Konsztantinosz Kavafisz:

Műrész, Alexandria, Kr. u. 340

Amint meghallottam a csapást, Műrész halálát,

elmentem hozzá, bár kerülöm különben,

hogy keresztények házaiba járjak,

főképp, ha gyászuk van, vagy ünnepet ülnek.

Egy folyosón megálltam. Nem akartam

beljebb menni, mert észrevettem,

hogy a halott rokonsága rám meredt

nyílt meglepetéssel és rosszallással.

Nagy szobában volt kiterítve.

A sarokból, ahol álltam,

láttam egy darabját: csupa drága szőnyeg

és ezüst- meg aranyedény.

Álltam és sírtam a folyosó végén,

és arra gondoltam, hogy a kirándulás, a társaság

Műrész nélkül már semmit sem ér,

és arra gondoltam, hogy nem látom soha többé

féktelenül gyönyörű éjszakai csavargásainkon,

ahogy ujjong és nevet és verssorokat szaval

tökéletes érzékkel a görög ritmus iránt,

és arra gondoltam, hogy örökre elveszítettem

szépségét, hogy elveszítettem örökre

a fiút, akit eszeveszetten imádtam.

Mellettem néhány vénasszony suttogott

élete utolsó napjairól — hogy folyton Krisztus neve volt az ajkán,

hogy a kezében fogta a keresztet. —

Azután belépett a szobába

négy keresztény pap, és forró imákat

mondtak, és Jézushoz könyörögtek

vagy Máriához (nem ismerem jól a vallásukat).

Tudtuk mi, persze, hogy Műrész keresztény.

Tudtuk az első perctől fogva, mikor

tavalyelőtt hozzánk csatlakozott.

De pontosan úgy élt, ahogy mi.

Gyönyörökre mindnyájunknál mohóbb volt,

két kézzel a pénzt szórva szórakozásra.

Nem érdekelte őt a világ véleménye,

buzgón vett részt éjszakai verekedésekben az utcán,

valahányszor véletlenül a bandánk

ellenséges bandába ütközött.

A vallásáról sohasem beszélt.

Sőt, egyszer azt mondtuk neki,

hogy magunkkal visszük a Szerapiónba.

Igaz, úgy látszott, mintha ez a tréfánk

nem esnék jól neki — most jut eszembe.

Igen, most emlékszem két más esetre is.

Amikor italáldozatot mutattunk be Poszeidónnak,

elhúzódott tőlünk, és máshova nézett.

Amikor egyikünk rajongva

azt mondta: „Álljon a mi társaságunk

a nagy, a minden-szépségű Apolló

védelme alatt” — azt suttogta Műrész,

(a többiek nem hallották): „Engem kivéve.”

A keresztény papok rázendítettek,

az ifjú lelkéért könyörögni. —

Megfigyeltem, hogy milyen buzgalommal

és milyen feszült figyelemmel

hitük szertartásaira, készítettek

mindent elő a keresztény temetésre.

És hirtelen valami furcsa érzés

vett rajtam erőt. Úgy rémlett homályosan,

hogy Műrész eltűnik a közelemből,

és mintha egyesülne, ő, a keresztény,

övéivel, s úgy rémlett, idegen

én lettem itt, nagyon idegen, a kétség

egyszerre elfogott: és hátha szenvedélyem

csapott be, és mindig is idegen voltam neki? —

És iszonyú házukból kirohantam,

és menekültem, mielőtt megmásítaná

az ő kereszténységük Műrész emlékezetét.

Vas István fordítása