Petri György:

Mosoly

Meg fogok halni. Nem is oly sokára.

S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,

mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –

az erkélyen reggelente leszívott

első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,

persze, ahogyan elmúlt annyi minden.

Hovatovább csak egy maradt velem,

de az igen, Istennek hála érte!

A szem mohó, éhes kíváncsisága,

a nézés gyönyöre, hogy minden látvány

a maga más-más módján színöröm:

egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,

és egy kazánház tekergő csövei

burkolva üveggyapottal és sztaniollal.

Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt

és a levegő üveghidege. Egy eldobott

üres cigarettásdoboz céltalan zörgő

összevissza szálldosása az út betonján

a változó szél szeszélye szerint. A mosoly

egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,

a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,

valamint a feszes húsú ifjú leány

csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,

miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,

ám ez nem baj: a szépség

fűszere és forrása – a hiba.

De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,

és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól

iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –

Mert az angyal a részletekben lakik.