Szórakozás. — Elgondolkoztam néha az emberek különféle lázas tevékenységén, azokon a veszedelmeken és gyötrelmeken, amelyeknek az udvarban, a hadakozásban teszik ki magukat, amelyekből annyi civakodás, indulat, vakmerő és gyakran balul kiütő vállalkozás stb. származik, és ráeszméltem, hogy minden bajuknak egy a forrása: nem tudnak nyugton megülni a szobájukban. Ha a megélhetéséhez elegendő vagyonnal rendelkező ember örömét lelné otthonában, nem szállna tengerre, nem indulna várakat ostromolni! Csak azért vásárolnak maguknak oly drága pénzen rangot a hadseregben, mert elviselhetetlennek éreznék, hogy ne mozduljanak ki városukból; a társaságot és a kártya okozta szórakozást is csak azért hajszolják, mert nem képesek örömet lelni az otthon ülésben.

Mikor azonban mindezt jobban végiggondoltam, és meglelve minden bajunk forrását, meg akartam keresni az okát is, arra jöttem rá, hogy van ennek egy nagyon is valóságos oka, mégpedig a mi gyarló és halandó állapotunk természetes nyomorúsága, amelybe ha alaposan belegondolunk, semmi sem képes megvigasztalni bennünket.

Bármilyen állapotot képzeljünk el magunknak, ha számba vesszük a számunkra elérhető földi javakat, a királyi méltóság a legszebb a világon, és akárhogy is vélekedjünk róla, minden vonzó élvezet együtt jár vele. De ha a király nem talál magának szórakozást, és ideje van elgondolkodnia rajta, mi is ő voltaképpen, akkor ez a bágyadt boldogság nem fog neki elég lelkierőt adni, ezért szükségszerűen az őt fenyegető veszélyekre és a bekövetkezhető lázadásokra terelődik a figyelme, majd végezetül az elkerülhetetlen halálra és betegségekre; úgyhogy, ha hiányzik neki az, amit szórakozásnak szoktunk nevezni, boldogtalan lesz, boldogtalanabb még legalacsonyabb alattvalójánál is, aki játékkal és szórakozásokkal tölti idejét.

Ezért oly keresett a kártya, a nők társasága, a hadakozás, a magas hivatalok. Nem mintha valóban létezne boldogság, mintha azt képzelné bárki, hogy az igazi boldogság a kártyán nyerhető pénz birtoklása vagy a felhajszolt nyúl: hiába is kínálnák neki, nem kérne belőle. Nem ezt a langyos és békés életet keressük, amelyik módot ad rá, hogy boldogtalan állapotunkkal foglalkozzunk, nem is a hadakozás veszélyeit vagy a magas tisztségekkel járó kellemetlenségeket, hanem a gürcölést, amely másfelé tereli figyelmünket, és elszórakoztat bennünket.

Ez a magyarázata annak is, miért szeretjük jobban a vadászatot, mint a zsákmányt.

Ezért szeretik az emberek annyira a zajt és a sürgölődést; ezért szörnyű kínszenvedés a börtön; ezért elérhetetlen számunkra az egyedüllét öröme. A királyi sors legnagyobb boldogságát végeredményben az jelenti, hogy környezete állandóan igyekszik szórakoztatni az uralkodót, és megszerez számára minden lehetséges örömet.

A királyt olyan emberek veszik körül, akiknek minden gondjuk az ő szórakoztatása, az, hogy mivel tereljék el gondolatait önmagáról. Mert hiába király ő, ha belegondol sorsába, csak boldogtalan ember.

Íme, ez minden, amit az emberek ki tudtak találni a maguk boldogítására. Akik pedig adják a filozófust, s azt hiszik, hogy embertársaik oktalanok, mert naphosszat hajszolják a nyulat, melyet eszükbe sem jutott volna pénzért megvenni, nem sokat tudnak az emberi természetről. Mert az a nyúl nem jelentene számukra védelmet a halál és nyomorúságaink gondolata ellen, a vadászat azonban — amely eltereli róla a figyelmet — védelmet nyújt ellene.

(…)

Hosszú időt töltöttem az elvont tudományok tanulmányozásával; de kedvemet szegte az, hogy milyen kevés emberi kapcsolatot szerezhetünk segítségükkel. Amikor az embert kezdtem tanulmányozni, rájöttem, hogy ezek az elvont tudományok nem valók az embernek, és hogy beható tanulmányozásukkal kevesebbet tudtam meg emberi állapotomról, mint azok, akik semmit sem konyítanak hozzájuk. Megbocsátottam hát nekik, hogy oly keveset tudnak belőlük. Azt hittem azonban, hogy legalább az ember tanulmányozásában lelek majd társakra, hogy ez az igazi, embernek való kutatási terület. De csalatkoztam; az embert még a geometriánál is kevesebben tanulmányozzák. Csak azért kutatnak egyebet, mert nem képesek tanulmányozni az embert; de vajon nem azért van-e ez így, mert nem erre a tudományra van szüksége az embernek, s hogy boldogsága érdekében jobb neki, ha nem ismeri önmagát?

Blaise Pascal: Gondolatok, 70-72. o.;79.o.

Gondolat kiadó, 1983