parapedál

a Szent László Gimnázium diáklapjának

különkiadása

2005. április 15-én fél 3-kor

vendégünk volt

Nádasdy Ádám

költő, műfordító,

nyelvész

Előadásának címe:

Tökrészeg és tökre tisztel: felnagyítók a mai magyarban

***************

Akárhogy is nézem, szerintem ez a ti versetek. Olvassátok csak.

BIGÁMIA

És hiába az egyik, és hiába a másik,

nem kell, aki világít, és nem kell, aki fázik,

belül, az oszlopok közt, finom párában állnak

a halottak és minden lépésemre vigyáznak,

ha balra lépek, baj - ha jobbra, még nagyobb baj,

nem kell a főpénztáros és nem kell a tolvaj,

kéne egy büntető meg egy jutalmazó,

melyikhez forduljak, kinél használ a szó,

a büntető megenyhül, a jutalmazó szívat:

tessék, a tudomány, parancsolj, a divat,

úgy szeretem őket, úgy várom mind a kettőt,

mint kutya a nyakörvet, mint nebuló a vesszőt.

Nádasdy Ádám előadása A Mindentudás Egyetemén

(részlet)

VIII. Érzelmi viszony a nyelv változásához

A nyelv az emberi élet egyik legfontosabb tényezője. Érthető hát, ha a nyelv iránt sok laikus érdeklődik, ha véleménye van róla, ha érzelmileg viszonyul hozzá. Ám ettől a nyelv még az marad, ami, és a féltő jóindulat nem elég ahhoz, hogy valaki értelmes állításokat tegyen a nyelvről. Sok szempontból hasonló a nyelv a szexualitáshoz: ennek elsajátítására, használatára is erős ösztön hajtja az embert, a legprimitívebb társadalmakban is, hiszen egyik nélkül sincs emberi élet. Az is hasonló bennük, hogy a közösség ősidők óta szabályozni, korlátozni, nyesegetni igyekszik mindkettőt, és a társadalom színterén mind a nyelvhasználat, mind a nemiség a természetes ösztönök Szküllája és a társadalmi korlátok Kharübdisze között lavíroz. De ahogyan a szexológus vagy genetikus nem foglalkozik a nemi erkölccsel, nem tudja, mi a szép és mi a csúnya, mert a tudomány ilyen kategóriákkal nem dolgozik, úgy a nyelvész sem tudja értelmezni, miért volna a Maga nem lássa helytelenebb (vagy pláne csúnyább), mint a Maga nem látja, hiszen mindkettőt magyar anyanyelvűek szabályszerűen használják. Megítélésük puszta konvenció, ami fordítva is alakulhatott volna.

A laikusok, ideértve a művelt közönséget is, gyakran emlegetnek "nyelvromlást". A "nyelvromlás" fogalma tudománytalan badarság, mert nyíltan vagy burkoltan azt sugallja, hogy bizonyos nyelvi változások "rosszak" (mások meg talán "jók"?). De milyen alapon lehet őket annak minősíteni? A névelő megjelenése a magyarban jó volt vagy rossz? A láthatóak típusú többesszám elterjedése jó vagy rossz? Miért volna rossz az "ormány-nyúlás"? Talán mert hosszú magánhangzókat hoz létre? De miért volna rosszabb egy hosszú magánhangzó egy rövidnél? Vagy azért kifogásolhatnánk ezt a szabályt, mert bonyolítja a nyelvet? Ez sem lehet baj, hiszen más pontokon meg egyszerűsödik a nyelv (lásd ly kihalása). A nyelvész számára mindez olyan, mint a csillagász számára a horoszkópkészítés: az is a csillagokkal foglalkozik, de emberi értékeket, jót és rosszat tulajdonít nekik, tehát kívül esik a tudomány területén.

Ennél egyébként tisztább és logikusabb az az álláspont, amely kivétel nélkül minden nyelvi változást károsnak és rombolónak minősít, és azt kívánja, hogy a nyelv ne változzék. Eszerint az "ormány-nyúlás" meg a láthatók/láthatóak meg a többi változás egyszerűen azért rossz, mert a nyelv más lesz, mint eddig. Csakhogy a nyelv működésének egyik állandó és kiküszöbölhetetlen jellemzője a változás. Nem ismerünk olyan nyelvet, mely ne változna szüntelenül - pontosabban csak a holt nyelvek ilyenek.

Nádasdy Ádám

Angol keringő

Megjelent (többek között) a 2000 című folyóirat 1996/11. számában

(NÉHÁNY RÉSZLET)

– Ja képzeld, még nem is mondtam. A nagyszünetben szóltak, hogy a Bella néni akar velem beszélni, és menjek föl hozzá – mondta Dénes.
– A lánytornaterembe? – kérdezte Lajos, és aprót vihogott.
– Igen – mondta Dénes sértetten –, miért, hova?
– Bocs, mondd tovább.
– Különben is, be kellett kopognom és ő kijött. Elég ciki volt, mert a harmadikos srácok ott röhögtek mögöttem, hogy mi van, mi van, negyedikben már egyben van a tornaóra a lányokkal? Kurva pimaszok. Na szóval, azt mondta a Bella, hogy ő ilyen hogyishívják, szóval művészitorna-tanfolyamot indít a csajoknak, pénzért, és kell neki zongorakísérő, és hogy hallotta, hogy én tanultam dzsessz-zongorát.
– És?
– Kedd és péntek lenne, óránként tíz forint és rögtön fizet. Na dehát csak nem képzeli, hogy odaülök neki.
– Vállald el, te állat – mondta Lajos. – Tíz forint óránként!
– Nem kell – mondta Dénes. – Pont ennyi zsebpénzt kapok egy héten, nagyon jól megvagyok vele, sőt megvagyunk, mert még neked is… – Elharapta a végét. Fölemelte az ujját és Lajos homlokából kisimította azt a hajtincset, ami mindig belógott a szeme elé. – Pulikutya – mondta.
– Ne pulikutyázz, bazmeg – mondta Lajos –, és ne nyúlj hozzám. Most arra vagy olyan nagy, hogy kifizetted a fagylaltot? – Kotorászni kezdett a zsebében. – Tessék, megadom a két forintodat.

Kedden háromkor volt az első művészitorna-óra. Dénes pontban három órakor kopogott a lánytornaterem ajtaján, Bella néni hátraszólt az öltözőbe: „Kész vagytok, lányok? Jöhet a kísérő úr?” Egy-két lány visított, hogy „nem!”, várni kellett, Dénes kint toporgott, rühellte. Amúgy sem igen akart hencegni az új munkájával, de persze elterjedt a dolog, a Bella elmondta a csajoknak, a csajok a fiúknak, már az osztályfőnök is tudta, aki hamiskásan megropogtatta Dénes vállát a lépcsőn: „Aztán csak nyomjad a pedált, Dénes!” – mondta.
Végre kinyílt az ajtó, Dénes beléphetett. Járt már, persze, a lánytornateremben, nyáron, mikor üres volt, meg talán heccből is beszaladtak egyszer-kétszer elsős korukban, de aztán ezt az ember abbahagyja, gyermeteg hülyeség. Nőszag volt. Leült a zongorához, Bella néni hadrendbe állította a lányokat, valamit magyarázott a művészet és torna összefüggéseiről, az új testkultúráról (le kellene fogynom, jutott eszébe Dénesnek), hulahopp-karikákat osztott szét, és kiadta a vezényszót: angol keringő!
Dénes játszani kezdte a „Nyolcvan nap alatt a Föld körül”-t, a csajok mindenféle mozdulatokat végeztek és alakzatokat vettek föl, le kellett állni, majd újra indulni, meg megint újra, meg onnan hogy „pá-pámmm”, nem volt nehéz munka, csak nagyon kellett figyelni, annyira, hogy föl se emelte a szemét a billentyűkről egész óra alatt. Négykor Bella néni azt mondta: mára végeztünk, elővette a bukszáját és átadott egy igazi zöldhasú tízest Dénesnek. A lányok vártak. Dénes fogta a kottáit és a lányok sorfala között kivonult, kezével csókot hintve feléjük, ők vihogtak és tapsoltak, és azt kiabálták: bravó, bravó.
Lassan ment lefelé a lépcsőn, üres volt a lépcsőház. Lenézett a korlátok között, és a földszinten egy villanásra meglátta Lajost, amint ment le az alagsorba. Megismerte a vállát, a feje búbját. Lajos magas volt és sovány, fürtös fekete haja volt és nagyon fehér bőre, amin már egy nap leforgása alatt kékesen kiütközött a borosta. Naponta kellett borotválkoznia, bajuszt is akart növeszteni, de ezt Dénes kerek-perec megtiltotta neki, Lajos maga se tudta, miért engedelmeskedik, végül is felnőtt ember, kinek képzeli magát Dénes, hogy mindenbe belepofázik. Dénesnek jobb alakja volt, széles válla, izmos combjai, egészen jóképű srác lett volna, csak kicsit alacsony volt és a haja jellegtelen keseszőke. A Lajos most persze azt hiszi, hogy ő is le fog jönni az alagsorba, a kazánház előtti kis folyosóra, ott szoktak cigizni tanítás közben meg után, néha kicsit fogdosták egymást, arrafelé csak a fűtő járt meg a politechnika-tanár, akik jóindulatú cinkossággal vették, hogy két negyedikes srác ott dohányzik. Mindenki dohányzott, még a lányosztályok is, a Martin Tomi egyszer meg is kérdezte: „Mit bújtok úgy el a pincébe azért a nyavalyás cigiért, itt fönn a vécében is elszívhatnátok, úgyse szól ezért már senki.”

– Na, mi volt? – suttogta.

(…)

– Ja? Semmi. Angol keringőt kellett játszani végig, csak az volt a nehéz, hogy sokszor taktus közben kellett…
– Ne ökörködj már, Dénes! A csajokról beszélj!
– Hát, szépek. Vagyishát van köztük szép. És tényleg érdekesek ezek a gyakorlatok, ahogy a zene meg a mozgás…
– Melyiknek van a legjobb combja?
– Ööö… a Czeglédi Erzsinek. Olyan hosszú, és… bazmeg, Lajos, én nem tudom, nem néztem oda.
– Nem néztél oda?!
– Szóval nem úgy igazán. Örülök, ha a billentyűkön kiigazodom. Meg valahogy illetlenség is lenne, visszaélés a helyzettel. Nekem úgy kell tennem, mintha nem is látnám őket.
– Tiszta agyalágyult vagy. Más le se venné a szemét róluk, te meg… Azt hittem, most végre kipakolsz rendesen, ha már délután úgy eltűntél a francba.
– Ha beszélni akartál velem, miért nem vártál meg fönt, a lánytornaterem előtt?
– Majd ha megvesztem! Hogy rajtam is elkezdjenek röhögni! – Ahogy kimondta, rögtön meg is bánta, érezte, ahogy Dénes öle megfagy alatta. – Úgy értem, nem rajtad röhögnek, hanem az egész faramuci helyzeten. Hogy te bemehetsz, meg minden. Irigyelünk érte. Érted? Nem érted?
Dénes hallgatott. Faramuci. Igen. Miért hitte, hogy nem fognak összenevetni mögötte? Szerették az osztályban, jól focizott, erős gyerek volt, meg jó matekos is, segített, súgott. Még most is sokat hülyéskedtek együtt, de érezte, hogy kezd kilógni a fiúk közül, néha már nem tudja pontosan, miről beszélnek – azóta van ez, hogy a Lajossal úgy egymásba… nem is tudom. Hogy elkezdtek… Megköszörülte a torkát.
– Figyelj, Lajos, ha röhögtök, én otthagyom az egész kurva művészitornát, és akkor nincs erősítő, meg semmi.
– Senki se röhög, csak én röhögök azon, hogy te, aki mindig okoskodsz, hogy így nem érdekelnek, meg úgy nem érdekelnek, pont te fogsz ki egy ilyen bulit, és látom az orrodon, hogy egész föl vagy ajzva a dologtól.
****************

A következő óráig, péntekig, több fiú is odajött, hogy Dénes megnézné-e ezt vagy azt a csajt, milyen az alakja, hogy mozog, szőrös-e a combja ott belül, amikor szétrakja, meg ilyesmiket. Dénes komoly arccal fogadta a megbízásokat, jó, megnézzük, megnézzük, mondta, bár én ugye nem csak azért vagyok ott, a billentyűket is kell nézni, fiacskám. Lajos is folyton szóbahozta, meg hogy milyen kár, hogy gitárkíséretre nincs szükségük, meg hogy Dénes vallja be, hogy őrá, Lajosra, már nem is néz úgy, mint azelőtt. Egyébként nem jött föl Déneshez se szerdán, se csütörtökön este, beletemetkezett valami regénybe.
Péntek délután Dénes pár perc késéssel ment, ne kelljen kint toporognia. Ment minden, mint a karikacsapás. Bella néni csúnya volt és öreg, de jópofa nő volt és volt stílusa. Mély, kidohányzott hangon beszélt, nagyokat nevetett. Lehet, hogy a lányokat szereti? Dénes megrótta magát, hogy a Bella nénin tűnődik, ahelyett, hogy a csajokat stírölné. Összeszedte magát, és gondos beosztással nézte a lányokat zongorázás közben, se túl sokat, se túl keveset. Szerette a lánytársaságot, jól érezte magát köztük, talán jobban is, mint a fiúk között, olykor azt is észrevette, hogy tetszik ennek vagy annak a lánynak, de az ilyesmi elől mindig kitért. Volt a lányokban valami otthonos, valami veszélytelen, valami meghitt. Ezt érezte itt is, a lánytornateremben. Levetette a zakóját, kényelmesebben elhelyezkedett: most vette észre, hogy addig úgy ült, mintha nyársat nyelt volna. A lányok se pillogtak már annyit rá, mint a múltkor, nyilván rájöttek, hogy ártalmatlan. Nagy kedvvel zongorázott tovább, még cifrázta is, Bella néni nevetett, hogy ezt majd elég a bemutatón.
*************************

Másnap, szombaton, az első szünetben a folyosón Dénes köré gyűltek a fiúk, izgatott várakozással bökdösték: Na, mondjad már! Mondjad!
– Kivel kezdjem? – kérdezte fontoskodva Dénes. Lajos is ott volt, kiflit evett.
– A Soós Klárival! – harsogta Martin Tomi – azt én annyira csípem.
– Klári nem rossz – mondta Dénes –, hegyes cici, finom boka, csak sajnos hézag van a combjai között, át lehet látni közte, amikor áll. Azt én nem szeretem; szerintem egy nő combjai legyenek teltek és simuljanak össze.
– Henrietta? – kérdezte egy másik srác.
– Tömör gyönyör – nyilatkozott Dénes –, nem klasszikus szép alakú nő, de nagyon szexepiles. Széles csípője van, nagy segg, minden. Jól mozog az a csaj. Sóhajtott. – Egyáltalán, apám, már azt se tudom, hova nézzek, az a sok nőstény teljesen elveszi az eszemet.
– És a Czeglédi Erzsi? – kérdezte Lajos. – Arról mesélj. Mit nem adnék, ha láthatnám dresszben, ahogy lemegy spárgába, és szép finoman leteszi a punciját a parkettre.
– Háát… – mondta Dénes zavartan.
– Vagy azt magadnak szemelted ki, fütykös? Azért vagy ilyen szemérmes, mi? – Lajos hangja furcsán csengett, szinte fémesen. – Figyelitek? Alamuszi macska nagyot ugrik!
Dénes nyelt egyet. – Ami igaz, az igaz – mondta –, azon a lányon úgy rajta felejtettem a szemem, hogy a végén azt se tudtam, hány negyedben van az angol keringő. Az a vékony derék! – Lajos szemét kereste, megpróbált a pillantása mögé hatolni, de hiába.

HOL KÉNE TARTANI

És most, amikor végre történik valami,

most látom igazán, hol kéne tartani:

az elején, a dolgok keserves hajnalán.

Állnék harmatosan, fejem lehajtanám,

áldjon meg, aki tud, vagy bokszoljon belém,

kiáltson rám: "Mit állsz a színpad fenekén?

Hajnal van, indulás, harmatos idióta!"

Akkor helyes lett volna a sok száz gyáva próba —

de most, mikor a függöny már készül összecsapni?

Mikor a taps lecseng? Megvolt. Megvolt a hakni,

minden hang kézre áll, hajlik minden izom.

Most látom igazán, hol kéne tartanom:

sehol. Az elején. Komoly szerepre várva,

rátapadva a színpad fekete, nyers falára,

pislogni kifelé, amúgy harmatosan,

várni, hogy áld-e vagy bokszol-e, aki van,

várni szelíd-keményen és erőt gyűjteni —

akkor berobbant volna a nagy, az érdemi.

Nádasdy Ádám:

Rovarirtóval a szavak erdejében

(Népszabadság 1997.06.21. 17.o.)

Miért van hosszú nyaka a zsiráfnak? Azért, mondanák sokan, mert az elődei csak a magasban találtak ennivalót, nyújtogatták a nyakukat, mely ettől kissé megnyúlt; ezt a szerzett tulajdonságot átörökítették utódaikra, akik életük során továbbfejlesztették, majd továbbadták és így tovább. Ezt a magyarázatot sok művelt ember is elfogadná, pedig teljesen téves. A biológia kimutatta, hogy az információ csak a nukleintől a protein felé tud áramlani, visszafelé soha. Azaz: az élet során „tanultakat” nem lehet átörökíteni. Punktum. Örökletes tulajdonságok csak mutációval jönnek létre.

Minden tudomány attól érdekes, hogy olyasmit tanít, ami a naiv szemlélő szerint nem úgy van, sőt aminek a „józan paraszti ész” az ellenkezőjét vélné igaznak. Mármost ha ez igaz olyan klasszikus, bevett tudománynál, mint a biológia, mennyivel inkább így van egy viszonylag fiatal (mindössze 200 éves) tudománynál, mint a nyelvészet!

A nyelv higgadt vizsgálatát már az is nehezíti, hogy a nyelv nehezen hozható saját magunktól kellő távolságba, ami pedig a véleményalkotáshoz szükséges volna. Gyakran olvasok ma is ilyet: „nyelvünk, magánhangzóink, »ban/ben« ragunk” – miközben a biológus nem ír olyat, hogy „sejtmagjaink, nyirkunk, mellékvesénk”, pedig sejtmagjai mindenkinek vannak. Elkelne tehát némi távolságtartás, mielőtt a nyelvről – bárki nyelvéről – nyilatkozunk.

A nyelvvel kapcsolatos tévhiedelmek egyike az, hogy a nyelvben bizonyos dolgokra „szükség” volna, másokra meg nem. Sokan azt hiszik, hogy idegen szó átvétele csakis akkor helyeselhető, ha arra „szükség” van. Egyrészt szögezzük le, hogy a nyelvben semmit sem lehet „helyeselni” (ez olyan volna, mintha az állattanban mondjuk a hörcsögöt helyeselnénk), másrészt a nyelvben nem értelmezhető a „szükség” fogalma. Igaz, a nyelvek sokszor az új jelenségekre, találmányokra azok nevét is átveszik (telefon, kommunális), ám sokszor éppen a régi szavaikat alkalmazzák (például a magyar kocsi, piac, felhív szavakat száz éve még ismeretlen dolgokra használjuk); és fordítva, régi és változatlan dolgokra egyszer csak új szavakat vesznek át (például a magyarban a német sógor, az ótörök kék, a latin sors), holott e dolgok nyilván azelőtt is ismertek voltak. A dolog és szó közti kapcsolatot az is bonyolítja, hogy új jelenséget, alosztályokat nemcsak szavakkal, hanem szerkezetekkel is ki lehet fejezni. A magyarban például két gyümölcsöt (németül Pfirsich és Aprikose) ugyanazzal a névvel illetnek: barack, de persze pontosítható, hogy őszi vagy sárga. Most akkor van vagy nincs a magyar nyelvben szó e két gyümölcsre? Ha van, miért jó ez? Ha nincs, miért baj? Ezek nem értelmes kérdések a nyelv igényes tanulmányozója számára.

A régi magyarban nem volt a/az névelő, csak jóval a honfoglalás után alakult ki. Szükség volt rá? Talán, hiszen a németben is van; de akkor a cseh nyelvnek miért nincs mindmáig szüksége névelőre? És vajon ha akkoriban élünk, kétségbeesetten hadakoznunk kellett volna ez útálatos újmódi labanc rákfene, a névelő ellen?

Azt sem mindenki látja világosan, hogy az idegenből átvett szavak nagyban gazdagítják a nyelvet. Milyen jó, hogy a magyarban a helytelen szó mellett az inkorrekt is létezik, hiszen például az üzleti életben más a helytelen és más az inkorrekt lépés. Az idegen szavak először mindig „kilógnak” a nyelvből, és fokozatosan illeszkednek be – vagy kihullanak. Ezt nem valamiféle „szükség” szabályozza. Nem tudjuk, miért lehet hagyomány helyett tradíciót is mondani, míg személyiség helyett sosem mondunk perszonalitást.

Vegyünk két mondatot: A pásztorok szerdánként a kocsmában táncolnak, illetve A komputeres innováció alfája és ómegája a szoftver. Mindkettő (az és, a kivételével) csupa idegenből átvett szóból áll. Persze, az első mondatot én is „magyarabbnak” érzem, de ez csak az átvételek régebbi volta miatt van: volt idejük elmagyarosodni. Majd ötszáz év múlva a második mondatot is magyarnak érzik. Miért volna ez baj? Miért volna épp most olyan kitüntetett kor, hogy ebbe az állandó folyamatba (átvétel – beilleszkedés – elmagyarosodás) bele kellene avatkozni? Hogy mit emel be a nyelv, hogy merre változik, nemigen lehet befolyásolni, azt a közösség spontán dönti el.

Tévedés továbbá, hogy bármely nyelv fejlődne vagy „romlana”, hanyatlana. A mai olaszt nem lehet sem a latin nyelv fejlettebb, sem pedig romlottabb változatának tekinteni; a nyelvek, amióta ismerjük őket (kb. 6000 éve), nem mutatnak minőségi változást, nem lesznek sem egyszerűbbek, sem bonyolultabbak, sem jobbak, sem rosszabbak. A ma élő nyelvek között sincsenek „primitív” nyelvek. Ezt nehéz elfogadni, hiszen a társadalom, a kultúra, a hit nagy fejlődésen ment át – mégis így van, a nyelv ugyanis inkább az ember biológiai lényéhez kapcsolódik, mint szellemi-kulturális lényéhez. A nyelv szerkezete, rendszere nem tükrözi azt a társadalmat, melyben használják; példa erre a hímnem–nőnem, mely egyes nyelvekben hiányzik, ám ez korántsem mutatja azt, hogy beszélőiknek a férfi–nő megkülönböztetés kevésbé volna fontos. Az egyetlen nyelvi terület, mely valamennyire összefügg a társadalom életével, a szókincs. Valóban, bizonyos szavak megjelenése-eltűnése jelezheti az élet változásait (például sztahanovista), de – mint láttuk – itt sincs szükségszerű, logikus kapcsolat (például a párttag szó változó súlyát, tartalmát az utóbbi évtizedekben nem tükrözte e szó nyelvi viselkedése vagy új szó megjelenése).

A nyelvész számára kevésbé érdekesek, a laikust viszont annál inkább érdeklik (néha bosszantják) azok az újítások, melyek nem a kifejezendő tartalommal vannak összefüggésben (azaz nem mást fejeznek ki, mint az addig használt alakok), hanem a beszélő érzéseit, helyzetét, hozzáállását mutatják – azaz társadalmi jelzőeszközök. Ide tartozik a tájszólás, a szleng, a trágárság. Ezeket is óvni, gondozni kell. Van helyzet, ahol sokkal megfelelőbb azt mondanom: kilóg a belem a melótól, mint azt, hogy belefáradtam a munkába, mert a megszólítottak így fognak maguk közé tartozónak érezni. A beszéd fontos feladata a közösségvállalás – ugyanúgy, mint az öltözködésé. A divatok, népviseletek, esküvői vagy szabadidőruhák nem alapfeladatukban különböznek (hiszen egyaránt védik testünket az időjárás viszontagságaitól), hanem abban, hogy viselőjüket egy adott közösség, nem, korcsoport, helyzet részévé teszik.

Sörözgetés közben valaki Mexikóról mesélt: fölkereste az őserdei indiánokat is, részt vett katolicizmusba oltott, de mélyen pogány jellegű miséjükön. Vallásról, Istenről, pogányságról került szó, és ott ülő fiatal barátunk kiszorult ebből a felnőttes eszmecseréből. Aztán egyszer csak megkérdezte: A bennszülöttek milyen szerkóba nyomulnak? (Azaz: milyen viseletben járnak?) Komoly, érdeklődő kérdés volt, a társaság nem is vette észre az éles stílusváltást. Én pedig, nyelvész agyammal, elgondolkoztam: a fiú a szleng használatával visszahozta magát a beszélgetésbe, jelezte, hogy van hozzá köze, hogy fiatalos értékrendjét – a nemzedéki szakadékot áthidalva – hozzákapcsolja e komoly társalgáshoz. Súlyos hiba lett volna rápirítani, mert ezzel mintegy visszautasítottuk volna közeledését.

Hasonló körültekintést, higgadtságot ajánlok a sokat vitatott idegen (főleg angol) nyelvű feliratok, reklámok ügyében. Az utóbbi hetekben sokan írtak ezek ellen a sajtóban, s nem vonom kétségbe értékféltő jó szándékukat. E „konzervatívabb” véleményekkel szemben nyelvészek egy csoportja (magam is) nyilatkozatban fejezte ki, hogy nem javasolja adminisztratív tiltás vagy bírságolás bevezetését. Lehet, hogy sokakat irritálnak az üzleti élet divatkilengései, de hát a divat már csak ilyen. A magyar nyelvet mindez a legcsekélyebb mértékben sem fenyegeti. Ráadásul a reklámipar tudja, mit csinál: ha nem volna az angol, francia stb. elemeknek „hívásuk”, társadalmi jelzőszerepük, sőt: ha a közönség undorral elfordulna ezektől, akkor nem használnák. Burjánzásukat magánemberként persze bárki elítélheti, de nyelvészként vagy törvényalkotóként nem.

Szemléletváltásra van szükség a nyelv művelésével, ápolásával kapcsolatban, olyasfélére, amilyen a természettel kapcsolatban már lejátszódott. Emlékszünk ott is a „hősi” időkre, amikor azt hittük: leigázzuk, ráncba szedjük, „fertőtlenítjük” a természetet. Nem lesz többé kártékony rovar, burjánzó gyom, szikes sivatag, mindent megold a rovarirtó meg a folyók elterelése. Ha nem tetszett valami, odacsaptunk. Aztán megértettük: nem kell mindenbe beavatkozni, hagyni kell a természetet, különben megbillen az egyensúlya, és éppenséggel elvadulhat, rossz irányba csúszhat, holott a belső egyensúlya a legfontosabb. Mindenekelőtt tanulmányozni kell a természetet, tudományosan vagy akár amatőr természetjáró módjára. Csendben, alázattal figyelni működését, és csak aztán, ha nagyon muszáj, finom kézzel picit segíteni, egy-egy növénynek, állatnak nagyobb esélyt adni. Jobb a szúnyogok hadát eltűrni a tóparton, mint döglött halak között fürödni. Jobb eltűrni embertársaink másféle vagy bosszantó nyelvi megnyilatkozásait, mint örökös szekírozással és ítélkezéssel elijeszteni őket a nyelv szeretetétől, a szavak mérlegelésétől, a maguk értékeit, társadalmi helyzetét, életkorát – akár efemer divathóbortokkal is – kifejező nyelvhasználattól.

A nem magyar nyelvű feliratok kihelyezését már csak azért sem korlátoznám, mert a Kárpát-medencében ez nem bölcs dolog. Mi is nagyvonalú többnyelvűséget várunk el a környező országoktól, hogy mindenki olyan nyelven írhassa ki a kiírnivalóját, ahogy a hagyománya vagy az üzleti érdeke kívánja. Isten ments, hogy ezt éppen a Magyar Köztársaság korlátozza. Vagy talán taxatív listát csináljunk, hogy mely nyelveken szabad kiírni valamit és melyeken nem; románul igen, angolul nem?

Egészen más dolog az idegen szavak ködösítő, fitogtató vagy kirekesztő használata, amikor tehát olyat mondunk-írunk, amiről tudjuk, hogy mások nehezen értik. Ez azonban nem nyelvészeti, hanem erkölcsi kérdés; ráadásul ezt magyar szavakkal is ugyanúgy el lehet követni. Hány hatóság ír riasztó jogi hangvételű levelet, amely – akár színmagyar szavakból szőve – a címzettnek érthetetlenül és fenyegetően hangzik? Erről az embereket valóban le kell nevelni, ugyanúgy, mint más visszás magatartásformákról. De, hangsúlyozom, mindez már nem a nyelv, hanem a nyelvhasználat (szaknyelven: a „beszéd”) körébe tartozik.

Föl nem foghatom például, hogy nyelvész – mint nyelvész! – hogyan ítélkezhetne a trágár beszéd ügyében. Hiszen ez tipikusan nem a nyelvet, hanem annak társadalmi használatát érinti. A trágárságok hagyományos magyar szavak, hangalakjuk, ragozásuk, mondatbeli szerepük semmi szabálytalant vagy „romlottat” nem mutat: egyedül társadalmi jelzőszerepük sajátos. Ha ez nyelvi kérdés volna, akkor a bírálók nyilván a trágárságok illedelmesebb szavakkal való helyettesítését javasolnák, például Ki a hímvessző törődik ezzel? vagy A prostituált életbe! Ám ezt nem ajánlja senki; eszerint nem a szavakkal van baj, hanem a tartalommal, vagyis hogy a nemiséget, anyagcserét stb. emlegetik az emberek. (Mintha az optikus zsörtölődne, hogy a szemüveggel mindenféle rondaságot is megnézünk.) Ám az, hogy miről beszélünk, tehát mondataink tartalma, egyáltalán nem a nyelvészet illetékessége – hiszen akkor a nyelvész fölemelhetné szavát a Kétszer kettő az öt mondat ellen is, mivel helytelen tartalmú. De nem teheti, mert e mondat nyelvileg kifogástalan. Hitler gonosz és uszító beszédei ugyanolyan kifogástalan németséggel szóltak, mint Thomas Mann szép és igaz regényei. Van, aki úgy fogalmaz: nyelvünk „elszemetesedett”. Ez értelmetlenség: a beszéd talán elszemetesedhet, ugyanúgy, ahogy talán a gondolkodás vagy az érzelmi világ is, de a nyelv nem. Legföljebb változhat, mint ahogy változik is, amióta létezik, és ez így lesz a jövőben is, ám változásai nem okoznak gondolkodásbeli vagy pláne erkölcsi változásokat, mert ahogy a nyelv nem tükrözi a társadalmat, úgy a társadalom sem tükrözi a nyelvet.

A nyelv művelése, ápolása nagyon fontos feladat. Ehhez türelemre, sok megfigyelésre és még több tanulásra van szükség. Ebben kell a nyelvésznek, nyelvművelőnek segítenie. És igen, helye van a nyelvi illemtannak, ahogyan a jó illemtanár is megtanítja: hova kell nyakkendőben és hova kell bermudában menni, és hogy a kettő nem ötvözendő. De rossz illemtanár az, aki mindig mindenhova nyakkendő felvételét ajánlja.

Úgy kell a nyelvet művelni – ha tetszik, védeni! –, mint a modern környezetvédelemben a természetet. Rossz szolgálatot tesz a nyelvnek és használóinak, aki rovarirtóval jár a szavak erdejében. Még akkor is, ha fülébe egyik oldalról újangol dal rivall, a másik oldalról szúnyog koma hegedül.

TE AZ UTCAZAJT

Igazán sose próbált szabadulni,

fenyő módjára éjszakába zúgni,

kitárt karral kaszálni körbe-körbe,

kanálisból kimászni összetörve,

egyszerűen nem hívni vissza senkit,

lemenni oda, ahol megteremtik —

hatalmas talpak nyomába ragadt,

kendőbe takart kenyérrel szaladt,

mezítláb úszott, térdelve söpört,

ártatlan, szép bútorokat gyötört,

drukkolva hallgatta az utcazajt,

az ágya alatt dugdosta a bajt,

befelé rúgott, öklözött vadul;

okos volt, tudta: úgyse szabadul.

Ajánljunk is az előadótól valamit (mindent úgyse lehet…)

Versek: Komolyabb versek (1984); A bőr és a napszakok (1995); Elkezd a dolgok végére járni (1998); A rend, amit csinálok (2002)

Drámafordítások: Shakespeare: Drámák (Hamlet, Szentivánéji álom, Tévedések vígjátéka, A makrancos hölgy) (2001)

Nyelvészeti írások: Kálmán László - Nádasdy Ádám: Hárompercesek a nyelvről (1999); Ízlések és szabályok (2002)