A modern társadalom legmélyrehatóbb beavatkozása az emberi természetbe az volt, hogy lerombolta a kis kultúrákat elválasztó határokat, tönkretette a zárt, szemtől szembe csoportokat. Ez a folyamat még csak nem is egészen új keletű, már a nagyobb létszámú kultúrák kiépülésével megkezdődött. A csoportkultúrában élő ember számára minden, ami jó és elfogadható, az megvan az adott kultúra globális reprezentációiban. Amikor a zárt csoporttársadalom kinyílik, az egyén hamarosan sokféle kultúra hordozójával találkozik, a korai és a mostani városokban a szomszéd, a munkahelyi társ egészen kkülönböző dolgokat tarthat jónak, rossznak. Vita, összehasonlítás kezdődik. Az a folyamat, ami a Biblia szép költői nyelvén a „jónak és rossznak a megismerését” jelenti. „Ádám” a csoporttársadalomból kilépve kénytelen saját maga felismerni a jót és a rosszat, mert ebben a csoport már nem segíti. A kis kultúra nem adott módot a válogatásra, a jó és csak a jó adott volt. És sajnos az evolúció a választásra nem készítette fel az embert. Ez teljesen új feladat. Valójában nem is oldható meg, hiszen a kis kultúra globális reprezentációi önmagukban már kiállották a megbízhatóság összes próbáit, sok generáción keresztül. Egy új szokást, nézetet, gondolatot átvéve egy másik globális és kipróbált reprezentációból, semmiféle biztosítéka nem lehet, hogy ez működni fog, hasznos lesz, jó lesz.

A későbbi fejlődéssel már teljesen eltűnt fejünk felől az átlátható, ember méretű globális reprezentáció. Elvesztettük a viszonyítási alapjainkat. Mintha a várépítő termeszek hirtelen mindenféle ki nem próbált kis viselkedési utasítást kapnának, hogy építsenek velük várat. Biztos a kudarc. Az az utasítás, ami az egyik viselkedési komplexben hasznos, nem biztos, hogy jó a másikban. A komponensek egymásra épülése veszett el.

Érdemes azt is megjegyezni, hogy a modern társadalmak tele vannak „felülről” szervezett, szépen elképzelt intézményekkel, amelyek valójában üresek. Csak azok működnek, csak azok nyernek valódi funkciót, amelyek számtalan módon kapcsolódnak az adott társadalom vagy hely kultúrájához. Az emberi tevékenység rendkívül nagyszámú apró kis elemből, agyi reprezentációból nyeri a működéséhez szükséges feltételeket. Ha ezeket valaki helyettesíti egy nagy ívű elképzeléssel, amelynek nincsenek meg az apró kapcsolatai az emberekkel, akkor az nem fog működni. A maga evolúciós folyamatában az emberi társadalmak mindig alulról szerveződtek, először jöttek létre a primer csoportok, és csak azután a másodrendűek. Manapság villámgyorsan alakítanak komplex organizációkat anélkül, hogy a résztvevők akár csak ismernék egymást. Stabil, mindenki által elfogadott társadalmi struktúrákat csak alulról kiindulva lehet felépíteni.

Egytagú csoportok

Az ember persze reagált erre a helyzetre. Reakciója különös. A modern társadalmak felépülése során radikálisan csökkent a csoportméret és a mai világban egyre, azaz egyetlen személyre redukálódott. A modern társadalmak egytagú csoportok szövetségeiből épülnek fel. Elég megnéznünk például azt, hogy mit ajánlunk a fiataloknak az önálló élet kezdésekor. Nem azt, hogy légy hűséges a csoportodhoz, a családodhoz, az életed is áldozd fel értük, hidd el, amit az idősek mondanak és rendezd életed a csoport érdeke szerint. Inkább valami ilyesfélét: terveid, céljaid vannak, meg akarod valósítani önmagad. Keresd meg ennek a módját, harcolj és köss jó kompromisszumokat. Párod, ha lesz, ő is önmagát akarja majd megvalósítani, egyezz meg vele, ha nem tartja be az egyezséget, menj a magad útján.

Ezek bizony a csoportok közötti egyezségek mechanizmusai! Elveszett a lojalitás, az önfeláldozás, a morális támogatás, és még a közös akciók is korlátozottak, amelyek korábban a csoport-, valamint a párkapcsolatokat létrehozták és jellemezték. Maradtak a kompromisszumok, a szüntelen védekező állapot, a csoportok közötti kapcsolatok racionális taktikái, lojalitás helyett az egyezkedés kultúrája.

Az egytagú csoportok a kulturális evolúcióban is új színteret nyitottak. Korábban a személyiség a globális és lokális reprezentációk révén harmonikusan illeszkedett a csoporthoz és a csoport kultúrájához. Most nincs mihez illeszkedni, a szocializáció nem biztosítja az ellentmondásmentes ideák átvételét, a lelki békét és a harmóniát. A gyermeket nemcsak a család, hanem a szomszéd gyerek, az iskola és a televízió is neveli. Értékei a globális reprezentációkból átvett, sokszor egymásnak ellentmondó, összevissza komponensek. Ebben a helyzetben hirtelen megnőtt a lokális reprezentációk szerepe. Kialakult egy új evolúciós alrendszer, a modern személyiség, amely, ha nem túlságosan rosszul indul, valamennyire képes saját maga kiválogatni azokat a kulturális komponenseket, amelyek a saját elméjében, a saját lokális reprezentációs hálózatában ellentmondásmentes rendszert, valódi jelentést hozhatnak létre. Csak olyat fogad el, ami illeszthető a többihez, tehát elgondolható gondolatokkal, végrehajtható akciók lehetőségeivel rendelkezik. Ez is evolúciós folyamat, konvergenciával, időbeli replikációval. Hasonló a bioszféra evolúciójához, abból is csak egy van, abban is csak olyan komponensek maradnak meg, amelyek összehangolhatóak, amelyeknek értelmük van. Az ember életideje eltörpül a bioszféráé mellett, de a személyiség kialakulásában ugyanezen evolúciós erők munkálkodnak.

Létrehozhatnak egy apró, személyes globális reprezentációt, egy új humanitást, egy új, autonóm embert. Kitöltik valamivel azt a szabadságot, amit a kulturális evolúció ideáinak versengése érdekében az emberre kényszerítettek.

Csányi Vilmos: Az emberi természet, 289-291. o.

Vince kiadó, 1999