Mándy Gábor: Kaland a villamoson A villamoson észrevettem egy szép arcú nőt. Úgy látszik, ő is észrevett. Mosoly villant át az arcán. Közelebb léptem. Megint egy mosoly. Egy könyvet olvasott. Megnéztem a borítóját. - Ó, ezt a könyvet én is ismerem - mondtam halkan, hogy más ne vegye észre közeledési kísérletemet. - Egyik kedvencem. Azt a fejezetet elolvasta már, amiben a professzor megkéri a lány kezét? - Még nem járok ott - szólt a nő, ugyancsak csöndesen. Ezáltal elkezdődött közöttünk valami titkos dialógus. - Akkor nem lövöm le a poént - mondtam. - De az eleje is szép. Micsoda tájleírás...! - Igen - válaszolt -, szinte úgy érzi az ember, hogy ott van az óceán partján, és csak fúj, fúj a szél... Így beszélgettünk tovább. Aztán együtt szálltunk le, és sétáltunk, élvezve, hogy milyen jól megértjük egymást. Megérkezünk a házukhoz. A hölgy behív egy teára. Feltesz egy szép lemezt. Felkérem táncolni. Összesimulunk. Csókot lehelek a nyakszirtjére. A tánc közben lehuppanunk a kanapéra. Egymásra nézünk, én kérdően, ő igenlőleg. (*) * Az irodalom nem arról szól, ami ténylegesen megtörtént, hanem arról, aminek meg kellett volna történnie!