Immanuel Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése, első rész

(részlet)

15. A harmadik tételt, amely az előző kettőből következik, így fogalmaznám meg: a kötelesség valamely cselekedetnek a törvény tiszteletéből eredő szükségszerűsége. A tárgy iránt mint célirányos cselekedetem hatása iránt lehet ugyan hajlamom, de azt sohasem tisztelhetem, éppen azért, mert az puszta okozat, nem pedig valamely akaratnak tevékenysége. Ugyanígy nem tisztelhetem a hajlamot mint olyant, akár az enyém, akár másé, legfeljebb az első esetben helyeselhetem, a másodikban ideig-óráig még szerethetem is, azaz úgy tekinthetek rá, mint ami előnyös rám nézve. Csak az lehet tisztelet tárgya — és ennélfogva számomra parancs —, ami pusztán mint ok, de sohasem mint okozat kapcsolódik össze akaratommal, ami nem szolgálja, hanem háttérbe szorítja, vagy legalábbis a választás során történő mérlegelésből teljesen kizárja hajlamomat — tehát csakis a puszta magáért való törvény. A kötelességből fakadó cselekedetnek teljességgel ki kell küszöbölnie a hajlam befolyását s vele az akarat minden tárgyát, vagyis az akaratot objektíven csak a törvény, szubjektíven pedig a szóban forgó gyakorlati törvény iránti tiszta tisztelet határozhatja meg, s vele az a maxima, hogy akár az összes hajlamom visszaszorítása árán is ezt a törvényt kövessem.

16. A cselekedet morális értéke tehát nem nem a tőle várható hatásban rejlik, és nem is a cselekedet valamely olyan elvében, amelynek indítóokát ettől a várt hatástól kellene kölcsönöznie. Mindezeket a hatásokat (állapotunk kellemességét, nemkülönben mások boldogságának növekedését) ugyanis más okok is előidézhették, tehát nem volt szükség hozzájuk egyetlen eszes lény akaratára sem. Márpedig a legfőbb és feltétlen jónak az akarat az egyedüli lelőhelye. Ennélfogva az a kiváltképpeni jó, amelyet erkölcsinek nevezünk, jelen van a neki megfelelően cselekvő személyben, és nemcsak a cselekedet hatásától várható. Nem lehet más ez a jó, csak a törvény képzete mint olyan, amely természetesen csupán eszes lényben fordul elő (feltéve, hogy a törvény képzete, nem pedig a remélt hatás az akarat meghatározó oka).

17. De miféle törvény lehet az, amelynek képzete — tekintet nélkül a tőle várható hatásra — egymagában kell, hogy meghatározza az akaratot ahhoz, hogy azt teljes mértékben és megszorítás nélkül jónak nevezhessük? Mivel az akaratot megfosztottam minden ösztönzőtől, amely bármely törvény követésének hatásából meríthető lett volna, semmi sem maradt egyáltalában véve a cselekedetek általános törvényszerűségén kívül; így egyedül ez válhat az akarat elvévé. Vagyis: sohasem járhatok el másként, mint úgy, hogy egyúttal akarhassam, hogy maximám általános törvénnyé váljék. Itt az akarat elveként csupán az egyáltalában vett törvényszerűség szolgál (anélkül, hogy meghatározott cselekedetekhez tartozó törvény volna az alapja), s ennek így is kell lennie, ha a kötelességet nem akarjuk üres agyrémnek és khimérikus fogalomnak tartani; a közönséges emberi ész gyakorlata is tökéletesen egybevág ezzel, s az ész mindenkor ezt az elvet tartja szem előtt.

18. Kérdés például, hogy szorongatott helyzetben megígérhetek-e olyasmit, amiről tudom, hogy nem fogom megtartani? Könnyű itt különbséget tennem a kérdés két jelentése között, hogy tudniillik vajon okos dolog-e, és vajon kötelességszerű dolog-e hamis ígéretet tenni. Az előbbi kétségkívül gyakran előfordulhat. Igaz, jól tudom, hogy nem elegendő ilyen módon kivágnom magamat jelenlegi szorult helyzetemből, ellenkezőleg, nagyon is meg kellene fontolnom, vajon utólag nem származik-e nagyobb kényelmetlenségem ebből a hazugságból, mint azok, amelyektől most megszabadulok; vélt ravaszságom következményei nem egykönnyen láthatók előre, és nem tudom, az egyszer elvesztegetett bizalom nem jár-e számomra sokkal nagyobb hátrányokkal, mint az egész baj, amelyet most szeretnék elkerülni, és ezért felmerül a kérdés: vajon nem cselekednék-e okosabban, ha ilyenkor általános maxima szerint járnék el, s szokásommá válnék, hogy ne ígérjek meg semmit, amit nincs szándékomban megtartani? Csakhogy csakhamar ráébredek, hogy az ilyen maxima alapjául csupán a fenti aggasztó következmények szolgálnak. Márpedig más dolog kötelességből, mint a hátrányos következmények miatti aggodalomból igazmondónak lenni: az első esetben a cselekedet fogalma már önmagában véve is törvényt jelent számomra, a másodikban viszont először ki kell fürkésznem, vajon milyen hatások kapcsolódhatnak számomra ehhez a cselekedethez. Mert ha eltérek a kötelesség elvétől, akkor egészen biztosan helytelenül járok el; ha viszont az okosságra vonatkozó maximámtól pártolok el, akkor ez néha még igen előnyös is lehet számomra, noha persze biztosabb, ha tartom magamat hozzá. Hogy azonban a lehető legrövidebben s mégis csalhatatlanul válaszolhassak a kérdésre, vajon kötelességszerű-e egy hazug ígéret, megkérdezem magamtól: elégedettséggel fogadnám-e, ha maximám („szorult helyzetemből hazug ígérettel vágom ki magamat”) általános törvényként (mind rám, mind másokra) érvényes lenne, és így szólhatnék-e magamhoz: tegyen csak mindenki hazug ígéretet, valahányszor csak olyan szorult helyzetbe kerül, amelyből másképp nem tudja kivágni magát? Nyomban ráeszmélek, hogy akarhatom ugyan a hazugságot, ámde egyáltalán nem akarhatom, hogy általános törvény legyen. Mert ilyen törvény alapján tulajdonképpen már nem is léteznének ígéretek, hiszen hiába közölném eljövendő cselekedeteimre vonatkozó akaratomat másokkal, azok vagy egyáltalán nem hinnének nekem, vagy ha óvatlanul mégis ezt tennék, csakhamar visszafizetnék nekem a kölcsönt. Ezzel maximám, mihelyt általános törvénnyé válnék, szükségképpen önmagát szüntetné meg.

19. Egyáltalán nem kell tehát különösebben éleselméjűnek lennem ahhoz, hogy ráébredjek, mit kell tennem ahhoz, hogy akarásom erkölcsileg jó legyen. Nem lévén járatos a világ folyásában, s képtelen arra, hogy minden bekövetkezhető eseményre felkészüljek, csak ezt kell kérdeznem magamtól: akarhatod-e, hogy maximád általános törvénnyé váljék? Ha nem, el kell vetned, mégpedig nem azért, mert neked vagy másnak hátránya származnék belőle, hanem azért, mert nem szolgálhat egy lehetséges általános törvényhozás elvéül; e törvényhozás iránt az ész közvetlen tiszteletet parancsol, amiről ugyan most még nem látom be, hogy min alapszik (ezt vizsgálja alkalmasint a filozófus), legalább annyit azonban megértek belőle, hogy az érték, amelyet általa becsülök, jóval felülmúlja mindannak értékét, amit hajlam alapján magasztalnak; és hogy a gyakorlati törvény iránti tiszta tiszteletből folyó cselekedeteim szükségszerűsége maga a kötelesség, amellyel szemben minden egyéb indítóoknak háttérbe kell húzódnia, mert ez az értékben mindenek fölött álló, önmagában véve jó akarat feltétele.