Vas István

Párbeszéd két ismeretlen között

És megint a rózsák.

És megint a nyár.

Még észreveszed?

Egyre sűrűbben.

Fut az év.

És egyre rövidebb.

Lassan kifogysz az időből.

Kifogyok.

No és mi lesz?

Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.

Szóval, eltűröd?

Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.

És mivel készülsz rá?

Semmivel.

Most is mi van a kezedben?

Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.

Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol,

A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod.

Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod,

És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra,

A domb tetejére.

Minek?

Addigra ősz lesz újra,

És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad,

Hideg eső veri az árvalányhajat.

És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver,

És kimossa belőled azt, amit fontosnak hiszel,

És kihullanak belőled az arcok és adatok,

És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.

Nem akarok

Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.

És nem megyek fel a csupasz dombra.

Ne légy konok.

De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,

És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.

Tudom, hogy kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni

Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.

És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered

Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket

Szabnál?

Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el,

És aminek nem én kellek, az énnekem se kell.

Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.

Elveszi úgyis.

Vegye, el, ha van ilyen hatalom.

Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád az, ami vár.

És mi lesz addig?

Megint a rózsák és megint a nyár.