Babits Mihály

Az isten és ördög…

Az Isten és ördög két jó hivatalnok.

Mennyivel vadabb lett és gazabb a világ,

mióta az Ember, e gyenge akarnok,

viszi mindkettőnek ürült hivatalát!

Mint a gyermek, épít és rombol is egyben.

Épít, hogy legyen mit rombolni. Felhőket

karmol házaival; majd fölibük szökken

és nagy diadallal lebombázza őket.

De talán így kell és már elvégeztetett.

Én már összeomlott városokat látok.

Vad paloták helyén csöndes romhegyeket,

s betonok gőgjéből törmelék sziklákat.

Szakadt drótok lógnak, mint a tavalyi gaz

s messze tereket fed a vasak selejtje:

feledt célú gépek hullamezeje az,

ahol a rozsdának nyil virágoskertje.

A megmaradt ember kibúvik tornyából,

Gyilkos ülledékek foszlanak a völgyben.

Van-e még friss szellő eleven virágból?

Vannak-e ép csírák a mérgezett földben?

Óh lesz-e még jó íz gyümölcsben, italban?

Lesz-e jámbor állat a gyilkos gép helyett?

S a megehült pásztor fogja-e, mint hajdan,

nézni még óriás óráját, az eget?

Mit mutatsz minekünk, te nagy, sima óra,

magunk gyilkosává ítélt embereknek?

Vagy átallod sorsunk jegyzeni, mióta

gonosz kis órákat gyártunk tehelyetted?

Közönyösen tűz rám vad arcod. Itt állok

a fa alatt, mely pár aszu meggyet ad még,

s úgy érzem hogy ingád vagyok és himbálok…

Csak ringass, míg bambán végkép elaludnék!