Szabó Lőrinc

NE MAGAMAT?

„Ne magadat!... Az Ember

sorsa kicsi,

ma nagyobb jajra tüzesek

a világ sebei,

rád is kíváncsi lesz az idő

holnap vagy holnapután:

mit akarsz most, Egyetlen Ember?

Hallgass, magány!”

Nem hallgatok! A nagy is

csak sok kicsi.

Hát nem mibennünk fáj a világ,

ha vannak sebei?

Már roskadok, s egy terhemet is

ki veszi, ki veszi le?

Mi közöm az olyan világhoz,

amelynek hozzám nincs köze?

Mi nékem a világ nélkülem?

És ha a pillanat

tud tetszeni még, csók, őszi táj

vagy ezüstlábú patak,

vagy akármi még, ha akármi e dúlt

időben öröm nekünk,

egy jajt csittít el a sok közül

becsukódó sebünk.

De hol az a csók? az a feledés?

szépség, akármi, hol?

A pénz, amiért megdolgozunk,

bosszút áll, mint a nyomor:

szélcsönd, szabadság ingyen a

szegénynek sose jár

és napról napra jobb barátom —

lesz a halál.

Láncban, fulladva, romok alatt

építem az eget,

nő az undor, fogy az erő

és fogy a szeretet.

Banda a világ, banditák

az öklök és az agyak;

van, aki bölcs és jót akar,

de mit ér, ha vak?

Ne magamat? De! Magamat!

Mindenki magát!

Nem magamért, mindenkiért

siratom én a magányt.

Magad vagy, Ember, a hadsereged,

és a harc rémületes;

undorodj s halj meg, tiszta szív,

de míg bírsz, védekezz!

1931