általában ez a szervezet a Kurd Munkapárt
(PKK ), a Török Munkások és Parasztok Felszabadítási
Hadserege (TIKKO) és más kisebb-nagyobb szélsõbaloldali
szervezet állt a mozgalom élén, akik mint azt a szöveg
is leírja reformista célokért, ellenforradalmi eszközökkel
harcoltak, úgymond tagjaik felhasználásával
próbáltak nagyobb népszerûséget, hatalmat
szerezni és nem utolsó sorban elterelni a proletárokat
a tényleges osztályharctól, a tulajdon és annak
õrzõi elleni direkt akcióktól. Még mindig
100-an éhségsztrájkoltak.
2002. május 27-ke amnesztia rendelet lépett életbe,
amely során 40 000 rab szabadulhatott ki. A kormány feltételül
szabta, hogy az állami rend ellen támadó rabok nem
szabadulhatnak. Az EU és az emberjogi szervezetek tiltakoztak a rabokkal
való bánásmód miatt. Mint az a hírekbõl
kiderítettük az EU rendeletnek megfelelõen intézkedett
a török kormány, amikor egy személyes cellákat
akartak bevezetni. Ne feledjük miért kezdõdött el
a sztrájk.
2002 október 16.-ka elítélték azt a 10 rendõrt,
szélsõbaloldali gyerekeket kínoztak meg. A rabok még
1995-ben azért kerültek börtönbe, mert forradalmi
jelszavakat firkáltak fel Masina város köztereinek falaira.
Az idõközben felnõtté váló gyerekek
már több mint 5 éve ülnek, pedig már felmentették
õket.
Érdemesnek tartjuk megemlíteni, hogy Törökország
a burzsoázia szûk látókörû demokrácia
értelmezése alapján is demokratikus állam, ahol
legális parlamenti választásokat tartanak, ahol érvényben
vannak a szabadság jogok. Törökország a világ
legliberálisabb szellemû országának, az USA-nak
egyik fõ szövetségese, a NATO tagja. Mindemellett iszlamista
többségû állam, ahol az iszlamizmus (a maga vallási
harcosságával) egyértelmûen a már kellõképpen
dühös proletárok harcának elterelésére
szolgáló hatalmi eszköz.
Ezzel még inkább megerõsítjük azt, hogy
a proletárok elleni harc és kegyetlenkedés nem valamely
diktatórikus rezsim sajátos rögeszméje, nem valamiféle
fejlõdés elmaradása, az emberi jogok hiánya
hanem a kapitalista társadalom szükségszerû velejárója.
Néhány információ és megjegyzés a törökországi börtönlázadásokról
Amint a török rabok éhségsztrájkokba kezdtek,
feltámadt egy természetes szimpátia. A török
rendõrség elkerülte a börtönöket, és
a szimpátia dühhé változott. Görögországi
török szervezetek tüntetésekre szólítottak
fel, ahol anarchisták és egyéb forradalmárok
vettek részt. Mindenki az állami elnyomás kérdésére
fókuszált, akkor talán ez volt a helyes. Az teljesen
logikus, hogy amikor a börtönben lévõ proletárok,
jobb körülményekért harcolnak, és erre az
állam erõszakkal válaszol, mi a harcoló proletárok
oldalára állunk, tekintet nélkül politikai hova
tartozásukra. De a dolgok tragikusra kezdtek fordulni. Elõször
két letartóztatás volt Athénban, miután
egy kormánytag BMW-je összetört. A török szervezetek
magatartása egyszerûen pacifista volt. Amíg elvtársaik
éhségsztrájkot tartottak, amelybe néhányuk
belehalt, addig õk csakis a nyilvánossággal törõdtek.
Folytatták a hálálkodást azoknak, akik az õ
oldalukon voltak (baloldaliaktól kezdve demokratákon át
az anarchistákig), de nem igazán tettek semmi hasznosat azért,
hogy testvéreinket kiszabadítsák a törökországi
börtönökbõl. Ez a pacifizmus komédiában
végzõdött, mikor egy tüntetés elfogadta,
hogy több mint 1 órát álljon a Megaro Maximo elõtt
(kormányépület Athén központjában
a Bordello mellett, amit parlamentnek hívnak - Görögországban
van egy proletár jelmondat, amit mindig kiabálnak, amikor
a tüntetések elhaladnak a "nép háza"
elõtt: "Gyújtsd, gyújtsd, gyújtsd fel a
Bordello parlamentet!"), mert tiszteletben kellett tartaniuk az épp
összejövetelt tartó és vacsorázó burzsujokat,
nem akarták, hogy megzavarni õket. Nos, úgy tûnik,
hogy a szervezõk el akarták kerülni az összeütközést
a rendõrséggel, még akkor is, ha ott volt a lehetõség,
mert nagyon sok dühös proletár volt a helyszínen,
és ugyanakkor az általános "hangulat" is
kedvezett ennek. Megfigyeltük, hogy sok ilyen irányú
beszélgetés folyt a proletárok között: valamit
tenni kéne, hogy véget vessünk a török rabok
elleni terrornak. Ki hibáztatná õket, hogy erõszakosan
cselekszenek, mikor elvtársaik haldokolnak? Az összeütközés
elmaradt. A szervezõk jó birkaként viselkedtek. Még
csak azt sem javasolták a tüntetõknek, hogy keressenek
egy másik célpontot. Vártak, amíg a gazdag disznók
befejezték a vacsorájukat. Az utolsó tüntetés,
amit õk hívtak össze, egy vicc volt. A táblákon,
melyek a tüntetésre szólítottak fel, azoknak a
proletároknak a képe volt, akik meghaltak az éhségsztrájkban,
ilyen felirattal: "mártírjaink megmutatják nekünk
az utat". A tüntetés egy jelképes temetés
volt, koporsót vittek és fáklyákat. Mondani
sem kell, hogy egyáltalán nem voltak dühösek.
Ezen események közben, egy elvtárs a "Május
5." csoportból Athénban volt. Szerveztek néhány
nyilvános vitát. Megjegyezzük, hogy néhány
nappal a nyilvános viták elõtt tartottak egy gyûlést
egy elfoglalt szociális központban, ahova egy fickó is
meg volt hívva a Dev-Sol-tól (török baloldali szervezet).
Nem tudjuk, pontosan mit vitattak meg, de amikor egy anarchistától
megkérdeztük, mit csinált ott, hiszen a balosok rendszerint
távolságot tartanak az "anarchistákkal",
nagyon okosan azt felelte, hogy Görögországban az anarchista
mozgalom nagyon radikális, így szimpatikus, de Törökországban
burzsoá (mozgalom).
A Május 5-i elvtárs Törökországból
volt, részt vett baloldali csoportokban, de mint más proletárok,
õ is szakított velük, és elment Angliába,
ahol más elvtársakkal megalapította ezt az anarchista
csoportot. Fenyegetéseket kapott a korábbi baloldali csoportjától.
Azt mondta, tudott a török baloldal által szervezett tüntetésekrõl,
(és pacifista szerepükrõl), és tudott arról
is, hogy anarchisták és mások is részt vesznek
rajta. Számára egészen logikus volt, hogy az emberek
megmutatják szolidaritásukat azokkal a proletárokkal,
akik a börtönökben haldokoltak, de szerette volna tudni,
miért nem jelent meg kritikus álláspont? Az anarchista
rabok törökországi helyzetérõl kezdett beszélni,
és beszélt a török csoportokról is, akik
"szolidaritást" szerveztek Európában. Ezek
általában sztálinisták, és mivel politikai
válságban vannak, (tagokat vesztenek, nem csak a növekvõ
elnyomás miatt, hanem nyilvánvalóvá váló
ellenforradalmi voltuk miatt is), hasznot próbálnak húzni
a helyzetbõl, abból hogy nyilvánosságot kapnak.
A proletároknak a börtönökben azért kellett cselekedniük, mert átszállításuk az új börtönökbe növekvõ elnyomást és elszigetelõdést jelentett, amely legtöbb esetben õrülethez és öngyilkossághoz vezethet. A szociáldemokraták tudták, (és így ezért dolgoztak,) hogy a börtönökben levõ mozgalom elszigetelése a "külvilágtól" a csata elvesztését jelentené. Ennek a gyengeségnek köszönhetõen a balosoknak meglett a hatalmuk ahhoz, hogy a börtönben levõ proletárok elhagyják az osztályharc területét, az állam elleni direkt akciókat, és önmagukkal szemben alkalmazzanak erõszakot - éhségsztrájkot. És mindezt azért az óriási haszonért, hogy a meghalt proletárokat mártírként mutathassák be, és újra hitelesek legyenek a proletárok szemében. "Tagjaink meghalnak az ügyért, hõsök vagyunk!"
Ennél a pontnál volt néhány reakció. Sajnos néhány ember azt hiszi, hogy aki fegyvert használ, az forradalmár. Egy elvtárs azt állította, hogy a törökországi baloldaliak, forradalmárok, mert fegyveres harcot vívnak az állam ellen, és hogy a törökországi anarchisták talán egyszerûen reformisták. A Május 5-ös elvtárs elmondta, hogy a legtöbb fegyveres baloldali szervezet Törökországban elhagyja a fegyveres harcot és legalizálódni akarnak, demokratikus jogokat akarnak, ezen kívül õk akarnak mindent irányítani, és aki kilép a sorból, azt ellenségnek tartják, akit ráncba kell szedni.
Sajnos ez a vita nem terjedt ki a törökországi osztályharc szintjére, (néhány sztrájk volt épp akkor a kemény gazdaság-politikának köszönhetõen, és ahogy a hírekbõl hallottuk, volt néhány összeütközés a rendõrséggel,) de állítólag kialakult a kapcsolat a sztrájkok és a börtönbeli harc között.
A fent említett vitát egy régi foglalt házban tartották, a Villa Amalias-ban. Még három vitát tartottak anarchista találkozóhelyeken. Egyet a Lelas Karagiannis nevû foglalt házban, ahol mindenki gyanakodva nézett a Május 5-ös elvtársra, mert összetörte a reményeket, melyek a törökországi fegyveres harcokról élt bennük, és ugyanez történt a második anarchista gyûlésen is, kevés kivétellel. Az egyetlen hely, ahol szívesen látták, az "Anarchist Coil", "Anarchic Intervention" és más csoportok által szervezett találkozó volt, ahol mindannyian egyetértettek abban, hogy a baloldal taktikája ellenforradalmi. Szerencsére mindenki ismerte A. Stinast, azt az elvtársat, aki a "Memories" c. könyvet írta (franciára le van fordítva), amelyben leírja tapasztalatait a görög Kommunista Pártról, és hogy miért hagyta ott, és így már úgy látszott, hogy megértik a sztálinistákkal szembeni gyûlöletét.
Mindezen események azt bizonyítják, hogy az osztályharc általános helyzete olyan gyenge, hogy néhány proletár minden olyan eseményben, amely "radikálisnak" tûnik (a zapatistáktól az antiglobalizációs mozgalomig, a török sztálinistáktól a baszk autonómokig), a forradalmat véli megtalálni. Így a demokrácia megerõsödhet, amikor a proletárok figyelmen kívül hagynak minden történelmi tapasztalatot (Mahno esetét és a bolsevikok szerepét meg sem említették, úgy tûnik, Stinast is elfelejtették,) és a múltban megtett szakításokat, amelyek nincsenek is olyan messze, mint ahogy a demokrácia el akarja velünk hitetni
Mindenféle zavarosság ellen, újra felemeljük
a forradalmi proletariátus zászlaját, és azt
mondjuk a világ minden proletárjának, hogy célunk
minden börtön teljes lerombolása az emberiség felszabadításáért!!!