Csányi Vilmos

Mi van a színpadon?

Ősidők óta imádjuk a színházat. Nagyon meggyőző adatok támasztják alá azt a nézetet, hogy az ember színjátszó képessége még a beszélt nyelv megjelenése előtt kialakult az evolúció során. Nagy szüksége volt erre a korai ősöknek, mert már elég jól tudtak együttműködni, és sok időt töltöttek azzal, hogy kitalálják, vajon mire készülnek a többiek. Pihenni akarnak? Vadászni szeretnének? Vajon valamelyik elhatározta, hogy most aztán végleg leszámol azzal a kis szemüveges őssel, aki miatt a múltkor is elszalasztottak egy nagyon remélt zsákmányt?

Figyelni kellett, megérteni a társas cselekvések indítékait, megjósolni lefolyásukat. Sok előnyt szerezhetett magának így az ősember. Fontos volt az is, hogy ha ők maguk akartak valamit, akkor azt valahogyan a többiek tudomására hozzák. Darabolják már a húst, de én azt szeretném, hogy az a nagy szőrös nyakigláb, aki miatt tegnap elaludt a tűz, és most nyersen kell majd mindent megenni, ne kapjon vagy legalább ne a jobb falatokból. Mímelni, mutogatni, szerepet játszani kellett ahhoz, hogy a gondolatokat a többiek megértsék. Az állatok 10-15 jellel kommunikálnak, de sohasem gondolatokat. Az embernek csak az arca 200 különböző üzenetet, gondolatot képes közvetíteni. Egy mímus nagyon komplex történeteket tud a testével elmesélni. Ősidőkben mégis sokszor órák is elteltek, amíg kiderült, hogy a gyakran többek által egyszerre bemutatott akciók miről is szólnak. Sokféleképpen lehetett megmutatni, sokféle módon lehetett értelmezni, és sokszor derült ki, hogy a bemutatás és az értelmezés csak éppen hogy fedi egymást. Millió évekig gyakoroltuk ezt, a színház szeretete génjeinkbe íródott. Amikor később kialakult a beszéd képessége, az már csak a finomítást szolgálta, gyorsabbá tette a mesét, és persze a maga szintjén újabb leleményekkel gyarapította a mondanivalót.

Tombolhat a technika, beszélhet majd a komputer, de mi a színházat mindig mindennél többre fogjuk becsülni, legyen az cirkusz, kőszínház, mozi, valóságshow vagy az egyik legkedvesebb fajtája, a modern politika. Politika is régen van már, a primatológusok szerint már a csimpánzok is politizálnak, de az ő politikájuk elég szegényes, és leginkább a nyers erő alkalmazásáról vagy megfelelő ellenérték fejében annak a visszatartásáról szól. A modern demokráciák remekül megoldották az államvezetés és a színházi élmény egyesítését. Nincs fegyveres harc, fejek is ritkán törnek be, elfogadjuk a szabályt: időnként szavazni kell, és a nyertes fogja egy időre az erőforrásokat kezelni. És mindenki szavazhat. Nagyon erős és jó szabály, akkor is menni kell a hatalomból, ha tulajdonképpen te vagy az erősebb. A győzelemhez nem az a legfontosabb, hogy ki a legerősebb, kinek a legnépesebb a rokonsága - mert nemcsak a rokonok szavaznak, hanem mindenki, és ez kapcsolja be a színházat a folyamatba -, inkább az, hogy ki lesz képes rövid idő alatt meggyőzni a választót, lehetőleg mindegyiket, arról, hogy itt és most rá, és csakis rá szavazzon. Nagyon izgalmas a dolog, mert a demokrácia kialakulásával együtt született valamiféle hozzávetőleges anyagi biztonság is, pontosabban kevés embernek függ a közvetlen anyagi jóléte attól, hogy ki nyeri a választásokat. A bérek, jövedelmek nagy része a piaci viszonyok következménye, az állam se képes radikálisan csökkenteni vagy növelni a szolgái javadalmazását, legfeljebb ígéri vagy fenyeget vele. Tehát a dolog nem élet vagy halál kérdése, kivéve persze a hatalomból közvetlenül részesedőket.

A választási harc tehát ügyes színjáték, amelyet élvezettel figyelünk, és elvárjuk a látványosabb fordulatokat, a drámát, a tragédiát. Legyenek benne egymásnak feszülő hősök, cselvetés, ármány, bonyodalom és a végén a felemelő kibontakozás, amikor kiszámolják a győztest. Azután megint elvagyuk négy évig békén.

Ha valaki azt gondolja, hogy valami fanyalgó ironizálás az, amit eddig olvasott, nagyon téved, mert ez a színtiszta, tudományosan is könnyen alátámasztható igazság. A járatlan elme azt gondolhatja, hogy egy modern állam vezetése roppant bonyolult dolog, nagy tudású szakértőket kíván, és a választási kampányban felvonulók éppen a szakértelmük alapos bemutatásával vagy nemzetfelemelő terveik meggyőző, apró részleteivel győzik meg választóikat érdemeikről. Naiv elképzelés. Szakértők persze kellenek és vannak is a minisztériumok mélyén, a kutya se ismeri őket, és dögunalmas is lenne, ha előjönnének és megkísérelnék bemutatni, hogy milyen alaposan értenek a modern statisztikai, államigazgatási és közgazdasági eljárásokhoz. Ki tudná ezt megítélni? Még az egyetemi vizsgát is meg lehet úszni némi szerencsével. Ugyan...

A választási színdarab nem arról szól, hogy ki milyen ismeretekben járatos; azt szeretjük, ha a főszereplők kedvesek, jóképűek, határozott mozdulatokkal mutatják vezetői alkalmasságukat, és andalítóan beszélnek a szebb jövőről, ami persze azonnal szebb lesz, amint leadjuk a szavazatunkat. Szebb ugyan még egyszer se lett szavazás után, de a színházban se hisszük el, hogy a hős és a hősnő valóban egymáséi lesznek a függöny legördülése után. Csak szeretjük hallgatni őket és bólogatni: igaza van, jól mondja... drága Bolgár úr, most mit szól hozzá?... az a másik meg gyalázatos, ármányos cselszövő, el is viszi az ördög a darab végére. Legalábbis reméljük, éppen úgy, mint a színházban.

Sokféleképpen lehet megszerkeszteni a komédiát. Emlékeznek még a nagy Bohóckirályra? Minden felléptekor egy rakás komcsit vetett a gyehennára aranyszájával, és egyéb mulatságos fordulatokban sem szűkölködött előadása. Sajnos ezek a modernisták kiszorították.

Most az ilyen népmesei elemek divatosak. Jön a szegény szabólegény, elegáns, jól öltözött, jól beszél, járja az országot, és mindenkinek ígér valamit. A díszletezők is nagyon jók az idén, az ígéretek egy töpörödött, elszegényedett környezetben hangzanak a legjobban, igyekeztek ilyet csinálni. A félelmetes háttér előtt olyan jó hallani, hogy ez a szegény legény törődik velünk. Még azt is oda fogja adni, amit egyszer elvett, de hát az egy előző darabban volt, ne keverjük ezeket össze, most kétszer fogja odaadni. Lesz itt metró, nyugdíj, és a csúnya bankok a bányába mennek majd dolgozni. Kőbányába.

Minden szépen rendben is lenne, ha nem jőne az ármány. Mert egy másik snájdig ifjú is megjelent, a legkisebb királyfi, aki most az üres kincstár ablakából ígérget, nem annyit, de azért sokat. Amikor persze meglátta a csúf díszleteket, táncra perdült, és minden kifényesedett a színpadon, még a vizslák is csak nyüszíteni mertek. Vannak tekintélyes külhoni barátai is, a minap egy előkelő angol utazó úgy dicsérte az udvart, hogy csak ámultunk. Hat-három, régi dicsőségünk, ezzel a mosolygó királyfival legközelebb akár hét-háromra is verhetnénk Máltát vagy Szaúd-Arábiát. Ezt persze nem ígérte, visszafogott ő, de lehetett érezni a lehetőséget. A jövő határtalan.

Ők ketten most egymásnak mennek, ez világos, és a nézők izgulhatnak majd a sok cselvetésen, kalandon, szerveren. Talán még a tolvaj bróker is megjelenik még, mert ha egy darabban egy bróker feltűnik, annak a végén el kell sülni, régi színházi szabály ez. Már úton van a nagy európai pénzeszsák is, reméljük, marad benne, mire ideér. Ezért folyik ám a kíméletlen harc, melyikük nyitja majd ki? A szabólegény vagy a királyfi? A darab végén majd eldől.

Ne felejtsen el szavazni!

(Újságcikk: Népszabadság, 2006. február 25.)