FILOZÓFIAI ELŐKÉSZÍTŐ I.
(MI A FILOZÓFIA)
PLATÓN: A HETEDIK LEVÉLBŐL
Nos hát, fel kell
tárni a filozófia mibenlétét és feladatának természetét, azután rá kell mutatni
a vele való foglalkozás nehézségeire és fáradalmaira. Ennek hallatára pedig az
igazán bölcselő természet, aki istentől ihletve valóban a filozófiával való
foglalkozásra termett és méltó arra, úgy érzi, mintha valami csodavilágba vivő
útról hallana. Tudja, hogy most minden erejét össze kell szednie: ránézve az
életnek másként már nincs is értelme. Nekigyürkőzve tehát és vezetője erejét is
felfokozva, addig nem enged, amíg mindennek végére nem jár, vagy legalább amíg
el nem éri, hogy útmutató nélkül is tudja vezetni magát. Ezzel a felfogással és
érzülettel él a filozófia jelöltje;s noha mindennapi teendőit — bármilyenek
legyenek is azok — továbbra is ellátja, minden egyéb szempontot félretéve
mindig csak a filozófia szavára ha1lgat, s mindennapi életét is úgy rendezi be,
hogy ennek révén, józanságát mindenkor megőrizve, tanulékonysága, emlékezőtehetsége
és értelmi képességei minél jobban kifejlődjenek; az ezzel ellenkező életmódot
egész élete során gyűlöli.
ARISZTOTELÉSZ: METAPHŰSZIKA I, 1; 982a
Először is azt
tartjuk, hogy a bölcs mindent tud, már amennyire lehetséges, anélkül azonban,
hogy az egyes esetekről mindről tudna. Aztán meg azt tartjuk bölcsnek, aki a
nehéz és az embernek nem könnyen megismerhető dolgokat tudja megismerni. Az
érzékelés nem számítható ide, mert ez mindnyájunknak közös birtoka, s ezért
könnyű és a bölcsességhez nincsen köze. Továbbá minden tudományban az a
bölcsebb, aki szabatosabb tudással rendelkezik és jobban tud másokat az okokra
tanítani. S a tudományok közül is inkább a bölcsesség az, amelyet önmagáért és
a tudás kedvéért óhajtunk, mint amelyet a belőle fakadó egyéb eredmények miatt
keresünk; s az uralkodó tudomány magasabb rendű a szolgáló tudománynál, mert a
bölcsnek nem kapnia, hanem adnia kell a parancsot, s nem ő tartozik másnak
engedelmeskedni, hanem őt kell követni a kevésbé bölcsnek.
Ilyen és ennyi a mi nézetünk tehát a bölcsességről és
a bölcsekről.
Ami már most e tételekből a mindentudóságra vonatkozik, az
szükségképpen abban az emberben található meg, aki legnagyobb mértékben van az
általánosról szóló tudomány birtokában — ez ugyanis bizonyos módon mind tudja
az alapul szolgáló fogalmakat. De persze éppen ezt a legnehezebb tudni az
embernek, tudniillik a legáltalánosabbat, hiszen ez esik az érzékletektől
legtávolabb. Legszabatosabbak viszont azok a tudományok, amelyek különösen a
végső alapelvek (próton) tudományai. A kevesebb elvből kiinduló
tudományok ugyanis szabatosabbak, mint azok, amelyek még egyéb bővülést is
szenvednek; így például az aritmetika szabatosabb, mint a geometria.
Sőt mások tanítására is az a tudomány alkalmas, amely az okokat vizsgálja;
ugyanis azok tanítanak igazán, akik minden egyes dolognak megmondják az okát. Az
önmagáért való tudás és megértés pedig a legnagyobb mértékben,
legbiztosabban megszerezhető ismeret tudományának jut osztályrészül. Mert aki
a tudást a tudás kedvéért választja, az főképp azt fogja választani, amelyik
leginkább mondható tudománynak; ez pedig a legbiztosabban megszerezhető ismeret
tudománya. Legbiztosabb ismeretek pedig az elvek és az okok, mert általuk és
belőlük ismerjük meg a többi dolgokat, nem pedig ezeket az alájuk tartozók
útján.
S a tudományok között mindig azé a vezető szerep és az áll a szolgáló
tudomány fölött, amelyik felismeri, hogy mi a cél, amiért mindent cselekedni
kell. Ez pedig minden dologban a Jó — és általában az egész természetben a
legfőbb Jó.
(Halasy-Nagy József fordítása)
ARISZTOTELÉSZ: METAPHŰSZIKA VI, 1; lO26a
Ha tehát nem volna más valóság a természet szerint
alakultakon kívül, akkor a természettudomány volna az első tudomány; ha
azonban van valami mozdulatlan szubsztancia, akkor ennek tudománya előbb való
és ez az első, azaz általános filozófia, olyan értelemben, hogy első: s így a
létezőről, amennyiben létező, ennek feladata vizsgálódni, abban is, hogy
micsoda és abban is, hogy mint létezőt miféle határozmányok illetik meg.
(Halasy-Nagy József fordítása)
ARISZTOTELÉSZ: METAPHÜSZIKA IV, 1; IOO3a
Van egy tudomány, amely a létezőt mint létezőt
vizsgálja és vele mindazt, ami a létezőt önmagában és önmagáért megilleti. Ez
egyetlen, részleteket vizsgáló, úgynevezett szaktudománnyal sem azonos. Mert
egyetlen szaktudomány sem vizsgálja a létezőt mint létezőt, hanem kiszakítja a
létező egy részét és az ezt illető járulékos tulajdonságokat kutatja. Így
tesznek például a matematikai tudományok. Minthogy azonban mi az elveket és a
legvégső okokat keressük, nyilvánvaló, hogy ezeknek valami önmagában és
önmagáért való lényegiség elveinek és okainak kell lenniök... Ezért nekünk is a
létezőnek mint tisztán létezőnek kell az első okait megragadnunk.
(Halasy-Nagy József fordítása)
Petrarca: Kétségeim titkos küzdelme
BEVEZETÉS
Gyakran gondolkodtam megrendülten azon, hogy miképpen
kerültem erre a világra, és hogyan távozom majd. A minap történt meg velem,
amikor nem nyomott el az álom — miként a gyenge lelkekkel szokta —, hanem szorongva
virrasztottam, hirtelen (azt sem tudom, honnan) megjelent előttem egy
kortalan, ember nem látta megjelenésű, ragyogó nő; arca és öltözete szűzies
volt. Amikor észrevette, hogy elámulok az ismeretlen fényen, és a szemeiből
áradó ragyogás miatt nem merem felemelni tekintetemet, így szólt: — Ne
remegj, ne zaklasson fel ismeretlen külsőm! Megszántam tévelygéseidet, és
eljöttem a messzeségből, hogy még idejében segítségére siessek lelkednek. Túl
sokáig szemlélted már vaksin a földi dolgokat; ha ezek megelégedettséggel
töltenek el, mit lesz akkor, ha majd az örökkévalókra emeled tekinteted?
Ezeket hallván — mivelhogy még nem vetkőztem le
félelmemet — alig bírtam remegő ajakkal kinyögni a következő
Vergilius-idézetet:
„
Ó de ki vagy te? Hiszen tudom én, nem földi halandó,
hogy hívnak? Hisz a hangod sem vall emberi
hangra.”
— Az vagyok (szólt), akiről az Africa című latin
nyelvű művedben oly kifmomult ízléssel írtál; akinek csodálatos művészeteddel,
pontosabban költészeteddel serényen, mint a dirké-i Amphüón, gyönyörű palotát
emeltél a távoli nyugaton, az Atlasz csúcsán. Nyugodj meg tehát, figyelj rám,
ne félj, hogy szemtől szemben látsz, hiszen jól ismersz már régóta, mint azt
ékesen szóló leírásod is tanúsítja.
Még alig ejtette ki e
szavakat, amikor mindent átgondolva rájöttem, hogy senki más nem lehet ő, mint
maga az Igazság. Emlékeztem ugyanis arra, hogy az ő palotájáról írtam, amely az
Atlasz csúcsára épült. Ám azt, hogy mely vidékről érkezett, nem tudtam, csak
abban voltam biztos, hogy az égből jött. Felemeltem tekintetem, hogy megláthassam,
de az emberi szem képtelen elviselni az égi ragyogást; ismét a földre
szegeztem tehát pillantásomat. Ezt észrevette, és néhány pillanatra
elhallgatott, majd újra és újra apró kérdéseket feltéve arra késztetett, hogy
hosszasan elbeszélgessek vele. Kétszeresen is hasznomra szolgált ez: egyrészt
tudásom gyarapodott, másrészt beszélgetés közben alaposabban szemügyre
vehettem arcát, ami túlságos ragyogásával először megrémisztett. Miután már
arcát remegés nélkül néztem, megragadott csodálatos szépsége. Körülnéztem,
hogy vajon van-e társa, vagy kísérő nélkül érkezett magányos rejtekembe. Ekkor
pillantottam meg mellette egy méltóságteljes agg férfiút.
Nem kellett nevét tudakolnom: szerzetesi öltözete,
komoly arca, átható tekintete, megfontolt járása, afrikai öltözéke, ám római
ékesszólása egyértelműen arra utalt, hogy ő a dicsőséges Ágoston atya…
(Fordította: Lázár
István Dávid)
R. DESCARTES CL.
PICOT ABBÉH0Z, A "PRINCIPIA
PHILOSOPHIAE" FRANCIA FORDÍTÓJÁHOZ ÍRT LEVELÉBŐL
Szerettem volna először kifejteni, hogy mi a filozófia,
kezdve a legismertebb dolgokkal, mint például hogy a filozófia szó a bölcsesség
tanulmányozását jelenti, és hogy bölcsességen nemcsak az ügyes-bajos dolgokban
való okosságot értjük, hanem tökéletes ismeretét minden dolognak, amit az
ember tudhat, mind életvitelét illetően, mind pedig hogy egészségét fenntartsa
és minden mesterséget kitalálhasson. És hogy ismeretünk ilyen lehessen,
szükségképpen első okaiból kell azt levezetnünk úgy, hogy aki igyekszik
megszerezni ezt az ismeretet [és ezt jelenti voltaképpen a filozofálás], annak
emez első okok, azaz alapelvek tanulmányozásával kell kezdenie.
IMMANUEL KANT: LOGIK
(BEVEZETÉS)
Mert a filozófia a tökéletes bölcsesség eszméje,
megmutatja nekünk az emberi ész végső céljait.
Iskolai fogalma
értelmében két rész tartozik a filozófiához: először az észismeretek megfelelő
készlete, másodszor: ezeknek az ismereteknek rendszeres összefüggése vagy
egybekapcsolása egy összesség eszméjében.
Ami viszont világi fogalmát
illeti, a filozófiát az észhasználat legfőbb maximáiról szóló tudománynak nevezhetjük,
ha maximán a különböző célok közti választás belső elvét értjük.
Mert a filozófia ugyanis végső értelemben minden
ismeret és észhasználat vonatkoztatásának. tudománya az emberi ész végcéljára, arra,
amelynek mint legfőbbnek alá van rendelve az összes többi cél, melyeknek őbenne
kell egységet alkotniuk.
A
filozófia területe ebben a világpolgári értelemben a következő kérdésekre
vezethető vissza:
1.
Mit lehet tudnom?
2.
Mit kell tennem?
3.
Mit szabad remélnem?
4.
Mi az ember?
Az
első kérdésre a metafizika válaszol, a másodikra a morál, a harmadikra a vallás
és a negyedikre az antropológia. Alapjában véve azonban az antropológiához
sorolhatnók mindezt, mert a három első kérdés az utolsóra vonatkozik.
[Nyíri Tamás fordításaJ
G.W. FR. HEGEL: GRUNDLINIEN DER PHILOSOPHIE DES RECHTS
ELŐSZÓ
Épp a filozófiának ez a viszonya a valósághoz az,
amihez a félreértések fűződnek. S ezzel visszatérek ahhoz, amit előbb
megjegyeztem, hogy a filozófia, mivel az ésszerűnek
kutatása, éppen ezzel a jelenvalónak és valóságosnak
megragadása, nem pedig egy másviláginak felállítása, amely tudj'
Isten hol van ál1ítólag — vagy amelyről valóban meg tudják mondani, hol van,
tudniillik egy egyoldalú, üres okoskodás tévedésében.
Ezzel azonban annak a nagy szellemnek bizonyult, hogy
éppen az az elv, amely körül eszméjének megkülönböztető mozzanata forog, az a
tengely, amely körül akkoriban a világ közelgő forradalma forgott.
. „Ami
ésszerű, az valóságos;
s
ami valóságos, az ésszerű.”
Ezt a meggyőződést vallja minden elfogulatlan tudat
csakúgy, mint a filozófia, s ez utóbbi ebből indul ki mind a szellemi, mind
a természeti univerzum szemléletében. Ha a reflexió, az érzés, vagy
bármilyen alakja a szubjektív tudatnak a jelent valami hívságosnak tekinti,
rajta túl van és nála bölcsebbnek tudja magát, akkor hívságban leledzik, s
mivel csak a jelenben van valósága, maga is csak hívságosság. Ha viszont az eszmét
annak tartják, ami csak amolyan eszme, képzet egy vélekedésben, ezzel
szemben a filozófia azt a belátást nyújtja, hogy egyedül csak az eszme
valóságos. Akkor azon múlik a dolog, hogy az időlegesnek és múlónak látszatában
felismerjük a szubsztanciát, amely immanens, és az örökkévalót, amely
jelenlevő. Mert az ésszerű, ami rokon értelmű az eszmével, azzal, hogy
valóságában egyúttal a külső egzisztenciába lép, a formák, jelenségek és
alakzatok végtelen gazdagságában lép fel. Magvát átvonja azzal a tarka
kéreggel, amelyben a tudat lakozik, s amelyet előbb a fogalom hat át, hogy
megtalálja a belső érverést s még érezze ennek lüktetését éppígy a külső
alakulatokban.
Hogy mi van: ezt kell felfogni, ez a filozófus
feladata, mert az, ami van, az ész. Ami az egyént illeti, mindenik korának a
gyermeke; így a filozófia is: saját kora gondolatokban megragadva. Azt
hinni, hogy valamely filozófia túlmegy a maga jelen világán, éppolyan balgaság,
mint az, hogy egy egyén átugorja a maga korát, átugorja Rhodust. Ha elmélete
csakugyan túlmegy rajta, ha épít magának egy világot, amilyennek lennie
kell, akkor ez létezik ugyan, de csak az ő vélekedésében — egy puha elemben,
amelybe mindent, ami tetszik, bele lehet formálni.
Ami az ész mint öntudatos
szellem és az ész mint létező valóság között fekszik, ami amazt az észt
megkülönbözteti emettől, s nem engedi,
hogy benne kielégülést találjunk, az valamilyen. elvontság bilincse, amely nem
szabadult fel fogalommá. Megismerni az észt mint rózsát a jelen keresztjében s
ezzel örülni ennek a jelennek: az az ésszerű belátás, a megbékélés
a valósággal, amellyel a filozófia
azokat ajándékozza meg, akiket egyszer a belső szózat felszólított, hogy felfogják
abban, ami szubsztanciális, éppígy fenntartsák a szubjektív szabadságot, s
hogy a szubjektív szabadsággal ne egy különösben és esetlegesben álljanak,
hanem abban, ami magán- és magáértvaló. .
(Szemere Samu fordítása)
Comte:
A társadalom reorganisálásához szükséges tudományok tervrajza
…a civilisatió
története három nagy korszakra vagy lépcsőfokra osztható, melyek mindegyike úgy
világi, mint szellemi szempontból tökéletesen különvált, sajátos jelleget
tüntet fel. E három korszak a civilisatio egész folyamatát úgy elemeiben, mint
összességében felöleli, a mi a föntebb előadottak értelmében mellőzhetetlen
előföltétel.
Az
első a theológia és hadakozás korszaka.
A
társadalom e stádiumában a theoretikus eszmék, akár általánosak, akár
részlegesek, kizárólag a természetfölöttiek birodalmába tartoznak. A korlátlan
képzelődés teljesen dominálja a megfigyelést, mely e mellett absolute
nélkülözi a szabad vizsgálódás jogát is.
Más oldalról meg a társadalmi viszonylatok is mind —
úgy a magánéletben, mint a közélet terén — félreérthetetlenül és kizárólagosan
katonai jelleggel bírnak. A társadalom tevékenységének egyetlen állandó
czélja: a hódítás. Ipari munkásság csak annyiban létezik, a mennyiben az emberi
existentiához szükséges. E korszak legfőbb társadalmi intézménye: a termelők
rabszolgasága.
Ilyen az első nagy társadalmi rendszer, melyet a
civilisatio természetes fejlődési processusa létrehoz. Elemei attól a percztől
fogva megvoltak, mióta legelső ízben alakultak szabályozott és állandó
társadalmak. De egész teljességében csak a nemzedékek egymást követő hosszú
sora alakította ki.
A második nagy lépcsőfok a metaphysika s a jogászok
(legisták) korszaka. Általános jellege, legalább olyan, mely élesen
elhatárolná az előbbitől, nincsen. Amennyiben átmenetet jelez, inkább
közvetítő, s bizonyos értelemben korcs alakzatnak mondható.
Szellemi szempontból már az előző fejezetben
jellemeztem. A képzelődés még mindig dominálja a megfigyelést, de ez utóbbi
bizonyos határok között már módosítja amannak túlsúlyát. E határok az idők
folyamában mind jobban-jobban tágulnak, míg végre a megfigyelés az egész
vonalon kivívja a szabad vizsgálódás jogát. Először e jogot a speciális
theoretikus eszmék tekintetében érvényesíti, majd lassankint, mind sűrűbben
élvén vele, sikerül azt az általános theoretikus eszmékre is kiterjesztenie,
ami egyszersmind az átmeneti korszak természetes véghatárát jelzi. E kor a
kritika és az argumentatio időszaka.
Világi tekintetben az ipari munkálkodás már nagyobb
fejlődésnek indul, a nélkül mégis, hogy túlsúlyra vergődnék. Innen van, hogya
társadalom úgy elemeiben, mint összességében már nem kizárólag hadakozó, de még
nem is tisztán ipari jellegű. A társadalom magánéleti viszonylatai módosuláson
mennek át. Az egyéni rabszolgaság már nem direct és korlátlan; a termelő,
jóllehet még mindig rabszolga, már némi jogokat vívott ki gazdájától. Az ipari
munkálkodás egyre jobban tökélyesbedik, s ennek haladása végtére az egyéni
rabszolgaság teljes eltörlését vonja maga után. A termelő azonban, ha egyénül
felszabadult is, még mindig kénytelen a collectiv önkényt tűrni. De
lassan-lassan az általános társadalmi viszonylatok, a közélet is kezd
módosulni. A köztevékenység két főczélját, t. i. a hódítást és a termelést,
egyszerre s egy időben törekednek foganatosítani. Az ipari munkálkodás előbb
mint a hadakozás segédeszköze vív ki magának kíméletet és védelmet. Később
fontossága mind jobban növekedvén, viszont csakhamar a háborút fogják fel
rendszeresen úgy, mint az ipar pártolására szolgáló eszközt; ami ennek az
átmeneti régimnek egyszersmind végső fejleménye.
Végre a harmadik lépcsőfok a tudomány s a békés ipari
munkálkodás korszaka. A speciális theoretikus eszmék már mind pozitív
jellegűek, s az általános világnézet is ugyane jellegre törekszik. Az elsők
tekintetében a megfigyelés már teljesen dominálja a képzelődést, s az utóbbi
terén a képzelődést szintén detronizálta a megfigyelés, de még nem foglalta el
egészen amannak helyét.
Világi szempontból az ipari tevékenység túlsúlyra
emelkedett. A társadalmi magánviszonylatok lassan-lassan egészen ipari alapra
helyezkednek. A collectiv társadalmi viszonyok: a közélet ugyancsak ez alapon
szervezkedik, és munkálkodása egyetlen s állandó czélja a termelés lesz.
Szóval az utolsó korszak, a mi az elemeket illeti, már régebben kezdődött,
s a mi az összeséget illeti, ez idő szerint készül megvalósulni. Közvetlen
kiindulási pontját a positiv tudományoknak az arabok közvetítésével Európába
történt behozatalától s a községek felszabadulásától lehet datálni, azaz
körülbelül a XI. századtól.
(Kun Sámuel fordítása)
Engels: Ludwig Feuerbach és a
klasszikus német filozófia vége
Mindez azonban nem akadályozta meg azt, hogy a hegeli
rendszer hasonlíthatatlanul nagyobb területet ne fogjon át, mint bármely
azelőtti rendszer, és e területen olyan gondolati gazdagságot ne tárjon fel,
amely még ma is ámulatba ejt. A szellem fenomenológiája (melyet a szellem
embriológiája és paleontológiája párhuzamának nevezhetnénk: az egyéni tudat
fejlődése a maga különböző fokain át, úgy felfogva, mint lerövidített
produkálása azoknak a fokoknak, amelyeken az emberek tudata történelmileg
végigment), logika, természetfilozófia, a szellem filozófiája, s ez utóbbi
megint egyes történelmi alformáiban kidolgozva: történetfilozófia,
jogfilozófia, vallásfilozófia, filozófiatörténet, esztétika stb. — mindezeken
a különböző történelmi területeken Hegel azon munkálkodik, hogy a fejlődés
rajtuk végighúzódó fonalát fellelje és kimutassa; és mivel Hegel nemcsak
teremtő lángész volt, hanem enciklopédikus tudású férfiú is, mindenütt
korszakot alkotóan lép fel. Magától értetődik, hogy a „rendszer”
szükségszerűségei folytán gyakorta kénytelen itt azokhoz az erőszakolt
konstrukciókhoz folyamodni, melyek miatt törpe támadói mindmáig oly szörnyű
hűhót csapnak. De ezek a konstrukciók Hegel művének csak keretei és állványai;
ha nem torpanunk meg itt szükségtelenül, hanem mélyebben behatolunk a hatalmas
építménybe, akkor számlálatlan kincsekre bukkanunk, amelyek máig is
megtartották a teljes értéküket. Minden filozófusnak éppen a „rendszere”
múlékony, mégpedig éppen azért, mert az emberi szellem nem múló szükségletéből
fakad: az összes ellentmondások leküzdésének szükségletéből. De ha az összes
ellentmondásokat egyszer s mindenkorra kiküszöböltük, akkor elérkeztünk az
úgynevezett abszolút igazsághoz, a világtörténelemnek vége van, és mégis
folytatódnia kell, habár semmi tennivalója sincs többé — tehát újabb,
megoldhatatlan ellentmondás. Mihelyt egyszer beláttuk — és ehhez a belátáshoz
végül is senki sem segített hozzá bennünket jobban, mint maga Hegel —, hogy a
filozófia így kitűzött feladata nem egyéb, mint az a feladat, hogy az egyes
filozófus vigye véghez azt, amit csak az egész emberiség vihet véghez
tovahaladó fejlődésében, — mihelyt ezt belátjuk, vége is van az egész filozófiának
a szó eddigi értelmében. Az ilyen úton és az egyes ember számára elérhetetlen
„abszolút igazságot” futni hagyjuk, és inkább az elérhető relatív igazságokat
vesszük űzőbe a pozitív tudományok útján és eredményeiknek a dialektikus
gondolkodással történő összefoglalása útján. Hegellel lezárul a filozófia
egyáltalában; egyrészt, mert Hegel rendszerében a filozófia egész fejlődését a
legnagyszerűbb módon összefoglalta, másrészt, mert Hegel, ha tudattalanul is,
megmutatja nekünk az utat a rendszerek ez útvesztőjéből a világ valóságos
pozitív megismerése felé.
MARTIN HEIDEGGER: NIETZSCHE I.
Egyetlen tudomány mint tudomány, azaz szigorúan véve
mint tudomány sem tudja megközelíteni saját alapfogalmait és azt, amit ezen
fogalmak megragadnak. Ez a tény azzal függ össze, hogy egyetlen tudomány sincs
abban a helyzetben, hogy saját tudományos eszközeivel önmagáról is tehessen
kijelentéseket. Az, hogy mi a matematika, sohasem deríthető ki matematikailag;
az, hogy mi a nyelvészet, sohasem fejthető ki nyelvészetileg; az, hogy mi a
biológia, sohasem mondható meg biológiailag. Az tehát, hogy mi egy tudomány,
már kérdésként nem tudományos kérdés többé. Abban a pillanatban,
amikor feltesszük a kérdést, hogy egyáltalán mi a tudomány, ugyanakkor mindig
a lehetséges meghatározott tudományokra kérdezünk rá, ezért a tudakozó új területre
lép át, amely más bizonyítékokat és bizonyítási formákat igényel, mint
amelyeket a tudományok területén megszokottként ismernek el. Ez a filozófia
területe. Nem emeletként húzzák rá a tudományokra, nem ragasztják
hozzájuk. A filozófia maguknak a tudományoknak lényegébe van zárva, ezáltal
érvényes a tétel: egy puszta tudomány csak oly mértékben tudományos, azaz
valódi tudás s nem pusztán technikai hozzáértés, amilyen mértékben egyúttal filozófiai
is.
[Nyíri Tamás fórdítása]