Faludy György:

Levél Philadelphia

polgármesteréhez

Tisztelt uram, hadd összegezzem kurtán:

Faludy Györgynek hívnak, mesterségem

szerint költő vagyok és irodalmat

tanítok a Columbián, de mert

fizetésem csekély és New York drága,

múlt októberben átjöttem ide,

a testvéri szeretet városába.

Az élet

műútján már lehajtottam pár évet,

de furcsa módon most se untam még meg:

barátaim tanácsára ezért

ajtómra pántot s lakatot szereltem

s bárhogy kívánja testem meg a lelkem

az esti sétát:

sötétedéstől otthon kushadok,

mint állatbőrös őseink a barlang

odvában és a rendőrautók éles

szirénáit hallgatom éjjelente

a trombitáló mamutok helyett.

Ám sorsát senki sem kerüli el.

Múlt pénteken történt, kék ég alatt

s ebéd után, hogy — vagy két óra tájban —

a könyvesboltból baktattam haza,

mikor a Ciprus-utcánál suhancok

támadtak rám — szerencsére csak hárman,

vagy tizenöt év körüli, még mafla

s gyakorlatlan fekete huligánok —

járókelő felebarátaim

behúzott nyakkal iszkoltak odább,

én meg gyorsan kirántottam övemből

az irdatlan csavarhúzót, egyetlen

támaszomat e dzsungelben, melyet

ön, polgármester úr, oly tévesen hív

metropolisznak, s pofacsonton kentem

az egyiket, hogy vért s fogat köpött

és hangos jajgatással cimborái

után futott. Én pedig felemeltem

könyveimet a sárból s hazatértem.

A rémületre két kanna teát

hajtottam le, majd telefonon rendőrt

hívtam, ki mindent feljegyzett és közben

a vállát vonta. Aztán nekiláttam

előadásom jegyzeteinek.

Már szinte hallom, mit mond, polgármester:

„Ön inkább henceg, mint panaszkodik.

Mit akar még? Nem szenvedett bántódást,

sem kárt. Fogadja jó tanácsomat:

csak taxin közlekedjék, ne gyalog.”

A konzekvenciát én is levontam,

de más eredményt értem el. Mihelyt

lehet, csomagolok és megyek vissza

Kanadába, hol nem kell örökös

szobafogságra adnom magamat —

Kanadába, amelyet egyelőre

még nem vert el ilyen kegyetlenül

a fejlődés s a jólét jégesője,

mint magukat.

De jó tanácsot én is adhatok.

Csak egyszer hagyja ott a városházán

autóját, és sétáljon el néhány száz

méterre a főutcán, délelőtt,

álljon meg egy sarkon, nézzen körül

egy percig, míg orrát csavarni kezdi

a vér szaga; vagy le a Broad-streetről

a mellékutcába, ha mer; figyelje,

mint kémlelik a szembejövők egymást,

hogyan készítik öklüket ütésre,

hogy siklanak, csúsznak el egymás mellett

s esnek be házuk ajtaján — ezt nézze

s rájön legott, ha ugyan még nem tudja,

hogy ön, e város polgármestere

valójában többé nem mestere

e városnak, s mi több, hogy ez a város

nem város már; lakóit nem fűzi

egymáshoz elv, cél, hit, sem közös érdek;

a társadalmi szerződés ezer

cafatban úszik le a kloákákon;

Penn Vilmos szobra madárijesztőnek

áll fenn a tornyon — s ez még istenes,

mert holnap rosszabb lesz, nyáron még rosszabb,

s tíz év múlva az óvodákban is

pisztolyt ráznak s heroint követelnek

a kisdedek; a gyárfüst, a benzinbűz

s a tűzvészek ittmaradt szájszaga

megüli majd az utcákat, tornádó

sem söpri ki — és ön, ha visszanéz

kilencszázhetvenre, letűnt idillt lát,

ártatlanságot, elveszett aranykort,

csókolódzó emberi tubicákat

s elbűvölt mosoly jár majd ajkain.

Nem ismerek ellenszert. Nyilván ön sem,

mert felteszem, hogy alkalmazta volna,

ha tud ilyet. Ne húzza hát tovább

fizetését, mit nem szolgál meg. Álljon

talpára s legyen pénzéhes kartársak

meg szenilis barbárok közt az ember

a talpán, aki végre szembenéz

funkciójával s helyével a földön.

Öngyilkossága senkinek sem használ;

elődei, a puritánok, Isten

elleni bűnnek nevezték, akárcsak

a rabszolgák tartását. Lemondása

sem használ nékünk. Mérlegelje inkább,

hogy Nagy Sándor, Konstantin, Romulus

városai nem téglákból s kövekből,

de emberekből álltak, s ha az ember

nem tudja többé összetartani,

úgy nincs kompjúter s nincsen vasbeton,

mely összetartja Philadelphiát.

Hívja hát össze a város tanácsát

és mondassa ki a többségi párttal,

hogy csődtörvényi, esztétikai,

történelmi, humanitárius,

etikai és egészségügyi

és ráadásul praktikus okokból

úgy döntöttek,

hogy feloszlatják Philadelphiát;

item, hogy a lakosság mától fogva

tekintse a várost nemlétezőnek

s záros határidőn belül

induljon neki a szabad mezőknek.

A jó példával ön járjon elől:

ragadjon baltát, trancsírozza fel

autóját (a kombusztiós motor

s a nukleáris robbanás az átkunk!)

szekeret vásároljon, lovat, ökröt

(csodálkozni fog: néhány bifsztek ára

csak az egész), pakolja fel családját

s vonuljanak kelet felé, ahol

Medfordon túl, New Yersey-ben, lakatlan

a tájék; ott építsen szerény házat,

mívelje földjét s zöld lugas alatt

vegye térdére unokáit

és tiltsa meg nekik, hogy

gyárvárosokat alapítsanak.

P. S.

Nincs sok remény, hogy hajlik bölcs szavamra,

de hogyha mégis: egy szuggesztiót

hadd adjak még.

A kacatból, mit kétszáz év alatt

a tudomány bendőjéből ránk okádott,

egyet vigyen magával: orvosságot;

és semmi mást. S úgy nézze, messziről,

hogyan fordulunk fel a többitől.