FILOZÓFIA

FOGALMAK

Minden, amit itt olvashattok, túl rövid, túl szakszerűtlen, túl brutális, helyenként kifejezetten pofátlan is. Mindegy. Nem a magas szakmának írtam, hanem nektek. És, szemben velük, ti fogjátok is érteni, és főképp: tudjátok majd használni. Legalábbis remélem.

(Persze egyszer megcsinálom majd rendesen is.)

Filozófia — görög szóösszetétel. A bölcsességre való vágyódás. Talán Hérakleitosztól, esetleg Szókratésztől származik a szó.

Filozófus — aki vágyódik a bölcsességre. Ráindul. Begerjed. (Szophia bölcsességistennő volt, értelemszerűen nőnemű.)

A filozófia eredete 1. csodálkozás. Hogy hűha, mik vannak a világban, és ugyan hogyan és miért? (Platón, Arisztotelész, Jaspers)

A filozófia eredete 2. reflexió (gondolkodás, ellentétes nézetek összevetése, ütköztetése). Elég korán megjelent. Szókratész már mást sem csinált, mint reflektált.

A filozófia eredete 3. határhelyzetek. Véges emberi voltunk felismerése és az abból adódó dilemmák. (sztoikusok, Jaspers)

A filozófia eredete 4. kommunikációs igény. Amikor Jaspers ezt felmelegítette ( a II. vh. után), az volt az alaptapasztalata, hogy nem értünk szót egymással, és ez a fő baj. Filozófia tehát szerinte csak akkor lehetséges, ha erre megvan bennünk az őszinte szándék. Korrekt, bár nem túl filozofikus megközelítés. (Persze érettségin érdemes azt mondani, hogy dehogynem meg nagyonis.)

Mi a filozófia? (Rögtönzött étlap)

Mi a filozófia? 1. életmód. Régi görög válasz. A filozófus másképp él, és mást akar. Nem hatalmat, nem gazdagságot (pedig megtehetné), hanem megismerést. (Thalész)

Mi a filozófia? 2. Okos életszabályok, maximák feltalálása a butábbak számára. Ilyen okosságokat ma is keresnek az emberek, ettől virágoznak az aforizmagyűjtemények. Kell is ez. (Szolóntól Cioranig)

Mi a filozófia? 3. beavatottság a titkokba, titkos tanításokba. A nagyon korai preszókratikusok még részben így fogták fel. Hogy részesültek valamiből, amiből nem mindenki. Egyesek szerint persze mindenki részesülhetne, ha nem lenne barom és kinyitná a szemét (Hérakleitosz), mások szerint ehhez kiválasztottság kell (püthagoreusok, eleaták, későbbi misztikusok).

Mi a filozófia? 4. tudomány. A klasszikus görög kortól sűrűn előforduló vélemény.

Mi a filozófia? 5. csúcstudomány. Miután észrevették, hogy az ismeretterületek elkülönülnek, a filozófiát kezdték úgy tekinteni, mint a tudományok tudományát, a csúcstudományt. Így fogta fel már Szókratész (ha igaz); Platón biztosan, és így definiálta Arisztotelész (első filozófia — amiből minden konkrét ismeret levezethető). Azt hiszem, elméletileg ez a csúcsragadozó csúcskitalálása.

Mi a filozófia? 6. Philosophia perennis. Az örök filozófia, valamiféle szellemiség. A konkrét elgondolásoktól független, valamiféle elvont mentalitás. Mert rájöttek, hogy nagyon sokféle rendszer jött létre, és közülük igen sokban volt vonzó. Kell tehát lennie valami elvont filozófiának, amelyik se ez, se az…

(Mely filozófia él meg a sok közt? Nem tudom. Ám te

élsz, Filozófia, míg — így hiszem — áll a világ.

Schiller)

Mi a filozófia? 7. a tudományok szülőanyucikája. Miután észrevették, hogy minden ismeret a filozofikus szemléletből származik, arra is rá kellett jönniük, hogy a megbízhatóvá vált ismeretrendszerek galád módon önállósulnak, és fizika, matematika, egyéb neveken önálló pályára térnek. A filozófia innen nézve egy folytonszülő hermafroditához kezdett hasonlítani: maga csinálja fel magát, viszont fogalma sincs, mit szül majd. Csak az biztos, hogy amit, az köszönni se fog neki többet. Elég mostoha sors, bár mazochistáknak javallott.

Mi a filozófia? 8. A tudományok megalapozója. (Arisztotelész: az első okok tudománya.) A nagyok közül legutóbb Heidegger vélekedett úgy, egy elég nyálas szövegben (bár a kiindulásban igaza van), hogy az egyes tudományok nem képesek meghatározni magukat, mert az már metaszint (önmagukon fölüli emelet, mondjuk) lenne; és aki meg tudja határozni őket, az a filozófia. Hát: hajrá, filozófia!

Mi a filozófia? 9. istentan, lényegében racionális teológia. Ez főleg a középkor felfogása volt. Azt is jelentette ez a felfogás, hogy a filozófia nem volt önálló, és nem állt a legmagasabban: a hit véleményük szerint minden lényeges ismeretet birtokolt, de megengedték a filozófiának, hogy a földhözragadtabbaknak észérvekkel közvetítse azt, amit a legegyszerűbb hívő alapból „tudott”.

Mi a filozófia? 10. a tudományok kritikusa. Ha már nem tudomány, hogy lehetne annál is több? Hát úgy, hogy megmondja, hogy kellene csinálni, és hogy miért csinálják szarul amazok. A kritikus-szerep szédületesen jó pozíció, a modern korban kb. ez maradt meg.

Mi a filozófia? 11. Logika. Gondolkodásmódszertan. Tény, hogy Arisztotelész (aki pedig filozófus volt) alkotta meg az első logikai rendszert.

Mi a filozófia? 12. Nyelvfilozófia. A XX. században (ez persze elnagyolt) rájöttek, hogy a fő bajunk az, hogy nem egyformán használjuk a nyelvet és ettől folyton félreértjük egymást, ami igaz is, csak épp mindig is így volt. Ettől felvirágzott a nyelvfilozófiai felfogás (Wittgenstein és mások), csak rögtön jöttek az igazi nyelvészek, akik értettek is a dologhoz. Persze ők is veszekedni kezdtek, most épp burjánzanak.

Mi a filozófia? 13. műalkotás. Elég sokan látják úgy, hogy az egyes filozófiai életművek meggyőző ereje kevéssé különbözik attól, ahogy a Hamlet vagy a Bűn és bűnhődés meggyőz minket. Szép, kerek, gusztusos, ez a lényeg. Mint egy popsi. Sőt, lassan eljutunk a filozófia gasztronómiai felfogásához is: gyönyörű egytálételek, olykor egy-egy sokfogásos ebéd. (Egyébként Hamvas ezt már meg is írta, játékból, a Karneválban.)

ABC

A bölcs mindentudása — Arisztotelésznél a bölcs a lényeget tudja, a konkrét részletek nélkül.

A taóban a bölcs a taót (a világrend ősi működését) hordozza magában, ez belső felismerésekből fakad, fölösleges hozzá tanulni, világot látni.

Abszurditás — A képtelenségek világa, pl. Kierkegaard szerint Ábrahámnak lenni.

Általános — olyan ismeret, fogalom, stb., amely sok dologra egységesen igaz. Pl. vannak hermafroditák, kasztráltak, egyebek, de az emberek jelentős része vagy férfi, vagy nő, és az ismertetőjegyek igen élvezetesen elkülöníthetők: mert, bármennyire is vicces ez, általánosak.

(Persze ez az elkülönítés nem mindig magától értetődő.)

Antroposz — ember (görög). Latinul: homo.

Antropológia — Embertan, az ember mibenlétével foglalkozó filozófiai terület. (Hasonló néven az orvostudományban is kialakult egy szakterület, az azonban főképp biológiai jellegű leírást nyújt.) „Ismerd meg önmagad!” (a delphoi jósda felirata); „Sok van, ami rettenetes, de az embernél…” (Szophoklész); Kant a filozófia alapkérdését úgy fogalmazta meg, hogy „Mi az ember?”, tehát az antropológiára futtatta ki. (Nem mintha sokra jutott volna vele, mert kb. annyira, hogy olyasmi lehet, mint egy fiókos szekrény. Ha itt húzod ki, zsebkendők vannak, ha ott, nyakkendők. Megismerés-fiók, erkölcsiség-fiók, ízlés-fiók.)

Apatheia — szenvedélymentesség; a sztoikus és a szkeptikus filozófia fő célja. Szerezzük meg a belső közömbösséget, a külső körülményektől tegyük függetlenné magunkat.

Arché — őselv, őskezdet. Esetleg ősanyag, de ez már problematikus.

Ataraxia — (epikureusok) Teljes belső nyugalom, olyasmi, mint az isteneké, akik nem vacakolnak semmivel, ami feladat, gond, egyebek. Csak önmaguknak és a szépnek élnek. Heidegger ember-leírásának ellentéte, 2000 évvel korábbról. Mert szerinte mi csak a gondban tudunk élni, ami eléggé valószínű is.

Attributum — Lényeges ismertetőjel, a köznyelvben csak ennyit jelent. A király attributuma a korona. A házasságé az a nyomorult karikagyűrű. A filozófiában a szubsztancia nélkülözhetetlen ismertetőjegye: ami nélkül megszűnne az lenne, ami. Spinoza szerint pl. az Istennek (aki/ami egyenlő a természettel) végtelen sok attributuma van, mi emberek ezek közül kettőt észlelünk: a gondolkodást és a kiterjedést. Persze ő Descartes-tanítvány volt, csak nagyságrendekkel jobb a mesterénél.

Boldogság — egyes filozófiai iskolák szerint a legfőbb etikai érték. Persze mást és mást értenek rajta. Arisztotelész szerint sok összetevője van, de a barátság közülük a legfontosabb. Mások másként vélik.

Cél — görögül telosz. Ebből a teleológia szó. (Nem tévesztendő össze a teológiával!) Nagyon rég felismerték, hogy az ember célokat tűz ki maga elé. Például, ha hajóra ül, nem akar a tengerbe fulladni, viszont lehetőleg anyagi haszonnal óhajt visszatérni. Ez rendben is van, de Arisztotelész kitalálta, hogy az egész univerzum így működik. A fa azért nő, mert… Széles a választék. Kant már átlátta, hogy ez baromság, de azt is látta, hogy minden tényleg olyan, mintha azért lenne, hogy… Ő úgy fogalmazott: valami cél nélküli célszerűség tényleg van. Az orrunk nem azért olyan formájú, amilyen, hogy megálljon rajta a szemüveg (voltak, akik ebben is isteni tervet láttak), de tényleg olyan, mintha azért lenne olyan… Zűrös. A biológia esetében a darwini eredetű evolúciós elmélet ad ebből valami egérutat, de a szervetlen világ rendjére és viszonylagos működőképességére ma is csak ámulva nézhetünk. Ha terv van mögötte, ekkor van valamiféle istenség, ezt a XX. század sok nagy természettudósa is így gondolta. Ha világtörvény, akkor azt még nagyon nem értjük… Ha véletlen, akkor grandiózus…

Cogito-elv — Én gondolkodom, tehát én vagyok. Már Augustinus megfogalmazta, híres Descartes óta lett. Utóbbi szerző a szilárd bázist kereste, a kétségbevonhatatlan kiindulópontot. Ebben a tételben találta meg. Kora és saját hiszékenységének köszönhetően egész metafizikát és egy sereg szaktudományt épített erre az elvre, valójában teljesen önkényesen, gyengébbnél gyengébb érvek segítségével. A cogito-elvet azóta sokan megpróbálták már újragondolni (pl. Husserl, Heidegger mestere); sok érdekeset mondtak, de maga az elv továbbra is meddő maradt. Amennyire szilárd eredmény, éppoly használhatatlan kiindulópont.

Csoportnormák — közös kulturális értékek, amelyeket egy-egy csoport vall és amelyekhez igazodik. A modern társadalom sokféle csoportnormát ütköztet egymással, mert sok ilyen találkozik: a találkozás sokszor jótékony hatású, hajlékony keverék-kultúrát hoz létre. Máskor sztereotípiákat, ellenségeskedést szül. A világ pl. 3000 éve nem tudja megemészteni a zsidókat, igaz, ők se a világot. Mi magyarok meg még az erdélyi és vajdasági magyarokat se tudjuk. Nagyon kemény csoportnormáink lehetnek.

Definíció — Arisztotelész szerint Szókratész találta fel. Meghatározás. Hogy mi ez a dolog? Ehhez (nyelvileg és logikailag viszonylag szabatosan) be kell sorolni egy nagyobb egység alá, meg kell mondani, milyen ismérvek jellemzik, milyenek nem. Sok dolog definiálható valamennyire (csak valamennyire, persze a természettudósok mást mondanak, ők 100%-os találati arányokkal hencegnek), egy sereg dolog nem, mert szubjektív, pl. milyen a jó könyv, a szép nő. Ezekkel jól el lehet játszadozni, és érdemes figyelni a különböző szakmák képviselőit, mennyire büszkék a definícióikra. Nagyokat lehet nevetgélni.

Dialektika — szó szerint a vitatkozás mestersége (Platón). Nála tehát ez az eszmecsere területe, a reflexióé, ahol az okosabb győz. (Ezt úgy hívjuk: szubjektív dialektika. Különböző nézeteket termelünk ki mi, emberek, és ezeket szópárbajban megütköztetjük.)

Mások szerint a dialektika objektív jellegű: maga a világ ellentmondásos. Ezt kell leírni. Hétköznapi, metafizikus beállítottságunkkal nem lehet, tessék eljutni a logoszig (Hérakleitosz), ahol minden egy, az abszolút szellemig (Hegel), ahol az ellentétek kiegyenlítik egymást, a szocialista utópiáig (Marx), ahol egybeolvadnak (valójában a legerősebb kutya jól meg… a többit).

Diszciplína — a többiektől viszonylag jól elkülöníthető tudományterület. De a filozófia területeire is alkalmazhatjátok a szót. Az etika meg az ismeretelmélet: két külön diszciplína. Így.

Dedukció — Filozófiai és tudományos eljárás, amely általános tételekből indul ki, és közvetítő tételek segítségével valamiféle következtetésig jut el. Arisztotelész fejlesztette ki a Logikájában. Pl. az a kiinduló tételünk, hogy minden ember halandó. (Kérdés, hogy ez igaz-e, hiszen minden ember még nem áll rendelkezésünkre bizonyítékként, tekintettel a (még) meg nem születettekre. De tegyük fel. A közvetítő tétel legyen az, hogy az a valaki, aki ezt most épp olvassa, ember. (Ez a tétel is húzós természetesen, de tegyük fel.) Nos, mi következik ebből az ezt éppen olvasó valakire? Vajon várható-e, hogy ő épp, kivételesen, halhatatlan?

Dedukció esetében alapprobléma, hogy általános tételekből kell kiindulni, de ők vajon honnan származnak és mennyire bizonyosak? 500 éve, ha egy kiinduló tétel azzal kezdődött, hogy Isten ilyen meg ilyen, elég sokan vigyázzba álltak, ma nem állunk vigyázzba annyian. Mert más a kor, mások a kiinduló tételeink. De vajon mi biztosítja, hogy nekünk van igazunk?

Destruktív — romboló, pusztító. Nietzsche szerint minden, általunk ma tisztelt tevékenység gyanús volt kezdetben, destruktivitást gyanítottak benne és féltek tőle. És ez így igaz.

Egzakt — szabatos, pontos, jól leírt, jól körülérvelt, megbízható ismeret, illetve gondolatmenet.

Egyenlőség — társadalomfilozófiai fogalom. Az ókor gyakorlatilag nem ismerte, a keresztény értékrendszerben Isten előtti (megítélésbeli, részben, az evilági életet tekintve tehát nagyon elvont), másrészt üdvtörténeti (tehát nagyon fontos és konkrét) fogalom. Társadalomfilozófiai fogalommá a felvilágosodásban vált, Rousseau már nagyon nyomatta, a liberálisok ma is büszkék rá, pedig ő minden volt, csak nem liberális…

Egytagú csoport — Csányi Vilmos kifejezése. Szerinte a szemtől szembe-csoportok tagjai önfeláldozók, a csoportközi viszonyokra viszont az ellenségeskedés jellemző. Ha nem bírnak egymással, illetve ha egymásra szorulnak, akkor maximum szerződnek. De az már fenntartásokkal van teli. Szerinte a modern ember nem csoporton belüli, hanem csoportok közötti stratégiákat követ legszemélyesebb kapcsolataiban is: szerződik, felmondásig.

Ellentmondás — Gondolatok között, egyazon gondolatmeneten belül fellépő, egymást kizáró vagy legalábbis nehezen megtűrő vélemények. Arisztotelész az ellentmondások kizárására építette a logikáját, számára a catullusi „odi et amo” afféle lélektani érdekesség lehetett volna csak, aminek komoly gondolatmenetben nemigen lehet helye. Más gondolkodók (Hérakleitosz, Cusanus, Hegel, Marx) viszont egyenesen abból indultak ki, hogy eleve az egész létezés ellentmondásos, a nyugvó helyzetek nem is mások, mint pillanatnyi egyensúlyok, a világ lényege a belső küzdelem, a dinamika. Ezt a szemléletet dialektikának hívjuk.

Empíria — tapasztalat. Amit az érzékszerveink segítségével ismerünk meg.

Empirizmus — A tapasztalaton alapuló filozófiai irány a XVII. századtól. Képviselői úgy érveltek, hogy csak az érzékszerveinken keresztül juthatunk ismeretekhez, elménk üres lap, amelyet valahogy teleírunk. Sok nehézséget rejtő elmélet, gyakorlatilag felemésztette önmagát.

Érvelés — Filozófiában, tudományban alapkövetelmény, hogy nem csak azt mondjuk, ami épp eszünkbe jut vagy amit szeretünk hallani, hanem azt az állítást próbáljuk pontosan megfogalmazni, és megpróbálunk mellette szóló érveket felvonultatni, minél többet, és ha lehet, viszonylar értelmes rendben.

Evolúció — A fejlődés tana. Főleg Darwin nyomán terjedt el az a nézet, hogy a fajok folyamatos átalakulásban vannak, és ez a folyamat egyre gazdagodó jellegű, egyre bonyolultabb és nagyszabásúbb lényeket hoz létre. Az egysejtűtől az emberig (és tovább?). A társadalomra és a történelemre kivetítve (kulturális evolúció) főleg a felvilágosodástól kezdődően sokféle evolúciós tan született. (Az emberiség útja az örök békéig (Kant), a nemzetek sokszínűségének kivirágzásáig (romantika), a modern liberalizmus kiteljesedéséig, az osztály nélküli társadalomig (Marx).) Jelen pillanatban a liberalizmus különösen agresszív változatának kiteljesedését éljük meg, ezért legtöbbünk pokolba kívánja ezt az egész evolúciós játékot. De attól az még van valamilyen formában.

Füszisz —Főleg a preszókratikusoknál és a szofistáknál jelentkező fogalom. A koszmosz törvényszerű működését nevezték így: amitől nincs eltérés, és van, mert van.

Gnothi szeauton — Ismerd meg önmagad! A delphoi jósda felirata, sok filozófiai és később pszichológiai iskola alaptörekvése. Iszonyatosan sok ember pusztult már bele ebgbe a parancsba, a Goethe szerint legértelmetlenebbe, amit valaha megfogalmaztak.

Halandó és halhatatlan lélek — Az ószövetségi Prédikátor könyve valószínűtlennek tartja, hogy lenne túlvilág, tehát hogy lenne halhatatlanság. A görögség hitt valami elsatnyult árnyékvilágban, tehát az elpusztíthatatlan lélekben. A filozófiában Platón amellett érvelt, hogy a lélek egy része (csak a legfejlettebb, a gondolkodó része) halhatatlan. Nem volt radikálisan más Arisztotelész nézete sem. A középkor általában véve halhatatlannak tartotta a lélek egészét, kiválóan tudott is ezzel riogatni. Tovább most nem folytatom.

Hit — Általában a tudással szembeállított fogalom. Korunkban viszont egyesek már úgy vélik, hogy a tudásban, tudományban is lehet hinni, sőt szoktunk is. Tehát ezek nem szilárd oppozíciók (szembenállások). — A hit fogalma más oldalról a vallásokkal áll kapcsolatban.

Idea — Kép, őskép (görög). Platónnál a tökéletes szellemi világ hierarchikus rendszerét jelenti. Mivel Platón szerint ezek magasan fölöttünk vannak, és mi legfeljebb vágyakozhatunk rájuk, kialakult ebből az ideál(is) szó, amely valami eszményit jelent.

Az idea az újkorban a racionalistáknál megbízható logikai stabilitású fogalmat jelentett, egyesek (Descartes) szerint némelyikük ráadásul velünk született. Az empiristák ezzel szemben csak arra a tüneményre használták a kifejezést, hogy különböző érzéki benyomásainkból egyszer csak összeáll bennünk egy-egy fogalom (szó), pl. asztal, alma. Locke két teljes kötetet szentelt ennek a témának, de ma már csak röhögőgörcsöt lehet az egésztől kapni. Tisztára, mint a középkori szőrszálhasogatások, csak jóval primitívebben.

Idealizmus — Filozófiai irányzat, mely szerint a gondolatok, a szellemi természetű dolgok az elsődlegesek vagy (szélsőséges formájában) az egyedüli létezők. (Ha pl. a világ egy isten álma, akkor mi mint valóságos lények nem is létezünk, illetve csak amennyire és ameddig isten minket álmodik.)

Igazságosság — Platón rendszerében a legfőbb érték: jó, szép és igaz egysége, amit áthat, az topon van…

Individuum — egyén, személy. Sokszor pozitív értelemben használt kifejezés: az embernek mindenki mástól különböző lénnyé kell válnia, ez a dolga. Sokszor viszont ez a közösséggel, a többi emberrel szemben valósul meg, általában ezt hívjuk individualizmusnak. Csináljuk, de a másikban nagyon nem szeretjük.

(Pl. Géher István irodalomtörténész szerint Hamlet individuum, Claudius individualista. Ebben a szóhasználatban a megkülönböztetés pontos.)

Indukció — A filozófiában másként használjuk a szót, mint a fizikában. És persze ez az ősibb, Arisztotelész szerint ezt is Szókratésznak köszönhetjük. Az indukció materialisztikus, a tapasztalatból kiinduló eljárás. Figyelgetjük a dolgokat, szép lassan összerakosgatjuk a részleteket, és óvatos általánosításokat teszünk. Pl: ez és ez jellemzi a macskát. Egy idő után rájövünk, hogy a patkány nem macska, a mókus se, viszont vannak macskafélék, izgalmas ez. Más dolog, de nem baj, csak nehézség, hogy ez a fajta indukciós tevékenység nem bír befejeződni, az emberi lény már sok százezer év óta játssza, és ha lesz ideje, még eljátszik egy darabig.

Alkérdés a teljes indukció problémája. Hogy hány eset kell ahhoz, hogy az általánosításunk helyes legyen. Elvileg csak minden eset figyelembevételével mondhatnánk ki bármiféle definíciót. Ez lehetetlen, az indukció tehát nem a 100% terepe. Ezért itt mindig óvatosnak kell lenni. De baj ez?

Interpretáció — értelmezés. Egy-egy dolognak, elméletnek többféle értelmezése lehetséges (értelmes, végiggondolt formában is).

Az ismeretlentől való félelem — alapvető emberi tulajdonság. Elhazudjuk persze. Szókratész sokat tudott erről. A tételek közül főleg az Ancsel Éva-szöveg érinti a dolgot.

Keletkezés — Metafizikus rendszerek örök problémája: miből jön az új? Hogy jöhet létre? Mi a keletkezés? A dolgok imádnak keletkezni, a kiscsibe örömmel bújik ki a tojásból, de logikailag gyanús az egész, lehet, hogy nincs is semmi ilyen. (Zénon)

Kételkedés — szkepszis. Fejlettebb, szellemileg túlzsúfolt kultúrákban mindig felbukkan. A szofisták java igen jól megélt belőle, mert úgy is lehet a dologhoz viszonyulni, hogy ha minden bizonytalan, akkor bármi mellett és ellen lehet érvelni, elmejáték az egész, és akkor miért ne érveljek amellett, ami épp kelendő a piacon. A szkeptikusok komolyan vették a dolgot, ők sportot csináltak belőle: nagy érzés is szigorúan logikai alapon mindenkiből hülyét csinálni. A kételkedésről szép lassan kiderült aztán, hogy a komoly gondolkodás nélkülözhetetlen eleme, reflexió és önreflexió. Descartesnél azzal az igénnyel lép fel, hogy aprólékosan mindenre kiterjedjen: hátha ezzel a módszerrel lehet találni olyan állítást, ami már nem vonható kétségbe. Aki keres, talál: cogito, ergo sum, lásd: Cogito-elv.

Kezdet — arché. Ősforrás, őseredet.

Kollektívum — közösség. A premodern társadalmakban feltétlen norma volt a kollektívumhoz igazodni, valódi egyéniségek nem is nagyon létezhettek. Mára az énfejlődés keretévé vált a közösségben-élés, sőt sokan ennek a fejlődésnek az akadályát látják benne (Nietzsche).

Konszenzus — egyetértés, kiegyezés: amikor közös nevezőre jutnak.

Konvergencia — Folyamatok, állapotok, akár társadalmi rendszerek, amelyek az időben egyre közelebb kerülnek egymáshoz, szinte egybenőnek. Konvergens volt pl. a kínai és a buddhista eszmerendszer egymásra hatása, hasonló konvergenciát reméltek sokan az oldottabb szocialista társadalmak és a jóléti társadalmak között.

Kozmosz — görög szó. A rendezett világmindenség. Ellenpontja, az őt megelőző állapot a khaósz, a rendezetlenség, a kozmikus anarchia.

Kultúra — az emberek társadalmi létével kapcsolatos fogalom. Sokféle értelmezése van. Kultúrának tekinthető minden, ami egy embercsoport eszmerendszerében szilárdan jelen van, ami viselkedését meghatározza. Az európai kultúrának nyilván erős része, hogy expanzív (hódító), vagyis hogy semmi nem elég neki, mindig megy tovább. (Spengler: fausti kultúra.) Vitatott, hogy a technikai-civilizációs vívmányok idetartoznak-e, pl. hogy a nyugati kultúra része-e a mobiltelefon is. Alighanem igen.

Más oldalról beszélnek szerves és szervetlen kultúrákról: szerves, ami nagyjából önmagából nő. Ez is rázós dolog. A német kultúra Beethowenig nőtt vajon szervesen, vagy a nácizmusig? Szervetlen kultúra, ami nem önmagát valósítja meg (sokszor jobb is), hanem külső ösztönzések hatására erőlködik. Példának talán itt vagyunk mi.

Legalitás — Amit az emberi lények rendben levő főhatóságnak ismernek el, főleg, mert a törvények is kimondják. Nálunk legális volt Szálasi nyilasuralma is, Rákosi is. Minden az tud lenni, korszakfüggő.

Legális, másrészt, az, amit épp szabad csinálni az alattvalóknak. Mi például legálisan tanulhattunk filozófiát. (Bár a törpézésben már volt némi illegalitás.) Más korokban ez nem mindig magától értetődő. Kant pl. sosem taníthatta a saját filozófiáját. Egy felpuhított arisztotelészi rendszert kellett neki.

Lélek — görögül pszüché, ebből a pszichológia elnevezés. Nagyon régi, a mitológia előtti korokból származó fogalom, sejtés. A filozófiában Platónnak volt egy nagyon sikeres lélekfelfogása, az háromosztatú, és a szerinte legértékesebb lélekrész, a megismerő, már szerinte is halhatatlan. Úgy tűnik, Arisztotelész is valami hasonlót vallott. Egész más a középkor lélekfelfogása, szerintük az egész mocsok, amit magunkban összegyűjtünk egy élet folyamán, egészében elpusztíthatatlan, viszont megítéltetik. A buddhista felfogás legalább megengedi, hogy korrigáljunk, ott ugyanis az egészre ráépül még a reinkarnáció gondolata. Nagyon sok érdekes dolgot lehetne még sorolni, de a tételekhez talán nem kell több.

Lét — alapvető ontológiai fogalom, Parmenidésztől kezdve. A létet már ő is elkülönítette (sőt szembeállította) a konkrét dolgok létezésével (utóbbiakat logikai alapon tagadta is). Abban általános az egyetértés, hogy ennél elvontabb és nehezebben definiálható fogalmat nem nagyon munkált ki eddig a filozófia.

Létező — A léttől különböző fogalom. A lét van, mi legfeljebb lehetünk. Részesedhetünk belőle. Parmenidész és tanítványa, Zénon egyszerűen tagadta a létezőket, később ez finomodott, de alapvető probléma maradt.

A létezők az időben, az esetlegességben vannak, mindez nem mondható el a létről. Ez rendben is van, de mi mondható el róla? Az eddigi legutolsó állomás Heidegger hálistennek most már mindörökké befejezetlen műve, a Lét és idő.

Logosz — a preszókratikusok (Hérakleitosz) alapszava, a változás, az ellentétesség, a világtörvény fogalma.

Lojalitás — hűség a másikhoz, a másik elfogadása. (Inkább külső társadalmi viszonylatban.) Lojális lehetek a hazámhoz, egy párthoz, egy törekvéshez. A lojalitás nem feltétel nélküli, de elég erős kötődést jelent, a másik fél bízhat benne(m).

Maieutika — bábáskodás. Görög szó. Szókratész nevezte így a maga mesterkedését. Világra kell hozni a másikból a gondolatokat, mivel maga nem képes rá. Ennek komoly és komolytalan technikái vannak, ebben utaznak sokan, a névadó Szókratésztól Csernus Imréig, aki még nyilván nem a legalja…

Materializmus — olyan elgondolás, amely szerint csak anyagi jelenségek vannak (pl. Démokritosz), vagy az az eredeti, az első. Lehát lehetségesek lelki, érzelmi, gondolati események, de ezeket anyagi működések hozzák létre, pl az agy. Descartes szerint az agy (egy része) még csak székhelye volt a gondolkodó funkciónak, a XIX.-XX. században egyre több természettudomány és filozófiai iskola véli úgy, hogy ezek ott is keletkeznek és máshol nem is keletkezhetnének.

Metafizika — A filozófia legelvontabb részének, nagyjából az ontológiának a görög megnevezése. Arisztotelésznél: első filozófia.

Metafizikai korszak — Comte eléggé primitív elképzelése szerint az emberiség második korszaka. Kezd már valami tudásunk és ismeretünk lenni a világról, de még ködös, spekulatív, filozófiai (nála a filozófia valami ködgomoly, ez a vélekedés persze nem is teljesen téves), a valóságnak nem mindenben megfelelő. Majd kinőjük, mondja, és aztán konstatálta, hogy íme, részben már ki is nőttük.

Modern kor — Nagyjából a felvilágosodással kezdődő időszakot értik rajta. Fellazultak, legtöbbször széttörtek a hűbéresi kötelékek, mindenki jogi személlyé vált, papírforma szerint egyenlő lehetőségekkel, tehát az eddigi legszemetebb társadalmi forma valósult meg, mivel persze az egészből egy szó sem igaz. A szabadság korszaka, persze, mert a hülye romantikusok részben elhitték és „nagy művekben” örökítették át, ezeket pedig máig lelkesen tanítjuk. A moderneknek mindenük a haladás, jogszabályokban és technikai előrelépésekben gondolkodnak, nagy tanításaik vannak arról, hogy miféle csodákat csinálunk még, hát persze, ez határtalan. Árnyoldala a dolognak, hogy amikor a rendszer kezd nem működni, azonnal képes a modern kor átbillenni, totális társadalmakat és rombolóeszközöket létrehozni, és ezeket a legtisztább lelkiismerettel be is veti. Aztán meg mossa kezeit: hát igen, mondja, ma én se dobnám le az atombombát… Csak épp, ha úgy érzi, hogy muszáj, és hogy nincs az ügyben igazi veszély, holnap újra le fogja dobni.

Modusz — Az egyes konkrét létezők esetleges jellegzetességei. Ez az ember szőke, az magas, a harmadik mindig idétlenül vigyorog. Embermivoltuk lényegén ezek az esetlegességek nem változtatnak.

Morál, moralitás — A fogalom maga igen összetett és vitatott, nekünk elég annyit tudnunk, hogy nagyjából az erkölcsiséggel, az erkölcsös cselekvéssel egyenértékű. A filozófia hagyományosan igen jelentős területe, az etika próbálja az ide vonatkozó elgondolásokat rendszerezni és közöttük értékkülönbségeket tenni. Mi számít értékes cselekedetnek, ez az egyik kérdés; mennyiben kultúrafüggő ez az egész, ez a másik; miből fakad az ember erkölcsi természete, ez a harmadik; van-e egyáltalán ilyesmi, vagy csak kínunkban találtuk ki, ez a talán legrémísztőbb negyedik. De még sok kérdés van.

Nemlétező — A létező Parmenidésznél nemlétező, ennyi. Logikailag nem létezhet, tehát nem is létezik.

(A nemlétező Parmenidész a nemlétező agyával ezt szépen végiggondolta, nemlétező kezével versbe írta, mi nemlétezésünkben az ő szövegével vacakolunk. Húzós, mozgalmas dolog ez a nemlétezés.)

Nomosz — A görög klasszikus korból származó felismerés, hogy emberek által létrehozott törvények is vannak, méghozzá igen sokfélék. Gondoljunk a hellén poliszok alkotmányozási lázára. Gondoljunk Kreónre az Antigonéból, és ne gondoljunk arra, hogy elbukik. Az is nomosz, amit ő képvisel, hogy a polisz minden fölött.

Ok — a filozófiai, főleg az ontológiai gondolkodás egyik alapfogalma. Az okozat létrehozója. Arisztotelész szerint az okok nem futhatnak a végtelenbe vissza, kell lennie első oknak, ezt vizsgálja a filozófia. A skolasztika ezt az első okot a keresztény istennel azonosította. Hume a XVIII. században úgy vélte (joggal): nem bizonyítható, hogy ontológiai, szükségszerű kapcsolat van ok és okozat között. Egymást szokták követni, de nem igazolható, hogy ne lehetne másképp. Kant nagyon elgondolkodott ezen.

Önmagáért való tudás (nem praktikus dologért való) — a görögök jórészt még ebben látták a filozófia kiemelt, előkelő helyét.

Ontológia — görög szó a filozófia egyik területére vonatkozóan: lételmélet, a lét tana. Miért van létezés? Miért léteznek az egyes dolgok? Van-e különbség az egyes létezők léte és az általában vett létezés között? (Pl. a középkorban: Isten és teremtményei.)

Paradoxon — Zénon apóriáit is így nevezik latinosan. Látszólagos ellentmondás.

Posztmodern kor — Feltételezés, hogy van ilyen. Lehet, hogy van, valószínűbb, hogy nincs. A posztmodern elsősorban a filozófiából és a művészetelméletből származó fogalom, és azt jelentené, hogy szakítottunk az elmúlt 200 év kérlelhetetlenségével. Nem akarunk semmit komolyan, eljátszadozunk szavakkal, gondolatmenetekkel, paródiákat csinálunk, szuper. De nincs posztmodern kor, ugyanaz a modern kor van, mint 200 év óta bármikor, és ugyanazokat a tüneteket is fogja produkálni. Az olajbirtokos országokat sorban lerohanják, a nagyon elmaradottakat hagyják szépen elpusztulni — miféle posztmodern ez? Ja, a művészetekben? Hogy lehet szövegekkel játszani? Gratulálok.

Pozitív korszak — Comte szerint az emberiség 3., napjainkra eső stádiuma. Már nem csupán hiszünk ebben-abban (jobb híján), nem is csak ködös elképzeléseink vannak a világról, hanem valódi, pozitív tudásunk: van tudományunk, amely matematikai és kísérleti alapokra épül, van technikánk, amely a gyakorlatban is igazolja, hogy tudományos ismereteink helyesek, mert a ketyeréink úgy-ahogy működnek; és szép lassan ésszerűen át tudjuk alakítani társadalmi intézményeinket is, ami pedig azt bizonyítja, hogy ez a képességünk nem korlátozódik a természetismeretre, hanem az egész emberiség szolgálatába állítható. Éljen hát a megváltó Tudomány, boruljunk le előtte!

Premodern kor — az ipari, polgári társadalom előtti kor, akkor még szimpla hatalmi, rendi függések határozták meg az életet, de a gondolkodást is.

Progresszív — haladó, előremutató

Pszeudo- — Előtag. Jelentése: olyan, mintha. Hasonlít, azt játssza, annak hiszik — de nem igazi. Mindenből van pszeudo-…

Racionális — ésszerű

Racionalizmus — Filozófiai irányzat a XVII. századtól. Megalapítója Descartes. Abban bíztak, hogy lehetségesek tiszta és világos ismeretek, ezeket megbízható kiindulópontból elindulva logikus lépések útján találjuk meg.

Replikáció — Folyamat, melynek lényege, hogy a hordozó alany, a replikáns, képes önmagát nagyjából változatlanul továbbörökíteni. Egysejtűeknek remekül megy, ivaros szaporodásnál zűrös, mert két továbbörökítő van, talán a klónozás majd megoldja ezt a dolgot megint. Kulturálisan replikációnak tekintjük a közösségek, nemzetek, nyelvek, vallások, eszmék alapértékeinek átadását. Ezek természetesen nem képesek biztosítani önmaguk tökéletes másolatait, de az valószínűleg nem is lenne eredményes.

Reprezentációk az agyban — modellek, amelyekkel az életviszonyainkat leképezzük. Afféle elmebeli térkép, hogy eligazodjunk. (A főnöknek köszönjünk, különben kirúg, ilyesmik, százezerszámra. Komoly dolog ez.)

Részesedés — Platónnál az a vonatkozás, hogy az ideák tökéletességéhez semmi közünk ugyan, de néha, egyes szövegeiben mégis megengedi, hogy valami keveset kaphatunk belőlük mi, anyagi világ. Ha meg tudta volna csinálni az államát, akkor igen nagy mértékben részesedtünk volna az igazságosságból. Így hitte ő, aki elég szkeptikus volt abban a tekintetben, hogy bármennyire is részesedhetünk belőle. Roppant következetesség, nem?

Struktúra — szerkezet, szervezet. Egy társadalomnak, de már egy iskolának is van szervezettsége, ami alapján működik. A László pl. nem is olyan kis struktúra, rengeteg összefüggéssel, alrendszerrel.

Személy, személyiség — a kollektívummal, a társadalommal szembeni oldal, az én területe. Nehezen definiálható fogalom, sokféle értelemben használják a szót. Hamvasnál pozitív jelentésű, ő az individuumtól is elhatárolja.

Szemtől szembe csoport — a humánetológia szakkifejezése. Olyan csoport, amelynek tagjai ismerik egymást, egymásra szorulnak, és ezért számíthatnak is egymásra. Egy ilyen csoport választás útján is létrejöhet (pl. állítólag mi is választottuk egymást), de eredetileg beleszülettünk. Az a történelmi időszak, amelyről konkrét ismereteink vannak, már túl van ezen, mára pedig a mega-és gigatársadalom világában élünk, csoportviszonyok tekintetében teljesen mesterséges körülmények között.

Szubsztancia — latin szó. A görögben uszia. Olyan lényegiséget jelent, amely nélkül semmi sincs, sőt — ami a leglegleglényeg. Általában egy ilyent fogadtak el a filozófusok (Parmenidész), néha kettőt (Platón: idea és anyag; Arisztotelész: anyag és forma); ritkábban hármat, de az már túlzás is, onnantól rögtön redukálni kellett (Descartes: Isten, gondolkodó szubsztancia, kiterjedt szubsztancia — rögtön jött Spinoza a DEUS SIVE NATURÁval, Leibniz a MONÁSZokkal)

Szükségszerűség — Egyes iskolák szerint (sztoikusok, kerszténység, deterministák stb.) úgyse tud más történni, mint ami épp történik. Vannak rendszerek, amelyek ezt azzal magyarázzák, hogy „szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát”, az univerzum maga préseli magát kényszerességekbe. A felvilágosodásban ennek fizikai levezetése is támadt, bárgyú, de nehezen lehet vele vitatkozni: minden fizika, a szálló porszem azért van ott, ahol, mert máshol nem lehet, és így van mindennel, szabadság nincs, csak detetmináltság, ha most ezt olvassátok, akkor az is determinált, ha nem, az is, ha felfogjátok, az is, ha nem értitek (ami valószínű), hát persze az is. Olvassatok sok József Attilát, ő ennek a kérdéskörnek szakértője volt, szegény.

Teológiai korszak — Comte (pozitivizmus) szerint az emberiség legelső korszaka, amikor még csak a félelmek és a vallási képzetek szintjén tudták magukat az emberek elhelyezni a világban.

Természetfilozófia — a legkorábbi, preszókratikus kor fő csapásiránya. Etikával, társadalomfilozófiával, antropológiával még csak érintőlegesen foglalkoztak, leginkább a kozmosz, a rendezett világmindenség érdekelte őket.

Tolerancia — türelem. Főleg vallási és politikai értelemben használták eddig a szót. A felvilágosodás korára vált a dolog égetővé. Hogy ne csapd mindjárt agyon a másikat, amiért az másképp gondolkodik. Vitatkozz vele előbb. Agyoncsapni ráérsz később is. (Meg is szokott történni, a béketörekvések sokszor végződnek vérengzéssel, lélektanilag teljesen érthetően: olyan rendes voltam hozzá, ő meg kötötte az ebet a karóhoz, mert intoleráns barom, muszáj volt lecspnom a végén. Párkapcsolatokban főképp mindennapos.)

Voltaire, a tolerancia bajnoka, és a híres levélzáradék: Tiporjátok el a gyalázatost! — Mint tudjuk, a katolikus egyházra értette, mely egyház meg is érdemelte, de azért érdekes…

Tökéletesség — Platón óta használatos filozófiai terminus. Nála az ideák tökéletesek, fóleg persze a JÓSZÉPIGAZ, a csúcsidea. A hellén etikákban beszélnek a tökéletes emberről, mint eszményről. A nagy vallások alapból ismerik a fogalmat (taoizmus: a bölcs, buddhizmus: a buddha, kereszténység: szentháromság). Max Weber XX. századi szociológus beszél ideáltípusokról: tökéletes ugyan sehol nincs a világban, de érdemes mégis megfogalmazni, és akkor legalább lesz ilyen mércénk. A tökéletesség fogalma afféle ideáltípus lehet, csak épp sokszor készpénznek vették.

Választás — A boltban talán egyszerű, Kierkegaardnál kevésbé. A három stádium közötti választás halálugrással jár…

Változás — „Nincs új a nap alattˇ— „Van új a nap alattˇ. Melyik igaz? Egyébként a „Nincs új a nap alatt”-ba is befér a változás: persze, nem maradnak ugyanolyanok a dolgok, de mindez már volt, szokott lenni, radikálisan új dolog (ami még sosem volt korábban) nem fordulhat elő.

Véletlen — Az ember úgy érzi, van ilyen, de a filozófia meg nem mindig érzi úgy. Összefügg az akaratszabadság fogalmával. Ha minden determinált (valami által szükségszerűen meghatározott), akkor nincs véletlen, de akkor szabadság sincs, se akaratszabadság, se gyakorlati, akkor én se véletlenül írom most ezeket a dumákat, és főleg nem épp így, ahogy — és ez már nekem se tetszene. Mert én azért kicsit autonóm valakinek érzem magam, és nem kellemes arra gondolnom, hogy azért vagyok ilyen, mert a nagy játszmában épp ez a kártya jutott nekem. Szóval a véletlen fogalma valamiképp összefügg a szabadság fogalmával, nem biztos, hogy mindig, de legtöbbször.