Konrád György:

Agenda, 1.

Kerti mulatság

(részlet)

Dragomán kijelenti, hogy csak a tömegsír szélén volna hajlandó azt mondani, hogy mi. Igen, talán azokkal valóban egy, akikkel egy gödörbe lövik. De amúgy az utcán ilyen-olyan pasikkal miért? Miért inkább ezekkel, mint azokkal? Olyan hasonlóak az európai utcák, kivált Amerikából nézve, a kertes családi házak végtelen Amerikájából, amely működik, és szereti ezt a működést. Onnan nézve ezek az eklektikus, századfordulós utcák Lisszabontól Budapestig olyan hasonlóak. Hasonló utcákon hasonló pasik a kávézókban. A gyűlölködéseiket Dragomán folklórnak tekinti. Világpolgár és emigráns tulajdonképpen egyet jelent. Egyebek közt annyit, hogy a helyi politikát nem szívja mellre. A Tompkins tér sarkán Dragomán sorsa nem függ attól, hogy melyik elnökjelölt győz. A politika nem fölötte van, hanem mellette, a televízióban. A kormányzat nem kényszeríti fonák szerepekre, és nem korlátozza abban, amit kedvel. Egy politikus olyan frázisokat kell hogy mondjon, amelyek a közönségének tetszenek. Minél eredetibb az, amit mondasz, annál esélytelenebb vagy mint politikus. Ez nemcsak a diktatúrákra, de a demokráciákra is érvényes. A beszéd irodalmi értéke csökkenti a beszéd politikai értékét.

Ötvenhat őszén itt maradtam. Azt gondoltam, a testem fölött ők az urak, de az értelmem fölött nem. Persze afölött is ők voltak az urak. Mikor már a barátok kijöttek a börtönből (egy-kettő kivételével, akiket a néhány évvel korábbi divat évadán jeltelen sírba tettek), mikor a konszolidáció szirmai már kezdtek kibomlani, azt gondoltam, hogy most már lassan olajra léphetek. Addigra már eleget tudtam az államosítás nevű nagy találmánynak mind a színéről, mind a visszájáról. A továbbiakban nem kívántam kikérdezhető lenni. Hogy a szövegeimet politiko-szemantikai megfontolásokból rendszeresen visszautasították, azt én csak olyan fejletlenségi tünetnek láttam, mint a magas csecsemőhalandóságot. Ezt elmondtam az Írószövetségben egy összejövetelen. Elmondtam egy angol újságírónak is, akivel véletlenül találkoztam. Elmondtam az asztaltársaságomnak a kávéházban, amelyben volt egy-két spicli is. Válaszul egyáltalán semmit sem közöltek tőlem. Megállapítottam, hogy ismerőseim túlnyomó többsége el tudja viselni polgári létének politikai szabályozását. Összehasonlítva azt a módot, ahogy a barátaim a lecsukásom előtt és a szabadulásom után beszéltek, megállapíthattam, hogy az emberek a gyakorlati igazodásukhoz igazgatják a gondolkodásukat is. A hatvanas években még ott volt a tudatunkban a sok akasztás és börtön, még szédelgett a fejünk a bunkócskától, a drágától. Rendes, nyilvános, ellenzéki szolidaritás akkor még nem létezett. Voltak persze barátok. Én amolyan józan polgárjogi álláspontra helyezkedtem. Onnan, ahol lakom, miért ne lenne jogom bármikor elutazni, ha meg tudom fizetni az utiköltséget? Miért ne nyomtathatnám ki bármiféle ideámat? Hogy jövök én ahhoz, hogy engem lehallgassanak és minősítsenek? Már csupán azzal, hogy itt lakom, hozzájárulok ahhoz, hogy egy szupertantestület osztályzatától függjek egész életemben. Lefokozott voltam és ráhagyó. Össze kellett húzódzkodnom ahhoz, hogy létezhessem. Egy gyors kocsi mégis bevitt a Gyorskocsi utcába, hónapokig bent tartottak, és bár a bíróság elejtette az államellenes izgatás vádját, egy ezredes, amikor elbocsátottak, azt mondta, húzzam meg magam, ha nem akarok megint náluk vendégeskedni. Volt egy olyan előérzetem, hogy én itt szabad polgár belátható időn belül nem lehetek. Gondoltam, nem vagyok vakond, hogy belefúrjam magam az anyaföldbe.

Itt, amint hallom, illik boldogtalannak lenni és mindent enyhén utálni. Ez derül ki a könyvekből és a filmekből is. Ti itt a léthez való tragikus viszonyt tartjátok emberinek. A csapdát. Az egérfogót, amelyből nincs kiút. Jobb esetben a válságot, amelyre nincsen orvosság. Az én tanítványaim Amerikában Joseph K. helyében meglógtak volna a képtelen letartóztatás hatálya alól, nem értik, miért marad a helyén reménytelenül bizonygatni az igazát egy fantombíróság előtt, ők persze gyorsan elpucoltak volna Amerikába. Nem megy? - kérdi az amerikai, akkor valami hiba csúszott az elképzelésbe, akkor a dolgot másképp kell megközelíteni. Nem megy? - kérdi a jó közép-európai. Úgy látszik, ez a sorsunk. Vigadjunk, barátaim, a keservét, nem megy. Az istennek sem megy, se jobbról, se balról, se középről, így se meg úgy se, a rosseb álljon bele! Ahol az amerikaiak azt mondják: hiba, ti azt mondjátok: végzet, vagy azt, hogy struktúra.

(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989, 500-502. o.)