Egyszer lesz, hol nem lesz egy ember, aki egy napon majd
elindul ezen a nehezen bejárható földgolyón, ahol addigra Óperenciás tenger
valószínűleg nem lesz, de hát hogy mi lesz, mi nem lesz, arról ugyanúgy nem
kell a jövő időben mesélőnek bizonylatot kiállítania, mint ahogy a múlt időben
elhangzó mesékre se szoktunk rákérdezni, azokat se szoktuk félbeszakítani
hangos szóval és kérdő hangsúllyal, mondván: „Tényleg?!”
Lesz tehát
egy ember, aki nekivág, mert elhatározta, hogy végére jár — a szó szoros
értelmében a két lábával akar a végére járni — annak, hogy kikkel is él együtt.
Természetesen
gyalog indul, és úgy tervezi, hogy megszólít mindenkit, aki az útjába esik,
megállít mindenkit, akit csak tud, és megkéri, szánjon már rá egy pillanatot,
mert szeretne bemutatkozni, megtudni a másik nevét, és kezet is fogni vele,
vagy meghajolni előtte mélyen, már ami szokás azon a tájon.
Az a
terve, hogy kimegy a pályaudvarokra és a repülőterekre, az űrhajók kikötőjébe,
még akkor is, ha ezeken a helyeken biztosan meg fogják motozni, nincs-e nála
időzített bomba, ő pedig a motozás után be fog mutatkozni a rendészeknek és a
vámosoknak, és, ha sikerül velük összeakadnia, akkor a terroristáknak is, meg a
betegszállítóknak, akik előbb-utóbb biztos, hogy megjelennek, és csöndesen,
minden nagyobb föltűnés nélkül elviszik, de előbb finom kis tűvel nyugtatót
adnak majd be neki.
Amikor ez
az ember már nagyon öreg lesz, akkor majd el fogja mesélni, hogy mi volt az ő
furcsa, hosszú menetelésének a célja. Arra gondolt: csak az egymástól való
félelem okozhatja, hogy az emberek bántják egymást, a félelem meg az
ismeretlenségből fakad, így azt kellene megszüntetni. Ezért indult hát útnak,
hogy előbb ő maga megismerje, majd egymással összeismertesse az embereket.
Meghallván
ezt, elnézést kérnek tőle a betegszállítók, az ápolók, az egészségügyi
hivatalnokok, és még azt is megkérdezik, hogy miben lehetnének a segítségére.
De akkor már késő, mert megöregedtek nagyon a mi emberünk lábai, és arra is
rájött: azért engedik el — óh, nem azért, mert megismerték!, hanem — mert már
nem félnek tőle, lévén ahhoz túlságosan is erőtlen.
(Ancsel
Éva: Százkilencvennégy bekezdés az emberről
Kossuth
könyvkiadó, 1987., 32. - 33. o.)