Ha az ember Hamvas Béla Karneváljáról
kíván beszélni, akkor téved a legkevésbé, ha abból indul ki, hogy egy ismeretlen
író ismeretlen művéről fog szólni. Ez a helyzet voltaképpen egyetlen műfajt tűr
meg: az ismertetést. A Karnevált bemutatni, vonzóvá tenni néhány oldalon: szép,
bár magában véve is elég reménytelen feladat.
Mindezeket
előrebocsátva a nemes feladatot másokra hagyom. Főként azért, mert nemcsak
reménytelennek, hanem értelmetlennek is érzek minden ilyesféle vállalkozást. A
folyton változó magyar irodalmi kánon (és itt valóban a kánonról beszélek)
hetven év alatt nem vetett Hamvas felé egy futó pillantást sem, még a
rendszerváltozás után sem, amikor pedig világossá vált, hogy a nagy várakozásra
rácáfolva mindössze egyetlen lappangó
életmű került elő a diktatúrák időszakából (az viszont jelentékeny részben
fennmaradt, és nem is csekély terjedelmű): a Hamvas Béláé. Nem támadt iránta
semminemű kíváncsiság. És nem változtatott ezen az érdektelenségen a meginduló
életműkiadás sem (eddig nagyjából húsz kötet, és még messze nem vagyunk a
végén). Mindennek mégiscsak kell, hogy legyen valami oka, és ha ez az ok nem az
életmű jelentéktelenségében rejlik (mint ahogy persze, hogy nem), akkor
naivitás azt gondolni, hogy Hamvas ismertté válásához még bármiféle
népszerűsítés hozzájárulhat. De ez a kérdéskör egy másik írás témája lehetne.
Írásomban
magával a Karnevállal kívánok foglalkozni. Ezért kénytelen vagyok a szövegre
mégis úgy hivatkozni, mintha mindenki által ismert lenne. Ráadásul a mű olyan
rejtett összefüggéseire próbálok rámutatni, amelyek a szöveget mélyen ismerő
olvasók számára sem feltétlenül magától értetődőek.
1. Műfaji problémák
Az, hogy Hamvas életművét alig ismerik,
és az, hogy a Karnevált kevesen olvassák, nem teljesen azonos probléma. Hamvas
Bélának, főleg az esszéi között, szép számmal akadnak olyan írásai, amelyek az
olvasónak semminemű megértési nehézséget nem okoznának. Gondolati tartalmuk
persze megszokott olvasmányainkhoz képest legtöbbször igen furcsa (elképesztően
kánon- és iskolafüggők vagyunk!) – de maga a tartalom tökéletesen követhető, és
mivel izgalmas, talán tolerálható is. Nyelvileg pedig varázslatosak ezek az
alkotások. (Csak példaképpen: Fák, Aranynapok, Apokalyptikus monológ, de ilyen
a kötetnyi terjedelmű A magyar Hüperion is.) Hamvas teoretikus jellegű
írásainak nagyobbik részéről persze nem merném ugyanezt állítani: a Mágia szutra,
a Hexakümion, a Regényelméleti fragmentum vagy a Scientia sacra három kötete
hosszas kínlódások nélkül aligha közelíthető meg.
Egészen más
a helyzet a Karnevállal. A könyvesboltokban (amennyiben épp kapható – eddig két
kiadásban jelent meg) a regények közt található, és belepillantva is annak
tűnik. Mégis: nagyon igényes, értelmes, okos olvasók is kihátráltak már az
elolvasásából. Dühödten, vállvonogatva vagy elkeseredetten, de gyakran
feladják. Ismerőseim körében nagyjából minden ötödik ember volt képes
egyáltalán végigolvasni. Érthető, hogy számukra Hamvas Bélából elsősorban nem a
feledhetetlen élmény maradt meg. Emlékezetem szerint Sükösd Mihály egy tíz
évvel ezelőtti, más tárgyú bírálatában Hamvas regényéről (leplezetlen
elutasítással) mint „regényszerű szövegmennyiségről” tett említést. Neki sem
sikerült.
Vajon
miért? Mi ennek a nehezen-olvashatóságnak az oka? Azt gondolom, az ok a
Karneválnak a világirodalomban is egyedülálló sajátos felépítésében és persze
az e mögött rejlő, ismereteim szerint szintén teljesen egyedülálló
célrendszerében rejlik.
Tudós vagy
kevésbé tudós olvasó egyaránt úgy olvas regényt, ahogy a középkorban várat
ostromoltak. Jöttek a hódítók, és létrák sokaságát támasztották a falaknak.
Valamelyiken valaki majd feljut, és akkor a vár már bevehető. A regényhez,
amely az esztétikai elméletek több száz éves közhelye szerint a
legszabálytalanabb, legformátlanabb műfaj, ugyanez az esztétika a
legkülönbözőbb létratípusokat barkácsolta már: ez tézisregény, az analitikus
regény, ez polifón regény, amaz pikareszk regény vagy családregény. A
Karnevállal, mintha csak bizonyítani akarta volna regénye valóban egyedi voltát
(„csak itt, csak most, csak egyszer és soha többé” – idézi Hamvas számtalanszor
Rilkét), a szerző olyan „várat” épített, amelynek falához minden létra gond
nélkül hozzátámasztható, de amelybe egyiken se lehet csak úgy bejutni. Valahol,
valamely ponton a védősereg mindegyiket gonoszul ellöki magától.
Állításom
igazolható. A Karnevál első harmada legfőképpen szatirikus jellegű, aztán
észrevétlenül hangnemet vált, és a továbbiakban az a kedvünk, hogy a
szereplőkön nevessünk, kissé mérséklődik. Nevetünk még ugyan, de egyre
kínosabban. A mű eleje a nagyszámú szereplővel és a történések esetlegesnek
tűnő voltával ugyanakkor azt is sugallja, hogy talán pikareszket fogunk
olvasni. De ez sem igazolódik. Később, amikor egy következő nemzedék
ügyes-bajos dolgai kerülnek sorra, családregényre gyanakszunk; sajnos ez sem
válik be, ebből az olvasási módból sem jön ki sok. Spiró György, a regény egyik
leglelkesebb propagátora, főleg a hatodik részt, a második világháborús ostrom
leírását emlegeti gyakran: ha csak ebből állna a mű, szinte tényirodalomnak
lenne tekinthető, de persze nem csak ebből áll. És így tovább. A regény közepe
tekinthető fejlődésregénynek, az V. rész (de csak az!) esetleg nevelési
regénynek; sok-sok vonatkozása a filozófiai tézisregénnyel áll rokonságban (de
vajon mi a tézis?); némiképp olvasható eposznak (még seregszemlék is
kimutathatók benne, nem is beszélve a kötelező alvilági utazásról); a III. és a
VII. rész analitikus regény is lehetne; a hős elbeszélését pedig akár
vallomásnak is vehetnénk, ha nem csinálna folyton hülyét önmagából és az
olvasóból. És még mindig sorolhatók a típusok, és a Karnevál mindegyik és egyik
sem: társadalomrajz (I., II., IV., VII.); antirealista regény (VII.); fiktív
önéletrajzi regény; énkereső regény (Hérakleitosz mondatából indul a
cselekmény: elindultam megkeresni önmagamat); abszurd regény (ez már az
eddigiekből nyilvánvaló); történelmi regény (a cselekmény az 1860-as évektől
1951-ig, a regény befejezésének évéig terjed); detektívregény (I–II., ill.
VII.); utópikus regény (nem is akármilyen kérdéssel: hol az aranykor?);
szerelmi regény (a főhős „leplezetlen nőimádatánál” csak a felvonultatott hölgykoszorú
gusztustalansága feltűnőbb, de hát ott van azért Tamara, Ainyu és főleg
Antennis); esszéregény (Thomka Beáta elemzésében (Thomka 1998: 127) azt állítja, hogy a Karnevál „esszéből
van”, és cselekményes részei nem mérhetők a gondolatiságához, ami meglepően
érzéketlen vélemény, és főképp azt bizonyítja, hogy a kritikus a saját létráján
mindenképpen fel akart mászni a várba, és valamiért úgy vélte, ez sikerült is
neki; nem is talált ott semmi érdemlegeset; persze, hiszen valójában bent sem
járt). A műben egy olyan kis betét is olvasható, amely a robinzonádhoz
kapcsolja a Karnevált (Barnabás Andrea kivonulása a világból). És még
imaginárius szerzőt is szerepeltet Hamvas a III. részben, nehogy valami
kimaradjon. Ez vagy az őrület, és akkor nem is kell a Karnevállal veszkődni,
vagy valami (valami mögöttes szervezőerő) értelmessé varázsolja ezt az egészet.
De akkor is nehéz. Valóban az.
A csábító,
hívogató, szinte szirénhangú Karnevál őrző-védő rendszere tökéletesnek tűnik: hagyományos olvasási technikáinkkal nem
tudjuk megközelíteni. Hamvas láthatólag nem akarja, hogy őt mindenki olvassa.
Valóban nem
akarja? Önmaga szellemi útjáról, értékrendjének metamorfózisairól szólva így
fogalmaz (szinte közvetlenül a Karnevál elkezdése előtt, 1947-ben, az Apokalyptikus
monológban): „Ilyen kifejezéseket, mint megváltó, Keresztelő János, ágyrajáró,
pogány üdvözülés, keleti halhatatlanság, egészen nyugodtan használhatok. Ezek a
szavak, amelyek kizárják azokat, akiknek ebből megérteni bármit is tilos, és
ezek azok a szavak, amelyek összekötnek azokkal, akiknek erre szükségük van.
Erről többet és mást mondani fölösleges” (i.
m.: 118).
A Karnevál
tele van ilyen szavakkal, de még inkább tele van ki sem mondott, de annál
inkább akadályt jelentő elemekkel. Ettől támad sok olvasóban olyan gyanú, hogy
ez a regény valamiféle misztikus, imaginárius alkotás. Egyesek számára épp
ettől vonzó. Másoknak ezért gyanús és ellenszenves.
2. A hármas szám: regény és beavatás
Nézzük a talán legfontosabb ki sem mondott
szót. „Hamvas Béla a beavatás szót sem a Regényelméleti fragmentumban,
sem regényeiben nem használja. Ennek ellenére nagyon is tudatában volt annak,
hogy egész életműve beavatás” (Kemény
1990: 70).
Miféle
beavatásról lehetne szó a Karnevál cselekményszintjén? Egy jelentéktelen
levéltári segédfogalmazó – nevetséges események hatására – meghasonlik
önmagával, és egy kisvárosba utazik megkeresni önmagát. Bizonytalan a
származása, bizonytalanná válik az egész lénye. Panoptikumi figurákkal
találkozik (s nem veszi észre, hogy köztük ő az egyik legelvarázsoltabb);
elképesztő kombinációkat hall önmagáról, s közben a legképtelenebb események
történnek vele. Ezek hatására álomvilágba menekül: Mihály arkangyallal
azonosítja magát, s a továbbiakban folyamatosan írja közhelyes tépelődéseit az
emberi létezés rejtélyeiről. Ha egyáltalán felmerülhet a regény ezen első nagy
fejezete kapcsán bármiféle beavat(ód)ás lehetősége (de önmagunk valódiságának
megragadási kísérlete talán annak minősíthető), akkor bizony ez a beavatás nem
sikerült. Bormester Virgil komikus lárva volt és sajnálatra méltó lárva maradt,
csupán maszkot cserélt. (A maszk, az álarc, a lárva a
regény leggyakrabban előforduló szavai közé tartozik.)
Ez a
nyitány. A továbbiakban a már megismert karneváli világban új szereplő jelenik
meg: Bormester Mihály, a tépelődő arkangyal fia, akinek életútját születésétől
haláláig nyomon követhetjük. (Fontos, hogy ő az egész történet mesélője is.)
Felnő, rosszul sikerült házasságot köt, az első világháborúban megjárja párhuzamosan
mindkét frontot és szinte az egész világot; hazatérve egy szinte rutinszerű
szóváltás lezárásaként megfojtja a feleségét, akitől korábban három gyermeke
született. Minden lehetőség adva van, hogy ő is menjen a börtönbe és persze a
lárvák közé, mint az apja, akiről akkorra már tudja, hogy nem is az apja.
Csakhogy ő más emberminőség, mint Bormester Virgil, ezért neki kijár a
segítség. (Ami a regény szerint mindenkinek kijár: „és az angyal életében
egyszer mindenkinek meg is jelenik” – Virgilnek is megjelent, csak nagy
énkeresésében nem vette észre.) Bormester Mihály viszont felismeri a látomásban
megjelenő Antennist, önmaga női felét, a belül ragyogó örök tisztaságot. Így
hát segítséget kaphat Márkustól, a titokzatos Mestertől, aki mágikus történetek
segítségével előkészíti őt egy túlvilági utazásra, ahol megismeri a lét és az
idő teljességét. Visszatérve felneveli a gyerekeit (ezekről az évtizedekről a
regény egy szót sem szól), majd a második világháború végén, az ostrom idején a
pincében észrevétlenül meghal.
Bormester
Mihály története kétségtelenül sikeres beavatási történet. Ő az abszurd,
lefokozott, őrületszerű emberi létezés helyett (mellett, fölött? – „Nincs se
lent, se fent”, ismételgeti Márkus) megismeri a magasabbat. De mi ennek a
megismerésnek a tartalma? Noha a szemünk előtt zajlik minden, mégsem egyszerű a
válasz. A túlvilágról visszatért Bormester hallgató emberré válik, aki
élményeit, látomását ritkán fordítja le szavakra. Tetteiben kellene keresni
ezeket a tartalmakat? Tettei sincsenek már, szinte csak derűs mosolya van.
És különös
módon ezzel sincs vége. A regény utolsó nagy fejezetében ismét új szereplő
jelenik meg, Vidal, a könyvtáros, aki a körülmények véletlenszerű alakulásánál
fogva sikeresen felfejti mindazokat a titkokat, amelyek a regényhősök sorsába
mindeddig beleszóltak. Bizonyos mértékig vele válik teljessé a regény. Úgy
vettem észre: ő a kis számú lelkes Karnevál-olvasók kedvence. Ezt
indokolatlannak tartom. Egyrészt Vidal is beavatandó lenne (sőt: Amadeus be is
avatja), mégis beavatóként (mesterként) viselkedik. Ezzel függ össze az is,
hogy Vidal csakis a történések külső dimenzióit ismeri fel, ezekből a
felismerésekből pedig a regényhősök számára szinte semmi tartalmas nem fakad,
ráadásul mindezeket az olvasó jórészt már amúgy is ismeri. Folytatom a
jegyzéket: saját sorsát sem oldja meg, ellenben azt a lényt (lányt), akit fel
kellene szabadítania (Flórát), még mélyebb, mert immár megvilágított
reménytelenségbe taszítja. Vidal ezért mindössze az értelem és nem a teljesség
hőse, és ez a különbség a Karnevál értékrendjében bizony jelentős: Vidal nem
Bormester Mihály, legfeljebb a folyton konferáló Vatta úr hatványra emelése. Mi
több: leginkább Bormester Virgil csődjét ismétli, csupán hasonlíthatatlanul
nagyobb intellektuális ereje folytán jobban tudja ezt titkolni önmaga és az
olvasó előtt. És szájalhat tovább, amit meg is tesz: a regény az ő próféciáival
zárul. (Amelyek persze, természetesen, értelmesek és helyesek, mint általában,
csak hát immár nagyobb a tét...)
Vidal beavatása
tehát véleményem szerint szintén csőd. Az intellektuális svihákkal
találkoztunk, aki hiába távozik külföldre, nehogy művét kénytelen legyen
feláldozni az életnek; immár levehetetlen lárva-álarcát magával viszi. Hogy az
olvasó (még a nagyon érzékeny olvasó, sőt még a kritikus is) miért látja
másként mindezt, arról majd a maga helyén szólok.
3. A hetes
szám: beavatás és alkímia
A Karnevál mindeddig legmélyebb
értelmezése Kemény Katalintól, Hamvas Béla második feleségétől származik.
Tudomásom szerint ő volt az első, aki a beavatás szót használta a
Karnevál kapcsán. De a beavatási regény fogalmának, tehát egy új
regénytipológiai címkének a megalkotásától jó érzékkel tartózkodott. Nem kell
feleslegesen szavakat gyártani. A beavatási regény fogalma persze azóta
törvényszerűen mégis megszületett. Megítélésem szerint értelmetlenül. Ilyen
regénytípus az európai irodalomban
nincs és nem is lehet, hacsak nem parttalanítjuk a szó jelentését. Mert
olvassuk csak figyelmesen Kemény Katalint: „Hamvas Béla a beavatás szót sem a Regényelméleti
fragmentumban, sem regényeiben nem használja. Ennek ellenére nagyon is
tudatában volt annak, hogy egész életműve beavatás. Mert mi is a beavatás? Az
alkímiai transzfiguráció, amelyben a természeti ember, az egységből lezuhant
lény »örök szellemtestét felépíti«, személlyé válik. Ennek a műveletnek és
folyamatnak három fő mozzanata: az evilág valótlanságának felismerése (a maszk
leoldása); a káprázat valóságának átélése; végül annak a tudásnak
megszilárdítása, hogy az emberi lét attól függ, aki éli – szabadság, s egyben
ítélet” (Kemény 1990: 70–71).
Hamvas Béla
jegyzetei, naplói még nem jelentek meg. Így csak idézetekből, utalásokból
ismerhetjük a Karnevál írása közben, a készülő regényre vonatkozó
feljegyzéseit. Ezek egyikére, jelen pillanatban legfontosabbikára sajnos Kemény
Katalin is csak utal, így az szó szerint nem idézhető: „Hamvas Béla […] a Karnevált
naplójegyzeteiben alkímiának nevezi” (Kemény
1990: 88).
Hamvas
szerint a beavatás a tradicionális kultúrák legfontosabb eljárása: alkímiai
tevékenység. Az alkímia csak a kései, elfajult, haszonelvű kultúrákban jelent
aranycsinálási technikát: eredetileg olyan módszer volt, amelynek segítségével
az ember önmaga silányságából bányássza elő a legbelsejében rejlő aranyat. Nem
aranyat csinál, hanem arannyá változtatja a létezést. Ez számunkra nyilván
metafora. Ám gondolhatunk a dologról bármit, annyi biztos, hogy így már másként
hangzik az egész. Maga Hamvas Béla ezt a törekvést nem tartotta misztikus
zagyvaságnak: nagyon is komolyan vette. Elő kell hozni magunkból az aranyat.
Vagy van tisztességes ember, aki másképp gondolja? Aligha. Legfeljebb más
„fogalmi rendszerben” gondolja ugyanezt.
Monográfiájában
Kemény Katalin is beszél a Karnevál alkímiai vonatkozásairól. Gondolataiból
kiindulva Dúl Antal, az életműsorozat szerkesztője a Karneválhoz írott
utószavában megfelelteti a Karnevál hét nagy fejezetét az alkímia hét nagy
lépcsőfokának, hét fő eljárásának (Dúl
1999). Ez jelentős felismerés. Az értelmezésben azonban van tévedés. Az
alkímia fő műveleteit sokan sokféleképpen rendszerezték már, maga Hamvas is
többféle csoportosítással kísérletezett. Nézetem szerint Dúl Antalnak abban
igaza van, hogy Hamvas az alkímiai műveletek sorrendjére építi rá a Karnevál
fejezeteit. De szerencsésebb lett volna, ha azt a tipizálást veszi figyelembe,
amelyet Hamvas a Karnevállal egy időben alkotott meg, valószínűleg afféle
„háttértanulmányként”. Tehát az 1948–50 között írt Tabula smaragdina vonatkozó
fejezeteit.
Dúl Antal
gondolatmenetének bírálatával nem foglalkozom. Amire törekszem, az az, hogy
megmutassak egy, az övénél mélyebb összefüggésrendszert. Ehhez össze fogom
vetni a Tabula smaragdinában olvasható fokozatokat a regény fejezeteivel.
Az első
művelet a sublimatio (finomítás). El
kell távolítani a szennyeződéseket, a belső piszkot. Ez a művelet, mondja
Hamvas, nagyon személyes jellegű.
Persze,
hogy az. Itt kezdődik az egész. Hiszen először is fel kell ismernünk
szennyezett voltunkat. Ezt Bormester Virgil már belső odüsszeiájának kezdetén
megteszi, és ezzel olyasmibe kezd, amibe az emberek többsége sosem (és a
Karnevál figurái közül is csak kevesen): nekifog önmaga megtisztításának.
Hamvas Béla
a Tabula smaragdinában hangsúlyozza az alkímia azon alapgondolatát, hogy a
lépcsőfokok egymásra épülnek, de még fontosabbnak tartja azt a felismerést,
hogy mindegyik beavatási fok csak lehetőség, tehát elrontható. Láttuk,
Bormester Virgil el is rontja: beleragad önmaga vég nélküli finomításába.
(Tépelődései 7340 kéziratoldalt tesznek ki. Elborzasztó.) Ha a Karnevál csak az
ő regénye lenne, a mű ezen a vonalon nem is folytatódhatna tovább, legfeljebb
vég nélkül lehetne ragozni.
A második
művelet a solutio (oldás). Fel kell
oldani mindent, ami túl szilárd. Ez a kritikus intellektualitás szakasza. Az a
szimbolikus oldószer, amit az alkimisták ehhez a művelethez társítanak, a
vitriol.
A regény
második része ott kezdődik, hogy az ártatlanul bebörtönzött Bormester Virgil
kilép a börtönkapun, és egy tökéletesen megváltozott világban találja magát,
ahol már „senki sem a régi”: minden őrület megmaradt, de az őrültek maszkot
cseréltek. Oldódás ez bizony a javából! Minden szereplő élesen látja a másik
„kajlaságát”, csak a magáéra nem lát rá. Ebbe a világba születik az új, az
igazi hős, Bormester Mihály, akinek legfontosabb gyerekkori élményét is
megismerjük: Pataj és Abihail kihallgatott szerelmi vívódásából egyrészt a
nőiség iránti örök vonzódást, másrészt a szabályos élet iránti ellenszenvet
kapja oltásul. Pataj, ez a csodálatos gyilkos, a „nem jó állampolgár”, aki a
továbbiakban is szinte minden részben felbukkan majd, a főhőst tudtán kívül a
valóság mágikus természetére ébreszti: semmi sem az, aminek látszik. Viszont
akkor mik is valójában a dolgok?
A harmadik
művelet a separatio (elkülönítés).
Meg kell tenni a korrekt megkülönböztetéseket. A regényben ez a rész a hős
ifjúkora, „a wertheri időszak”, amikor meg kell tanulnia a környezet, a
szerelem, a család, a társadalom útvesztőit. Sőt, meg kell értenie önmaga
hazugságait is. Mit látunk e részben? Kétségbeejtő gyanútlanságot, emberek
egymást-kínzását, a kisvilág poklát: merő értelmetlenséget. És látjuk
megszületni a szemünk előtt azt a felismerést, hogy mindezt magunk csináljuk,
magunk tesszük pokollá a világot, a magunk és egymás életét. Bormester Mihály a
rész végére éretté válik arra, hogy a következő osztályba lépjen.
A negyedik
művelet a preparatio (előkészítés).
Alkalmassá kell tenni a lelkünket a továbbiakra. Ez a formálás periódusa, a
műben a párhuzamos életrajzok korszaka. A főhős megkettőződik, az egyik én
magas fokú élettechnikát fejleszt ki, a könnyedén vett létezés urává válik; a
másik elmélyül, a szenvedésen és keleti beavatási tanokon keresztül halad
(araszol) önmaga felé. Végül a fejezet végén a két én újra egyesül.
Az ötödik
művelet a calcinatio (kiégetés). Minden
belül felhalmozott szemetet ki kell égetni, magát a lelket pedig tűzállóvá
tenni. Erőszakos, küzdelmes műveletsor ez.
Ez a rész
Bormester Mihály legnagyobb küzdelmét tartalmazza önmagáért, lárva-önmaga ellen.
A teljes belső kiüresedés, a megsemmisülés veszélyével szembesül. Egyedül nem
is tudna semmihez sem fogni – itt lép be Márkus. (Hamvas szerint ez a szakasz
mester nélkül senkinek sem sikerülhet – és ezt nem csak a regényben gondolta
így.)
A hatodik művelet
a reductio (visszavezetés).
Visszatérni mindahhoz, ami a kiégetés után aktív és tiszta maradt. A lélek még
nem kész, de már közel van a teljessé váláshoz. Most lassan, türelmesen le kell
építeni mindent, ami felesleges. Ami tulajdonképpen már ki is égett belőlünk. A
regényben mindez az őrület legmagasabb fokán, a légópince iszonyatában zajlik
le, ahol a szinte teljesen elcsendesedett Bormester nyugodt derűvel nézi az
egész haláltáncot, és csendes jelenlétével segít annak, akinek ember mivolta
megmaradt még annyira, hogy egyáltalán segíteni lehessen rajta.
Az utolsó
művelet a coagulatio (szilárdítás).
Ez a művelet, mondja Hamvas a Tabula smaragdinában, rendkívüli mértékletességet
igényel. Könnyű kiszikkadni: és akkor az eredmény egy már nem élő én. Egy
bálvány. Ugyanúgy könnyű puhánynak maradni. Akkor szintén nem sikerült a
művelet.
A regényben
vajon sikerül? Vidal bizony kiszikkad. Ifj. Herstal Rajmund a maga vizenyős
szemeivel marad, aki mindig volt – neki persze esélye sem volt soha semmire,
hiszen az alkímiai sor kezdő lépcsőjére sem lépett soha. Ő Bormester Virgil
valódi fia, de apja kezdeti meghasonlásától is megóvta a sorsa. Soha nem támadt
kérdése, gyanúja önmagával kapcsolatban. Lárva, sokszorosan lárva hát a lárvák
között.
Aki olvasta
a Karnevált (de talán az is, aki nem), láthatja: elképesztő mértékű az egyezés
a két gondolatmenet között. Hamvas Béla regényt írt az alkímiai műveletek
sémájára. Játszott? Vagy tényleg egy ilyen szellemű beavatás kísérlete lenne a
Karnevál?
4. A húszas szám: Schumann
Szemben a hármas, négyes, hetes, tízes,
tizenhármas számjegyekkel és még néhány egyéb számmal, a húszas szám tudtommal
semmilyen „számmisztikai” rendszerben nem foglal el kiemelt helyet. Most mégis
ennek a számnak a Karnevál-beli jelentőségéről fogok beszélni.
Hamvas
Karneválja és Schumann Karneválja. Hogy e művek között valami egészen szoros
kapcsolat van, azt Kemény Katalin mindig tudta, és a maguk pontatlan módján a
tanítványok is sejtettek valamit. Az összefüggés azonban sokkal izgalmasabb,
mint azt korábban bárki feltételezte.
„…negyvenéves
korában, megismerkedésünk esztendejében kijelentette: ötvenedik évemben fogom
megírni nagy regényemet, a Karnevált. Többet a kihordási évek alatt
erről nem szólt, de pontosan ötvenéves korában, mikor minden külső körülmény
ellene szólt a nyugalmas munkának, akkor fogott a megíráshoz. S hogy viszonylag
oly hamar elkészült vele, az csak azért történhetett, mivel már készen volt
benne. Egyébként is mondása volt: soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett
volna bennem készen. Ez a készség magyarázza nemcsak folyamatos és gyors
írástempóját, hanem azt is, hogy rendkívül kedvezőtlen körülmények között épp
úgy dolgozott, mint a legnagyobb kényelemben” (Kemény 1990: 23–24).
Hamvas Béla
életében valóban fordulópont volt 1948, amikor regénye megírásához hozzálátott.
Miután 1945-ben elpusztult a lakása (könyveivel, jegyzeteivel és nagyszámú
kéziratával egyetemben), 1948-ban, a fordulat évében állásától és mindenféle
publikációs lehetőségtől is megfosztották. Ekkor Szentendrére, sógora kertjébe
húzódott földet művelni. Itt és ekkor írta meg, megdöbbentően nagy számú egyéb
esszével és tanulmánnyal egyetemben, a Karnevált. Talán legnagyszerűbb
alkotóperiódusává vált ez a négy év.
„»A
történetnek eredetileg azt a címet akartam adni: mi az, amit egymásról tudnunk
kell?« – szól Bormester a függönybeszélgetés egyik dialógusában. Hogyan kapta a
regény mégis a Karnevál címet? Ehhez mindössze két támpontunk van. Az
egyik: az Ördöngösök fejezetcímei Schumann Karneváljának tételeivel számban és
címben megegyeznek. Később a címeket kitörölte, de a papírt átvilágítva tisztán
olvashatók, és így a törlés semmit sem változtat a tényen” (Kemény 1990: 23).
Néhány Hamvas-tanítvány
megismétli Kemény Katalin megállapítását. Akad, aki félreérti, és a Karneválra
vonatkoztatja (Hoványi 2002: 95).
És tévedésével telibe találja az igazságot.
A Karneválnak ugyanis
kettős tagolása van. Nem csupán a hét számozott fejezet alapján épül fel. A mű egészében
cselekményes részek és úgynevezett „függönybeszélgetések” váltogatják egymást.
Az utóbbiak Bormester Mihálynak és egy egyes szám első személyben szóló, de
önmagát meg nem nevező ún. szerzőnek (agent spirituel) az elbeszéltekkel
kapcsolatos vitáit, észrevételeit, értelmezéseit tartalmazzák. Az így tagolódó
Karnevál egységeinek száma éppen húsz, vagyis megfelel nemcsak az Ördöngösök,
hanem a schumanni Karnevál fejezet- illetve tételszámainak is. Mindössze meg
kellett volna ezeket a részeket számolni, és aztán kissé gyanúsnak találni a
dolgot, de ez eddig a regény egyetlen méltatójának, még a regényt kiválóan
ismerő és igazán mélyen értő Kemény Katalinnak sem jutott eszébe. Bár: honnan
is jutott volna?
Állításom az, hogy a
Karnevál (a regény) nem csupán az Ördöngösök szerkezeti sajátosságainak
átsugárzásából nyerte a címét, hanem teljes tudatossággal követi a zongoradarab
tételeinek hangulatait, pontosabban azok változásait. Nem azt mondom, hogy
Hamvas Béla Schumann művének szöveges illusztrációját alkotta meg – mert ennél
jóval többet tett. Magát a zeneművet vette alapul, és mesterien változtatta
cselekménnyé és gondolattá. Kongeniális változatot teremtett. Méghozzá úgy,
hogy ezzel a bravúrral sehol sem dicsekedett el. Jöjjön rá az olvasó, ha tud.
Most hadd idézzek a
Karneválból. Az egyik függönybeszélgetésben az agent spirituel és Bormester
mellett megszólal egy Hang is (Bormester belső hangja, daimónja?), és
önfegyelemre inti a beszélgetések résztvevőit: ne magyarázzanak mindent agyon,
az olvasó majd eldönti, mit gondol. És íme az idézet:
„Kezemet fölemelem és intek. Várjon, mondom.
Honnan veszi az ön hangja az olvasó iránt táplált e véleményét? Az olvasó arra,
hogy a dolgokat megértse, egyáltalán nem alkalmas. Az olvasó ahhoz, hogy
valamely művet megítéljen – ” (Karnevál II: 334).
Ez persze csak játék. Vagy mégsem? Próbáljuk
eldönteni.
Hamvas Béla jól zongorázott, ifjú korában
(saját és nővére vallomása szerint) megszámlálhatatlan mennyiségű
zongoradarabot is írt – ezek lakásával együtt mind megsemmisültek. Schumann
volt az a zeneszerző, akihez a leginkább vonzódott. Ugyanakkor ellenállás is
volt benne vele szemben. (A Karneválban többször szóba kerül Schumann: mindig
ironikusan.) Nem tekintette őt átlagos romantikus szerzőnek: „az egészen
finoman meghasadt hang” zeneszerzőjének tartotta, akinek művében új léthelyzet
bújik el: „…meghasadni úgy, hogy egésznek” látszik, „csak ha megkoppintja
valaki, akkor” tűnik ki, „hogy már nem tiszta”. „Ennél az érzésnél
nyugtalanítóbb és kínosabb egyáltalán nincs” – írja Schumann-esszéjében (Kemény 1990: 26–27).
Schumann Karneváljában szinte pillanatnyi
megnyugvás sincs: szenvedély, lemondás, játék és ironikus ellenpontozás váltják
egymást. A téma: egy álarcosbál. Vagy: az
álarcosbál. (Mint a regényben is.) A vendégek megérkeznek, jönnek-mennek,
mindenki játszik valakit vagy inkább összetéveszti magát valakivel, míg végre
az utolsó tételben elsöprő támadás indul az álarcos maskarák ellen. Vessük most
össze kissé részletesebben a zenét és a regényt.
1. Préambule
(bevezetés). Ünnepélyes–meditatív–lírai darab, sötét felhangokkal. Izgatottság.
A regényben ennek az első, néhány oldalas függönybeszélgetés felel meg.
Bormester és a szerző beszélgetésének lényege, hogy itt most egy „nagyobb
szabású sorskatalógus” készül, valamint, hogy ebben a játékban senki sem
kívülálló: szereplők, elbeszélő, mesélő, olvasó egyaránt „benne vannak a
pácban”, és ez így is korrekt. Az izgatott játékosság erősen jelen van a
szövegben is: „Kezdjünk hozzá.”
2. Pierrot
(vagyis a szomorú bohóc). Ténfereg a viháncoló bálozók között, s néha picit
nekikeseredetten kitör. Sok jövője nincs. Hasonlóképpen van ez a regényben is:
a vörös hajú segédfogalmazó értesül, hogy az ember nincs tisztában azzal, ki is
ő valójában, így elindul megkeresni önmagát. Szülővárosába érkezve nagyszámú,
roppant különös, „odakozmált” emberrel találkozik, téblábol közöttük, és egyre
kevésbé ért bármit. Pierrot ő, kétségtelenül.
3. Arlequin
(vagyis a nevető bohóc). Néha kis melankólia színezi, de túlnyomóan a derűs,
mókázó bohóc hangját halljuk (Schumannál nem fordul elő egységes, végigvitt
hangnem). A második függönybeszélgetésben tisztázódik a humorisztika
„alapelve”: a pácban mindenki benne van, ez szomorú is, de inkább nagyon
vicces; valamint, hogy: „mindenkinek csak a saját levesébe illik beleköpnie”.
4. Valse
noble. Szomorkás, érzelmes keringő. A regényben: Virgil botorkálása,
elveszettsége folytatódik. És a végén letartóztatják, értelmetlenül elviszik.
Hát mi ez, miféle tánc ez itt? Mindenki olyan természetesnek tartja…
5. Eusebius
(az álmodozó). Érzelmes, merengő zene. A korábbi játékosság elcsitul.
Szélesívű, önmagába többször visszatérő dallam. Függönybeszélgetés. A szerző
nevet az őrültségeken, Bormester leinti: az apámról van szó! Azért, mert a
többi mind hülye, biztos, hogy ő is? (Az előző rész végén értesültünk arról,
hogy a tárgyaláson Bormester Virgil Mihály arkangyalként önmagára talált. Hátha
tényleg?) „Az angyal életében egyszer mindenkinek megjelenik…”
6. Florestan
(a szenvedélyes). Vibráló, csúcspontokból folyton visszakozó zene.
A vörös hajú segédfogalmazó kijön a börtönből,
és észleli, hogy minden és mindenki megváltozott. Ő például férjül vétetik,
pedig ilyesmi eszében sem volt. Felesége fejében folyton „fúj a szél”. A
fejezet végén megszületik Bormester Mihály.
7. Coquette
(a kacér). Nagyon játékos, lendületes zene. Olyasmit fejez ki: „kedvem van az
egészhez”. Az ennek megfelelő újabb függönybeszélgetésben Bormester az
emberszenvedélyéről beszél. Arról, hogy önmaga megértéséhez az egész emberiség
„begyűjtésére” van szüksége, és ezt ő határtalanul élvezi.
8. Réplique
(vita). Halk, elhaló zene, és még elhalóbb, erőtlen, de tiltakozó feleselés. A
regényben itt újabb karneváli őrültségek történnek, de Hamvas láthatólag
egyetlen részletet épít a zenére a sok közül (Bormester Mihály későbbi sorsát
tekintve persze ez lesz majd a legfontosabb): Pataj igyekszik rábeszélni
Abihailt, hogy szökjön meg vele. A lánynak nincsenek ellenérvei, mégis
erőtlenül tiltakozik: nem lehet, nem lehet…
9. Papillons
(pillangók). Ez a zene csapkod, repül. Tiszta mámor. Mindeközben nagyon feszes,
és némileg disszonáns is.
Függönybeszélgetés. Mégpedig az első hosszabb.
Hamvas kiélvezi a témát. A beszélgetés jórészt az emberek monomániáiról folyik.
Derűs–izgatott rész.
10. ASCH –
SCHA. Lettres dansantes (táncoló betűk). Nagyon izgatott, szenvedélyes
zene. Itt valaki valamit nagyon akar. Néha drámai kitörések. Bormester Mihály
pedig ebben a részben ismerkedik meg Angelával, későbbi feleségével és annak
családjával. „Meg kell menteni!”
11. Chiarina.
A legszebb részek egyike. Idillnek indul, aztán elkezd nagyon fájni. Szintúgy a
műben. Függönybeszélgetés Misikéről, a megmentőről, valamint Angela és Misike
viszonyáról. Az ifjú férj összes ostobaságáról. Vagyis arról, hogy bele kell
halni, nem megy! És persze arról, hogy: de tipikus és röhejes ez az egész! És
hogy ettől még szomorúbb.
12. Chopin.
Meditatívabb, széles ívű zene apró futamokból. Nagy érzelmek, nagy szomorúság.
Két szólam megy egymásra, összeolvadnak, szétválnak. A regényben a családi élet
pokla. Angela és Misike. Gitta és Kanavász. Lala. Fanny. És a rész végén apa és
fiú komikus–keserű találkozása, már a háborús mozgósítás időszakában.
Találkozások, szétválások. Nagy érzelmek, nagy szomorúság.
13. Estrella.
Harcias, nem is túl dallamos, oda-vissza csúszkáló zene. Hamvasnál ez megint
függönybeszélgetés. A visszahárításról van szó főképp, vagyis arról, hogy a
házasságban mindenki azt vetíti ki a másikra, amiben mindketten hibásak.
(Nevezetesen, hogy nem tudnak szeretni. Márpedig „szeretet nélkül őrjöngeni
kell”.) Agresszivitás.
14. Reconnaissance
(ráismerés). Hosszabb, életteli zene, időnként lelassul, és ugyanaz a dallam
szomorkás, meditatív színezettel fut tovább. Váltakoznak.
A regényben már volt egy nagy ráismerés: apa
és fia jelenete. Ebben a részben Bormester Mihály két alakot öltve, két alakban
ismer rá önmaga egy-egy lehetséges énjére, míg végül a Kali-templomban egymásra
találnak – és ez az igazi, nagy ráismerés. Zene és szöveg kapcsolata itt
káprázatos: Mike hetykén, az élet uraként jön-megy, minden sikerül neki, pedig
játéknak tart mindent; Michail araszolva jut előre (ha egyáltalán jut
valahová); nehézségek, belső bizonytalanságok. Arlequin és a szent, fogalmazzák
meg kettősüket a találkozáskor.
15. Pantalon
et Colombine (commedia dell’ arte-alakok: a megcsalt férj és a kikapós
szépasszony). Sokszólamú, felfokozott, folyamatos vita. Egymással feleselő
szólamok. A regényben függönybeszélgetés a világháború végén kialakult új
életlehetőségekről. A kettős tudatú ember kialakulása, akivel szemben a
diktátorok már tehetetlenek. Tehát a cél: a „vita nuova”, azaz fejlett
élettechnikákat kialakítani. Olyasmiket, amikkel Mike és Michail kísérletezett.
Nagyon izgalmas, sokirányú beszélgetés. Közben „nagyon sajnálják” a
diktátorokat, akiknek esetleg nem marad többé alattvalójuk.
16. Valse
allemante – Intermezzo. Paganini. Hosszabb, már a címben is virtuozitást
ígérő rész (Paganini). Valóban az. Izgalmas még, hogy ez a tétel két elkülönülő
részből áll. A regényben ez a beavatási rész. Márkus megjelenése, a mágikus
beavató elbeszélések (Ezeregyéjszaka), majd a túlvilági utazás – ami itt is
elkülönül a korábbi részektől. Személyes véleményem, hogy Hamvas ebben a
részben felülmúl mindenkit, aki bármikor hasonló témáról írt az európai
kultúrában. Ez az egyetlen rész, ahol Schumann zenéjét is nagyságrendekkel
felülmúlja a regény, pedig ez alig tűnik lehetségesnek.
17. Aveu
(vallomás). Micsoda tétel! Mennyire finom! Hogy ne repüljünk már tovább, vegyünk
vissza, érezzünk, gondolkozzunk! (Elnézést, csak ellágyulva tudok szólni erről
a részről.) És természetesen: függönyjelenet. A túlvilági utazással valóban
kiröpültünk minden hétköznapiból. Vissza a földre, intette a fejezet végén
Márkus Bormestert. Ugyanerre inti a mesélőt és a szerzőt a most először
megszólaló Hang. Túl sok már! Fogjátok vissza magatokat!
18. Promenade
(sétahely). Hosszabb, nagyon szép, hol játékos, hol komolyabb dallam. A műben
főképp az ostrom bemutatása. Ironikus, hogy a bűzös, föld alatti pince
„sétahelyként” jelenik meg, de vajon véletlen-e, hogy a szalmazsákok között még
az Üdvözültek Útja is ott húzódik, és fontos funkciója van?
19. Pause.
Káoszból induló, nagyon jelentőségteljessé váló zene, előkészíti a finálét, és
feszültséget kelt a hallgatóban: mi lesz most itt! És a függönyjelenetben
Bormester bejelenti, hogy a következő részben jön Vidal, és rendet teremt.
Szellemes, paradoxonokban fogalmazó szöveg.
20. Marche
des Davidsbründler contre les Philistins (A Dávid-szövetség indulója a
filiszteusok ellen). Már a szokatlanul komoly cím is mutatja, hogy Karneválja
megalkotásakor Schumann sem egyszerűen egy szokványos maszkabál életképeit
akarta megjeleníteni. Mi szüksége lett volna akkor zárásként egy koncentrált,
heves, szenvedélyes támadásra? Nem, itt le akarják tépni a maszkokat a
karneváli figurákról: elég belőletek! (Mint ahogy a kortárs német költőnél,
Heinrich Heinénél is a maszkabál jelképezi a sok emberi hamisságot, amit a
társadalmi–társasági életben művelünk, és ami már összenőtt velünk. Egyik
legkitűnőbb, ugyanakkor kevéssé ismert szonettje épül erre a versszituációra:
Add az álarcot.) Schumannál ez a leghosszabb, legünnepélyesebb, legegyanyagúbb
rész. Minden van benne. Erő. Fölény. Játék. Dinamika.
És a vége leesik. Hangsúlytalanná, ettől
disszonánssá válik. A hallgató hátradől, és azt mondja: szép, szép. De most
akkor leszedték a maszkokat? Vagy talán mégsem?
Nem véletlenül részleteztem mindezt ennyire.
Mint már szó volt róla, Vidalt a nagy maszk-leszedőnek, igazságtevőnek tekinti
az olvasók java része. És Vidal valóban sorra tépi le a maszkokat. Mit talál
alattuk? És egyáltalán észreveszik a maszktalanítottak, hogy maszkjukat
elveszítették? Vagy minden marad a régiben? És mi van magával Vidallal, az
ostromlóval? Neki talán nem volt maszkja? Netalán azért volt az egész nagy
csinnadratta, hogy senki meg se kérdezhesse: és a te maszkoddal mi lesz?
Pedig Amadeus meg is kérdezi. Az utolsó
oldalakon könnyezve, őszinte részvéttel leveszi Vidal maszkját. Vidal
megborzong, maga is sír egy kicsit – majd visszateszi a maszkot.
Itt szeretnék pár szót szólni Vidalról. Ez
valamiért különösen fontos nekem. Nem mindegy, milyen figura milyen
szuggesztiójával ballag ki az olvasó egy regényből. Vidalt a telibe talált
olvasók általában „hazaviszik” és felteszik a legfelső polcra. És ha valakihez,
hozzá akarnak hasonlítani. Mi másból fakadhatna ez, mint hogy európaiak
vagyunk, és nem tudunk nem-európaian gondolkodni? Racionálisak vagyunk. A
létezés külső köreiben mozgunk, és összetévesztjük azt a teljességgel. Hiába
minden inspiráció. Elolvastuk a Karnevált, esetleg el is voltunk tőle
ragadtatva – ám a továbbiakban „csökkentett üzemmódban” használjuk. Talán nem
merjük észrevenni, hogy az üzenet lényege nem Vidal személye, hanem Bormester
Mihályé. Mert az üzenet nem tan, gondolat, maxima, hanem a személy, a
személyesség, a hitelesség – ehhez a felismeréshez, ha már a Karnevál nem
értette meg velünk, elég elolvasni a Regényelméleti fragmentumot. Másképp az
egész regénynek nincs értelme. Érdemes felfigyelni Schumann művének zárlatára.
Neki fogalma sem volt Vidalról, vagyis arról, hogy jön majd egy magyar író, aki
az ő zenéjére is támaszkodva alkot majd egy efféle „igazságtevő” figurát: de a
támadás már nála is összezuhan. És képtelenségnek tartom, hogy egy ilyen
elképesztően jó fülű író, mint Hamvas, a Schumann-műnek épp ezen sugallatát ne
érzékelte volna. Érzékelte ő bizony. Csak rábízta az olvasóra: gondoljon, amit
akar. Márpedig „az olvasó arra, hogy a dolgokat megértse…” És Vidal után már
nincs függöny, mert nincs 21. rész. Nincs több magyarázat.
5. Ismét a húszas (illetve
huszonegyes, huszonkettes) szám: a tarot
Nem kis teljesítmény, hogy Hamvas Béla
a schumanni inspirációkat követve építette fel a maga regényét. De nem csak ennyit
tett. A Karneválnak az imént ismertetett húsz számozatlan egységébe egyúttal a tarot jelentéstartalmait is belevitte,
párhuzamosan a zenéből nyert tartalmakkal – és ismét úgy, hogy erről a
bűvészmutatványáról sem számolt be senkinek.
Schumann
még csak elmegy – de ez az állításom már valóban képtelenségnek tűnik. A tarot
Nagy Arkánumának száma huszonkettő. Hogyan lesz ebből húsz? Lehetetlenség.
A
továbbiakban újfent a Tabula smaragdinára fogok hivatkozni, mint egyfajta
„háttéranyagra”. Ez a szöveg ugyanis a hermetizmus alapművének és az alkímiai
eljárásoknak az értelmezésén kívül a tarot-val is foglalkozik. Részletesen
ismerteti és értelmezi az egyes lapokat. Ez különösen fontos, hiszen a
tarot-nak (a képaláírásokon kívül) nincs semmilyen szövege. Magukat az ábrákat
kell értelmezni. Hamvas ezt a maga módján megtette. Érdemes hát az ő akkori
elemzésére támaszkodnom, ha a fenti hipotézisemet igazolni óhajtom.
A tarot az
ősi „misztikus” hagyományok szerint maga is a beavatás segédeszköze. Nem
kártya, nem sorsvetés. Hamvas mindenesetre ebből indult ki. A Karnevál pedig,
mint korábban állítottuk, „regény formájú beavató mű” (Darabos 2002, 3: 42). Az összefüggés a lehető legszorosabb.
Ha sikerül igazolni, hogy a Karneválban valóban ott van a tarot szellemisége
(természetesen a Hamvas értelmezésében vett tarot-é), akkor elgondolkodhatunk,
hogy miféle beavatásról lehet szó a regényben.
A Nagy
Arkánum huszonegy számozott és egy számozatlan lapból áll. A számozatlan lap a
bolondot ábrázolja. Batyuval a hátán megy, kutya támad rá. Erről a kártyáról a
Tabula smaragdinán kívül az Arlequin című esszéjében is beszél Hamvas. (Ennek
az esszének a keletkezési éve – milyen meglepő! – szintén 1947.)
„Miért áll
a tarot-beavatás csúcsán a bolond? Miért nincs jele, nincs száma, nincs betűje?
Miért áll játékon kívül és mégis, miért a legerősebb, erősebb, mint a király,
vagy a sors, vagy a halál? Mert a beavatásnak bolond-fokát, a huszonkettediket,
csak az az ember éri el, aki nem fél többé… Semmi tisztelet nincsen benne a
talárok és az érdemrendek és a sok pénz iránt…” (Arlequin: 139).
A Karnevál
hatodik részének legvégén a már halott Bormester Mihályról azt mondja egyik
fia, Máté, a „patafilozófus”: „Senkit sem tisztelt, a legkevésbé önmagát,
mindenkit kinevetett, de leginkább önmagát, megdicsőült pojáca volt, a
csörgősapka arkangyala, a szent Arlequin” (Karnevál
II: 464).
Hamvas
Bélának ezért nem kellett külön részt szentelnie a Karneválban a bolondnak. Ez
a „bolond” mint cél (és az alvilági utazás után Bormester Mihály személyében
mint valóság is) jelen van a műben. Nem kell külön fejezet annak a figurának,
aki ott van mindenütt. A huszonkettő tehát huszonegyre csökkent. Egy lap még
mindig felesleges, vagy egy fejezet még mindig hiányzik. Megpróbálom igazolni,
hogy az utóbbi eset áll fenn: az utolsó, a XXI. lapnak megfelelő fejezet
hiányzik a regényből, és nem is véletlenül.
A tarot
számozott lapjai három nagy körre (csoportra) oszlanak, mindegyikben hét lap
található. Ezeket sokféle vonatkozásba hozzák az alkímia ősanyagaival (Sal,
Sulphur, Higany), a különféle asztrológiai jegyekkel, a négy őselemmel stb.
Mindezekről elemzésében Hamvas Béla is részletesen beszél. Én itt mindezeket
mellőzve csak a számomra lényeges mozzanatokra térek ki, és ismét kapcsolatba
hozom ezeket a Karnevál már tárgyalt húsz fejezetével.
*
Az
első kör az anyagi valóság jegyében áll. Itt statikus létmozzanatok találhatók.
1. A bűvész. Előveszi a világot. Teremt.
Művész. Kezdődik az előadás! Hogyan is? Az első függönybeszélgetéssel. Valóban
kezdődik az előadás. Bormester Mihály mesélni kezd, az agent spirituel a kezét
dörzsöli. És micsoda világot teremt nekünk ez a bűvész! „Tudja, ez az egész
história, később majd ön is meg fogja ítélni, a többi között nagyobb szabású
sorskatalógus is, egyike, nézetem szerint a világ egyik leginkább kimerítő
sorskatalógusának, az emberi tulajdonságoknak ez a Noé bárkája, minden
özönvízen átmentett leltár, szóval képeskönyv, karakterológia, végeredményben
szótár és invertár, de én magamat ebből a vásárból nem veszem ki, én vagyok a
bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik…” (Karnevál I: 8–9).
2. Nő-pápa a trónon. Hamvas értelmezésében: ez
az anyaszentegyház (ha tetszik, anyaföld), amelyhez tartozunk. Aki nincs benne,
annak vissza kell bele térnie. A modern kor embere már nincs benne, ezért ide
kell törekednie. Vissza a nagy egységbe. Különben sosem lesz benne rend. Indulj
el az életszentség felé. De vajon odaérsz-e? Jó kérdés. Bormester Virgil
felismeri, hogy nem tartozik bele az emberiség egységébe, ezért naivul elindul
„oda, ahonnan vétetett”. Mert annak az egységnek akkor (születésekor) még meg
kellett lennie: ha valahol, ott kell megtalálnia.
3. Császárnő, trónuson. Kezében a földi uralom
jelképei. Ezeket azonban nem a hatalmaskodás, hanem a valódi béke, a szabadság
jegyében viseli: szabadság, szépség, trinitás. „Ahhoz, hogy az emberiség
egysége megteremtődjék, minden embernek fel kell szabadulnia” (Tabula smaragdina: 169). Mi áll a megfelelő függönybeszélgetésben? Az, hogy az út
a humorisztikán át vezet. Idevágó megállapítás. Személlyé csak úgy válhatsz, ha
merev, korlátolt önazonosságaidat (álarcaidat) leveted.
4. Uralkodó trónuson. Ez a földi értelemben
vett világhatalom mátrixa. Törvények, hivatalok. Virgil pedig épp e részben
ismerkedik meg ezek árnyoldalával. Bírósági komédia, börtön.
5. Pápa, trónon. Kezét áldásra emeli. Hamvas
értelmezésében ez a quinta essentia: a négy elem, a négy eddigi jelkép egysége
a szabadság jegyében. Ha nem így van, ha a dolog hibás (minden tarot-jelképnek
van rossz megvalósulása, és akkor ellenkezőjére fordul minden): álmokká,
rögeszmékké, zavaros utópiává változik. A függönybeszélgetésben pedig felmerül:
miért szidja az apámat? Csak mert fantaszta?
6. Összeadják
a jegyespárt. Ez a jel az
egységesülés jele. A szerelem–szereteté.
A találkozás (vagy az elválás, ha rosszul sikerül). Bormester Virgil is (immár
mint Mihály arkangyal) félálomban családot alapít. Közben írja Tépelődéseit.
Vajon találkozik ő valaha is Améline-nel? – Most nem a 6., hanem a 8. részből
idézek ugyan, de idevág: „Még ma is látom, apám asztala mellett ül, különösen
este, és elmélyedten ír. Később, már tudtam olvasni, láttam, hogy a nagy füzet
címe Tépelődések a börtönben, írta Mihály arkangyal. Mihály arkangyal!
Milyen különös. Anyám, ahogy apám asztalánál ült, és órák hosszat, néha egész
este írt, nem látta szívesen, sokszor szóvá is tette, Virgil, mit tud ön annyit
írni, az ég áldja meg, folyton azok a tépelődések, ön nemsokára olyan lesz, mint
Kankalin Mátyás, nem egészen józan dolog ez. Apám hallgatott, csak fejét rázta,
ne zavarjon, Améline, ön jó, nagyon jó, megérti, hogy – és akkor tovább írt” (Karnevál I: 204).
7. Fiatal herceg, hajtja a kocsit. Hamvas szerint ez
még mindig statikus kép: de most lendül majd mozgásba minden. (Függöny.
Bormester Mihály végre megszületett, és a függönybeszélgetésekből már tudjuk,
mekkora emberszenvedélye van! Hát fogjunk a dologhoz!)
A Karnevál
világa eddig a pontig mondható statikusnak. Természetesen nem abban az
értelemben, hogy senki sem csinált még semmit, ellenkezőleg: óriási a regényben
a monomániás tevés-vevés. De ez még az örök ismétlődés világa. Van társadalom,
vannak családok, intézmények, szokások – és ennyi, kész. Bormester Virgil, az
eleddig egyetlen saját útra térő figura már rég bele is süppedt saját
tehetetlenségébe. Az „ifjú hercegből” (Bormester Mihály) pedig
cselekményszinten még nem sok látszik.
*
A második
kör a dinamika jegyében áll és a szokások, hagyományok, intézményesülések
helyett immár a szellemi törekvések jellemzik. (A testi után a lelki szintre
lépünk.)
8. Az igazság. A képen asszony, karddal és
mérleggel. Ebben a mátrixban az igazságkeresés szándéka a fontos. Ellenpontja: a
hatalmi módszerek. És valóban: egyfelől nyomozás ez a rész egy gyilkossági
ügyben (természetesen az igazság érdekes a legkevésbé); másfelől Pataj
elhibázott igazságkeresése: hogyan lehetne embernek maradni, és nem venni részt
ebben az életnek nevezett moslékban?
9. Remete. Ha nincs más lehetőség, az ember
megpróbál önmagának a saját kis lámpásával világítani. Ki a világból.
Függöny.
Monomániák. A beszélgetés végeredménye az, hogy a monomániák mindenkit önmagába
zárnak. Lehet a monomániás bármilyen tevékeny (Hoppy Lőrinc „hőbölygései” és
„mászolygásai”), más emberi lénnyel nem képes találkozni. Ez is remeteség, bár
nem jó értelemben, mindössze a közösség látszatával.
10. Szerencsekerék, rajta szárnyas lény.
Körbe-körbe visz, mondja Hamvas. Folyton körbe. Egyetlen módon lehet leszállni
róla: fölfelé.
Itt egy
fontos értelmezés olvasható. Hamvas szerint ez a lap keleti, archaikus jellegű
jelkép. Márpedig a kerékről le kell szállni. „Kereszténynek lenni ezért annyi,
mint a reinkarnációk sorozatából kilépni.” A sorsból a személyes döntések
terepére. Elhagyni a Nagy Arkánum első körének világát. A megfelelő fejezetben
Bormester Mihály találkozik Angelával, és megpróbál kilépni a sorsából Szintúgy
megpróbálkozik azzal, hogy Angelát is leemelje a sorskerékről. Az eredményt már
ismerjük.
11. Az erő. A képen nő, aki szétfeszíti az
oroszlán száját. A függönybeszélgetésben vívódás. Mi történik, miután Bormester
„megmentette” (elvette) Angelát? Az erő vagy az erőszak világába lépnek?
Egyáltalán tud-e az ember mással hatást gyakorolni a másikra, mint erőszakkal?
12. Akasztott. Fejjel lefelé lóg. Hamvas azt
mondja, hogy ez a mátrix az önfeláldozás jele: hogy meg tudtam hozni a másikért
az áldozatot. (Mert a 12 a kozmosz száma, tehát a teljesség lehetőségét rejti.
De önzéssel nem megy.) A lap ugyanakkor a megszégyenülés lehetőségét is
hordozza. Valóban. Milyen Bormester és Angela házassága? Irtózat. Vádaskodások,
gyanúsítások. Meg tudták hozni az áldozatot a másikért? Nem.
13. Kaszáló
csontváz. Átlépsz a halálba. Mit
viszel magaddal? „A halálvonalon az ember csak annyi aranyat vihet át, amennyit
önmagából csinált” (Tabula
smaragdina: 195). Ha most
meghalna Bormester Mihály: mit vinne át a halálba? Ha most kilép az eddigi
kozmoszából: mi lesz az útravalója? A függönybeszélgetés komolyan számot vet az
eddigi totális csőddel.
14.
Szárnyas nőalak, két korsóval. Felirata Hamvasnál: Mérséklet. Más tarot-ábrázolásokon előfordul Művészet felirat is.
– Ez a türelem, fegyelem jegye. Most kell a mértéket megtanulni: „Nem szabad
lázadozni. Senki se legyen türelmetlen. Feladatát végül is mindenki megkapja.
Ez a türelmes és a türelmetlen izgalom jele. A nyugtalanságé és a csendes
várakozásé. A halálvonal a mérték. Itt derül ki, hogy mi ér valamit és mi a
szemét. Ez a halál-calcinacio művelete. […] Eddig, az úgynevezett életben vagy
a sorsban a pátosz és a retorika volt, a nagy hazugságok és hiúságok és a
káprázat és a cirkusz. Most következik az étosz és a higgadtság. Ez a nagy
erény mátrixa. Ide tartoznak a szorgalmasok és a munkáskezek, a fáradhatatlan
tanulók és a hívők, akik tudnak tisztelni és hódolni és várni. Persze ide
tartozik a fanatikus és a stréber is. Ide tartozik a türelmetlen, aki mohó
szemét az üdvre vetette, még mielőtt arra megérett…” (Tabula smaragdina:
197–198).
Bormester
Mihály átlép a halálvonalon: kilép eddigi életéből és a háborúba (a lehetséges
halálba) megy. Méghozzá két alakban. Michail a lemondás, a csendes alázat útját
járja Oroszországban, Kínában, Tibetben. Mike megtanulja a dolgokkal,
helyzetekkel való bánás művészetét: a másféle türelmet, ami nem is látszik
annak. Az eredmény egyelőre: két félember. Vajon egyesülésükből csoda vagy
összeomlás születik majd?
*
A harmadik
kör a szellem és a transzcendens vonatkozások jegyében áll.
Az európai
kultúra – legalább Platón óta – duális jellegű. Csak így tud gondolkodni. Test
és lélek, anyag és szellem. A tarot, más keleti tanításokhoz hasonlóan,
háromosztatú. A lélek felett, amely szerinte még mindig evilági, ott a szellem,
amely a fölöttes létezéshez köt. (Weöres azt mondaná: ez az a részünk, amely
egyedül vihet el minket „a teljesség felé”; az efféléket egyébként éppen Hamvas
Bélától tanulta.)
15. Az ördög. Meztelen, hermafrodita lény.
Mellette meztelen, egymáshoz kötött emberpár. Hamvas szerint ez a mátrix férfi
és nő összetartozását jelképezi, amely vagy a szellem, vagy a pokol (a puszta
szexualitás?) jegyében áll. Látszólag ennek a függönyjelenetnek a túlnyomó
része másról szól. Hatalomról, idomárról, a kettős tudatú emberről. De a kettős
tudatú ember az első olyan emberfajta, aki már ki tud nyílni a másik felé,
akinek lehetnek valódi emberi kapcsolatai is. Az újraegyesült Bormester Mihály
hét év után hazaindul a családjához. Mire lesz képes a türelmi és metodológiai
„mesterkurzus” után?
16. Isten háza. Torony, tetején korona:
villám csap bele. Hamvas elemzése: ha a torony valódi, akkor az az Egyház
(egység). Ha nem, akkor Bábel. Akkor belecsap a villám. Ördög, Isten elől
kitérni nem lehet: végre mindent a helyére kell tenni. Bormester Mihály
hazatér, és a „vita nuova” nyitányaként megöli a feleségét. A torony nem volt
valódi. Ördögöt, Istent nem kerülhette ki. (Melyiküket nem vajon?) A túlvilági
utazás során aztán látja az ördögöt, de Isten városát is. Visszatér. Felesége
mégis él. Elkezdődhet az élet. De vajon miféle élet lesz a beavatott élete?
Márkus
búcsúzóul ezeket mondja Bormesternek: „…itt kell élnie a káprázatban. Érti?
Itt. Akit a túlvilág gyönyöre elkap, az képes lehunyt szemmel ülni, mialatt
körülötte családja koplal, koldus nyöszörög, háború van, forradalom, ő csak
egyedül marad, önmagában, a benne levő határtalan édes bizonyosság bódulatában.
Óvakodjék a mennyországtól. Életközpontjából dobja ki. Nem. Érti? Főképpen ne
legyen bölcs. A bölcs az, aki minden tehetségét kiégeti, és önmagával teljesen
egyedül marad. A legnehezebb helyzet. A bölcsek üdvözülnek a legnehezebben…” (Karnevál II: 331).
17. Csillagos ég. Az előtérben meztelen lány
vizet merít. Ez a mátrix az archaikus kor, a pogány üdvösség jele, az örök
(belső) fiatalság ígérete. De a sebezhetőségé is: az ember örökre gyerek
maradhat. Az ide kapcsolódó függönybeszélgetésben szólal meg először a Hang, és
arra figyelmezteti az elbeszélőt és a szerzőt, hogy elbeszélésük kezd
megkérgesedni, továbbá, hogy kényük-kedvük szerint bánnak az olvasóval. Túl sok
a realizmus, túl sok a bosszú a valóságon, ez már csak köpködés és fintorgás.
Megmerevedett emberek kesergése mindez.
18. Hold, előtte két kutya ugatja egymást.
Mögöttük vártornyok. Hamvas értelmezése: ez a viszály a történelemben. A pogány
üdvösség kora (előző lap) elmúlt, már az apokalipszisben (a történelemben)
élünk, az pedig véres, viszályokkal teli. Túl kell rajta jutni. Túl is lehet: a
hold már fent van, rövidesen felkel a nap.
A regényben
e ponton valóban véresen, iszonyatosan zajlik a történelem. 1945, háború,
ostrom, kegyetlenségek, emberek kifordulása önmagukból. Túl kell rajta jutni.
Bormester nem éli túl, de fia a „sírbeszédben” felidézi szavait: „Láthatjátok,
hogy nem ez az utolsó. Mindnyájan azt hittük, hogy ennél mélyebbre már nem
lehet. Most már látjuk, hogy lehet mélyebbre is, mi megyünk szépen, irány
nyílegyenest a pokol feneke. Itt nyugszik Bormester Mihály, aki azt mondta,
hogy ez még nem az utolsó. Most már mi is látjuk. De most már könnyű látni…” (Karnevál II: 465).
19. Nap. Alatta boldog, meztelen emberpár. Ez
az üdvözülés. Az archaikus, majd az apokaliptikus szakasz után az üdvtörténet
kora. Vagy annak legalábbis a lehetősége. Megvalósul vajon a regényben? Aligha.
A halott, de még mindig makacsul mesélő Bormester az előző idézet szellemében
úgy értékeli a jelent, hogy az az üdvtörténet szakaszának megnyílása helyett
inkább az apokalipszis elmélyülését hozta. 1951. A függönybeszélgetés ezenkívül
főképp arról folyik, hogy új szereplőt készül felléptetni: Vidalt. Most majd
minden tisztázódik, legalábbis a regény szereplőinek körében, mondja, és
magában nyilván vihog. A Hang hümmög.
20. Ítélet. A képen angyal trombitál az égből
és megnyílnak a sírok. A Hamvas-féle Tabula smaragdina erről a lapról azt
mondja, hogy az igazi ítélet önmagunk felett zajlik, de ha az elmaradna, van
külső ítélet is.
A belső
ítélet a zárófejezetben mindenképpen elmarad. Csak néhány szereplő képes
önmagáról kimondani némi (nem túl kellemes) igazat. Így az ítélet inkább külső.
Vidal ítélkezik korról, emberekről. Vajon kitől van erre felhatalmazása?
*
Itt és így
zárul a regény. Azzal tehát, hogy az apokalipszis folytatódik. Herstal marad,
aki volt, Flóra egyedül marad, Amadeus nem alkot többet. Az ítélet után senki
számára sincs új világ. A Karnevál, mondják sokan, befejezetlen, mert
befejezhetetlen.
Igen, így
van. És épp ezért nincs 21. rész. A tarot-ban ez a mátrix a Világ feliratot viseli és a teljességet
képviseli. A képen fiatal nő látható, két tekerccsel a kezében. „A koszorúban
álló nő egyik kezében a tekercset fölfelé, a másikban lefelé tartja. Akinek a
tekercse fölfelé fordul, az ide beléphet. Akinek tekercse lefelé fordul, az
kívül marad a kozmoszban, az elemek között” (Tabula
smaragdina: 216).
Hát ez az.
A regényzárlat korának emberisége kívül maradt a kozmoszban, az elemek között.
Tekercse lefelé áll. Pedig a teljességbe való belépés immár adva van. A regény
bármikor befejezhető. Az utolsó fejezet szerzője azonban csakis az emberiség
lehet. „A világ száma” még nem telt be. Hamvas Béla, a harminchat éve halott
szerző ezt mindig is így gondolta.
6. A meghatároz(hat)atlan szám: a
Karnevál és az aranymetszés
Kemény Katalin könyvében sokszor beszél
arról, hogy a mű beavatási része (az V. rész) a regény „orgonapontjában”, „aranymetszéspontjában”
helyezkedik el. Héttételes műveknél (pl. a zenében) az aranymetszéspont valóban
az ötödik rész tájára szokott esni. Az effajta intuitív véleményt ezért eleve
nyugtázni lehet, és aztán szükségtelen is tovább foglalkozni vele.
Engem azonban
érdekelt, hogyan van ez a műben – pontosan. Nem volt nehéz ellenőrizni, az
aranymetszés elve maga egyszerű. Ha egy szakaszt két részre vágunk, elvileg
létrehozhatunk egy olyan metszési arányt, amelynél a kisebbik rész úgy aránylik
a nagyobbhoz, mint a nagyobbik az egész szakaszhoz. Ez az aranymetszés.
Zenében, képzőművészetben, építészetben régen alkalmazzák. Érdekes lélektani
hatása van, mondják az érzékenyebbek.
Az
aránypárok közötti viszony csak végtelen, nem-szakaszos tizedes törtben
fejezhető ki, ami annyit jelent, hogy aranymetszés az anyagi világban csak
megközelítő pontossággal létezik, illetve hozható létre. Ez azonban legfeljebb
a matematikusoknak jelent problémát.
Kíváncsi
voltam, helyes-e Kemény Katalin intuíciója. Sőt: vajon nem helyesebb-e, mint ő
maga gondolta? Az ilyesmi gyakran előfordul. Hamvas Béla játékos természetéről
jó okkal és régóta meg voltam győződve: írásomat olvasva talán már néhány
szkeptikusabb olvasó is megbizonyosodott ugyanerről. Az eleve világos volt
számomra, hogy az orgonapont, ha személyhez kötjük, csakis Márkus lehet. Nos:
hol (hányadik oldalon) lép be Márkus?
Megelőzőleg
még egy szót Hamvas írástechnikájáról. Minden beszámoló szerint egyenletes
kézírással, lényegében törlések és javítások nélkül írt. Tudvalevő, hogy a
Karneválnak létezik írógéppel írt korabeli másolata is, ami még nagyobb
egyenletességet biztosít. Joggal feltételezhettem tehát, hogy az eredeti
kéziratok és a nyomtatott változat arányai megegyeznek. Az aranymetszés pedig
az arányokról szól, semmi másról.
Nos: az
első kiadás két kötetben jelent meg. A függönyjelenetek és a cselekményes
részek betűmérete megegyezik. Az első kötet 546 oldalt tesz ki, persze van
benne néhány üres oldal a fejezetszámok elkülönítése miatt. A második kötet 638
oldal. Összesen 1184 oldal. Szép terjedelem.
Márkus a
második kötet 198. oldalán jelenik meg, ami az előzékoldalak levonása után a
193. Vagyis az egész szöveg 739. oldalán. Marad 445 oldal.
A
szorzószám 0,616. (Nem pontosan, hiszen irracionális számról van szó, de ekkora
pontosság bőven elegendő.) Ha a nagyobb részt beszorozzuk ezzel, megkapjuk az
aranymetszés kisebbik tagjának méretét. Az eredmény: 455.
Az eltérés
tehát mindössze 10 oldal, vagyis 1%-on belüli. Ha pedig figyelembe vesszük,
hogy az aranymetszés hosszabb részére több fejezet és így több üres lap esik,
az eltérés ennél is kisebb lesz: 0,5% alá csökken, gyakorlatilag megszűnik.
Hamvas Béla
tehát játékos kedvében az aranymetszés eljárását is alkalmazta művében. Azt
gondolom, ez nem is esett különösebben nehezére. Hiszen mindössze arra kellett
figyelnie, hogy Márkus megjelenése után még hány oldalt írhat. És annyit írt.
Források
[Apokalyptikus monológ] = Hamvas Béla: Apokalyptikus
monológ. In: Uő: Silentium. Titkos jegyzőkönyv. Unicornis. Vigilia. Budapest.
1987. 101–124.
[Arlequin] = Hamvas Béla: Arlequin. In: Uő: Silentium.
Titkos jegyzőkönyv. Unicornis. Vigilia. Budapest. 1987. 125–146.
[Karnevál] = Hamvas Béla: Karnevál I–II. Magvető Kiadó.
Budapest. 1985.
[Tabula smaragdina] = Hamvas Béla: Tabula smaragdina.
In: Hamvas Béla művei 6. Életünk Könyvek. Szombathely. 1994. 9–218.
Irodalom
Darabos Pál 2002. Hamvas Béla. Egy életmű fiziognómiája
1–3. Hamvas Intézet. Budapest.
Dúl Antal 1999. Fatum libelli. [Utószó a Karneválhoz.] In:
Hamvas Béla művei 13. MEDIO Kiadó. h. n. 473–477.
Hoványi János 2002. [Cím nélküli írás.] In: In memoriam
Hamvas Béla. Visszaemlékezések Hamvas Bélára. Hamvas Intézet. Budapest. 92–98.
Kemény Katalin 1990. Az ember, aki ismerte saját neveit. Széljegyzetek Hamvas Béla Karneváljához. Akadémiai Kiadó. Budapest.
Thomka Beáta 1988. Az egzisztenciális műfaj. Hamvas
Béla regényszemlélete és a Karnevál. In: Uő: Esszéterek, regényterek. Forum
Könyvkiadó. Újvidék. 112–131.