— Tudja, Johann — mondta Hemingway —, engem szintén egyfolytában vádolnak. Ahelyett, hogy olvasnák a könyveimet, most rólam írnak könyveket. Arról, hogy nem szerettem a feleségeimet. Hogy nem törődtem eleget a fiammal. Hogy szájon vártam egy kritikust. Hogy hazudtam. Hogy nem voltam őszinte. Hogy gőgös voltam. Hogy macho voltam. Hogy azt állítottam, kétszázharminc sebesülésem van, pedig csak kétszázhat volt. Hogy onanizáltam. Hogy bosszantottam az anyukámat.

— Ez a halhatatlanság — mondta Goethe. — A halhatatlanság örök ítélkezés.

— Ha a halhatatlanság örök ítélkezés, akkor legyen az ítélkezésnél egy tisztességes bíró. Nem pedig egy elemi iskolai, korlátolt tanítónő nádpálcával a kezében.

— Nádpálca a korlátolt tanító néni kezében, ez az örök ítélkezés. Maga másképp képzelte, Ernest?

— Én nem képzeltem semmit. Azt reméltem, hogy legalább holtom után nyugalomban élhetek.

— Mindent megtett azért, hogy halhatatlan legyen.

— Ostobaság. Könyveket írtam. Ez minden.

— Hiszen ez az! — nevetett Goethe.

— Semmi kifogásom az ellen, hogy a könyveim halhatatlanok legyenek. Úgy írtam meg őket, hogy egyetlen szót se távolíthassanak el belőlük. Hogy ellenálljanak minden viharnak. De én magam, mint ember, mint Ernest Hemingway, fütyülök a halhatatlanságra!

— Mélységesen megértem, Ernest. De miért nem volt óvatosabb, amíg élt? Most már késő.

— Óvatosabb? A kérkedő természetemre céloz? Tudom, amikor fiatal voltam, nagyon szerettem hencegni. Társaságban mindig megjátszottam magam. Örültem a rólam szóló anekdotáknak. De higgye el, olyan szörnyeteg nem voltam, hogy eközben a halhatatlanság járt volna a fejemben. Amikor egy napon rájöttem, hogy a halhatatlanságról van szó, pánik fogott el. Attól kezdve ezerszer megmondtam, hogy hagyják az életem békében. De minél többször mondtam, annál rosszabb volt. Kubába költöztem, hogy eltűnjek a szemük elől. Amikor a Nobel-díjat kaptam, nem mentem el Stockholmba. Mondom magának, fütyültem a halhatatlanságra, és mondok még cifrábbat: amikor egy napon rádöbbentem, hogy a halhatatlanság a karjaiban tart, jobban megrémültem tőle, mint a haláltól. Az ember eldobhatja az életét. De a halhatatlanságát nem dobhatja el. Ha a halhatatlanság felvesz valakit a fedélzetére, az illető már nem szállhat ki, és ha főbe lövi is magát, ott marad a fedélzeten az öngyilkosságával együtt, s ez iszonyú, Johann, ez iszonyú. Ott feküdtem holtan a fedélzeten, és láttam magam körül a négy feleségemet, amint guggolva írják le mindazt, amit rólam tudnak, és mögöttük ott állt a fiam, és ő is írt, és ott volt Gertrude Stein nagyanyó, és írt, és ott volt az összes barátom, és fennhangon mesélte a tapintatlan pletykákat, amit valaha is hallott rólam, és mögöttük újságírók százai tolongtak és ágáltak a mikrofonokkal, és mindezt Amerika-szerte egyetemi tanárok hada osztályozta, elemezte, taglalta, és tanulmányokká meg könyvekké állította össze.

Hemingway egész testében reszketett. Goethe megfogta a kezét: — Nyugodjon meg, Ernest! Nyugodjon meg, barátom! Amit elmondott, egy álmomra emlékeztet. Ez volt az utolsó álmom, utána már semmit sem álmodtam, vagy ha mégis, álmaim olyan zavarosak voltak, hogy nem tudtam őket megkülönböztetni a valóságtól. Képzeljen el egy kis bábszínházat. Én a színfalak mögött állok, mozgatom a bábukat, és mondom a szöveget. A Faustot adom elő. Az én Faustomat. Tudja-e, hogy a Faust bábszínházként a legszebb? Ezért is voltam annyira boldog: egyetlen színész se volt mellettem, és magam szavalhattam a verseket, amelyek aznap szebben hangzottak, mint valaha. Aztán egyszer csak a szemem a nézőtérre téved, és látom, hogy üres. Ez megzavart. Hol vannak a nézők? Hát olyan unalmas az én Faustom, hogy mindenki hazament? Zavaromban hátranéztem, és sóbálvánnyá váltam: a teremben kerestem a nézőket, ők meg a kulisszák mögött álltak, és nagy, kíváncsi szemmel néztek rám. Amikor tekintetünk találkozott, tapsolni kezdtek. Én pedig rádöbbentem, hogy a Faustom őket egyáltalán nem érdekli, és a színház, amit látni akarnak, nem a színpadon mozgatott bábsereg, hanem én magam! Nem Faust, hanem Goethe! És akkor olyasféle rémület fogott el, amilyenről az imént beszélt. Éreztem, hogy a nézők szeretnék, ha mondanék valamit, de képtelen voltam rá. Összeszorult torokkal letettem a bábokat; ott feküdtek a megvilágított színpadon, amelyet senki se nézett. Igyekeztem megőrizni a méltóságom és nyugalmam, szótlanul a fogashoz mentem, amelyen a kalapom lógott, a kalapot a fejemre tettem, és egyetlen pillantást se pazarolva a kíváncsiskodókra, kimentem a színházból, és elindultam hazafelé. Iparkodtam úgy menni, hogy se jobbra, se balra ne nézzek, de főként hátra ne forduljak, mert tudtam, hogy a nézők követnek. Kinyitottam a házat, és gyorsan becsaptam magam mögött a súlyos kaput. Megkerestem a petróleumlámpát és meggyújtottam. Remegő kezemben a lámpával bementem a dolgozószobámba, hogy ásványgyűjteményem társaságában elfelejtsem ezt a kínos históriát. De még mielőtt az asztalra tettem a lámpát, tekintetem az ablakra tévedt. Zsúfolva volt a nézők arcával. Ekkor megértettem, hogy már sohasem fogok tőlük megszabadulni, már soha, soha, soha. Ráeszméltem, hogy a lámpa az arcomra veti a fényt, ezt a nézők tágra nyílt, fürkésző szeméből láttam. Eloltottam a lámpát, s közben tudtam, hogy nem kellett volna eloltanom: a nézők most rájöttek, hogy bujkálok előlük, s ettől még ádázabbak lesznek. Csakhogy félelmem erősebb volt az eszemnél, s én a hálószobámba menekültem, és lerántottam az ágyról a takarót, és a fejemre borítottam, és a falhoz lapultam a szoba sarkában…

Milan Kundera: Halhatatlanság. Regény. 115-119. o.

Európa kiadó, 1995