Lengyel László:

Miniszter

Hogyan születik a miniszter? Mint egészen kicsiny gyermek — állítja P. Howard, az ismert nemzetközi szaktekintély. Azután növöget. Életrajza nem hegyes-völgyes, inkább dimbes-dombos. Egy kis hepe itt, egy kis hupa ott. Negyven év. Csak semmi kiemelkedés. Derék jó szürkeség. Ha tehetségével, szakmai ismereteivel nagyon kiemelkedik, akkor már korábban észreveszik. Az baj, mert akkor korán megromlik. Csak semmi mélyresüllyedés. Akkor nem maradna belőle semmi. A miniszterelnök a nagy változások előhírnökeként gondol rá. Ezért rajta van egy listán, más tizenkét emberrel együtt. A pasziánszban akár ő is kijöhet, attól függ, hogy mit szólnak hozzá a tanácsadók, egy-két nagykövetség és ellenzéki embereink. Először fölhívja egy tanácsadó a miniszterelnök nevében. „Mi lenne, ha?” Feltételei vannak. De azért gondolkozik a dolgon. Nagyon is gondolkozik. Amikor este hazamegy, titokzatosan mosolyog. A miniszterelnök eközben nem terjeszti a párt elnöksége, sem a frakció, sem a koalíciós partnerek elé. Mi közük hozzá. Az erre a célra összehívott üléseken hosszú előadás a kormány céljairól, a világ állásáról, a magyar történelem alkotmányjogi tanulságairól. Senki se meri megkérdezni: mindez nagyon szép, de tessék mondani, kik lesznek a miniszterek?

Barátunkat már a telefon csöngése is másként érinti. A miniszterelnök van a vonalban. Barátságos, kedves, lekötelező, meghívja egy beszélgetésre. Emberünk szereti a miniszterelnököt. Szereti a magyar népet. Mintha a felesége is csinosabb volna. Természetesen biztosítékok nélkül nem fogja vállalni. Ha nem valósíthatja meg a szándékait, nincs értelme az egésznek. Ezt mondja néhány barátjának is. Azok lebeszélik, rábeszélik. „Ne szállj süllyedő hajóra!” „Mégiscsak jobb, ha te csinálod, nem az a marha.” A miniszterelnök fáradt, de mégis hosszan beszélnek. „Nehéz a helyzet, de ami rajtam múlik, megteszem. Biztosítékok? Amire lehet garanciát adni, azt megadom. Szabad kéz.” Nem lehet nem elvállalni. Hazafelé az autó átrepül a Duna felett. Otthon első dolga föltárcsázni a mamát. Nyugdíjas óvónő egy vidéki városban. Nem fogja elhinni.

Bemutatkozás. Az épület ismeretlen, a szoba óriási. Az asztalon, a polcokon az előd holmijai. A szék meleg és puha. Áradnak a telefonok, a levelek, a külföldiek és az újságírók. Át kell venni az ügyeket. Százötvenkét folyó ügyből nagy csoportokat csinálni. Elbeszélgetni minden fontos vezetővel. Meg kell tanulni ismeretlen emberek nevét, szokásait. Értekezletek. Naptárában fél órára beosztva minden. Hatkor indul, éjfélkor ér haza. „Érteni akarom, érteni akarom, érteni akarom.” Gyömöszöli a fejébe a fontos és a kevésbé fontos információkat. Nézi minisztertársait. Megrendíti, hogy mennyi a fecsegés a kormányülésen. Emberek, akikre felnézett, lecsúsznak. Ismeretlenek megemelkednek. Munkára alig van idő. Minden korábbi ötlet, elképzelés szinte komolytalannak látszik. A pártvezetők szeretik. Majd nem szeretik. Az újságírók körbeveszik. Mindenre kíváncsiak. Három hónap múlva ugyanezek az újságírók kellemetlen kérdéseket tesznek fel. A mosolygós szemek elkeskenyednek. Az információk ellentétükbe fordulnak. A barátságos bemutatás ellenszenvvé feketül. A mama telefonál: „Fiacskám, te olyan jó gyerek vagy, mit csináltok ti az árakkal? Nem merek már elmenni a Közértbe. Te nem tudod elképzelni, hogy mit mond rólad Rózsi néni. Feri bátyádról nem is beszélve.”

Az apparátusban küzdelem. Mindenki följelent, mindenkit. Megtudja, hogy akiben legjobban bízott, azt el kellene vitetnie korrupcióért. A régi barátokat nincs idő visszahívni. Egyre többször érzi, hogy előterjesztései a semmibe hajóznak. Vicsorogva megy haza. „Minek csinálod még?” — kérdi a tiszteletlen fia. Olvasni nincs idő. Emberei nincsenek. Rengeteg ember van, hogyan szabadulhatna meg tőlük. Kedvenc elképzelései kifosztva, ellentétükbe fordítva. „Én nem ezt akartam.” Árad felé a hidegség. Valami nyúlós masszában úszik. Le kellene mondani. De akkor diadalmaskodna az ellenpárt. De akkor elveszne a befektetett munka. De akkor cserbenhagynám az embereimet, azt a keveset. De akkor vége mindennek. „A reálpolitika annak az ellenkezője, amit tenni szeretne az ember” — említette mellékesen Leinsdorf gróf Musilnál. A miniszterelnök úr fölteszi a kérdést: „Ugyan mit csináltál te és az apparátusod fél évig?” Mintha nem együtt ültetek volna. Mintha nem hagyott volna jóvá mindent. De most megdöbbenve tapasztalja, hogy emberünk nem alakította át a világot. „Lemondjak, ne mondjak?” Kiújuló fekély. Szoruló szív. Napi tizenkét kávé.

Leváltják. Sejtette, várta, nem hitte. A miniszterelnök barátságosabb, mint valaha. „Mit szeretnél? Én tudom, hogy te nem tehetsz róla, de be kell látnod, hogy nem ment. A fejedet követelték. Én védtelek, amíg lehetett. Most mihez akarsz fogni? Természetesen segítünk.” Amikor javaslatokkal áll elő, dadogva-félve, mert utálatos dolog a kérés, barátságos bólogatás a válasz. „De most inkább pihenj! Majd meglátjuk. Gondolkozni fogok a dolgon. Fel foglak hívni, de te is bármikor hívhatsz!” Sohasem telefonál. Nem hív vissza. Távolból szeret.

Bemegy elbúcsúzni. Megpróbálja embereit vigasztalni és elhelyezni. A sajtó vadul keresi. Mi történt, hogy történt. A naptára a jövő hétre teli. A titkárnője megmarad. Jönnek a külföldi kapcsolatok. Beül egy televíziós kerekasztalba. Felismerik az utcán. Nincs vele szemben érzelem. Azután fogyogatnak a naptárból a nevek, a megbeszélések. Napi három, majd kettő, végül egy hétre egy. Fel kell hívni a régi barátokat. A hangjuk távolságtartó. Talán még egy találkozó. „Érkezett levél?” A titkárnő átad két-három borítékot. Meghívó egy olyan társaság ülésére, ahová soha nem ment el. Most elmegy. Fel is szólal. Mintha nem az ő hangja volna. A teremben beszéd zúgása, szemben éppen ásít régi „híve”. Üres naptár. Hidegen, fehéren. Nincsenek határidők. Írni kellene. Kinek, mit? Külföldre menni? Nem tudja elintézni. Fáradtabb, mint valaha. Fontosnak kellene lenni, legalább önmaga előtt. Elfogy benne a miniszter. A magabiztos gesztus bizonytalanba hull. „Köszönjek, ne köszönjek, odamenjek, ne menjek oda?” Ez volna az élet csúcsa? Ez volna az élet vége? „Az alkonyból kihúznál / egy hosszú, puha szárnyat.”

Lassan sétál a Margitszigeten. Keze hátrakulcsolva. Öreg ember. Találkoztam vele. A kicsi a karomban. Nem tudtuk elkerülni egymást. Odamentem. „Hogy vagy? Gyere el hozzánk. Tudod, hogy nálunk még mindig van szerdánként vita.” Ujját a szája elé teszi. Flórika alszik. Csöndesen belém karol. Együtt megyünk, néhány lépést. Mosolya keserű fintor. A miniszter meghalt. Az ember él.