Szempontok a morfológiai
produktivitás megállapításához
Ladányi Mária
(Kézirat!
A végleges változat megjelent: Újabb tanulmányok a strukturális magyar nyelvtan
és a nyelvtörténet köréből. Kiefer Ferenc tiszteletére barátai és tanítványai.
Szerk. Bakró–Nagy Marianne, Bánréti Zoltán, É. Kiss Katalin. Osiris, Budapest,
2001, 232–246)
Ebben a cikkben a morfológiai produktivitás (termékenység), ezen belül a szóképzési produktivitás fogalmát járjuk körül azokhoz a felvetésekhez kapcsolódva, amelyek a modern morfológiai szakirodalomban jelen vannak. Megvizsgáljuk a produktivitás megállapítása kapcsán felmerülő egyes szempontokat és összefüggéseket (részben ezek tesztelhetőségét is), majd megpróbáljuk értelmezni a produktivitásfogalmat más fogalmakkal (a kreativitás és az analógia fogalmával) való viszonyában.
1.
A
produktivitásfogalom
Produktivitásról a legáltalánosabb értelemben akkor beszélhetünk, ha egy (szabályba foglalható) nyelvi minta szabadon használható új (konkrét) nyelvi formák létrehozására. A morfológiában a ragozás (inflexió) és a szóképzés (deriváció) összevetésekor általában az inflexió teljes alkalmazhatóságát (produktivitását) emelik ki a deriváció korlátozott termékenységével szemben, ami azt jelenti, hogy a szóképzéssel ellentétben – amely egyfelől meghatározott feltételekhez van kötve, másfelől amelyben mindig vannak ún. lexikailag kitöltetlen, üres helyek (lexical gaps) – a ragozási sor általában teljes, nincsenek hiányzó alakok. (Ez persze csak nagy általánosságban igaz, hiszen egyes szavak esetében vannak ún. hiányos (defektív) ragozási paradigmák is, ezek a hiányok azonban sokkal kevésbé jellemzőek a ragozásra, mint a szóképzésre – vö. Beard 1998, Stump 1998, Kiefer 1998, uő 2000.) A fenti okok miatt az inflexiós morfológiában inkább az egyes ragozási osztályok egymáshoz képest megállapított produktivitási fokáról van értelme beszélni (vö. Dressler 1997, Pöchtrager et al. 1998). A továbbiakban csak a szóalkotási, azon belül is a szóképzési morfológiához kötődő produktivitásfogalomról lesz szó.
2.
Produktivitás
a szóalkotásban
A morfológiai, ill. ezen belül a szóalkotási produktivitás (termékenység) a „Strukturális magyar nyelvtan” harmadik, alaktani kötetében a következőképpen van meghatározva: „egy szóalkotási mintáról akkor mondjuk, hogy egy adott szemantikai tartományban termékeny, ha a minta alapján tetszőleges számú szemantikailag transzparens új szó képezhető. Ebből következik, hogy ha egy képzésmód csak nem bővíthető, zárt szóosztályokhoz tartozó szavakon működik, nem beszélhetünk termékenységről” (Kiefer–Ladányi 2000, 149). A továbbiakban részletesen megvizsgáljuk a fenti definíció egyes összetevőit, ill. hátterét, valamint részben a produktivitásfogalommal kapcsolatban felmerülő egyes tényezők tesztelhetőségét is.
Mindenekelőtt a fenti definícióban a „tetszőleges számú új szó” a rendszer szintjén értendő, azaz függetlenül az ún. lexikai akadályozás (másképpen: blokkolás) jelenségétől, amikor is egy a rendszer szintjén szabályosan létrehozható, ún. potenciális szó egy a lexikonban már meglévő azonos jelentésű, ún. létező szó megléte miatt nem aktualizálódhat (l. Aronoff 1976, Rainer 1988, Kiefer–Ladányi 2000). A nyelvi rendszer vagy a nyelvtudás (kompetencia) szintjén a produktivitást ugyanis mint lehetőséget, potencialitást fogjuk fel, amely a nyelvhasználat szintjén realizálódik. Kérdés azonban, hogy a rendszer, ill. a kompetencia szintjén meglévő potencialitást, ill. ennek fokát hogyan lehet meghatározni, hiszen új konkrét nyelvi szerkezetekkel (a szóalkotás szintjén: új szavakkal) csak a tényleges nyelvhasználatban találkozunk.
A generatív morfológiában a
produktivitást a kompetencia szintjén szóalkotási szabályok
alkalmazhatóságaként határozzák meg, a termékeny képzés ugyanis egyúttal mindig
szabályszerű is. (A szóalkotási szabály (word formation rule, WFR) fogalma,
amely nagyfokú általánosítást tesz lehetővé, a generatív morfológiában Halle
(1973) morfémaalapú munkájában jelenik meg először, majd Aronoff dolgozza ki
részletesen klasszikus, 1976-os szóalapú morfológiájában.) A termékenység és a
szabályosság azonban nem azonosítható egymással, mivel van szabályba foglalható
terméketlen képzés is. A produktív képzési szabályok jelentősége mindazonáltal
nagyobb, mint a nem produktívoké, mivel potenciális szavakat létrehozva a
produktív képzési szabályok adják a nyelv szókészleti gazdagodásának alapvető
részét (vö. Dressler–Ladányi 1998, ill. uők 2000).
A produktivitás mértékét a
szabályelvű megközelítésben elsősorban aszerint próbálták meghatározni, hogy a
szabály alkalmazásának milyen hatóköri korlátozások szabnak határt (l. Booij
1977). A hatóköri korlátozásokra épülő produktivitásfogalom a szóalkotási mód
általánosságától függ, amely elsősorban nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés,
tehát nem a levezetett szavak számával jellemezhető, hanem azzal, hogy a
szabály milyen tulajdonságokkal jellemezhető alapszavakon működik. (Mint a
későbbiekben látni fogjuk, a produktivitásnak mint potencialitásnak a mértékét
a hatókör nagyságától függetlenül is lehet vizsgálni.)
A produktivitás mértékét
egyes javaslatok szerint elvileg azzal az aránnyal is lehetne jellemezni, amely
a hatóköri korlátozások szerint alkalmas alapszavak lehetséges számát azoknak a
szavaknak a számához viszonyítja, amelyekből ténylegesen létrejöttek a
megfelelő szóalkotási móddal levezetett szavak (vö. Spencer 1991, Katamba
1993). Ez a meghatározás azonban elméleti szempontból problematikus, mert nem
felel meg a produktivitás kompetenciaszintű meghatározásának. A problémát az
jelenti, hogy – mivel definíció szerint egy termékeny szóalkotási szabálynak (a
rá vonatkozó korlátozó előírások, feltételek tekintetbevételével) tetszőleges
számú új szót kell tudnia automatikusan létrehozni (vö. van Marle 1985,
Schultink 1961 alapján) – produktív képzésmódról csak akkor lehet szó, ha a
szabály hatókörének megfelelő osztály (vagy alosztály), amelynek tagjain a
képzésmód működik, nyitott (l. a kiindulásként idézett definíciót is). Ennek
megfelelően az is követelmény, hogy az osztályt (vagy alosztályt) a szavak egy
vagy több közös tulajdonsága alapján (vagyis intenzionálisan) kell meghatározni
(vö. Rainer 1988, 1993). A nehézség az, hogy ha az alapszavak köre nem zárt,
akkor a produktivitást eleve nem lehet a fentebb javasolt arány szerint
meghatározni, mivel nem tudjuk megadni a lehetséges alapszavak számát. Ezen
kívül a ténylegesen levezetett szavak száma is csak relatív módon, azaz csak
egy megadott korpuszra nézve állapítható meg.
A produktivitásnak mint
aránynak a meghatározása kapcsán – a fenti problémák egyfajta áthidalásaként is
felfoghatóan – Baayen korpuszvizsgálatok alapján a morfológiai produktivitás
statisztikai alapú kvantitatív meghatározását célozta meg (Baayen 1989). Ez a
kvantitatív produktivitásfogalom a korpuszokra épülő nyelvi vizsgálatokban
sikeresen alkalmazható (pl. Baayen 1991, uő 1994, Plag–Dalton-Puffer–Baayen
1999). Ugyanakkor ez a produktivitásfogalom a kompetenciaszintű potencialitásról
a hangsúlyt a performanciaszintű valószínűségre teszi, ami elméleti szempontból
nem tűnik kívánatosnak. Erre Dressler mutat rá, amikor hangsúlyozza a
kompetenciaszintű (potenciális) produktivitás és a nem kompetenciaszintű valószínűség különbségét: a potenciális
rendszer szintjén a levezetett szó képzésének csak a lehetségessége vagy a
lehetetlensége állapítható meg, de a valószínűsége nem, mivel ez utóbbi
kategória nem a kompetencia, hanem a norma vagy a performancia tényezőitől
függ, és csak azok alapján jósolható meg (vö. Dressler–Ladányi 2000).
A produktivitást elméleti
megközelítésben szemlélők (vö. Dressler 1997, Dressler–Thorton 1996, van Marle
1991, Kiefer 1998, Kiefer–Ladányi 2000) Baayen produktivitásfogalmát azért sem
tartják alkalmasnak a produktivitás (mint potencialitás) mértékének
kompetenciaszintű meghatározására, mivel a kvantitatív produktivitásfogalom a
típus (type) és a minta (token) szintjén meghatározott gyakoriság fogalmára
épül, az elméleti morfológusok pedig a produktivitás fogalmát szeretnék a
gyakoriság fogalmától függetlenül meghatározni, hiszen a termékenység és a
gyakoriság elvileg nem feltétlenül függ össze egymással. (Egy termékeny módon
képzett szó előfordulása egy korpuszban lehet viszonylag alacsony, ugyanakkor
egy nem produktív szabály alapján létrejött morfológiai alakzat gyakorisága
lehet kifejezetten magas.)
A természetes morfológia
felfogása szerint éppen ezért a produktivitás olyan alapfogalom, amely nem
azonosítható és nem vezethető le sem a típus, sem a minta szintjén
megállapított gyakoriság, sem a szabályszerűség fogalmából; ellenkezőleg: ezek
épülnek a produktivitás fogalmára (vö. Dressler–Thorton 1996, Dressler 1997). A
természetes morfológia egyébként a produktivitást (más fogalmakhoz hasonlóan)
skálázható fogalomként fogja fel, de a termékenység fokozatait nem a hatókör
nagysága vagy a lehetséges alapszavak és a levezetett szavak számaránya alapján
véli megállapíthatónak, hanem annak alapján, hogy a képzésmód mekkora
nehézségeket képes leküzdeni. Minél nagyobb nehézségek ellenére képes működni
az adott képzésmód, annál produktívabbnak tekinthető (vö. Dressler 1997,
Dressler–Ladányi 1998, uők 2000). A szóképzési produktivitás fokozatainak a
fenti módon történő megállapítására, ill. az erre szolgáló kritériumokra a továbbiakban
visszatérünk.
3.
A produktivitás és az
osztályok nyitottsága
A szóalkotási szabályok
termékenysége kapcsán megemlítettük, hogy produktív képzésmódról csak akkor
lehet szó, ha az osztály (vagy alosztály), amelynek tagjain a képzésmód
működik, nyitott.
Az
osztály nyitottsága vagy zártsága nem mindig határozható meg közvetlenül.
Dressler és Ladányi látszólag zárt osztályokról (pl. a német és a magyar
számnevekről) is kimutatták, hogy korlátlanul bővíthetők, ha nemcsak tényleges
tagjaikat vesszük tekintetbe, hanem mintegy gondolatkísérlettel megpróbáljuk
nyitottá tenni az alapszavak osztályát, és ezzel megteremteni a megfelelő
derivátumok (itt: sorszámnevek) korlátlan képzésének lehetőségét. Így például a
magyarban a sorszámnévképzés (3-tól fölfelé) a számnév utolsó elemén történik.
Ezeknek az utolsó helyen álló elemeknek az osztálya első pillantásra zártnak
tűnik, a számnévi és így a sorszámnévi osztály nyitottságát ezért csak új
típusú, nem természetes számokból képzett sorszámnevekkel tudjuk igazolni.
Ilyenek például a latin és görög betűkkel jelölt „számok” (n, x, a, b, ill. p, r, o,
a, t stb.),
amelyekből minden további nélkül, automatikusan és szabályszerűen képezhetők
fiktív sorszámnevek. Annak ellenére, hogy a kiejtésük szerint kétszótagú görög betűkkel
kapcsolatban egy ezzel kapcsolatos képzési teszt tanúsága szerint fonológiai
problémák és bizonytalanságok merülnek fel (t
---> tau-dik vagy tau-adik; a ---> alfa-dik vagy alfa-adik), ezek a fonológiai problémák nem cáfolják a -(V)dik képzővel történő magyar
sorszámnévképzés produktivitását (vö. Dressler–Ladányi 1998, uők, 2000).
Hasonlóképpen tesztelhetjük a -(V)s képzővel történő számjegynévképzés
produktivitását is. A Kiefer-féle Alaktanban (Kiefer 1998:235) az egyik olyan
csoport, ahol a -(V)s főnévképzőként
produktívan funkcionálhat, a tőszámnevekből történő számjegynévképzés (a
számnévi alapú képzés itt a főnévi alapú képzésekkel egybevonva szerepel). A
fenti érvelés szerint azonban ez a képzésmód csak akkor lenne produktívnak
tekinthető, ha fiktív számokon is működne. Ez nem áll fenn, mivel, úgy tűnik,
nincsenek *n-s, *x-es, *tau-s stb.
fiktív számokból képzett számjegynevek, tehát a -(V)s produktivitása ebben az alcsoportban megkérdőjelezhető.
Kiefer–Ladányi (2000) ennek megfelelően azt az állítást tartalmazza, hogy a -(V)s főnévképzőként a tőszámnevekből
történő számjegynévképzésben nem produktív.
A fenti állítást teszteltem
úgy, hogy a kísérleti személyeknek az Ez
a szám az egyes, kettes stb. típusú mondatok alapján kellett „számjegyként”
megnevezniük néhány görög és latin betűkkel jelölt „számot” (a, r, m, t, a, y). (A résztvevők: 84
elsőéves magyar szakos hallgató; a vizsgálat időpontja 1998 szeptembere.) A
teszt sokakat zavarba ejtett. A 84 megkérdezett egyetemista közül tízen más megoldással
próbálkoztak (például nyolcan a -(V)dik
képzőt tartalmazó sorszámnévi alakokkal: alfa-dik,
ró-adik [szám] stb.,
körülírással: az alfá-val stb. jelölt [szám]), heten egyáltalán nem adtak semmilyen választ. Tizenegyen
először megpróbálkoztak a -(V)s képzős
alakokkal (alfá-s, ró-s stb.), de
ezeket átjavították a képző nélküli alapalakra. Harminchárman következetesen az
alapalakokat használták (alfa, ró
stb., [szám]) ugyanakkor
huszonhárman, úgy tűnik, problémátlanul megalkották a fentebb már említett -(V)s képzős alakokat. Összesítve a teszt
eredményét (Ö= összes értékelhető adat):
(1)
Görög és latin betűkkel jelölt számok számjegyneve
77 44 23 10
Ez az eredmény felveti a megnevezési kényszernek
(vö. Bauer 1983: „namebility requirement”), a szabály hatókörének, ill. a
potenciális szó – aktuális szó – létező szó viszonyának kérdését. Konkrétan a
következő kérdések merülnek fel: 1) Ha egy új derivátumtípust a beszélők egy
nem elhanyagolható része (adott esetben csaknem harmada) egy arra ösztönző
szituációban aktuális szóként létrehoz, akkor vajon ezeknek a derivátumoknak a
létrehozásáról szabálynak kell-e számot adnia (másképpen: beletartoznak-e ezek
az alapszavak a számjegynévképzésre vonatkozó szabály hatókörébe)? 2) Függhet-e
egyáltalán a szabály megfogalmazása attól, hogy effektíve a beszélőknek mekkora
hányada hoz létre, ill. fogad el bizonyos derivátumokat egy extrém, megnevezési
kényszert sugalló szituációban?
Az biztos, hogy a fenti,
görög és latin betűkből létrehozott „számjegynevek” nem a nyelv létező szavai
(nem a nyelvi norma részei), de vajon potenciális szavak aktualizációinak vagy
pusztán felszíni analógia útján létrejött képződmények kell-e tekintenünk őket?
Ugyanis ha potenciális szavak aktualizációinak tekintjük őket, akkor produktív
szóképzési szabálynak kellene vonatkoznia rájuk. Ebben az esetben a
számjegynévképzés eredetileg zárt osztályon működő, tehát nem produktív
szabályának hatályát ki kellene terjeszteni ezekre a derivátumokra is. Ezáltal az
alapszavak osztálya nyitottá válna, tehát a számjegyképzés szabályát
produktívnak kellene tekintenünk.
A kérdés eldöntésében segít,
hogy a produktív szabályok alkalmazását automatikusnak, nem tudatosnak tartjuk,
míg a szabálytól való eltérés vagy a szabályba nem foglalható szóalkotási mód
esetén – amennyiben a derivátumot valóban a használat során hozzuk létre és nem
a mentális memóriából hívjuk elő mint kész egységet – általában valamilyen
szintű tudatosságot feltételezünk (kivéve néhány olyan jelenséget, amely a
nyelvelsajátítással kapcsolatos vagy más okokkal összefüggő hibázásokkal függ
össze, vö. például az ún. „alkotó hibázásokkal” vagy „okos hibákkal” (lásd a
későbbiekben). Mivel – a sorszámnévképzéstől eltérően – tetszőleges fiktív
számokból nem lehet automatikusan és szabályszerűen ilyen számjegyneveket
létrehozni (lásd a nagymértékű habozási jelenségeket a teszt során), képzésüket
nem tekinthetjük a szabály hatókörébe tartozónak, és így a számjegynévképzés
szabályát sem tekinthetjük produktívnak.
4.
Produktivitás és szemantikai
kompozicionalitás
A termékeny képzés meghatározásához az is
hozzátartozik, hogy a képzett szavak jelentése az alapszó és a képző
jelentéséből kiszámítható, azaz a termékeny képzés szemantikailag
kompozicionális (vö. Aronoff „szemantikai koherencia”-fogalmával: Aronoff 1976,
38). Ez nem jelenti azt, hogy a termékeny képzéssel létrehozott derivátumnak ne
alakulhatna ki lexikalizálódott jelentése is. Ha azonban a lexikalizálódott
jelentések nagy száma miatt a szóképzési jelentés elhomályosul, vagyis a
szemantikai koherencia megszűnik, a képzésmód – mint azt például van Marle
(1988) a holland -lijk képzővel
kapcsolatban kimutatta – elveszítheti produktivitását. Fordított jelenség is
előfordulhat: ha például egy grammatikalizációs folyamat során egy elem
pontosan meghatározott grammatikai jelentéshez jut, produktívvá válhat (vö.
Ladányi 2000).
Mint már korábban szóba
került, egy képzésmód termékenységét, új szavakon való alkalmazhatóságát az
idegen és az argó szavakon kívül leginkább nonszensz szavakkal tesztelhetjük.
(A későbbiekben bemutatunk egy példát erre is.) A nonszensz szavakkal való
tesztelés azonban a jelentés kompozicionalitásának vizsgálatára nem alkalmas
(vö. Kiefer–Ladányi 2000).
5. A produktivitás mértékének meghatározása
Korábban már esett szó arról, hogy a produktivitás
mértékét szokás a képzésmód hatókörének nagyságával (Booij 1977), ill. a számba
jöhető alapszavaknak és a ténylegesen képzett szavaknak a számarányával
azonosítani (Spencer 1991, Katamba 1993); rámutattunk ez utóbbi meghatározásnak
a problematikusságára is.
Utaltunk már arra is, hogy a
természetes morfológia a termékenységet (más fogalmakhoz hasonlóan) skálázható
fogalomként fogja fel, de a termékenység fokozatait nem a hatókör nagysága vagy
a lehetséges alapszavak és a levezetett szavak számaránya alapján véli
megállapíthatónak. A szóképzési produktivitás fokozatainak megállapítására
szolgáló kritériumrendszert ebben a keretben Dressler dolgozta ki a ragozási
produktivitásra szintén általa kidolgozott kritériumrendszer adaptálásával,
mégpedig Wurzelnek a ragozási osztályok produktivitásával kapcsolatos
megállapításaiból kiindulva.
A ragozási osztályok
produktivitásával kapcsolatban Wurzel a legfontosabb kritériumnak az osztály
nyitottságát tartja (l. fentebb). A ragozási osztályokkal kapcsolatban
megkülönbözteti az elsődleges és a másodlagos produktivitás fogalmát: ez utóbbi
azokra a nyelvbe bekerült idegen szavakra vonatkozik, amelyek eredeti
alakjukban nem mutatják fel az adott ragozási osztályra jellemző morfológián
kívüli jegyeket, de valamely produktív ragozási osztályba történő
beillesztésükkor megkapják őket (l. Wurzel, 1987, 87–92).
Wurzelnek
abból az állításából kiindulva, hogy a másodlagos produktivitás mindig
feltételezi az elsődleges produktivitás meglétét, Dressler 1997-es munkájában
(egyéb tényezők bevonásával) kidolgozta azokat az elveket, ill. kritériumokat,
amelyek alapján meg lehet állapítani a ragozási produktivitás fokozatait.
Ezeket a kritériumokat azután a szóképzési produktivitásra is adaptálta (vö.
Dressler–Ladányi 1998, uők 2000).
Eszerint a szóképzési
szabályok produktivitásának mértékét annak alapján állapíthatjuk meg, hogy a
képzésmód milyen nehézségeket képes leküzdeni. Minél nagyobb nehézségek
ellenére képes működni az adott képzésmód, annál produktívabbnak tekinthető.
Így a legproduktívabbnak azok a képzésmódok tekinthetők, amelyekkel a
rendszerbe nem illeszkedő idegen szavakat is be lehet illeszteni (l. a
Wurzel-féle másodlagos produktivitást). A
következő szint az eredetileg is megfelelő tulajdonságokkal rendelkező
vagy már beillesztett idegen szavak részvétele az adott képzésmódban, hiszen az
ilyen szavakkal kapcsolatban, mivel tulajdonságaik megfelelnek a rendszernek,
kevesebb nehézség merül fel, tehát csak az idegen elem integrálásának
nehézségéről van szó (l. a wurzeli elsődleges produktivitást). A harmadik szint
a képzésmód működése az adott nyelvben keletkezett rövidítéseken, betűszavakon.
A rövidítések és a betűszavak ugyanis nem grammatikai szabályok, hanem extragrammatikai
eszközök révén jönnek létre, és ezért a nyelv szókincsében az idegen szavakhoz
hasonlóan marginális és jelölt elemeknek számítanak. Ebből következik,
hogy a szóképzési szabályok működése az
ilyen elemeken a produktivitásnak mindenképpen nagyobb fokát feltételezi, mint
ha például a képzésmód csak a szókincs grammatikai szabályok által létrehozott
belső keletkezésű elemein működne. Az előzőeknél alacsonyabb szintű
produktivitási mutató a képzési osztályon belüli elmozdulás egy másik alosztály
irányában, mivel ez az utóbbi alosztálynak nemcsak nagyobb fokú stabilitására,
hanem nagyobb fokú produktivitására is utal. Végül a produktivitás
legalacsonyabb szintje, ha a képzésmód működik az adott nyelvben keletkezett
neologizmusokon. (További részleteket l. még Dressler 1997, Dressler–Ladányi
1998, 2000, Ladányi 1999.)
Két magyar denominális
igeképző, a -(V)z és a -(V)l produktivitásának mértékét
vizsgálva a fenti kritériumok szerint a következő elvi megállapításokra
juthatunk (a részleteket l. Ladányi 1999):
Mind a -(V)z, mind a -(V)l képző
hatóköre több (az adott szóképzési szabályban rögzítendő, megfelelő fonológiai
és/vagy lexikai jellegzetességgel rendelkező) nyitott csoportra is kiterjed,
azaz a képzők az adott csoportok bármely tagjához mint alapszóhoz szabadon
képesek kapcsolódni, produktívak (a két képzőre vonatkozó képzési szabályokat
l. Kiefer–Ladányi 2000). A két képző közötti különbség nem annyira
produktivitásuk fokában tapasztalható – hiszen a maga hatókörében
(természetesen a megfelelő korlátozások tekintetbe vételével) mindkettő
szabadon alkalmazható –, hanem inkább a rájuk épülő szóképzési szabályok
hatókörének nagyságában van. A -(V)l
képző hatókörébe tartoznak az egy
szótagú szavak közül a nem magánhangzóra, ill. a nem l-re és r-re végződő
szavak; a több szótagúak közül pedig a nem mély hangrendű beillesztendő
igetövek (= fiktív főnévtövek), ill. az angol cselekvésigékből létrejött -ing végződésű főnevek. Mivel a két
képző kiegészítő eloszlásban van egymással, a -(V)z képző hatóköre minden egyéb, a fenti speciális feltételekkel
nem jellemezhető esetre kiterjed. (A hatóköröket részletesebben l.
Kiefer–Ladányi 2000.)
A hatókör nagyságának ez a
különbözősége azonban a fenti kritériumok szerint a produktivitás fokát
önmagában nem érinti. A -(V)z képző
valamivel nagyobb fokú produktivitására legfeljebb az mutathatna, hogy hatóköri
konfliktus esetén a -(V)z kerül ki
győztesen a két rivális képző versenyéből, ill. hogy a -(V)l képzős alosztály inkább veszít tagokat a -(V)z képzős alosztály javára, mint fordítva (vö. Kiefer 1998,
Kiefer–Ladányi 2000). Ugyanakkor az idegen igetövek beillesztésére való
képesség (kivéve a két vagy több szótagú, mély hangrendű idegen igetöveket,
amelyek beillesztő képzője az -ál),
amely a produktivitási kritériumok rangsorában magasabb helyet foglal el
(hiszen a képzésmódnak ebben az esetben nagyobb fokú nehézséget kell legyőznie,
mint amikor eleve belső keletkezésű alapszavakon működik), a -(V)l képzőnek a -(V)z képzővel legalábbis azonos (vagy esetleg magasabb) fokú
produktivitására mutat.
A produktivitás mértékének meghatározására bizonyos mértékig szintén alkalmasnak látszik a nonszensz szavakkal történő tesztelés. A fenti állítások közül az utolsónak (vagyis a beillesztőképességnek) az ellenőrzésére nonszensz alapszavakkal teszteltem anyanyelvi beszélőket. (A vizsgálat időpontja és a résztvevők megegyeztek az előző teszt időpontjával, ill. résztvevőivel.) A tesztben különbséget tettem idegen igetövek beillesztése és idegen főnevek igévé történő továbbképzése között. A vizsgálat eredményeinek ismeretében úgy tűnik, hogy ez felesleges volt, mivel a beszélők a tesztben láthatóan nem tettek különbséget idegen igető, ill. főnév között; mindkét esetben előfordult ugyanis az -ál képző is, amelyet denominális képzésekben elvileg nem használunk. Ezért az itt nyert adatok talán inkább vonatkoztathatók az igék beillesztésére, mint a főnevek igévé történő továbbképzésére.
A képzéshez nem adtam meg
konkrét választási lehetőségeket, ezért a kapott adatok igen változatosak
(vagyis nem minden adat vonatkozik a két vizsgált képzőre). Az egyéb
képzésmódok közül (-ál, -ik, -Ul,
-(s)kVdik stb.) itt most csak az -
(2) Igeképzés idegen igetöveknek aposztrofált
egyszótagú nonszensz szavakból
Ö -(V)l -(V)z -ál
vel 47 23 23 1 zur 38 30 3 5
guk 44 39 1 4
neb 62 49 11 2
gont 58 38 7 13
kuz 35 24 1 10
(3) Igeképzés idegen főneveknek aposztrofált
egyszótagú nonszensz szavakból
Ö -(V)l -(V)z -ál
pel 53 33 17 3
gor 48 30 10 8
lok 57 40 13 4
zeg 65 48 15 2
siv 41 27 8 6
jaf 52 32 11 9
(4) Igeképzés idegen igetöveknek aposztrofált kétszótagú
nonszensz szavakból
Ö -(V)l -(V)z -ál
petidzs 54 48 1 5
parit 55 27 2 26
gorem 55 37 4 14
tripal 36 14 7 15
logod 51 20 7 24
(5) Igeképzés idegen főneveknek aposztrofált
kétszótagú nonszensz szavakból
Ö -(V)l -(V)z -ál
velez 30 22 7 1
kalas 41 34 4 3
pogun 53 19 9 25
tilur 58 16 26 16
ratil 60 16 14 30
Az adatok a szabályokat inkább többé-kevésbé érvényesülő tendenciáknak mutatják, és bizonyos pontokon meg is kérdőjelezik őket – bár lehet, hogy ez részben a kísérleti helyzetből adódik. Ahogyan arra már utaltam, az adatokból például az tűnik ki, hogy a beszélők nem tesznek különbséget idegen igető, ill. főnév között (hiszen mindkét esetben előfordult az -ál képző is, amelyet denominális képzésekben elvileg nem használunk). Lehetséges azonban az is, hogy ez annak a következménye, hogy az értelmetlen hangsoroknak szövegösszefüggés nélkül a beszélők az instrukciók ellenére sem tudtak kategóriaértéket tulajdonítani.
Egy szótagú nonszensz szavak esetében az l-re végződők kivételével mindenütt a -(V)l képző szerepel jóval nagyobb arányban. A -(V)z képző saját átlagos arányánál valamivel nagyobb arányban fordul még elő az r-végűeknél, valamint fonológiai okokkal nem magyarázhatóan néhány más nonszensz szóban – lehetséges, hogy itt a felszíni analógia hatása is szóbajöhet, például pont-oz ---> gont-oz, szeg-ez ---> zeg-ez, nev-ez ---> neb-ez stb. A gont alakkal relatíve magas az -áál aránya is. Ennek elvileg lehet fonológiai oka (a szóvég jellege) is, de egy példa alapján ezt nem lehet határozottan állítani.
A több szótagúak esetében a vizsgálat szerint a -(V)l és az -ál a két vetélkedő képző, még a mély hangrendűek esetében is, annak ellenére, hogy szabály szerint a -(V)l képző beillesztő funkciójának több szótagúak esetében csak magas és vegyes hangrendű szavakban kellene érvényesülnie. Ugyanakkor az -ál képző különösen magas arányban szerepel olyan vegyes hangrendű nonszensz szavakkal, amelyeknek második szótagja i vagy u magánhangzót tartalmaz (az egy szótagúak esetében szintén relatíve nagyobb arányú az -ál olyan nonszensz szavakkal, amelyeknek magánhangzója u). Ez utóbbi jelenségekre pillanatnyilag nincs elfogadható magyarázat. Mindez a kevés jelenséget érintő, szűkkörű tesztelés egyoldalúságára (és részben a teszteléssel nyerhető eredmények elméleti szempontú hasznosíthatóságának korlátaira is) felhívja a figyelmet. Mindenesetre, az a felvetett állítás, hogy a -(V)l képző (hatóköri korlátozásai ellenére) legalább olyan fokban produktív, mint a -(V)z képző, még egy ilyen roppant korlátozott hatékonyságú vizsgálatban is igazolhatónak bizonyul.
6.
Produktivitás,
kreativitás, analógia
Végül – tágabb összefüggések közé helyezve a
produktivitás fogalmát – vizsgáljuk meg ennek a fogalomnak a viszonyát a kreativitás és az analógia
fogalmához.
A produktivitás és a
kreativitás közötti viszony annak a függvénye, hogy milyen
kreativitásfogalommal és milyen nyelvi modellel dolgozunk. Kreativitáson
érthetjük egyfelől az egyén nyelvi képességeinek, a nyelvről való implicit
tudásának (nyelvi kompetenciájának) a kibontakoztatását a nyelvhasználatban.
Másrészt, más megközelítésben a kreativitás megnyilvánulásának tekinthetjük
azokat az egyedi sajátosságokat, eltéréseket, amelyek az egyén nyelvhasználatát
megkülönböztetik a nyelvet birtokló közösség nyelvhasználati szokásaitól (az
úzustól). E két felfogás a nyelv két különböző felfogásmódjával is összefügg:
az első megközelítésben a nyelv tisztán mentális természetű (vö. É. Kiss 1998),
a második megközelítésben viszont a nyelv társadalmi jelenség.
Az első megközelítés szerint
– amennyiben a nyelvelméleti modellben leírandó nyelvi kompetenciát csak a
nyelvi rendszer szabályokban leírható összefüggéseire korlátozzuk, ahogyan az
például a generatív nyelvelméleti modellben történik – a kreativitás
tulajdonképpen nem különbözik a produktivitástól, hiszen ez utóbbi is a nyelvi
rendszer működő, azaz termékeny szabályainak alkalmazását jelenti. Ez azonban
mind a kompetenciának, mind a kreativitásnak behatárolt, szűkkörű értelmezése.
Zemszkaja (1992) a szóalkotással kapcsolatban például hangsúlyozza, hogy a nem
(produktív) szabályok alapján létrehozott új szavak olyan kreatív folyamatok
révén jönnek létre, amelyek – bár nem szabálykövetőek – szintén a nyelvi
rendszerben meglévő lehetőségekre épülnek. Ez a megállapítás arra mutat rá,
hogy a nyelvi kompetencia nemcsak a rendszer szabályainak ismeretéből áll,
hanem a nyelvi rendszer egyéb összefüggéseinek ismeretéből is, tehát a
kompetenciát, illetve a ráépülő kreativitás fogalmát tágabban lehet és kell
értelmeznünk a szabályok ismereténél: a produktivitás és a kreativitás fogalma
nem azonosítható egymással minden további nélkül.
A második értelmezésben viszont, úgy tűnik, hogy éppen
ellenkezőleg, a kreativitás és a produktivitás fogalma nemhogy nem esik egybe,
de nem is egyeztethető össze egymással, mivel a kreativitásban a
szabálytalanság (ebben a felfogásban az úzustól való eltérés), míg a
produktivitásban a szabályszerűség a döntő mozzanat. Ha azonban a
szabálytalanságot az úzustól való eltérésként fogjuk fel, akkor tekintetbe kell
vennünk azt is, hogy a szabályosság és az úzustól való eltérés nem zárja ki
egymást: a szabályosság is járhat a norma megsértésével. Ilyen például a
lexikai akadályozás korlátozó szerepének figyelmen kívül hagyása produktív
szabályok gyermeknyelvi, beszélt nyelvi vagy költői nyelvi alkalmazásakor. A
nyelvelsajátítással kapcsolatosak például az ún. „alkotó hibázások” vagy „okos
hibák”, amelyeket többek közöttt az magyaráz, hogy a produktív szabály
alkalmazásának a norma általi korlátozásait a gyerek még nem sajátította el,
tehát a nyelvi rendszernek megfelelő, de nem normatív alakokat hoz létre. (Gyermeknyelvi
„okos hibák”-ra vonatkozó szóképzési példákat, amelyek közül itt csak néhányat
fogunk megemlíteni, l. Pléh Csaba 2000, 989–991, MacWhinney (1985)
összefoglalója alapján. Beszélt nyelvi és költői nyelvi „szabálytalanságokra”
néhány példa található: Ladányi megjelenés alatt.) Ilyenkor a gyerek
tulajdonképpen olyan lehetséges szavakat aktualizál, amelyeknek használatát a
szókincsben meglévő azonos jelentésű elem szokásosan blokkolja, pl. %festék-ez ’fest’ (vö. az elfogadott rúzs-oz, púder-ez, krém-ez mellett a
szintén képezhető igekötős
össze-festék-ez-zel [pl. össze-festék-ez
-i a ruháját]), %eké-z ’szánt’
(vö. az elfogadott számítógép-ez(ik),
kamerá-z(ik) képzett szavakkal),
%sorol-ó ’tartalomjegyzék’, %pillog-ó ’szempilla’ (vö. az elfogadott porol-ó, ás-ó, vés-ő képzett szavakkal).
A fentiekből az következik, hogy a produktivitás és a kreativitás teljes szembeállítása sem fogadható el. Valóban, a produktivitást Bauer (1983) szabály által irányított kreativitásként határozza meg, Dressler (1981, 427; 1993, 5028) pedig arra mutat rá, hogy a morfológiai újítások még produktív szabályok esetében is tartalmazzák a szabályszegés mozzanatát, mivel mindig megszegik a nyelv lexikai normáit (vagy legalábbis azok egy részét). A gyerekek „okos hibáival” kapcsolatban szintén azt láttuk, hogy produktív szabályok esetében a szabályszerűség és a norma megszegése egyébként sem mindig egymást kizáró fogalmak.
Ezek szerint a produktivitást és a kreativitást helyesebb egymást kizáró fogalmak helyett egymással érintkező fogalmakként felfogni, amelyek közül a kreativitás a tágabb, többféle jelenséget átfogó kategória. Azt mondhatjuk, hogy a kreativitás valamilyen mértékben minden szóalkotási és ezen belül szóképzési folyamatnak is része. Így a produktivitást olyan fogalomként foghatjuk fel, amely mind a kreativitásnak, mind a szabályszerűségnek alá van rendelve, míg a szabályt megváltoztató kreativitás független a szabályosság fogalmától (vö. Dressler–Ladányi 1998, 34).
A produktivitásnak, ill. a produktivitás és a kreativitás közötti viszonynak a meghatározása összefügg az analógia fogalmának meghatározásával is, ill. azzal, hogy milyen szerepet tulajdonítunk az analógiának a szóképzési folyamatokban.
A szóképzésben az analógia
fogalmát szokásosan a kreativitás fogalmához kötik, és mindkettőt
szembeállítják a produktivitás fogalmával. A produktivitás fogalma a másik két
fogalomnál egyébként is lényegesen nagyobb szerepet kapott a generatív
grammatikában (sőt, mint láttuk, a kreativitás fogalmán gyakran egyszerűen a
produktivitást értik), hiszen produktív szabályok megalkotásával nagyobb
általánossági szint érhető el – ez pedig a generatív grammatikában a
nyelvelméleti modell alapkövetelménye. Derwing és Skousen (1989) ugyanakkor
arra hivatkozik, hogy azt a jelenséget, amelyet ma a generatív grammatikában
nyelvi kreativitásnak neveznek [emlékeztetek arra, hogy korábbi értelmezésem
szerint ez tulajdonképpen a nyelvi produktivitás fogalmának felel meg], már az
újgrammatikus H. Paul, majd a strukturalista Bloomfield is az analógia
fogalmával kapcsolatban tárgyalta; a pszichológia területéről a huszadik század
hetvenes éveiben elinduló konnekcionista modellek pedig a nyelvészetben is újra
elvezetnek az analógia fogalmának újragondolásához, főként a mentális
lexikonnal kapcsolatban. A konnekcionista felfogás szerint ugyanis a mentális
szótár lexikai kapcsolatok gazdag hálózata, szabályok pedig a lexikai
egységektől függetlenül nem léteznek. A morfológiában Bybee (1988)
analógiafelfogása is éppen ezt a nézetet tükrözi (l. később).
Annak a
nézetnek, amely ma az analógiát csak a kreativitáshoz köti és szembeállítja a
produktivitással, az az alapja, hogy ebben a felfogásban az analógiát a
produktív szabály alapján történő képzésmóddal szemben olyan eszköznek
tekintik, amelynek során egyedi minta (és nem szabály) követésével jönnek létre
új szavak (vö. Motsch 1981). (A felszíni analógia egy speciális formája például
a kontamináció vagy szóvegyülés, angol terminussal: a szűk értelemben felfogott
morfológiai ’blend’, pl. angol brunch =
breakfast & lunch, telethon = telephon & marathon, aerobicise =
aerobics & exercise vagy az új magyar filmternet = film & internet szót; az angol példák forrása
O’Grady – Dobrovolsky – Katamba 1997, a magyar példa a Pesti Est egy
hirdetéséből való, amely egy moziban működő internetes kávéházat reklámoz.) (A
jelenségről l. még Zemszkaja 1992, 191; uő. 1996, 135–138; néhány költői nyelvi
példa található: Ladányi megjelenés alatt.)
Dressler
többféle analógiafogalomra hivatkozik, amikor az új, komplex morfológiai
struktúrával rendelkező szavak létrehozásában szerepet játszó tényezők között a
következőket különbözteti meg: 1) a nyelvhasználatbeli (azaz a performanciát
jellemző) ad hoc képzésekben inspiráló lehet egy bizonyos aktuális szó; 2) a
rendszer, azaz a kompetencia szintjén pedig szerepe lehet a) a felszíni analógiának,
b) a séma útján működő analógiának és c) a produktív szabály működésének. A
felszíni analógia lényegében egybeesik Motsch analógiafogalmával. Ebben az
esetben a képzés egy konkrét, aktuális mintát követ, amely gyakran hangzásában
(pl. rímelési tulajdonságait tekintve) is nagyon hasonló az újonnan létrehozott
derivátumhoz (pl. „…becses adat-kapat…”
Tandori 1976, 156). A séma alapján történő analógiás képzés Köpcke (1993)
analógiafelfogását tükrözi, amelyben szerepet játszik a prototípus fogalma is.
Eszerint a nyelvhasználatbeli új komplex struktúrájú szó aktuális szavakból
elvont sémára épül, de egzakt mintát az
ilyen típusú képzésekhez nem lehet adni, mivel a sémát alkotó tagok között
vannak nem prototipikusak is. (Így például Köpcke szellemében mondhatnánk, hogy
az anyanyelve normáit még nem teljes egészében birtokló gyerek a só, ill. ló főnevekből az elvárt só-s,
ill. lov-as derivátumok helyett
elvileg képezheti a nem normatív sav-as,
ill. lav-as -(V)s képzős mellékneveket a tó,
hó, szó stb. szavak képzésmódjára épülő séma alapján: tó – tav-as, hó – hav-as, szó – szav-as stb. ---> só – sav-as, ló – lav-as; vagy
ellenkezőleg, létrehozhatja a norma által nem elfogadott tó-s, hó-s, szó-s derivátumokat a só, hajó, háló stb. szavak képzésmódjára épülő modell alapján: só – só-s, hajó – hajó-s, háló – háló-s ---> tó – tó-s, hó – hó-s, szó – szó-s.
Szabályszemlélet alapján azonban ilyen esetekben inkább a szabály időleges,
bizonyos nyelvelsajátítási szakaszhoz kötött túlgeneralizálásáról szokás
beszélni.) A sémára épülő analógiás képzéssel szemben produktív szabály
megadása esetében nincs szükség aktuális modellre, mivel az új szó létrehozása
pontos, szabályban leírható absztrakt mintát követ (vö. Dressler–Ladányi 1998,
35). (A magyar szóképzés produktív szabályainak listáját l. a „Strukturális
magyar nyelvtan” alaktani kötetének szóképzési fejezeteiben: Kiefer (szerk.)
2000.)
Zemszkaja (1992, 182)
Dresslernél is szélesebben értelmezi az analógia fogalmát. Az analógiát ő a
szóképzés legfontosabb eszközének tekinti, mégpedig azért, mert szerinte ez a
mechanizmus nemcsak a nem termékeny szóképzésben játszik szerepet, hanem a produktív
képzéseket is meghatározza, csak a két különböző esetben ez eltérő módon
történik. A különbséget a szóképzés termékeny és nem termékeny formái között az
analógia szerepét illetően Zemszkaja abban látja, hogy az analógia produktív
képzés esetében nem komplex morfológiai szerkezetű szavak egyedi mintája
alapján működik, mint a nem termékeny képzésmódok esetében, hanem a
szabálytípusokon keresztül érvényesül.
Más módon és más okokból
tulajdonít központi szerepet az analógiának Bybee (1988), aki (Rumelhart és
McClelland alapján, pszichológiai megfontolásokra építve) a morfológia
konnekcionista szemléletű felfogása mellett érvel (Bybee felfogásának
értékelését l. Beard 1998). Bybee véleménye szerint a lexikai szabályoknak
nincs független létük azoktól a lexikai egységektől elvonatkoztatva, amelyekben
használhatók. A szabályok nem mások, mint a szavak elrendeződései, olyan sémák,
amelyeket a mentális szótárban tárolt hasonló szemantikai és fonológiai
tulajdonságokkal rendelkező lexikai egységekből vonunk el. Így például a múlt
idő (szavak tömegének hasonló fonológiai tulajdonságai alapján)
legerőteljesebben a 0 : /d/ szembenállást asszociálja, tehát a beszélők új múlt
idejű alakok létrehozásakor analógiás módon ezt a sémát, ezt az asszociációs
viszonyt választják a legvalószínűbb módon. Derwing és Skousen (1989) azt
hangsúlyozza, hogy ha a szabályoknak nem tulajdonítunk önálló létet, hanem úgy
fogjuk fel őket, mint amelyek csak a nyelvhasználat során jönnek létre, akkor a
nyelvhasználók mentális aktivitása a performancia szintjén modellálható, és az
eredmények tesztekkel is alátámaszthatók. Az említett szerzők szerint az
analógia fogalmának szigorúbb definiálásával az analógia alapján történő
megközelítésmód a szabály alapján történő megközelítésmód reális alternatívájává
válhat. (Általánosabb szinten, a kognitív tudományon belüli szabály- és
reprezentációelméleti szemlélet és a konnekcionista szemlélet vitáját, ill. az
ezeket érintő összeegyeztetési kísérleteket Bocz (1998) mutatja be
részletesen.)
A produktív szabály
fogalmával tehát az analógia egyes felfogások szerint összeegyeztethető
(Zemszkaja: szabálytípusok útján működő analógia), mások az analógiát mint
prototípusra épülő sémát (Köpcke) vagy mint a lexikai hálózat elemeinek
lehetséges sémaszerű összefüggéseit (Bybee) határozzák meg, és így az analógia
útján történő leírást a szabályok útján történő leírás alternatívájának
tekintik. Ezekben a felfogásokban az a közös, hogy a szóalkotás szabályszerű és
kevésbé szabályszerű mechanizmusainak egységesebb felfogását sugallják.
Magának a produktivitásnak a
fogalmát illetően úgy látszik, hogy csak a szabályok nélküli konnekcionista
analógiafelfogás az, ami a produktivitásfogalmat jelentősen más irányba tolná:
úgy tűnik, hogy ebben a felfogásban a hangsúly a kompetenciaszintű
potencialitásról a performanciaszintű valószínűségre tevődne át. Ennek a
hangsúlyeltolódásnak az elméleti hátrányaira azonban most már nem térünk ki,
mivel erről a kvantitatív produktivitásfogalom kapcsán már esett szó.
Aronoff, M. 1976. Word formation in generative
grammar. MIT Press, Cambridge.
Baayen, H. 1989. A Corpus-Based Approach to Morphological Productivity (Statistical Analysis and Psycholinguistic Interpretation). Doctoral Thesis. Amsterdam.
Baayen, H. 1991. Quantitative Aspects of Morphological Productivity. In: Booij, G. – van Marle, J. (eds.): Yearbook of Morphology, 109–149. Kluwer, Dordrecht.
Baayen, H. 1994. Productivity in Language Production. Language and Cognitive Processes 9: 447–469.
Bauer, L. 1983. English Word-formation. Cambridge,
Cambridge Univ. Press.
Beard, R. 1998. Derivation. In: Spencer, A. – Zwicky, A. M. (eds.), 44–65.
Bocz A. 1998. A nyelvi kompetencia modellálása konnekcionista alapú rendszerekkel: újabb kísérletek. In: Pléh Cs. –Győri M. (szerk.), 221–233
Booij G. – van Marle, J.
(eds.) 1988. Yearbook of Morphology 1988, 139–154. Foris, Dordrecht.
Booij, G. – van Marle, J. (eds.) 1989. Yearbook of Morphology 2. Foris, Dordrecht.
Booij G. – van Marle, J. (eds.) 1991. Yearbook of Morphology. Kluwer, Dordrecht.
Bybee, J. L.
1988. Morphology as Lexical Organization. In: Hammond, M. – Noonan, M. (eds.):
Theoretical Morphology. Approaches in Modern Linguistics, 119–141. Academic
Press, Inc., San Diego etc.
Derwing, B. – Skousen, R. 1989. Morphology in the Mental Lexicon: A New Look at Analogy. In: Booij, G. – van Marle, J. (eds.), 55–71.
Dressler, W. U. 1981. General principles of poetic license in word formation. Logos Semanticos, Fs. Coseriu II., 423–431. Mouton de Gruyter, Berlin.
Dressler, W. U. 1993. Word-formation: Poetic licence. In: Asher, R. E. (ed.): The Encyclopedia of Language and Linguistics, 9, 5028–5029. Elsevier Pergamon, Oxford.
Dressler, W. U. 1997. On productivity and potentiality in inflectional morphology. CLASNET Working Papers No 7. Montreal.
Dressler, W. U. – Ladányi, M. 1998. On grammatical productivity of word formation rules (WFRs). Wiener Linguistische Gazette 62/63:29–55.
Dressler, W. U. – Ladányi, M. 2000. Productivity in Word Formation (WF): a morphological approach. Acta Linguistica Hungarica 47: 103–144.
Dressler, W. U. – Thorton, A. M. 1996. Italian nominal inflection. Wiener Linguistische Gazette 55–57:1–26.
Halle, M. 1973. Prolegomena to a theory of word-formation. Linguistic Inquiry 4: 3–16.
Katamba, F. 1993. Morphology. MacMillan, London.
Kiefer F. 1998. Alaktan. In É. Kiss K. – Kiefer F. – Siptár P.: Új magyar nyelvtan, 187–289. Osiris, Budapest.
Kiefer F. 2000. A ragozás. In: Kiefer F. (szerk.), 569–618.
Kiefer F. (szerk.) 2000. Strukturális magyar nyelvtan 3. Morfológia. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Kiefer F. – Ladányi M. 2000. A szóképzés. In: Kiefer F. (szerk.), 137–164.
Kiefer F. – Ladányi M. 2000. Morfoszintaktikailag semleges szóképzés. In: Kiefer F. (szerk.), 165–214.
É. Kiss K. 1998. A generatív nyelvészet mint kognitív tudomány. In: Pléh Cs. – Győri M. (szerk.), 23–39.
Köpcke, K.-M. 1993. Schemata bei der Pluralbildung im Deutschen: Versuch einer kognitiven Morphologie. Narr, Tübingen.
Ladányi M. 1999. Produktivitás a szóképzésben: a természetes morfológia elveinek alkalmazhatósága a magyarra. Magyar Nyelv 95:166–179.
Ladányi M. 2000. Productivity as a sign of category change: the case of Hungarian verbal prefixes. In: Dressler, W. U. – Pfeiffer, O. E. – Pöchtrager, M. A. – Rennison, J. R. (eds): Morphological Analysis in Comparison, 113–141. John Benjamins, Amsterdam.
Ladányi M. megjelenés alatt. Productivity, creativity and analogy in word formation: derivational innovations in Hungarian poetic language. In: Alberti, G. – Kenesei, I.: Approaches to Hungarian. Vol. 7.
van Marle, J. 1985. On the paradigmatic dimension of morphological creativity. Foris, Dordrecht.
van Marle, J. 1988. On the role of semantics in productivity change. In: Booij G. – van Marle, J. (eds.), 139–154.
van Marle, J. 1991. In: Booij G. – van Marle, J. (eds.), 151–163.
Motsch, W.
1981. Der kreative Aspekt in der Wortbildung. In: Lipka, L. (ed.): Wortbildung,
94–118. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt.
O’Grady, W. – Dobrovolsky, M. – Katamba, F. (eds.) 1997. Contemporary Linguistics. An Introduction. Longman, London and New York.
Plag, I. – Dalton-Puffer, Ch. – Baayen, H. 1999. Morphological productivity across speech and writing. English Language and Linguistics 3.2: 209–228.
Pléh Cs. 2000. A magyar morfológia pszicholingvisztikai aspektusai. In: Kiefer F. (szerk.), 951–1020.
Pléh Cs. – Győri M. (szerk.) 1998. A kognitív szemlélet és a nyelv kutatása. Pólya Könyvkiadó, Budapest.
Pöchtrager, M. A.– Bodó, Cs. – Dressler, W. U. – Schweiger, T. 1998. On some inflectional properties of the agglutinating type illustrated from Finnish, Hungarian and Turkisch inflection. Wiener Linguistische Gazette 62/63:57–92.
Rainer, F. 1988. Towards a theory of blocking: the case of Italian and German quality nouns. In: Booij G. – van Marle, J. (eds.), 155–185.
Rainer, F. 1993. Spanische Wortbildungslehre.
Niemeyer, Tübingen.
Spencer,
A. – Zwicky, A. M. (eds.) 1998. The Handbook of Morphology. Blackwell, Oxford.
Stump, G. T. 1998. Inflection. In: Spencer, A. – Zwicky, A. M. (eds.), 13–43.
Wurzel, W. U.
1984. Flexionsmorphologie und Natürlichkeit. Akademie-Verlag, Berlin.
Zemszkaja, E. A. 1992. Szlovoobrazovanije kak
dejatel’noszt’. Nauka, Moszkva.
Zemszkaja, E. A. 1996. Aktivnyje processzy szovremennogo szlovoproizvodsztva. Russzkij jazyk konca XX sztoletija (1985 – 1995), 90–141. Jazyki Russzkoj Kul’tury, Moszkva.