A második félévi esszétémákkal kapcsolatban semmi újat nem tudok mondani azon kívül, hogy második féléviek, és ezért mások a határidők. De közelről nézve hátha izgalmas a dolog: a március 15-e utáni első filozófiaórán kérem a munkáitokat.

Nem változás az előző félévhez képest, csak ezúttal komolyan veszem: haladék nem nagyon van. Az időnek elégnek kell lennie. A határidőtől számítva naponta eggyel csökken a kapható kiinduló jegy. Az ötödik napon már egyáltalán nem érdemes beadni.

És most a tárgyra. A szokásos rövid ismertetők következnek.

Ady Endre: Új s új lovat

Ez az Ady-költemény az I. világháború kitörésének őszén íródott, benne a költő (a lírai én) tájékozódás-kísérlete látható: mi történt most, és mit tehet itt egy Ady-kaliberű személyiség? (Egyáltalán: világhelyzet és az abban élő nem-átlag-személy viszonya a kérdés. Hiszen a nullák — ebben a versben ugyanis azok — reakciója világos. Ujjonganak. Végre lehet lövöldözni.) A költő válaszol valamit — nagyon mást, mint az ugyanebben a periódusban íródott Az eltévedt lovasban. Gondoljátok át, hogyan is gondolkodik.

Ancsel Éva: A megrendült öntudat mítoszai

Adorno, a nagyon híres filozófus írta: Auschwitz után nem lehet verset írni. Több kommentár nem is szükséges a szöveghez. Az itt olvasható részlet a II. világháború után harminc évvel íródott, de még mindig süt belőle a szégyen.

Babits Mihály: Az Isten és Ördög…

Babits leszálló ágában, a 30-as években keletkezett ez a talán túlzottan is allegorikus költemény. De azért akad még benne költészet is, gondolat is. Meg sejtés: ma megint felrémlenek a városok, amelyek majd elhamvadnak, és változatlanul jelen van az ember, aki pótolni akarja a világerőket (Istent, Ördögöt), és hát persze pancserkedik. Kiváló sorai ellenére gyenge a vers, de rólunk szól, és hát mi sem vagyunk remekművek.

Bertolt Brecht: Védekezés az erőszak ellen

Brecht „egyperces”-ciklusának (Keuner úr történetei) legzavarbaejtőbb darabja. Hogy mit gondoljunk az Erőszakról, az minden időben világos. (Főleg a náci-időkben. Akkor íródott.) De mit gondoljunk Keuner úrról? Hogyan tesz ő hitet az Erőszak ellen, ha egyszer mellette? Mi az ő híres nemet-mondása? Az embernek Péter története jut eszébe az Evangéliumokból. Vagy nem? Itt állok meg.

Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról

A politikai konzervativizmus mint eszmerendszer az elemzők szerint ezzel a művel született meg. Angliában, reakcióként a francia forradalomra, mégpedig rögtön a forradalom kitörésekor. Addig csak konzervatívok voltak, konzervativizmus nem. De mit jelent a konzervativizmus? Ahhoz komoly vesztenivalók kellenek, és erős fenyegetettség. Nyilván teherbíró tradíciók is. Használhatjátok történelmi ismereteiteket, de ne csapjatok át történelmi elemzésbe. Mit lát a világból ez a nagyon okos konzervatív? Ezzel kellene foglalkozni.

Csányi Vilmos: Mi van a színpadon?

Kíváncsi vagyok, mit szóltok egy könnyed kis napi publicisztikához. Ennél napibb és ennél aktuálisabb már nem is lehetne a dolog. Most jelent meg (február 25-én) Csányi Vilmos akadémikus, humánetológus kis szösszenete. A téma: a választási küzdelem mint színház. Olvassátok el!

Esterházy Péter: Harmonia caelestis

Ez a különös mű — nagyon különös regény — a magyartanári konferencián az én témám volt, és mint megtudtam, erős kritikát kapott a suttogó ellenpropagandától. Hogyaszongya: Esterházy-félékről középiskolában nem beszélünk, mert túlzottan trágárok. (De hát „Az ember néha trágoár, / oly semmiért, / hogy épp azért.” És érdekes, nemi szerveket lehet rajzolgatni és biflázgatni biológia órán.) Ez tehát színtiszta röhej — de a Harmonia caelestis maga is mond erről a témáról valamit. Amit mond, az majdnem nyelvfilozófia. Sőt, teljesen az. Bizonyos témákat aggályosan kerülgető prűdjeink vajon nem fosztják meg magukat a valóság egy igen jelentős szeletétől? Ami esetleg, mindenek ellenére, van, és ha már egyszer van, talán nem is olyan nagy baj, hogy van?

Hamvas Béla: Krízis és katarzis

Hamvas 30-as évekbeli jelentős esszéje a történelmi ember „skizofréniájának” soha addig így ki nem emelt, noha szemet szúró kettősségére épül — és abból von le aztán jelentős következtetéseket. Két dolgot örököltünk elődeinktől (ez így igaz): nagy kultúrát, és azt, hogy ezt a kultúrát a pokolba kívánjuk. Mert könnyebb lenne nélküle. Könnyebb? Vagy lehetetlen? És mi következik mindebből? Kövessétek Hamvast, majd ahol a gondolatmenet megszakad (illetve ahol megszakítom), onnan gondoljátok tovább.

Konrád György: Kerti mulatság

Konrád György a rendszerváltás előtt írta (túlnyomórészt itthoni, belső emigrációban, illetve aktív ellenzékiként) formátlannak tűnő esszisztikus regényét, amely 1989-ben, első legális megjelenésekor kisebbfajta szenzációt keltett. Kelthetett volna nagyobbat is. De a regényhősök gondolatai eléggé távol álltak a mi akkori önfelmentő stratégiáinktól — és ez már így is marad. A választott részlet kulcsalakja az egyik hős, Dragomán, a nőfaló, hedonista író-tudós, aki a Kádár-korban a dobbantás mellett döntött: egyszerűen átúszott Nyugatra Jugoszláviából. Az egyes részletek elbeszélői módja változó, van, amikor róla beszélnek, van, amikor ő beszél. A világszerte ismert író itthon mára szinte kizárólag a kendermagos megmozdulások vezéralakjaként ismert, jobbról szinte egyezményesen utált figura, és balról se túl népszerű. Így megy ez.

Peter Sloterdijk: Világra jönni — szót kapni

A szerző a mai német filozófia állítólag legismertebb alakja. Könnyed, szellemes esszéista stílben fogalmazott, ám — tény, ami tény — így sem túl könnyű munkáiban apróbb botrányokra törekszik. (Nagyok most épp elképzelhetetlenek.) Épp ilyen ez a kis szövegrészlet is. Sloterdijk hét olyan szempontot, embermozgató körülményt sorol fel kis könyvében, amelyek létünket, mai létezésünket lehetővé teszik. Úgy véli, az egyik ilyen „elv” a félretétel bennünk lévő képessége. Technikásan tudunk mellébeszélni, elmenni a sürgető dolgok mellett: úgy látja, ma főként ebből élünk, de ki tudja, meddig lesz erre módunk? Ma sokat beszélnek a modern kultúra „posztmodern” jellegéről — nos, ez Sloterdijk szerint főképp halogatásból áll. Posztmodern: játszadozni gyúlékony, életveszélyes dolgokkal, de úgy tenni, mintha ott se lennénk, mindig kitérni, a fal mellett surranni… Mit gondoltok? Láttok ti a környezetetekben bárkit (fanatikus őrülteken kívül) aki nem az elillanásban jeleskedik?

Szabó Lőrinc: Ne magamat?

„Ha mindig csak megértek, / hol maradok én?” — kérdi Szabó Lőrinc, és valóban: nem is fogadott el könnyen semmit, amit a világ mondott neki. A világ pedig sokmindent mondott neki, éppúgy, mint mindannyiunknak: kussolj, rendeld alá magad nagyobb dolgoknak, ügyeknek, helyzeteknek, ne magaddal törődj, ne önösködj, stb. Ilyeneket szokott mindig mondani, nagy paidagogosz ám a világ. Szabó Lőrinc veszekedős versekben provokálja vissza a világot, itt is ez történik.

Vas István: Párbeszéd két ismeretlen között

A halálról szóló versekben drámázni szoktak vagy elégiázni. Még az önsajnálattól oly mentes Petri György is belecsúszott olykor színpadias gesztusokba. Ez viszont egy nagyon tiszta számvetés. Vas István versében ketten beszélnek a halálról — vagy önmegszólító a vers, nem mindegy? Mindkét olvasatban hiteles. Az egyik mintha keletiesen nézné a dolgot (meghalsz úgyis, vetkőzz le minden külsődlegest), a másik ragaszkodik önmagához, ahhoz, ami lett, a gesztusaihoz, a cigarettájához… Melyiküknek van igaza? Én nem tudom. Vajon mit gondol az ösztönösen bölcs fiatalság?

Voltaire: A mondain

Mondain, azaz: nagyvilági, előkelő, társasági életet élő, könnyed, frivol személyiség. Egy puritán világban gyanús figura. Lehet, hogy amúgy is gyanús figura. Nagy lábon él, imádja a luxust, változatos gyönyörökre vágyik, viszonylag keveset ücsörög a könyvtárakban, inkább bulizik. Fuj. Ma is sok a mondén ember, a szülők pénzéből könnyű (ha van nekik), később persze már nem mindenkinek jön össze…

A francia felvilágosodásban napi téma volt, hogy mi legyen a viszonyunk a luxushoz, a könnyű élethez. Voltak nagyvilágiak és nagyvilág-ellenesek. Voltaire sosem prédikált puritán erkölcsöket, utálta a képmutatókat. Ő aztán tényleg hedonista volt, amíg meg nem keseredett.

Versében a régi értékek feldícsérőit támadja. Ne higgyük, hogy Rousseau-t. Rousseau a költemény keletkezésekor még hátulgombolós volt. (A szövegben egy másik Rousseau-ról van szó.) Mégis olyan az egész, mintha az erénycsősz Jean-Jacques ellen beszélne. Ennek oka egyszerű. Ez a nézet a nép egyszerű, tisztaszívű voltáról készen állt már régen. Robin Hoodék az erdőben. Rousseau korántsem volt olyan eredeti figura, mint mi hisszük. (Igaz, Voltaire sem.)