Egyszer lesz, hol nem lesz egy ember, aki egy napon majd elindul ezen a nehezen bejárható földgolyón, ahol addigra Óperenciás tenger valószínűleg nem lesz, de hát hogy mi lesz, mi nem lesz, arról ugyanúgy nem kell a jövő időben mesélőnek bizonylatot kiállítania, mint ahogy a múlt időben elhangzó mesékre se szoktunk rákérdezni, azokat se szoktuk félbeszakítani hangos szóval és kérdő hangsúllyal, mondván: „Tényleg?!”

Lesz tehát egy ember, aki nekivág, mert elhatározta, hogy végére jár — a szó szoros értelmében a két lábával akar a végére járni — annak, hogy kikkel is él együtt.

Természetesen gyalog indul, és úgy tervezi, hogy megszólít mindenkit, aki az útjába esik, megállít mindenkit, akit csak tud, és megkéri, szánjon már rá egy pillanatot, mert szeretne bemutatkozni, megtudni a másik nevét, és kezet is fogni vele, vagy meghajolni előtte mélyen, már ami szokás azon a tájon.

Az a terve, hogy kimegy a pályaudvarokra és a repülőterekre, az űrhajók kikötőjébe, még akkor is, ha ezeken a helyeken biztosan meg fogják motozni, nincs-e nála időzített bomba, ő pedig a motozás után be fog mutatkozni a rendészeknek és a vámosoknak, és, ha sikerül velük összeakadnia, akkor a terroristáknak is, meg a betegszállítóknak, akik előbb-utóbb biztos, hogy megjelennek, és csöndesen, minden nagyobb föltűnés nélkül elviszik, de előbb finom kis tűvel nyugtatót adnak majd be neki.

Amikor ez az ember már nagyon öreg lesz, akkor majd el fogja mesélni, hogy mi volt az ő furcsa, hosszú menetelésének a célja. Arra gondolt: csak az egymástól való félelem okozhatja, hogy az emberek bántják egymást, a félelem meg az ismeretlenségből fakad, így azt kellene megszüntetni. Ezért indult hát útnak, hogy előbb ő maga megismerje, majd egymással összeismertesse az embereket.

Meghallván ezt, elnézést kérnek tőle a betegszállítók, az ápolók, az egészségügyi hivatalnokok, és még azt is megkérdezik, hogy miben lehetnének a segítségére. De akkor már késő, mert megöregedtek nagyon a mi emberünk lábai, és arra is rájött: azért engedik el — óh, nem azért, mert megismerték!, hanem — mert már nem félnek tőle, lévén ahhoz túlságosan is erőtlen.

(Ancsel Éva: Százkilencvennégy bekezdés az emberről

Kossuth könyvkiadó, 1987., 32. - 33. o.)