Multilingua. Journal
of Cross-Cultural and Interlanguage Communication.
(ismertetés
a Magyar Tudomány 2001/8 számában)
A Multilingua e száma, amely egy téma köré szerveződik (Nyelvi kontaktus Kelet-Közép-Európában) nyolc hosszabb tanulmányt és hat, a szám témájához kapcsolódó, valamint kilenc egyéb szociolingvisztikai témájú könyv ismertetését tartalmazza.
Mivel a szociolingvisztika társadalmi szemléletű nyelvészet, nemcsak szűk értelemben vett szaknyelvészeti kérdésekkel foglalkozik. A kötet tanulmányai a fő témához kapcsolódva érintik a kulturális nemzet – politikai nemzet, a nyelv – nemzet – identitás, a szabályozás, a norma, a nyelvtörvény, a kisebbségi helyzet, a nyelvi esélyegyenlőség kérdését, a nyelvészek felelősségét a nyelv- és kisebbségpolitikában és számos más témát is, így ez a kiadvány a nyelvészeken kívül nemcsak az érintkező társadalomtudományi területek iránt érdeklődő olvasóknak, hanem mindazoknak az érdeklődésére számot tarthat, akiket foglalkoztat a közép-kelet-európai társadalmi-politikai helyzet összetettsége és ennek nyelvi-nyelvhasználati vetülete.
Mindjárt az első tanulmány, Dubravko
Škiljan From Croato-Serbian to Croatian: Croatian linguistic identity című
írása roppant izgalmas kérdést vet fel. Míg tíz évvel ezelőtt egy
attitűdvizsgálat tanúsága szerint (az akkor Jugoszláviához tartozó)
Horvátország horvát anyanyelvű beszélőinek zöme a horvát nyelvet a szerb-horvát
egyik változataként tartotta számon, ma ugyanezen beszélők (a független horvát
állam állampolgáraiként) nyelvüket a szerbtől különböző, önálló nyelvnek
tartják. A szerző azt vizsgálja, hogy mi áll a horvát beszélők viszonylag rövid
idő alatt bekövetkezett nyelvi attitűdváltozásának hátterében, hiszen ennek a
kérdésnek a vizsgálata mind a nyelvészeti és a politikai gyakorlat, mind a
szociolingvisztika és a nyelvelmélet számára tanulságos lehet. Škiljan nem ért
egyet sem azzal a véleménnyel, amely szerint a horvát nyelv eleve önálló volt,
csak a korábbi politikai helyzetben az elkülönülés tudata a magánszférából nem
kerülhetett át a közszférába, sem azzal, hogy nagyarányú nyelvi változások
zajlottak volna le a horvátok függetlenné válása óta. A fenti véleményekkel
szemben úgy véli, hogy ez a gyors attitűdváltozás elsősorban nem a nyelvi
rendszer változásával függ össze, hanem kifejezetten a horvát nyelvpolitika
következménye.
Milorad Radovanović From Serbo-Croatian to Serbian
című cikke nemcsak címében, hanem tartalmában is mintegy párja Škiljan
írásának, hiszen az önálló szerb nyelvi identitás kialakulását taglalja. A
történeti háttér (a volt Jugoszlávia nyelvi helyzetének) bemutatása után
számbaveszi a jelenlegi etnikai és nyelvi helyzetet (a többségi és kisebbségi
nyelvek viszonyával, a közvetítő nyelvvel, a két- és többnyelvűséggel, valamint
a nyelvpolitikával kapcsolatos kérdéseket). Ezek után egy hosszú távú
nemzetközi kutatási projektum (A szláv nyelvek változása 1945–1995) keretében
született saját könyve alapján feltérképezi a délszláv nyelvekre jellemző
változási folyamatokat, és felvázolja a szerb nyelvvel kapcsolatos
nyelvtervezés elveit, folyamatait és következményeit. Megmutatja, hogy a
szerb-horvát standard nyelv változataiként mintegy kétszáz éves közös múltat
felmutató horvát és szerb nyelvváltozatnak horvát és szerb standard nyelvként
való különválása nagyobb nyelvrendszerbeli változások nélkül zajlott le; az
önálló szerb standard szerb nyelvként való megnevezése pedig a horvát standard
kiválása után következett be.
Jiří Nekvapil On non-self-evident relationships
between language and ethnicity: How Germans do not speak German, and Czechs do
not speak Czech című írásában etnometodológiai elemző módszer segítségével
harminc, 1995–96-ban felvett egyéni interjú alapján vizsgálja a nyelv és az
etnikai kategória viszonyát a Cseh Köztársaságban élő, német etnikumúnak
tartott beszélőkkel kapcsolatban. Az interjúalanyok zöme az 1920-as, 30-as
években született, a vizsgálat anyagát az ő életrajzi elbeszélésük jelentette –
tehát ez a történeti irányultságú kutatás, amely elsődlegesen nem
szociolingvisztikai, hanem szociológiai és antropológiai jellegű volt, mintegy
három nemzedék életét fogja át. Nekvapil az életrajzi elbeszélések elemzése
alapján bemutatja, hogy (bár ma a Cseh Köztársaság területén a nyelv az etnikai
kategóriához való viszonyában kategóriaalkotónak minősül) a nyelv és az etnikum
viszonya az idők folyamán változott, és a különböző generációk ennek a
viszonynak különböző formáival találkoztak. A szerző az interjúkból vett
érdekes konkrét példákon át mutatja meg, hogy a nyelvi és az etnikai identitás
szokásosan összekötődik ugyan egymással, de az etnikai identitás elszakadhat a
nyelvtől, és lehet pusztán biológiai alapú, sőt, lehet mind a nyelvtől, mind a
biológiai meghatározottságtól független, a beszélő szabad akaratából választott
kategória is. A többségi nyelvet beszélők intézményes és hétköznapi nyelvi
diszkriminációja a kisebbségi nyelvet beszélőkkel szemben a kisebbségi nyelvet
beszélők nyelvi identitásának megváltozásához vezethet. A folyamat
végeredményeképpen az etnikai kisebbséghez tartozó beszélők elvesztik
kisebbségi anyanyelvüket, így a továbbiakban a kisebbségi etnikumhoz való
tartozásnak a kisebbségi nyelv használata már nem lehet a mutatója.
Juliet Langman és Lanstyák István Language
negotiations in Slovakia: Views from the Hungarian minority c.
cikkében a szlovákiai magyar kisebbséggel kapcsolatban kialakult mítoszokat
vizsgálja (1. a magyarok nem tudnak, és nem is akarnak szlovákul beszélni; 2. a
szlovákok Dél-Szlovákiában elnyomott kisebbséget alkotnak, nyelvüket az ottani
(többségi) magyar nyelv veszélyezteti; 3. a magyarok nyilvános helyen nem
beszélhetnek magyarul). Az első két mítosznak jelentős szerepe volt a
szlovákiai nyelvpolitika kialakításában, ill. az erre épülő nyelvtörvények
elfogadásában (lásd Simon és Kontra írását is), míg a harmadik a nyelvtörvény
egyfajta értelmezéséből adódik. A mítoszok tehát hatóerőként működnek, miközben
– a mítosz műfaji természeténél fogva – soha nem elemzik őket, és nem
kérdőjelezik meg az igazságtartalmukat sem. A szerzők célja az volt, hogy
megvizsgálják az ezekkel a mítoszokkal kapcsolatban a magyar kisebbség
közbeszédében megjelenő reakciókat és ezek hatását a szlovák–magyar
érintkezésre, ill. konfliktusokra. A fentebb idézett szlovákiai, nyelvvel
kapcsolatos mítoszok veszélyességét az mutatja, hogy a felmérés szerint nagy
hatásúak, és kevesen szállnak aktívan szembe velük.
Simon Szabolcs és Kontra Miklós Slovak linguists
and Slovak language laws: An analysis of Slovak language policy című
munkájában a szlovákiai helyzet alapján arra a kérdésre keresi a választ, hogy
milyen a nyelvészet és a politika kapcsolata, ill. mekkora a nyelvészek
felelőssége egy ország nyelvpolitikájában. A kérdés különösen aktuálissá vált a
huszadik század végére, mivel a nyelvi tudatosság szerepe az etnikai konfliktusokban
egyre jelentősebb szerephez jut (lásd a kötet előző írásait is). A cikk röviden
elemzi a szlovák nyelvpolitikát 1989 és 1998 között, és bemutatja a szlovák
nyelvészek (főként Ján Kačala) szerepét a szlovák állam kisebbségi
nyelvhasználatot korlátozó nyelvpolitikájának kialakításában. Annak ellenére,
hogy nyelvészek körében nemzetközi tiltakozást váltott ki, a kisebbségellenes,
nyelvi diszkriminációra épülő szlovák államnyelvtörvény (1995) ma is érvényben
van. A tanulmány a szlovákiai helyzet kialakulásának objektív elemzésével arra
kívánja felhívni a figyelmet, hogy milyen nagy a nyelvészek etikai felelőssége
a politikusok közvetett vagy közvetlen befolyásolásában, és ebből következőleg
a nyelvpolitika, ill. a nyelvhasználat jogi szabályozásának, a
nyelvtörvényeknek a kialakításában.
Csernicskó István és Fenyvesi Anna The
sociolinguistic stratification of Hungarian in Subcarpathia című írásában a
kárpátaljai magyar kisebbség nyelvét mutatja be. Megközelítésmódjuk és
eredményeik újszerűségét az adja, hogy egy nagyobb, “A magyar nyelv
szociolingvisztikája Magyarország határain túl” című kutatási projektum
keretében egy mindezidáig elhanyagolt szempontnak, a többnyelvűségnek a magyar
nyelvhasználatra tett hatását is bekapcsolják vizsgálatukba. (Az átfogó kutatás
célja egyrészt az, hogy felmérje a szomszédos országokban élő magyar
kisebbségek szociolingvisztikai helyzetét, másrészt hogy feltárja az ezekben a
magyar közösségekben tapasztalható nyelvhasználati rétegződést.) A szerzők
nagyszámú nyelvi adat alapján kimutatták, hogy egyrészt lényeges különbség van
az anyaországi egynyelvű és a kisebbségi helyzetben élő többnyelvű magyarok
nyelvhasználatában, másrészt hogy a kárpátaljai magyarság szociolingvisztikai
szempontból nem mondható homogénnak: a rétegzettség tekintetében az
iskolázottság és a lakóhely típusa a két legfontosabb szociológiai változó, míg
a vizsgálat alapján a nemek és az életkor szerinti megoszlás kisebb
jelentőségűnek tűnik.
Pléh Csaba és Bodor Péter Linguistic Superego in a
normative language community and the stigmatization–hypercorrection dimension
című tanulmányában egy korábban már vizsgált problémát, a megbélyegzés
(stigmatizáció) és a túlhelyesbítés (hiperkorrekció) kérdését helyezi érdekes
új összefüggések közé, a fenti jelenségeket egy ún. metaforikus pszichológiai
modell keretében magyarázva. A szerzők bemutatják, hogy a magyarra mint kis
nyelvi közösségre jellemző az erős
normatív kontroll, azaz a standard nyelvváltozat kizárólagos preferálása és az
ettől eltérő nyelvváltozatok megbélyegzése a nyelvművelés által, és ez azzal a
következménnyel jár, hogy a beszélők elbizonytalanodnak a nyelvi formák
helyességének megítélésében. (Ezt igazolják a “Magyar Nemzeti
Szociolingvisztikai Vizsgálat” adatai és egyéb vizsgálatok is.) Ennek következtében
az elbizonytalanodott beszélő a megbélyegzett alakot akkor sem meri használni,
amikor az nemcsak hogy helyénvaló, de felcserélése hibás szerkezetet
eredményez. Ennek a jelenségnek, a túlhelyesbítésnek (vagy hiperkorrekciónak) a
pszichológiai hátterét a szerzők abban látják, hogy egy hagyományosan
hierarchikus struktúrájú társadalom nyelvi normarendszere valamiféle nyelvi
szuperegóként beépül az egyén tudatába, és érvényesül a nyelvhasználatában is,
mégpedig annál nagyobb mértékben, minél iskolázottabb a beszélő – azaz a
szerzők pszichológiai magyarázati modelljükben a szexualitásra és a tekintélyre
irányuló freudi megközelítésmódot terjesztik ki a nyelvhasználat társadalmi
variabilitásának értelmezésére.
Sándor Klára National feeling or responsibility:
The case of the Csángó language revitalization című sokkoló írásában azt
mutatja be, hogy egy 1990-ben kezdődött
iskoláztatási kísérletnek, amely a csángók magyar anyanyelvűségének
feltámasztására irányult, miért kellett törvényszerűen kudarcba fulladnia mind
Székelyföldön, mind Magyarországon. A “csángó mítosz” alapján, a csángók
valóságos életviszonyainak, kultúrájának, a gondolkodásukat meghatározó
tényezőknek az ismerete nélkül, a róluk táplált hamis illúziók fényében,
pedagógiailag előkészítetlenül és anyagilag megalapozatlanul – joggal
mondhatjuk: felelőtlenül – indították el ezt a kísérletet. A kísérleti program
nem vette tekintetbe azt sem, hogy – túl azon, hogy jelenleg a csángók 75%-a
román egynyelvű – a csángó és a kárpát-medencei magyar nyelv ma már olyan
mértékben különbözik egymástól, hogy ez komoly nehézségeket okoz a kölcsönös
megértésben, és a csángó beszélők számára sem világos, hogy eltérő nyelvük,
történelmük és kultúrájuk ellenére miért is tartoznának a magyarsághoz. Más
kutatókra is hivatkozva Sándor Klára megállapítja, hogy az egész program
egyetlen indoka pusztán a politikai szándék lehetett: a 90-es évektől “a
csángók megmentése” kifizetődő politikai szlogennek látszott. A szerző nézete
szerint azonban a politikának nem a homogén magyarság eszméje mellett kell
kiállnia, hanem a nyelvi és kulturális pluralitás, a kisebbségek jogai és
elsősorban a csángók helyzetének tényleges javítása mellett. A tudomány
feladata pedig az, hogy a csángókról táplált, nemzeti érzésekkel telített
mítoszokon túllépve a csángók valóságos helyzetét és a nekik ténylegesen
nyújtható segítség formáját objektíve feltárja.
A magyar és a közép-kelet-európai szociolingvisztika
az utóbbi években nem először hallat magáról hasonló nemzetközi kiadványban:
1995-ben két másik gyűjteményes munkával is jelentkezett, szintén a Mouton de
Gruyter kiadásában (International Journal of the Sociology of Language 111. Hungarian
Sociolinguistics ed. by M. Kontra and Cs. Pléh – magyar nyelvű ismertetését
lásd a Magyar Tudomány 1996. 1. számában, ill. When East Met West.
Sociolinguistics in the Former Socialist Bloc ed. by J. Harlig and
Cs. Pléh – magyar nyelvű ismertetését lásd a Magyar Nyelv 1999. 4. számában).
Ezeknek az angol nyelvű, rangos kiadónál megjelent úttörő kiadványoknak –
köztük a fentiekben ismertetett Multilingua-számnak – nagyon fontos szerepük
van abban, hogy (ahogyan Kontra Miklós fogalmaz szerkesztői előszavában)
csökkentsék azt az információs szakadékot, amely a vasfüggöny idején Kelet és
Nyugat között ezen a területen is kialakult. Az, hogy szerkesztőként – részben
vagy teljes egészében – mindhárom kiadványt magyar tudósok jegyzik, egyben
jelzi a magyar nyelvészet és ezen belül a magyar szociolingvisztika nemzetközi
elismertségét is.
Ladányi
Mária