Mráz István:

Halhatatlanság

Kápé, a nője meg a Té megtorpannak. Mindannyian fölfelé néznek.

- Ez…ez…ez Ő? - kérdezi Kápé.

Té kifejezéstelen arccal áll. Csak a szemén lehet látni, hogy le van nyűgözve.

- Ez Ő - mondja csendben.

A z egyik pesti lakótelep házai között állnak. Egészen pontosan két tíz emeletes között. Az egyik előtt hatalmas tömeg verődik össze. De nem csak nézők, lézengők, hanem TV-kamerák, rádiós tudósítók, újságírók, fotósok is jelen vannak szép számmal.

Reflektorok, óriási hangfalak, gigantikus kivetítők, mindegyiken ugyanaz a kép: a panel tetején álló apró, vékony, szakállas, erősen kopaszodó, félmeztelen férfi, aki a mélybe tekint. Alatta három üveglap egymás fölött, egymástól körülbelül három-négy méterre. Vékonyak, de a felületük nagy: talán 10X5 méteresek lehetnek.

Lent a betonon egy ember nagyságú négyzet, benne a felirat: R.I.P. A férfi mélyen lélegzik. Lassan megemelkedik a mellkasa, majd ugyanígy visszaereszkedik. Nagyon hideg van. Lehet látni, ahogy a pára felszáll a bőréről.

A kivetítő most a négyzetet mutatja.

A tömeg néma. Semmi zúglódás, bekiabálás, röhögés, beszélgetés, hogy teljen valamivel az idő. Csak csend. Megbabonázták őket.

Az újságírók hébe-hóba elkattintanak egy képet, de tudják: később jön az igazán nagy dobás, ami fontos. A vakuk fényei, mint apró robbanások az emberek közt.

- Ki az?... Hallod? Ki az ott? - kérdezi nyafogva Kápé nője, de a két fiú csak áll, tátott szájjal… ”Mit sipákol a hülye picsa?” gondolja Té, miközben a borostáit simogatja, a rá jellemző, kissé nőies mozdulattal.

- Hú! - mondja Kápé, és látszik, most többre nem is igazán telik tőle. Csak egy „Hú”, és ezt is csak azért mondja, hogy jelezze, most kikapcsolja majd az agyát, és csak csodálni akarja a látványt, tudatlanul.

Té csak áll.

Kápé nője megint nyafogni kezd.

- Ez a G. Har. Mosefield - szólal meg Té, még mindig a borostáit simogatva, és olyan hangsúllyal, ami jelzi: ha a nő még egyszer megszólal, annak nem lesz jó vége… ,,A Kápé hagyná… hagyná, mer’ úgysem szereti. Azt mondaná, hogy megérdemelte.”

- Kicsoda? Mit mondtál?- sivít tovább a lány.

Té nem ismétli meg. Tarkón akarja csapni a lányt.

Felüvölt a hangosbemondó:

- Köszönjük, hogy eljöttek megtekinteni G. Har. Mosefield „Halhatatlanság” című performanszát.

A tömeg néma.

Kápéék is hallgatnak.

Fúj a szél.

G. Har a panel peremén áll.

A levegő telítődik a feszültséggel. De még mindig nem történik semmi.

Megjelenik két segéd a művész mellett. Kannákból valami folyadékot öntenek a legfelső üveglapra. Elfogy két kanna.

Majd négy.

Hat.

Már nyolcnál tartanak.

Az átlátszó, messziről víznek tűnő folyadék szépen, apró patakokban lefolyik a középső üveglapra, majd onnan a legalsóra, a két felső üveglapon lévő öt centiméter átmérőjű lyukaknak köszönhetően.

Összesen tizenhat kannát ürítenek ki.

Meggyújtanak két fáklyát, majd az üvegekre dobják. A benzinből(?) hirtelen csapnak fel a lángok. Csodaszépek, magasak. Különösen érdekes, ahogy a még mindig folydogáló benzin lángra kap: a lángok belefolynak a lángtengerbe, mert tényleg: a lapok (különösen az alsó) apró lángtavakká váltak.

G. Har. alakja kísérteties a vörös fényben.

A közönség soraiban egyesek tapsolnak… de nem mindenki. „Gyönyörű és merész performanszot láthatunk. Mosefield kétségkívül beírta magát a művészeti tankönyvekbe ezzel az akciójával… vagyis halhatatlan lett.” - mondja tökéletes fogsorú szájával egy TV tudósítónő, akin látszik: igazából fogalma sincs arról, hogy ki az a G.Har.Mosefield.

Elül a közönség méreteihez képest kicsi zajongás. Ismét némán állnak.

G. Har elugrik a peremről.

Té, mintha rohamot kapna, csapkodni kezd a két kezével, és éles, rekedt madárhangon üvöltözni kezd:

- Ba-ba-baszki! Hát ez… hát ez rá… rá… rázu-rázu-rázuhan a… hát… baszki! Hű mekkora lesz! Hű mekkora!

G. Har most éri el az első üveget. Az olvadt, forró anyag beborítja a testét egy röpke pillanatra, hogy majd mintegy burokból kiszakadva hagyja el azt, gazdaggá téve ezzel azt a fotóst, akinek véletlenül sikerül lekapnia. Másnap egy főszerkesztőtől elég nagyösszegről szóló csekket vehet át.

Fúj a szél.

A vakuk most, mint a légelhárító ütegek torkolattüzei, egy bombázás éjszakáján. Gyorsan váltják egymást, gyorsan ismétlődnek. Épp hogy kihuny, és szinte azonnal újra villan…

Kápé mint egy lassított felvételt látja az egészet.

G. Har. üvölt és rúgkapál, miközben átesik a második üvegen. („Olyan volt, mint Ikarosz, aki nemhogy túl közel repült a naphoz, hanem egyesen bele.” - részlet a holnapi újságból.) A massza most szinte szétnyílik előtte, miután bevonta testét, egy század- vagy ezredmásodperc erejéig.

A test felismerhetetlenül összeégett. De Mosefield még mindig él.

Té balkeze a szájában. Nem lehet tudni: az álkapcsát akarja letépni, vagy az öklét lenyomni a torkán.

Mint egy félelmetes, ektomorf gejzír, úgy csap fel a benzin és üveg keveréke a legalsó üveglapról, amin nem voltak lyukak, miután a test átzuhant rajta.

G.Har. maradványa a négyzet mellett ér földet, de elég közel a mikrofonokhoz, amelyek azt körülveszik. A nézők ezerszeresre hangosítva hallhatják (hála a hangfalaknak), amint a művész egyes csontjai szilánkosra törnek.

A maradvány még él. Vagy már csak az ideg rángatja? Ráng, ráng… ráng..ráng.ráng..ráng… ráng. A kivetítő közvetíti.

A hangfalakból most Mosefield (előre felvett) hangját lehet hallani:

- Egyetek meg! Egyél meg!... Fincsi… sült hús… nyamm… edd meg a disznót... hamm… - a hang szinte hipnotikus. Az első húsz sorban állókra van a legnagyobb hatással. Azok először megzavarodnak. Közel nyomakodnak a testhez az legelöl állók. Figyelik… már igencsak lassan mozog. Mintha el akarna mászni.

Egy nyáladzó, húsz év körüli egyetemista felkiált:

- Hé, szökik a birka! Vagy marha… mindegy… szökik a kibaszott steakem!

Elszabadul a pokol: a kordont több helyen áttörik a nézők. Nyáladzanak. Csöpög a földre a nyál. Csak csöpög, és szét akarják tépni a testet. Nagyon sokan vannak.

- Beee-bee…. röff-röff… múú… egyél meg, ember vagyok! Sült ember! Gyere, egyél! - hangzik a hangszórókból. A tömeg mintha egyre jobban nyáladzana. Egymással verekszenek, hogy ki ehet majd a húsból. Közben egyre közelebb érnek.

Ekkor törnek elő a panel alagsorából az eddig ott tartózkodó, vészhelyzetre, vagy terrortámadás esetére védelemnek szánt rohamrendőrök és kommandósok. Erre nem voltak felkészülve, hogy majd a közönséget kell eloszlatniuk, mert az meg akarja enni a művész urat. Igaz, Mosefield egészen eddig titokban tartotta ezt az utolsó részt: a leugrást.

A rendőröknek édes mindegy, kit kell ütniük: nekik azt mondták: „üsd!”, hát ütik, elvégre ezért kapják a pénzt. Fejek törnek be. Karok, lábak el. Vízágyúk szedik ki a talajt az emberek lába alól.

Kápé és Té még mindig megbabonázva állnak. A lány már rég elszaladt. Észre sem vették. Kápé nagyon lassan tér vissza. Té már egészen magánál van. Balra fordul: egy gumilövedék éppen most talál fejbe egy kiéhezett, félmeztelen nézőt, aki ha Moesefield-ból nem is, de egy másik társából eszik, aki ájultan fekszik egy előzőleg kilőtt golyótól.

Mögötte Té egy oszlopon meglátja a performansz hivatalos plakátját, amit csak ma raktak ki. Ő eddig még nem látta. A következő van ráírva:

Halhatatlanság

- a kannibálok közt?-