I X. ÉVFOLYAM

Az én Magyarországom – versekben és a verseken túl…

 

 

1. Használjunk nagy látószögű objektívet! (Így a képen több látszik majd a gép előtti látványból!)

 

Lefényképeztem Magyarországot, most pedig elmondom, mit látok a képen… Lehet, hogy nem lesznek magasröptű gondolatok, amiket leírok, de én így látom az „itthoni” helyzetet.

Igaz, hogy nem itt születtem, de Magyarországot tekintem hazámnak, és ha egy buta amerikai arcára egy hatalmas kérdőjel rajzolódik ki hazám nevét meghallva, örülök, hogy kézzel-lábbal elmutogathatom, merre is van a piciny Magyarország…

Sok magyar ember panaszkodik a magyar létre, külföldre menekülnek a hazai problémák elől, ahelyett, hogy szembenéznének azokkal, és próbálnák kivenni részüket a haza fejlesztésében, jobbá tételében. Hazánk az utóbbi időben igen nagy fejlődésen ment keresztül, a minta a nyugat-európai országok gazdasága és felépítése volt. Ennek sok hátráltató és kedvező velejárója is van. A hatalmas fejlődés során Magyarországon külföldi multinacionális vállalatok vetették meg lábukat, sok bevásárlóközpont épült a nagyvárosokban, új autópályák épültek, fellendült az infrastuktúra, látványos változások szemtanúi lehettek az emberek. A sok új dolog persze ködként borult hazánkra: fel kéne nyitni a szemünket ahhoz, hogy ráébredjünk hazánk súlyos válságaira, amik sürgős beavatkozást igényelnek. 

 

„Nem szeretek

tükörbe nézni

nem kívánom látni

mi épül

mi omladozik rajtam”

— mondja az „Egy fényképem alá” c. vers írója.

 

El kellene oszlatni a hazánkra boruló ködöt, hogy „megízlelhessük” a fényt, jól a dolgok mögé kellene nézni, és persze nem csak a jót kell észrevenni. Fel kell tárni a problémákat, és orvosolni kell azokat. Készítsünk fényképet Magyarországról, hogy végre tisztán lássunk, és felfigyeljünk az apró dolgokra, amiket mi is meg tudunk tenni minden erőfeszítés nélkül, hogy hazánkat jobbá tegyük. A problémákat látni kell, a megoldásokat pedig keresni.

 

„Fényképész barátom

Rávett

Álljak a gép elé”

 

Bárki lehet országának fényképésze… Csak szemünk elé kell emelni ezt a csodás szerkezetet, belenézni a lyukba, és miközben lenyomjuk a gombot, ráébredhetünk arra, mennyi mindent nem láttunk még hazánkból, mennyi mindent nem tudunk erről a kis országról…

 

Ha egyetlenegy képet kéne magunkban készíteni az országunkról vajon mi lenne rajta?

 

„Ez vagyok hát

amit a kép mutat

állapítom meg csodálkozón”

A súlyos problémákat persze mindenki érzi, ha nem is beszélünk róluk, de tudjuk, hogy mindenhol ott vannak, mindig körülvesznek minket a csodás dolgok mellett…

 

Magyarország múltja viszontagságos, jelene kétségbeejtő, jövője bizonytalan, minden csupa kérdés… Amiken ez a piciny ország az évszázadok során átverekedte magát bátran és elszántan, az figyelemreméltó. Akadályok sora állt a keményen edzett magyarság előtt. Túléltük a török megszállást, az Osztrák-Magyar Monarchiát, azokat az időszakokat, amikor hazánkban nem volt „divat” magyarul beszélni, a német, az orosz fennhatóságot, túléltünk mindent… Elértük a megérdemelt szabadságot.

Fontosabb célként kéne kitűzni a fejlettebb országokhoz való felzárkózást, a tudományok fejlesztését, a magyar tudósok támogatását, ezzel megakadályozva az „agyelszívás” folyamatát. Kevesen vannak, akik felvállava magyarságukat, itthon végzik kutatómunkájukat, ezzel dicsőséget szerezve országuknak és persze maguknak. Őket kell igazán tisztelni.

 

„Mély szemei

összezárt szája

mögé bújt”

 

Nem kellene homokba dugni a fejünket, nem kellene elzárkózni a külvilágtól. Fontos lépés volt viszont a csatlakozás az Európai Unióhoz, ez sok pozitívumot hozott magával. De amellett, hogy csatlakozunk a nyugat-európai élvonalhoz, fontos lenne megtartani magyarságunkat is.

Sokan a létminimum alatt élnek, ez tűrhetetlen helyzet. Egyértelműen emelni kell az életszínvonalat hazánkban. Olyan országgá kéne varázsolni hazánkat, ahol szívesen élnek az emberek, ahol kevesebb a megkeseredett, életunt, nyomorban élő ember.

 

Fényképezzük le hazánkat és lássuk úgy, ahogy eddig még soha!

 

(felhasználtam: az „Egy fényképem alá” c. verset)

 

Egy fényképem alá

 

Nem szeretek

tükörbe nézni

nem kívánom látni

mi épül

mi omladozik rajtam.

 

Fényképész barátom

rávett

álljak a gép elé.

 

Ez vagyok hát

amit a kép mutat

állapítom meg csodálkozón.

 

Egy ember

kegyetlenül megformált ember

furcsa kalappal

a fején.

 

80 éves.

Megtöretlen.

Igazi csavargóhoz

vadnyugati farmerhez

vagy a kiközösített

hívőkhöz hasonló.

 

Valahol a világ végére került.

Mintha egyedül élne a földön

mintha nem is a földön élne.

 

Mély szemei

összezárt szája

mögé bújt.

 

Ez lennék én?

Istenemre mondom

ez vagyok.

 

 

 

 

 

2. Kutyául érzem magam…

 

 

Te vagy az a kis fekete kutya, aki kimondhatatlanul hűséges és megalázkodó módon, meghunyászkodva nyaldossa gazdája lábát? Ha az is lennél, miért lennél fekete? Miért nem inkább fehér, ami a szeretet, a tisztaság, a hűség színe? Na hát lássuk, ki az, aki hűséges? A kis fekete sunyi kutya, aki gonoszságát, rosszindulatú alapszínét a rá hullott hóval próbálja leplezni? A kis fekete kutya, aki egy életen át hűséges hozzád, majd egy nyugodt, őszi délutánon, hatvanas éveidben járva a farcsontodba harap? Vagy talán a kóbor, bozontos kis fekete, aki otthonra találhatna nálad, de miután összeaszott gyomrát megtöltöd csirkeaprólékkal, hálátlanul elszökik, és soha nem látod többet?

Vajon van olyan kis fekete kutya, aki IGAZÁN hűséges? Biztosan van. Biztosan van olyan magyar is, aki hűséges hazájához. De az is biztos, hogy régebben, amikor még több „helyreállítandó dolog” volt hazánkban, sokkal több magyar érezhette magát hazafinak, és sokal többet is tartottak annak. Hol vannak a múlt századok hűséges nagy magyarjainak továbbvándorolt lelkei? Hol van az akkor képviselt büszke, hűséges eszme? 

Ma is vannak hazájukhoz hűségesek, csak épp nem elegen. Ma is vannak „helyreállítandó dolgok” hazánkban, csak épp nem ismerik fel azokat az emberek. Nem tudják, vagy egyszerűen nem akarják. Magyarország a „tettek hiányának mezeje”. Szavak, hát azok vannak milliószámra, de tettek? Nem(csak) a politikáról van szó: a mindennapokról, a szép „magyar mindennapokról”.

De saját céljaink mellett a remény is  mindig ott lebeg előttünk, hogy egyszer még lehet, hogy egy olyan Magyarországon élünk, ami minden magyarnak JÓ. De hol van az még? Egyáltalán: lesz-e ilyen? Valószínű, hogy nem. Sőt, biztos, hogy nem. Egyik nemzet életében sem lesz tökéletes minden, mert nem lehet minden tökéletes, ezt még én, tizenötéves aggyal is fel tudom fogni. Egyáltalán: milyen lenne a tökéletes Magyarország? És miért nem tökéletes most? Szerintem ilyen baromságokkal nem érdemes agyunk még szabad tekervényeit lekötni, mert Magyarország alapjában mindig is úgy volt jó, ahogy volt. Én nem tartom magam hazafinak, vagy ilyesminek, de szeretek itt élni, ennyi, és kész. Szerintem egy kis fekete kutyából soha nem lesz fehér és fordítva. Ne akarjunk hűséges hazafiak lenni, ha az úgysem megy. Nem is tudom, hogy melyik a jobb, ha valaki azt hiszi, hogy hűséges a hazájához, de nem az, vagy az, aki nem hűséges ahhoz az országhoz, amiben él. Hazánknak nem hiányzik az álszentség és a ködös megfogalmazások. A fiatal, üde, ötletgazdag gondolkodást kéne támogatni a betokosodott, sznob eszmék helyett. Terjeszteni kéne az újdonságokat, mindenkinek ki kéne vennie a részét a haza fejlesztésében. Nem kell nagy tetteket végrehajtani, a fontos, hogy azok legyünk, akik vagyunk, vállaljuk fel érzelmeinket, tetteinket, szavainkat. Néha ennyi is elég. Nem kell minden embernek ugyanazt vallania, az a jó, hogy mindenki másképp gondolkodik. Én így gondolkozom, tizenötéves fejjel, a haza iránti hűségről. 

 

                            Egy kis fekete kutya

 

(felhasználtam: az „Intés kutyámnak” c. verset)

 

Intés kutyámnak

 

Fekete vagy s itt állsz fehéren

a februári fagy derében,

hű őrizőm.

Reánk van gondod, semmi másra,

nem csábulsz el csatangolásra

tarlón-mezőn.

 

Jelezd a völgybe érkezőket,

kirándulókat, gallyszedőket,

erdei neszt.

De a fácánkakast, a szépet

s az érre szomjas őzikéket

el ne ijeszd.

 

Ha vaddisznót érzel közelben

vagy róka jár a rőt ciherben,

riaszd, csahold.

(S azt se bánom: üvölts, ha éjjel

rézsárga óriás szemével

rád néz a hold.)

 

Ha támad szomszédunk kutyája

s nagy szemfogát húsodba vágja,

ne hagyd magad.

S ha rabló törne ránk merészen

fogadd farkasugrásra készen

s torkon ragadd.

 

Ha rossz Halál sunnyogna erre

s telkünkre is bejönni merne,

el ne inalj.

Kerüld meg némán és orozva,

rohanj a nesztelen gonoszra

s csontjába marj.

 

De ha a jó Halál megállna

s behívó intésemre várna

kapunk előtt,

nehogy reá mordulj, ha látod,

illőn fogadd, mint jó barátot

s bocsásd be őt.

 

 

3. A kritikus szem Magyarországra tekint…

 

Harmadikként a „Pótital” c. verset választottam, mert szeretek kritikus lenni…J Ezen a versen keresztül bírálva szeretném bemutatni Magyarországot.

Pótital. A címről rögtön az eszembe, amikor „elterelő hadművelet” tárgyaként használták a szeszes italokat. Az olcsó szeszes italok elvonták a figyelmet a munkáról, a kormányról, a problémákról. Célja, mint sok hasonló olcsó fogásnak, az volt, hogy „elbutítsák” a népet, szűkítsék látókörét. Nem az ember dugta a fejét a homokba, hanem a homokot lapátolták az ember feje köré…

A demagógia eszközei manapság is megtalálhatóak, és az emberek manipulálhatóak, mindigis azok voltak. A politikusok mellett a média vállalja nagy részben azt a feladatot, hogy megváltoztassa az emberek véleményét, gondolkodásmódját, ezzel beférkőzve tudatalattinkba, és ott formálva bennünket…

Amennyire tudjuk, tartsuk meg egyéni véleményünket a hazánkról, próbáljunk célokat kitűzni, és olyan terveket létrehozni, melyekben hazánk is szerepet kap.

 

„Húzzák mások több haszonnal,

Mordizom!”

 

Magyarországon azt látni, hogy az életszínvonal egyre romlik, a középrétegek lassan eltűnnek, egyre szembetűnőbb az ellentét a gazdagok és a szegények között. Mindenki a hasznot lesi, mindenki görcsösen a maga vagyonát akarja gyarapítani, másokra nem gondolva. Az emberek életében dominál a pénz, minden körülötte forog. Azok az emberek büszkék lehetnek magukra, akiket nem „savanyított” meg a pénz szaga, akiknek többet ér a család és a hazaszeretet. 

A saját célok megvalósítása a cél, a másikra már oda sem figyelünk. A dolog odáig fajult, hogy államméretű csalások, sikkasztások történnek, az állam pedig elnézően mosolyogva, felelőtlenül átnéz ezeken.

 

„Lelkendezni sincs erényem-

Hallgatok.”

 

Nagyon kevés magyar tudja hazáját fenntartások nélkül dicsérni, sok az elégedetlen, helyzetével kritikus ember. Sokan nem érzik magukat jól szülőhazájukban, ez nagy probléma.

 

Akik egy kicsit is jobban élnek az átlagnál, finnyásabbak, nem vesznek tudomást a szegényebbekről, nem értik meg, miért acsarkodnak rájuk. Persze tisztelendő az az ember, aki becsületes munka árán kereste vagyonát, és „nem szállt el” a jóléttől. A régi nemesség nagy alakjai is példázzák azt, hogy egy nemes ember is tud másokra gondolni, és ők tudtak igazán tenni valamit a hazáért, lévén, hogy megvolt hozzá az anyagi helyzetük.

 

„Egy ezredév, meghitvallom

Magyarán”

 

 Magyarország történelme, történelmi alakjainak törekvései tehát jócskán kihatnak a jelenre, amelyben élünk.

 

„Korom alján meggyűl s megül a

A seprő”

 

Több embernek kéne összefogni ahhoz, hogy nagy változások történjenek hazánkban, hogy megoldódjanak a problémák. Egyetlen elsöprő hazafi nem elég a felgyülemlett „korom” összesöpréséhez!

 

„Bank bánt játszik bármely mellék-

Szereplő!

Magyaroznak s magyaráznak

Elvileg:

Anyagilag…”

 

A hajdani dicső „Bánk bánok” a külföldi nyomás ellen felléptek, próbáltak a magyar nép nyomorúságán enyhíteni. Ezzel szemben ma a legtöbben hazánkban „Bank bánt” játszva vastagítják pénztárcájukat, a hazafiasságot félretéve engednek át a külföldieknek mindent.

 

„Sűrüsödik sorsban a csönd.

Jól teszi.

Fogy a szózat…”

 

Meg kéne törni a csöndet és a képmutatást, amiben most élünk, merjünk megszólalni az ügy érdekében, ami mellett kiállunk. Bizonyítsuk be, hogy Vörösmartynak igaza volt a Szózatban, hogy nem hiába vetett reményt a magyarságba. Próbáljuk büszkék lenni arra, hogy magyarok vagyunk, és hazánknak ne csak a rossz oldalát vegyük észre!

 

(felhasználtam: a „Pótital” c. verset)

 

Pótital

 

Lefelé megy sorsban a csönd.

             Jót iszom.

Húzzák mások több haszonnal,

            Mordizom!

 Lelkendezni sincs erényem ­—

            Hallgatok.

Túlbuzogni, fölnyomulni

             Balga fog.

 

Mind harsog, hogy így meg úgy a

            Pátria ­ —

Egyre megy már, csak viruljon

             Putrija!

Finnyásabbja finoman rág,

            S fanyalog ­ —

Acsarkodni akad elég

            Magyar ok.

 

Egy ezredév, meghitvallom

            Magyarán,

Sok hagymázos agyrémeket

            Hagya rám!

Áldumással más köti az

            Alkut, ó —­

Lettem álmot, s nem államot

            Alkotó...

 

Korom alján meggyűl s megül

            A seprő:

Bank bánt játszik bármely mellék-

­            Szereplő!

Magyaroznak s magyaráznak

            Elvileg:

Anyagilag, s főleg anyany­-

            Elvileg!

 

Magyar poét' mit tehet? Túl

            Völkisch ő,

S túl urbánus, hisz olykor tán

             Költ is, ó!

S kutyálkodván hírli Vörös-

­            Martynak:

 „Tört gerincek, tépett szájak,

            Mart inak!

 

Néhány vakkan, többi sutban

            Sanyarog ­ —

Vicsordulnak, mert mindenkik

            Magyarok!

 Cifra hév ráz, undor, fanyar

            Unalom ­—

Heverünk még a nagy magyar

             Ugaron!"

 

Sűrűsödik sorsban a csönd.

            Jól teszi.

Fogy a szózat, s gyarapodnak

            Váteszi...

Csalogányim s pacsirtáim

            Hallgatom ­

Szánalom szánt, töri lelki

            Parlagom.

 

 

 

4.  Mozaikok

 

A fővárosban élek  egy kertes házban, a családommal és a két kutyánkkal, egy külvárosi körzetben, messze a belváros stresszekkel teli dzsungelétől, zsúfoltságától. Számomra hazám e szelete a legkedvesebb. Itt ismerem ki magam a legjobban, ide kötődnek a gyerekkori emlékeim.

Az ország az egyének otthonai szerint apró mozaikokra bontható. Sokszor eszembe jut, hogy az ország távolabbi részeiben vajon mit gondolnak az emberek, mi a véleményük hazánkról. Vajon számukra mi a legfontosabb az életben, és mivel másabb az ő életük? Valószínűleg ők is küzdenek a mindennapi problémáikkal, megvan a saját életük, mint bárki másnak. De valami mégis összeköti az egy országban élőket, talán ezt hívják nemzeti tudatnak…

 

„Szeretek én így, munka után, amikor elnehezűl

a kar és komor háborgásaiban elcsitul a lélek…”

 

Mindannyian szeretnénk megízlelni a gondtalan életet, a nyugodt hétköznapokat. Mindenki kiegyensúlyozott életre vágyik, amelyet egy biztonságot adó családi fészekben tölthet el szeretteivel. A legjobb dolog azt látni, amikor egy család összetart. A békés családi kör képe több versben is megjelenik, mintaként szolgálva az embereknek.

Örülök, hogy ott élek, ahol szeretnék, a családommal. Mindig eltölt a megnyugvás érzése, ha erre gondolok.

 

(felhasználtam: a „Koraesti ének c. verset)

 

Koraesti ének

 

Szeretek én így, munka után, amikor elnehezűl

a kar és komor háborgásaiban elcsitul a lélek,

könyökleni még sokáig szótalan, a füst kis lobogói

mellett, lassan elmerengni, mikor a fák már feketéllnek.

 

Amikor a szelíd, koraesti fényben a nehéz, rézből

vert levelek lélekzetét hallom, s köztük mint szív kigyúl

s verdes az első piros csillag, s az úton lágy döccenéssel

rengeti feszes tőgyét a csorda, amikor lealkonyúl.

 

Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár, múlatok rajta,

fölemelem, s útjára küldöm a búgó kicsi vándort, az esti

homálynak, s figyelem, ahogy röpül, mint pici lámpás,

s nekiszáll a nagy éji sötétnek, szerelmes párját keresni.

 

Keresni téged, így indultam én is, a mellemen átparázsló

szívvel, vakon, de tudtam, egyszer mégis megtalállak!

Nem rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót,

testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyak.

 

Virrasztani így, még munka után, szeretek merengni,

hallani, hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak,

a férfi-felelősség súlyát mérni bennem, s figyelni lassan

szárnya csattogását, részeg rikoltását a ködben elhúzó vadmadárnak.

 

 

5. Az örökség

 

Minden magyar embernek eszébe jut, hogy vajon méltón viseli-e az ősök örökségét, azt, hogy magyarok vagyunk. Lehet, hogy az erről való elmélkedés nem köti le az egész napunkat, de azért biztosan mindenkinek eszébe jutottak már ilyen dolgok. Az általános iskolában fáradságos kínszenvedések árán kellett megtanulnunk a Himnuszt és a Szózatot. De vajon mit jelentenek számunkra most, amikor már érettebben gondolkodunk a hazánkról? 

 

„…sötét, fekete zivatar volt;

csak néha láttam egy kivillant sugarat,

a villám és a szél ellene tépve harcolt...”

 

A magyar jelenhez csak a múlt történelmi viszontagságain keresztül vezethetett az út. Töriórákon megtanultuk, hogy milyen nehézségek árán jutottak el őseink a Kárpát-medencébe, ahol egy új környezetbe beilleszkedve, kalandozóhadjáratokkal tartották rettegésben Európát. A magyarok hírnevet szereztek maguknak, a környező népek féltek „tőlünk”.

Vajon mennyire változott meg az idők folyamán a magyarokról alkotott vélemény? Mit gondolnak ma a magyarokról a világban? Egyáltalán: mi mit gondolunk a hazánkról? Sok, még ehhez hasonló kérdés merülhet fel ebben a témában…

 

„S elértem végre így a Gondolatnak őszét;

most kéne fogni már ásót és gerebent…”

 

A magyarok már elértek valami nagyot, de szerintem nagy változásokat akarnak az életükben, valami újat, valami mást. Ki akarják emelni Magyarország értékeit, meg akarják találni a harmóniát a környezettel, de legfőképpen meg akarják őrizni hagyományaikat és egyéniségüket.

 

Szerintem minden magyar gondol ilyen nagyröptű dolgokra, de biztos, hogy nem a magyarságtudat a fő téma a suliban a haverok között, vagy éppen a stresszes felnőttek között.

 

Minden magyar, a szíve mélyén, tenni akar valami hasznosat hazájáért, mint a gyermek, aki azt szeretné, hogy szülei büszkék legyenek rá.

 

Kell valami új, valami szép. Valami, ami becsordogál az unalmas hétköznapokba, ami felüdít, ami valami újat hoz, és amitől azt mondjuk: „Hé, magyarok vagyunk, és ez tök jó!” Nem tudom megfogalmazni, mi lesz ez a dolog, de azt tudom, hogy valami nagy változás fogja létrehozni, és remélem, hogy majd akkor mindenki boldog lesz, hogy itt élhet, MAGYARORSZÁGON.

 

(felhasználtam: az „Ellenség” c. verset)

 

Az ellenség

 

Ifjuságom sötét, fekete zivatar volt;                                        

csak néha láttam egy kivillant sugarat.                                    

A villám és a szél ellene tépve harcolt,                                    

hogy kertemben piros gyümölcs kevés maradt.

S elértem végre így a Gondolatnak őszét;                               

most kéne fogni már ásót és gerebent                                     

s amit gödrösre túrt s úgy hányt a zord eső szét,                     

mint sír-vájt temetőt: ágyakká töltenem.                                 

 

S ki tudja, misztikus erőit hátha majdan                                  

ép e, vad part gyanánt vízmosta, roncs talajban                      

leli csodálatos álmom: az új virág? -                                       

 

Óh, kín! óh, fájdalom! - Létünk az óra őrli                             

s a sötét Ellenség, amely szívünkbe rág,                                  

vérünkből szív erőt, élni és nagyra nőni.                                  

 

Készítette: Hudra Mónika IX/B