Ancsel Éva

A megrendült öntudat mítoszai

(részlet)

Huszadik századi kérdés a hangszerek értelméről

Bármilyen elektronikus műszereket vagy atomreaktorokat készítsen az ember, a hangszereknél — a „legegyszerűbb” gitárnál — bonyolultabb tárgyat soha nem fog létrehozni. Természetesen nem a technikai bonyolultság értelmében.

Ami oly rendkívüli és rendhagyó képződménnyé avat egy hangszert, az nem más, mint látszólag teljes céltalansága, avagy öncélúsága, miközben a benne testet öltő és tárgyi létét megelevenítő, föltámasztó emberi erőkifejtés nélkülözhetetlen mivoltáról tanúskodik.

A maga nemében a bumeráng, az íj vagy a nyíl is rendkívüli, mint a természetben föl nem lelhető, testet öltött cél, csapdába ejtett kauzalitás: az emberi képzelet erejével teremtett társadalmi tárgy, amelyben lelemény, tudás, fantázia inkarnálódik. Ebben az értelemben a nyíl is „átszellemített” anyag. Hegye a jövőbeli, az elérendő irányába mutat, ami minden emberi szerszámról elmondható. Mert minden munkaeszköz az ember által „rászedett” darabja a természetnek, mely vele, mint „árulója” szembefordul. Minden munkaeszköz a természettel szembeszegülő emberi hatalom jelvénye, emblémája.

A példánkban szereplő nyíl sem kevéssé bonyolult tehát, de mindezzel együtt mennyivel egyszerűbb, mint egy gitár. Mennyivel könnyebb felelni arra a kérdésre, hogy mire való — mint megmondani ugyanezt egy hangszerről.

A zene ugyanis merőben céltalannak tűnik, ha az egyedi lét puszta reprodukciója az a koordináta, amelyre vonatkoztatva célszerűségről vagy célszerűtlenségről döntünk. Ezt a reprodukciót a zene — különösen önállósult alakzatában, messzire szakadva a valamikori munkadaloktól — immár nem segíti.

Az az igazság, hogy az egyedi lét zárt világában élő embereknek sohasem lehetne megmagyarázni, hogy mi az értelme annak a koncerttermekben lezajló szertartásnak, ahol a pódiumon néhány, vagy egyetlen ember hajol hangszere fölé, arcán és testtartásában a rendkívüli erőfeszítés minden jelével, s azzal a kizárólagos szándékkal, hogy kottafejekbe írt emberi sorsot, szenvedélyt megszólaltasson.

Mi történik ilyenkor?

Walter Benjamin így válaszol: „Az idegen sors nekünk adja át az őt emésztő láng melegét, olyasmit tehát, amelyet a sajátunkéból soha meg nem nyerhetünk.” De ha így van, akkor újra nyitva marad a kérdés, hogy miért van szükségünk erre az idegen életből, kottafejek segítségével átmentett hőforrásra?

A hangszerek létezésének rendkívülisége, s maga a kérdés, hogy mit is keresnek ezen a világon, különös erővel hangzik fel századunkban. Korunk történelmi valósága soha nem ismert módon tagadta meg a művészet értelmét és létjogosultságát. A jelenkor nyers tényei azok, amelyeknek prizmáján át olykor abszurdnak tűnnek a hegedűk.

Csak föl kell idézni Varsó Chopinért rajongó SS-parancsnokának alakját, aki tömeggyilkosságok között „pihenésként” kedvenc zeneszerzőjének műveit játszotta „vájtfülű” hallgatóinak. Avagy Beethoven „Fidelió”-jának a hitleri Németország operájában felhangzó dallamaira kell gondolnunk, s e szabadságopera kimondhatatlan kudarcára, amelyről Thomas Mann beszélt, amikor arra adott választ a második világháború után, hogy miért nem tér vissza Németországba. A „Fidelió”-ra hivatkozott, s arra, hogy a berlini opera nézőterén a fasiszta uralom éveiben nem akadt ember, aki e műtől megrendülve, szégyenében fölkiáltott és tiltakozása jeléül távozott volna.

A fasizmus az emberi világ olyan tengelytörését jelentette, amely után egy letűnt kultúra idegenszerű maradványainak tűnnek a hangszerek. Nehéz újra elhelyezni őket a valóság dolgai között…

(…)

Mit ér egyáltalán a zene, ha a kegyetlenség rezisztens marad vele szemben? Mit ér, ha nem képes eljutni ahhoz a jéghideg közönyhöz, amelyet Adorno emleget, mint olyan belső tényt, ami nélkül a fasizmus nem lett volna lehetséges?

Mit ér, ha a valóság zeneértés és barbarizmus skizofrén együttlétezésének olyan eseteit szüli, melyeket a huszadik század nagy művészete joggal választ gyakori témájául, az ábrázolás tárgyául.

Mit ér a zene, ha nem immunizál — márpedig nem is immunizálhat — a barbarizmussal szemben, ha annak kórokozói ellenállóképesek maradnak, nemcsak az embereknél általában, hanem azoknál is, akik bizonyos értelemben hivatásszerűen foglalkoznak vele.

(…)

(Kossuth Könyvkiadó, 1974., 124-128. o.)