Azt kérdezi, hogyan van az, hogy Frank /= Franz Kafka/ fél a szerelemtől? De én azt hiszem, másról van szó. Neki egészen más az élet, mint a többi embernek; először is a pénz, a tőzsde, egy írógép az ő szemében teljesen misztikus dolog (valóban az, csak nekünk, többieknek nem), különös talány… Hivatalnoki munkája talán egy munka szokásos teljesítése? Előtte a hivatal — a sajátja is — olyan talányos, olyan csodálatraméltó, mint a gyereknek a mozdony. A világ legegyszerűbb dolgát sem érti. Volt vele egy postahivatalban? Mikor fogalmaz egy sürgönyt, és fejét csóválva keres egy megfelelő pénztárablakot, aztán, mikor nem lehet tudni, miért járkál egyiktől a másikig, míg megtalálja, és ha fizet, és számolja a visszakapott aprópénzt, utánaszámolja, amit kapott, megállapítja, hogy egy koronával többet adtak vissza, és a kisasszonynak az ablak mögött visszaadja a koronát. Akkor lassan továbbmegy, még egyszer utánaszámol, és lent, az utolsó lépcsőn kiderül, hogy a visszaadott korona az övé volt. Most tanácstalanul megáll, egyik lábáról a másikra, és töpreng, mi a teendő. Visszamenni, azt már nem, már egy sereg ember tolakodik ott. „Hát hagyja”, mondom. Ijedten néz rám. Hogyan lehetne hagyni? Nem a koronát sajnálja. De ez így nem jó… Hosszan beszél erről. Velem elégedetlen. És ez megismétlődik minden üzletben, minden vendéglőben, minden koldusasszonynál, különféle variációkkal… Ugyanígy van a hivataltól való szorongásával. Egyszer táviratoztam, telefonáltam, írtam neki, az Istenre kértem, hogy jöjjön hozzám egy napra. Akkor éppen nagyon szükségem volt rá. Életre-halálra kértem. Ő több éjszaka nem aludt, kínlódott, önmegsemmisítő leveleket írt, de nem jött. Miért? Nem kérhetett szabadságot. Mégsem mondhatta meg az igazgatónak, ugyanannak az igazgatónak, akit lelke mélyéből csodált (komolyan!), mert olyan gyorsan tudott gépírni — nem mondhatta meg neki, hogy hozzám utazik. És mást mondani — ismét egy ijedt levél — hogyan? Hazudni? Hazudni az igazgatónak? Lehetetlen. Ha megkérdeztem tőle, miért szerette első menyasszonyát, azt válaszolta: „Olyan jó üzleti érzéke volt”, és arca felragyogott a mélységes tisztelettől. Nem, ez a világ talány maradt a számára. Misztikus titok. Valami, ami meghaladja erőit, és amit érzékeny, tiszta naivitással igen nagyra tart, mert „nagyon jó üzleti érzéke van”. Mikor meséltem neki a férjemről, aki évente százszor hűtlen hozzám, aki engem és sok nőt varázsában tart, ugyanolyan mélységes tisztelet árasztotta el az arcát, mint amikor az igazgatójáról beszélt, aki olyan gyorsan tudott gépírni, és ráadásul kiváló ember, és mikor menyasszonyáról beszélt, akinek olyan jó üzleti érzéke volt. Mindez az ő számára valami idegen dolog. Egy ember, aki gyorsan gépel, és egy olyan, akinek négy szeretője van, éppolyan felfoghatatlan számára, mint a korona a postahivatalban… Frank nem tud élni… Frank sosem lesz egészséges. Frank hamarosan meg fog halni… Ő sosem keresett védelmet adó menedéket. Abszolút módon képtelen hazudni, mint ahogy képtelen berúgni is. Az ő számára nincs menedék, nincs fedél a feje fölött. Ezért érheti mindenféle baj, amitől mi védve vagyunk. Olyan, mint a meztelen a felöltözöttek között… A könyvei bámulatosak. Ő maga sokkal bámulatraméltóbb.

(Milena Jesenska levele Max Brodnak Kafkáról

Idézi: Pók Lajos: Kafka világa

Európa kiadó, 1981., 254. - 256. o.)