Emile M. Cioran: A bomlás kézikönyve

(részlet)

Antipróféta

Minden emberben egy próféta szunnyad, és amint ez fölébred, a világban máris egy kevéssel több a rossz…

Az emberből annyira mélyről jön a prédikálás szenvedélye, hogy oda még az önfenntartási ösztön sem tud belátni. Mindenki arra vár, mikor üt végre számára az óra, mikor rukkolhat elő ő valamivel, legyen az bármi. Hallathatja a szavát: több nem is kell ennél. Drágán fizetjük meg, hogy nem vagyunk sem süketek, sem némák…

A szemetesektől a sznobokig mindenkiből csak úgy árad a bűnös nagylelkűség, mindenki a boldogság receptjeit osztogatja, mindenki a többiek lépteit óhajtja terelgetni: a társas élet ettől elviselhetetlen, de ettől leszünk saját magunknak még elviselhetetlenebbek: ha valaki éppen nem ártja bele magát mások dolgába, saját ügyei annyi nyugtalansággal töltik el, hogy tulajdon személye lesz a vallása, ha ugyan nem ellene fordul, mint fonák apostol: mindannyian az egyetemes játszma áldozatai vagyunk.

A lét nagy kérdéseire felkínált megoldások éppoly bőségesek, mint amilyen semmitmondóak. A Történelem: eszmények műhelye…, holdkóros mitológia, hordák és magányosok őrjöngése…, a valóság megtagadása, halálos szomjúhozás a képzelet szüleményei után.

Tetteink forrása abban a tudattalan hajlamban keresendő, hogy az idő középpontjának, értelmének és végső céljának hisszük magunkat. A beidegződések meg a gőg egész planétává növelik azt a parányi húsdarabot és tudatot, amik vagyunk. Ha helyesen érzékelnénk a világban elfoglalt helyünket, ha élet nem lehetne összehasonlítás nélkül, össze is roppannánk a felismeréstől, hogy mennyire elenyészőek vagyunk. De aki él, az saját méreteit tekintve vak.

Ha pedig minden cselekedetünk — a lélegzéstől birodalmak vagy metafizikai rendszerek létrehozásáig — saját fontosságunk illúziójából táplálkozik, annál inkább érvényes ez a próféta-ösztönre. Akinek tiszta képe van arról, hogy mennyire semmi, próbálkoznék-e még hatékony cselekvéssel, felléphetne-e megváltóként?

Nosztalgiával gondolunk arra a világra, amelyben nincs „eszmény”, a haláltusára, amelyet nem környékeznek meg bölcs tanok, az örökkévalóságra, amelyet nem előz meg élet… A Mennyek Országa… Csakhogy önáltatás nélkül egy percig sem tudnánk élni: igenis ő, a bensőnkben szunnyadó próféta, az őrület csírája az, ami éltet és fenntart a magunk ürességében.

Eszményien józan, következésképpen eszményien normális ember az lenne, aki nem folyamodnék egyébhez, csak a benne lévő semmihez. Elképzelem, amint így szól: „Miután megváltam a céltól, minden céltól, vágyaimat és csalódásaimat már csak szófordulatok formájában őrzöm. Ellenálltam a következtetés kísértésének és ezáltal legyőztem a szellemet, ahogyan az életet is legyőztem, mert viszolyogtam attól, hogy megoldjam. Az ember látványától hányingerem van! A szerelem — két nyálka találkája. Minden érzelem a mirigyek nyomorából meríti a maga abszolútumát. Nemességet ne keress, csak a lét tagadásában, csak az eltörölt tájak felett lebegő mosolyban.”

(Egykor nekem is volt „énem”; mára azonban puszta tárgy vagyok… Teletömöm magam a magány kábítószereivel; a világ ugyanis nem kínált eléggé erőseket ahhoz, hogy megfeledkezzem róla. S ha egyszer kiöltem a bennem szunnyadó prófétát, ugyan mi keresnivalóm lenne még az emberek között?)