Mándy Gábor: Püntyike Véletlenül futottak össze. Béla ügyeket intézett, Eszter pedig az orvostól jött. Kérdezgették egymást, és beszámoltak életük alakulásáról. Aztán Béla megkérdezte: - Hát Püntyike hogy van? - Hogy lenne. Unja magát - mondta Eszter. - Egy ilyen nagy lánynak már magában is el kell tudni lenni - vélte Béla. - Persze. Elvan ő egyedül is. De azért néha nagyon hiányzik neki a társaság - mondta Eszter. - Szeretném már látni - mondta Béla. - Gondolod, hogy megzavarnám? - Á, dehogy. Téged különösen kedvel. És mikor is láttad utoljára? - Van annak már két hónapja is - mondta Béla. - Nekem is gyakran eszembe jut. - Hát látogasd meg! - Azt mondod? - Örülne neked. Képzeld, nemrég átesett egy fertőzésen. - Csak nem? - hökkent meg Béla. - Ne félj, nem kapod el tőle. Már teljessen rendbe jött. - Rendesen kell táplálkozni. Hússal is - mondta Béla. - Na, akkor mi lesz? Meglátogatod Püntyikét? - kérdezte Eszter, egy pici türelmetlenséggel a hangjában. - Lássuk csak - mondta Béla. - Ma délután még be akartam ugrani a postára, valami értesítés jött. De az várhat. - Neked kell eldönteni, mi a fontosabb -- mondta Eszter. - Püntyike - mondta Béla. A szemük összevillant. Aztán már keveset beszéltek. Kézen fogva mentek, gyors léptekkel. A liftben Béla magához húzta Esztert. - Ne itt - mondta Eszter. De a férfi kezét fenn hagyta a mellén. A lakásban elkezdték egymást vetkőztetni. A nő zihált. Rázuhantak az ágyra, mohón tapogatva, simogatva egymást. A bugyi is a szőnyegen kötött ki. Béla oda tette a kezét, majd nemsokára behatolt. És Püntyike örült.