Torkig vagyok Romániával!

Írta: Sabin Gherman (román újságíró)

Torkig vagyok Miticával (kb. Öcsike, vagy uramöcsém), az ügyeskedéssel és cigánykodással, ami a Románia országnévhez hozzátapad. Különböző, hatalmon lévő politikusokkal beszélgetek, és mind azt mondják nekem: "már nincs semmi esélyünk". Olvasom az újságban, hogy a kormánynak volt gondja arra, hogy a '98-as költségvetésből nagyobb összeget adjon Bukarestnek, mint egész Erdélynek. Utazom a gépkocsival délen és keleten és látom a különbséget, ott jobbak az utak, mindig új beruházásokat eszközölnek. Sorban állok az adóhivatalnál, a CEC-nél (megj: az OTP megfelelője), bárminél, ami az Államé és mindenütt kenőpénzt adnak. Csubukot, borravalót. Török szokások, ami nélkül nem megy.

És akkor? Én nem akarok kivándorolni csak azért, mert tíz éve nem tesznek semmit. Mindössze, torkig vagyok Romániával. A szinonimáival. A hősködéseivel, amelyeknek semmi közük a történelemhez. Mások Michelangelóval vagy Da Vincivel dicsekszenek, miközben nekem a cămpulungi Neacşu levelét mutogatják (megj.: az első román nyelvemlék 1522-ből, amelyben Neacşu, a havasalföldi Cămpulung polgármestere török csapatmozgásokról értesíti a brassói városi tanácsot). A besúgás képzeletet felülmúló megvalósítása!...

Ha valamit most, harmincéves koromban sajnálok, az az, hogy itt születtem, hogy egyike vagyok azoknak, akik azt tanulták az iskolában, hogy ez a nép, "a néb" (boborul), uraim, szüntelen erekcióban állt a történelemmel szemben. Melyik nép? Mi, akik még legalább egyszer sem tanúsítottunk férfiasságot, mi, akik a népvándorlások idején szedtük a sátorfánkat és az erdőkbe futottunk, mi, akik elájultunk azokban a szalonokban, ahol a történelemről döntöttek (megj.: utalás arra, hogy, amikor 1940-ben meghozták a bécsi döntést, az akkori román külügyminiszter elájult), mi, akik egy darab kenyérért szarakodunk és akik nem tudjuk, még milyen huncutságot találjunk ki.

Ezek vagyunk, foltos ülepűek, rongyos könyökűek; úgy lépünk be a történelembe, mint egy mocskos külvárosi csehóba. Két böffentés és egy káromkodás között, a nép - a néb, uraim! - magát kihúzva szónokol Posadáról (megj.: itt vesztett csatát Károly Róbert visszavonuló csapata 1330-ban, egy hegyszorosban, az őt orvul megtámadó románok ellen), Vitéz Mihályról (Mihai Viteazul havaselvi, majd erdélyi és moldvai uralkodó 1600 körül), arról, hogy "éljen és virágozzék Moldva, Erdély és Havasalföld". És ismét egy győztes böffentés. Torkig vagyok azzal, hogy szégyelljem magam. Éppen ezért nyugati barátaimnak azt mondom, hogy Erdélyből való vagyok. Más országból. Altra paese. Other country. L'autre pays.

Torkig vagyok azzal, hogy az összes nem-erdélyi azt mondja: itt Erdélyben gondjaim vannak a magyarokkal. Mert ha ők nem lennének... Hogy az éhség a tudás anyja... Hogy a föderalizálás lenne a legnagyobb veszély, ami rám leselkedik a tömbház sarka mögül, mint egy tyúktolvaj, akiért fizetem az adót. Hogy kötelezően muszáj meghúznom a nadrágszíjamat, mint Nastratin szamara (megj.: irodalmi hasonlat). A román nép "egysége", "felvirágzása" nevében. Én pedig tíz éve várom a valódi egységet, az erdélyi honatyák egységét Erdélyért, a civil offenzívát ama kevés megmentéséért, ami még megmaradt. És én, aki minden este azért imádkozom, hogy legyen már vége Tőkés Lászlónak, a mindenki ellen irányuló etnikai aberrációival együtt. És mindhiába. Egyelőre. Néhány ember megvalósította az 1918-as Egyesítést. Mások svájci típusú, Magyarországgal, Csehországgal és Ausztriával való konföderációban reménykedtek. Megint mások, mint Slavici (megj.: Ioan Slavici erdélyi író), azt mondták, hogy Erdély egyesülése Romániával disznóság, és börtönbe kerültek. Most látni, mi lett belőle.

A komolyságot, eleganciát és fegyelmet, amelyek Erdély jellemzői, elárasztotta a "miticaság" (megj.: kb. kisöcsémezés), az ordináré balkániság, a tökmag-civilizáció. Romániának esélye volt arra, hogy Erdéllyel egyesüljön, hogy megtanuljon valamit annak szervezettségéből, értékrendszeréből. Nem így történt: Románia elnyelte Erdélyt - épp ezért a nagy sugárutakon az ember három méterenként elcsúszik a flegmákon. Nem én mondom, hanem az, aki egyenlő az Istennel, Cioran (megj.: Emil Cioran - román író, újságíró). Sokan szöknek majd az égig, hogy cáfolják a fentebb mondottakat. De: hányan nem mentetek Bukarestbe tele szatyorral, a híres-neves raffia szatyorral, amelyben pálinkásüvegek szorongtak? És nem barátaitoknak vittétek, hanem igazgatóknak, a minisztériumokba, a vasalt ajtajú magas portákra... És, ha együgyű módon nem vittétek azokat a szatyrokat, hányszor figyelmeztettek rá, hogy Bukarestben fejjel kell ajtót nyitni, mert kezeidet lehúzzák a "csomagok". Bukarest, ez az a hely, ahol a tébécés zseni az analfabéta milliárdossal puszilózik, megtanította az egész országot, hogy valamit “osztanak”. "Húst osztanak", "Tojást osztanak". Osztanak. Puhatestűek magatartása. Itt nincsenek jogok, csak hajlongások. Itt tökmagot esznek, és úgy beszélnek, hogy "sokan van", és az utca népe úgy általában megszületik, szaporodik és meghal.

Nem tanultak semmit a magyaroktól, nem tanultak semmit az osztrákoktól, nem tanultak semmit a németektől. Túl hamar tértek át a furculitionról (megj.: utalás azokra a sznobokra, akik nem ismerik a román villa - furculiţă - szó angol vagy francia megfelelőjét, és azt gondolják, elég, ha a román főnévhez csak hozzáadják a -tion végződést) a "Román zászlóaljak, törjetek át a Kárpatokon"-ra (megj.: Treceţi batalioane romăne Carpaţii - az addig semleges román királyi hadsereg 1916-ban ezt a katonai indulót dalolva tört be Erdélybe, de az elszenvedett vereségek után, alig 3 hét múlva vissza kellett vonulnia). Meglehet, ezért is van az, hogy Erdély legvitézebb "védelmezői" a Kárpátokon túl születtek. Lehet ezért is ér véget Európa valahol Brassó mellett. Ott ér véget Erdély is. Mivel a nyelvet és a rossz utakat leszámítva, nincs semmi, ami bennünk közös lenne.

Fel kell ébrednünk. Be kell ismernünk, hogy ami most történik, az egy komédia. Méghozzá olyan, amelyben a gyermekek csokoládét kérnek, te meg vállvonogatással válaszolsz. Amelyben állandóan reszketve keresel protekciót, támogatót, mindenre. Amelyben az utcasarkon pusmogsz a rendőrök és a honatyák villáiról. Egy olyan világ, amely arra van ítélve, hogy egyik fizetéstől a másikig kölcsönből éljen. Rá kell döbbenünk, hogy lehet ez másként is. Hogy mások vagyunk. Hogy minden igazán rossz Bukarestből jön, a luxuspalotákból, amelyekben a politikusok szégyentelenül marakodnak a koncon. Be kell látnunk, hogy nem a magyarok, a németek vagy a burundiak az ellenségeink, hanem mi magunk, akik egyik napról a másikra élünk, akik arra vagyunk ítélve, hogy lopjunk és szitkozódjunk az utcasarkon. Nincs mit egymásnak mondanunk; 75 év alatt elmondtunk mindent, és 75-ször szegényebbek vagyunk. Amúgy, további kellemes napokat - torkig vagyok Romániával, Erdélyemet akarom.

(1998. szept. 16)

Lásd még: Könyv a politikai esszé visszhangjáról