Edmund Burke

Töprengések a francia forradalomról

(részlet)

Láthatja, uram, hogy ebben a felvilágosult korban vagyok elég merész megvallani: általában csiszolatlan érzéseket tápláló emberek vagyunk; ahelyett, hogy sutba dobnánk minden régi előítéletünket, nagyon is becsben tartjuk őket, s hogy szégyenünk még nagyobb legyen, ezt éppen azért tesszük, mert előítéletek; s minél hosszabb ideje élnek, s minél inkább elterjedtek, annál inkább ragaszkodunk hozzájuk. Nem merjük hagyni, hogy az emberek pusztán saját egyéni szellemi állományukra hagyatkozva éljenek és tevékenykedjenek; mivel az a gyanúnk, hogy ez az állomány minden egyes emberben túlságosan csekély, s hogy az egyes ember jobban teszi, ha igénybe veszi a nemzetek és az idők általános tőkéjét és bankját. Számos gondolkodó elménk ahelyett, hogy megdöntené az általános előítéleteket, képességeit arra használja fel, hogy felfedje a bennük rejlő látens bölcsességet. Ha meglelik, ami után kutattak — márpedig ritkán vallanak kudarcot —, okosabbnak vélik fenntartani az értelmet is magába foglaló előítéletet, mint elhajítani az előítélet leplét, s nem hagyni egyebet, mint a csupasz értelmet; mert az előítéletben hajtóerő van, hogy a benne lakozó értelmet mozgásba lendítse…

(…)

Az Önök írói, politikusai, csakúgy, mint nálunk az egész felvilágosult klikk, alapvetően mások e tekintetben. Nincs bennük tisztelet mások bölcsessége iránt; de ezt kiegyenlítik a saját magukéba vetett tökéletes bizalommal. Számukra elégséges indíték a dolgok valamely régóta fennálló rendjének lerombolásához pusztán az, hogy e rend régi. Ami az újat illeti, nem aggályoskodnak azzal kapcsolatban, hogy vajon meddig fog állani egy sietve felhúzott épület; mert a hosszú fennállás nem cél azok számára, akik úgy gondolják, hogy az ő koruk előtt kevés, vagy éppen semmilyen eredményt sem értek el, s akik minden reményüket a felfedezésbe vetik. Igen következetesen úgy vélik, hogy minden, amiből folytonosság származik, ártalmas, ezért engesztelhetetlen háborút viselnek minden állami rend ellen. Azt gondolják, hogy a kormányokat úgy lehet váltogatni, mint a divat változásával a ruhákat, s ugyanolyan kevés hátrányos következménnyel. (…) Folyton úgy beszélnek, mintha véleményük szerint lenne egy különleges szerződés köztük és az elöljárók között, amely az elöljárókra nézve kötelező, de nincs benne semmi viszonosság, s a népfelségnek jogában áll minden ok nélkül, csupán saját akaratából felbontani. Országuk iránti vonzalmuk is csak addig terjed, ameddig összhangban van valameyik mulandó ötletükkel; azzal a politikai berendezkedéssel kezdődik és végződik, amely megfelel pillanatnyi nézeteiknek.

Úgy látszik, ezek az elvek, vagy sokkal inkább érzelmek vezérlik az Önök új államférfijait. De ezek homlokegyenest eltérnek azoktól, amelyek alapján mi ebben az országban mindig is cselekedtünk.

Néha azt hallom, hogy Franciaországban megállapítják: ami Önöknél történik, az Anglia példájának a követése. Engedtessék meg, hogy leszögezzem: az Önöknél történtek közül aligha eredeztethető bármi is népünk gyakorlatából vagy uralkodó nézeteiből, akár az elkövetett tettek, akár azok szelleme tekintetében. Hadd tegyem hozzá, hogy éppen annyira kevéssé vagyunk hajlandóak elsajátítani Franciaországtól ezeket a leckéket, amennyire biztos, hogy mi sem tanítottuk ilyenekre soha szomszédainkat…

(Atlantisz Kiadó, 1990, 179-180. o.)