I X. ÉVFOLYAM
1.
Használjunk nagy látószögű objektívet! (Így a képen több látszik majd a gép
előtti látványból!)
Lefényképeztem
Magyarországot, most pedig elmondom, mit látok a képen… Lehet, hogy nem lesznek
magasröptű gondolatok, amiket leírok, de én így látom az „itthoni” helyzetet.
Igaz,
hogy nem itt születtem, de Magyarországot tekintem hazámnak, és ha egy buta
amerikai arcára egy hatalmas kérdőjel rajzolódik ki hazám nevét meghallva,
örülök, hogy kézzel-lábbal elmutogathatom, merre is van a piciny Magyarország…
Sok
magyar ember panaszkodik a magyar létre, külföldre menekülnek a hazai problémák
elől, ahelyett, hogy szembenéznének azokkal, és próbálnák kivenni részüket a
haza fejlesztésében, jobbá tételében. Hazánk az utóbbi időben igen nagy
fejlődésen ment keresztül, a minta a nyugat-európai országok gazdasága és
felépítése volt. Ennek sok hátráltató és kedvező velejárója is van. A hatalmas
fejlődés során Magyarországon külföldi multinacionális vállalatok vetették meg
lábukat, sok bevásárlóközpont épült a nagyvárosokban, új autópályák épültek,
fellendült az infrastuktúra, látványos változások szemtanúi lehettek az
emberek. A sok új dolog persze ködként borult hazánkra: fel kéne nyitni a
szemünket ahhoz, hogy ráébredjünk hazánk súlyos válságaira, amik sürgős
beavatkozást igényelnek.
„Nem
szeretek
tükörbe
nézni
nem
kívánom látni
mi
épül
mi
omladozik rajtam”
—
mondja az „Egy fényképem alá” c. vers írója.
El kellene
oszlatni a hazánkra boruló ködöt, hogy „megízlelhessük” a fényt, jól a dolgok
mögé kellene nézni, és persze nem csak a jót kell észrevenni. Fel kell tárni a
problémákat, és orvosolni kell azokat. Készítsünk fényképet Magyarországról,
hogy végre tisztán lássunk, és felfigyeljünk az apró dolgokra, amiket mi is meg
tudunk tenni minden erőfeszítés nélkül, hogy hazánkat jobbá tegyük. A
problémákat látni kell, a megoldásokat pedig keresni.
„Fényképész barátom
Rávett
Álljak
a gép elé”
Bárki
lehet országának fényképésze… Csak szemünk elé kell emelni ezt a csodás
szerkezetet, belenézni a lyukba, és miközben lenyomjuk a gombot, ráébredhetünk
arra, mennyi mindent nem láttunk még hazánkból, mennyi mindent nem tudunk erről
a kis országról…
Ha
egyetlenegy képet kéne magunkban készíteni az országunkról vajon mi lenne
rajta?
„Ez
vagyok hát
amit
a kép mutat
állapítom
meg csodálkozón”
A súlyos
problémákat persze mindenki érzi, ha nem is beszélünk róluk, de tudjuk, hogy
mindenhol ott vannak, mindig körülvesznek minket a csodás dolgok mellett…
Magyarország
múltja viszontagságos, jelene kétségbeejtő, jövője bizonytalan, minden csupa
kérdés… Amiken ez a piciny ország az évszázadok során átverekedte magát bátran
és elszántan, az figyelemreméltó. Akadályok sora állt a keményen edzett
magyarság előtt. Túléltük a török megszállást, az Osztrák-Magyar Monarchiát,
azokat az időszakokat, amikor hazánkban nem volt „divat” magyarul beszélni, a
német, az orosz fennhatóságot, túléltünk mindent… Elértük a megérdemelt
szabadságot.
Fontosabb
célként kéne kitűzni a fejlettebb országokhoz való felzárkózást, a tudományok
fejlesztését, a magyar tudósok támogatását, ezzel megakadályozva az
„agyelszívás” folyamatát. Kevesen vannak, akik felvállava magyarságukat, itthon
végzik kutatómunkájukat, ezzel dicsőséget szerezve országuknak és persze
maguknak. Őket kell igazán tisztelni.
„Mély
szemei
összezárt
szája
mögé
bújt”
Nem
kellene homokba dugni a fejünket, nem kellene elzárkózni a külvilágtól. Fontos
lépés volt viszont a csatlakozás az Európai Unióhoz, ez sok pozitívumot hozott
magával. De amellett, hogy csatlakozunk a nyugat-európai élvonalhoz, fontos
lenne megtartani magyarságunkat is.
Sokan a
létminimum alatt élnek, ez tűrhetetlen helyzet. Egyértelműen emelni kell az
életszínvonalat hazánkban. Olyan országgá kéne varázsolni hazánkat, ahol
szívesen élnek az emberek, ahol kevesebb a megkeseredett, életunt, nyomorban
élő ember.
Fényképezzük le hazánkat és lássuk úgy,
ahogy eddig még soha!
(felhasználtam: az „Egy
fényképem alá” c. verset)
Egy fényképem alá
Nem szeretek
tükörbe nézni
nem kívánom látni
mi épül
mi omladozik rajtam.
Fényképész barátom
rávett
álljak a gép elé.
Ez vagyok hát
amit a kép mutat
állapítom meg csodálkozón.
Egy ember
kegyetlenül megformált ember
furcsa kalappal
a fején.
80 éves.
Megtöretlen.
Igazi csavargóhoz
vadnyugati farmerhez
vagy a kiközösített
hívőkhöz hasonló.
Valahol a világ végére került.
Mintha egyedül élne a földön
mintha nem is a földön élne.
Mély szemei
összezárt szája
mögé bújt.
Ez lennék én?
Istenemre mondom
ez vagyok.
2.
Kutyául érzem magam…
Te
vagy az a kis fekete kutya, aki kimondhatatlanul hűséges és megalázkodó módon,
meghunyászkodva nyaldossa gazdája lábát? Ha az is lennél, miért lennél fekete?
Miért nem inkább fehér, ami a szeretet, a tisztaság, a hűség színe? Na hát
lássuk, ki az, aki hűséges? A kis fekete sunyi kutya, aki gonoszságát,
rosszindulatú alapszínét a rá hullott hóval próbálja leplezni? A kis fekete
kutya, aki egy életen át hűséges hozzád, majd egy nyugodt, őszi délutánon,
hatvanas éveidben járva a farcsontodba harap? Vagy talán a kóbor, bozontos kis
fekete, aki otthonra találhatna nálad, de miután összeaszott gyomrát megtöltöd
csirkeaprólékkal, hálátlanul elszökik, és soha nem látod többet?
(felhasználtam: az „Intés
kutyámnak” c. verset)
Intés kutyámnak
Fekete vagy s itt állsz fehéren
a februári fagy derében,
hű őrizőm.
Reánk van gondod, semmi másra,
nem csábulsz el csatangolásra
tarlón-mezőn.
Jelezd a völgybe érkezőket,
kirándulókat, gallyszedőket,
erdei neszt.
De a fácánkakast, a szépet
s az érre szomjas őzikéket
el ne ijeszd.
Ha vaddisznót érzel közelben
vagy róka jár a rőt ciherben,
riaszd, csahold.
(S azt se bánom: üvölts, ha éjjel
rézsárga óriás szemével
rád néz a hold.)
Ha támad szomszédunk kutyája
s nagy szemfogát húsodba vágja,
ne hagyd magad.
S ha rabló törne ránk merészen
fogadd farkasugrásra készen
s torkon ragadd.
Ha rossz Halál sunnyogna erre
s telkünkre is bejönni merne,
el ne inalj.
Kerüld meg némán és orozva,
rohanj a nesztelen gonoszra
s csontjába marj.
De ha a jó Halál megállna
s behívó intésemre várna
kapunk előtt,
nehogy reá mordulj, ha látod,
illőn fogadd, mint jó barátot
s bocsásd be őt.
3.
A kritikus szem Magyarországra tekint…
Harmadikként a „Pótital” c. verset
választottam, mert szeretek kritikus lenni…J Ezen a versen keresztül bírálva szeretném bemutatni
Magyarországot.
Pótital. A címről rögtön az eszembe, amikor
„elterelő hadművelet” tárgyaként használták a szeszes italokat. Az olcsó
szeszes italok elvonták a figyelmet a munkáról, a kormányról, a problémákról.
Célja, mint sok hasonló olcsó fogásnak, az volt, hogy „elbutítsák” a népet,
szűkítsék látókörét. Nem az ember dugta a fejét a homokba, hanem a homokot
lapátolták az ember feje köré…
A demagógia eszközei manapság is
megtalálhatóak, és az emberek manipulálhatóak, mindigis azok voltak. A politikusok
mellett a média vállalja nagy részben azt a feladatot, hogy megváltoztassa az
emberek véleményét, gondolkodásmódját, ezzel beférkőzve tudatalattinkba, és ott
formálva bennünket…
Amennyire tudjuk, tartsuk meg egyéni
véleményünket a hazánkról, próbáljunk célokat kitűzni, és olyan terveket
létrehozni, melyekben hazánk is szerepet kap.
„Húzzák
mások több haszonnal,
Mordizom!”
Magyarországon azt látni, hogy az
életszínvonal egyre romlik, a középrétegek lassan eltűnnek, egyre szembetűnőbb
az ellentét a gazdagok és a szegények között. Mindenki a hasznot lesi, mindenki
görcsösen a maga vagyonát akarja gyarapítani, másokra nem gondolva. Az emberek
életében dominál a pénz, minden körülötte forog. Azok az emberek büszkék
lehetnek magukra, akiket nem „savanyított” meg a pénz szaga, akiknek többet ér
a család és a hazaszeretet.
A saját célok megvalósítása a cél, a
másikra már oda sem figyelünk. A dolog odáig fajult, hogy államméretű csalások,
sikkasztások történnek, az állam pedig elnézően mosolyogva, felelőtlenül átnéz
ezeken.
„Lelkendezni
sincs erényem-
Hallgatok.”
Nagyon kevés magyar tudja hazáját fenntartások nélkül
dicsérni, sok az elégedetlen, helyzetével kritikus ember. Sokan nem érzik
magukat jól szülőhazájukban, ez nagy probléma.
Akik egy kicsit is jobban élnek az
átlagnál, finnyásabbak, nem vesznek tudomást a szegényebbekről, nem értik meg,
miért acsarkodnak rájuk. Persze tisztelendő az az ember, aki becsületes munka
árán kereste vagyonát, és „nem szállt el” a jóléttől. A régi nemesség nagy alakjai
is példázzák azt, hogy egy nemes ember is tud másokra gondolni, és ők tudtak
igazán tenni valamit a hazáért, lévén, hogy megvolt hozzá az anyagi helyzetük.
„Egy
ezredév, meghitvallom
„Korom
alján meggyűl s megül a
Több embernek kéne összefogni ahhoz, hogy nagy változások
történjenek hazánkban, hogy megoldódjanak a problémák. Egyetlen elsöprő hazafi
nem elég a felgyülemlett „korom” összesöpréséhez!
„Bank
bánt játszik bármely mellék-
Szereplő!
Magyaroznak
s magyaráznak
Elvileg:
Anyagilag…”
A hajdani dicső „Bánk bánok” a külföldi nyomás ellen
felléptek, próbáltak a magyar nép nyomorúságán enyhíteni. Ezzel szemben ma a
legtöbben hazánkban „Bank bánt” játszva vastagítják pénztárcájukat, a
hazafiasságot félretéve engednek át a külföldieknek mindent.
„Sűrüsödik sorsban a csönd.
Jól teszi.
Fogy a szózat…”
Meg kéne törni a csöndet és a képmutatást, amiben most élünk,
merjünk megszólalni az ügy érdekében, ami mellett kiállunk. Bizonyítsuk be,
hogy Vörösmartynak igaza volt a Szózatban, hogy nem hiába vetett reményt a
magyarságba. Próbáljuk büszkék lenni arra, hogy magyarok vagyunk, és hazánknak
ne csak a rossz oldalát vegyük észre!
(felhasználtam:
a „Pótital” c. verset)
Pótital
Lefelé megy sorsban a csönd.
Jót iszom.
Húzzák mások több haszonnal,
Mordizom!
Lelkendezni sincs erényem —
Hallgatok.
Túlbuzogni, fölnyomulni
Balga fog.
Mind harsog, hogy így meg úgy a
Pátria —
Egyre megy már, csak viruljon
Putrija!
Finnyásabbja finoman rág,
S fanyalog —
Acsarkodni akad elég
Magyar ok.
Egy ezredév, meghitvallom
Magyarán,
Sok hagymázos agyrémeket
Hagya rám!
Áldumással más köti az
Alkut, ó —
Lettem álmot, s nem államot
Alkotó...
Korom alján meggyűl s megül
A seprő:
Bank bánt játszik bármely mellék-
Szereplő!
Magyaroznak s magyaráznak
Elvileg:
Anyagilag, s főleg anyany-
Elvileg!
Magyar poét' mit tehet? Túl
Völkisch ő,
S túl urbánus, hisz olykor tán
Költ is, ó!
S kutyálkodván hírli Vörös-
Martynak:
„Tört gerincek, tépett szájak,
Mart inak!
Néhány vakkan, többi sutban
Sanyarog —
Vicsordulnak, mert mindenkik
Magyarok!
Cifra hév ráz, undor, fanyar
Unalom —
Heverünk még a nagy magyar
Ugaron!"
Sűrűsödik sorsban a csönd.
Jól teszi.
Fogy a szózat, s gyarapodnak
Váteszi...
Csalogányim s pacsirtáim
Hallgatom
Szánalom szánt, töri lelki
Parlagom.
4. Mozaikok
A
fővárosban élek egy kertes házban, a
családommal és a két kutyánkkal, egy külvárosi körzetben, messze a belváros
stresszekkel teli dzsungelétől, zsúfoltságától. Számomra hazám e szelete a
legkedvesebb. Itt ismerem ki magam a legjobban, ide kötődnek a gyerekkori
emlékeim.
Az ország az egyének otthonai szerint apró
mozaikokra bontható. Sokszor eszembe jut, hogy az ország távolabbi részeiben
vajon mit gondolnak az emberek, mi a véleményük hazánkról. Vajon számukra mi a
legfontosabb az életben, és mivel másabb az ő életük? Valószínűleg ők is
küzdenek a mindennapi problémáikkal, megvan a saját életük, mint bárki másnak.
De valami mégis összeköti az egy országban élőket, talán ezt hívják nemzeti
tudatnak…
„Szeretek
én így, munka után, amikor elnehezűl
a
kar és komor háborgásaiban elcsitul a lélek…”
Mindannyian
szeretnénk megízlelni a gondtalan életet, a nyugodt hétköznapokat. Mindenki
kiegyensúlyozott életre vágyik, amelyet egy biztonságot adó családi fészekben
tölthet el szeretteivel. A legjobb dolog azt látni, amikor egy család
összetart. A békés családi kör képe több versben is megjelenik, mintaként
szolgálva az embereknek.
Örülök,
hogy ott élek, ahol szeretnék, a családommal. Mindig eltölt a megnyugvás
érzése, ha erre gondolok.
(felhasználtam: a „Koraesti ének c. verset)
Koraesti ének
Szeretek én így, munka után, amikor elnehezűl
a kar és komor háborgásaiban elcsitul a lélek,
könyökleni még sokáig szótalan, a füst kis lobogói
mellett, lassan elmerengni, mikor a fák már feketéllnek.
Amikor a szelíd, koraesti fényben a nehéz, rézből
vert levelek lélekzetét hallom, s köztük mint szív kigyúl
s verdes az első piros csillag, s az úton lágy döccenéssel
rengeti feszes tőgyét a csorda, amikor lealkonyúl.
Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár, múlatok rajta,
fölemelem, s útjára küldöm a búgó kicsi vándort, az esti
homálynak, s figyelem, ahogy röpül, mint pici lámpás,
s nekiszáll a nagy éji sötétnek, szerelmes párját keresni.
Keresni téged, így indultam én is, a mellemen átparázsló
szívvel, vakon, de tudtam, egyszer mégis megtalállak!
Nem rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót,
testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyak.
Virrasztani így, még munka után, szeretek merengni,
hallani, hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak,
a férfi-felelősség súlyát mérni bennem, s figyelni lassan
szárnya csattogását, részeg rikoltását a ködben elhúzó vadmadárnak.
5. Az
örökség
Minden magyar embernek eszébe jut, hogy vajon méltón viseli-e
az ősök örökségét, azt, hogy magyarok vagyunk. Lehet, hogy az erről való
elmélkedés nem köti le az egész napunkat, de azért biztosan mindenkinek eszébe
jutottak már ilyen dolgok. Az általános iskolában fáradságos kínszenvedések
árán kellett megtanulnunk a Himnuszt és a Szózatot. De vajon mit jelentenek
számunkra most, amikor már érettebben gondolkodunk a hazánkról?
„…sötét, fekete zivatar volt;
csak néha láttam egy kivillant sugarat,
a villám és a szél ellene tépve harcolt...”
A magyar
jelenhez csak a múlt történelmi viszontagságain keresztül vezethetett az út.
Töriórákon megtanultuk, hogy milyen nehézségek árán jutottak el őseink a
Kárpát-medencébe, ahol egy új környezetbe beilleszkedve, kalandozóhadjáratokkal
tartották rettegésben Európát. A magyarok hírnevet szereztek maguknak, a
környező népek féltek „tőlünk”.
Vajon
mennyire változott meg az idők folyamán a magyarokról alkotott vélemény? Mit
gondolnak ma a magyarokról a világban? Egyáltalán: mi mit gondolunk a
hazánkról? Sok, még ehhez hasonló kérdés merülhet fel ebben a témában…
„S
elértem végre így a Gondolatnak őszét;
most
kéne fogni már ásót és gerebent…”
A magyarok
már elértek valami nagyot, de szerintem nagy változásokat akarnak az életükben,
valami újat, valami mást. Ki akarják emelni Magyarország értékeit, meg akarják
találni a harmóniát a környezettel, de legfőképpen meg akarják őrizni
hagyományaikat és egyéniségüket.
Szerintem
minden magyar gondol ilyen nagyröptű dolgokra, de biztos, hogy nem a
magyarságtudat a fő téma a suliban a haverok között, vagy éppen a stresszes
felnőttek között.
Minden
magyar, a szíve mélyén, tenni akar valami hasznosat hazájáért, mint a gyermek,
aki azt szeretné, hogy szülei büszkék legyenek rá.
Kell
valami új, valami szép. Valami, ami becsordogál az unalmas hétköznapokba, ami
felüdít, ami valami újat hoz, és amitől azt mondjuk: „Hé, magyarok vagyunk, és
ez tök jó!” Nem tudom megfogalmazni, mi lesz ez a dolog, de azt tudom, hogy
valami nagy változás fogja létrehozni, és remélem, hogy majd akkor mindenki
boldog lesz, hogy itt élhet, MAGYARORSZÁGON.
(felhasználtam: az „Ellenség”
c. verset)
Az ellenség
Ifjuságom sötét, fekete zivatar volt;
csak néha láttam egy kivillant sugarat.
A villám és a szél ellene tépve harcolt,
hogy kertemben piros gyümölcs kevés maradt.
S elértem végre így a Gondolatnak őszét;
most kéne fogni már ásót és gerebent
s amit gödrösre túrt s úgy hányt a zord eső szét,
mint sír-vájt temetőt: ágyakká töltenem.
S ki tudja, misztikus erőit hátha majdan
ép e, vad part gyanánt vízmosta, roncs talajban
leli csodálatos álmom: az új virág? -
Óh, kín! óh, fájdalom! - Létünk az óra őrli
s a sötét Ellenség, amely szívünkbe rág,
vérünkből szív erőt, élni és nagyra nőni.
Készítette: Hudra Mónika IX/B