FILOZÓFIAI ELŐKÉSZÍTŐ I.

(MI A FILOZÓFIA)

 

PLATÓN: A HETEDIK LEVÉLBŐL

 

Nos hát, fel kell tárni a filozófia mibenlétét és feladatának természetét, azután rá kell mutatni a vele való foglalkozás nehézségeire és fáradalmaira. Ennek hallatára pedig az igazán bölcselő természet, aki istentől ihletve valóban a filozófiával való foglalkozásra termett és méltó arra, úgy érzi, mintha valami csodavilágba vivő útról hallana. Tudja, hogy most minden erejét össze kell szednie: ránézve az életnek másként már nincs is értelme. Nekigyürkőzve tehát és vezetője erejét is felfokozva, addig nem enged, amíg mindennek végére nem jár, vagy legalább amíg el nem éri, hogy útmutató nélkül is tudja vezetni magát. Ezzel a felfogással és érzülettel él a filozófia jelöltje;s noha mindennapi teendőit — bármilyenek legyenek is azok — továbbra is ellátja, minden egyéb szempontot félretéve mindig csak a filozófia szavára ha1lgat, s mindennapi életét is úgy rendezi be, hogy ennek révén, józanságát mindenkor megőrizve, tanulékonysága, emlékezőtehetsége és értelmi képességei minél jobban kifejlődjenek; az ezzel ellenkező életmódot egész élete során gyűlöli.

 

 

ARISZTOTELÉSZ: METAPHŰSZIKA I, 1; 982a               ­

 

Először is azt tartjuk, hogy a bölcs mindent tud, már amennyire lehetséges, anélkül azonban, hogy az egyes esetekről mindről tudna. Aztán meg azt tartjuk bölcsnek, aki a nehéz és az embernek nem könnyen megismerhető dolgokat tudja megismerni. Az érzékelés nem számítható ide, mert ez mindnyájunknak közös birtoka, s ezért könnyű és a bölcsességhez nincsen köze. Továbbá minden tudományban az a bölcsebb, aki szabatosabb tudással rendelkezik és jobban tud másokat az okokra tanítani. S a tudományok közül is inkább a bölcsesség az, amelyet önmagáért és a tudás kedvéért óhajtunk, mint amelyet a belőle fakadó egyéb eredmények miatt keresünk; s az uralkodó tudomány magasabb rendű a szolgáló tudománynál, mert a bölcsnek nem kapnia, hanem adnia kell a parancsot, s nem ő tartozik másnak engedelmeskedni, hanem őt kell követni a kevésbé bölcsnek.

Ilyen és ennyi a mi nézetünk tehát a bölcsességről és a bölcsekről.           

Ami már most e tételekből a mindentudóságra vo­natkozik, az szükségképpen abban az emberben talál­ható meg, aki legnagyobb mértékben van az általános­ról szóló tudomány birtokában — ez ugyanis bizonyos módon mind tudja az alapul szolgáló fogalmakat. De persze éppen ezt a legnehezebb tudni az embernek, tudniillik a legáltalánosabbat, hiszen ez esik az érzékle­tektől legtávolabb. Legszabatosabbak viszont azok a tudományok, amelyek különösen a végső alapelvek (próton) tudományai. A kevesebb elvből kiinduló tudományok ugyanis szabatosabbak, mint azok, amelyek még egyéb bővülést is szenvednek; így például az aritmetika szabatosabb, mint a geometria.     

Sőt mások tanítására is az a tudomány alkalmas, amely az okokat vizsgálja; ugyanis azok tanítanak iga­zán, akik minden egyes dolognak megmondják az okát. Az önmagáért való tudás és megértés pedig a legnagyobb mértékben, legbiztosabban megszerezhető ismeret tu­dományának jut osztályrészül. Mert aki a tudást a tu­dás kedvéért választja, az főképp azt fogja választani, amelyik leginkább mondható tudománynak; ez pedig a legbiztosabban megszerezhető ismeret tudománya. Legbiztosabb ismeretek pedig az elvek és az okok, mert általuk és belőlük ismerjük meg a többi dolgokat, nem pedig ezeket az alájuk tartozók útján.

S a tudományok között mindig azé a vezető szerep és az áll a szolgáló tudomány fölött, amelyik felismeri, hogy mi a cél, amiért mindent cselekedni kell. Ez pedig minden dologban a Jó — és általában az egész természet­ben a legfőbb Jó.

(Halasy-Nagy József fordítása)

 

ARISZTOTELÉSZ: METAPHŰSZIKA VI, 1; lO26a           ­

 

Ha tehát nem volna más valóság a természet sze­rint alakultakon kívül, akkor a természettudomány vol­na az első tudomány; ha azonban van valami mozdulat­lan szubsztancia, akkor ennek tudománya előbb való és ez az első, azaz általános filozófia, olyan értelemben, hogy első: s így a létezőről, amennyiben létező, ennek fel­adata vizsgálódni, abban is, hogy micsoda és abban is, hogy mint létezőt miféle határozmányok illetik meg.

(Halasy-Nagy József fordítása)

 

ARISZTOTELÉSZ: METAPHÜSZIKA IV, 1; IOO3a

 

Van egy tudomány, amely a létezőt mint létezőt vizsgálja és vele mindazt, ami a létezőt önmagában és önmagáért megilleti. Ez egyetlen, részleteket vizsgáló, úgynevezett szaktudománnyal sem azonos. Mert egyetlen szaktudomány sem vizsgálja a létezőt mint létezőt, hanem kiszakítja a létező egy részét és az ezt illető járulékos tulajdonságokat kutatja. Így tesznek például a matematikai tudományok. Minthogy azonban mi az elveket és a legvégső okokat keressük, nyilvánvaló, hogy ezeknek valami önmagában és önmagáért való lényegiség elveinek és okainak kell lenniök... Ezért nekünk is a létezőnek mint tisztán létezőnek kell az első okait meg­ragadnunk.

(Halasy-Nagy József fordítása)

 

Petrarca: Kétségeim titkos küzdelme

BEVEZETÉS

 

Gyakran gondolkodtam megrendülten azon, hogy miképpen kerültem erre a világra, és hogyan távozom majd. A minap történt meg velem, amikor nem nyo­mott el az álom — miként a gyenge lelkekkel szokta —, hanem szorongva virrasztottam, hirtelen (azt sem tu­dom, honnan) megjelent előttem egy kortalan, ember nem látta megjelenésű, ragyogó nő; arca és öltözete szűzies volt. Amikor észrevette, hogy elámulok az is­meretlen fényen, és a szemeiből áradó ragyogás mi­att nem merem felemelni tekintetemet, így szólt: — ­Ne remegj, ne zaklasson fel ismeretlen külsőm! Meg­szántam tévelygéseidet, és eljöttem a messzeségből, hogy még idejében segítségére siessek lelkednek. Túl sokáig szemlélted már vaksin a földi dolgokat; ha ezek megelégedettséggel töltenek el, mit lesz akkor, ha majd az örökkévalókra emeled tekinteted?

Ezeket hallván — mivelhogy még nem vetkőztem le félelmemet — alig bírtam remegő ajakkal kinyögni a következő Vergilius-idézetet:

 

„ Ó de ki vagy te? Hiszen tudom én, nem földi halandó,

 hogy hívnak? Hisz a hangod sem vall emberi hangra.”

 

— Az vagyok (szólt), akiről az Africa című latin nyelvű művedben oly kifmomult ízléssel írtál; akinek csodálatos művészeteddel, pontosabban költészeted­del serényen, mint a dirké-i Amphüón, gyönyörű pa­lotát emeltél a távoli nyugaton, az Atlasz csúcsán. Nyugodj meg tehát, figyelj rám, ne félj, hogy szem­től szemben látsz, hiszen jól ismersz már régóta, mint azt ékesen szóló leírásod is tanúsítja.

Még alig ejtette ki e szavakat, amikor mindent át­gondolva rájöttem, hogy senki más nem lehet ő, mint maga az Igazság. Emlékeztem ugyanis arra, hogy az ő palotájáról írtam, amely az Atlasz csúcsára épült. Ám azt, hogy mely vidékről érkezett, nem tudtam, csak abban voltam biztos, hogy az égből jött. Fel­emeltem tekintetem, hogy megláthassam, de az em­beri szem képtelen elviselni az égi ragyogást; ismét a földre szegeztem tehát pillantásomat. Ezt észrevette, és néhány pillanatra elhallgatott, majd újra és újra ap­ró kérdéseket feltéve arra késztetett, hogy hosszasan elbeszélgessek vele. Kétszeresen is hasznomra szol­gált ez: egyrészt tudásom gyarapodott, másrészt be­szélgetés közben alaposabban szemügyre vehettem arcát, ami túlságos ragyogásával először megrémisz­tett. Miután már arcát remegés nélkül néztem, megra­gadott csodálatos szépsége. Körülnéztem, hogy vajon van-e társa, vagy kísérő nélkül érkezett magányos rejtekembe. Ekkor pillantottam meg mellette egy méltóságteljes agg férfiút.

Nem kellett nevét tudakolnom: szerzetesi öltözete, komoly arca, átható tekintete, megfontolt járása, afri­kai öltözéke, ám római ékesszólása egyértelműen arra utalt, hogy ő a dicsőséges Ágoston atya…

(Fordította: Lázár István Dávid)

 

R. DESCARTES CL. PICOT     ABBÉH0Z, A "PRINCIPIA PHILOSOPHIAE" FRANCIA FORDÍTÓJÁHOZ ÍRT LEVELÉBŐL

 

Szerettem volna először kifejteni, hogy mi a filozó­fia, kezdve a legismertebb dolgokkal, mint például hogy a filozófia szó a bölcsesség tanulmányozását jelenti, és hogy bölcsességen nemcsak az ügyes-bajos dolgokban való okosságot értjük, hanem tökéletes ismeretét min­den dolognak, amit az ember tudhat, mind életvitelét illetően, mind pedig hogy egészségét fenntartsa és minden mesterséget kitalálhasson. És hogy ismeretünk ilyen lehessen, szükségképpen első okaiból kell azt levezetnünk úgy, hogy aki igyekszik megszerezni ezt az ismeretet [és ezt jelenti voltaképpen a filozofálás], annak emez első okok, azaz alapelvek tanulmányozásával kell kezdenie.

 

IMMANUEL KANT: LOGIK  (BEVEZETÉS)

 

Mert a filozófia a tökéletes bölcsesség eszméje, megmutatja nekünk az emberi ész végső céljait.

 Iskolai fogalma értelmében két rész tartozik a filo­zófiához: először az észismeretek megfelelő készlete, má­sodszor: ezeknek az ismereteknek rendszeres összefüggé­se vagy egybekapcsolása egy összesség eszméjében.

Ami viszont világi fogalmát illeti, a filozófiát az ész­használat legfőbb maximáiról szóló tudománynak ne­vezhetjük, ha maximán a különböző célok közti válasz­tás belső elvét értjük.

Mert a filozófia ugyanis végső értelemben minden ismeret és észhasználat vonatkoztatásának. tudománya az emberi ész végcéljára, arra, amelynek mint legfőbbnek alá van rendelve az összes többi cél, melyeknek őben­ne kell egységet alkotniuk.

A filozófia területe ebben a világpolgári értelemben a következő kérdésekre vezethető vissza:

1. Mit lehet tudnom?

2. Mit kell tennem?

3. Mit szabad remélnem?

4. Mi az ember?

        Az első kérdésre a metafizika válaszol, a másodikra a morál, a harmadikra a vallás és a negyedikre az ant­ropológia. Alapjában véve azonban az antropológiához sorolhatnók mindezt, mert a három első kérdés az utol­sóra vonatkozik.

[Nyíri Tamás fordításaJ

 

G.W. FR. HEGEL: GRUNDLINIEN DER PHILOSOPHIE DES RECHTS

ELŐSZÓ

 

Épp a filozófiának ez a viszonya a valósághoz az, ami­hez a félreértések fűződnek. S ezzel visszatérek ahhoz, amit előbb megjegyeztem, hogy a filozófia, mivel az ésszerűnek kutatása, éppen ezzel a jelenvalónak és valósá­gosnak megragadása, nem pedig egy másviláginak felállí­tása, amely tudj' Isten hol van ál1ítólag — vagy amelyről valóban meg tudják mondani, hol van, tudniillik egy egyoldalú, üres okoskodás tévedésében.

Ezzel azonban annak a nagy szellemnek bizonyult, hogy éppen az az elv, amely körül eszméjének megkü­lönböztető mozzanata forog, az a tengely, amely körül akkoriban a világ közelgő forradalma forgott.

.                      „Ami ésszerű, az valóságos;

                       s ami valóságos, az ésszerű.”

Ezt a meggyőződést vallja minden elfogulatlan tu­dat csakúgy, mint a filozófia, s ez utóbbi ebből indul ki mind a szellemi, mind a természeti univerzum szemléleté­ben. Ha a reflexió, az érzés, vagy bármilyen alakja a szubjektív tudatnak a jelent valami hívságosnak tekinti, rajta túl van és nála bölcsebbnek tudja magát, akkor hívságban leledzik, s mivel csak a jelenben van valósága, maga is csak hívságosság. Ha viszont az eszmét annak tartják, ami csak amolyan eszme, képzet egy vélekedés­ben, ezzel szemben a filozófia azt a belátást nyújtja, hogy egyedül csak az eszme valóságos. Akkor azon múlik a dolog, hogy az időlegesnek és múlónak látszatában felismerjük a szubsztanciát, amely immanens, és az örökkévalót, amely jelenlevő. Mert az ésszerű, ami ro­kon értelmű az eszmével, azzal, hogy valóságában egyút­tal a külső egzisztenciába lép, a formák, jelenségek és alakzatok végtelen gazdagságában lép fel. Magvát átvonja azzal a tarka kéreggel, amelyben a tudat lakozik, s amelyet előbb a fogalom hat át, hogy megtalálja a belső érverést s még érezze ennek lüktetését éppígy a kül­ső alakulatokban.           

Hogy mi van: ezt kell felfogni, ez a filozófus felada­ta, mert az, ami van, az ész. Ami az  egyént illeti, mindenik korának a gyermeke; így a filozófia is: saját kora gondolatok­ban megragadva. Azt hinni, hogy valamely filozófia túlmegy a maga jelen világán, éppolyan balgaság, mint az, hogy egy egyén átugorja a maga korát, átugorja Rhodust. Ha elmélete csakugyan túlmegy rajta, ha épít magának egy világot, amilyennek lennie kell, akkor ez léte­zik ugyan, de csak az ő vélekedésében — egy puha elem­ben, amelybe mindent, ami tetszik, bele lehet formálni.

Ami az ész mint öntudatos szellem és az ész mint létező valóság között fekszik, ami amazt az észt megkülönbözteti  emettől, s nem engedi, hogy benne kielégülést találjunk, az valamilyen. elvontság bilincse, amely nem szabadult fel fogalommá. Megismerni az észt mint rózsát a jelen keresztjében s ezzel örülni ennek a jelen­nek: az az ésszerű belátás, a megbékélés a valósággal, amellyel a filozófia azokat ajándékozza meg, akiket egyszer a belső szózat felszólított, hogy felfogják abban, ami szubsztanciális, éppígy fenntartsák a szubjektív szabadságot, s hogy a szubjektív szabadsággal ne egy különösben és esetlegesben álljanak, hanem abban, ami magán- és magáértvaló.              .

(Szemere Samu fordítása)

 

Comte: A társadalom reorganisálásához szükséges tudományok tervrajza

 

…a civili­satió története három nagy korszakra vagy lépcsőfokra osztható, melyek mindegyike úgy világi, mint szellemi szempontból tökéletesen különvált, sajátos jelleget tüntet fel. E három korszak a civilisatio egész folyamatát úgy elemeiben, mint összességében felöleli, a mi a föntebb előadottak értelmében mellőzhetetlen előföltétel.

          Az első a theológia és hadakozás korszaka.

          A társadalom e stádiumában a theoretikus eszmék, akár általánosak, akár részlegesek, kizárólag a természetfölöttiek birodalmába tartoznak. A korlátlan képzelő­dés teljesen dominálja a megfigyelést, mely e mellett absolute nélkülözi a szabad vizsgálódás jogát is. 

Más oldalról meg a társadalmi viszonylatok is mind — úgy a magánéletben, mint a közélet terén — félreérthetetlenül és kizárólagosan katonai jelleggel bírnak. A tár­sadalom tevékenységének egyetlen állandó czélja: a hódítás. Ipari munkásság csak annyiban létezik, a mennyiben az emberi existentiához szükséges. E korszak legfőbb társadalmi intézménye: a termelők rabszolgasága.

Ilyen az első nagy társadalmi rendszer, melyet a civilisatio természetes fejlődési processusa létrehoz. Elemei attól a percztől fogva megvoltak, mióta legelső ízben alakultak szabályozott és állandó társadalmak. De egész teljességében csak a nemzedé­kek egymást követő hosszú sora alakította ki.

A második nagy lépcsőfok a metaphysika s a jogászok (legisták) korszaka. Általá­nos jellege, legalább olyan, mely élesen elhatárolná az előbbitől, nincsen. Amennyiben átmenetet jelez, inkább közvetítő, s bizonyos értelemben korcs alakzatnak mondható.

Szellemi szempontból már az előző fejezetben jellemeztem. A képzelődés még min­dig dominálja a megfigyelést, de ez utóbbi bizonyos határok között már módosítja amannak túlsúlyát. E határok az idők folyamában mind jobban-jobban tágulnak, míg végre a megfigyelés az egész vonalon kivívja a szabad vizsgálódás jogát. Először e jogot a speciális theoretikus eszmék tekintetében érvényesíti, majd lassankint, mind sűrűbben élvén vele, sikerül azt az általános theoretikus eszmékre is kiterjesztenie, ami egyszersmind az átmeneti korszak természetes véghatárát jelzi. E kor a kritika és az argumentatio időszaka.

Világi tekintetben az ipari munkálkodás már nagyobb fejlődésnek indul, a nélkül mégis, hogy túlsúlyra vergődnék. Innen van, hogya társadalom úgy elemeiben, mint összességében már nem kizárólag hadakozó, de még nem is tisztán ipari jellegű. A tár­sadalom magánéleti viszonylatai módosuláson mennek át. Az egyéni rabszolgaság már nem direct és korlátlan; a termelő, jóllehet még mindig rabszolga, már némi jogokat vívott ki gazdájától. Az ipari munkálkodás egyre jobban tökélyesbedik, s ennek haladása végtére az egyéni rabszolgaság teljes eltörlését vonja maga után. A termelő azonban, ha egyénül felszabadult is, még mindig kénytelen a collectiv önkényt tűrni. De lassan-lassan az általános társadalmi viszonylatok, a közélet is kezd módosulni. A köztevékenység két főczélját, t. i. a hódítást és a termelést, egyszerre s egy időben törekednek foganatosítani. Az ipari munkálkodás előbb mint a hadakozás segédeszköze vív ki magának kíméletet és védelmet. Később fontossága mind jobban növekedvén, viszont csakhamar a háborút fogják fel rendszeresen úgy, mint az ipar pártolására szolgáló eszközt; ami ennek az átmeneti régimnek egyszer­smind végső fejleménye.       

Végre a harmadik lépcsőfok a tudomány s a békés ipari munkálkodás korszaka. A speciális theoretikus eszmék már mind pozitív jellegűek, s az általános világnézet is ugyane jellegre törekszik. Az elsők tekintetében a megfigyelés már teljesen dominálja a képzelődést, s az utóbbi terén a képzelődést szintén detronizálta a megfigyelés, de még nem foglalta el egészen amannak helyét.

Világi szempontból az ipari tevékenység túlsúlyra emelkedett. A társadalmi magán­viszonylatok lassan-lassan egészen ipari alapra helyezkednek. A collectiv társadalmi viszonyok: a közélet ugyancsak ez alapon szervezkedik, és munkálkodása egyetlen s állandó czélja a termelés lesz.

Szóval az utolsó korszak, a mi az elemeket illeti, már régebben kezdődött, s a mi az összeséget illeti, ez idő szerint készül megvalósulni. Közvetlen kiindulási pontját a positiv tudományoknak az arabok közvetítésével Európába történt behozatalától s a községek felszabadulásától lehet datálni, azaz körülbelül a XI. századtól.

(Kun Sámuel fordítása)

 

 

Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége

 

Mindez azonban nem akadályozta meg azt, hogy a hegeli rendszer hasonlíthatatlanul nagyobb területet ne fogjon át, mint bármely azelőtti rendszer, és e területen olyan gondolati gazdagságot ne tárjon fel, amely még ma is ámulatba ejt. A szellem fenomenológiája (melyet a szellem embriológiája és paleontoló­giája párhuzamának nevezhetnénk: az egyéni tudat fejlődése a maga különböző fokain át, úgy felfogva, mint lerövidített produkálása azoknak a fokoknak, amelyeken az emberek tudata történelmileg végigment), logika, természetfilozófia, a szellem filozófiája, s ez utóbbi megint egyes történelmi alformáiban kidolgozva: történetfilozófia, jogfilozófia, vallásfilozófia, filozófiatörténet, esz­tétika stb. — mindezeken a különböző történelmi területeken Hegel azon munkálkodik, hogy a fejlődés rajtuk végighúzódó fonalát fellelje és kimutassa; és mivel Hegel nemcsak teremtő lángész volt, hanem enciklopédikus tudású férfiú is, mindenütt korszakot alkotóan lép fel. Magától értetődik, hogy a „rendszer” szükségszerűségei folytán gyakorta kénytelen itt azokhoz az erősza­kolt konstrukciókhoz folyamodni, melyek miatt törpe támadói mindmáig oly szörnyű hűhót csapnak. De ezek a konstrukciók Hegel művének csak keretei és állványai; ha nem torpanunk meg itt szükségtelenül, hanem mélyebben beha­tolunk a hatalmas építménybe, akkor számlálatlan kincsekre bukkanunk, amelyek máig is megtartották a teljes értéküket. Minden filozófusnak éppen a „rendszere” múlékony, mégpedig éppen azért, mert az emberi szellem nem múló szükségletéből fakad: az összes ellentmondások leküzdésének szükségle­téből. De ha az összes ellentmondásokat egyszer s mindenkorra kiküszöböltük, akkor elérkeztünk az úgynevezett abszolút igazsághoz, a világtörténelemnek vége van, és mégis folytatódnia kell, habár semmi tennivalója sincs többé — tehát újabb, megoldhatatlan ellentmondás. Mihelyt egyszer beláttuk — és ehhez a belátáshoz végül is senki sem segített hozzá bennünket jobban, mint maga Hegel —, hogy a filozófia így kitűzött feladata nem egyéb, mint az a fel­adat, hogy az egyes filozófus vigye véghez azt, amit csak az egész emberiség vihet véghez tovahaladó fejlődésében, — mihelyt ezt belátjuk, vége is van az egész filozófiának a szó eddigi értelmében. Az ilyen úton és az egyes ember számára elérhetetlen „abszolút igazságot” futni hagyjuk, és inkább az elérhető relatív igazságokat vesszük űzőbe a pozitív tudományok útján és eredményeik­nek a dialektikus gondolkodással történő összefoglalása útján. Hegellel lezárul a filozófia egyáltalában; egyrészt, mert Hegel rendszerében a filozófia egész fejlődését a legnagyszerűbb módon összefoglalta, másrészt, mert Hegel, ha tudattalanul is, megmutatja nekünk az utat a rendszerek ez útvesztőjéből a világ valóságos pozitív megismerése felé.

 

MARTIN  HEIDEGGER: NIETZSCHE I.

 

Egyetlen tudomány mint tudomány, azaz szigorúan véve mint tudomány sem tudja megközelíteni saját alapfogalmait és azt, amit ezen fogalmak megragadnak. Ez a tény azzal függ össze, hogy egyetlen tudomány sincs abban a helyzetben, hogy saját tudományos eszközei­vel önmagáról is tehessen kijelentéseket. Az, hogy mi a matematika, sohasem deríthető ki matematikailag; az, hogy mi a nyelvészet, sohasem fejthető ki nyelvészeti­leg; az, hogy mi a biológia, sohasem mondható meg bio­lógiailag. Az tehát, hogy mi egy tudomány, már kérdés­ként nem tudományos kérdés többé. Abban a pillanatban, amikor feltesszük a kérdést, hogy egyáltalán mi a tudo­mány, ugyanakkor mindig a lehetséges meghatározott tudományokra kérdezünk rá, ezért a tudakozó új terü­letre lép át, amely más bizonyítékokat és bizonyítási formákat igényel, mint amelyeket a tudományok terü­letén megszokottként ismernek el. Ez a filozófia területe. Nem emeletként húzzák rá a tudományokra, nem ra­gasztják hozzájuk. A filozófia maguknak a tudományok­nak lényegébe van zárva, ezáltal érvényes a tétel: egy puszta tudomány csak oly mértékben tudományos, azaz valódi tudás s nem pusztán technikai hozzáértés, amilyen mértékben egyúttal filozófiai is.

[Nyíri Tamás fórdítása]