FILOZÓFIA
FOGALMAK
Minden, amit itt olvashattok, túl
rövid, túl szakszerűtlen, túl brutális, helyenként kifejezetten pofátlan is.
Mindegy. Nem a magas szakmának írtam, hanem nektek. És, szemben velük, ti
fogjátok is érteni, és főképp: tudjátok majd használni. Legalábbis remélem.
(Persze egyszer megcsinálom majd
rendesen is.)
Filozófia — görög szóösszetétel. A bölcsességre való vágyódás.
Talán Hérakleitosztól, esetleg Szókratésztől származik a szó.
Filozófus — aki vágyódik a bölcsességre. Ráindul. Begerjed.
(Szophia bölcsességistennő volt, értelemszerűen nőnemű.)
A filozófia eredete 1. csodálkozás. Hogy hűha, mik vannak a világban, és
ugyan hogyan és miért? (Platón, Arisztotelész, Jaspers)
A filozófia eredete 2. reflexió (gondolkodás, ellentétes nézetek
összevetése, ütköztetése). Elég korán megjelent. Szókratész már mást sem
csinált, mint reflektált.
A filozófia eredete 3. határhelyzetek. Véges emberi voltunk felismerése és
az abból adódó dilemmák. (sztoikusok, Jaspers)
A filozófia eredete 4. kommunikációs igény. Amikor Jaspers ezt
felmelegítette ( a II. vh. után), az volt az alaptapasztalata, hogy nem értünk
szót egymással, és ez a fő baj. Filozófia tehát szerinte csak akkor lehetséges,
ha erre megvan bennünk az őszinte szándék. Korrekt, bár nem túl filozofikus
megközelítés. (Persze érettségin érdemes azt mondani, hogy dehogynem meg
nagyonis.)
Mi a filozófia? (Rögtönzött étlap)
Mi a filozófia? 1. életmód. Régi görög válasz. A filozófus másképp él,
és mást akar. Nem hatalmat, nem gazdagságot (pedig megtehetné), hanem
megismerést. (Thalész)
Mi a filozófia? 2. Okos életszabályok, maximák feltalálása a butábbak
számára. Ilyen okosságokat ma is keresnek az emberek, ettől virágoznak az
aforizmagyűjtemények. Kell is ez. (Szolóntól Cioranig)
Mi a filozófia? 3. beavatottság a titkokba, titkos tanításokba. A nagyon
korai preszókratikusok még részben így fogták fel. Hogy részesültek valamiből,
amiből nem mindenki. Egyesek szerint persze mindenki részesülhetne, ha nem lenne
barom és kinyitná a szemét (Hérakleitosz), mások szerint ehhez kiválasztottság
kell (püthagoreusok, eleaták, későbbi misztikusok).
Mi a filozófia? 4. tudomány. A klasszikus görög kortól sűrűn előforduló
vélemény.
Mi a filozófia? 5. csúcstudomány. Miután észrevették, hogy az
ismeretterületek elkülönülnek, a filozófiát kezdték úgy tekinteni, mint a
tudományok tudományát, a csúcstudományt. Így fogta fel már Szókratész (ha
igaz); Platón biztosan, és így definiálta Arisztotelész (első filozófia — amiből
minden konkrét ismeret levezethető). Azt hiszem, elméletileg ez a csúcsragadozó
csúcskitalálása.
Mi a filozófia? 6. Philosophia perennis. Az örök filozófia, valamiféle
szellemiség. A konkrét elgondolásoktól független, valamiféle elvont mentalitás.
Mert rájöttek, hogy nagyon sokféle rendszer jött létre, és közülük igen sokban
volt vonzó. Kell tehát lennie valami elvont filozófiának, amelyik se ez, se az…
(Mely
filozófia él meg a sok közt? Nem tudom. Ám te
élsz,
Filozófia, míg — így hiszem — áll a világ.
Schiller)
Mi a filozófia? 7. a tudományok szülőanyucikája. Miután észrevették, hogy
minden ismeret a filozofikus szemléletből származik, arra is rá kellett
jönniük, hogy a megbízhatóvá vált ismeretrendszerek galád módon önállósulnak,
és fizika, matematika, egyéb neveken önálló pályára térnek. A filozófia innen
nézve egy folytonszülő hermafroditához
kezdett hasonlítani: maga csinálja fel magát, viszont fogalma sincs, mit szül
majd. Csak az biztos, hogy amit, az köszönni se fog neki többet. Elég mostoha
sors, bár mazochistáknak javallott.
Mi a filozófia? 8. A tudományok megalapozója. (Arisztotelész: az első
okok tudománya.) A nagyok közül legutóbb Heidegger vélekedett úgy, egy elég
nyálas szövegben (bár a kiindulásban igaza van), hogy az egyes tudományok nem képesek
meghatározni magukat, mert az már metaszint (önmagukon fölüli emelet, mondjuk)
lenne; és aki meg tudja határozni őket, az a filozófia. Hát: hajrá, filozófia!
Mi a filozófia? 9. istentan, lényegében racionális teológia. Ez főleg a
középkor felfogása volt. Azt is jelentette ez a felfogás, hogy a filozófia nem
volt önálló, és nem állt a legmagasabban: a hit véleményük szerint minden
lényeges ismeretet birtokolt, de megengedték a filozófiának, hogy a
földhözragadtabbaknak észérvekkel közvetítse azt, amit a legegyszerűbb hívő
alapból „tudott”.
Mi a filozófia? 10. a tudományok kritikusa. Ha már nem tudomány, hogy
lehetne annál is több? Hát úgy, hogy megmondja, hogy kellene csinálni, és hogy
miért csinálják szarul amazok. A kritikus-szerep szédületesen jó pozíció, a
modern korban kb. ez maradt meg.
Mi a filozófia? 11. Logika. Gondolkodásmódszertan. Tény, hogy
Arisztotelész (aki pedig filozófus volt) alkotta meg az első logikai rendszert.
Mi a filozófia? 12. Nyelvfilozófia. A XX. században (ez persze elnagyolt)
rájöttek, hogy a fő bajunk az, hogy nem egyformán használjuk a nyelvet és ettől
folyton félreértjük egymást, ami igaz is, csak épp mindig is így volt. Ettől
felvirágzott a nyelvfilozófiai felfogás (Wittgenstein és mások), csak rögtön
jöttek az igazi nyelvészek, akik értettek is a dologhoz. Persze ők is
veszekedni kezdtek, most épp burjánzanak.
Mi a filozófia? 13. műalkotás. Elég sokan látják úgy, hogy az egyes
filozófiai életművek meggyőző ereje kevéssé különbözik attól, ahogy a Hamlet
vagy a Bűn és bűnhődés meggyőz minket. Szép, kerek, gusztusos, ez a lényeg.
Mint egy popsi. Sőt, lassan eljutunk a
filozófia gasztronómiai felfogásához is: gyönyörű egytálételek, olykor egy-egy
sokfogásos ebéd. (Egyébként Hamvas ezt már meg is írta, játékból, a Karneválban.)
ABC
A bölcs mindentudása — Arisztotelésznél a bölcs a lényeget tudja, a
konkrét részletek nélkül.
A
taóban a bölcs a taót (a világrend ősi működését) hordozza magában, ez belső
felismerésekből fakad, fölösleges hozzá tanulni, világot látni.
Abszurditás — A képtelenségek világa, pl. Kierkegaard szerint
Ábrahámnak lenni.
Általános — olyan ismeret, fogalom, stb., amely sok dologra
egységesen igaz. Pl. vannak hermafroditák, kasztráltak, egyebek, de az emberek
jelentős része vagy férfi, vagy nő, és az ismertetőjegyek igen élvezetesen
elkülöníthetők: mert, bármennyire is vicces ez,
általánosak.
(Persze
ez az elkülönítés nem mindig magától értetődő.)
Antroposz — ember (görög). Latinul: homo.
Antropológia — Embertan, az ember mibenlétével foglalkozó
filozófiai terület. (Hasonló néven az orvostudományban is kialakult egy
szakterület, az azonban főképp biológiai jellegű leírást nyújt.) „Ismerd meg
önmagad!” (a delphoi jósda felirata); „Sok van, ami rettenetes, de az
embernél…” (Szophoklész); Kant a filozófia alapkérdését úgy fogalmazta meg,
hogy „Mi az ember?”, tehát az antropológiára futtatta ki. (Nem mintha sokra
jutott volna vele, mert kb. annyira, hogy olyasmi lehet, mint egy fiókos
szekrény. Ha itt húzod ki, zsebkendők vannak, ha ott, nyakkendők.
Megismerés-fiók, erkölcsiség-fiók, ízlés-fiók.)
Apatheia — szenvedélymentesség; a sztoikus és a szkeptikus
filozófia fő célja. Szerezzük meg a belső közömbösséget, a külső körülményektől
tegyük függetlenné magunkat.
Arché — őselv, őskezdet. Esetleg ősanyag, de ez már problematikus.
Ataraxia — (epikureusok) Teljes belső nyugalom, olyasmi, mint
az isteneké, akik nem vacakolnak semmivel, ami feladat, gond, egyebek. Csak
önmaguknak és a szépnek élnek. Heidegger ember-leírásának ellentéte, 2000 évvel
korábbról. Mert szerinte mi csak a gondban tudunk élni, ami eléggé valószínű
is.
Attributum — Lényeges ismertetőjel, a köznyelvben csak ennyit
jelent. A király attributuma a korona. A házasságé az a nyomorult karikagyűrű.
A filozófiában a szubsztancia nélkülözhetetlen ismertetőjegye: ami nélkül
megszűnne az lenne, ami. Spinoza szerint pl. az Istennek (aki/ami egyenlő a
természettel) végtelen sok attributuma van, mi emberek ezek közül kettőt
észlelünk: a gondolkodást és a kiterjedést. Persze ő Descartes-tanítvány volt,
csak nagyságrendekkel jobb a mesterénél.
Boldogság — egyes filozófiai iskolák szerint a legfőbb etikai
érték. Persze mást és mást értenek rajta. Arisztotelész szerint sok összetevője
van, de a barátság közülük a legfontosabb. Mások másként vélik.
Cél — görögül telosz. Ebből a teleológia szó. (Nem tévesztendő össze a
teológiával!) Nagyon rég felismerték, hogy az ember célokat tűz ki maga elé.
Például, ha hajóra ül, nem akar a tengerbe fulladni, viszont lehetőleg anyagi
haszonnal óhajt visszatérni. Ez rendben is van, de Arisztotelész kitalálta,
hogy az egész univerzum így működik. A fa azért nő, mert… Széles a választék.
Kant már átlátta, hogy ez baromság, de azt is látta, hogy minden tényleg olyan,
mintha azért lenne, hogy… Ő úgy fogalmazott: valami cél nélküli célszerűség
tényleg van. Az orrunk nem azért olyan formájú, amilyen, hogy megálljon rajta a
szemüveg (voltak, akik ebben is isteni tervet láttak), de tényleg olyan, mintha
azért lenne olyan… Zűrös. A biológia esetében a darwini eredetű evolúciós
elmélet ad ebből valami egérutat, de a szervetlen világ rendjére és
viszonylagos működőképességére ma is csak ámulva nézhetünk. Ha terv van
mögötte, ekkor van valamiféle istenség, ezt a XX. század sok nagy
természettudósa is így gondolta. Ha világtörvény, akkor azt még nagyon nem
értjük… Ha véletlen, akkor grandiózus…
Cogito-elv — Én gondolkodom, tehát én vagyok. Már Augustinus
megfogalmazta, híres Descartes óta lett. Utóbbi szerző a szilárd bázist kereste,
a kétségbevonhatatlan kiindulópontot. Ebben a tételben találta meg. Kora és
saját hiszékenységének köszönhetően egész metafizikát és egy sereg
szaktudományt épített erre az elvre, valójában teljesen önkényesen, gyengébbnél
gyengébb érvek segítségével. A cogito-elvet azóta sokan megpróbálták már
újragondolni (pl. Husserl, Heidegger mestere); sok érdekeset mondtak, de maga
az elv továbbra is meddő maradt. Amennyire szilárd eredmény, éppoly
használhatatlan kiindulópont.
Csoportnormák — közös kulturális értékek, amelyeket egy-egy csoport
vall és amelyekhez igazodik. A modern társadalom sokféle csoportnormát ütköztet
egymással, mert sok ilyen találkozik: a találkozás sokszor jótékony hatású,
hajlékony keverék-kultúrát hoz létre. Máskor sztereotípiákat, ellenségeskedést
szül. A világ pl. 3000 éve nem tudja megemészteni a zsidókat, igaz, ők se a
világot. Mi magyarok meg még az erdélyi és vajdasági magyarokat se tudjuk.
Nagyon kemény csoportnormáink lehetnek.
Definíció — Arisztotelész szerint Szókratész találta fel.
Meghatározás. Hogy mi ez a dolog? Ehhez (nyelvileg és logikailag viszonylag
szabatosan) be kell sorolni egy nagyobb egység alá, meg kell mondani, milyen
ismérvek jellemzik, milyenek nem. Sok dolog definiálható valamennyire (csak
valamennyire, persze a természettudósok mást mondanak, ők 100%-os találati
arányokkal hencegnek), egy sereg dolog nem, mert szubjektív, pl. milyen a jó
könyv, a szép nő. Ezekkel jól el lehet játszadozni, és érdemes figyelni a
különböző szakmák képviselőit, mennyire büszkék a definícióikra. Nagyokat lehet
nevetgélni.
Dialektika — szó szerint a vitatkozás mestersége (Platón). Nála
tehát ez az eszmecsere területe, a reflexióé, ahol az okosabb győz. (Ezt úgy hívjuk:
szubjektív dialektika. Különböző nézeteket termelünk ki mi, emberek, és ezeket
szópárbajban megütköztetjük.)
Mások
szerint a dialektika objektív jellegű: maga a világ ellentmondásos. Ezt kell
leírni. Hétköznapi, metafizikus beállítottságunkkal nem lehet, tessék eljutni a
logoszig (Hérakleitosz), ahol minden egy, az abszolút szellemig (Hegel), ahol
az ellentétek kiegyenlítik egymást, a szocialista utópiáig (Marx), ahol
egybeolvadnak (valójában a legerősebb kutya jól meg… a többit).
Diszciplína — a többiektől viszonylag jól elkülöníthető
tudományterület. De a filozófia területeire is alkalmazhatjátok a szót. Az
etika meg az ismeretelmélet: két külön diszciplína. Így.
Dedukció — Filozófiai és tudományos eljárás, amely általános
tételekből indul ki, és közvetítő tételek segítségével valamiféle
következtetésig jut el. Arisztotelész fejlesztette ki a Logikájában. Pl. az a
kiinduló tételünk, hogy minden ember halandó. (Kérdés, hogy ez igaz-e, hiszen
minden ember még nem áll rendelkezésünkre bizonyítékként, tekintettel a (még)
meg nem születettekre. De tegyük fel. A közvetítő tétel legyen az, hogy az a
valaki, aki ezt most épp olvassa, ember. (Ez a tétel is húzós természetesen, de
tegyük fel.) Nos, mi következik ebből az ezt éppen olvasó valakire? Vajon várható-e,
hogy ő épp, kivételesen, halhatatlan?
Dedukció
esetében alapprobléma, hogy általános tételekből kell kiindulni, de ők vajon
honnan származnak és mennyire bizonyosak? 500 éve, ha egy kiinduló tétel azzal
kezdődött, hogy Isten ilyen meg ilyen, elég sokan vigyázzba álltak, ma nem
állunk vigyázzba annyian. Mert más a kor, mások a kiinduló tételeink. De vajon
mi biztosítja, hogy nekünk van igazunk?
Destruktív — romboló, pusztító. Nietzsche szerint minden,
általunk ma tisztelt tevékenység gyanús volt kezdetben, destruktivitást
gyanítottak benne és féltek tőle. És ez így igaz.
Egzakt — szabatos, pontos, jól leírt, jól körülérvelt,
megbízható ismeret, illetve gondolatmenet.
Egyenlőség — társadalomfilozófiai fogalom. Az ókor gyakorlatilag
nem ismerte, a keresztény értékrendszerben Isten előtti (megítélésbeli,
részben, az evilági életet tekintve tehát nagyon elvont), másrészt üdvtörténeti
(tehát nagyon fontos és konkrét) fogalom. Társadalomfilozófiai fogalommá a
felvilágosodásban vált, Rousseau már nagyon nyomatta, a liberálisok ma is
büszkék rá, pedig ő minden volt, csak nem liberális…
Egytagú csoport — Csányi Vilmos kifejezése. Szerinte a szemtől
szembe-csoportok tagjai önfeláldozók, a csoportközi viszonyokra viszont az ellenségeskedés
jellemző. Ha nem bírnak egymással, illetve ha egymásra szorulnak, akkor maximum
szerződnek. De az már fenntartásokkal van teli. Szerinte a modern ember nem
csoporton belüli, hanem csoportok közötti stratégiákat követ legszemélyesebb
kapcsolataiban is: szerződik, felmondásig.
Ellentmondás — Gondolatok között, egyazon gondolatmeneten belül
fellépő, egymást kizáró vagy legalábbis nehezen megtűrő vélemények.
Arisztotelész az ellentmondások kizárására építette a logikáját, számára a
catullusi „odi et amo” afféle lélektani érdekesség lehetett volna csak, aminek
komoly gondolatmenetben nemigen lehet helye. Más gondolkodók (Hérakleitosz,
Cusanus, Hegel, Marx) viszont egyenesen abból indultak ki, hogy eleve az egész
létezés ellentmondásos, a nyugvó helyzetek nem is mások, mint pillanatnyi
egyensúlyok, a világ lényege a belső küzdelem, a dinamika. Ezt a szemléletet
dialektikának hívjuk.
Empíria — tapasztalat. Amit az érzékszerveink segítségével
ismerünk meg.
Empirizmus — A tapasztalaton alapuló filozófiai irány a XVII.
századtól. Képviselői úgy érveltek, hogy csak az érzékszerveinken keresztül
juthatunk ismeretekhez, elménk üres lap, amelyet valahogy teleírunk. Sok
nehézséget rejtő elmélet, gyakorlatilag felemésztette önmagát.
Érvelés — Filozófiában, tudományban alapkövetelmény, hogy nem
csak azt mondjuk, ami épp eszünkbe jut vagy amit szeretünk hallani, hanem azt
az állítást próbáljuk pontosan megfogalmazni, és megpróbálunk mellette szóló
érveket felvonultatni, minél többet, és ha lehet, viszonylar értelmes rendben.
Evolúció — A fejlődés tana. Főleg Darwin nyomán terjedt el az a
nézet, hogy a fajok folyamatos átalakulásban vannak, és ez a folyamat egyre
gazdagodó jellegű, egyre bonyolultabb és nagyszabásúbb lényeket hoz létre. Az
egysejtűtől az emberig (és tovább?). A társadalomra és a történelemre kivetítve
(kulturális evolúció) főleg a felvilágosodástól kezdődően sokféle evolúciós tan
született. (Az emberiség útja az örök békéig (Kant), a nemzetek sokszínűségének
kivirágzásáig (romantika), a modern liberalizmus kiteljesedéséig, az osztály nélküli
társadalomig (Marx).) Jelen pillanatban a liberalizmus különösen agresszív
változatának kiteljesedését éljük meg, ezért legtöbbünk pokolba kívánja ezt az
egész evolúciós játékot. De attól az még van valamilyen formában.
Füszisz —Főleg a preszókratikusoknál és a szofistáknál
jelentkező fogalom. A koszmosz törvényszerű működését nevezték így: amitől
nincs eltérés, és van, mert van.
Gnothi szeauton — Ismerd meg önmagad! A delphoi jósda felirata, sok
filozófiai és később pszichológiai iskola alaptörekvése. Iszonyatosan sok ember
pusztult már bele ebgbe a parancsba, a Goethe szerint legértelmetlenebbe, amit
valaha megfogalmaztak.
Halandó és halhatatlan lélek — Az ószövetségi Prédikátor könyve valószínűtlennek
tartja, hogy lenne túlvilág, tehát hogy lenne halhatatlanság. A görögség hitt
valami elsatnyult árnyékvilágban, tehát az elpusztíthatatlan lélekben. A
filozófiában Platón amellett érvelt, hogy a lélek egy része (csak a
legfejlettebb, a gondolkodó része) halhatatlan. Nem volt radikálisan más Arisztotelész
nézete sem. A középkor általában véve halhatatlannak tartotta a lélek egészét,
kiválóan tudott is ezzel riogatni. Tovább most nem folytatom.
Hit — Általában a tudással szembeállított fogalom. Korunkban viszont
egyesek már úgy vélik, hogy a tudásban, tudományban is lehet hinni, sőt
szoktunk is. Tehát ezek nem szilárd oppozíciók (szembenállások). — A hit
fogalma más oldalról a vallásokkal áll kapcsolatban.
Idea — Kép, őskép (görög). Platónnál a tökéletes szellemi világ hierarchikus
rendszerét jelenti. Mivel Platón szerint ezek magasan fölöttünk vannak, és mi
legfeljebb vágyakozhatunk rájuk, kialakult ebből az ideál(is) szó, amely valami
eszményit jelent.
Az
idea az újkorban a racionalistáknál megbízható logikai stabilitású fogalmat jelentett,
egyesek (Descartes) szerint némelyikük ráadásul velünk született. Az empiristák
ezzel szemben csak arra a tüneményre használták a kifejezést, hogy különböző
érzéki benyomásainkból egyszer csak összeáll bennünk egy-egy fogalom (szó), pl.
asztal, alma. Locke két teljes kötetet szentelt ennek a témának, de ma már csak
röhögőgörcsöt lehet az egésztől kapni. Tisztára, mint a középkori
szőrszálhasogatások, csak jóval primitívebben.
Idealizmus — Filozófiai irányzat, mely szerint a gondolatok, a
szellemi természetű dolgok az elsődlegesek vagy (szélsőséges formájában) az
egyedüli létezők. (Ha pl. a világ egy isten álma, akkor mi mint valóságos
lények nem is létezünk, illetve csak amennyire és ameddig isten minket
álmodik.)
Igazságosság — Platón rendszerében a legfőbb érték: jó, szép és
igaz egysége, amit áthat, az topon van…
Individuum — egyén, személy. Sokszor pozitív értelemben használt
kifejezés: az embernek mindenki mástól különböző lénnyé kell válnia, ez a
dolga. Sokszor viszont ez a közösséggel, a többi emberrel szemben valósul meg,
általában ezt hívjuk individualizmusnak. Csináljuk, de a másikban nagyon nem
szeretjük.
(Pl.
Géher István irodalomtörténész szerint Hamlet individuum, Claudius
individualista. Ebben a szóhasználatban a megkülönböztetés pontos.)
Indukció — A filozófiában másként használjuk a szót, mint a
fizikában. És persze ez az ősibb, Arisztotelész szerint ezt is Szókratésznak
köszönhetjük. Az indukció materialisztikus, a tapasztalatból kiinduló eljárás.
Figyelgetjük a dolgokat, szép lassan összerakosgatjuk a részleteket, és óvatos
általánosításokat teszünk. Pl: ez és ez jellemzi a macskát. Egy idő után
rájövünk, hogy a patkány nem macska, a mókus se, viszont vannak macskafélék,
izgalmas ez. Más dolog, de nem baj, csak nehézség, hogy ez a fajta indukciós
tevékenység nem bír befejeződni, az emberi lény már sok százezer év óta
játssza, és ha lesz ideje, még eljátszik egy darabig.
Alkérdés
a teljes indukció problémája. Hogy hány eset kell ahhoz, hogy az
általánosításunk helyes legyen. Elvileg csak minden eset figyelembevételével
mondhatnánk ki bármiféle definíciót. Ez lehetetlen, az indukció tehát nem a
100% terepe. Ezért itt mindig óvatosnak kell lenni. De baj ez?
Interpretáció — értelmezés. Egy-egy dolognak, elméletnek többféle
értelmezése lehetséges (értelmes, végiggondolt formában is).
Az ismeretlentől való félelem — alapvető emberi tulajdonság. Elhazudjuk persze.
Szókratész sokat tudott erről. A tételek közül főleg az Ancsel Éva-szöveg
érinti a dolgot.
Keletkezés — Metafizikus rendszerek örök problémája: miből jön az
új? Hogy jöhet létre? Mi a keletkezés? A dolgok imádnak keletkezni, a kiscsibe
örömmel bújik ki a tojásból, de logikailag gyanús az egész, lehet, hogy nincs
is semmi ilyen. (Zénon)
Kételkedés — szkepszis. Fejlettebb, szellemileg túlzsúfolt
kultúrákban mindig felbukkan. A szofisták java igen jól megélt belőle, mert úgy
is lehet a dologhoz viszonyulni, hogy ha minden bizonytalan, akkor bármi
mellett és ellen lehet érvelni, elmejáték az egész, és akkor miért ne érveljek
amellett, ami épp kelendő a piacon. A szkeptikusok komolyan vették a dolgot, ők
sportot csináltak belőle: nagy érzés is szigorúan logikai alapon mindenkiből
hülyét csinálni. A kételkedésről szép lassan kiderült aztán, hogy a komoly
gondolkodás nélkülözhetetlen eleme, reflexió és önreflexió. Descartesnél azzal
az igénnyel lép fel, hogy aprólékosan mindenre kiterjedjen: hátha ezzel a
módszerrel lehet találni olyan állítást, ami már nem vonható kétségbe. Aki
keres, talál: cogito, ergo sum, lásd: Cogito-elv.
Kezdet — arché. Ősforrás, őseredet.
Kollektívum — közösség. A premodern társadalmakban feltétlen
norma volt a kollektívumhoz igazodni, valódi egyéniségek nem is nagyon
létezhettek. Mára az énfejlődés keretévé vált a közösségben-élés, sőt sokan
ennek a fejlődésnek az akadályát látják benne (Nietzsche).
Konszenzus — egyetértés, kiegyezés: amikor közös nevezőre jutnak.
Konvergencia — Folyamatok, állapotok, akár társadalmi rendszerek,
amelyek az időben egyre közelebb kerülnek egymáshoz, szinte egybenőnek.
Konvergens volt pl. a kínai és a buddhista eszmerendszer egymásra hatása,
hasonló konvergenciát reméltek sokan az oldottabb szocialista társadalmak és a
jóléti társadalmak között.
Kozmosz — görög szó. A rendezett világmindenség. Ellenpontja,
az őt megelőző állapot a khaósz, a rendezetlenség, a kozmikus anarchia.
Kultúra — az emberek társadalmi létével kapcsolatos fogalom.
Sokféle értelmezése van. Kultúrának tekinthető minden, ami egy embercsoport
eszmerendszerében szilárdan jelen van, ami viselkedését meghatározza. Az
európai kultúrának nyilván erős része, hogy expanzív (hódító), vagyis hogy
semmi nem elég neki, mindig megy tovább. (Spengler: fausti kultúra.) Vitatott,
hogy a technikai-civilizációs vívmányok idetartoznak-e, pl. hogy a nyugati
kultúra része-e a mobiltelefon is. Alighanem igen.
Más
oldalról beszélnek szerves és szervetlen kultúrákról: szerves, ami nagyjából
önmagából nő. Ez is rázós dolog. A német kultúra Beethowenig nőtt vajon
szervesen, vagy a nácizmusig? Szervetlen kultúra, ami nem önmagát valósítja meg
(sokszor jobb is), hanem külső ösztönzések hatására erőlködik. Példának talán
itt vagyunk mi.
Legalitás — Amit az emberi lények rendben levő főhatóságnak
ismernek el, főleg, mert a törvények is kimondják. Nálunk legális volt Szálasi
nyilasuralma is, Rákosi is. Minden az tud lenni, korszakfüggő.
Legális,
másrészt, az, amit épp szabad csinálni az alattvalóknak. Mi például legálisan
tanulhattunk filozófiát. (Bár a törpézésben már volt némi illegalitás.) Más
korokban ez nem mindig magától értetődő. Kant pl. sosem taníthatta a saját
filozófiáját. Egy felpuhított arisztotelészi rendszert kellett neki.
Lélek — görögül pszüché, ebből a pszichológia elnevezés. Nagyon régi, a
mitológia előtti korokból származó fogalom, sejtés. A filozófiában Platónnak
volt egy nagyon sikeres lélekfelfogása, az háromosztatú, és a szerinte
legértékesebb lélekrész, a megismerő, már szerinte is halhatatlan. Úgy tűnik,
Arisztotelész is valami hasonlót vallott. Egész más a középkor lélekfelfogása,
szerintük az egész mocsok, amit magunkban összegyűjtünk egy élet folyamán,
egészében elpusztíthatatlan, viszont megítéltetik. A buddhista felfogás
legalább megengedi, hogy korrigáljunk, ott ugyanis az egészre ráépül még a
reinkarnáció gondolata. Nagyon sok érdekes dolgot lehetne még sorolni, de a
tételekhez talán nem kell több.
Lét — alapvető ontológiai fogalom, Parmenidésztől kezdve. A létet már ő is
elkülönítette (sőt szembeállította) a konkrét dolgok létezésével (utóbbiakat
logikai alapon tagadta is). Abban általános az egyetértés, hogy ennél elvontabb
és nehezebben definiálható fogalmat nem nagyon munkált ki eddig a filozófia.
Létező — A léttől különböző fogalom. A lét van, mi legfeljebb
lehetünk. Részesedhetünk belőle. Parmenidész és tanítványa, Zénon egyszerűen
tagadta a létezőket, később ez finomodott, de alapvető probléma maradt.
A
létezők az időben, az esetlegességben vannak, mindez nem mondható el a létről.
Ez rendben is van, de mi mondható el róla? Az eddigi legutolsó állomás
Heidegger hálistennek most már mindörökké befejezetlen műve, a Lét és idő.
Logosz — a preszókratikusok (Hérakleitosz) alapszava, a
változás, az ellentétesség, a világtörvény fogalma.
Lojalitás — hűség a másikhoz, a másik elfogadása. (Inkább külső
társadalmi viszonylatban.) Lojális lehetek a hazámhoz, egy párthoz, egy
törekvéshez. A lojalitás nem feltétel nélküli, de elég erős kötődést jelent, a
másik fél bízhat benne(m).
Maieutika — bábáskodás. Görög szó. Szókratész nevezte így a
maga mesterkedését. Világra kell hozni a másikból a gondolatokat, mivel maga
nem képes rá. Ennek komoly és komolytalan technikái vannak, ebben utaznak
sokan, a névadó Szókratésztól Csernus Imréig, aki még nyilván nem a legalja…
Materializmus — olyan
elgondolás, amely szerint csak anyagi jelenségek vannak (pl. Démokritosz), vagy
az az eredeti, az első. Lehát lehetségesek lelki, érzelmi, gondolati események,
de ezeket anyagi működések hozzák létre, pl az agy. Descartes szerint az agy
(egy része) még csak székhelye volt a gondolkodó funkciónak, a XIX.-XX.
században egyre több természettudomány és filozófiai iskola véli úgy, hogy ezek
ott is keletkeznek és máshol nem is keletkezhetnének.
Metafizika — A filozófia legelvontabb részének, nagyjából az
ontológiának a görög megnevezése. Arisztotelésznél: első filozófia.
Metafizikai korszak — Comte eléggé primitív elképzelése szerint az
emberiség második korszaka. Kezd már valami tudásunk és ismeretünk lenni a
világról, de még ködös, spekulatív, filozófiai (nála a filozófia valami
ködgomoly, ez a vélekedés persze nem is teljesen téves), a valóságnak nem
mindenben megfelelő. Majd kinőjük, mondja, és aztán konstatálta, hogy íme,
részben már ki is nőttük.
Modern kor — Nagyjából a felvilágosodással kezdődő időszakot
értik rajta. Fellazultak, legtöbbször széttörtek a hűbéresi kötelékek, mindenki
jogi személlyé vált, papírforma szerint egyenlő lehetőségekkel, tehát az eddigi
legszemetebb társadalmi forma valósult meg, mivel persze az egészből egy szó
sem igaz. A szabadság korszaka, persze, mert a hülye romantikusok részben
elhitték és „nagy művekben” örökítették át, ezeket pedig máig lelkesen
tanítjuk. A moderneknek mindenük a haladás, jogszabályokban és technikai
előrelépésekben gondolkodnak, nagy tanításaik vannak arról, hogy miféle
csodákat csinálunk még, hát persze, ez határtalan. Árnyoldala a dolognak, hogy
amikor a rendszer kezd nem működni, azonnal képes a modern kor átbillenni,
totális társadalmakat és rombolóeszközöket létrehozni, és ezeket a legtisztább
lelkiismerettel be is veti. Aztán meg mossa kezeit: hát igen, mondja, ma én se
dobnám le az atombombát… Csak épp, ha úgy érzi, hogy muszáj, és hogy nincs az
ügyben igazi veszély, holnap újra le fogja dobni.
Modusz — Az egyes konkrét létezők esetleges jellegzetességei. Ez az ember
szőke, az magas, a harmadik mindig idétlenül vigyorog. Embermivoltuk lényegén
ezek az esetlegességek nem változtatnak.
Morál, moralitás — A fogalom maga igen összetett és vitatott, nekünk
elég annyit tudnunk, hogy nagyjából az erkölcsiséggel, az erkölcsös
cselekvéssel egyenértékű. A filozófia hagyományosan igen jelentős területe, az
etika próbálja az ide vonatkozó elgondolásokat rendszerezni és közöttük
értékkülönbségeket tenni. Mi számít értékes cselekedetnek, ez az egyik kérdés;
mennyiben kultúrafüggő ez az egész, ez a másik; miből fakad az ember erkölcsi
természete, ez a harmadik; van-e egyáltalán ilyesmi, vagy csak kínunkban találtuk
ki, ez a talán legrémísztőbb negyedik. De még sok kérdés van.
Nemlétező — A létező Parmenidésznél nemlétező, ennyi. Logikailag
nem létezhet, tehát nem is létezik.
(A
nemlétező Parmenidész a nemlétező agyával ezt szépen végiggondolta, nemlétező kezével
versbe írta, mi nemlétezésünkben az ő szövegével vacakolunk. Húzós, mozgalmas
dolog ez a nemlétezés.)
Nomosz — A görög klasszikus korból származó felismerés, hogy emberek által
létrehozott törvények is vannak, méghozzá igen sokfélék. Gondoljunk a hellén
poliszok alkotmányozási lázára. Gondoljunk Kreónre az Antigonéból, és ne
gondoljunk arra, hogy elbukik. Az is nomosz, amit ő képvisel, hogy a polisz
minden fölött.
Ok — a filozófiai, főleg az ontológiai gondolkodás egyik alapfogalma. Az
okozat létrehozója. Arisztotelész szerint az okok nem futhatnak a végtelenbe
vissza, kell lennie első oknak, ezt vizsgálja a filozófia. A skolasztika ezt az
első okot a keresztény istennel azonosította. Hume a XVIII. században úgy vélte
(joggal): nem bizonyítható, hogy ontológiai, szükségszerű kapcsolat van ok és
okozat között. Egymást szokták követni, de nem igazolható, hogy ne lehetne
másképp. Kant nagyon elgondolkodott ezen.
Önmagáért való tudás (nem praktikus dologért való) — a görögök jórészt még
ebben látták a filozófia kiemelt, előkelő helyét.
Ontológia — görög szó a filozófia egyik területére vonatkozóan:
lételmélet, a lét tana. Miért van létezés? Miért léteznek az egyes dolgok?
Van-e különbség az egyes létezők léte és az általában vett létezés között? (Pl.
a középkorban: Isten és teremtményei.)
Paradoxon — Zénon apóriáit is így nevezik latinosan. Látszólagos
ellentmondás.
Posztmodern kor — Feltételezés, hogy van ilyen. Lehet, hogy van,
valószínűbb, hogy nincs. A posztmodern elsősorban a filozófiából és a
művészetelméletből származó fogalom, és azt jelentené, hogy szakítottunk az
elmúlt 200 év kérlelhetetlenségével. Nem akarunk semmit komolyan,
eljátszadozunk szavakkal, gondolatmenetekkel, paródiákat csinálunk, szuper. De
nincs posztmodern kor, ugyanaz a modern kor van, mint 200 év óta bármikor, és
ugyanazokat a tüneteket is fogja produkálni. Az olajbirtokos országokat sorban
lerohanják, a nagyon elmaradottakat hagyják szépen elpusztulni — miféle
posztmodern ez? Ja, a művészetekben? Hogy lehet szövegekkel játszani?
Gratulálok.
Pozitív korszak — Comte szerint az emberiség 3., napjainkra eső
stádiuma. Már nem csupán hiszünk ebben-abban (jobb híján), nem is csak ködös
elképzeléseink vannak a világról, hanem valódi, pozitív tudásunk: van
tudományunk, amely matematikai és kísérleti alapokra épül, van technikánk,
amely a gyakorlatban is igazolja, hogy tudományos ismereteink helyesek, mert a
ketyeréink úgy-ahogy működnek; és szép lassan ésszerűen át tudjuk alakítani
társadalmi intézményeinket is, ami pedig azt bizonyítja, hogy ez a képességünk
nem korlátozódik a természetismeretre, hanem az egész emberiség szolgálatába
állítható. Éljen hát a megváltó Tudomány, boruljunk le előtte!
Premodern kor — az ipari, polgári társadalom előtti kor, akkor még
szimpla hatalmi, rendi függések határozták meg az életet, de a gondolkodást is.
Progresszív — haladó, előremutató
Pszeudo- — Előtag. Jelentése: olyan, mintha. Hasonlít, azt
játssza, annak hiszik — de nem igazi. Mindenből van pszeudo-…
Racionális — ésszerű
Racionalizmus — Filozófiai irányzat a XVII. századtól. Megalapítója
Descartes. Abban bíztak, hogy lehetségesek tiszta és világos ismeretek, ezeket
megbízható kiindulópontból elindulva logikus lépések útján találjuk meg.
Replikáció — Folyamat, melynek lényege, hogy a hordozó alany, a
replikáns, képes önmagát nagyjából változatlanul továbbörökíteni. Egysejtűeknek
remekül megy, ivaros szaporodásnál zűrös, mert két továbbörökítő van, talán a
klónozás majd megoldja ezt a dolgot megint. Kulturálisan replikációnak
tekintjük a közösségek, nemzetek, nyelvek, vallások, eszmék alapértékeinek
átadását. Ezek természetesen nem képesek biztosítani önmaguk tökéletes
másolatait, de az valószínűleg nem is lenne eredményes.
Reprezentációk az agyban — modellek, amelyekkel az életviszonyainkat
leképezzük. Afféle elmebeli térkép, hogy eligazodjunk. (A főnöknek köszönjünk,
különben kirúg, ilyesmik, százezerszámra. Komoly dolog ez.)
Részesedés — Platónnál az a vonatkozás, hogy az ideák
tökéletességéhez semmi közünk ugyan, de néha, egyes szövegeiben mégis
megengedi, hogy valami keveset kaphatunk belőlük mi, anyagi világ. Ha meg tudta
volna csinálni az államát, akkor igen nagy mértékben részesedtünk volna az
igazságosságból. Így hitte ő, aki elég szkeptikus volt abban a tekintetben,
hogy bármennyire is részesedhetünk belőle. Roppant következetesség, nem?
Struktúra — szerkezet, szervezet. Egy társadalomnak, de már egy
iskolának is van szervezettsége, ami alapján működik. A László pl. nem is olyan
kis struktúra, rengeteg összefüggéssel, alrendszerrel.
Személy, személyiség — a kollektívummal, a társadalommal szembeni oldal,
az én területe. Nehezen definiálható fogalom, sokféle értelemben használják a
szót. Hamvasnál pozitív jelentésű, ő az individuumtól is elhatárolja.
Szemtől szembe csoport — a humánetológia szakkifejezése. Olyan csoport,
amelynek tagjai ismerik egymást, egymásra szorulnak, és ezért számíthatnak is
egymásra. Egy ilyen csoport választás útján is létrejöhet (pl. állítólag mi is
választottuk egymást), de eredetileg beleszülettünk. Az a történelmi időszak,
amelyről konkrét ismereteink vannak, már túl van ezen, mára pedig a mega-és
gigatársadalom világában élünk, csoportviszonyok tekintetében teljesen
mesterséges körülmények között.
Szubsztancia — latin szó. A görögben uszia. Olyan lényegiséget
jelent, amely nélkül semmi sincs, sőt — ami a leglegleglényeg. Általában egy
ilyent fogadtak el a filozófusok (Parmenidész), néha kettőt (Platón: idea és
anyag; Arisztotelész: anyag és forma); ritkábban hármat, de az már túlzás is,
onnantól rögtön redukálni kellett (Descartes: Isten, gondolkodó szubsztancia,
kiterjedt szubsztancia — rögtön jött Spinoza a DEUS SIVE NATURÁval, Leibniz a
MONÁSZokkal)
Szükségszerűség — Egyes iskolák szerint (sztoikusok, kerszténység,
deterministák stb.) úgyse tud más történni, mint ami épp történik. Vannak
rendszerek, amelyek ezt azzal magyarázzák, hogy „szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát”, az univerzum maga préseli magát kényszerességekbe. A
felvilágosodásban ennek fizikai levezetése is támadt, bárgyú, de nehezen lehet
vele vitatkozni: minden fizika, a szálló porszem azért van ott, ahol, mert
máshol nem lehet, és így van mindennel, szabadság nincs, csak detetmináltság,
ha most ezt olvassátok, akkor az is determinált, ha nem, az is, ha felfogjátok,
az is, ha nem értitek (ami valószínű), hát persze az is. Olvassatok sok József
Attilát, ő ennek a kérdéskörnek szakértője volt, szegény.
Teológiai korszak — Comte (pozitivizmus) szerint az emberiség legelső
korszaka, amikor még csak a félelmek és a vallási képzetek szintjén tudták
magukat az emberek elhelyezni a világban.
Természetfilozófia — a legkorábbi, preszókratikus kor fő csapásiránya.
Etikával, társadalomfilozófiával, antropológiával még csak érintőlegesen
foglalkoztak, leginkább a kozmosz, a rendezett világmindenség érdekelte őket.
Tolerancia — türelem. Főleg vallási és politikai értelemben
használták eddig a szót. A felvilágosodás korára vált a dolog égetővé. Hogy ne
csapd mindjárt agyon a másikat, amiért az másképp gondolkodik. Vitatkozz vele előbb.
Agyoncsapni ráérsz később is. (Meg is szokott történni, a béketörekvések
sokszor végződnek vérengzéssel, lélektanilag teljesen érthetően: olyan rendes
voltam hozzá, ő meg kötötte az ebet a karóhoz, mert intoleráns barom, muszáj
volt lecspnom a végén. Párkapcsolatokban főképp mindennapos.)
Voltaire,
a tolerancia bajnoka, és a híres levélzáradék: Tiporjátok el a gyalázatost! —
Mint tudjuk, a katolikus egyházra értette, mely egyház meg is érdemelte, de
azért érdekes…
Tökéletesség — Platón óta használatos filozófiai terminus. Nála az
ideák tökéletesek, fóleg persze a JÓSZÉPIGAZ, a csúcsidea. A hellén etikákban
beszélnek a tökéletes emberről, mint eszményről. A nagy vallások alapból
ismerik a fogalmat (taoizmus: a bölcs, buddhizmus: a buddha, kereszténység:
szentháromság). Max Weber XX. századi szociológus beszél ideáltípusokról:
tökéletes ugyan sehol nincs a világban, de érdemes mégis megfogalmazni, és akkor
legalább lesz ilyen mércénk. A tökéletesség fogalma afféle ideáltípus lehet,
csak épp sokszor készpénznek vették.
Választás — A boltban talán egyszerű, Kierkegaardnál kevésbé. A
három stádium közötti választás halálugrással jár…
Változás — „Nincs új a nap alattˇ— „Van új a nap alattˇ. Melyik
igaz? Egyébként a „Nincs új a nap alatt”-ba is befér a változás: persze, nem
maradnak ugyanolyanok a dolgok, de mindez már volt, szokott lenni, radikálisan
új dolog (ami még sosem volt korábban) nem fordulhat elő.
Véletlen — Az ember úgy érzi, van ilyen, de a filozófia meg
nem mindig érzi úgy. Összefügg az akaratszabadság fogalmával. Ha minden
determinált (valami által szükségszerűen meghatározott), akkor nincs véletlen,
de akkor szabadság sincs, se akaratszabadság, se gyakorlati, akkor én se
véletlenül írom most ezeket a dumákat, és főleg nem épp így, ahogy — és ez már
nekem se tetszene. Mert én azért kicsit autonóm valakinek érzem magam, és nem
kellemes arra gondolnom, hogy azért vagyok ilyen, mert a nagy játszmában épp ez
a kártya jutott nekem. Szóval a véletlen fogalma valamiképp összefügg a
szabadság fogalmával, nem biztos, hogy mindig, de legtöbbször.